Szerb Antalné: Babits Mihály és Lénárd Sándor

Irodalomtörténeti Közlöny, 1966.665-66.old

A latinamerikai magyar nyelvű irodalom magyar íróként tartja számon Lénárd Sándort, aki azonos Alexander Lenard német költő-, író- és műfordítóval, s egyszemély a Brazíliában élő orvossal, aki angolul és latinul is írja műveit, s olykor maga is illusztrálja azokat finom tussrajzaival. Világhírre A. A. Milne "Winnie-the-Pooh" című könyvének bravúros latin fordításával tett szert. (Magyarul Karinthy Frigyes: Micimackó.)
Nálunk kevéssé tudott róla, hogy verskötetei részben Rómában jelentek meg, mint az Asche, Andrietta, Die Leute sagen címűek, s köztük a ma már becses könyvészeti ritkaságnak számító Orgelbüchlein Amerigo Tot, a világhírű magyar származású szobrász, Tóth Imre tíz egészoldalas linoleummetszetével. Már a Rómában megjelent kötetekben, majd a Walter Krieg Verlag gondozásában Ex Ponto címmel megjelent verskötetében találunk magyar versfordításokat: Ady Endre, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc, s József Attila verseiből.
A Babits-hagyatékban nyilvántartott Lénárd-levelekből kiderül, hogy 1930-35 között Babits Mihály és Lénárd Sándor kapcsolatban állottak egymással, s a levélváltások témája Lénárd Babits-fordításai voltak. Sajnálatos tény, hogy ez idő szerint a hagyatékban csupán az az egy fordítás található, amelyet a fordító jóvoltából egy hozzá intézett Babits-levél fotokópiájával egyetemben Brazíliából megkaptunk. A Versenyt az esztendőkkel kötet "Olyan az életünk" kezdetű versének szép fordítása ez; szinte maradéktalan tartalmi és formai hűségű. Babits mestere Lénárdnak, ez érezhető, amikor rímproblémák esetében inkább a hangulati hűséget részesíti előnyben, a fogalmival szemben:

Unser Leben ist wie alter Leute Augen,
Und wie Nebel vor dem Wanderer in Nebeln
So schwebt vor dem Morgen stets ein Schleier, gaukelnd
Weiter, immer weiter ohne sich zu heben.
Wie ein trotzger Gegner ziehn die Zukunftszeiten
Auf verbrannten Fluren langsam sich zurücke,
Bergen ihre Schatze stets in fernre Weiten,
Werfen tief sie endlich lieber von der Brücke.

Jedes Land wird Steppe, dessen wir einst harrten,
Und in jedem Schloss empfangen nur Ruinen
Leer den Herrn, der schliesslich rasten wollt in ihnen,
Das heisst Sieg für müde durstge Bonaparten.
Blicken wir des Abends weitum in die Runde,
Was am wilden Himmel unser Blick umspannte,
Da erhebt das Herz, als ob in Dammerstunden
Ein umsonst erobert heilig Moskau brannte.

Jeden Abend brennt die Reihe unsrer Tage,
Nirgends finden wirklich Ruhe wir am Ende,
Wie verhüllte Jungfern nahen uns die Jahre.
Fallen aber leicht die schneeweissen Gewander,
Liegen heiss und lechzend sie vor uns, splitternackt -
Da erstirbt das Küssen, es ersickt das Sehnen.
Sie, bekleidet wieder, schwinden in leisem Takt,
Lächeln auf uns nieder mit den kalten Zähnen.

Babits Mihály keltezetlen levele Lénárd Sándorhoz:

Igen tisztelt Uram,
köszönöm, hogy szép fordításait nekem elküldte. Igaza van, kevés a jó fordítás - de, úgy érzem, az önéit e kevés közé kell sorolni. Persze, a német nyelv és verselés finomságainak megítélésére én nem érezhetem magamat hivatottnak - de a gondolati és hangulati hűséget látom, és sorai rám költői hatást tesznek. Néhol valóban virtuóznak tetszik.
Még egyszer köszönöm a fordításokat és a levelet. Üdvözli
Babits Mihály

Lénárd Sándor dátum nélküli válaszlevelében ekként köszöni meg Babits elismerő sorait: "...annak, aki mégis megkísérli a verset átültetni egy idegen nyelvre, [tudatában annak, hogy csak zongorakivonatot ad egy symphoniából] nincs és nem is lehet nagyobb elégtétele s bátorító buzdítása, mintha a költő megismeri az idegen Bonaparteban saját Napoleonját."

Babits Mihály:

OLYAN AZ ÉLETÜNK...

Olyan az életünk mint öregek szeme.
S mint a köd az előtt, aki ködben járkál,
úgy száll előttünk a holnapok függönye :
sohse libben föl, csak hátrál, egyre hátrál.
Mint makacs ellenség, a ravasz jövendő
fölégett mezőkön lassan vonul vissza :
kincseit mind messzebb és messzebb rejti ő,
míg végül is inkább a Kútba hajítja.

Minden föld puszta lesz mire mienk lenne
és minden kastélyból csak az üres romok
fogadják a győztest aki megszáll benne.
Igy győzünk mi, szomjas, gyürt Napóleonok
s ha megállunk este valamely ablakban
s kinézünk a házak fölött a vad égre,
szívünk reszket, mintha minden alkonyatban
egy hasztalan meghódított Moszkva égne.

Napjainkat sorra fölgyujtják az esték,
s egyikben sem tudunk megpihenni soha.
Jönnek az évek mint beburkolt szüzecskék
kikről lassan lehull a hófehér ruha
s már forrón hevernek, lihegve, meztelen ;
de mi nem öleljük, s csókos kedvük meghal.
Újra fölöltöznek s búcsúznak nesztelen,
visszanevetve ránk hideg fogaikkal.

A Versenyt az Esztendőkkel c. kötetből (1928 - 1933)

Babits Mihály Összes Versei
Athenaeum Budapest 1942