Kardos Tibor: Egy nap a "láthatatlan házban" Lénárd Sándornál

Magyar Nemzet 1970. Január 25.
(megjelent Kardos Tibor: Az emberiség műhelyei c. tanulmánykötetében is,
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973)

Drága Sándor, arra kértek, írjak könyvedről. Boldogan fogok hozzá, de bírálatot, szorosan értelmezett bírálatot nem vagyok képes írni róla. Mint ahogyan - nagy példát mondok, ne rój meg érte - egy Bach-fúgáról sem tudnék. Ítéleteket formálni olyan alkotásról, melyre túlságosan mélyen rezonál a lélek, vagy amely a maga nemében tökéletes, esetleg közel áll hozzá, vajmi nehéz. Ez a te utóbbi könyved önmagad sajátos kifejezése dolgában a legtöbb, amit eddig adtál. Sőt, itt is írsz a legszebben magyarul. S ez nem csekélység, annyi évtized távolából. Jól szólsz a magyar nyelv élő, lobogó folyamáról, fejlődéséről. Volt idő, amikor ez volt a nemzet mentsvára, most féltve-szeretett eszköze. A legfőbb ok azonban beszámolóm formája, meghatározásában a könyv szokatlanul nagy érzelemkeltő ereje.
Zenét támasztanak fúgák futó hullámait a címben rejlő eszme és a természetes szerkezet összefüggése, a szabadnak látszó témakapcsolás benső törvényszerűségei, a kesernyés irónia, a szeretet, a csodálkozás egymásutánjai. Olyan szerényen vezetsz be "láthatatlan házadba", mintha a platánok, diók, őszibarackok, mimózabokrok, narancsfák és sudár eukaliptuszok, a tömött bambuszkerítés közé tűnt házadba vinnél csupán, ahová a vizet a Serra tetejéről vezetted le csövön. Miközben elmondod, hogyan szerezted és ültetted fáid, virágaid, kerti veteményeid s hogyan fogadták rendező akaratod az araucariák, páfrányok, a honos ősi élőlények, a klíma, miközben beszélsz a rengetegről, az indiókról, a szegény telepesekről, lassanként megnyílik az igazi "láthatatlan ház": a száműzötté, akit egy vad, embertelen múlt vetett oda, igaz embert s akinek gonddal, hosszú fáradsággal épített faháza és sűrű kertje csak árnyék a barlangfalon az igazihoz, az eszményihez és mindenhogyan "láthatatlan házhoz" képest, amint szeretett Platónodban olvashattad.
Emlékből, álomból, s a könnyű pillanatból van sűrűn szőve meséid szőnyege, melyen repítesz Délelőtt és Délután. Igen, Délután, amikor fújni kezd a tengeri szél. Hallom fáidat, amint "susogni, zizegni kezdenek, néha selyemzászlók suhogására emlékeztet a hangjuk, máskor acélos a tűrengeteg rezgése. Az araucariák hegyes levelei belekaparnak a szélbe: a macskakörmös fa alaposan megtépázza messziről ideszakadt vendégét. A fasorok fúgákat fújnak, kánonokba kezdenek".

Nehéz együttérzés nélkül nézni birkózásod a káosszal. Én is ismerem, látom, tudom ezt, és más is. De az elmagányosult Ember nyugtalanabbul érzi. Vagy százhatvan évvel ezelőtt ugyanígy borzongott egy még fiatal, de már nagyon is érett poéta, Berzsenyi, niklai magányában:

Pályám vége közelít;
Hol a gigászi Örök vár
S chaoszába elmerít,
Mint egy cseppet az óceán,
Mint egy sóhajtást az orkán.

De minél jobban érzi az ember felelősségét a többiekért és összefüggését egy élő, lélegző társadalommal, mely sajátja, minél élesebben látja a jelen vagy a közeljövő szépségét, minél mélyebben átérzi gondjait, a jobbra irányuló emberi rend egyetemes küzdelmét, annál messzebb távozik a gigászi káosz úgy is mint egyéni halál, úgy is mint a föld, vagy naprendszerek sorsa. És ne feledd - Te ne tudnád? - a világok keletkezése és széthullása, az atomok léte és átalakulása, az anyag szerkezete egészen a legmagasabb rendű élőlényig változhatatlan törvényszerűségek szerint megy végbe: ez a káoszban érvényes rend. De Ember-koncepciójú rendet csak az ember világában kereshetsz, ezt már Vico meglátta. S éppen ezért folyik a küzdelem, hogy a történelemből minél több véletlen, minél több kaotikus elem távozzon egyszer s mindenkorra. "A káosz szép, mint az őserdő, írod. Vagyis gyönyörködni lehet gazdagságában. Megrendülsz a káosz hozta tragédiákban, érjen egy kis családot, érjen boldogtalan népeket. Gyönyörködsz a káosz romantikájában, mert, sokszor valóban hatalmasan regényes. A káosz igazolja szerinted a te nehéz sorsodat is. Ugyanilyen jogon mondhatnám, hogy egy gonosz: "rend" okozta. Pedig éppen te olyan mélyen megveted ezt az egykori "rendet", hogy nem engednéd meg, miszerint azt a nyelvet - Goethe nyelvét - többé költő az ajkára vehesse. De hiszen élt Brecht, élt Thomas Mann is, és, ugyanazon a nyelven tiltakoztak a gyalázat ellen.

Írod: "az igazság hosszú, lassú küzdelmekben győz". Ki ne tudná köztünk? De így folytatod: "De addig a hazugság már új csatákat nyer". Csak részlegeseket és enyészőeket! A társadalmi fejlődés összfolyamata nem kedvez a káosznak és a hazugságnak sem. S nem azért, mert "hangya", vagy, "attalelkűek" volnánk. Hanem mert az ember alkotó évezredeivel és még inkább a legutolsó évtizedek erőfeszítéseivel végleg kitört a csúszómászók és vadállatok sorából. Legalábbis ezeken a tájakon.
Ha haza látogatnál, látnád. Az a nép; melyet oly mélyen szeretsz, hogy költőinek szavai önkéntelenül szövődnek beszédedbe, hogy virágai és fái között akarsz élni és meghalni, hogy ételeinek ízeire úgy sóvárogsz, mint a súlyos beteg az első ételre, boldogabb, mint valaha is korábban. Nem azt mondtam lapidárisan: "boldog". Ilyen nap egy sok milliónyi közösségre a maga egészében csak nagy küzdelem árán virrad. Ezernegyvenkilenc régi évvel áll szemben huszonöt újféle esztendő. De ez a nép már látja eredményeit, élete értelmét, és sorsa minden foknyi javulását szívdobogva méri. Így lehet majd, - hogy a te szavaiddal éljek - egykori hazád és minden megpróbált nép "felkelő nap országa".
Azt hiszem, nehezen lehet írni szebben és fájdalmasabban a honvágyról, mint te ebben a könyvben, akitől elrabolták a telet, az őszt, a testvéri beszédet, városodat, a koccintás szelíd örömét, az együttlét reális boldogságát. "Hű kísérőd, a honvágy" - látom - naponta terít le s naponta egyenesedsz fel. Ady, Babits, József Attila és a többiek ott vannak veled, míg "gyakorlod" a magyar beszédet és el nem fújod a gyertyát.

A Római Magyar Akadémia művészeire, íróira, tudósaira gondolsz a legbüszkébben pácienseid közül, nem püspökökre és hercegekre, mint a sokat és kedvesen füllentő Axel Munthe. Írod, ha rájuk gondolsz, hajlandó lennél te is Aesculapiusnak, az orvosistennek fekete kakast áldozni, mint egykor Szokratész. Drága Sándor! Te már akkor áldoztál, hiszen tudod elődödtől, a felejthetetlen Óváry Zoltántól, aki téged oly forrón ajánlott, hogy mennyi is annak a "rovatnak" a megfelelő "tétele", melyet mi úgyszólván csak szimbolikusan fizethetünk. De te is úgy vállaltad, mint ő: áldoztatok a gyógyítás istenének, tetted, mert együtt lehettél egy kicsiny részével annak a népnek, amelyhez tartoztál, s nemegyszer a legjobbakkal. És milyen barátságok szövődtek! Történeteid fájdalmas-mosolygó iróniája bejárta a Tevere-parti palota szobáit s elkerült haza is. Szerettek poéták, művészek, tudósok, gyermekek.

Akkor is egyedül Bachot hirdetted, csak benne gyönyörködtél, csak őt játszottad. Nem bántad, ha más Beethovenért, Bartókért rajong. Hiszen talán tudtad is, hogy az olaszországi Bartók-kultusz lavinájában milyen szerepe volt annak a mozdulatnak, amit kérésünkre Roman Vlad tett. Arra az előadásra és hangversenyre gondolok, melyet Bartók halála első évfordulóján a Villa Maltából közvetített az olasz rádió. A Roman Vlad játszotta "Allegro barbaro" messze kihangzott. Azt írod most könyvedben: lehet, hogy lármás korunk is létre hozza a zenében a maga fúgáit. Bartók mindenesetre jó néhányat létrehozott.
Alkonyattájt írom ezt a levelet hozzád. Mert igazad van, hogy a délután a távoli dolgoké, s az alkony azoké, akiket szeretünk. Sűrűn hull a hó, veri a szél, ferdén záporozik. A száraz ágak csattogva verődnek össze. A füstölgő hévízi tó felhői is szél iránt menekülnek. Láthatod, nemcsak te, én is küzdök a test fáradó gépezetével. Te akinek "sorsa az, hogy orvos", írod könyvedben: "orvos az, aki segít". Ilyen emberek segítenek most rajtam. Helyetted, Pesten és itt is. Most, hogy rovom e sorokat, itt téli alkonyat van, nálad forró nyári reggel. De a "láthatatlan" tájon együtt ülünk, együtt érzünk és együtt gondolkodunk.
Sok barátod, rengeteg olvasód szívbéli üdvözletéhez csatolom Azét, akinek könyved ajánltad s aki nélkül írásaid nem találtak volna haza, és a magamét is.