Landy Dezső: Mai és holnapi Bábelok

Irodalmi Újság, 1965. január 15 (Párizs)

Aligha véletlen, hogy két* Brazíliában élő magyar író hasonló témához nyúlt a közelmúltban: hiszen az emigrációban magyar írónak nincs égetőbb, izgatóbb problémája, mint finomságaival és ékezeteivel őrizni és megőrizni a nyelvet abban a bábeli zavarban, amiben a hazulról elszakadt magyarság, s talán a többieknél is inkább a brazíliai magyarság él.
Lénárd Sándor könyve úgy jött létre, hogy a Hamburgi Rádió felszólította az írót**: tartson előadást hét egymást követő alkalommal hét különböző nyelvről. Aki ismeri Lénárd kanyargós életpályáját, pesti születését, fiumei fiatalságát, bécsi egyetemi éveit, római, majd brazil emigrációját, német versesköteteit, olasz tudományos műveit, magyarul írt, eddig csak részleteiben kiadott önéletrajzi regényét és két világsikerét: "Micimackó" és a "Bonjour tristesse" latin átültetését, könnyen kiszámíthatta, hogy az író nem hét közismert világnyelvet választott előadási tárgyául, hanem azokat, amelyekhez személyes köze volt - a magyart, a Santa Caterinában beszélt németet, a római olaszt, a kihalófélben lévő botokudot, a brazíliai portugált, a francia "argot" finomságait és végül, persze, az életében döntő szerepet játszó újlatint. Első hangadó fejezete a magyar nyelvről szól és bár nekünk, idegenbe szakadt magyaroknak elég alkalmunk lenne (ha másképp nem, gyerekeinken) felmérni nyelvünk nehézségeit, mégis ezen rövid tanulmányon belül meggyőződhetünk róla, milyen emberfelettien nehéz egy idegennek behatolni ragozásunk titkaiba és mennyire meg kell bocsátanunk a külföldinek, amikor a könnyebb megoldást választja és a magyar kultúrát nem örökszép szépirodalmunkból, hanem a cigányzenéből és a szegedi szalámiból ismeri meg és méri fel.
Aki olvasta már Lénárd Sándor régebben írt, a dél-brazil vidéken élő németségről írt okos könyvét, helyenként ismerős részre bukkan a Santa Catarina svábjairól és német nyelvéről írt fejezetében. Ezek az első telepesek, akik "Doktor" Blumenau patikus ösztönzésére vándoroltak ki, a császári Németország nyelvét és erkölcseit hozták magukkal, I. Vilmos a kiindulópont és a valóság. II. Vilmos kackiás bajszával és világháborújával már csak tanult, de nem átélt történelem és a hitleri világ - talán nem is igaz. Hogy a telepesek német nyelve tovább él, lassan átalakul, mások részére érthetetlen jövevényszavakkal gyarapodik, csak természetes. S ha akad valaki, aki a helyszínen mindezt türelmesen és pontosan, középkori szerzetesek buzgalmával összegyűjti, csak hálás lehet neki a német nyelvtudomány.
Lénárd külön fejezetet szán a botokudoknak, ennek a szomorú, kihalásra ítélt törzsnek, amely ott él Dél-Brazíliában, közvetlenül a civilizált világ peremén, egyik kezével elfogadva a Szövetségi Kormány alamizsnáit, másikkal a kőkorszakba kapaszkodva. A civilizációtól csak az ócska, viseltes nadrágokat kapta, meg a pálinka élvezetét, amely szintén hozzájárul ahhoz, hogy a törzs száma az utolsó ötven évben 3.000-ről 300-ra csökkent. Kifürkészhetetlen utakon jött ez a mongol jellegű nép, talán Alaszkán át Ázsiából és századokon keresztül tartotta meg tupi és guarani indiánok között, fehér bevándorlók és néger rabszolgáik üldözése ellenére nyelvét és népi sajátosságait. Most - a civilizáció jóvoltából - ott tart, hogy még egy-két generáció és azután eltűnik a föld színéről. Kihalni fájdalmasabb, mint meghalni - mondja Lénárd és talán neki köszönheti majd a világ, hogy feljegyzi és megmenti az utókornak azt a nyelvet, amit ma már csak néhány száz ember beszél.

Közismert dolog, hogy a brazíliai portugál nem azonos Camoes nyelvével. Lénárd szerint azonban az egész brazil nyelvnek csupán annyi a létjogosultsága, hogy - helyi esperantó gyanánt - az ide vándorolt szíriai szól értsen a magyarral, vagy a japán a norvéggel, s a nyelv, - folytatja a szerző - mely neolatin testvérei között különösen hajlamos az egyszerűsítésre, a köznép száján oly mértékben primitív lesz, hogy egy-egy szó vagy kifejezés tucatnyi fogalmat takar. Minderre a legjellemzőbb, hogy a két legnagyobb sikerű brazil irodalmi termék egyike a néger Carolina Marta de Jesus, félanalfabéta rongyszedőnő naplója, a másik pedig a világhírű, ugyancsak néger és ugyancsak félanalfabéta Pelé futballista önéletrajza. E kétségkívül igen szellemes fejezetnek hibája, hogy messze eltúlozza a valóságot. Az, hogy a világtól elzárt parasztnak kisebb a szókincse, mint a városi lakosnak, éppúgy áll a Provence-ra, mint Brazíliára, vagy akár a békebeli Magyarországra is. Ha viszont arra gondolunk, hogy Zrínyi, a költő idejében jóformán még nem volt fehér ember Brazíliában, az Új Zrínyiász megjelenésekor, a századfordulón pedig Budapest tízszer olyan nagy volt, mint a ma 4 milliós Sao Paulo, akkor meg kell értenünk, hogy az irodalmi tradíció is kevesebb itt, mint Magyarországon. De Pelé és Carolina Maria de Jesus két olyan példa, mintha József Attilával szemben Pluhárral mérnénk a magyar irodalmat, hiszen köztudomású, hogy annak idején vasárnaponként százezrek hallgatták rádióközvetítéseit, míg József Attila 'Nagyon fáj' című könyve életében 118 példányban kelt el. Az igazi irodalmat talán mégsem egyedül a példányszámon mérik. Ha ma még nem is éri el a brazil irodalom azt a magasságot, mint a magyar, de már van Jorge Amadója, Guimaraes Rosája és a fejlődő, terebélyesedő generációnak lesz mondanivalója, nemcsak Dél-Amerika, hanem a világ számára is.
Sok meglepő dolgot tudunk meg az újlatinról szóló fejezetben; de az a nyelv, amelyik Lénárdhoz legközelebb áll, mégsem a latin, melynek sikereit köszönheti, hanem a római olasz, melyre visszavágyik. Ez a nyelv sokban eltér Dante firenzei olaszától: híven és gondosan őrzi a régi Róma tradícióit. Hiszen Kr u. 500-ig Rómában még latinul beszéltek, Nagy Károly és kísérete még közös nyelvet használt a vendéglátókkal. Mire a függöny újra felgördül, 1000 körül, a nép már olaszul beszél. De Petrarca még felváltva ír latinul és olaszul, Dante és Bocaccio pedig úgy olvassa a latint, mint anyanyelvét. A nép pedig, nemesek és kézművesek, viszik magukkal az ősi emlékeket, gondosan őrizve nemcsak az életformát, de a szavakat is. Ahogy a római háziasszony étrendje, a supermarket-divat ellenére, még mindig tiszteletben tartja az évezredes tradíciókat, az ételek neve is csak alig-alig változik: az éhség és szomjúság "fames" és "sitis"-ből "fame" és "sete"-re módosul, a kenyér és bor "panis et vinum" helyett "pane e vino"-ra, s a római étlap nem csak az ételek ízét és elkészítési módját, de nevét is híven idézi. Egy nyelv életében pár száz év nem nagy idő.

* a másik Rónai Pál
** az előadások 7 Tage Babylonisch címmel jelentek meg nyomtatásban
(vzs jegyzetei)