Cseres Tibor: Honvágy

Élet és Irodalom 1973. jún. 30. p.10

A nemzeti érzés túlzásaitól nem sok jót remélhetünk. A honvágy produktumaival talán mégis kivételt kell tennünk.
Egy levelet olvasok, Lénárd Sándor küldeményét.
Levelében a Hét évszázad magyar költészetének akkori második kiadását köszönte meg. Meglepetés volt számára. Nemcsak az együttes mű három kötetbe tagolt könyvészeti szépsége, hanem maga a hét százados magyar költészet. A kisdiák aki az első háború után hagyta el az országot, keveset, szinte semmit sem tudott erről. Vagyis, hogy mindenről tudhatott valamit, csak éppen a maradandó, talán örökkévaló s mindmáig olvasható szépségekről nem. Petőfit, Adyt, József Attilát, Radnótit többé-kevésbé ismerte. De Balassit, Berzsenyit, Vörösmartyt a három kötet vétele napján fedezte föl. S a magyar nyelv (beláthatatlan lehetőségeinek) szerelmese már az első megrendítő találkozás mámorában tettre szánta magát.
"Olyan váratlan és gyönyörű mindez - írta -, nem tehetek mást s úgy érzem kötelességem is minél többet lefordítani, egyelőre, egyelőre - németre. Bár . . . bár nem tudom, megérdemlik-e."
Lénárd Sándor emlékező írásaiban (Völgy a világ végén) azt keresem, hogyan lelhetünk hazát, úszva a nyelvek tengerében, sőt, átúszva az általunk beszélt nyelvek tengerét, miképp találhatjuk meg a honvágyat, s vele a hazát, az anyanyelv szájunkban őrzött egyetlen kortyának ízeiben.
Hatvankét esztendejéből mindössze nyolcat töltött Budapesten (s a magyar nyelvben), a többit Bécsben, Rómában, Sao Paolóban, Santa Catarinában, Charlestonban - tehát német, olasz, spanyol, portugál, angol nyelvterületen - egyebek között.
A levélben, amelyből idéztem, csak úgy parázslik a honvágy. Műveinek gyűjteményes kötetében, melyet olvasok, nemkülönben. De ez a honvágy nem szorítható már országterületre, s előle talán csak a zene a menedék, s végül egyetlen nagy zene a vigasz: Bach teremtett világa.
"Van olyasvalami, mint hangszomj vagy hanghonvágy? Nehéz a feszültségnek nevet adni, csak az biztos, hogy valami megnyugszik, valami feloldódik, valami történik egy fuga folyamán. Az a jó érzésünk támad, hogy a lehetőségek határán járunk, hogy vannak végleges dolgok."
A honkereső férfi azonban tudja már, hogy sem a föld, sem a belőle serkenthető szerelmetes növények, sem az ő árnyékukba húzódó remeteház nem teremthetik meg azt a végleges hazát: földet és házat, ahol a világrészekre szaggatott testű és a sok-sok fejet viselő lélek otthon érezhetné magát.
Csak gondolatban követhetem Lénárd életét, vallomását. S rokonszenvem ellenére érzelmileg azonosulni vele nem, vagy csak nagyon nehezen tudok. Bár pontosan értem fájdalmát. Keserű optimizmusát, elnyűhetetlen alkotókedvét, s a nyelvek lelkébe való biztos behatolásait (sokfejűségét) bámulom. Ezért lepnek meg följajdulásai:
" . . . rend-e az, amelyben egy matrózruhás pesti kisfiúból szakállas remete lesz a botokud indiók kialudt tűzhelyén?"
Követem - immár holtában - a kutatót, aki végre a filozófiák, földek, zenék, növények, tudományok után a nyelvek lelkében kereste a legfőbb földi jót, a magyar nyelvben fedezi föl a forrást és az óceánt.
A távol-élőnek kísérője és kísértője a magyar nyelv. Enélkül elveszett. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvtől, mint Bólyaié Euklideszétől. Magyarra mindent le lehet fordítani - állítja Lénárd -, magyarról úgyszólván semmit. A magyart - ez a félelmetes - el is lehet felejteni. Ezt a feljajdulást szeretném meg nem érteni, de nyomban átérzem minden szaváig. A Brazíliából kelt levél, amelyről beszélek, a megtalált magyar nyelvről szól, a megtalált hazáról.
"Norvégiának három hivatalos nyelve van, de mindenki úgy keveri őket házi nyelvével, ahogy jónak látja. A magyar él, fejlődik, tizenöt millió ember közös játékszere is . . . Aki egy szóval gazdagítja, halhatatlan lesz."
Latinra fordított, angolra, németre, s a köszönő levél egyenletes, kézzel telerótt oldalai zengik a magyar nyelv lelkes himnuszát. S betűi reszketnek, mikor írja: hányatott életének legnagyobb áldása, hogy ebbe a nyelvbe születhetett.
Magam, összehasonlító anyag híján, nem merném, soha nem is mertem leírni ezt. És hát neki is, elhiggyem-e?
Egy pillanatig, míg a levelet olvastam, akkor kételkedtem. Meg az utolsó sorok között az elmázolódott könnycsepp is zavart. S a könnynek kissé lentebb, a lap alján szóval történt megvallása is. Esővízzel is lehet levélpapíron könnyfoltot előidézni. A következő pillanatban azonban a levél, s az elém táruló élet hosszán végigfuttatva gondolatomat, minden kétségem elszállt. A magyar nyelvbe vetett tudós hit, s a vele egyező hazatalálás élménye rám is annyira hatott, úgy átéltem hirtelen, hogy a levelet el kellett rántanom szemem alól.