Tisztelt Hallgatóim! Kedves Művésznő! Drága Eti!

Földünkön vannak nem megmagyarázható jelenségek, amelyeket nem kell, nem is szabad megmagyaráznunk. Mihelyt számot akarunk adni róluk, eltűnik nyilvánvaló létük. Ilyen jelenség a festészet is. Néha jobban értjük a képeket, mint önmagunkat, mert saját lényünk titkait világosítják meg; de ha meg kellene magyaráznunk őket és elmondanunk, mit is szeretünk rajtuk, csak dadogunk. Valahogy úgy, ahogy a “szó emberének” tartott lelkésznek akad el ezen képek látása közben most az ajka; amikor hatalmas megtiszteltetésnek tesz eleget, hogy Magyarné Derszib Eti csodás kiállítását megnyissa.

Etit és képeit nem kell bemutatnunk. Minden művészetszerető soproni ismeri és szereti. Amikor jelen tárlatunkban gyönyörködünk és be akarunk számolni róla, most érezzük igazán, milyen titok ez a szívművészet. Az én szavaim sem fogják tudni megoldani a titkot, csak arról szólhatok, hogy számomra ezek az alkotások prédikálnak. Bizony nem tudok kivetkőzni papi önmagamból, pláne így vasárnap délelőtt. Úgyhogy: igen, jól értették, prédikálnak.

Prédikálnak Eti Istentől kapott belső tehetségéről és külső lehetőségeiről. Ez az, amit talán még a művész sem ért, hogyan és miért kapta késztetését és inspiráló környezetét, csak hitével érzi ezen ingyen ajándék kegyelmét. Annak csodáját, ahogy egy szerető édesanya felső sugallatra egykor kézen fogja lányát, hogy elvigye Mende Gusztávhoz. Annak csodáját, ahogyan felfedezik őt és ő is azt az impresszionista irányzatot, amit alkotásainak zöme sugároz. Annak csodáját, ahogy életre kelnek sorra másra az ismert tájakról, tárgyakról készült javarészt selyemkartonra varázsolt akvarellek. Annak csodáját, ahogyan ott áll, mint a kedvenc Ikvás képén is, mellette egy szerető társ, aki mindig segíti, aki felkarolja mindazt, ami a művészet megmutatásához még kell a XXI. sz.-ban: meghívókat, képeslapokat gyárt, reklámot és internetpropagandát folytat, a közös utakat tervez, ha kell, sofőrködik, tolmácsol, szinte együtt fest. Vagy annak csodáját, ahogy ez a régió megszólal a falakról; különösképpen is a megtalált otthon, Nagycenk varázshatása körvonalazódik. Igen, bár tudom, túl paposan hangzik, de akkor is, mindez isteni kegyelem.

Szeretem ezeket a prédikáló Deszib Eti képeket. Ahogyan a tavaszi virágsorozatnak szinte érzem finom illatát; az aranyeső, a mandula, a szilvafa, a nagycenki kert látványa szemem előtt lebeg; a petúnia és a pipacs kicsit táncol előttem. Micsoda ön-megtalált és lényegét soha el nem veszített báj sugárzik belőlük, mégis micsoda erő és eredetiség! Mennyi, a fogékony művészlelken áthullámzó sziklavájó vízcsepp-hatás! Mennyi elsajátított és megtanult technika, és mégis mennyi önmagából merítő önállóság! A csendéletek pedig talán még a virágoknál is beszédesebbek, szokatlan és meglepő tartalmukkal: sütőtökkel, ananásszal. A mama megörökített, képre csempészett bögréje sok emlékről, érzésről, kikívánkozó gondolatról prédikál. De nemcsak a cseppnyi fájdalomról, hanem a nagy életvidámságról is képet kapunk, amikor nagy szőrpamacsokból mosolygó szemek villannak elő: egyik Balázsé, a másik Maci kutyáé. Eti sugárzó hangulatú ecsetvonásai napsugárt vetnek és mosolyt aratnak. Képei kivilágítják a hajlékokat, otthon e beszéd írása közben az én dolgozószobámat is. A kiállításról kimenő embereknek mintha fénylene az arcuk, mintha könnyebb lenne a járásuk, mint amikor ide bejöttek. Jó a szép világot ilyen gyermeki örömmel szemlélni, mert ettől megszépül a világ. Eti tehetségének itt rejtőzik az optimizmusa. Nem az emberi számítás mérlegcsinálásából, hanem a természet önbizalmából, amely tudja a telek utáni virágfakadás titkát, és amely jókedvű remény szinte szétfeszíti a képek kereteit.

Prédikálnak nekünk a képek színei is. Az egyhangú és egyszínű világunkban az ábrázolt tájaknál mégiscsak előbujnak a színek: ott vannak a korai roppant őszben, Fő terünk hangulatában, az átláthatatlan télidőben, vagy ott, a tejszínű ég alatt. Eti elénkvarázsolja e színeket. Különösképpen is fénylenek ezek a régiónkon kívüli tájképeken. Amikor együtt barangolhatunk a kiállítást megnézve a mihályi kastély parkjában, ahogy felmászhatunk a Boldogkő várához, vagy ahogyan a kiállítás legrégebben készült, de még így is csak három éves képe által sodródunk a Bodroggal valahol Sárospatak környékén. Tudom, hogy képzavar, de én már-már szinte hallom is ezeket a színeket, főképpen a tatai képeknél: a haranglábból hívogató harangok hangját, a vár körüli csatazajt; valamint régi kövekből az újkorban felépített fiktív várromoknál szinte hallom a becsapó múlt csendjét. Ez utóbbi kapcsán viccelődtünk a nagycenki otthonban Balázzsal, hogy e képnek talán azt a címet lehetne adni: "Műremek a műromokról". Majd megint útra kerül, most a Balaton felé vesszük az útirányt. Időzünk a régi barátok mellett az egykori sűrűn látogatott kedvelt törzshelyen, Szigligeten; és amikor mi is leülünk a képen a két kisöreg mellé, hallgatjuk a madarak csicsergését és a közeli nagyvíz suttogását. Elárulom e ponton, az én kedvencem ebből a kiállított képi prédikációs kötetből ehhez a témához kötődik: a két fektetett tájkép közül az egyik. No nem az esztergomi! Annak gyerekkor óta régvárt Párkány felöli megcsodálását meghagyom az onnan származó Balázsnak; engem inkább a Szigligetről a Balatonfelvidéket bemutató tájkép varázsolt el a Badacsonnyal, a Guláccsal, a csak sejthető Szent György-heggyel. Ha nagyon konklúziót akanék gyártani, azt mondanám röviden és tömören: Eti a látható és a hallható színek édesanyja.

És a barangolás hazavezet, az út hazahoz. Megérkezünk. Előbb Nagycenkre, a befogadó új otthonba, az ottani központi térhez, a templomhoz, a kastélyhoz, a lefesthetetlenül nehéz témájú Széchenyi-szoborhoz. Majd végképp hazajöjjünk, ide Sopronba, hogy itt felfedezzük az általunk már megszokottat. Ahogy Eti, úgy mi is ismét rákapjunk a soproni Fő-tér hangulatára, különösen is a nagypanorámás felbontású kép kapcsán. Tocsoghatunk együtt az olvadó hóban az Előkapunál. Gyönyörködhetünk – kézbevéve akár otthon is – a kiállításmegnyitó meghívójának borítólapján lévő Kecske-templomi részletben; és ízlelgessük a templomos kép találó címét: "Gótika és barokk". Művészettörténészetileg leírni se lehetne szebben.

Micsoda hálás témák! Nekünk, ittenieknek mindenképpen. De, kedves Eti, mi most nem is annyira a témákat köszönjük, hanem sokkal inkább a megoldásokat. Mert hiszen Magyarné Derszib Etinek nem a "mi", hanem a "hogyan" a világa. Szeretem ezeket a prédikáló képeket, mert beszélnek, mert élnek. Egyetlenegy pillanat röpke megállítása mindegyik, amelyekből azt érezzük, hogy mégiscsak van lehetőség az élet millió mozzanatának száguldó iramát vászonra rögzíteni. Eti a vágtató időben megérint egy percet, és az a perc a képein kivirágzik. Az eltűnő megörökíttetik, az örök állandóság pedig a pillanat ablakán keresztül belenéz az arcunkba. Eti is érzi, mi is érezzük, a vászon is érzi: ez a pillanata sohatöbbé vissza nem jön; de éppen ezért örökíttetik meg a művész által. Mert éppen ez a soha vissza nem jövő és meg nem ismételhető megörökített kivételes pillanat a földi teremtés idői kategóriája.

A prédikációk végére illik az "ámen". E megnyitó gondolatsor végére illik a köszönet. Valakinek, akinek nem kell nagy protezsáló, mert a mecénása a saját képei; akinek nem kell dícsérő szószoló; mert művei megteszik azt helyettünk. Én, e képek igehirdetését átélő mégiscsak mondom: Eti! Köszönjük!

Gabnai Sándor evangélikus vezető lelkész