"Az öregek szeme már csak e távoli dolgokat
látja tisztán. Az öregek emlékezete biztosabban
mozog a régmúltban, mint a tegnapban..."
A Brazíliában élő, magyar származású,
soknyelvű és magyarul író Lénárd
A. Sándornak előző két önéletrajzi
ihletésű könyve, a Völgy a világ végén
és a Római történetek nem jutottak
el hozzánk; szerencsésnek érzem ezért, hogy
a Madách Kiadó besorozta közös kiadványai
közé a Magvető gondozásában megjelent
Egy nap a láthatatlan házban című
legújabb munkáját.
A Nagyvilág májusi száma "Hírek
a világból" rovatában közli, hogy a mű
most jelent meg németül a stuttgarti Deutsche Verlags-Anstalt
kiadásában, és a kitűnő orvosíró
máris egy sor szerződést kapott erre a könyvére
külföldi (milánói, londoni, stockholmi, amszterdami,
helsinki, New York-i, és koppenhágai) kiadóktól.
A nagy siker egy valóban magas színvonalú, igényesen
szórakoztató, ritka fajtájú bestsellert
fémjelez megérdemelten, és emel magasra a műfajilag
rokon könyvek átlaga fölé. Nem kis dolog ez,
ha elgondolom, hogy Lénárd A. Sándor nem hódol
semmiféle divatnak, moderneskedő áramlatnak, és
könyve messze áll a húszas esztendők hasonlatosan
nagy bestsellerjétől, a Capri szigetén letelepedett
- ugyancsak orvos író - Axel Munthe San Michele regénye
című könyvétől. A svéd Munthe,
a svéd király barátja és orvosa művének
filozófiáját az idő alaposan megtépázta,
s ma csupán irodalomtörténeti érdekesség,
melynek csillogását a mai olvasó talminak találja.
Míg Capri paradicsomi szépségű hegyén
hivalkodva, de el nem nyűtt varázslattal áll múzeumkastélya;
művei, köztük a legjelentősebb, a magyarul is
megjelent The Story of San Michele, mélyebb eszmei szépségek
hiányában kopnak, feledésre ítéltettek.
Lénárd A. Sándor könyvére aligha vár
ez a sors.
Műfajilag nehéz meghatározni a kötetet, nem
regény vagy elbeszélések gyűjteménye,
inkább afféle meditációkkal tarkított
belső monológnak mondanám, melyet kis történetek
és emlékezések szőnek át sűrűn,
üdítő színességgel, sajátos
jó ízét pedig bölcs iróniával
fogant, szellemes elmefuttatások adják.
Paphlagóniának mondja az orvos író a helyet,
ahol ól. Az ókor történelméből
és földrajzából vette kölcsönbe
a nevet: a Fekete-tenger kisázsiai partján elterülő
ókori tartomány áttelepítve Dél-Amerikába.
Hosszú olaszországi emigrációja után
- még a Horthy-rendszer üldözöttje volt - bolygásra
ítélt sorsa "Paphlagónia" csodálatos
völgyébe veti, ahol egy hatalmas kerttel, áthatolhatatlanul
sűrű mandarinsövénnyel körülvett,
súlyos deszkákból épült faházakban
találja meg öreg napjai, alkonyuló élete ovidiusi
nyugalmát. Könyvében egyetlen nap eseményeit
pergeti le, vagy inkább egy mindennapinak mondott napját
írja le bölcs derűvel és lebilincselő
közvetlenséggel.
Már az indítás meglepő; a kitűnően
megütött alaphang sejteti, milyen lényegesek számára
az emlékezeten átszűrt távoli események.
"Az álomból jobb könyv - és még
sokkal jobb vers lesz, mint a szemünk előtt levő
valóságból" - írja. Az élete,
a nyavalyásnak és csúnyának mondott élete
tartalmaz elég rettenetet, hátborzongató szörnyűséget,
amelyeket érdekes volna megörökíteni,
ő azonban beéri azzal, hogy leírja élete
egyetlen napját úgy, ahogy egy festő csendéletet
fest. "Csend van, élet van... ez már ok a festésre."
A láthatatlan házban nincsen csengő és nincs
óra. Betegek ritkán keresik föl - többnyire
későn is hozzák őket házába,
amikor már nem segíthet rajtuk, legfeljebb fájdalmukat
enyhíti - van ideje bőven kertészkedésre,
és arra, hogy zongoráján Bachot játsszon,
könyveit böngéssze vagy kiterjedt levelezését
intézze a világ négy sarkán szétszórt
barátaival, korunk kulturális világának
nem egy kiváló képviselőjével. A
remeteségébe így beleszól az egész
világ, haladó gondolataival, és hamarosan kiviláglik
az is, hogy nem egy idegen világ varázsainak keresése
űzte el oly távolra egykori hazájától,
amelyet sohasem tagadott meg, hanem valami ősi ösztön,
hogy valahol mélyebb gyökeret verhessen, s ahonnan már
nem űzhetik tovább.
A ház körül fákat ültet, az országútra
vezető utacska mentén platánokat, a hegytető
tiszta forrásvízét levezeti házáig,
és úgy érzi, hogy "szabadságíze"
van a forrásvízből forralt teájának,
mint mindennek, ami a földjéből fakad. De minden
műve közül az árnyékra a legbüszkébb,
amely a fái alatt terül el.
Nem menekülés ez a világtól, amely ezerszer
megsebezte - ezer erős szál fűzi a tájhoz,
és köti össze az emberrel; alkonyatkor szívszorongva
várja az autóbuszt, amely a napi postáját
hozza, és viszi a világ nagy nyelvein és latinul
írott leveleit. Eleven kapcsolata van így a világgal,
de az már nem üthet sebeket rajta: "Ha a gazba vágom
kapámat, ha vadhajtást nyesek, a távoli, soha meg
nem bocsátott börtönért állok bosszút."
A nap minden szakának van valami sajátos különlegessége.
A hajnal honvágyat ébreszt, aztán jönnek a
reggel józan gondjai, jön a délelőtt termékeny
munkája, majd a nap közepe, az élet közepe,
a szieszta, amelynek engedelmesen aláveti magát; ilyenkor,
ebéd után, boldogan tartozik a többséghez,
a tömeghez tartozás gyönyörét érzi,
és mélyen elalszik, akár a bennszülöttek.
A délután a távoli dolgoké, az eljövendőkön
gondolkodik, várja az uzsonnát, a kalácsot, ám
a délutáni órák arról is meggyőzik,
hogy a legjobb hely sem óv a honvágy álnok rohamaitól,
akkor a legerősebbek, amikor a nap is gyorsít, amikor
már zuhan a Serra élére, és már biztos:
ma sem kerül vissza bölcsőhelyére.
Aztán jönnek a muzsika, az olvasás, az írás
órái. A levélírás ritka és
ünnepélyes szertartása felébreszti benne a
gondolatot, hogy az emberek jobban megférnének egymással,
ha csak írásban társalognának. "A toll
hegyén jobb alakot ölt a gondolat, mint a nyelv hegyén."
Szerencsétlen kis kölyök volt, vallja gyermekkoráról.
"Nincs az a gályarab, aki nyomorúságosabban
élt volna, mint a 'jó családból való'.
kisgyerek egy pesti bérház udvari szobájában.
Tilalomfa-ketrecben lakott..."
Több mint egy fél század múltán, ha
magyar könyvet olvas, még mindig annak az udvari szobának
négy fala szorítja. És ha levelet ír, és
magyarul írja - abból a szobából írja.
A később tanult nyelveket kívülről
nézi.
Szorongásos félelemmel és csodálkozással
vallja ezt, és csodálkozásában a leghalványabb
árnya sincs valami álhazafiságnak - ezért
olyan tiszta és őszinte a honvágya, mint Zágon
szülöttjének rodostói sóhajtása.
"Írok angolul, franciául, portugálul is, a
nyelvek csak eszközök, szavaikat a szótárban
találom."
Ez is vallomás. A felszedett nyelvezetek alól feltör
a gyermekkor, a zsenge ifjúság nyelve, ezen jegyzi le
a láthatatlan ház eseményeit, és ezen írja
le mindazt, amit a visszapillantó tükör mutat: látomásait
a múltról, eseményeket és találkozásokat,
amelyek gondolkodó és meditáló emberré
formálták. Rejtvényfejtő szenvedéllyel
megkísérli Robert Graves szerelmes verseit németre,
majd magyarra átültetni. Németre bizonyára
azért, mert az "úgynevezett műveltségét"
az irodalmi németségen verték belé. De nyomban
megjegyzi, hogy pokoli gyötrelemmel járó feladatot
vállalt, mert egy nyelven, melyen a gázkamrák építőmesterei
tréfálkoztak, és svájci határőrök
üvöltöttek - "talán több száz
évig nem is szabadna verset írni".
El kell néznünk ezt a habzó túlzást,
és csapongó képzeletének szertelenségeit
is, mert érezzük mögöttük a túlzásokat
és szertelenségeket kiváltó élmények
szorító nyomását.
Mint Babits, ő is tudja, milyen "kegyetlen társasjáték"
a versfordítás. A legmindennapibb szöveget lehet
gyönyörű formába foglalni - írja -
de ettől még nem lesz vers a vers. Tudja azt is - hiszen
költőnek indult - "hogy a verselést még
annyira sem lehet megtanulni, mint a festést vagy a komponálást. "A lírai adottság nem öröklődik,
nincs lírikus Bach vagy Brueghel család. A lírikust
anyanyelvén kívül nem lehet felismerni . Ő
az, akinek ott élni s halni kell!"
Ez is vallomás. Esti meditálásának egyik
szivárvány-színben felragyogó gyöngyszeme.
Könyve utolsó fejezetében Lénárd körmönfont
filológiai felkészültséggel bizonygatja, hogy
a Shakespeare-nek tulajdonított drámákat zseniális
kortársa, Marlowe írta. Állítása
igazolásául egy Assisiben élő Calgari nevű
tudósra hivatkozik, aki szerint a duhaj életű Marlowe-t
1593-ban nem egy vetélytársa szúrta le, kocsmai
dulakodás közben, hanem tizenhét esztendővel
később halt meg olasz földön. Halála
után Shakespeare életének utolsó négy
évében csak ügyefogyott aláírásokat
írt egy könyvet sem említő végrendeletre...
Hiba volna, hogy a sokfelé kalandozó író
a Shakespeare zsenialitását tagadók sorába
áll, és elvitatja tőle drámai szerzőségét?
Annak venném, ha nem érezném, hogy a történelmet,
etnográfiát, csillagászatot és agronómiát
tolla szolgálatába állító író
voltaképpen csak eljátszogat egy tetszetős ötlettel,
és távol áll tőle a meghökkentés
vagy megbotránkoztatás szándéka.
Elgondolkoztató könyve rövid Utóhangjában
felteszi a kérdést, vajon jó volt-e a leírt
nap vagy rossz? Dicsérheti-e nyugtával? Eszébe
jut egy régi németóra, és költői
hevülettel búcsúzóul egy nyolcsoros verset
idéz:
Ne dicsérd a napot, míg nem lett este!
És estédet, mielőtt éjjé vált.
Ne szólj az éjszakáról, míg a reggel
ködűző színével fel nem szállt!
Hallgass és várd meg, mivel jött a nap.
Jó sorssal jön-e, segít-e vagy rest-e,
Ne átkozzad, míg fényeiből tart,
és ne dicsérd, amíg csak nem lett este.
Új Szó, 1970. VIII. 12.
|