Tolnai Gábor: Lénárd
Sándor, az orvos és az író
|
 |
|
| |
| Harmincnyolcadik
évemben jártam, amikor kineveztek követnek. Egészséges,
izmos, sovány fiatalember voltam. Testsúlyom - még
a háborús évek maradványaként - hatvannyolc-hatvankilenc
kiló volt. Egészségem biztos tudata ellenére,
Rómába utazásunk előtt megvizsgáltattam
magam az akkori I. számú Belgyógyászati
Klinikán, amelynek vezetője - az esztendő végén,
az átszervezett Magyar Tudományos Akadémia elnökévé
választott - nagyhírű, tudós orvos, Rusznyák
István volt. A részvizsgálatok befejezése
után Rusznyák átnézte a leleteket, s így
nyilatkozott: - A vizsgálatok kivétel nélkül
megnyugtatóak. - Majd a sok tapasztalattal rendelkező és
iróniára hajlamos orvos még ennyit fűzött
az előbbiekhez: - Van egy kis gyomarsav-túltengésed. Ezt az olajjal élő olasz konyha és az ottani tésztafélék rendbe hozzák. Meg is fogsz hízni. - Jellegzetes, bajusza alatt meghúzódó mosolyával végül még ezt mondta: - Ha nem lennék dohányos, tanácsolnám: hagyd abba a cigarettázást. Találkozol majd olyan orvossal, aki ezt fogja javasolni. - Rusznyák István előrejelzései kivétel nélkül bekövetkeztek. Gyomorsav-túltengésem néhány hónap elteltével megszűnt. Testsúlyom hatvannyolc- hatvankilencről fél esztendő alatt több mint tíz kilóval megnőtt. 1950 elején pedig valóban találkoztam egy nemdohányzó római orvossal, aki javasolta, hogy hagyjam abba a cigarettázást. Ez az orvos, akiről szólnom kell, egy magyar származású férfi: Lénárd Sándor volt. Még 1949 májusában, Itáliába érkezésem első hónapjában történt. Hároméves kisfiamnál valami gyerekbetegség jelentkezett. Kihez fordulhattam volna orvosért, mint Kardos Tiborhoz - aki egy esztendeje dolgozott már Rómában. s két hasonló korú kislánya volt. Tibor ajánlotta Lénárd Sándort. Kitűnő orvosnak tartotta. Nékik háziorvosuk, de a Magyar Akadémia munkatársait és a Via Giulia 1. alatt lakó magyar ösztöndíjasokat is ő kezeli. Jól emlékszem Lénárd Sándorra. Egyenes tartású férfi volt. Magas homloka alatt figyelő, fürkésző apró szemekkel. Keskeny orra kissé hajlott. Szája fölött bajusz, amelynek két vége lefelé kanyarodott. Ahányszor találkoztam vele, ugyanazt a kopottas, de rendben tartott ruhát viselte. Tökéletesen beszélt anyanyelvén. Pedig (mástól tudtam meg és nem a mindig tartózkodó embertől, hogy 1918-ban, nyolcesztendős korában elkerült Magyarországról. Először Ausztriába. A bécsi egyetemen szerezte meg az orvosi diplomát, s az Anschluss bekövetkezésétől, tehát 1938 óta Olaszországban él. Mindig választékos fogalmazással, de valami visszatartottsággal beszélt. A kevés szavúság is velejárója volt magatartásának. Valami szerepjátszás is jelentkezett ebben a stílusban? Gondolom, az orvosnak a követtel szemben helyénvalónak vélt felfogását fejezte ki ez; s e szerep mezsgyéjét nem óhajtotta átlépni. Az ő magatartása folytán tartózkodóvá vált az emberi vonások iránt mindig kíváncsian érdeklődő követ is. Sohasem kérdeztem életútjáról, körülményeiről. Beszélgetéseink során, elejtett mondataiból nem tudtam meg róla többet, mint hogy rajong a zenéért, hogy nagy irodalmi műveltsége van, s nem mindennapi nyelvtudással rendelkezik, és azt, hagy családos ember; felesége olasz, s házasságukból kisfiuk van. Orvosi látogatásaikor magával hozta a mienkkel hasonló korú fiát, Sebastianót, akit Puminónak becézett. Pumino elkényeztetett, rossz gyerek volt, aki ilyen alkalmakkor a követség kertjében együtt játszott a mienkkel. Pumino egyik olasz "nyelvmestere" lett Marcinak, a követségi mindenesnek, Peppinónak Massimo nevű unokája mellett. Lénárd Sándorra vonatkoztatható emlékeim felidézésekor nem hallgathatom el. hogy vele kapcsolatos tartózkodásomnak egy hátsó gondolata is volt. Orvosi értékei mellett, tudván zenei érdeklődéséről, nyelvtudásáról, műveltségéről, bizonyosra vettem, hogy titkos íróval van dolgom, mégpedig jellegzetes dilettáns íróval. Ilyen elképzeléssel szinte aggódtam a köztünk kialakulható bizalmas kapcsolattól. A bizalmas kapcsolattal ugyanis együtt járt volna, hogy az irodalomtörténész követnek megmutatja írásait, s én megmondván az ő számára nem kedvező véleményemet, esetleg megromlanék az orvossal való kapcsolatunk. Az orvossal nem szűnt meg az érintkezésem azután sem, amikor családom már nem volt Rómában. Néhányszor hívtam el a Via dei Villinire. E látogatások közül egyre nagyon jól emlékszem. Szívtáji panaszokat észleltem. Lénárd Sándor először hallgatóval vizsgált meg. Nem találván szívem körül semmi problémát, így nyilatkozott: - Minden valószínűség szerint a sok cigarettával függ össze a szívtáji érzékenység. - Majd, nyilván a "vasfüggöny" mögötti követnek fogalmazott ekként: - Egy szovjet kísérlettel ki fog derülni az igazság. Novokain injekciót adok Önnek. Ha az injekció hatására megszűnik a panasz, bizonyosra vehető, hogy a nikotin befolyásáról van szó. - Nem kell mondani, alig szúrta belém az injekciós tűt, szívtáji panaszom eltűnt. Lénárd határozottan közölte: - Tessék abbahagyni a dohányzást. Különben rövid időn belül coronáriás problémák jelentkeznek. A határozott szavak megrémítettek. Pácolt, amerikai cigarettaállományomat - amit az olasz Külügyminisztérium vámmentesen bocsátott rendelkezésünkre - szétosztottam a követség munkatársai között. Két héten keresztül nem dohányoztam. A nikotinhiány folytán még olvasásra sem volt erőm. Nem tagadom gyengeségemet: a szó szoros értelmében szenvedtem. Pontosan két hét elteltével futár jött Budapestről. Futár érkezése és távozása közti időszak a követségeken túlfeszített munkával jár együtt. A korábban elkészített jelentések mellett sürgős kérdésekre anyaggyűjtés, információk beszerzése, válaszfogalmazás, stb. stb. Nemcsak a diplomatáknak, az apparátus minden tagjának feszített munkát kell ilyenkor végezni. Gyengeségem ekkor érte el csúcspontját. Bebeszéltem magamnak, hogy szívtáji panaszaimat a pácolt amerikai cigaretta idézte elő. Beszereztem ezért a világ legtisztább, ugyanakkor a legerősebb cigarettáját, a francia gauloise bleu-t és gitanes-t. Magyaráztam magamnak azt is, hogy Lénárd doktor a nemdohányzó orvosok gyakorlata szerint le akart szoktatni szenvedélyemről; a novokain kísérlet merő kitalálás volt, s nélküle is eltűnt volna a mellkasi panaszom. Tehát tovább dohányoztam. Ezt azonban - mint valami gyerek - nem vallottam be római orvosomnak. Amikor egyedül maradtam Rómában, Lénárd Sándort mindössze egy alkalommal hívtam. A szívtáji panaszomkor. ő azonban - mint egy háziorvos - időnként hívás nélkül is beállított érdeklődni hogylétem felől. Tiszteletdíjat kezdetben egyáltalán nem akart elfogadni. Végül - a római orvosi gyakorlatban minimum alatti összeget jelölt meg. Pedig hallottam, hogy anyagi gondok között él a Via Babuino 48 alatti kicsiny padláslakásában. Otthona egyetlen szobából és egy hálófülkéből állt. A padláslakás legfőbb berendezési tárgya egy harmónium volt. Római magányomban már-már közelebbi kapcsolat kialakítására is gondoltam. Meghívtam feleségével együtt vacsorára. Lénárd doktor valami hajánál fogva előrángatott indoklással kitért a vacsorameghívás elől. Így egész római működésem alatt kapcsolatunk ezzel a különös, különcnek mutatkozó férfival - megmaradt az orvos és a paciens udvarias, de felületi keretei között. Hogy igazában kivel volt dolgom, arról majd csak a 60-as évek végén szerezhettem tudomást. Rajtam kívül ismerték őt más Rómában megfordult magyarok is. A Magyar Akadémia igazgatója, Kardos Tibor mellett az 1948 táján kint járt ösztöndíjasaink, mint Weöres Sándor és Károlyi Amy, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, Toldalagi Pál és Pilinszky János. Mindnyájan a Via Giulia 1 alatt laktak, ahol mint orvos gyakorta megfordult Lénárd. Nemes Nagy Ágnestől tudom, hogy Lengyel Balázzsal együtt jártak Via Babuionon lévő lakásán is, ahol a házigazda belefeledkező átéléssel játszott a harmóniumon, mint valami templomi orgonán. Nemes Nagy Ágnesék kaptak az orvostól egy olaszul megjelent verskötetet is. De mivel egyikük sem tudott annyira e nyelven, hogy színvonalát megítélhették volna, nem változott sejtésük - ami azonos volt az enyémmel -, hogy egy művelt dilettánssal van dolguk. Nemes Nagy Ágnes maga is a "dilettáns" szóval élt, majd finomította, "amatőr"-re. Lénárdra vonatkozóan már prózai írásainak ismeretében, s egy sor német versét magyarra fordítva is fenntartotta az "amatőr" jelzőt. De nem magyar jelentése szerinti, diminuáló értelemben, hanem úgy, ahogy az angoloknál él a kifejezés, ahol a sok amatőr író és művész jelenléte folytán semmi lekicsinylő értelme nincsen. 1949-ben, 1950-ben, amikor Lénárd Sándorral kapcsolatban voltam, tehát egy nagy műveltségű, rokonszenves, ugyanakkor valami különc orvost láttam benne. Pedig ekkor már öt német nyelvű verskötet volt mögötte. Minderről nem tudtam. Miként arról sem, hogy az Olaszországban élő nagy szobrász, Amerigo Tot már régen elkészítette Lénárd Sándor mellszobrát. De hát Amerigo Tot sem volt még ekkor közismert művész. Első nevezetes és rangot adó alkotása, a Termini pályaudvar hatalmas reliefje 1949 és 1953 között készült. A magyar származású szobrász létezéséről ugyan tudtam már. Római időszakom kezdetén, a Via Babuino egyik kis kiállítótermében láttam rajzaiból. Ezek nyomán azonban nagysága még nem tűnhetett fel számomra. Egy humort kiváltó mozzanat maradt viszont emlékezetemben. Egyik rajza ugyanis fekvő női aktot ábrázolt: alatta ez a cím volt olvasható: Ancora, ancora. Teljesebb kép Lénárd Sándorról a 60-as évek végétől kezdett kialakulni. 1965-ben elkészítette Szerb Antal regényének, A királynő nyakláncának német fordítását. A kitűnő átültetés nyomán Szerb Antalné és Lénárd között levélváltás kezdődött. Ekkor a különös férfiról megtudtuk, hogy rendkívül sokoldalú személyiség. Orvosi hivatása mellett költő volt és prózaíró. Kitűnően rajzolt. Több könyvét maga illusztrálta. Mesterien zongorázott. Bach műveinek nemcsak interpretálójára volt, hanem tudományosan is kiváló értelmezői sorába tartozott. Tizenhárom nyelven értett és beszélt. Közülük németül, magyarul, latinul, olaszul, angolul és portugálul azonos írói szinten fogalmazott. Szinte mániákusan, mindenben tökéletességre törekedett. Volt egy sajátos mániája. Újból használható, eleven nyelvvé óhajtotta tenni a latint. Ezért fordította le a már halott nyelvre a Micimackót, amelyből két év alatt negyedmillió példány fogyott el. Az átültetést több helyen tankönyvként használják. Ugyane célból fordította latinra az én gyerekkoromnak is kedves olvasmányát, a Max und Moritzot, valamint a francia Francoise Sagan regényét, a Jóreggelt búbánatot. Amikor Szerb Antalnétól hírt kaptunk Lénárdról, már nem Rómában élt, hanem Brazília legdélibb szögletében, az őserdő szélén, egy Blumenau nevű kistelepülésen, szegény német kivándoroltak és őslakó indiók környezetében. Itáliában még valamennyire otthon érezte magát. Az Appennini-félsziget világa hatással volt reá, mint minden északi emberre. Versei és prózai írásai egyaránt vallanak erről. Idézek németül írt költeményei közül egyet Nemes Nagy Ágnes fordításában. Címe: Hat év Rómában, 1943. Végezetül úgy tetszik, itt e tájban, Mit nem kínáltak és nem volt enyém, A szőlők és az ódák otthonában Gyökeret vertem s mélyre nőttem én. És így talán, ha benne nyugszom egyszer, Koporsómon, halotti ingemen Átnőtt ciprus- és taxusgyökerekkel, Nem leszek árva, nem oly idegen. Arról is Szerb Antalnétól értesültünk, hogy Lénárdot az 1950-ben kezdődött, és három éven át tartó koreai háború rémülettel töltötte el. Aggódva új világháború eljövetelét vélte benne felfedezni. Ekkor ment földünknek arra a szögletére, ahová feltételezése szerint nem terjedhet ki a század harmadik világháborúja. Ez a brazíliai Blumenau volt, amit ő Donna Emma völgyének nevezett el. Ide hajózott Rómából 1951-ben. 1956-ban a Sao Pauló-i Televízió Bach-versenyén nagy összegű díjat nyert, ebből vásárolt telket Blumenauban, amelyen házat is épített magának, illetve maguknak: olasz feleségének és növekvő kisfiának, Sebastianónak. Itt élt huszonegy éven át, 1951-től 1972-ben bekövetkezett haláláig. A huszonegy esztendőből csupán néhányat volt távol az Emma völgyétől, mégpedig az egyesült államokbeli Charleston patinás, régi egyetemén, ahol latint és görögöt tanított. Blumenauban szűkebb családján kívül szellemi társa nem volt. Környezete szegény német telepesekből, parasztokból, s a szomszédos rezervátum botokud indióiból tevődött össze. Micsoda ellentmondás! Mekkora szakadék tátongott az orvos világa és az Újvilág déli szöglete kicsiny helységének körülményei között! Lénárd Sándor odabenn a házban élte a maga sajátos életét. Tizenhárom nyelven fogalmazta leveleit, köztük olyan személyiséghez - vele már Rómában kapcsolatban volt - mint Thomas Mann. Írt, illetőleg fordított. Ahogy tudjuk, többnyire "csak" öt nyelven. Verseit általában németül, prózát, fordítást magyarul, olaszul, németül, angolul és latinul. És a kis helység templomának orgonáján gyakorta játszotta Johann Sebastian Bach fúgáit. Külső környezete nap mint nap kihallotta a különös doktor Bach-zongoradarabjait. - Milyen jelképes, hogy kisfiának is minden múltbéli személyiségénél jobban becsült, rajongva szeretett muzsikus keresztnevét, Sebastiant választotta! És ez a férfiú - mint egy második Albert Schweitzer - mintha át akarta volna hidalni a maga és elmaradt külső környezete közti szakadékot: európai növényeket - mint például a borsót - honosított meg, írástudatlan parasztokat és botokud indiánokat oktatott és gyógyította őket. Ezek között Lénárd a doktor volt; a rejtélyes, akiről az indiók nyilván legendás meséket is formáltak. A szakadék áthidalásának maga a gyógyítás sem kicsiny neme volt. Az orvosi kezelésért persze Lénárd honoráriumot nem fogadott el. Honoráriuma az az öröm volt, amit az elmaradt embereknél a hiteles gyógyítással együttjáró valamelyes felvilágosítás jelentett. Vagy - ahogy Kardos G. György Lénárd prózai írásainak magyar kiadása elé készített szép bevezetőjében írja - "...Jó esetben egy-egy történetet meséltek cserében a kezelésért. S nem is sejtették, milyen fejedelmien fizettek!" Lénárd ezekből a történetekből remekműveket írt, higgadt, áttetsző mondatokkal, mint az antik szerzők. 'Volt egyszer egy asszony Ephezusban' - kezdi a mesét Petronius. 'Élt egyszer Timbo És Mirador közt egy öregasszony' - kezdi a mesét Lénárd. Könyveit bárhol ütjük fel, minden mondata - szerkezete és lejtése szerint - szállóige lehetne, akárcsak a latin auctoroké. Az emberi viszonylatokban minden adagolás kérdése. Kevés szó ébreszt és izgat. A sok bénít és altat. A szótlanság ritka betegség, a bőbeszédűség hétköznapi kór. A kis nyelvek eltűnnek, de a nagyok nőnek. A szavak tömegében a gondolat nem jut szóhoz.'' Lénárd Sándorról mindennél többet eláruló gyűjteménye, a több mint hatszáz oldalas, prózai írásait tartalmazó kötete, a Völgy a világ végén s más történetek fekszik előttem. Ez a kötet - miként versei - jól érzékeltetik az ő világát. A regényeket tartalmazó kiadványban - az elsőről, a címadó szépprózáról bizonyosan elmondható, a szerző először németül fogalmazta meg, majd újra írta angolul, És harmadszorra ismét megírta anyanyelvén, magyarul. Nem véletlenül fogalmaztam így: "újra írta angolul" - majd: "ismét megírta anyanyelvén, magyarul." Lénárdnak ugyanis az volt a nézete, hogy "fordítás" a kifejezés szótári értelme szerint nem lehetséges. Egy irodalmi alkotás "visszaadása" csak úgy valósítható meg más nyelven, hogyha a fordító tökéletesen ismeri az új megjelenítés nyelvének teljes világát, a nyelvvel élő nép gondolatrendszerét, szemléletét, ismeretvilágát. És mindezeknek birtokában újra írja a műalkotást. Lénárd Sándor világán gondolkozva, felmerül a kérdés: - Lehet-é vele kapcsolatban a szó hétköznapi értelmében egyáltalában anyanyelvről beszélni? - Kétségtelen. hogy anyanyelve a magyar volt. Hiszen Magyarországon született. Nyolcesztendős koráig itt élt. Első iskoláit Budapesten járta. Családjával és környezetével ezen a nyelven érintkezett. Bár 1918 után soha nem fordult meg Magyarországon, első élményei innen származnak, s az elsőnek magáévá tett idiómát őrizte haláláig. Tehát magyar volt az anyanyelve. De - és ez az, ami az ő esetében elgondolkozást igényel, - az ezt követő húsz esztendőt Ausztriában töltötte. Itt fejezte be az elemit, járta a középiskoláit és ugyancsak itt, Bécsben végezte egyetemi tanulmányait. Az osztrák fővárosban szerezte széleskörű műveltségének alapját, itt vált gondolkozó emberré. És, ami ezek mellett talán a leglényegesebb - magyarországi gyermekélményei nyomán, Bécsben élte át a felnövekvő, majd férfivá érő ember érzelemvilágát. Így nőtt benne az anyanyelv fölé, gondolkozásának, érzés- és ritmusvilágának kifejezőjévé a német nyelv. Lénárd Sándornak a zene mellett a legközvetlenebb kifejező eszköze a költészet, a lírai költészet volt. S mennyire sokat mondó: nyolc verseskötete látott napvilágot, és ezek eredetük szerint mind német nyelvű költeményeket tartalmaznak. Elvétve írt magyarul és olaszul is verset, azonban ezek szabályt igazoló kivétel számba mennek. Költeményeit alig lehet elképzelni a német és osztrák lírától elszakítva. Tőlük kapta az első mély indíttatást. Nem mindennapi érzékenységről tanúskodnak lírai alkotásai, amelyek nagy formakészséggel létrehozott, többnyire intellektuális költemények. Olvasásuk közben felismerjük bennük a klasszikus német költészetet, elsősorban Goethét, de a modern német lírát ugyancsak, köztük ifjúságának újítóit, mások mellett Stefan Georgét. A XX. századi modernek ismeretéről s lírájáról egy külsőség is tanúskodik. Nem egyszer él az izmusok képviselőinél gyakorta alkalmazott tipográfiai sajátosságokkal, mint a Nemes Nagy Ágnes által magyarra is lefordított Iréne című költeményében. Ez esetben az egymást követő szakaszok az előző szakasszal szemben négy-négy szótaggal beljebb kerülnek szedésre. Ezáltal különös hangsúlyt nyer a költemény játékossága, könnyed lejtése: A habban sellők játszadoznak, A tenger sok sziréne. Fönt a hajón egy játszik, egy, És az az egy: I-r-é-n-e Neptun, matróz, révkalauz, Egy fürtjét kéri kérve. Az iránytű veszti pólusát S feléd mutat: I-r-é-n-e Hogy nézze őt daru, árbóc Nyúlt nyakkal égig érne Albatroszok, sirályok Leskelődnek I-r-é-n-é-r-e Vitorlás és anyahajó, Szigonyos bálna-réme Lobogtatják a zászlót, Kérdik; hol van I-r-é-n-e. Trópusi öblök tiszta vizén Senkiben sincs annyi fény. Egy sor tetovált leány A kapitány Kebelén Féltékenyen Nézi ám - (Hogy sóvárgok utána El nem titkolhatom én sem: Beállok én is a táncba Körülötted Szép I-r-é-n-e.) Nem tekinthetem feladatomnak, hogy Lénárd Sándor műveinek esztétikai elemzését nyújtsam. A személyiség érdekelt és érdekel elsősorban, bár jól tudom, a műtől ez sem választható el. Lénárd gondjairól különös módon, eddig kevesen szóltak. Legérzékletesebben Kardos G. György emlékezett meg erről, mégpedig a Völgy a világ végén...-hez készített kitűnő bevezető tanulmányában. Lénárdnak magyarországi kisgyerekkor és Ausztriában, az Anschlussig tartott biztonságérzés után, már Itáliában is szinte állandó anyagi gondok között teltek napjai, évei, hatvankétéves korában bekövetkezett haláláig. A zene és az írás majdhogynem "pótcselekvés" lehetett számára. És mégis írásai kezdtek megjelenni magyarul. Az övétől nagyon különböző ars poetikájú Veres Péter, egy, az Új Írásban kiadott Lénárd-novella kapcsán így írt a szerkesztőségnek: "Hadd gratuláljak most a Lénárd-novellához. Igazi író, nagy szellem, és bölcs, tiszta embernek érzem. Szégyellje magát a süket és vak magyar sajtó és könyvkiadás, amely olcsó sikerembereket prezentál nekünk... Ez a novella messze fölötte áll Moravia római történeteinek, pedig azok elég jó olvasmányok." (A levélidézethez annyit: - Veres Péter - különösen, amikor politikai feladatkört már nem töltött be - talán a legtöbbet olvasó magyar írók sorába tartozott. Olvasmányairól nemcsak "olvasónaplókban" számolt be, hanem egyszerű postai levelezőlapokon is kifejezésre juttatta megfigyeléseit az irodalmi lapok szerkesztőinek címezve. Kortárs-szerkesztő korszakom utolsó szakaszában - felejthetetlen emlékeim sorába tartozik ez - lelkesedéstől átitatott hangon fejezte ki örömét Sarkadi Imre A gyáva című kisregénye megjelenésekor. Örült annak, hogy az író éveken át tartó vívódások után, magasrangú alkotással lépett újra nyilvánosság elé. Később, személyes beszélgetés alkalmával azt is elmondta Veres Péter, hogy szerinte Sarkadi művével vette kezdetét az 1956 utáni irodalmi konszolidáció.) Visszatérve Lénárd Sándorhoz, még egy általános kérdést kell vele kapcsolatban érintenünk. Mostanság, amikor már irodalmunk szerves részének valljuk a határainkon kívüli magyar nyelvű irodalmat - mégpedig nem csupán a csehszlovákiai, a romániai, a jugoszláviai és a szovjetunióbeli alkotásokat, hanem a Nyugat-Európában és Amerikában létrejött munkákat is -; választ adhatunk arra is, hogyan illeszkedik ebbe a diaszpórikus együttesbe Lénárd életműve? Az olvasó az idetartozást magától értetődőnek tekinti, mivel jól tudja, a külföldön élő magyar írónál törvényszerű a két, esetleg a többnyelvűség, tehát Lénárd magas írói szinten gyakorolt többnyelvűsége sem rekesztheti ki őt a szélesen értelmezett magyar irodalomból. Mégis az ő idetartozása ellentmondásosabb, mint a többi külföldön élő társaié. Hiszen mások, akár a szomszédos országokban, akár a Nyugat-Európában vagy Amerikában élő írók - ha nem is azonosan, de - rendelkeznek valami magyarságtudattal. Vajon Lénárdnak volt-é egyáltalában magyarságtudata? Hisz verseit csekély kivétellel német nyelven írta, magyarnyelvű lírai alkotásáról alig van tudomásunk. Prózájának nagy részét ugyancsak más nyelveken fogalmazta, s csak újraírta őket magyarul s közülük csak néhányról tudjuk, hogy első megfogalmazásuk a kisgyerekkorban elsajátított anyanyelven történt. Élt-e gondolatvilágában egyáltalában emléke, vonzalma, valamelyes tudata a nyolcesztendős korában elhagyott szülőföldnek, Magyarországnak? Műveinek ismerői, olvasói közül többekkel beszélgettem erről. Vannak, akik kiéreznek műveiben valami olyan érzelmet, amit jobb szó híján úgy nevezünk, hogy "honvágy". De kérdezem, valójában önmagamtól: - Hová tekintene, hová irányulhatna ez az érzelem? - Szülőföldje felé, ahonnan gyerekként elkerült? Vagy az osztrák fővárosra, ahonnan huszonhat évesen menekülnie kellett? Úgy vélem, a műveiben felfedezhető érzelemvilág rokonságban van a "honvágy"-gyal, de nem azonos vele. Inkább valami romantikus elvágyódás a hontalanság állapotából. Mert még Itáliában is - szóltam erről egy versét idézve - valamennyire otthon érezte magát, "gyökeret vert", de az ő szavaival: "árva" volt és "idegen". Romantikus személyiség volt. Elmélyedése a különböző nyelvekben és kultúrákban sem volt egyéb, mint valami lehetséges kitörési kísérlet a hontalanság lelkiállapotából. Hiszen az 'anyanyelv' sem volt eredetileg annyira birtoka - a nyolcesztendős gyerek esetében nem lehetett az -, amilyen szinten szóban és írásban élni tud majd vele Az anyanyelvét is később kellett visszaszereznie, irodalmunknak, történelmünknek, egész világunknak szinte hiánytalan befogadásával. Mégis, Magyarország több volt számára, mint a német, az olasz, az angol, a francia, a portugál nyelvek, népek és kultúrák világa. Magyarország nemcsak a szülőföld volt, hanem a soha újra meg nem élhető, de a mindent meghatározó gyermekkori mesék világa is.
|
|