Marton
Gábor:
|
 |
|
| |
| Lénárd Sándor
könyvéről nem lehet szenvtelen mondatokat fogalmazni,
mint ahogyan nem lehet elsorolni a Lénárd személyéhez
fűződő legendákat sem - ezek közismertek,
és igen keveset mutatnak meg ennek a sajátos írásművészetnek
a lényegéből. Lénárd írásai a tehetség kalandjairól szólnak, a kivételes képesség esélyéről ebben a különösen nehéz században. A kaland horizontja rendkívül tágas: Bécset, Mussolini Rómáját, a konföderációs emlékek igézetében élő Charlestont, a brazíliai Santa Catarina szövetségi államot fogja át. S velük évezredeket és évszázadokat, örökséget és felejtésre méltó emlékeket, találkozásokat és embereket. Lénárd találkozásaitól nehéz szabadulni. Nehéz elfelejteni Horváth urat, a magyar királyi nagykövetség hivatalnokát, aki egy pillanatig az emberiességet képviselte az őrületben. Vagy Kleinnét, a Ionesco Kopasz énekesnőjének stílusában fogalmazó házvezetőnőt. A beteg mészárost, "aki vak volt és mégis meglátta a Halált". Rossi professzort, aki megpróbálta emberségesen teljesíteni a bevándorlási vizsgabiztos abszurd kötelességét. Lénárd találkozásait nem anekdotizmus közvetíti. Az ő emlékhőseit ugyanolyan finom, és érzékelhetőségükben is felderíthetetlen kapcsolatok fűzik össze, mint a firenzei quattrocento festmények alakjait. Egy különös, egyszemélyi történelem logikáját metszik az időbe ezek a kapcsolatok. Igazságuk szívenütő történetekben bontakozik ki: Damascus Crenraita halála például alighanem az egyik legfájóbb tiltakozás az emberi segítőkészség megszokhatatlan tehetetlensége ellen. Mindezek alapján elmondhatjuk: Lénárd életművének az emberbe vetett hit mellett a feltételes módok bizonyossága a legmélyebb igazsága. Ez a lelkiismeretes író, aki a brazíliai őserdő mélyén nem a világ elől keresett menedéket, hanem az élet új lehetőségeit kutatta, elég bátor volt ahhoz, hogy teljes gazdagságában élje meg az életet. Műve azért hiteles, mert a fasiszta Olaszországban átélt időszak nyomorúságát, az egyedüllét ólomsúlyú kínjait, a kiszolgáltatottság embertelen pőreségét nem esztétizálja emelkedett irodalommá. Lénárd műveiből nem a szenvedés hamis, pszichologizáló bölcsessége árad: az a bölcsesség csak öncsaló mutatványok műve lehet. Ez a gyötrelmes messzeségeket megjárt ember a maga teljesen egyéni módján eljutott a tiszta élethez - ahhoz a létminőséghez, amely után vágyakozni érdemes. E vágy krónikája ez a könyv, amely Szerb Antalné érzékeny, hibátlan értéktudatú válogatásában jelent meg ismét. Nagy irodalom - másképpen, máshogyan, mint ahogyan a nagy irodalmat általában értelmezzük. De éppen ezért jelentős, megőrizni való.
|
|