Arany János, Petőfi mellett a legnagyobb magyar költő, szül. Nagy-Szalontán, Biharmegyében 1817 márc. 2., meghalt Budapesten 1882 okt. 22. Szülei: Arany György és Megyeri Sára, ref. vallásu földmivelők voltak; vagyonuk egy kis nádas házból és kevés földből állt. A nemzetség, melyből származott, eredetileg nemes volt, de később jogaitól megfosztva, bár a nemeslevél birtokában, per útján se birta többé visszaszerezni kiváltságait, mert erdélyi fejedelemtől, I. Rákóczi Györgytől nyerte volt. V. ö. Márki Sándor: A nagyfalusi Arany-család. (Századok 1879). Rozványi Gy.: N.-Szalonta története (1870).

Élettörténete.

Gyermekkor.

A. szüleinek késő és egyetlen fiúgyermeke volt, legidősebb leánytestvére már rég férjhez ment, mikor ő született, többi testvérei pedig korán meghaltak. Ő volt a hajlott koru szülők egyetlen reménye, vigasza, mindig körükben tartották és rendkivül vallásosak lévén, e hajlam a: fiúra is korán elragadt: az ének és a szentirás vonzóbb helyei lettek első tápláléka zsenge lelkének, s a kis bogárhátu viskó szentegyház vala. hol füle soha egy trágár szót nem hallott, nem: lévén cseléd vagy más lakó a házban. Más gyermekekkel is ritkán volt alkalma beszélgetni, s mindebből magyarázható meg az a csendes komolyság, mely őt gyermekkorától fogva jellemzi. Tanulékonysága igen korán feltűnt. Értelmes apja hamuba irt betűkön megtanította olvasni, úgy hogy mire hat éves korában iskolába adták, már nemcsak tökéletesen olvasott, de némi olvasottsággal is birt, ismerte a bibliai történeteket, sok éneket és a ponyvairodalom termékeit.

Iskolázás otthon.

Arany János kisiskolás könyve

Az iskolázás folyvást kitűnő sikerrel haladt előre Szalontán, hol egy rektor és öt altanító alatt afféle kisgimnázium (ú. n. partikula) volt, amellett minden könyvet mohó vággyal elolvasott, ami a kezeügyébe került s a városban felkutatható volt: Gvadányit, a Haller Hármas Istóriáját, Erbiát és a hasonlókat, a Decsi Osmanográfiáját, Fortunatust s számtalan sok apróságot: a ponyvairodalom egész özönével együtt. A bibliának nem maradt része olvasatlan, kétszer-háromszor is elolvasta, s még a grammatikai osztályba alig érve, már nem tartott nagyobb embert, mint a könyv-, főleg a versírót, meg is próbálta a rímelést, melynek tárgyát iskolai s játszás közt esett kalandok szolgáltatták. Mikor pedig eljött a költészeti osztály, halomra irta verseit, melyeket tanítói büszkén mutogattak, s a kis poétát egész Szalonta ismerte.

Olvasmányai.

Költészetünk új iskolája már akkor (1831) teljes virágzásban volt; de ő még azt nem ismerte. Tanítói, Debrecenben beszítt hajlamuk szerint, Csokonait tűzték eléje például, akit igen szeretett, és Kovács Józsefet, akinek bámulta rímeit. Kovács Pálnak, ki Szalontán konrektora volt, társalgásából, tanításából és útmutatásából sokat tanult a költészetre nézve. De a római klasszikusokat, Ovidiust, Vergiliust, Horaciust is nemcsak örömmel tanulta, hanem az iskolában nem olvasott részeket is átbuvárolta, sőt más szerzőket is: Justinust, Curtiust, Livius néhány könyvét, Eutropiust, Svetoniust s a skót Buchananus latin verseit. Ez olvasmányok útján sokat gyarapodott a latin nyelvben, sőt verseket is irt e nyelven az akkori divat szerint. Megismerte Tassót Tanárky, Milton Elveszett paradicsomát Bessenyei, és Voltaire Henriade-ját Péceli fordításában, Vályi Pártos Jeruzsálemét és Gáthi Mármarosi éhségét, Dugonics regényeit, s több hasonló termékeit az epikai múzsának, szóval azt a magyar irodalmat, amely azelőtt félszázaddal volt divatban, mert a vidéki közönség jobbadán még mind ezeken élődött, s az új iskola koriféusai Szalontára nézve nem léteztek. Első tünemény előtte a Lant és egy Aurora volt, de az új modor, amelybe még nem nőtt bele, rá nézve inkább elidegenítő, mint vonzó hatást tett.

Debreceni diákság.

Igy folyt le a szalontai iskolázás (1823-1833), melynek pár utolsó éve már nem a jó szülők közvetlen felügyelete alatt telt le, mert hogy őket a további költségtől megkimélje, s a kollégiumi tartózkodás első pár évét is lehetővé tegye, a tanulás mellett tanított is mint preceptor az iskolában lakott. Anyagi reménye azonban igen szegényül ütött ki. Egész évi jövedelme alig ment száz váltó forintra s ő nem tudott azzal gazdálkodni. Debrecenbe alig vitt annyit, hogy a beöltözés költségeit fedezhesse, hazulról pedig nem várhatott s nem is kért semmit. Ily helyzetben elment kedve a tanulástól s 1832 márciusban Kis-Ujszállásra ment ideiglenes tanítónak egy évre, hogy eszközt szerezhessen tanulmányai folytatására. De e tél még sem veszett el egészen, ha keveset tanult, annál többet olvasott. Megtörte a német nyelvet, megbarátkozott a francia nyelv elemeivel, s olvasta az újabb költőket. Kis-Ujszálláson Török Pál, a későbbi pesti pap és szuperintendens volt a rektor, ki válogatott könyvtárát szivesen megnyitotta A. előtt, aki éjjel-nappal olvasott s a hazai költészet újabb fejlődésével is megismerkedett; az Aeneis pár könyvét lefordította s a németben Schillerig vitte. Új erővel és buzgalommal de ismét sovány erszénnyel tért vissza Debrecenbe, oly jó ajánlatok kiséretében Kis-újszállási pártfogóitól, hogy tanárai azonnal nagyobb figyelemben részesítették, úgy hogy nemsokára az osztály elejére vergődött s midőn egyik tanára, Erdélyi József, kis leánya oktatását rábizta. anyagi helyzete is türhető lett. De ő kalandos életpályáról ábrándozott, unni kezdte az iskolai egyhanguságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágyott lenni, anélkül, hogy tudta volna mint kezdjen hozzá. Végre 1836 februárjában önként, minden anyagi v. erkölcsi kényszerítés nélkül, odahagyta a kollégiumot, soha vissza nem térendő.

Szinész-kora.

Színielőadás plakátja 1836-ból Arany nevével

Fáncsi és László jeles szintársulatot tartván akkor Debrecenben, A. ha már szobrász nem lehetett Ferenczy mellett, könnyebbnek találta Thália zászlaja alá esküdni. Elhatározása mindenkit meglepett; maguk tanárai azt a szokatlan jelenséget, hogy legjobb tanulóik egyike minden anyagi kényszer nélkül, pusztán a művészet iránti való vonzalomból komédiás akar lenni, a hivatás kétségtelen jelének tekintették; pártfogója Erdélyi mit sem szólt a terv ellen, sőt az agg Sárvári magához hivatta, megszavaltatta, énekeltette s azután elégülten ajánlotta neki Shakespeare tanulmányozását. Igy lett A. szinész, azontúl is folytatva tanóráit Erdélyi leányánál, s azontúl is hozzá járva ebédre, mig Debrecenben maradt. De a debreceni társulatot egy szinészi cselszövény rá nézve egész váratlanul felbontotta s ápril 1-én szétoszlott az anélkül, hogy valaki A.-hoz szólt vagy sorsáról intézkedett volna, kivéve, hogy Hubay néhány ujdonsült szinészt egypár más vidéki kóborral összeszedvén, az indulás percében őt is megszólíták, hogy kövesse sorsukat. Nem volt mást mit tennie. Haza öreg szüleihez, kik belőle papot vártak, vissza a kollégiumba, honnan oly nagy reményekkel távozott? ez mindkettő lehetetlennek tetszett előtte s igy Hubayhoz csatlakozott, annyi időt se vehetvén, hogy szállásáról ágyát és ládáját fehérneműjével és könyveivel együtt magához vegye. Nagy-Károly, majd Szatmár, végre Mármaros-Sziget lett vándorlásuk eldorádója. A.-ra, kit szülei minden vagyontalanságuk mellett kissé mégis elkényeztettek, s kire egész életében minden csekélység végtelenül. hatott, mély benyomást tett a nyomor, melybe sülyedni kezdett. Ha volt is kedve a szinészethez, végkép elment az e korhelyek közt, A mellett az öntudat kigyói, szegény apja sanyarú nyugtalansága, marták éjjel-nappal. Magányosan. bolyongott Sziget hegyein, az Iza partján, elmélkedett, vezeklett. Egy nap hasonló gyötrelmek közt álom szállt rá, s jó édes anyját halva látta. Az álom benyomása oly erős volt, hogy többé nem verhette ki fejéből s elhatározta a hazamenetelt.

Hazatérte.

 

A szalontai "csonkatorony"

A direktortól, lehető dijából, egy huszast kért ki, egy zsebkendőbe kötötte égész vagyonát, kiment a piacra, hol nyolc krajcárból egy cipót s egy kevés szalonnát vett, azzal megindult egyedül, gyalog. Az első éjszakát az erdőben töltötte oláh fuvarosok tüze mellett, a többit kocsmapadokon, s igy végre Szatmáron, Nagy-Károlyon, Debrecenen át hét napi gyalog vándorlás után haza érkezett. (Ifjusága ez epizódját belefoglalta a Bolond Istók II. énekébe is.) De az 1836. év még nem merítette ki csapásait reá nézve. Alig pár héttel hazaérkezte után anyja csakugyan meghalt kolerában, hirtelen apja pedig szeme világát teljesen elvesztette (látása azonban néhány év mulva orvoslás nélkül ismét megjött). Mindez mélyen megrendítette, fölébreszté kötelességérzetét s meggyőzte őt arról hogy ősz apját nem szabad többé elhagynia. Vele maradt tehát a kis házikóban, melyet apja nem akart elhagyni, hogy leányához költözzék.

Konrektorság.

A város és az egyház előljárói részvéttel tekintették sorsát s még az ősszel megválasztották konrektornak (tanító a rektor után, de több fizetéssel és önállósággal, mint a többi altanítók), jóllehet e hely tavaszig nem lett volna üres, s igy az ő kedvéért egyszerre két konrektor lett. Egy darabig még apjával lakott, majd nénje magához vevén az öreget, az iskola épületébe költözött. E hivatal, melyben a magyar és latin grammatikai osztályokat tanította, 1839-ig tartott.

Jegyzőség. Nősülés.

Ercsey Julianna 44 évesen

Akkor egy évig irnok vagy más néven segédjegyző lett a városnál, azután rendes aljegyző, de a főjegyző nem igen arravaló ember lévén, tényleg ő volt a főjegyzö is. Igy némi biztos álláshoz jutván, 1840 novemberében, szive régi vágyát követve, nőül vette Ercsey Juliánnát, egy ügyvéd árva és vagyontalan leányát.

Ez idő alatt (1836-40) nem szünt meg folytatni olvasmányait, inkább csak szórakozásból mint komoly célból, de mindig inkább olvasott olyat, amiről hallotta, hogy remekmű, mint olyat, ami több mulatságot igért ugyan, de kevésbbé volt nevezetes. Shakespeare német fordításait akkor forgatta először; Homérost is elővette olykor, küzködvén a nyelvvel, melyből alig tudott többet, mint amennyit az iskolában tanulhatott s az nem volt sok. Mindezek céltalan erővesztéseknek látszottak s mégis ösztönt érzett tenni, keresni a nehezet, még mulatságból is. A franciában Télémaque és Florian után Molièrebe kapott, ami nagy feladat volt s Crébillon rémdrámáival gyötörte magát. Mindez házasságáig tartott, akkor föltette magában, hogy nem olvas többet, hanem él hivatalának, s lesz közönséges ember, mint más: Pár évig meg is állta fogadását. Az a kedves viszony, amelybe lépett, szórakoztatta, boldogította, hirlap is alig fordult meg a kezei közt. Szándéka volt gazdaság után látni, amihez nem volt elég ügyessége, de hivatala is folytonos jelenlétét kivánta a tanácsháznál. Azonkivül a jogtudományt is el akarta magántanulmány útján sajátítani. A hazai történettudomány mellett a földmérésben is annyi jártasságot szerzett, hogy osztályos örökösödési ügyeknél az osztályos felek földjeit, ha fölkérték, egész pontossággal fölmérte; szétosztotta s róla pontos térképét készített. Jegyzői dolgozatai kitünően szabatosak és pontosak voltak s szépen is leirva, mert szép irása volt. A tőle fogalmazott iratok a megyén mindig annyira feltüntek, hogy a táblabirák őt kitünő tisztviselői tehetségnek hiresztelték.

Ujabb olvasgatás.

1842 tavaszán Szilágyi István, egykori tanulótársa jött mint rektor Szalontára, ki már ismételve koszorut nyert a Kisfaludy-társaságnál s kinek az akadémia éppen Szalontán léte alatt száz arannyal jutalmazta nyelvészeti munkáját. Barátja, később asztaltársa, mindennapos vendége lévén, társalgásuk természetesen legtöbbször irodalmi tárgyakról folyt. Szilágyi minden könyvet, ami szeme elé akadt, hozzá hozott, kéretlen, sokszor tukmálva, ellenére. Majd a görög tragikusok fordítására unszolta, amelyeket a Kisfaludy-társaság akkor kezdett kiadni (s igy jött létre egy Pfiloktétés), majd dolgozatait olvasta fel s kérte ki róluk véleményét, majd angol nyelvtant hagyott nála, mely nyelvet Szilágyi még akkor nem értett, kuriózum gyanánt. A. addig forgatta a nyelvtant, addig mulatott az olvasás különösségein, s addig törte Hamlet magánbeszédét, hogy kedvet kapott a német Shakespeare összevetésére az eredetivel. Igy lassankint megtanult angolul s újra belejött az olvasásba, az irodalommal való foglalkozásba.

Irodalmi fellépése.

Egy falusi tárgyu elbeszélését (az 1846-iki Életképekben) némi tetszéssel fogadták. De nagyobb munkába is fogott; 1845 nyarán a megyei élet kicsapongásai, melyek szeme előtt folytak, némi szatirikus hangulatot gerjesztének benne és megkezdé irni hexameterekben az Elveszett alkotmányt, de minden előzetes terv nélkül. A művet nem szánta közönség elé, csak időtöltésül irta, hogy kiöntse bosszúságát. Időközben a Kisfaludy-társaság jutalomhirdetése vig eposzra, mely először kikerülte volt figyelmét, a nyár folytán ismételtetett s A. a véletlen találkozáson meglepődve, sietett szatirikus eposzát befejezni és felküldeni. A 25 arany jutalmat öt pályatárs közt megnyerte, birálói közül egy elismerőleg, egy szinte magasztalólag szólt a műről, de fülébe csak a harmadik, a Vörösmarty szava hangzott: nyelv verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők.

A "Toldi" kéziratának első oldala

Úgy vélte, hogy most már nem lehet megállapodnia, ki kell öntenie mindazt, ami lelkében forr, és a maga módja szerint. Petőfi sikere felbátorította, s úgy hitte, hogy Petőfi János vitéze után ő is próbálhat egy naiv költői elbeszélést, mely a népköltészettől sugalmazva, hangban és jellemzésben egyaránt magyar legyen. A Kisfaludy-társaság épp azon a közülésen, mely az Elveszett alkotmány-t megkoszorúzta (1846 febr. 7.), új pályakérdést tűzött ki népies eposzra. A. ekkor megírta «Toldi»-ját (a jelenlegi trilogia első részét) s nemcsak a pályadijt nyerte meg (1847 febr. 6., a kitűzött tizenöt aranyat a társaság kivételkép húszra emelte), hanem birálói bámulatát is. Egyszerre ünnepelt költő lett. jeles irók figyelme a szerény vidéki jegyző felé fordult s Petőfi volt az első, aki üdvözlésére sietett. A következő februárban a Kisfaludy-társaság is tagjai közé választotta.

Igy az irodalmi élet rendes folyamába jutva, ez időtől fogva folyvást irogatott az Életképek-be és a Pesti Divatlap-ba kisebb költeményeket; sőt nagyobbakon is dolgozott: 1847-ben készítette a Toldi estéjét s mellette a Murány ostromát, mely utóbbinak irására a Kisfaludy-társaság új jutalomtétele gerjeszté: «Készíttessék költői beszély, melynek tárgya Szécsi Mária»; de e művel nem pályázott. Petőfivel aközben szoros barátságot kötött, sűrűn leveleztek, Petőfi többször meglátogatta, sőt a szabadságharc alatt egy ideig családját is nála helyezte el. Baráti viszonyuk mindkettejökre jótékony hatással volt.

A szabadságharc alatt és utána.

Az 1848-ik év mozgalmai félbeszakították A. nyugodt munkásságát. A szalontaiak felajánlották neki kerületük országgyülési képviseletét, de ő nem fogadta el a jelöltséget, mint később 1861-ben és 1869-ben sem. A kormánytól megindított Nép barátja c. lap szerkesztését sem vállalta el, csak nevét adta oda mint szerkesztőtárs Vas Gereben mellett, maga Szalontán maradt; különben számos cikket és költeményt irt a lapba. Mint nemzetőr a szalontai csapattal részt vett az aradi várostrom körül tett szolgálatokban mintegy 8-10 hétig. Egyébként a forradalom kitörése után is jegyző maradt 1849 tavaszáig. De a zavaros időben alig kaphatott valamit jegyzői fizetéséből, a város belügyei is mindinkább bonyolódtak, szóval a hivatal mind terhesebbé vált, barátai is ösztönözték, hogy járjon valamely oly állás után, mely a középponthoz közelebb vigye, s maga is vágyott az irói körökkel közvetlen érintkezésbe jutni. 1849 tavaszán fogalmazói tisztet vállalt tehát a belügyminisztériumban, s előbb Debrecenbe, majd Pestre ment. Családja egyelőre Szalontán maradt, hogy holmiját eladja s készüljön a felútazásra, mikor arra a hirre, hogy az orosz Debrecen alatt van, A. bucsút vett hivatalától s junius végén haza sietett családjához. Bekövetkezvén a katasztrófa, mint magánember lakott Szalontán, mert a jegyzői állást időközben betöltötték, más pálya pedig nem állt nyitva előtte. Vagyona majdnem semmi, s a néhány száz forint, melyet ingóságaikért magyar bankókban kaptak volt, értéktelenné lett.

Barabás Miklós híres 1848-as litográfiája

Szerencsére 1849 juniusban Pesten 1200 forintot tett be a takarékpénztárba, melyet a Nép barátja részéről tiszteletdíjul kapott s a takarékpénztár a magyar bankjegyben betett összegeket is kifizetvén, ez összeg egy részéből egy kis házat tett s egyszersmind az akkori szalontai szolgabirónak, ki tanulótársa volt, s kivel a városnál is együtt szolgált, a fogalmazásban olykor segítségére volt, amiért némi csekély tiszteletdíjat kapott, sőt a lehető üldözés ellen is némi védelmet talált. Igy élt 1850 tavaszáig, mikor az idősb Tisza Lajos (Kálmán apja) a Szalontával határos Gesztre meghivta, hogy legkisebb fiát, Domokost, kinek szép költői tehetsége volt a költészetben oktassa. Ez ideiglenes állapotokból az 1851. év második felében bontakozott ki, amikor a nagykőrösi gimnáziumban a magyar nyelv és irodalom és a latin nyelv tanárává választották.

1850-től fogva ismét dolgozgatott folyóiratokba és különféle albumokba, csakhogy leginkább lirai költeményeket. Hozzáfogott a Toldi-trilogia középső részéhez is, sőt egy éneket közölt is a «Losonci Phönix» c. segélyalbumban (Pest 1851) Daliás idők cím alatt, de az epikai források elégtelensége és az epikai alkotáshoz szükséges kedélyállapot hiánya miatt félbehagyta. Ez időtájt heves lelki vívódásokon ment át. A haza szerencsétlensége saját sorsának bizonytalansága kínozta és fájdalommal töltötte el; mélyen hatott rá költő társának; lelke rokonfelének, Petőfinek elvesztése is, s mindezekhez bizonyos kiábrándulás járult optimizmusából. A szabadságharc hevülete, mely az ő tartózkodó lelkét is magával ragadta, keserű hangulatot hagyott lelkében; észrevette e nagy küzdelem vezéralakjainak nemcsak erényeit, hanem hibáit is s a nemzetnek mind hősiességét, mind gyarlóságát látta. E tapasztalás meghasonlásba hozta magával, erős alanyi hangulatokba merítette, melyek sehogy sem kedveztek az epikai nyugalomnak, s költészetébe egy uj elemet, a humorét oltották. Ez időszakból való nagyobb műveit is mind erős alanyi színezet hatja át. Katalin költői beszélyének (Pest 1850) mélyen tragikus tárgyát izgatott lirai hangulat kiséri; Bolond Istók első éneke, mely szintén ekkor készült (Csokonai-Lapok, Debr. 1850), maga magát és minden ideálizmust kicsúfoló keserü humorral van telve. E műben A. nemcsak alanyi érzelmeit akarta kifejezni, hanem a közhangulat humorát is, de kissé széles alapon kezdte, és érezte, hogy minél közelebb jönne a szabadságharchoz, annál jobban fékeznie kellene humorát; azért abbahagyta és csak a hetvenes években irta meg második énekét. Mig. a Nagyidai cigányok, vig hősköltemény-ben (Pest 1852) a messze multba menekülve, a szabadságharc kegyetlen torzképét festi meg, s kiönti keserü humorát, semmitől sem korlátolva, szabadon; de mintegy görcsös kacagással, mely nem tudja eléggé elfödni kétségbeesését. Lirai költeményeiben gyakoribb a tiszta fájdalom hangja; e költemények a maguk hazafi-bánatával híven tolmácsolták a közérzést s élénk visszhangra leltek országszerte. Allegóriáik, célzásaik (Ráchel síralma). félrevezették a kémkedő cenzort, de annál mélyebb értelemmel szóltak a honfi-szívhez. A. mint lirai költő ekkor, az 50-es években, állt hatása tetőpontján.

Nagy-Kőrösön.

A nagykőrösi katedrán 9 évet töltött. Ez időbe esik balladái nagy részének kelte; a Toldi-trilogia középső részével és az Etele-trilogiával való próbálkozások, néhány becses elméleti tanulmány írása, továbbá Toldi estéjé-nek (Pest 1854) és költeményei első gyüjteményének kiadása (Kisebb költemények, Pest 1856). Mint tanár tanszékének élve rendszeresebben kezdte tanulmányozni a magyar nyelvet és irodalmat, fel a középkori emlékekig, ami nyomot hagyott mind nyelvén, mind költészetén.

Nagykőrös az 1850-es években

A világirodalom nagy eposzait is ujra olvasgatta; Tassoból, Dantéból, Ariostoból némi töredékeket is fordított. Elkezdte Zrinyi Szigeti veszedelmét nyelvi és verselési tekintetben a mai izléshez alkalmazni; pár éneket el is készített, de nem adta ki. Mindez előkészület volt epikai alkotásaihoz, mert élte céljaiul a Toldi-trilogia bevégzését s a hun-magyar mondakör trilogiájának megirását tűzte ki, s amint alanyi fölindulásai szüntek, koronkint mindkettőhöz hozzáfogott; de ismét abbahagyta. A Toldi középső részének meséjével elégedetlen volt, a másikból a Csaba-mondát dolgozta fel nibelungi versszakokban, de abba sem nyugodott belé s félbehagyta, csak a Keveháza epizódot adta ki a Szikszói Enyhlapokban (Pest 1853). Mivel ekkép epikai tervei némileg megfeneklettek, lirai ömledezésekbe merülni pedig nem akart, a balladára adta magát, e vegyes jellemü műfajra, mely az epikai líra és a dráma elemeit egyesíti bizonyos módon. E műfajt, mely a mult század vége óta a modern nemzetek irodalmában az illető nemzetek népköltése alapján mindenütt megalakult, a mi költőink is művelték már Kölcsey és Kisfaludy Károly óta; de nem saját népballadáink nyomán, melyeket nem is ismertek, hanem a német műköltészet után. A. a magyar népballadához fordult, eltanulta jellemét, szerkezetét és hangját s elemeit megnemesítve, megalkotta a magyar jellemü irodalmi balladát.

A nevezetes tantestület Nagykőrösön

E nemü költeményei nagyobbrészt az 50-es évek derekán keletkeztek. Annak a beható tanulmánynak, melyet művészete minden oldalára fordított, köszönhető két verstechnikai becses tanulmánya is: Valami az asszonánczról (Uj Magyar Muzeum 1854) és A magyar nemzeti vers. idomról (Nagykőrösi ref. főgimnázium tudósítványa 1856 és Uj Magyar Muzeum 1857). Ez utóbbi értekezésben a magyar ritmus szabályait tisztázza a gyakorlati verselés céljaira s itt kifejtett elveit verselésében maga alkalmazza is.

Pestre költözés.

Mikor a magyar tud. akadémia tiz évi szünet után ismét megkezdhette működését s tagjainak számát az időközben föltünt kitűnőbb irókkal kiegészíteni igyekezett, A.-t is 1858 dec. 15-én előbb levelező, majd ugyanaz nap rendes taggá választotta. A. itt 1859 okt. 31-én foglalta el. székét Zrinyi és Tasso című befejezetlenül maradt tanulmányával, mely az irodalmi hatás és az irói eredetiség kérdésében alapvető értékü fejtegetéseket és nyomozásokat tartalmaz. (Megjelent a Budapesti Szemle VII. és VIII. köt. 1859-1860.) A nagygyülés 1859-ben Toldi estéjét a Marczibány-díjjal, kisebb költeményeit pedig 1860-ban nagy jutalommal tüntette ki.

Az Akadémia épülete az 1860-as évek végén

Őt bízta meg az akadémia a Széchenyi emlékezetét dicsőítő óda megirásával is, mely költeményt az akadémia 1860-iki Széchenyi-ünnepén megható bensőséggel személyesen adott elő. Pesti barátai: Csengery Antal és Kemény Zsigmond igyekezték őt rábirni, hogy költözzék Pestre s felajánlták neki az ujra felelevenítendő Kisfaludy-társaság igazgatói állását. A társaság 1860 jul. 15-én csakugyan meg is választotta igazgatónak s ő az állást elfogadván, családostul Pestre tette át lakását. Még ez év novemberében megindította a Szépirodalmi Figyelő c. hetilapot, mely a magyar szépirodalmi. kritika tőközlönyévé vált s a nemzeti és művészi irány összeolvasztása mellett küzdött. Fő dolgozótársai. Gyulai Pál, Szász Károly és Salamon Ferenc voltak. 1863 novemberében kiszélesítve a lap programmját, Koszoru névvel folytatta 1865 juniusig. E két lap nagy hatással volt esztetikai műveltségünk előmozdítására s az izlés nemesítésére. A.-nak e lapokban nagyrészt névtelenül megjelent esztetikai, kritikai, stilisztikai cikkei részint Prózai dolgozatai-ban (Budapest 1879), részint Hátrahagyott iratai és levelezése közt vannak összegyüjtve. A Kisfaludy-társaságban is nagy munkásságot fejtett ki. Megindítván a társaság szépirodalmi kiadásait, mindjárt az első ciklusban Madách Ember tragédiáját közölte, mely művet ő mutatott be először a társaságnak és az irodalomnak. A magyar Shakespeare- és Molière-kiadást is ő indította meg, a Shakespeare-sorozatot saját fordításaival is gazdagítva három darabbal: Szentivánéji álom I. köt. 1864, Hamlet, dán királyfi VIII. köt. 1867, János király XIV. köt. 1867. Egyszersmind folyvást dolgozott a hun-magyar monda trilogiáján is, de csak az első részt készíthette el, mely Buda halála címmel 1864-ben az akadémia Nádasdy-féle eposzi jutalmát nyerte el (Buda halála, hun rege, tizenkét énekben. Pest 1864).

Akadémiai titkárság.

Arany akadémiai íróasztala

Szalay László halálával megürülvén az akadémiai titkárság, 1865 január 26-án őt hivták meg e diszes helyre majdnem egyhangulag, az uj alapszabályok kihirdetése után pedig 1870 jan. 17-én főtitkárnak nyilvánították. Ez maradt aztán hivatala mindvégig. De az 1865-ik év oly csapássál sujtotta, mely ugyis búskomorságra hajló kedélyét még búskomorabbá tette. Férjhez ment leánya, Júlia, 1865 dec. 28-án Szalontán meghalt, a kis Piroskát hagyva maga után árvául. (Megható hangot ád e veszteség fölött érzett fájdalmának a Toldi szerelme VI. énekének néhány kezdő strófájában.) Testi szenvedések is járultak e bánathoz: 1863-ból meg-megujuló fej- és fülzugása, s fiatalkorában kapott tüdőhurutja mind sulyosabban éreztette magát. Hivatalos teendői is elvonták a költészettől, ugy hogy ez években keveset irt, inkább összes költeményei összegyüjtésével foglalkozott, melyeket 1867-ben ki is adott: Arany János összes költeményei, negyedrétü díszkiadás egy kötetben, a költő fényképével, Pest, 1867, és más alakban: Arany János összes költeményei hat nyolcadrétü kötetben, Pest, 1867. Ezekhez csatlakozott egy albumszerü kiadás is a költeményekből vett rajzokkal diszítve jelesebb magyar festőktől. Ez összes költeményeket az akadémia 1872-ben nagy jutalommal koszorúzta, a király pedig 1867-ben a koronázás alkalmával a Szent István-rend keresztjével tüntette ki a költőt. Lelki fájdalmát lassankint enyhítették az évek; testi szenvedéseit pedig az évenkint fölkeresett karlsbadi fürdő csillapítván, jobb óráiban a Toldi-trilogia középső részén dolgozgatott, vagy ha ehhez nem volt kedve, Aristophanés fordításával foglalkozott.

Portréja 1867-ből

1871-től 1874-ig lefordítatta Aristophanés összes vigjátékait, miért az akadémia 1878-ban a gróf Karácsonyi-féle négyszáz aranyas drámai jutalmat ajánlotta föl neki. Igy jelentek meg Aristophanés vigjátékai, fordította Arany János. Budapest, 1880, három kötetben. Mivel e közben egészsége ujra mindinkább hanyatlott, 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról; a lemondást azonban az akadémia nem fogadta el, hanem helyettesítéséről gondoskodva, egy évre szabadságot adott, neki. Ez idő letelvén, Arany ismételte lemondását, mit az akadémia ujra nem fogadott el, hanem egy ujabb évre meghosszabbította szabadságidejét. 1879-ben harmadizben kérte fölmentését a főtitkári hivataltól; határozott kérelmét ekkor végre teljesítette az akadémia, s minthogy kitünt, hogy főtitkári fizetését, melyet az alapszabályok életfogytig biztosítanak neki, már a lefolyt két év alatt sem vette föl, és ismételve kijelentette, hogy azt végleges visszalépése után sem fogja elfogadni, azt határozták, hogy legalább az akadémia palotájában levő főtitkári lakás további megtartására kérik föl. Ugyane nagygyülés tiszteletbeli főtitkári cimmel ruházta fel és igazgató-taggá választotta.

Öregkori munkássága.

Hivatalától való visszavonulását teljes lelkéből élvezte és szabadságidejének első évében ujra meg-megszállta az ihlet a Margit-sziget tölgyfái alatt; mintegy őszi virágzáskép számos lirai költeményt és balladát irt ekkor melyek közül néhányat közre is bocsátott (leginkább a Budapesti Szemlében).

A Margitsziget az 1870-as évek végén

Öreg hangszerével mulatozva, sok dallamot is szerzett ez idő tájt Petőfi, Amade és saját költeményeire, melyek azonban csak halála után lettek ismeretesekké (A. J. dalai. Énekre és zongorára feldolgozta Bartalus István, Budapest 1884).

Fotó 1880-ból

1878-ban a Kisfaludy-társaság közülésén A. tetemre hivás címü balladáját olvasták fel, mely az ujra megszólaló költőt szelleme régi erejében mutatta s a magyar olvasó közönséget lelkes örömre hangolta; az egyetemi ifjuság ezüst koszorúval tisztelte meg a költőt. 1879 tavaszán befejezte a Toldi-trilogia középtagját, a Toldi szerelmét is, s közölte egy pár barátjával, kik el voltak ragadtatva a mű szépségeitől. A. azonban nem akarta kiadni, mert attól tartott, hogy a közönség kevesebb részvéttel fogja fogadni, mint a régebben megjelent két részt. Végre különösen Gyulai unszolásainak engedve az év vége felé kinyomatta: Toldi szerelme. Elbeszélés tizenkét énekben. Budapest 1879. A nemzet a legörvendetesebb meglepetéssel értesült ez irodalmi. eseményről a Kisfaludy-társaság elnökének jelentéséből, mellyel a titokban nyomtatott mű első példányát a társaság ülésén bemutatta; a kiadás két hónap alatt elfogyott, az akadémia, 1880-ban nagy jutalmával tűntette ki, a Kisfaludy társaság is ötven aranyas jutalmával (ez utóbbit a költő, mint alapítványt, visszaajándékozta a társaságnak). Toldi szerelme méltó befejezése a trilogiának, s amily mélyen a kor szivéhez szólt a költő a Toldi naiv optimizmusával, majd a Toldi estéje tragikus humorával, épp ugy le tudta bilincselni az ujabb közönség figyelmét is Toldi szerelmének regényes cselekvényével, a jellemek és szenvedélyek részletező, igaz és megkapó rajzával.

Betegsége, halála.

A ház, ahol Aranyék laktak Karlsbadban

Ettől fogva egész haláláig keveset dolgozott, mert testi egészsége folytonosan gyöngült: 1868-ban veszélyes máj- és bélgyúladást állott ki, 1869-ben kezdte a karlsbadi fürdőt látogatni, s ezután még nyolc nyáron kereste föl. 1870-ben operálták s a jobboldali bordák alól több darab epekövet távolítottak el. Hallása is nehezedni és szeme gyöngülni kezdett. Mindezek mellett azonban óvatos életrendet követve roncsolt szervezetében helyreállt az egyensuly, úgy hogy hivatalos foglalkozását teljesíthette és olykor-olykor dolgozhatott is. Régi betegsége 1878 áprilisban lépett fel először súlyosabb alakban, s habár koronkint enyhült, de a fuladozó nehéz lélekzet gyakran kinozta. 1882 október 10-én egy kis sétát tett a szabadban, s a hüvös és szeles időben zsebóráját óhajtván megtekinteni, kigombolta felső kabátját, a szél átjárta testét s megkapta a friss náthát. Egy pár nap mulva a nátha lehúzódott a tüdőre, lázas jelenségek léptek föl s a nehéz fuladozó légzések fokozottabb mértékben jelentkeztek. Október 21-én az éjet nyugtalanul töltötte, nagy gyöngeség és kimerülés jelei mutatkoztak nála; 22-én reggel a sziv működése nagyon gyönge volt s az érverés alig érezhető. Egy csésze kávé elfogyasztása után a beteg fölkelt s átment a másik szobába. Innen fia segélyével, botra támaszkodva, még önerején tért vissza kiszellőztetett szobájába, de alig ért a szobába s ült le az ágy közelében levő székre, feje egyszerre lehanyatlott, eszméletét elvesztette, s egy mély sóhajtással megszünt élni.

Az utolsó képek egyike, a híres "kalapos-botos".

Október 24-én temették el az akadémia csarnokából, tízezrekre menő közönség részvéte mellett; ravatalánál régi jó barátjai, Gyulai Pál és Szász Károly, továbbá egykori főnöke, Török Pál ref. püspök tartottak gyászbeszédet; míg az első évforduló alkalmával 1883 október 28-án a Kisfaludy-társaság szentelt a költő emlékezetének diszülést, melyen Gyulai Pál tartott nagyszabásu emlékbeszédet, mely a költőt s az embert minden oldalról hű és művészi világításban mutatja be s egyike Gyulai és a magyar széptani irodalom legbecsesebb tanulmányainak. Az akadémia 1884. évi jun. 8-iki közülésén Szász Károly emlékbeszédével ünnepelte a költő emlékezetét. Ugyanez intézetünk 1882 okt. 24-én tartott ülésében A. emlékének ércszobor emelését határozta el, 1000 forint aláirásával nyitva meg a gyüjtést, mely több mint 90 ezer forintot eredményezett. S még a véletlen is mintegy az ő puritán igazságossága szellemében úgy hozta magával, hogy ezzel se maradjon adósa az akadémiának: végrendeletében ő is 1000 forintot hagyott ez intézetünknek; a Kisfaludy-társaságnál tett ötven arany alapítványát pedig hasonlóképen száz aranyra egészítette ki.

Műveinek teljes gyüjteményét a költő halála után csakhamar megindította régi kiadója, Ráth Mór s Összes munkáit 8 kötetben 1884-85-ben, Hátrahagyott iratait és levelezését pedig A. László szerkesztése alatt s az ő jegyzeteivel 4 kötetben 1887-89-ben adta ki. A. ércszobrát a költő műveiből vett alakokkal Strobl mintázta, a nemzeti muzeum előtt állítják fel és 1893 tavaszán leplezik le.

A. nemcsak nagy költő volt, hanem nagy ember is. Jellemének tisztasága, gondolkodásmódjának nemessége szivének nagysága és szerénysége alkotják magánéletének is, mint költészetének, legvonzóbb oldalát s emelik őt az erkölcsi tökéletesedés kiváló példaképei közé.

[Ez életrajz A. önéletrajzát és a Gyulai-féle életrajzot követi (utóbbi az 1884-iki akadémiai almanachban jelent meg, mint nekrolog, névtelenül).]

Sírboltja a Kerepesi-temetőben (rajz az 1880-as évekből)