Egri Viktor: Egy nap a láthatatlan házban

in E.V.: Csendes esték vallomása
Madách könyvkiadó, Bratislava, 1793, 162-166.old.



"Az öregek szeme már csak e távoli dolgokat látja tisztán. Az öregek emlékezete biztosabban mozog a régmúltban, mint a tegnapban..."

A Brazíliában élő, magyar származású, soknyelvű és magyarul író Lénárd A. Sándornak előző két önéletrajzi ihletésű könyve, a Völgy a világ végén és a Római történetek nem jutottak el hozzánk; szerencsésnek érzem ezért, hogy a Madách Kiadó besorozta közös kiadványai közé a Magvető gondozásában megjelent Egy nap a láthatatlan házban című legújabb munkáját.
A Nagyvilág májusi száma "Hírek a világból" rovatában közli, hogy a mű most jelent meg németül a stuttgarti Deutsche Verlags-Anstalt kiadásában, és a kitűnő orvosíró máris egy sor szerződést kapott erre a könyvére külföldi (milánói, londoni, stockholmi, amszterdami, helsinki, New York-i, és koppenhágai) kiadóktól.
A nagy siker egy valóban magas színvonalú, igényesen szórakoztató, ritka fajtájú bestsellert fémjelez megérdemelten, és emel magasra a műfajilag rokon könyvek átlaga fölé. Nem kis dolog ez, ha elgondolom, hogy Lénárd A. Sándor nem hódol semmiféle divatnak, moderneskedő áramlatnak, és könyve messze áll a húszas esztendők hasonlatosan nagy bestsellerjétől, a Capri szigetén letelepedett - ugyancsak orvos író - Axel Munthe San Michele regénye című könyvétől. A svéd Munthe, a svéd király barátja és orvosa művének filozófiáját az idő alaposan megtépázta, s ma csupán irodalomtörténeti érdekesség, melynek csillogását a mai olvasó talminak találja. Míg Capri paradicsomi szépségű hegyén hivalkodva, de el nem nyűtt varázslattal áll múzeumkastélya; művei, köztük a legjelentősebb, a magyarul is megjelent The Story of San Michele, mélyebb eszmei szépségek hiányában kopnak, feledésre ítéltettek.
Lénárd A. Sándor könyvére aligha vár ez a sors.
Műfajilag nehéz meghatározni a kötetet, nem regény vagy elbeszélések gyűjteménye, inkább afféle meditációkkal tarkított belső monológnak mondanám, melyet kis történetek és emlékezések szőnek át sűrűn, üdítő színességgel, sajátos jó ízét pedig bölcs iróniával fogant, szellemes elmefuttatások adják.
Paphlagóniának mondja az orvos író a helyet, ahol ól. Az ókor történelméből és földrajzából vette kölcsönbe a nevet: a Fekete-tenger kisázsiai partján elterülő ókori tartomány áttelepítve Dél-Amerikába. Hosszú olaszországi emigrációja után - még a Horthy-rendszer üldözöttje volt - bolygásra ítélt sorsa "Paphlagónia" csodálatos völgyébe veti, ahol egy hatalmas kerttel, áthatolhatatlanul sűrű mandarinsövénnyel körülvett, súlyos deszkákból épült faházakban találja meg öreg napjai, alkonyuló élete ovidiusi nyugalmát. Könyvében egyetlen nap eseményeit pergeti le, vagy inkább egy mindennapinak mondott napját írja le bölcs derűvel és lebilincselő közvetlenséggel.
Már az indítás meglepő; a kitűnően megütött alaphang sejteti, milyen lényegesek számára az emlékezeten átszűrt távoli események. "Az álomból jobb könyv - és még sokkal jobb vers lesz, mint a szemünk előtt levő valóságból" - írja. Az élete, a nyavalyásnak és csúnyának mondott élete tartalmaz elég rettenetet, hátborzongató szörnyűséget, amelyeket érdekes volna megörökíteni, ő azonban beéri azzal, hogy leírja élete egyetlen napját úgy, ahogy egy festő csendéletet fest. "Csend van, élet van... ez már ok a festésre."
A láthatatlan házban nincsen csengő és nincs óra. Betegek ritkán keresik föl - többnyire későn is hozzák őket házába, amikor már nem segíthet rajtuk, legfeljebb fájdalmukat enyhíti - van ideje bőven kertészkedésre, és arra, hogy zongoráján Bachot játsszon, könyveit böngéssze vagy kiterjedt levelezését intézze a világ négy sarkán szétszórt barátaival, korunk kulturális világának nem egy kiváló képviselőjével. A remeteségébe így beleszól az egész világ, haladó gondolataival, és hamarosan kiviláglik az is, hogy nem egy idegen világ varázsainak keresése űzte el oly távolra egykori hazájától, amelyet sohasem tagadott meg, hanem valami ősi ösztön, hogy valahol mélyebb gyökeret verhessen, s ahonnan már nem űzhetik tovább.
A ház körül fákat ültet, az országútra vezető utacska mentén platánokat, a hegytető tiszta forrásvízét levezeti házáig, és úgy érzi, hogy "szabadságíze" van a forrásvízből forralt teájának, mint mindennek, ami a földjéből fakad. De minden műve közül az árnyékra a legbüszkébb, amely a fái alatt terül el.
Nem menekülés ez a világtól, amely ezerszer megsebezte - ezer erős szál fűzi a tájhoz, és köti össze az emberrel; alkonyatkor szívszorongva várja az autóbuszt, amely a napi postáját hozza, és viszi a világ nagy nyelvein és latinul írott leveleit. Eleven kapcsolata van így a világgal, de az már nem üthet sebeket rajta: "Ha a gazba vágom kapámat, ha vadhajtást nyesek, a távoli, soha meg nem bocsátott börtönért állok bosszút."

A nap minden szakának van valami sajátos különlegessége. A hajnal honvágyat ébreszt, aztán jönnek a reggel józan gondjai, jön a délelőtt termékeny munkája, majd a nap közepe, az élet közepe, a szieszta, amelynek engedelmesen aláveti magát; ilyenkor, ebéd után, boldogan tartozik a többséghez, a tömeghez tartozás gyönyörét érzi, és mélyen elalszik, akár a bennszülöttek. A délután a távoli dolgoké, az eljövendőkön gondolkodik, várja az uzsonnát, a kalácsot, ám a délutáni órák arról is meggyőzik, hogy a legjobb hely sem óv a honvágy álnok rohamaitól, akkor a legerősebbek, amikor a nap is gyorsít, amikor már zuhan a Serra élére, és már biztos: ma sem kerül vissza bölcsőhelyére.
Aztán jönnek a muzsika, az olvasás, az írás órái. A levélírás ritka és ünnepélyes szertartása felébreszti benne a gondolatot, hogy az emberek jobban megférnének egymással, ha csak írásban társalognának. "A toll hegyén jobb alakot ölt a gondolat, mint a nyelv hegyén."
Szerencsétlen kis kölyök volt, vallja gyermekkoráról. "Nincs az a gályarab, aki nyomorúságosabban élt volna, mint a 'jó családból való'. kisgyerek egy pesti bérház udvari szobájában. Tilalomfa-ketrecben lakott..."
Több mint egy fél század múltán, ha magyar könyvet olvas, még mindig annak az udvari szobának négy fala szorítja. És ha levelet ír, és magyarul írja - abból a szobából írja. A később tanult nyelveket kívülről nézi.
Szorongásos félelemmel és csodálkozással vallja ezt, és csodálkozásában a leghalványabb árnya sincs valami álhazafiságnak - ezért olyan tiszta és őszinte a honvágya, mint Zágon szülöttjének rodostói sóhajtása.
"Írok angolul, franciául, portugálul is, a nyelvek csak eszközök, szavaikat a szótárban találom."
Ez is vallomás. A felszedett nyelvezetek alól feltör a gyermekkor, a zsenge ifjúság nyelve, ezen jegyzi le a láthatatlan ház eseményeit, és ezen írja le mindazt, amit a visszapillantó tükör mutat: látomásait a múltról, eseményeket és találkozásokat, amelyek gondolkodó és meditáló emberré formálták. Rejtvényfejtő szenvedéllyel megkísérli Robert Graves szerelmes verseit németre, majd magyarra átültetni. Németre bizonyára azért, mert az "úgynevezett műveltségét" az irodalmi németségen verték belé. De nyomban megjegyzi, hogy pokoli gyötrelemmel járó feladatot vállalt, mert egy nyelven, melyen a gázkamrák építőmesterei tréfálkoztak, és svájci határőrök üvöltöttek - "talán több száz évig nem is szabadna verset írni".
El kell néznünk ezt a habzó túlzást, és csapongó képzeletének szertelenségeit is, mert érezzük mögöttük a túlzásokat és szertelenségeket kiváltó élmények szorító nyomását.
Mint Babits, ő is tudja, milyen "kegyetlen társasjáték" a versfordítás. A legmindennapibb szöveget lehet gyönyörű formába foglalni - írja - de ettől még nem lesz vers a vers. Tudja azt is - hiszen költőnek indult - "hogy a verselést még annyira sem lehet megtanulni, mint a festést vagy a komponálást. "A lírai adottság nem öröklődik, nincs lírikus Bach vagy Brueghel család. A lírikust anyanyelvén kívül nem lehet felismerni . Ő az, akinek ott élni s halni kell!"
Ez is vallomás. Esti meditálásának egyik szivárvány-színben felragyogó gyöngyszeme.

Könyve utolsó fejezetében Lénárd körmönfont filológiai felkészültséggel bizonygatja, hogy a Shakespeare-nek tulajdonított drámákat zseniális kortársa, Marlowe írta. Állítása igazolásául egy Assisiben élő Calgari nevű tudósra hivatkozik, aki szerint a duhaj életű Marlowe-t 1593-ban nem egy vetélytársa szúrta le, kocsmai dulakodás közben, hanem tizenhét esztendővel később halt meg olasz földön. Halála után Shakespeare életének utolsó négy évében csak ügyefogyott aláírásokat írt egy könyvet sem említő végrendeletre...
Hiba volna, hogy a sokfelé kalandozó író a Shakespeare zsenialitását tagadók sorába áll, és elvitatja tőle drámai szerzőségét? Annak venném, ha nem érezném, hogy a történelmet, etnográfiát, csillagászatot és agronómiát tolla szolgálatába állító író voltaképpen csak eljátszogat egy tetszetős ötlettel, és távol áll tőle a meghökkentés vagy megbotránkoztatás szándéka.
Elgondolkoztató könyve rövid Utóhangjában felteszi a kérdést, vajon jó volt-e a leírt nap vagy rossz? Dicsérheti-e nyugtával? Eszébe jut egy régi németóra, és költői hevülettel búcsúzóul egy nyolcsoros verset idéz:

Ne dicsérd a napot, míg nem lett este!
És estédet, mielőtt éjjé vált.
Ne szólj az éjszakáról, míg a reggel
ködűző színével fel nem szállt!

Hallgass és várd meg, mivel jött a nap.
Jó sorssal jön-e, segít-e vagy rest-e,
Ne átkozzad, míg fényeiből tart,
és ne dicsérd, amíg csak nem lett este.

Új Szó, 1970. VIII. 12.


[Lénárd-index]     [Lénárdról]     [Lénárd-szeminárium]