Kardos Tibor: Búcsú a völgy orvosától. Lénárd Sándor emléke

Magyar Nemzet 1972. május 14. 12. old.
(megjelent Kardos Tibor: Az emberiség műhelyei c. tanulmánykötetében is,
Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1973)
ELFÚJTA A GYERTYÁT és elment, otthagyta a Láthatatlan Házat. Vagy talán inkább a Végzet fújta el a lángot. Hosszabb ideje várták, mégis váratlanul jött. Lénárd Sándor már nem érte meg készülő újabb magyar kötete megjelenését, nem érte meg az élő latinról írott tanulmányát sem, már nem tudtunk beszámolni neki arról, hogy a pesti egyetem latin-görög szakos diákjai eljátszották latinul Füles születésnapi ünneplését az ő fordításában, az ő Micimackójából. És sem a bölcsen gyermeki nagy jelenet előtt, sem utána nem merte kimondani senki, hogy a szerző immár halott. De minek is mondták volna?
Ha egy távollévő eltűnik, aki kedves nekünk - keserű tapasztalat -, bizonyos tekintetben közelebb kerül hozzánk, a rég elhagyottakhoz. Már nem állanak közöttünk várva várt s mindig későn érkező levelek gyilkos szünetei, a távolság, a némaságok; a távollevő most már tudatunk megszakíthatatlan lakója lett, végleg hazatért hozzánk, vagy ha elfeledjük, végleg megsemmisül. Nagyobb az eshetőség a gyakori társalkodásra akkor, ha az, aki eltávozott íróember, társalgunk könyveivel, újból és újból elővesszük. Bátrabban beszélgetünk vele, valahogy így:
Te, kedves Sándor, felszabadultál életed gúzsa alól, megtörtént az, amit akartál, nem vittek idegen temetőbe. Kerted egyetlen európai fája alá temettek, ahogyan kívántad. Budapest, Bécs, Itália fái őrködnek fölötted. Majd a fa egykori csemetéje, ha az öreg fenyő kidől s így tovább, bár a fenyők hosszú életűek. Hallom, bezárták egy napra a Donna Irma-i iskolákat, hogy a gyerekek elmehessenek a Völgy orvosának búcsúztatására. Hallom, hogy megkondultak a harangok a katolikus templomban, meg a reformátusban is és a Völgy egész népe követte koporsódat. Szelíden, boldogan mosolyogtál volna, ha látod, hogy lám, ennyire szerettek!
Mindenekfölött azért szerettek, mert gyógyítottál. Némelyek azért is, mert dicsőséget hoztál falujukra. Írtál róluk, esendőségükben is jó emberekről. Tulajdonképpen nem is róluk akartál írni, hanem önmagad életéről, ők pedig hozzád tartoztak. Mert nagy életet éltél, nem olyan értelemben, hogy valaha is megragadtad volna az idők kormánykerekét, feltaláló lettél volna, vagy más efféle, hanem mert igaz életet éltél és nagyon mélyen, állhatatosan, következetesen, közben bolyongva és rettegve, másokon segítve: Voltaképpen ezt írtad meg a Római történetekben, az Egy nap a Láthatatlan Házban vallomásaiban, ezt mondod el nekünk a Völgy a világ végén telepeseinek történetében, akiknek elegük volt hazájuk történelméből, ezt az indiók sorsában, meg a kis régi, úri Magyarország brazíliai vízcsöppjében is, hogyan élnek egymás között. Forgatom azt a kis levelet a finom papíron, szinte lebegő tollrajzoddal, amin rajta van a Völgy, az őserdő, a házad és a kerted, amit valamivel több mint egy éve küldtél válaszul egy római lapunkra. Már akkor is Andrietta kezével írtál s megrémített tárgyilagos diagnózisod önmagadról "a szélhűdés a koszorúér-elmeszesedéssel kombinálva nem ad jó eredményt". Még reménykedtél és hosszú levelet ígértél. A hosszú levél többé nem jött.
ALIG ISMERTEM EMBERT, aki úgy szerette az életet, mint ő. Félt a haláltól, talán jobban másoknál. Azért is írt egy "ars moriendi"-t, elmélkedést a jó halál művészetéről. És ez egy kicsit kételyt is ébreszthetne bennünk a középkor "halálvágya" tekintetében: alighanem "a halálra vágyók" is úgy szerették az életet, mint Lénárd Sándor.

Az ép, egészséges emberek nagy része kedveli a jó bort s az ízes ételeket. A tömény és "koholt" szeszek Lénárd Sándor római tartózkodása idején még nem voltak annyira divatban, mint manapság. Az ételek abban a körben, amelyben Lénárd Sándor is élt, egyszerűek és ízesek. Ízesek főként azért, mert a nép gyakran készíti ugyanazt az ételt, tehát jól tudja elkészítése módját. De Lénárd Sándor evvel nem érte be, megírta a római konyha himnuszát receptek formájában. Így támadt a Római szakácskönyv, melyet azóta is gyakran használunk itthon. Lénárd Sándor tudott gyönyörködni a pastasciutták változatos nemeiben, szegény gazdagságukban, mely egyszerre adja meg az elégedettség s a finom ízek élményét. És szerette a fanyar olasz vörös borokat, melyek olyan mélyen csillognak a pohárban, mint a francia ama versben, amelyben arról szól Radnóti, mikként ült Tristánnal a tengerpart fölött, távoli tengerekről álmodozva. Lénárd Sándor is gyakran álmodozott, szerette a messzi tengert, de a másik oldal felé ment, Borneó helyett Brazíliába. Szelíd ember volt, de kemény, soha nem hátrált volna meg a halál előtt, ha az igazságot kellett kimondani. De még gyilkosain is mosolygott volna.

AZ Ő VILÁGA Rómában sem az előkelő pácienseké volt. Axel Munthe betegeinek "felső" rétege teljesen hiányzott közülük. Nem mintha kizárólag munkásokat gyógyított volna, általában kisemberek hívták segítségül. Világképe nagyon is azt a földrészt tükrözte, amelyen jelenleg az olasz színház kedvelt színésze honos, Eduardo de Filippo. A néplélekben gyönyörködött, mert közel állt hozzá. Bátorsága a kisemberek hősiessége volt, az a szótlan, egyszerű, természetes hősiesség, amely csak kötelességekről tud s a hősiesség szón csodálkozik.

Ő volt maga az irodalom teremtő lelke. A világ cselekményeit az ember mozdulásait figyelő szeme azonnal felszínre hozta azt a tompafehéren világító szemcsét, amely szépsége és születése szerint maga az irodalom. Azt a metaforát élte át szakadatlanul, amit nem lehet lejáratni, mert olyan igaz.

Mint orvosról is kell szólni a páciens szavával: a római Magyar Akadémia orvosa volt, s azonkívül egy-egy családé még, egy-egy művészé, mert úgy érezték, segítsége nélkül nem tudnak létezni a többé-kevésbé idegen klíma alatt. Gyermekeink orvosa is ő volt. A kisgyermekek általában rettegnek az orvostól, injekcióstűjétől, ha fehér köpenyt látnak, rémületbe esnek, csaknem hisztérikusan kiáltoznak. Gyermekeink szeme Lénárd Sándor láttán felragyogott, mert Sándor bácsi mesélni tudott, s milyen meséi voltak! Közben nem fájt az injekció, nem rettentett a vizsgálat, örültek, ha jött. Laktak az Akadémián morózus öregek is. Lénárd Sándor addig beszélgetett velük, míg kedélyük megenyhült s segítettek neki önmagukat meggyógyítani. Róma-szerte híres orvosa volt az ischiásznak. De senki nem félt hosszú, novokainos tűjétől, tudták, hogy szeme pontos, keze biztos.

És sokan szerették muzsikájáért. Hamar kitudódott, hogy Johann Sebastian Bach templomának papja. Akadt, aki órákat villamosozott a körbefutó római "piros" villamos nehéz, dörgő bárkáján, csakhogy meghallgathassa Lénárd Sándor Bach-játékát. Derűs szeretettel hallgatták, ha kinyilatkoztatta véleményét, miszerint az európai zene nagyon későn kezdődött: Bachhal és nagyon korán befejeződött: Mozarttal. Nem sejtette akkor még senki, hogy az első világhírt Brazíliában egy Bach-quiz fogja meghozni számára.

BESZÉLGETÉSEIT SZERETTÜK azonban talán a legjobban. Egy-egy orvosi vizit után távozóban, csak úgy odavetve többet tudott mondani az életről, mint más előadásszerűen nekikészülve. Az odavetett igazság mestere volt, a biztos találaté, mint utóbb a könyveiben is. És az anekdotázás hallatlan mestere! Lénárd Sándor csakúgy, mint a felejthetetlen Bóka László, e késői korban, világosan tudta, hogy milyen dicső műfaj ez magyar honban: a modern magyar próza őse. Persze egy kicsit másutt és máskor is így volt. Anekdotákból áll a Legenda Aurea és anekdotákból fejlesztette ki a modern európai novellát Boccaccio. Nálunk sokára jöttek a Boccacciók. Trufák szórakoztatták az urakat a lakománál, a vitézeket várak udvarán a tűz mellett, a parasztokat a szérűn. Lassanként a történeti anekdota mintegy jelképes elbeszéléssé vált, parabolává lett, a magyar élet jelképévé, "Hungaria in parabolis". Aztán csak Jókainak, Mikszáthnak, Móricznak kellett eljönnie s az anekdota bő folyójából halhatatlan regények és elbeszélések ágaztak ki. Az anekdota nemzeti műfaj. Hűs folyója végigözönlött a magyar századok tikkadt mezői közt. Lénárd Sándor is ezen a folyón hajózott.
Élőszóval mondott történetei kicsit fájdalmasak voltak. A háború uralkodott el bennük, mint irányító törvény: az itáliai katonai temetőkben, hogyan válogatta ki az orvosszemélyzet az összekeveredett csonthalmazból a hazaszállításra alkalmas, összetartozó vázakat, majd hogyan rakták hajóra már itt, társadalmilag szétválasztva, mert eltérő típusú koporsókba kerültek. Más volt a gazdag tarifája, más a tehetősebbé és más a szegényé. Aztán a spekuláció, amely még ide is betört: óriási összegekre biztosították az ócska Liberty-hajókat s közülük nem kevés "elsüllyedt a nyílt tengeren".
Sokkal kedvesebbek voltak nápolyi történeti, igazi közvetlen második világháború utáni "ex-lex történetek" (akár Eduardo de Filippo is elmondhatta volna őket): ötletes rászedések, trufák, pikareszk elbeszélések, melyekben annyi volt a szellem, értelem, kedvesség, hogy nem lehetett felháborodni. Hogy jön a jenki - mert akkor elsősorban az jött - s megáll a nápolyi pályaudvar forgatagában. De nicsak! Kis szemtelen utcakölykök sértegetni, sokkolni kezdik, mire támadásba lendül, utánuk ered s addig másik két süvölvény elszelel az otthagyott táskával. Aztán: kedves története volt a kofferhüvely esete, mely alul nyitott volt és fogantyújánál is ki volt vágva. Míg az utas várt a taxira, vagy konflisra, táskájára rábocsátották az idegen hüvelyt és már el is léptek mellőle. Nem kevésbé volt eredeti a kalaptörténet: körbejár kosárral a fején egy derék nápolyi, kosarában megbújva kisgyerek, gyors és könnyű kezű. Járnak az embersűrűben, a fiú a jobb kalapokat leemelinti és berakja a kosárba. Könnyű zsákmány.

A RÉGI TRUFÁKRA emlékeztetett Lénárd Sándor története a műélvezőről és "műtörténészről". Ez a megjátszott, színszerű trufa modern példája. A jenki ámulva járja Nápoly szépségeit. Odalép hozzá az ősz, megértő "nyugdíjas tanár", művészettörténész és lelkes patrióta: "Igen, uram, Nápoly csodálatos! Hadd mutassam meg önnek néhány rejtett szépségét. Nem, nem fogadok el semmit. Ellenkezőleg: meghívom egy igazi feketére." Már ülnek is egy gyönyörű, napsugártól védett, levegős teraszon. Hozzák a kávét, mely valóban igazi. De jaj, az idegenvezető gesztikulálás közben véletlenül ráborítja a fekete nedűt a művészetszomjas jenki nadrágjára. A nyugdíjas tanár vigasztalhatatlan, de van egy ötlete: "Látja, ott szemben az albergo diurnót? Ön az egyik fülkében leveti a nadrágot, én a szomszéd utcában a gyorstisztítóban percek alatt megtisztíttatom, természetesen a saját költségemre s már el is felejtettük a kellemetlen incidenst" Így is lett. Legalábbis részben. A jenki kinyújtja a ruhadarabot a fülkéből az "idegenvezetőnek" és talán még most is ott vár a fülkében.

EMBERI VILÁGÁNAK GAZDAGSÁGA éjfélig, hajnalig tartó anekdotázása, történeti egymásutánjában volt a legvonzóbb talán, s az, ahogyan érzelmileg kísért minden kis rezdülést: lelkesedéssel, szánalommal, szeretettel, együttérzéssel, sok humorral, ha úgy jött, haraggal.

Ez volt Lénárd Sándor akkor, s ettől szépek, forrók a könyvei. Magyarnak született, európai ember volt. Most is magam előtt látom fényes, sötétbarna haját, szelíd, szomorú szemét, lelógó harcsabajszát, s ahogy kezet ráz, s ahogy cammogó járásával lassan távozik.

Élve nem látom többé soha, vagy helyesebben: most látom igazán és mindvégig közel.

[Lénárd-index]     [Lénárdról]     [Lénárd-szeminárium]