Rónai Pál: Latin és mosoly(válogatott tanulmányok)
|
 |
|
| |
| Alexander ille
Lenardus 1954 augusztusában, a Sao Pauló-i nemzetközi író-kongresszus munkájának egyik ritka és rövid szünetében felkeresett egy úr, aki úgy mutatkozott be, hogy a honfitársam. Szájára hajló, sűrű bajuszával, széles vállával, félszeg mozgásával, lágy hangjával valami jóságos, suta medvének hatott. Mint a szerény emberek, választékos udvariassággal, zavartan beszélt. Dr. Lénárd Sándor volt, egy Sao Paulóban letelepedett magyar orvos. Azután elmondta, hogy a nyelvtanulás és a műfordítás a szórakozása. Úgy hallotta, hogy én nemcsak írok, hanem latintanár is vagyok, és az övéhez hasonló az érdeklődésem, ezért elég váratlan kéréssel fordult hozzám. Mielőtt Sao Paulóba költözött, Paraná állam belsejében töltött egy időt, és szabad óráiban azzal foglalkozott, hogy latinra fordította A. A. Milne Winnie-the-Pooh című könyvét; azt kérdezte, hogy nem volnék-e szíves belenézni a munkájába. Már olvastam Milne híres gyerekkönyvét, amelyet Brazíliában Dudu-de-Puf címen ismernek, és legalábbis különösnek találtam azt az ötletet, hogy latinra fordítsák. Az angol humor elragadó terméke, nagyrészt a nyelvében van a bája, és csakis egy Milne-hez hasonló tehetségű humorista fordíthatja le bármilyen más modern nyelvre (olyan, mint például a magyar Karinthy, aki a sajátos és meghatározhatatlan budapesti szellemességgel írta át ezt a kedves könyvecskét, és a Micimackó címet adta neki). Sehogy se értettem, hogy miért kellene ezt latinra fordítani, már csak azért se, mert ennek a szeszélyes, "képtelen" humornak semmi köze sincs az inkább gúnyolódásra hajló római gondolkodáshoz. Különben is, ha olyan nyelven írtak egy könyvet, amit mindenki ért, minek azt olyan nyelvre lefordítani, amin senki se olvas? Mindezt csak később, magamban gondoltam, ott, hamarjában megígértem, hogy - nem létező - szabad pillanataimban majd belenézek a fordításba. Csak arra vigyáztam, hogy időbeli kötelezettséget ne vállaljak. Hamarosan megkaptam a kéziratot. Hetekig hevert az asztalomon, ki se tudtam nyitni, egyszer csak levél jött Lénárd doktortól. Nagyon tapintatosan érdeklődött a fordítása felől, mert, amint mondta, nem meri beküldeni a jogtulajdonos angol kiadónak, amíg egy szakmabeli át nem futja. Másrészt pedig - hisz szelek szárnyán száll az ötlet - félt, hogy már más is javában töri a fejét rajta, ugyanebben sántikál, és őelőtte három nappal előáll a tökéletes fordítással. Agyrémnek tartottam az aggodalmát, de lefegyverzett az udvariassága és gyermeteg bizakodása, nem akartam csalódást okozni neki, így hát munkához láttam, és elolvastam a híres Micimackó, Winnie-the-Pooh, vagyis Winnie ille Pu suta kalandjait. De szórakozás lett a munkából. Nemcsak azért, mert az én levelezőtársam úgy tudott latinul, mint a pinty, hanem azért is, mert remekül értette az angolszász humort, és úgy fordította le, hogy filológiai alapossággal és kedélyes elmével egy egészen eredeti, de azért az antik derű leghitelesebb példáiban gyökeredző, vidám és saugrenu latin nyelvet teremtett hozzá. Néhány jelentéktelen javítással és fél tucat megjegyzéssel visszaküldtem a munkát Dr. Lénárdnak, és gratuláltam a teljesítményéhez. Csak azt sajnáltam - magamban - hogy annyi időt vesztegetett ezzel a játszadozással, pedig semmi reménye, hogy kiadóra talál. De akárhogy is, ezzel a szórakozással bizonyára elűzte a hosszú napok unalmát a paranái magányban. Eszembe jutott a különc Frith, Maugham The Narrow Corner című művének szereplője, aki A lusiadák újabb angol fordításával töltött éveket egy isten háta mögötti maláj szigeten, és egyszer így magyarázta meg különös szenvedélyét valakinek: "Most látom, hogy csak a magányos ember érezheti át igazán a városi civilizációt. Rájöttem, hogy csak mi, számkivetettek tudjuk igazán tartalmasan élni az életet." Az én Lénárd barátom is az efféle számkivetettek tökéletes képviselője volt; barátom, mert később, levelezés útján összebarátkoztunk. (Még csak egyszer találkoztunk, 1959-ben, de olyan rövid ideig voltunk együtt, hogy alig tudtunk szót váltani: éppen csak annyit tudtam megállapítani, hogy időközben az 1954-es bajusz mellé tekintélyes szakállt is növesztett. Így hát lényegében mindvégig csak levelezőkapcsolatban maradtunk.) Nemigen tudott alkalmazkodni a környezetéhez, kettős életet élt, egy köznapit és egy szellemit. Ebben az utóbbiban érezte jól magát, ha valami izgalmas szellemi tornával foglalatoskodhatott, például, ha japánul tanult, vagy ha elmerült a zene anyagtalan világában. Paradox módon, ezek a korszerűtlen kalandozásai egyszer a nagyközönség érdeklődésének középpontjába állították. Fellépett a Sao Pauló-i tévé Felső határ a csillagos ég című műsorában, és elkápráztatta a nézőket a Bach életművében tanúsított bámulatos jártasságával; akkor hetekig nyilvánosság előtt volt. Egy darabig csak az ő szerepléséről beszéltek Sao Paulóban. De Lénárd doktor nem kamatoztatta ezt a hirtelen támadt népszerűséget, inkább félreállt, és váratlan célra fordította a nyereményét. Otthagyta a fővárost, vett egy patikát egy mesébe illő, Santa Catarina-i falucskában, felcsapott egyszerre gyógyszerésznek, orvosnak, kuruzslónak és varázslónak néhány száz brazil-félvér német közt, és szabad óráiban pácienseinek brazilianizmusokkal megrontott német tájszólását és keverékvallását tanulmányozta. Gunyorosan, derűsen, sajátos, finom humorával meg is írta élményeit, melyeket ebben a térképen sem található, Gustavo Richard (hajdan Dona Ema) nevű kis helységben szerzett, olvastam is őket a Kultúra című magyar nyelvű folyóiratban, amely pár évig Sao Paulóban jelent meg. (Különben ugyanennek a kiadványnak könyvészeti ritkasággá lett számaiban mindig türelmetlen örömmel lestem Két hét múlva itt vannak című önéletrajzi regényének egy-egy fejezetét, amely mindenestül a menekültek nemzetközi világában kalauzolta olvasóit, Rómában, a háború végén, közvetlenül a szövetséges támadás előtt.) Időnként hallatott magáról a barátom, hol egy levelezőlapon jelenítette meg kínaias rajzolattal remetesége korszerűtlenül idilli helyszínét, hol egész leveleket írt tele apró betűs írásának sűrű soraival. Néhanapján különlenyomat is jött tőle, ez mindig tartogatott valami meglepetést, hol a tárgyával, hol a gondolataival, hol a stílusával: egyszer a Mondo című folyóirat cikkét, amely az Olasz Katolikus Enciklopédiá-ról szólt ízesen epés olaszsággal; máskor egy remek latin nyelvű értekezést, amit halálos komolyan írt egy olyan figyelemreméltó tárgyról, mint a milánói rántottszelet eredete! De mégis verseskötete volt a legváratlanabb. Ennek a Brazíliában élő magyar költőnek németül írt versei az Ex Ponto latin címet viselik, mintegy azt az értelmiségi sorsot, a száműzetést jelképezve, amely bizonyos szerencsétlen országokban hovatovább természetes, mindennapi tapasztalattá válik. Ez az Ovidiust, a száműzött költők őstípusát idéző kötet rendkívül eredeti tehetségről és finom érzékenységről tanúskodott, amely olyan óriási műveltségen csiszolódott, hogy sokévszázados civilizáció örökségét tudta fegyvertárába iktatni. A német nyelvű irodalomban valóságos eseménynek számított, és egyszersmind az Európai Egyesült Államok kezdődő irodalmának is becses alkotása lett, óvilági tájak, miliők, ízek, mítoszok és dalok felelevenítésével. Angol, francia, olasz és magyar versek rímes és mértékes fordításai egy másik nemes és nehéz művészetben, a költői műfordításban tanúsították Lénárd mesteri tudását-tehetségét. Mégis egy áldozatul esett nemzedék viszontagságainak hű képe, ez a mélységesen európai, fájdalmasan időszerű vallomás volt benne a legmegkapóbb, legmegindítóbb. Közben bizony már meg is feledkeztem volna a Winnie-the-Pooh fordításáról, ha a fordító hírt nem adott volna róla a leveleiben. Megkapta az észrevételeimet, el is fogadta egy részüket, es már javában csiszolgatta a fordítását, valósággal nyalogatta, mint egy mackó a medvebocsot. "Megint elővettem Tacitust, Persius szatíráit, meg Petroniust és Apuleiust, ezek is segítettek egy kicsit, hogy javítgassam sántikáló szövegemet" - írta 1955 júniusában. Végül, 1959-ben megkaptam műve nyomtatott példányát. Dr. Lénárdnak sikerült kiadót találnia: Landy Dezső, az egykori budapesti könyvkiadó és mostani brazil könyvkereskedő vállalkozott ennek a képtelen fordításnak a kiadására. Ott, a 7 de Abril utcában, egy épület negyedik emeletén, in urbe Sancti Pauli Brasiliae megkockáztatott egy kis, gyakorlatilag pult alatti - mert csak százpéldányos - kiadást. Egy példány Stockholmba is eljutott, és ott a nagy Svensk Bokförlaget kiadó elhatározta, hogy újra kiadja kétezer példányban; egy kis figyelmességnek szánta, ezzel az eredeti ajándékkal akarta meglepni karácsonyra a munkatársait, svéd értelmiségieket, tanárokat és irodalmárokat De az első ezer után be kellett szüntetni az osztogatást, mert a laikus nagyközönség két hét alatt a második ezret is szétkapkodta. A svéd kiadó, most már bevallottan üzleti célból, utánnyomást jelentetett meg, ismét kétezer példányt. A sikerre az eredeti angol mű kiadója, Methuen is fölneszelt, pedig három évvel azelőtt látni se akarta a fordítást; sürgősen kapcsolatba lépett a D. Ema-i remetével, hogy tárgyalják meg újra a dolgot. Időközben Landy, az úttörő, sajnálattal tapasztalta Sao Paulóban, hogy nem tudja kielégíteni a Carnbridge-ből, Oxfordból, Aarhusból, Rotterdamból és más jeles városokból érkező, kereken háromszáz példányt kitevő rendelést. Novemberben a londoni kiadó is piacra dobta a maga háromezer példányos kiadását. De már egy régi amerikai cég, az E. P. Dutton és Tsa. Rt. is értesült az említett csodálatos eseményekről, megszimatolta az üzletet, és még karácsony előtt, pontosabban, december 12-én az ötödik kiadást is közzétette. Ettől kezdve apokaliptikusan zúdul a híráradat. Az irodalmi rovatok vezetőiben és kritikusaiban a legkülönfélébb emlékeket ébresztette ez a furcsa kis könyv: hogy olvasgatták gyerekkorukban Milne könyvecskéjét, hogy tanulták a latint ifjúkorukban, a gimnáziumban, vagy éppen azokra az órákra gondoltak vissza, amikor megismertették gyerekeiket vagy unokáikat Winnie mackó kalandjaival; mindenesetre örömmel és lelkesen üdvözölték olyan jelentős lapokban és folyóiratokban, mint a Christian Science Monitor, a New York Herald Tribune, a The New York Times Book Review, a Washington Post és - last but not least - a Time magazin. Általános sikert aratott, és egy hét alatt elfogyott a kiadás. December 23-án a kiadó kénytelen volt hirdetést közölni a legnagyobb New York-i újságokban, elnézést kért az olvasók ezreitől, akik hiába keresték a könyvet a boltokban, és megígérte, hogy karácsony után hamarosan újabb szállítmány érkezik. Közben a Houston Post egyik munkatársnője, az amerikai sajtó jellemző, kissé szenzációhajhászó stílusában kijelentette, hogy "one of the great cultural gaps of the ages has been plugged by a small book which should compensate in part for the burning of the library of Alexandria in 640", a Chicago Tribune rovatvezetője pedig azt állította, hogy ez a kis kötet "does more to attract interest in Latin than Cicero, Caesar and Virgil combined". A Washington Star már nem tudott jobbat kitalálni, latin nyelvű cikkben fejezte ki a lelkesedését, és sok olyan csalódott vevő, aki sehogyse tudott hozzájutni egy példány Winnie ille Pu-hoz, latin nyelvű táviratban könyörgött a kiadónak, hátha akkor több figyelemre méltatják a kérését. Karácsony után pár nappal megjelent az új kiadás, utána egy másik, majd megint másik. Január 17-én csak az amerikai kiadások példányszáma elérte a huszonháromezer-ötszázat. Lewis Nichols a The New York Times Book Review-ban nem habozott megállapítani, hogy Winnie "The greatest book a dead language has ever known",2 a Monitor vezércikkírója pedig kijelentette, hogy "there is some thought of removing Latin from the list of dead languages".3 A Buffalo Evening News egyenesen azt javasolta, hogy töröljék Julius Caesart az iskolai tantervből, és Milne-Lénárd kis remekművét tegyék a helyébe. Február 6-ig már ötvenkétezer-ötszázra szökött fel a kiadások példányszáma, de a kiadó még ezt a számot is csak kezdetnek tekintette, mert az Egyesült Államok minden részéből özönlött a megrendelés. Egyetlen napon ezerötszázhetvenhárom kötetet rendeltek postán Duttonéktól. Ezalatt Methuen Angliában még három kiadással összesen tizenkétezer-ötszáz példányt dobott piacra. Másrészt Lénárd doktor Dona Ema-i menedékébe is záporozni kezdtek az elragadtatott rajongók táviratai, levelei, levelezőlapjai; Németországból, Olaszországból, Kanadából sok olyan régi barátjától kapott hírt a doktor, akiről már évek óta nem hallott, s ettől úgy felbuzdult, hogy komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy nekilát a Winnie görög fordításának. Március elején már több mint hatvanezer lefordított Winnie forgott közkézen az USA-ban - pedig még a diadalmas kis mű igazi olvasóközönségének, a latintanároknak se küldtek reklám füzeteket. Végeredmény: 1961-ben egy latin nyelvű gyerekkönyv került az amerikai bestsellerlista élére, és ez a tény sok-sok szakember minden olyan tudós elméletét halomra dönti, amely azzal foglalkozott, hogy mi minden kell kiugró könyvsikerhez. De mégis az a legkülönösebb dologban, hogy a Winnie ille Pu, liber celeberrimus omnibus fere liberis notus nunc primum de Anglico sermone in Latinum conversus nyelve egy csöppet se könnyű ám. Tévedne, aki azt hinné, hogy Lénárd doktor valamiféle egyszerűsített, kezdetleges basic-latint talált ki ad usum Delphini. Nem, a fordító a legcsekélyebb engedményt se tette. Amint láttuk, a klasszikusokon kívül a hanyatlás korának szerzőiből, azok színes, dévaj, zamatos nyelvéből is határozottan merített. Bátran él szójátékkal, rímmel, alliterációval, ritka szavakkal, nyelvi újdonságokkal. De még ez se tudta lehűteni a közönség lelkesedését. Amikor azt tapasztalták, hogy nem egészen értik a könyvecskét, amelyről mindenki áradozik" a vevők visszamentek a könyvesboltba - de nem azért, hogy visszavigyék, hanem azért, hogy "puskát", vagyis angol eredetit vásároljanak - s így történt, hogy Milne (1926 óta több mint ötvenszer kiadott) könyvecskéje új és káprázatos népszerűségre tett szert. Ac quia haec est vera clausula fabulae et ego ultimam post sententiam defatigatus sum, puto me hic finem facere, vagyis And as that is really the end ofthe story, and I am very tired after the last sentence, I think I shall stop there. Itt fejeztem be azt a cikket, amelyben először hoztam a brazil közönség tudomására, hogy itt él köztünk ez a különös ember. De ő - oda se neki - csak élte tovább titokzatos életét a messzi Paranában, és furcsa, képtelen munkákkal foglalatoskodott. Egyszer közölte velem, hogy ógörögre akarja fordítani Molnár Ferenc híres ifjúsági regényét, A Pál utcai fiúk-at. Meg is volt hozzá a képessége, pár év múlva be is bizonyította az Egyesült Államokban, a charlestoni egyetemen, ahová, növekvő hírneve miatt, meghívták görög Visiting Professor-nak. Nem tudom, elkészült-e Molnár művének Homérosz nyelvére való fordításával. De tudomásomra jutott az életének egy olyan másik eseménye, amely éppoly regényes, mint az előbbiek: míg javában tanított Charlestonban, valami kalandor följelentette a. paranái hatóságoknál, és azzal vádolta, hogy bujkáló német kém. Vagyis hogy ez a szelíd patikus nem volna más, mint a hírhedt Mengele, sok ezer ártatlan ember gyilkosa, aki második világháború után Brazíliában keresett menedéket. Sándor távollétében házkutatást tartottak nála, es a legkomolyabb lapok is öles betűkkel adtak hírt a náci hóhér Dona Ema-i búvóhelyéről! Lénárd több barátjának és honfitársának cáfolatát figyelemre se méltatták; ekkora szenzáció csak igaz lehet. Szerencsére paranái rendőrség értette a dolgát: idejében földerítette ezt a cselszövést, és mire a Dona Ema-i remete visszatért a remetelakába, a tettest már ki is utasították Brazíliából. Közben a Winnie ille Pu fantasztikus diadalútja megnyitotta a piacot Lénárd előtt; a doktor eredeti műveket kezdett írni, s ezek nagy sikert arattak Németországban és Magyarországon. De nem sok ideje maradt, hogy élvezze ennek a nem mindennapi módon támadt népszerűségnek a gyümölcseit: 1972 áprilisában meghalt, elvitte egy szívroham Dona Emában; Brazíliában szinte ismeretlen volt, de sok ezer európai szemében valami titokzatos dicsfény övezte, és sok barátja megsiratta, szerte a világban.
|
|