Ki
volt Lénárd Sándor?
|
 |
|
| |
| - Lénárd
Sándor nevét és munkáit, ezt önnek köszönhetjük. - Köszönöm, hogy nekem adományozta Lénárd Sándor magyarországi felfedezésének érdemét. De ez egy kicsit összetettebb dolog volt , sokan ismerték őt, csak szűk körben. A Római Akadémiának volt orvosa, 1945 után. Weöres Sándorék, Pilinszky, akik akkor kinn éltek és még többen mások, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, ők tudtak róla. - A lexikon megírja, hogy orvos, író, költő, műfordító, született Budapesten 1910-ben, az Anschluss idején hagyta el az országot. - Ez már téves adat. Lénárd Sándor 1918 óta nem él magyar nyelvterületen. Akkor mentek el Ausztirába, ő még gyerekfejjel. Az Anschluss pillanatában Bécsből emigrált Rómába. - Ott volt a Római Magyar Akadémia orvosa. - Később, később, sokkal később. 1946-tól 49-ig. Azután ment ki Brazíliába, a koreai háború idején, gondolom, amikor nagyon a fejünk fölött lógott egy harmadik világháború. - Lénárd Sándor , az író, az ezerféle műfaj iránt vonzódó, hallatlan műveltségű ember hogy került az Ön látószögébe? - Nagyon mulatságosan; azt kell mondanom, a véletlenek cifra sorozata kellett hozzá. 1965-ben kaptam egy hatalmas paksamétát: Szerb Antal A királyné nyakláncának kézzel írt fordítása, egyetlen sor kísérő írás nélkül! Nézem a feladót, ismeretlen név, Lénárd. A feladás helye: Blumenau - még azt sem vettem észre, hogy ez Brazília lenne, csak sokkal később. Belenéztem a fordításba, hallatlanul tetszett és mivel szerződésem volt a magyar irodalom egyik igen kiváló német népszerűsítőjével, Hildegard Groschéval A királyné nyaklánca német kiadására, azonnal írtam neki, hogy egy fantasztikusan jó fordítást kaptam. - De nem is tudott akkor felvilágosítást adni arról, hogy ki a fordító. - Semmit, csak a nevét. De írtam a megadott címre is ennek a Lénárd Sándornak. Megírtam, micsoda őrület egyáltalán németre fordítani, szerződés nélkül egy magyar könyvet, könnyelműség. De nagyon jónak tartom a fordítását, lépjen érintkezésbe Hildegard Groschéval. Majd megkaptam a válaszlevelet Groschétól, aki szó szerint azt írta: az egyik szemem sírt, a másik nevetett, amikor a leveledet olvastam, hisz Lénárd Sándor Brazíliában a mi megbízásunkból fordította le A királyné nyakláncát. Lénárdtól hetekkel később megkaptam a kísérőlevelet, hamarább érkezett a kézirata, beszámolt arról, hogy ő kicsoda, kik a mi közös barátaink, Kerényi Károlyék, ez, az, amaz. Így kezdődött el a barátságunk és levelezésünk. Akkor értesültem arról is, hogy megjelent egy könyve Németországban, a Völgy a világ végén. Elküldte nekem. - Németül vagy magyarul? - Németül, és az angol változatot, amelyet ugyancsak ő készített, és Robert Graves írt hozzá előszót. Ez Amerikában jelent meg. Én elvittem a könyvet az akkor még a Magvetőnél dolgozó Rayman Katalinnak, nézze meg ő is, nem kéne-e lefordítani. - Mulatságos, hogy nem küldte el magyarul. - Miután nem írta meg magyarul, nem állt módjában magyarul elküldeni. Akkor én megkérdeztem tőle, hogy hajlandó lenne-e a saját könyvét lefordítani magyarra. Azt felelte, hogy megírja magyarul. És megírta magyarul, úgyhogy könyvének három változata van, egyik sem fedi egészen a másikat. Lényegét tekintve igen, de mindegyiknek megvan a maga nemzethez kötött specifikuma. Tudnia kell, hogy a szöveget kézzel írva kaptam, hártyapapíron, gyöngybetűivel, ezeket kellett szépen átgépelnem, hogy a kiadónak a kéziratot át tudjam adni. - Ez mind levelezés volt, ugye? - Ez mind levelezés. Jó ezer, ezerötszáz levelem van tőle. - A fénykép alapján, amit mutatott: szakállas, erős bajuszú, magas homlokú férfi; nyakkendős, jólöltözött, professzor kinézésű. - Nem. Medve volt. Nagyon rosszul öltözött, komoly problémákat jelentett számára akkor, amikor már Amerikában tanított a charlestoni egyetemen, hogy ne őserdei öltözékekben jelenjék meg az óráin. Hiszen őserdőben élt, onnan hívták meg, négy szemesztert tanított Charlestonban. - Sajátos dolog, hogy ezt a területet választotta: brazíliai őserdő, szegény német telepesek. - Körülötte német település volt és szegény indiók, Santa Catarina államban. - Tudomásom szerint Lénárd Sándor mindig zilált anyagi körülmények között élt. Hogy tudott nyugalmat találni és farmot venni Brazíliában? - Zilált anyagi körülmények - ez túlértékelése anyagi körülményeinek. Rendkívül szegény volt. Sao Paolóban egy hatalmas tétű Bach-kvíz zajlott, "Felső határ a csillagos ég" címmel. Erre ő, mint a világ egyik legjobb Bach-szakértője, benevezett. Körülbelül fél évig tartott a játék, ő megnyerte, és a nyereségpénzből vette meg a patikáját és farmját Blumenauban. - Minden tudás és szellemi szenvedély mellett is lehetett benne valami hazardőr. - Hazardőr? Talán igen. Ő ugyan sajátmagát mindig rest embernek tartotta, de mégis rendkívül sokat dolgozott, minden restségével együtt, ezt az életmű is bizonyítja. - A kéziratai rendkívül apró betűsek, szinte nagyítóval kell olvasni az ilyesmit. Nem volt írógépe? Ez is egy magatartás? - Ez magatartás volt. Rengeteg teóriája volt arról, hogy hogyan lehet, hogyan szabad, hogyan kell élni, hogyan kell írni. Írógéppel nem, mert az írógép írógépül ír. - 1967-ben jelent meg magyarul a Völgy a világ végén. Szokatlan hatást keltett az olvasók körében, nemcsak az írás szelleme, hanem érzelmi tartalma is. - Felnőtt életének talán ez volt a legboldogabb napja. Élete nagy vágya teljesült, amelyről azt hitte, mindörökre le kell mondania: íróvá lett azon a Magyarországon, amelyet nyolcéves korában hagyott el. - Tulajdonképpen ki volt ő? - Nagyon nehéz rá felelni. Költő volt, rajzolt, a könyveit maga illusztrálta. De ragyogó pianista is volt, én hallottam őt zongorázni, ha azt a sorsot vállalja magának, biztos, hogy élvonalbeli muzsikus lehetett volna. Nyelvtehetség volt; tízegynéhány nyelve írt és olvasott, ebből hatot vagy hetet anyanyelvi fokon. - 67-ben tehát megjelent a Völgy a világ végén. És csakhamar - nyilván az Ön sürgetésére - jöttek más magyar nyelvű kéziratok. Az Egy nap a láthatatlan házban, a Római történek, 1969-ben. - A Római történetek először egy brazíliai magyar folyóiratban jelent meg töredék-formában. Talán nem is ez volt a címe, soha nem írta meg teljesen, ezzel szemben kérésemre elküldte a megjelent részeket. Ezekből a törmelékekből sikerült összeállítanom a Római történeteket. Még szeretném elmondani, hogy született az Egy nap a láthatatlan házban. Kértem, hogy írja le nekem egy átlagos napját, mit csinál reggeltől estig. Erre azt válaszolta, hogy ezt egy kicsit komplikált lenne egy levélben megírni, megpróbálja majd több levélben. Ebből lett a könyv. - Lénárd Sándor 1972-ben halt meg, 62 éves volt. Nem sokkal előbb elterjedt a hír Budapesten, hogy hazalátogat, vagy hazatelepül Magyarországra. - Nem, erről nem volt szó. Nem jöhetett haza, súlyos beteg volt már az élete utolsó két évében. - Korábban is jöhetett volna. - Jöhetett volna, de kötötte őt a saját kis farmja, ott Brazíliában, és az is, hogy taníthat latint és görögöt a charlestoni egyetemen. - Én másra gondolok. Lehet, hogy azért nem jött haza, mert benne egy virtuális Magyarország élt? - Pontosan erről van szó. Magyarország számára Ady és Babits Magyarországa volt, és a nagy költőké. Talán félt attól, hogy szembesül egy olyan közeggel, amelyben ő már idegen lenne, én folyton ezt éreztem, sok szó esett erről, hiszen a hosszú évek folyamán jóformán hetente egy vagy két levél jött tőle. - 1965-től 72-ig leveleztek? - Még a halála napján is kaptam tőle levelet. - Találkoztak? - Charlestonban, 1968-ban. Ő a szemesztere végén volt, én akkor jártam Amerikában és New Yorkból mentem át Charlestonba. - Akkor is szó volt arról, hogy hazajön Magyarországra? - Akkor éppen nem, mert elérte őt a korosodó férfiak végzete, halálosan beleszeretett egy húszéves tanítványába, reménytelenül természetesen. Sajnos, utána már betegen került vissza Brazíliába. - S ott ki volt mellette? - Második felesége, az "olasz felesége", ahogy ő hívta, Andrietta. - A család vajon most hogy él - egyáltalán volt családja? - Hogyne, Németországban volt egy felesége és van egy professzor fia, gyermekorvos, és Brazíliában is van egy fia, akit nem véletlenül Sebastianónak hívnak, mivel az egész élete Bach-centrikus volt. - Hol van eltemetve? - A farmján. - Nem szóltunk még egy szót sem a Lénárd-alapítványról. - Az micsoda? - Ez úgy született meg, hogy ismerve a latin nyelv iránti szeretetét, megkértem a feleségét, hogy a magyar jogdíjakat adjuk át az Akadémiának, és ezeknek a kamatából egy-egy fiatal latinista művét jutalmazzák vele, minden második évben, az ő születésnapján. - Passzióból fordította latinra a Micimackót? - A Micimackót? Hogyne! Szentül meg volt győződve arról, hogy a latin nyelvet újból használhatóvá tudja tenni a világ számára, csak kellő időben kell elkezdeni a gyermekek tanítását. Brazil mérnökök csemetéit tanította latinra és akkor jutott eszébe, hogy lefordítja nekik Milne Micimackóját latinra. Megtörtént, 1960-ban meg is jelent a Micimackó latin fordítása. Ennek a könyvnek köszönhette, mondhatni, az első világsikerét. - Ez a mi mostani találkozásunk is egy kicsit hasonlít a befejezetlen beszélgetésekhez - Lénárd Sándor írja az egyik könyvében hogy tulajdonképpen minden írás arra ítéltetett, hogy töredék legyen. - Pontosan így írta; és Lénárdról, az ő egész befejezetlen életéről, és azért a maga specifikus módján mégis teljes életéről monográfiát kellene írni. Ez az élet megérdemli.
|
|