Kardos Tibor: Lénárd Sándor Római történetei

Magyar Nemzet 1969. április 6. 13. old.
(megjelent Kardos Tibor: Az emberiség műhelyei c. tanulmánykötetében is, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973)

Mikor hazatérve évek múltán azt hallottam, hogy kivándorolt Európából és Brazíliában telepedett le, nagyon elszomorodtam, mert azt hittem, hogy elveszett az emberiségnek. Pedig éppen ott, Santa Caterina államban, Blumenauban az óriás fák, mély, áthatolhatatlan erdő szomszédságában lelt önmagára.
Először Bach nevével lett híres a földrésznyi nagyságú Brazíliában, aztán avval, hogy latinra írta át a Micimackó bűvös történetét. Majd egy nosztalgiával teli fordulattal római szakácskönyvet kezdett összeszedegetni emlékeiből, elsárgult olasz receptkönyvekből. Közben megírta s meg is jelentette német nyelven őserdő melletti élete sorát, mely magyarul is olvasható. Mikor ez a magyar redakció megszületett, a Völgy a világ végén, fel akartam hívni rá a figyelmet. Mivel eddig senki olyan találóan meg nem ragadta a magyar emigráció elszakadását az idők sodrától, mint ahogy ő. Úgy örökítette meg a Kegyelmesek, Méltóságosok, Főtisztelendő tanárurak és Materek, kaszinók, bankettek, ferblicsaták sao-paolói, ég és föld között fennakadt világát, hogy a magyar próza nagy hagyományait lehetetlen volt nem érezni benne.

De az idő közben elrohant, és a kommentár elmaradt.

Most azonban nem lehet többé megtenni, hogy hallgassak. Mostani könyvét, a Római történeteket a szó legszorosabb értelmében egyfolytában kell elolvasni, nem lehet kiengedni a kézből. Nemcsak egy ember kálváriáján vonszol át, de egy szörnyű vízió részesévé is tesz. Rembrandt nagy képe újul fel, Tulp doktor anatómiai leckéje. Ezt a könyvet Lénárd doktor anatómiai leckéjének lehet nevezni, a boncoló asztalon pedig: a fasizmus.
Lénárd Sándor, a Bécsben élő magyar orvos, amikor ide menekült, a lét és nemlét puszta határán, otthon és fekhely nélkül, éjszakákat átvillamosozva tudta csak az emberi jóság igazi mibenlétét tapasztalni, lemérni. S ekkor merült bele oly mélyen egy ősi város életébe, ahogyan más körülmények között nem tehette volna. Úgy tűnik fel a könyvben az ősi város, ahogyan gyűlöl, szeret, ahogyan szenved a fasizmus "urbanisztikájától", hangosságától, erőszakosságától.
E városnak nemcsak arisztokráciája van, de valami mélységes demokráciája is, mert a nép régebbi a bevándorlott előkelőknél, s a nép ennek tudatában van és úgy is viselkedik. A város szíve, a Piazza Navona barnapiros házaival pontosan követve a római cirkusz elnyújtott körvonalait feltűnik a múltból, az öreg utcák zsivaja zsongja be az emlékeket. Az a szelíd és mindennél erősebb világ jelenik meg, mely az emberiség tiszta megnyilvánulása, mely annyiszor bizonyul hatalmasabbnak, mint az erőszak, mint például Róma kirablása négy és fél évszázada, vagy pedig ötven évvel ezelőtt a fekete jambósapkás árvíz.
A nép akkor tettrekész feszültségben, mély haraggal várta, kívánta a napot, amikor végeszakad a karneválnak. Ebben az atmoszférában ábrázolja Lénárd Sándor könyve egyik legmesteribb fejezetében a római mohamedán mecset "alapkőletételét". Egy humbug születésének, Rabelais-i növekedésének fantasztikus rajzát. Szavak, gesztusok, sajtókampány olyan szövevénye simul ki ebben a fejezetben okká és okozattá, mely még a dokumentumregények mai korszakában is ritka. Az elemzés élességét hullámszerűen váltogatja és segíti érzelemmé alakulni az író ironikus derűje, keserű nevetése. Tulajdonképpen a fasizmus tragikomédiáját írja meg, de az érzékeny ábrázolás valahogy a komikum felé csúszik el, ahogy például leírja a római utcákat a bukás napján, amikor térdig lehet járni képkeretben, s a "Vezér" széttört gipszmellszobrainak törmelékei között, és a népi igazságszolgáltatásnak, s haragot kifejező rítusoknak válunk tanúivá.
A fasizmus árnyai sokkalta nagyobbak, sötétebbek, tragikusabbak, s a nép viselkedése is hősiesebbnek bizonyul a valóság tanúvallomása szerint. Persze Lénárd Sándor mindig a még rosszabbal, a szörnyűvel, a nácizmus foglyokat tépő farkaskutyáival, halálgyáraival, "nemembereivel" veti egybe a Duce tragikomédiáját. Ha azonban nem a még sötétebbel hasonlítjuk össze, akkor a fasizmus önmagában eléggé sötét. Hiszen az idő tájt elég volt, hogy egy párizsi munkás hazatérjen látogatóba és Rómában egy olyan szállodában szálljon meg, amely közel van a Palazzo Veneziához, s máris elítélték, mint lehetséges merénylőt, akár harminc évre is. Ez időben a tehetséges, kedves, értékes olasz ifjúságot úgy küldték sorozatosan a vágóhídra, mint ahogy a középkorban eret vágtak: hajtották őket Spanyolországba, Abesszíniába, Albániába, Görögországba és a Szovjetunió ellen. Nem lehet megállni a kakaslépésű felvonulások, a fekete jambósapkák, és a rossz tréfák elbeszélésénél. A fasizmus igazi arca persze csak fokozatosan bontakozott ki, és foszlott le róla a kezdeti évek demagógiája. De kezdettől fogva erőszak és gyilkosságok kísérték. S a nép létérdekeinek feláldozása régtől fogva világos volt.
Mikor 1938-ban Hitler Rómába látogatott, s a két "Vezér" bevonult a kivilágított Városba, a Passeggiata Archeologicán át, a Palatinus mellett, Konstantinus diadalíve alatt, a Fórumok között, fel a Capitóliumra, a nép között egy kegyetlen mondás járta: "így haladnak ők felfelé, romról romra, egészen a Capitóliumig". A nép tudatában volt annak, hogy országok rohannak lefelé a lejtőn, míg a "Vezérek" azt a látszatot igyekeznek adni, mintha felfelé mennének, s közben pusztulnak a hódítók maguk és pusztítanak más hazákat és népeket.
1938 éve már az egyre nyíltabb ellenállás időszakába, vezetett be. Ez volt az az idő, amikor a Via dell' Imperón Julius Caesar markába egy éjszaka kukoricaliszt hozzáadással készült kőkemény pálcakenyeret nyomtak, s egy cédulát: "ezt pedig edd meg Te, meg Ő!" Akkor már látni lehetett, hogy az egész birodalmi fotomontázs hazugsága kiderülőben van. S ekkor fordult elő Rómában az, ami a nácik-megszállta Európában sehol nem fordulhatott elő, hogy egyetlen városban 40 ezer üldözött felét a nép a fasiszta uralom kellős közepén úgyszólván eltüntesse a náci gyilkosok elöl. S ez csak két határjelző vonal. Az antik szoborcsonkra, a "Pasquino" szoborra évszázadok óta helyezett népi gúnyiratok, a pasquillek folytatódása új feliratokban, röpiratokban, bemázolt szobrokon, az egykori hősi merényletek, összeesküvések feltámadása most lőszerraktárak, katonai teherautók felrobbantásában, üldözöttek tömeges elrejtésében. S a népi cselekvés egyre szélesedett. Mussolini bukása nem a legfelsőbb kormányzat autonóm cselekvésének volt az eredménye, hanem egy már elviselhetetlen feszültség feloldása.

A legnagyobb tanulság Lénárd Sándor könyvében ez az emberi-politikai tanulság. Aztán következnek emberi történetei: Jurics, "a nagy artista" végrendelete, az utcák, a terek, a Tor di Nona, a Café Greco, a csendes patikák és kis borbélyüzletek szomorú és vidám napjai. Ezektől lesz ez a piros kezdőbetűs-feketebetűs élet-breviárium olyan magávalragadó olvasmánnyá. S ahogy valamikor a karcsú, magas termetű, harcsabajszú szelíd orvos mesélte szomorkás történeteit, mindig a lényeget ragadva meg az apróban, s a veres fonált bontva ki a szürke kötegből, könnyű, szinte nem is érzékelhető nyelvi eszközökkel, úgy írta meg most ezt a felejthetetlen könyvet is.

Dokumentumnak szánta, vallomássá lett, s mivel igazi művész írta meg, igazi irodalommá is.