Dr Kubinszky Mihály egyetemi tanár
megnyitóbeszéde
Magyarné Derszib Eti kiállításán
Széchenyi István Emlékmúzeum Nagycenk 2003. június 21. 16 órakor
A meghívón két templomtorony látszik, Sopron Szent Mihály és Nagycenk. E két torony több, mint a kiállítás egy-egy alkotásának megelőlegezése. E két torony szimbólikus. A kiállítást tekintve és a művésznő, Magyarné Derszib Eti tekintetében egyaránt. A két torony jelzi azt, hogy Sopron és Nagycenk egymás mellett élnek, nemcsak földrajzi tekintetben helyezkednek el közel egymáshoz, de kultúrálisan is összetartoznak. Összetartja őket mindenekelőtt Széchenyi István. Nála erősebb kapocs ebben az országban nincs. A két torony jelzi Derszib Eti életútját is: Sopronból Nagycenkre. Megjegyzem, hogy mindkét templom híres mester alkotása: a Szent Mihályt - az anoním középkori építőpáholy félbeszakadt művét - a 19. században Storno Ferenc fejezte be, a nagycenki Ybl Miklós műve. A múlt kultúrkapcsolatát - mint amilyennek a két templomét is érzem - ápolni az arra képeseknek, az arra hivatottaknak kötelességük. Örvendetes, hogy ez így történik. Nagycenk megannyi intézménye, első helyen a kastélymúzeummal így Sopronnak is büszkesége. Az, hogy ebben a múzeumban egy Sopronból ideszármazott festőművész állít ki, ismét csak megelégedéssel tölthet el valamennyiünket. Sopronban és Nagycenken egyaránt. Ne feledjük, hazánk lakosságának négy ötöde él vidéken, csak egy ötöde a fővárosban. Mégis hányan hiszik, hogy a kultúra csak Budapestről élteti a nemzetet. Nézzünk körül és máris szép peldáját láthatjuk a cáfolatnak.
Az aktív festőművész állandóan változik és fejlődik. A kettőt egyszerre. A fejlődés: meglátások tökéletesedése, technikai finomodás. A változás mintegy oldalirányú lépés, új témák, más színek, a korral változó hangulatok felfedezése. Ezen az újabb Derszib kiállításon én ismét mind a két lépést felfedezni vélem. A tájképek perfekcióját például - és talán mindenekelőtt - a tiszai tájképben. A meglátás frissülését a falu- és városképekben. A Szent Mihály kapujából a városra vetett pillantásból. A hatás nem is marad el. Az ecsetvonásokban is egy technikai egyszerűsödés mellett egy kifejezésbeli emelkedést látok. Szigorúbbak, határozottabbak lettek egyes vonások. A változást például abban, hogy a lovakat ma nélkülöznünk kell, viszont megannyi szép zsánerképet, épületet, utcaképet és parkot láthatunk.
Az aktív festőművész időszerű is. Ez a kiállítás is az, mert ez a kiállítás Nagycenknek szól. Nagycenkről is: a templom, a falu, a park, a kastély mind szerepelnek. És főleg szerepelnek nagycenkiek portréi, gyermek és felnőtt egyaránt. Köztük virtuóz képek is.
Három éve immár, hogy Magyarné Derszib Eti Nagycenken telepedett le. Kastélya, kiállítóterme, rendszeres kiállítása Nagycenknek eddig is volt. De egy itt élő festőművész, akit a község magáénak mondhat mégiscsak egy előrelépés a képzőmüvészetek megerősödése terén. Örvendetes, hogy megbecsülik, hiszen tárlatot rendeztek neki, reprezentatív helyen, amilyent még városok is alig tudnak biztosítani, a Szechenyi kastélyban. Én ennek a kiállításnak az értékét a kiállított képanyag becsértéke mellett abban látom, hogy Nagycenk és az itt élő festőművész egymásra találtak, megértik egymást, kiegészítik egymást és - nagyon remélem - tovább is akarják és fogják ápolni ezt a kapcsolatot.
A meghívón az szerepel, hogy ünnepi beszédet mondok, pedig csak egyszerű megnyitásra készültem. De érzek ünnepet, mert Nagycenken vagyunk. Amikor a közeljövőben hazánk az európai közösség tagjává válik, Nagycenk szerepe is megváltozik, méginkább megnől. A hazánkba érkező alig tesz meg néhány lépést, máris Nagycenken van. Elhalad Széchenyi István szobra, a templom, Széchenyi kastélya és sírja mellett. Széchenyi mindig nyugatra tekintett, soproni szobra ezt híven fejezi ki. De tekintett a magyarságra is, ezt cenki szobra példázza. S tekint Széchenyi ma is népére, hazájára, falujára. S ha meglátja, hogy Cenk ma is kultúrális központ, mely kötelességének érzi nagy fiának eszméit ápolni, akkor bizonyára megelégedéssel nyugtázza nemzedékünk megannyi cselekedetét. Például ezt a kiállítást. Melynek értékét ebben is látom.
Ezzel a gondolattal - köszönetet mondva rendezőknek, megjelenteknek, s mindenekelőtt a művésznőnek - a kiállítást megnyitom.