Kardos G. György: Ember a világ végén

Bevezető a Völgy a világ végén és más történetek 1973-as kiadásához

"Soroljam fel - mint ahogy ez bemutatkozásnál illik - foglalkozásaimat? Voltam kukta, mértem házról házra vérnyomást, voltam a római Magyar Akadémia orvosa, koldultam, a Vezúv festői táján s Machiavelli szőlőhegye tövében mint az amerikai hadsereg antropológusa csontvázakat raktam össze apró darabkákból... Írtam még művészettörténeti, archeológiai, orvosi disszertációkat a Biblioteca Nazionale öles téglafalai mögött meg a vatikáni könyvtárban... Egy ideig két zongorán játszottam egy bankigazgatóval vacsoráért, s nála megértőbb szakácsnője krumplit lopott részemre a spájzból, hogy másnap is legyen mit ennem. Én voltam az ebtenyésztők első háború utáni kongresszusának fordítója. Voltak pácienseim: egy börtönőr egyszer elküldött egy isiászban szenvedő zsebtolvajhoz, aki továbbajánlott zsebtolvaj- és betörőkörökben. Kezeltem egy püspök visszereit, egy rendfőnöknőnek lúdtalpbetétet rendeltem, mert a rend alapítója nem volt hajlandó megtenni a boldoggá avatásához szükséges csodát. És kezeltem egy, a Szentszékhez akkreditált követ disznóját is... Brazíliában mint egy ólombánya mindenesorvosa kezdtem... Csak hogy főbb foglalkozásaimat említsem."
A figarói hangvételű, keserűen derűs monológból Lénárd csupán azt hagyta ki szemérmesen, hogy mellékesen író is volt, kitűnő, mélyen humánus író. Magyar író fájdalmasan rövid ideig, öt esztendeig mindössze, élete hatvankét évének utolsó öt esztendejében. Későn ismerkedtünk meg vele, a bár a neve korábban is szerepelt már a lapok hírrovataiban: "Egy Brazíliában élő magyar orvos latinra fordította a Micimackó-t..." "Egy magyar származású orvos jelentős összeget nyert a Sao Pauló-i Televízió Bach-versenyén". Későn ismerkedtünk meg vele, valójában a súlyát sem volt időnk lemérni, nem is siettünk túlzottan vele, távol élt, egy brazíliai őserdő szélén elterülő település orvosaként, a távolságot is alig tudtuk képzeletünkkel befogni. Völgy a világ végén című, első magyarul írt regényét 1967-ben jelentette meg a Magvető; a kritika jóindulatú elismeréssel fogadta, bár kissé úgy, mint egy idegen nyelvből fordított művet. Holott ezt a fanyarul bölcs életrajzi-szociológiai regényt magyarul írta, világítóan szép magyar nyelven, jellegzetesen magyar nyelvi fordulatokkal. Igaz, először németül írta meg a könyvet, világítóan szép német nyelven, és megírta harmadszor is, angolul, jellegzetesen angol nyelvi fordulatokkal. Háromszor írta meg ugyanazt a könyvet, más és más hangulati elemekkel, a nyelvek vérmérséklete szerint, különböző hőfokon. S ennek megfelelően változtatta mindig a könyv címét is. Németül: Kuh auf dem Bast (a catarinai német - portugál szójáték lefordíthatatlan), az angol kiadás címe: A latin mackó völgye. Nálunk az is megtévesztette az olvasót, hogy a könyv címlapján még így állt a neve: Alexander Lenard - magam is azt hittem először, hogy fordítás. De ez nagyon is a szándéka ellenére történt. "Úgy képzelhet el - írta egy budapesti barátjának - , mint a mesebeli királyt, aki a az egyik szemével nevetett, a másikkal sírt. Nevetek, mint az, akinek egy fél évszázad múltán, de még a síron innen sikerült megvalósítani egyedüli igazi tervét: tulajdonképpen soha nem akartam semmi mást, mint egyszer egy magyar könyvet írni. A sírószemem az, amelyik meglátta, hogy Alexander Lenard lett belőlem... De miért nem áll a címlapon ugyanaz a név, mint a első elemi irkáján Pesten?"
Azután, ahogy a neve fejlődött későbbi két könyve címlapján, Alexander Lenardtól Lénárd A. Sándorig és végül Lénárd Sándorig, úgy fejlődtek a kritikai megjelölések is a magyar származású írótól a magyar íróig, majd a kiváló magyar íróig. Valamelyik novellája megjelenése után egy mindenre figyelő, különösen érzékeny magyar író levelet írt az Új Írás szerkesztőségének: "Hadd gratuláljak most a Lénárd-novellához. Igazi író, nagy szellem, és bölcs, tiszta embernek érzem. Szégyellje magát a süket és vak magyar sajtó- és könyvkiadás, amely olcsó sikerembereket prezentál nekünk... Ez a novella messze magasan fölötte áll Moravia római történeteinek, pedig azok még elég jó olvasmányok."
Veres Péter írta ezeket a sorokat.

Lénárd Sándor életének és hányattatásainak krónikájára egy irodalmon kívüli szenzáció hívta fel először a figyelmet. Közvetlenül első könyve megjelenése után, 1968-ban, a világsajtóban szárnyra kelt egy hír, hogy megtalálták Mengelét, az auschwitzi haláltábor hírhedt orvosát, aki a brazíliai Santa Cantarina állam őserdők között megbújó völgyében él, Alexander Lenard néven. Egy Erdstein nevű német származású szélhámos töltötte a vakációját a település közelében, s ott hallotta, hogy a Donna Emma völgyében egy gazdag német öregúr rejtőzik. A fiatalember fantáziája működni kezdett. Megtalálta Bormannt! Az öregúr orvos. Akkor Mengelét! Félmillió márka és a világhír! Azonnal útra kelt, de a német orvost hiába kereste - Lénárd ebben az időben görög és latin irodalmat adott elő Charlestonban - , kifaggatta hát a házvezetőnőjét. A jámbor Kleinné gyanútlanul elmesélte, hogy a háború alatt Hamburgban dolgozott, a Hermann Göring Művek egyik gyárában, mit sem sejtve, hogy ártatlan fecsegéséről másnap már így számol be Curitiba városka napilapja: "A háborús bűnös szeretője konstruálta a V-l-eket és a V-2-ket, az atombombán dolgozott a Hermann Göring Intézetben". A pokol elszabadult, rövidesen hangzatos főcímekkel jelentek meg a brazíliai, majd az európai zuglapok is: "Erdstein, a titkosügynök megtalálta Mengele búvóhelyét!" "A gonosztevő latin gyermekkönyvet írt." A brazil rendőrség sem maradt tétlen. "December hatodikán éjszaka tizenhárom ember autókkal és gépfegyverekkel körülfogta a házamat - számolt be az akcióról később Lénárd -, hajnalban akartak elfogni. Meg is tették volna, ha nem vagyok Charlestonban. Így hát újból csak a szegény Kleinnét kérdezték ki, hogyan gyártott atombombát (kitűnő zsemlegombócot főz), ezután átkutatták a házat, találtak nyolc kötet Goethét (tehát mégis német), egy Bach-portrét (Hitler álruhában!) és egy képes levelezőlapot, ezzel a szöveggel: "A virág és veteménymagokról gondoskodom" (sifrírozott, titkos üzenet). Aranyat és gyémántokat hiába kerestek. Még a tyúkól és az eukaliptuszfák árnyékában álló kis ház alatt sem találtak (sőt...)". A szélhámosság nem tartotta magát sokáig; méltatlanul ostoba história volt, arra azonban mégis jó, hogy a lapok cáfolataiból, helyesbítéseiből, bizonyítékaiból kiszűrődő valóságos adatok némi fényt vessenek erre a kóbor írástudókkal, prédikátorokkal és vándorló orvosokkal rokon életre. Lénárd Sándor 1910-ben született Budapesten. 1918-ban költözött szüleivel Ausztriába, orvosi diplomáját a bécsi egyetemen szerezte. Az Anschluss után, 1938-ban, Olaszországba menekült, Rómában érte meg a háború végét. 1951-ben vándorolt ki Brazíliába. 1956-ban a Sao Paulói Televízió Bach-versenyén nyert összegből vette meg a csöppnyi gazdagságot a Donna Emma völgyében, ahol később fölépítette a fák lombja közé rejtett láthatatlan házat. Évek múltán végül az Egy nap a láthatatlan házban című könyve mottójául ezt írhatta csupa nagybetűvel: "JÓ HELYEN VAGYOK."

Ridentem dicere verum, quis vetat? Ki tiltja meg, hogy nevetve mondjuk ki az igazságot? - vallották a rómaiak, és Lénárd a Római történetek-ben nevetve mondja el az igazságot a fasizmus hétköznapjairól az Örök Városban. Bölcs fölénnyel nevet, olykor keserűen, de mindig az emberi méltóság magasságából nézve a történelem véres képtelenségeit. Hát nem kellett nevetni azon, hogy a szakadék szélén bukdácsoló rendszer az utolsó pillanatig buzgón hirdette tiltó rendeleteit?! Fekete inghez tilos cilindert hordani... tilos ülve a kezet fasiszta köszöntésre emelni... a vendéglőben egy asztal mellett négy személynél többen nem ülhetnek. Hát nem volt mulatságos, hogy a párt vezére - puritánságát bizonyítva - póni lovon ügetett végig naponta a város utcáin?! Vagy az, hogy a fekete diktátor - "Gyűlölöm a festői Itáliát!" felkiáltással - veteményeskertté alakította át Rómát? Julius Caesar szobra körül karfiol pompázott, Augustus káposztafejekre tekintett. És nem kellett-e azon is szívből kacagni, hogy egy erősen lúdtalpas egykori vidéki újságíró csípőre tett kézzel, ajkát dacosan előretolva harsogta a Palazzo Venezia erkélyéről: "Kiirtok mindent, amit úgy neveznek: emberi civilizáció!"
Aligha olvashattunk megrendítőbben mulatságos, szomorúbban megértő vallomást a hétköznapi fasizmusról. Ez a világos, emberséges pillantás a világ értelmetlenségeire egyetlen történetnél komorul csupán vigasztalanul sötétre.
A magyar királyi követség tisztviselője, akihez Lénárd számkivetett társaival némi bizonyságot jelentő papírokért fordult, ezekkel a szavakkal intette le: "Maguk nem magyarok, csak magyarul beszélnek."

Talán az ínséges római esztendők gasztronómiai vágyálmai inspirálták Lénárdot híres szakácskönyve, a Római konyha megírására. Szakácskönyv? Igaz, megtaláljuk benne az ínycsiklandó recepteket is, de Lénárd minden recepthez gondolatot mellékel, történelmet, szokásokat, babonákat. Az olvasó egyszerre elfelejti, hogy szakácskönyvet lapozgat, lebilincseli a pizza izgalmas története: hogyan alakult ki a pizzateriák sokízű készítménye az antik Róma olajjal kent lepényéből, melyhez akkoriban fügét majszoltak. "Két-három szardella, 100 gramm tonhal ..." - kezdi a receptnek álcázott kultúrtörténetet Lénárd, és észre sem vesszük, máris megismerkedünk Marcus Gavius Apiciusszal, aki Tiberius uralkodásának idején máig is fennmaradt szakácskönyvet írt, s akit Plinius "altissimus gurges", magasztos gége néven illetett, Juvenalis pedig epigrammát írt róla: Exemplum gulae. (Példa egy zabálóra.) "Egy kiló borjúhús, hat paradicsom, egy pohár száraz fehérbor..." S a pompás recept után játékos gondolattársítással felidéződik Mussolini Rómájának ínséges étrendje vagy az alexandriai könyvtár égésekor elpusztult ókori szakácskönyv, Arkhesztratosz Deipnológiá-jának története.
Remek olvasmány. Humanista szakácskönyv. Sőt - s ebben talán egyedülálló a világon - antifasiszta szakácskönyv.

Kuriózumok.
Első verseskötetét, az Orgelbüchlein című, tíz versből álló ciklust Amerigo Tot illusztrálta tíz linóleummetszettel.

Később tanulmánysorozatot írt a berlini rádiónak a csupán kevesek által beszélt nyelvekről, a botokudtól az újlatinig, s ezeket a nyelvészeti-bölcseleti írásokat 7 Tage Babylonisch (Hét nap bábeliül) címen adták ki Németországban.
Az újlatin nyelv tökéletesítése élete végéig foglalkoztatta, éjszakákon át görnyedt a láthatatlan házban klasszikusai fölött, hogy megoldja a roppant feladatokat: vajon a pipa helyes latin megfelelője az infumibulum, az infurnibulum vagy az infundibulum? A repülőgép: velivolum vagy aerovehiculum? A rádió: sirmium undisonum, vagy radiophonicum instrumentum. Sajnos a kor olyan szavak latinizálását is megkövetelte, mint az atombomba (pyrobolum atomicum) vagy a hidrogénbomba (atomicus hydrogeni pyrobulus).
Amikor latinra fordította a Micimackó-t, a kiadók azzal a kifogással utasították el, hogy a gyerekek nem beszélnek latinul, a felnőttek pedig nem olvasnak gyerekkönyveket. Végül mégis akadt egy vállalkozó szellemű amerikai kiadó: két év alatt negyedmillió példány fogyott el, s a The Times Literary Supplement latin nyelven méltatta könyvét. Sagan Jóreggelt búbánat című regényének latin fordítását - Tristitia Salve - már négy országban adták ki egyidejűleg. Latinra fordította ifjúságunk kedvelt német
olvasmányát, a Max und Moritz-ot, melyet előtte egy másik megszállott új-humanista, bizonyos Steinl, ógörögre fordított. A latin fordítás elragadó. A jellegzetesen német, kissé földhözragadt meséknek bájosan groteszk szárnyakat adott a megszelídített klasszika.

Quantum est mandatum scriptis
Nebulonum de delictis!
Mauritio et Maxo
Egomet fabellam faco!

"Fiatal, nagyratörő koromban római sírhelyet kívántam magamnak Cestius piramisa mellett, ahol szamócaszőnyeg alatt pihennek a régi utak vándorai. Ma szerényebb lettem, a páfrányt várom."
1972 áprilisában halt meg. Sírjánál, a láthatatlan ház kertjében a Donna Emma völgyének parasztjai és a szomszédos rezervátum botokud indiói gyászolták. Az ő veszteségük gyakorlati és kézzelfogható volt, a völgy orvosát vesztették el, akit egyetlen conto nélkül is felkereshettek, ha a ráolvasás, óriáskígyóolaj, ecetben áztatott puskapor és a forrásról egy szűzlány által éjfélkor hozott víz nem használt a tüdőgyulladás, ekcéma vagy a májbetegség ellen. Gondolom, aligha tulajdonítottak különösebb jelentőséget a catarinai parasztok annak, hogy egy jelentős humanista író húzta ki a páfrányszilánkot talpuk bőre alól, s lohasztotta le a fájdalmas pókcsípéseket. De annak igazán örültek, hogy amikor végzett már a rendeléssel - s kipiszkálta a gyerekek füléből a beszorult babszemeket -, a Donna Emma völgye templomának orgonáján Bach-fúgákat játszott. Este azután egyedül a láthatatlan házban a Wohltemperierte Klavier-ral folytatta. Bach végigkísérte életét - hányattatásai közben nemegyszer minden batyuja a Wohltemperierte két kötete volt -, ez a harmónia észrevétlenül beleszűrődött az írásaiba is. Ahogyan egykor az orgonaépitő Werkmeister a zenében, ő a prózájában számította ki az egyenletes temperálás arányait.
Amikor minden elcsendesedett a őserdőben, gyertyafénynél tűnődő leveleket írt távoli világokba: vajon az újlatin verseket rímekkel vagy kötetlenül ajánlatos-e költeni... Olykor portugálul íródtak ezek a levelek, gyakrabban németül, franciául vagy magyarul, néha norvégül s nem ritkán latinul zengett a megszólítás: "Humilis eremita celeberrimo poetae S. P. D." "Az alázatos remete melegen üdvözli a világhírű költőt..." Különös emberek válaszoltak a levelekre - újlatin költők, szivargyűjtők, matrózok és irodalmárok, akik azt a célt tűzték maguk elé, hogy az Alice Csodaországban-t visszafordítják anyanyelvükről angolra, vagy lefordítják Shakespeare-t a ma beszélt angol nyelvre. Csodálatra méltóan haszontalan dolgokra vállalkoztak ezek a különc lelkek, akik a vágyaikban élő humanista világ apró kellékeibe kapaszkodva próbálták szilárdan tartani magukat rezervátumaikban. (S hogy mennyire különös logika szerint éltek, arra talán a legjellemzőbb az Egy nap a láthatatlan házban egyik hősének álmélkodása: hogyan tud Lénárd Santa Catarinában lakni, ahol annyira eltorzítják a gyönyörű kasztíliai nyelvet. Miért nem vesz haciendát Mexikóban, ahol még tiszta spanyolt beszélnek?
Szaporodtak a levelek, ahogyan a magány rezervátumai is szaporodtak a nagyvárosokban. Lénárd még jókor az őserdőbe bújtatta a maga rezervátumát, itt nem tartották fogva hivatalok papláncai, a világot pedig úgyis elérte a levelek segítségével. S ha messziről is, ha késve is, de mégiscsak megérkezett a Hermann und Dorothea latin nyelvű kiadása, megérkeztek a Schubert-kották, s azután egyszer - tízezer kilométer távolságból - kétmaroknyi vetőborsó.
A catarinai parasztok, akik lassan megszokták már a láthatatlan ház nem mindennapi életét, azon mégis elcsodálkoztak, miért kell idegen növények meghonosításával fáradozni közel az egyenlítőhöz, ahol amúgy is túlzott a vegetáció, s ha az ember valahol kiköp egy magot, ott már egy narancsfa nő. Még a botokudok varázslói sem gondolták volna, hogy a néhány szem sárgászöld golyócska - mint a pálinkás rongy a fekélyekre - varázsszer a honvágy ellen. A varázsló "elülteti... azután egy szép nap - egy nagyon szép nap - van kétmaroknyi zöldborsója! Ezekből nemcsak leves lesz: gőzükből felszáll egy elveszett világ, az első és az utolsó kanál között enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még álmában is tudja, hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut. Csak a borsólevesben, csak egy Schubert-quintettben van mindig otthon".
Antik módon gyógyította a honvágyat is, mint a rómaiak a betegségeket. Herbis, non verbis. Növényekkel, nem szavakkal. "Olyan fákat szeretnék, melyek a rövid telet képviselő júliust kihasználva elvesztik lombjukat, a meztelen ágakkal merednek a felhőkbe. Egy kis reggeli köd az ágakon, egy alkonyat merev, fekete karók mögött, csillapítaná a honvágyat."

Nem kellett hozzá nagy idő, hogy a catarinai parasztok észrevegyék: ezt a fura szakállas doktort nem a meggazdagodás reménye vezette a Donna Emma völgyébe, csakhamar leszoktak a fizetésről is, jó esetben egy-egy történetet meséltek cserében a kezelésért. S nem is sejtették. milyen fejedelmien fizettek! Lénárd ezekből a történetekből remekműveket írt, higgadt, áttetsző mondatokkal, mint az antik szerzők. "Volt egyszer egy asszony Ephezusban" - kezdi a mesét Petronius. "Élt egyszer Timbo és Mirador közt egy öregasszony..." - kezdi a mesét Lénárd. Könyveit bárhol ütjük fel, minden mondata - szerkezete a lejtése szerint - szállóige lehetne, akárcsak a latin auktoroké. "Az emberi viszonylatokban minden adagolás kérdése. Kevés szó ébreszt és izgat. A sok bénít és altat. A szótlanság ritka betegség, a bőbeszédűség mindennapi kór. A kis nyelvek eltűnnek, de a nagyok nőnek. A szavak tömegében a gondolat nem jut szóhoz"
Mintha egy latin szólásmondás-tár lapjait forgatnánk.
Aligha elemezhetnénk találóbban Lénárd műveit, mint ahogy ő elemezte akaratlanul önmagát, Horatiutsról írván:
"Senki sem sorakoztatta úgy, mint ő leveleiben és szatíráiban a mitológiai alakokat és maradi parasztokat, politikusokat és borbélyokat, senki sem fonta össze azzal a virtuozitással szavaikat és saját gondolatait, senkinek sem sikerült új és régi, meglepő és örök gondolatokat úgy végleges alakba önteni, mint neki. Horatius világa elképzelhetetlenül széles: otthon van Maecenas irodalmi szalonjában és falusi szomszédainál, akik még lábukat sem tették be a városba, még nem látták a Forumot. Ismeri az apuliai falvakat és Athént, beszélget rabszolgákkal, lovagokkal, városi sznobokkal, és abban a pillanatban, amint leírja, szavaiból irodalom lesz."
A neveket kell csupán behelyettesítenünk. Horatius - Lénárd. Maecenas - Robert Graves. Az apuliai falvak - Santa Catarina települései. Athén - Róma.

Izgalmas és megfejthetetlen rejtély, mi éltette Lénárdot, hogy megtartsa eredeti anyanyelvét, megőrizze a szülőföld képét, amikor az már csak az emlékezet peremén létezhetett benne. Gondoljuk el, hogy életének csupán egynyolcadát töltötte Magyarországon, mindössze nyolc esztendőt. A magyaron kívül tizenkét nyelven beszélt még, néhányat anyanyelvi fokon. Hét kötet verset írt németül, két orvosi szakkönyvet olaszul, könyveit maga fordította angolra. Hát még a latin könyvek! Tizenhárom nyelv irodalmát követhette eredetiben, ám amikor a betegségtől már alig tudott olvasni, akkor sem múlott el egyetlen nap, hogy magyar könyvet ne vett volna a kezébe. "Mégis olvasnom kell, legalábbis magyarul. A mi mindennapi magyar szavunkra szükség van. A távol élő "kísérője és kísértője" nélkül elveszett. A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart - ez félelmetes - el is lehet felejteni!"

Kezembe került egy levele, melyet a halála napján írt. Már tudta, hogy: una ex illis ultima. Az egyik homokszem, ami lepereg, az utolsó lesz: már elintézte a körülményes hivatalokkal, hogy a kertjében temethessék el. Az aláírás fölött már múlt időben szólt magáról: "Aki míg volt..." De a rövidke levélben nehézkes, szaggatott írással még fontosnak tartotta elmondani, hogy kapott hazulról két folyóiratot, a egyikben Bachról szóló cikket talált...
Humanista örökség volt ez is, ez a józan felkészülés a halálra. "Disce mori" - idézte valamelyik De arte moriendi-traktátust. "Aki békét kötött a halállal, már jobban él, már nem szorul a képzelet vigaszára! Miként a hal elfogadja a Óceánt, fogadd el te is: a Mulandóságban élünk, nemcsak az utolsó percünk a halálé, minden percünk egy homokszeme, minden fényes percünk kaszájának egy-egy villanása."
Disce mori. Tanulj meghalni. Ez ugyanazt jelentette mindig: disce vivere. Tanulj élni.
"Mert nincs különbség az ars moriendi és az ars vivendi között."

Érzékeny, finom - kissé régies hangulatú - verseit németül írta, kevés jelent meg magyarul, a közelmúlt terméséből szinte semmi. Nemrég azonban a Lénárdról szóló írások között böngészve egy Sao Pauló-i német nyelvű napilap nekrológjában ráakadtam egyik utolsó versére.

Mit hagynak ránk holtuk után az öregek?
Egy vén ruhát
Egy repedt okulárét,
Egy félig ürült tintásüveget.

Még élek. Ám a perc közel...
"Ezt hagyta csak" - vijjognak majd felettem
S én a kegyetlen Alvilág
Mélyén sóhajtom: legalább
A tintatartómat kiürítettem.