Magyar Imre: Római történetek

n M.I.: Stílusgyakorlat, Medicina, Budapest, 1971, 250-52.old

Lénárd Sándor könyvéről

Az 1938-as Róma és az 1943-as Róma. A fasizmus olasz formájának valójában mulatságos, néha nevetségesen ostoba, máskor inkább elszomorító, egy kicsit mindig blöffös képei, melyek mögül azonban elővigyorog a hátborzongató szörnyűség. Az állam, melyben csak a süketnémák élnek biztonságban. És noha "fasiszta politika" Olaszországban "valójában sohasem volt, csak szavak voltak és szónoklatok", és a római utca mindvégig nyersen vidám es antifasiszta hangulatú, a végső impresszió mégis a keserűség. Az emberek nem masíroznak izzadva és üvöltve, mint "odaát", Mussolini nem paranoiás, hanem épelméjű, csupán csirkefogó és kalandor, az egész világ és a hangulat elsősorban operettszerű ("D'Annunzio operettországa annektálta Itáliát"), a katonák és az egyenruhás hivatalnokok tarka papagájok és nem kegyetlen hóhérok, a katonai parádé néhány azonos alakulat körbevonulása, mint az operaszínpadon ("csak egyetlen attasé sürgönyöz haza elragadtatva: a magyar"), az olasz nép valódi képviselői, a titkosrendőrök 50 méterenként ácsorognak, ők adják a lelkesedés illúzióját. "Ha a Vezér a bányába megy, ők a bányászok, ha aratni, ők a parasztok, az öregasszony, aki meghatottan csókolja meg a duce kezét, egy talentumos őrmester" - mégis kegyetlen fasiszta diktatúráról van szó, mely "ha mindenki kimondhatná a véleményét, .. .összedőlne", melyben minden a "tankönyvek részére" történik, melyben az újságok "nem informálni akarnak, hanem formálni, szintetikus közvéleményt gyártani", s mely hiába "Diktatur gemildert mit Schlamperei", mégis gyalázatba, vérbe, gyilkosságba, pusztulásba vezet, hiába rikácsolja, hogy "az áldozat a bűnös!"
Lénárd A. Sándor, Brazíliába keveredett magyar orvos könyvéről van szó. "Tudod mi a jó könyv? - írja a szerző egy helyen. - Jó könyv az, mely két sorban, vagy kétszáz oldalon rögzít benned egy képet, melyet soha többé nem tudsz elfelejteni". Lénárd könyve ezért jó könyv. A képet, melyet két részben ábrázol, egyszer mint Rómába érkező nincstelen menekült, másodszor mint ott gyökeret lelt, a fennálló rendszer ellenségeként is barátokra talált és azokkal együtt küzdő régi római lakos, nem lehet elfelejteni. Először magányos és reménytelen. "A Capitoliumi Vénuszon kívül nem ismerek nőt Rómában". 1943-ban már gyönyörű Dianája oldalán küzd a fasizmus mocsarában tocsogó olaszokkal együtt a mindennapi ennivalóért, és várja a napot, melyen Róma utcái végre cserepekkel vannak tele, az ablakokon kihajigált diktátorszobrok maradványaival.
Különös egyéniség ez az író. és ha megtudunk róla egyet s mást, még nagyobb élvezet írásainak olvasása. Brazíliában él. Orvosi tevékenységet folytat, de lefordította latin nyelvre a Micimackót, kitűnő értője Bachnak, mint vendégprofesszor görög nyelvet és irodalmat tanít az Egyesült Államok charlestoni egyetemén, igen sok nyelvet beszél, műfordító; sokan ismerik nálunk is megjelent pompás írásművét: Völgy a világ végén. Ritka polihisztor, renaissance-ember, kiteljesítője annak a vágynak, mely mindenkiben él, aki a szépség, a tudás és a humánum összhangjának megvalósítására törekszik.
Könyve szomorú, mégis mulatságos és derűlátó. Különös bájjal érzékelteti azt a lehetetlen keveréket, mely a fasizmus sötétségének és az olasz ég fényének dilettáns és nevetségesen undorító kotyvaléka. "Meglehet, ... hogy minden állampolgár mindennap feljegyzi, mennyi a jövedelme, s mennyit költött, mit tett, hol volt, kivel beszélt s miről, és este egy óriási számológép összehasonlítja az adatokat. Éjfélre már kisülnek az ellentmondások, és reggel az ügyeletes robotember viszi át a gyanús elemeket a kínpadra..." Ez a fasizmus, "...de egyelőre még nem tartunk itt. Amíg csak a gyarló olasz rendőrök tartják számon, hogy ki mit gondol és hol, mindig lesznek, akik megmenekülnek..."
Sokan megmenekültek, de sokan nem. Mint közülünk is. Minden olyan írás, amely irodalmi nívón, lebilincselően, pompás stílusban teszi érzékelhetővé mindenki számára azt az időt, melynek sohasem szabad többé visszatérni, értékes és fontos. Mert "a hamuvá vált áldozatok és a hóhérok emlékiratai egyaránt hiányoznak", de nekünk emlékeznünk kell, hogy okuljunk.