Zalán Magda: Római emléktáblákIrodalmi Ujság (Párizs) XXVII. évfolyam 7-8.szám 1976. július-augusztus |
 |
|
| |
|
A VIA BABUINO
48-BAN, a minden római művészek és álművészek,
könyve nincs írók és világhírű
szerzők, filmsztárok és magukat annak álmodó
szépséges libák szabadtéri szalonja, a Piazza
del Popolo közelében laktam 1966 őszétől
1967 nyaráig. Erre a házra is emléktábla
kívánkozik. Ó, nem miattam, nem vagyok sem ilyen
szerénytelen, sem ilyen tréfáskedvű. De a
tető alatti műterem-hodályban, hol az örökké
csöpögő csapokat, rosszul záródó
ajtókat, kinyithatatlan ablakokat Róma egyik legfönségesebb
kilátásával egyensúlyozza a zsugori háziúr,
néhány évtizeddel előttem a magyar irodalom
egyik legérdekesebb alakja, Lénárd Sándor
élt. Ő maga már az ötvenen túl volt,
amikor a 60-as években először jelent meg Magyarországon
a Római történetek című autobiografikus,
tragikomikus regénykéje. Ebben a kötetecskében
megírta közössé lett otthonunkat is, olyan kedvesen,
szépen, hogy kicsit röstellem is számba venni az
emlékét őrző falakat. Az okkersárga ház egyike a középkori belváros iparoslakjainak. Földszintjén a hajdani céhműhelyeket üvegtől, tükörtől, fémtől csillogó luxusüzletekké alakította a belsőépítész. A mestergerendás, alacsonymennyezetű emeletekre két, három újat húzott a lakbéréhes tulajdonos, egyetlen éjszaka, hogy kijátszhassa a faramucin szerkesztett városrendezési törvényt, amely megtiltja a műemléknek számító épületek bármiféle külszíni módosítását, de egyben kijelenti, hogy ha egy építmény már tető alá került, a törvényszegő építtető nem kötelezhető többé lebontásra. Ilyen középkori falakra tákolt újkori építészeti csúflatokba másznak fel, gyalog (lift nincs), a kényelmet a hangulat kedvéért mindig szívesen felcserélő művészek, különösen, ha a pénztárcájukat lapos zsebben hordják. A megfejelt házak benzingőztől távoli tetején rossz lábasokban, horpadt lavórokban fuksziák, oleanderek, pálmácskák pótolják színorgiájukkal a hiányzó civilizációs kényelmet. Ilyen virágerdős tetőket látott íróasztaláról Lénárd Sándor, miközben németül írt verseit váltogatta magyar novellákkal, vagy még egy tucat más nyelven gondtalanul lekent leveleivel. Nem láthatta a legszebb tetőteraszt, amit én naponta megcsodáltam ottlaktamkor: a régi szegénylegény-lakók mellé egyre-másra költöznek a Babuino környékére a valami mást, valami szokatlant vágyó gazdagok. Az én vizavím Pier Luigi Pizzi, az egyik leghíresebb színpad-tervező volt. Mediterrán kertet varázsoltatott a középkori palota tetejére húzott ultramodern csupaüveg villája köré, amelyből reggelente a Mediciek kastélyán láthatja a felkelő nap sugarait táncolni és este, a bűvös római bíborló egű estéken Michelangelo cupolonéján megvillanni az utolsó fényeket. Lénárd idejében még tán színházat sem látott, rövid nadrágban diákoskodott. De Lénárd is láthatta a túloldali kis angol templom konyhaablakunkba bearanyló toronygombját, sőt látta azt a történelmi pillanatot, amikor egy otromba náci golyó leütötte helyéről. Ezt az írótól magától tudom, egyetlen hozzám címzett leveléből, amelyet annak alkalmából küldött, hogy közös lakásunk ablakából készült fényképpel bélelten megírtam neki, hogy több mint a felét olaszra fordítottam a Római történeteknek, és egy kiadó komolyan érdeklődik iránta. Válaszából azt is megtudtam. hogy nem szeretné, ha tovább fordítanám a kötetecskét, annak pesti megjelenését is kalózkiadásnak tekintette, mert mintegy a háta mögött adta nyomdába az egyébként aranyos Szerb Klári, Szerb Antal özvegye. Nem tekinti a Római történeteket másnak, mint egy majdan magírásra szánt regény nyersanyagának. Lesz e majd ideje valaha megírni, megírásához elzarándokolni római újságarchívumokba, könyvtárakba, nem tudja, - írta. Akkor már túl volt az első szívrohamon, jobb keze már nem egészen engedelmeskedett neki, s a szeme is meggyöngült, nem segített rajta semmilyen szemüveg. Sajnos, nem élte meg terve megvalósítását, kevéssel a Brazíliából a Via Babuino 48-ba címzett levele után meghalt. Lénárd Sándort mintha csak Krúdy találta volna ki. Regényesebb alakot elképzelni is nehéz, örökké sajnálom, hogy nem ismertem személyesen. Amikor a magyar olvasók először találkoztak a nevével, Alexander Lenard már ismert szerzője volt az angolszász világnak, két önéletrajzi regényével, amelyek később Magyarországon is megjelentek: Völgy a világ végén és Egy nap a láthatatlan házban. Sok sikert és némi pénzt aratott. Az egyiket angolul írta, a másikat németül, saját maga fordította őket az egyik nyelvből a másikba, amikor kiadó jelentkezett értük. Nyolc éves korában hagyta el Magyarországot, mégis úgy tudott magyarul, mint kevesen a legjobb stiliszták közül, ismerte nemcsak a nyelv szabályait és szabálytalanságait, a városi argót és az egyes tájak ízes fordulatait, de ismerte kívülről-belülről az egész magyar kultúrát. Ha verset írt, többnyire németül írta, mert Ausztriában végezte az iskoláit és az orvosi egyetemet. De írt olasz nyelvű orvosi traktátust néhány évi itáliai élet után, latinra fordított angol Micimackóval egyetemi katedrát szerzett magának az Egyesült Államokban, ahol természetesen, angolul adott elő, és Bach műveinek ismeretében való jártasságával egy tv-kvízversenyt nyerve házat tudott venni magának a brazíliai őserdő szívében, egy németlakta furcsa faluban, amelynek társadalmacskájában, mint vízcsepp az óceánt, sebészügyességgel boncolta az emberi lelket. A Via Babuino 48-ra őserdei ex librisét, egy sztetoszkóp alatt kettényíló könyvet faragtatnám, ezzel a felírással: e ház legcsendesebb lakója és hírét világgá kiáltó krónikása.
|
|