| Magánlevélből tudtuk
meg, - csaknem kéthetes késéssel -, hogy Lénárd
Sándor halott, s hogy már el is temették a kertjében, egyetlen európai
fenyőfája alatt brazil parasztok állták körül a sírt. A világsajtót
valószínűleg előbb járta be a hír, gondolom, nem figyeltünk eléggé,
miért is tettük volna, addig sem figyeltünk rá eléggé, amíg élt. Nemsokára
a világsajtóból értesülünk majd arról is, hogy egy rendkívüli egyéniséggel
lett szegényebb a Föld, egy nagy emberrel és nagy íróval, és akkor -
három magyarul írt remekmívű könyve kevés volt hozzá - mi is felkapjuk
a fejünket, aztán panaszkodni fogunk a veszteség miatt. Azután vállalkozó
kedvű küldöttség indul talán a paphlagóniai őserdőbe, az írószövetség,
PEN Club és a Magyarok Világszövetsége képviseletében lerakják az európai
fenyőfa alá a nemzetiszínű szalagokkal díszített koszorút: "Szeretett
honfitársunknak!" - Mivelhogy ez a megszólítás illeti határainkon túlra
szakadt véreinket. Határainkon túl honfitársak vagyunk.
Most még csak a
Donna Irma völgyének parasztjai s a szomszéd rezervátum botokud indiói
gyászolnak a sírnál, ők azonban őszintén, az ő veszteségük gyakorlati
és kézzel fogható: a völgy orvasát vesztették el, akit egyetlen conto
nélkül is felkereshettek, ha a ráolvasás, óriáskígyóolaj, ecetben áztatott
puskapor és a forrásról egy szűzlány által éjfélkor hozott víz nem használt
a tüdőgyulladás, ekcéma vagy a májbetegség ellen. Gondolom, aligha tulajdonítottak
különösebb jelentőséget a paphlagóniai parasztok annak, hogy egy nagy
humanista író húzta ki a páfrányszilánkot talpuk bőre alól, s lohasztotta
le a fájdalmas pókcsípéseket. De annak igazán örültek, hogy amikor végzett
már a rendeléssel - kipiszkálta a gyermekek füléből a beszorult babszemeket
-, a Donna Irma völgye templomának orgonáján Bach fúgákat játszott.
Ez szebb muzsika volt, mint ami a rádióból jött.
Este azután egyedül "a láthatatlan házban'', gyertyafénynél, tűnődő
leveleket írt távoli világokba: vajon az új-latin verseket hexameterben,
rímekkel vagy kötetlenül ajánlatos-e költeni . . . Olykor portugálul
íródtak ezek a levelek, gyakrabban németül, franciául vagy magyarul,
néha norvégül és nem ritkán latinul zengett a megszólítás: Humilis
eremita celeberrimo poetae S. P. D.
"Az alázatos remete melegen üdvözli a világhírű költőt . . . " Különös
emberek válaszoltak a levelekre: új-latin költők, szivargyűjtők, matrózok,
irodalmárok, akik azt a célt tűzték maguk elé, hogy az Alice Csodaországban-t
visszafordítják anyanyelvükről angolra, vagy lefordítják Shakespearet
a ma beszélt angol nyelvre. Csodálatraméltóan haszontalan dolgokra vállalkoztak
ezek a különc lelkek, akik a vágyaikban élő humanista világ apró kellékeibe
kapaszkodva próbálták szilárdan tartani magukat rezervátumaikban. Szaporodtak
a levelek, mert a magány rezervátumai is szaporodtak a nagyvárosok rengetegeiben.
Lénárd még jókor az őserdőbe bújtatta a maga rezervátumát, itt nem tartották
fogva a hivatalok papírláncai, a világot pedig úgyis elérte a levelek
segítségével. S ha messziről is, ha késve is, de mégis csak megérkezett
a Hermann und Dorothea latin nyelvű kiadása, megérkeztek a Schubert-kották,
és azután egyszer tízezer kilométer távolságból két maroknyi vetőborsó.
A paphlagóniai parasztok, akik lassan megszokták már a láthatatlan ház
nem mindennapi életét, azon mégiscsak elcsodálkoztak, miért kell idegen
növények meghonosításával fáradozni közel az Egyenlítőhöz, ahol amúgy
is túlzott a vegetáció, s ha az ember valahol kiköp egy magot, ott már
narancsfa nő. Még a botokudok kuruzslói sem gondolták volna, hogy a
néhány szem sárgászöld golyócska - mint a pálinkás rongy a fekélyekre
- varázsszer a honvágy ellen. A varázsló "elülteti . . ; aztán egy szép
nap - egy nagyon szép nap - van két maroknyi zöldborsója! Ezekből nemcsak
leves lesz: gőzükből felszáll egy elveszett világ, az első s az utolsó
kanál között enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még
álmában is tudja, hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut. Csak
a borsólevesben, csak egy Schubert quintettben van mindig otthon."
Antik módon gyógyította a honvágyát is, mint a rómaiak a betegségeket.
Herbis, non verbis. Növényekkel, nem szavakkal. "Olyan fákat szeretnék,
melyek a rövid telet képviselő júliust kihasználva elvesztik lombjukat,
és meztelen ágakkal merednek a felhőkbe. Egy kis reggeli köd csupasz
ágakon, egy alkonyat merev, fekete karok mögött, csillapítaná a honvágyat."
Nem kellett hozzá nagy idő, hogy a paphlagóniai parasztok észrevegyék:
ezt a fura, szakállas doktort nem a meggazdagodás reménye vezette a
Donna Irma völgyébe, csakhamar leszoktak a fizetésről is, jó esetben
egy-egy történetet meséltek cserében a kezelésért, s nem is sejtették,
milyen fejedelmien fizettek. Lénárd ezekből a történetekből remekműveket
írt, higgadt, áttetsző mondatokkal, mint az antik szerzők. "Volt egyszer
egy asszony Ephezusban" - kezdi a mesét Petronius. "Élt egyszer Timbo
és Mirador közt egy öregasszony" - kezdi a mesét Lénárd. Könyveit bárhol
ütjük fel, minden mondata - szerkezete és lejtése szerint - szállóige
lehetne, akárcsak a latin autoroké. "Az emberi viszonylatokban minden
adagolás kérdése. Kevés szó ébreszt és izgat. A sok bénít és altat.
A szótlanság ritka betegség, a bőbeszédűség mindennapi kór. A kis nyelvek
eltűnnek, de a nagyok nőnek. A szavak tömegében a gondolat nem jut szóhoz."
Mintha egy latin szólás-mondás-tár lapjait forgatnánk.
Ma még nem ízleljük eléggé ezt a késői klasszikát, szemünk elszokott
az egyszerűség fényétől, de - azt hiszem nincs messze az idő, amikor
megcsömörlünk az új szecesszió burjánzásától, amikor nem fogadjuk el
többé korszerűnek a kiagyalt és intellektuálisnak a felduzzasztott élményszegénységet.
Akkor majd rákapunk ismét a tiszta történet, világos gondolat, belátható
logika forrás-ízére.
Akkor majd közelebb kerülünk a "Lénárd-rejtélyhez" is.
Az őserdőbe menekülő városi ember rejtélyéhez.
Egyelőre a legnagyobb rejtély számomra - izgalmas és megfejthetetlen
rejtély -, mi éltette az emberfeletti küzdelmet, hogy megtartsa eredeti
anyanyelvét, megőrizze a szülőföld képét, amikor az már csak az emlékezet
peremén létezhetett benne. Gondoljuk el, hogy életének csupán egynyolcadát
töltötte Magyarországon, mindössze nyolc évet. A magyaron kívül tizenkét
nyelvet beszélt még, néhányat anyanyelvi fokon. Hét kötet verset írt
németül, két orvosi szakkönyvet olaszul, könyveit maga fordította angolra.
Hát még a latin könyvek! Tizenhárom nyelv irodalmát követhette eredetiben,
ám amikor a betegségtől már alig tudott olvasni, akkor sem múlott el
egyetlen nap, hogy magyar könyvet ne vett volna a kezébe. "Mégis olvasnom
kell, legalábbis magyarul . . . A mi mindennapi magyar szavunkra szükség
van. A távol élő "kísérője és kísértője" nélkül elveszett. A magyar
nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden
áldott nap gyakorolnia kell! Lehetetlen indogermán módon gondolkodni
és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől,
mint Bolyaié Euklidésztől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról
úgyszólván semmit. A magyart - ez félelmetes - el is lehet felejteni!"
Halála napján írt levelét olvasom. Már tudta, hogy: una ex illis ultima.
Az egyik homokszem, amely lepereg, az utolsó lesz, aznap beszélte meg
a körülményes hivatalokkal, hogy a kertjében temethessék el. Az aláírás
fölött már múltidőben szólt magáról: "Aki míg volt . . ." De a rövidke
levélben nehézkes, szaggatott írással még fontosnak tartotta elmondani,
hogy kapott hazulról két folyóiratot, az egyikben Bachról szóló cikket
talált . . .
Antik, humanista örökség volt ez is, ez a józan felkészülés a halálra.
Disce mori - idézte gyakran valamelyik De arte moriendi traktátust.
"Aki békét kötött a halállal, már jobban él, már nem szorul a képzelet
vigaszára! Miként a hal elfogadja az Óceánt, fogadd el te is: a Múlandóságban
élünk, nemcsak az utolsó percünk a halálé, minden percünk egy homokszeme,
minden fényes percünk kaszájának egy-egy villanása."
Disce mori. Tanulj meghalni. Ez ugyanazt jelentette mindig: disce vivere.
Tanulj meg élni.
"Mert nincs különbség az ars moriendi és az ars vivendi között."
|
