A jelen - kiábrándultan acsarkodó, mindenkinek nekifeszülő és mindennel elégedetlen - divathóbortjában íme itt van valaki, aki bátor lehengerléssel még mindig üzeneteket küld. Jeleket, hogy létezik egy másik világ, nem csak ez az így-úgy megélt világ. És bár azt gondolhatnák, hogy most a templomából – elvégre vasárnap van – a jubileumi konfirmációs ünnepélyről beeső kiállításmegnyitó lelkész a távoli mennyek országára gondol, de szó sincs róla. Nem. És nem is arra, hogy felhívja a figyelmet, hogy lám-lám, Eti most kiállított képeinek majdnem felén templomtornyok mutatják az utat a távolba, valahova felfelé. Lehetne és a hivatásomba illene is akár, de nem. Hanem arra a rejtett földi érték-világra gondolok, amely nagyon is itt lehetne e létünkben közöttünk és bennünk. Ezek a képek ugynais ezt hozzák el üzenetként nekünk. Azt a természetet, amely még kiskorunkban bennünk élt. És azokat az arcvonásokat, amelyekre a legszívesebben rátekintünk vagy emlékezünk.

Üzeneteket kapunk itt és most ezen megnyitón a képeket nézegetve. A nagy kérdés az, hogy vajon le tudjuk-e még ezeket fordítani a magunk belső nyelvére? Megsejtjük-e még belőlük a küldött jeleket, azt a bizonyos belső mennyei világot. Azt a világot, ami manapság már csak talán a művészet és a kultúra hozhat valamelyest vissza közénk. Eti elénk tár valamit, ma éppen egy-két képével egészen újszerűen avagy éppen az egykori régi énjéhez visszatérő módon; valamit, aminek küldő ragyogása van. Vajon csak külső fénye marad meg bennünk, vagy mélyebbre engedjük, hogy hasson? És ez Eti tehetsége, valódi adottsága, hogy a lehető legtöbbet segít a szemlélőjének magába fogadni ezt a belső mennyei világot.

Bízom benne, hogy talán emlékeznek, vagy legalábbis a megjelent "Etis könyv"-ben elolvasták mindazt, amiről 2005-ben ugyanitt beszéltem, amikor először ért a megtiszteltetés, hogy Eti kiállítását megnyissam a Várkerület Galériában. Beszéltem arról, hogy Eti szerintem prédikál a képeivel. Ma ezt a gondolatot fűzöm még eggyel tovább, amikor meg már azt mondom így további három év magam alá gyűrésének élettapasztalatával és elmúltával, hogy Eti nemcsak hogy prédikál, de bizonyságot is tesz azzal, hogy máig hű maradt ehhez az üzenetközvetítéshez. Talán azért, merthogy ő még hisz a művészet és a művész értékteremtő és értékközvetítő szerepében.

Azt hiszem, ez ad erőt a művészházaspárnak. Merthogy én Balázs tevékenységét is értékteremtő/-közvetítő művészetnek tartom. Ez ad erőt mindkettejüknek, sőt, a minket a lépcsőnél rögtön fogadó Maci kutyával együtt, mindhármójuknak, hogy tükrözzenek valamit, amit ők is úgy kaptak valahonnan égi talentumként, és amit meg kell osztaniuk másokkal, hogy bennünket is ebbe a szférába vigyenek. Honnan ez az erő? Hiszen egyikőjük még alighogy kijön a kórházból, ahol az ijesztő napok után szinte új életet kezd, a másikuk meg nem kis riadalmat keltve pár hónapra rá balesetet szenved, és talán még mindig lábadozik – de nem baj, mert van egy erő, amivel az egyikőjük tángálja a másikat. És amikor akinek éppen erősebbnek kell lennie, az tartja a lelket a másikban is, hogyha aztán ő is bajba kerül, a másik bizton átvegye szerepét.

És itt kapcsol a művészcsalád lelkésze rögtön saját szakmája felé – mert tudja, hogy ez az erő csak felülről és belülről jöhet. A hitükből és hitük tárgyából. Amikor most másodjára állok itt Önök előtt ebben a galériában Eti kiállítását megnyitni, és mint Pilátus a krédóba kerülök megint e kihívásokkal telített szerepbe, bizony be kell vallanom kedves Mindnyájuknak, hogy laikusként nem tudok művészettörténészi módon képeket elemezni. Ne is várják el tőlem! De azt érzem és most közvetíteni is akarom, hogy mit sugároz ez a két ember Sopron közönségének e képekkel. Hogy mit? Egy szóval: hitet.

Hitet, amely mint a tünékeny fátyol lebben fel a megidézett látványról, és amely aztán ismét csak beborítja azt. Sőt mitöbb! Egyenesen a lelki titokzatosságba varázsolja vissza az embert és a tájat. Nekem valami különös lágyság árad ezekből a festményekből. A színviláguk egy boldogabb világ kiegyensúlyozott mennyországába burkolják be a szemlélőt. Ez a hit nem más, mint a festőkezek simogatása, az őszinte ecsettel megidézett szeretet. Szinte meseszerű portrék, csendéletek és tájképek a tisztaság színeiben. Kavargó álmodozás, mélabú romantika, ahogy a kedvenc témák: Sopron, hangsúlyosan is azon belül ismét Bánfalva, Nagycenk otthonná tágul a színzuhatagban. És ahogy újabb helyszínekkel is megismerkedhetünk: az Őrség világértékeivel; Esztergommal, ahol Balázs lakott és udvarolni kezdett kereken 30 évvel ezelőtt és teszi azóta is; aztán a tiszai vidék, ami a nővére odakerülése miatt nyílt ki és nyílt meg Etinek – és mindegyiken gyakran megjelenik visszatérő motívumként a víz, merthogy a művésznő szereti a vizet. Mikor meg erről beszélek vele, Balázs csendes poénnal megjegyzi a háttérből, hogy Eti szeretheti a vizet, de ő inkább a sört szereti.

De visszakanyarodva a hitközvetítéshez, e kiállításán is Eti egész gondolkodásmódja és formáló személyisége a maga teljes lendületével megjelenik a képein. És teszi ezt mégis olyan költői finomsággal, amely csak úgy árad a festményeiből. A művészetét olyan közérthetően műveli, amely előképzettségek nélkül is élményt nyújt a befogadó közönség számára. Alkotásai könnyedek, sokszor lebegnek a virtuóz színvilágban, és fokozzák a szemlélőben a harmóniát, a derűt, a ragadós belső sugárzást. Talán ezek mind a magyarázatai annak, hogy egy "Etikép" szinte biztosan minden embert fel tud emelni a hétköznapjaink terhei mellől.

Kedves Eti! Köszönjük ezt az újabb soproni kiállítást! Köszönjük, hogy Boleman Magda néni hatására 50 éve megörvendeztet minket a művészetével! Hálásak vagyunk, hogy 60. születésnapja előtt e jubileumi tárlattal lép elénk, és így megajándékozza a köszönteni jövőket az értékhordozó hittel, ezzel a kicsiszolt lényeg-látással, ezzel a látványban való feloldódással, ezzel a harmonikus rendteremtéssel.

De Eti mellett van még egy jubilánsunk is idén, az immár 20 éves Képzőművészeti Társaság, amely, illetve akik felé ugyancsak örömmel szólhat a soproni művészetszerető közönség köszöntője, hogy van városunkban egy ilyen lelkes értékközvetítő erő. Valakik, akiknek alkotásait a gazdag elméleti és mesterségbeli figyelem és az odaadó művészi gond jellemez. Isten éltesse Etit és vele együtt Mindnyájukat! Csak azt kívánhatjuk, hogy legyenek továbbra is ilyen kísérletező kedvvel megáldott alkotóművészek, olyanok, akik a művészet normáit feltétel nélkül tisztelik, művelik és továbbadják.

Gabnai Sándor