Csányi László: A megtagadhatatlan nyelv

in Új Írás, 1987/április, 126-128.old.


A legenda sokáig előtte járt, életének már-már anekdotába illő fordulatai magát az írót is elfedték előlünk, s még első magyarul megjelent könyve is inkább egzotikumként hatott, címoldalán egyébként is Alexander Lenard szerepelt szerzőként. A Világirodalmi Lexikon 1982-ben, kereken tíz évvel halála után is így említi, s bár igaz, hogy művei többségét nem magyarul, vagy nem csak magyarul írta, hovatartozását illetően nem kételkedhetünk szavában, mert nem fellobbanó lelkesedés, romantikus pátosz tette magyarrá, hanem a hazát jelentő nyelv iránt érzett szerelmes hódolat, amiben ott volt a fiúi tisztelet is, hisz anyanyelvéről volt szó. Az áruláshoz vezető utak mindig hasonlóak, párhuzamosan futnak egymás mellett, a hazát szeretni azonban sokféleképp lehet. Akár úgy is, hogy valaki faházába rejtőzik a brazíliai őserdőben, s miközben azt figyeli, sarjad-e az orgonabokor, magyar versekre emlékezik, s magyarul szól növényeihez, mert talán ők tudnak legszabatosabban vallani a honvágyról: "Idegenben elsorvadnak, elvadulnak. Itt a tulipán nem hajt virágot, az orgonabokor nem nő, alacsony marad, se él, se hal, a ribiszke nem hoz gyümölcsöt. Ők tudják, mi a honvágy."
Lénárd is tudta, regényes élete nagyon sok partra vetette ki törékeny bárkáját, esetenként szó szerint, mert kis norvég teherhajón is hányódott, de mintha egy modern Faust támadt volna fel benne, aki végig akarta próbálni az élet minden lehetőségét. Életrajza kalandok sorozata: "Voltam kukta, mértem házról házra járva vérnyomást, voltam a Római Magyar Akadémia orvosa, koldultam a Vezúv festői táján s Machiavelli szőlőhegye tövében, mint az amerikai hadsereg antropológusa csontvázakat raktam össze apró darabkákból - a Balkán felett lelőtt repülők csontvázait enyveztük össze - s ezelőtt írtam még - másoknak - művészettörténeti, archeológiai, orvosi disszertációkat a Biblioteca Nazionale öles téglafalai között meg a Vatikáni Könyvtárban." A többit - hiányosan - sietve sorolom fel: pénzért zongorázott egy olasz bankdirektorral, tolmácskodott az ebtenyésztők háború utáni első kongresszusán, kezelt papot, apáca rendfőnöknőt, gyógyította a Szentszék magyar követének disznaját, egy ólombánya orvosa volt Brazíliában. Folytathatjuk. Latinra fordította a Micimackót, Max und Moritzot, és Sagan regényét Tristitia salve címen, megnyerte a Sao Paolo-i televízió Bach-versenyét, amerikai egyetemeken görög és latin nyelvet tanított, Albert Schweitzerhez méltóan ismerte Bachot, szivart küldött egy dán szivargyűjtőnek, s ezt írta neki: "Ha szívott már büdösebbet, írja meg dánul. Szeretem Hans Christian Andersen nyelvét. Ha viszont igazolhatja, hogy ennél émelyítőbb füsttel még nem találkozott, arra kérem, írja meg németül, hogy kifüggeszthessem patikám falára." Öt nyelven írt verset, tanulmányt, szépprózát, tizenkét nyelven beszélt, természetesen magyarul is, de ezzel nem kérkedett, anyanyelve volt, bár az is igaz, hogy nyolcesztendős korában került el a hazából, amit többé nem látott viszont. De a Ráktérítőtől délre, ahol örök a tavasz, sóvárogva emlékezett a matrózruhás pesti kisfiúra, aki "szakállas remete lett a botokud indiók kialudt tűzhelye helyén".
Mi volt a titka? - tűnődöm, újraolvasva könyveit. Nem tudom, hogy német versei, mert verset csak németül írt, mit jelentenek a beláthatatlan jelenkori német lírában. A latin Micimackóból tankönyv lett, de tudományos munkássága, köztük az alig ismert nyelvekről szóló tanulmány, valószínűleg elmerült a szakirodalom tengerében. Olasz szakácskönyve antikváriumok mélyén bujkál, s vajon mit értett meg a német vagy angol olvasó a Völgy a világ végén lapjaiból? Etnikai érdekességet látott benne, a bevándorlók életének ingatagságát? Valószínűleg nem sokkal többet, akár csak Illyés Puszták népének nyugati olvasói, akik hiába keresik a térképen Rácegrest.
Lénárd Sándor világának regényes idegenségén helyenként akár derülni is lehet, hisz ezek a vadak ecetben áztatott puskaporral gyógyítják az ekcémát, szellemekkel társalognak, s a táj felett a fekete urubu száll, a brazil dögkeselyű. S ki érti meg, amikor a háború és történelem űzöttje végre azt mondhatja, "otthon vagyok" és azt is, "otthon lenni jó", de közben tudja, hogy a honvágyat semmi nem űzi el. Bach-fúgákat zongorázik, s "még álmában is tudja, hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut". Amikor beköltözött a láthatatlan házba, ezt jegyezte fel: Jó helyen vagyok. Zaklatott élete révbe ért, az áldott csend fonta hálóját napjai köré, jó helyen volt valóban, s ekkor elemi csapásként tört rá az idegenben élés problémája. Az idők mélyén matrózruhás kisfiú lépkedett, s ha az emlékekkel lehetne is egyezkedni, világosan látja, hogy az őserdő belsejébe tényekkel kicövekelt út vezet: "Az ember megtanulhatja az idegen nyelvet a végső szójátékokig, utalásokig, idézetekig. Elvehet egy bennszülöttet, nagyon szeretheti. Akkor végleg skizofrén lesz, hasadt lelkű, két személyű, megtanul egyik szemével sírni, a másikkal nevetni, mint a mesebeli király, a kacsalábon forgó várkastélyban. Vagy nem tanul be az idegen világba: egyre kisebb körbe szorul, magába száll, könyvfalat von maga köré - akkor búskomor lesz, elnémul, megmerevedik."
Arany azt írja:

Rothadjon a nyelv, mely téged profánál
Édes enyim, szentem, magasztosom!

- de akit az őserdőbe vetett a világtörténelem vihara, nem írhat ilyent. Arany nem látta a tengert. Petőfi sem. Vörösmarty sem. Ők itt élték át a "szentem, magasztosom" semmihez sem hasonlítható élményét, de akit hét tenger választ el a hazától, s immáron egyetlen reménye, hogy álmaiban visszatér a matrózruhás pesti kisfiú, egészen más fájdalmat él át, s most már az is szerény magyarázat, hogy az öregek szeme csak a távoli dolgokat látja tisztán, mert megtanulta, hogy az emigrare vándorlást jelent, máshol-levést, nem pedig megérkezést, s amikor mentegetőzésként azt mondja "írok angolul, franciául, norvégül, portugálul is", tudja, nem is titkolja, "ezek a nyelvek csak eszközök, szavaikat a szótárban találtam", s egyszerre minden mellékessé válik, mert élni végtére bárhol lehet, még a csoda is beköltözhet a világvégi házba, de segít-e vajon, hogy Liri-Biri, a háromszínű macska, a zord feddésre, amiért madarakra vadászott, váratlanul magyarul válaszol, egészen érthetően: "Bizonyos egerek tollasak és csiripelnek."
Lénárd Sándornak sok titka van, köztük nem az a legnagyobb, hogy Liri-Biri megszólal, hanem az, hogy magyarul beszél, mert ebben az őserdőbe telepített hazában nem is lehet másként. Mikor Arany azt írja, "édes enyim", ma is megrendülünk. Olyan ez a verssor, mint egy vallomás, amelynek fájdalmán átüt a kikezdhetetlen szeretet. Ha franciára fordítjuk, zajos retorika lesz, nem is érti meg mindenki. Paphlagóniában. a brazil őserdőben, ilyent le sem lehetne írni. A szemérem is Lénárd titka. Zrínyi példázatában Croesus király néma fia a végveszélyben váratlanul megszólal, Shakespeare Cordeliája "hallgat s szeret”. Lénárd tudja, egyik szerep sem illik társtalanságához. A szentek legendáiban gyakran találkozunk bölcs állatokkal, amelyek egyszer csak megszólalnak, hogy megvilágítsák a balgák elméjét, közvetítsék a vigasztaló szót. Lénárd beéri a csendes csodával, melyhez tanúkra sincs szüksége, s a láthatatlan házban megszólal Liri-Biri, a macska, s ha már a csoda bekövetkezett, magyarul beszél.
A hóvirág is a honvágy példázata, mert ezek a jelentéktelen virágok "igazságtalanul vannak elosztva", a tulipán se nő, ha februárban ültetik paphlagón földbe, mert "észreveszi, hogy rövidülnek a napok". S újra, ki tudja hányadszor, megelevenedik a múlt, "felmerül a ma öreg ember álarcát viselő egykori kisgyerek képe, a honvágy pár órára eltűnik. Akkor venni észre, hogy mennyire fájt."
A napszakok is jelentést hordoznak, talán a reggel a legfájdalmasabb, amikor lassan feloszlik a köd, s szél támad, ami a halászhajókat messze vizekre sodorja, elfújva az éjszaka képeit is: "Minden reggel újra be kell lépnem a világba, amely idegen a mélybe világító álom után. Reggel fáj a honvágy, amikor ébred. Utána ébred a szomj és az éhség."
Kevéssel halála előtt, mikor keze már a tollat sem tudta fogni, ezt üzente Kardos Tibornak:
"A szélhűdés koszorúér-elmeszesedéssel kombinálva nem ad jó eredményt." Önmagát is könyörtelen tárgyilagossággal nézte, mert mindig az igazság érdekelte: "Tollam betegesen ragaszkodik a színtiszta igazsághoz" - vallotta, mert hitt abban, hogy igazsággal akár a világot is meg lehet váltani.
Temetése napján, 1972 áprilisában, a Donna Emma völgyének iskoláiban szünetelt a tanítás, valamennyi templomban zúgtak a harangok, talán abban reménykedve, hogy valamelyik feltalál az égbe, a boltok redőnyeit lehúzták: a környék a völgy orvosától búcsúzott, akiről aligha tudták, hogy író volt, s minden nap olvasott magyarul, mert "a magyar olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell", s felhangzik a fájdalmas sóhaj: "A magyart - ez félelmetes - el is lehet felejteni!"
Nem akarta elfelejteni, a többi tizenkét nyelv, amit ismert, ráadás volt, az élet bőségének példája, a magyar volt számára a "megtagadhatatlan nyelv", vigasz, menedék és hitvallás egyszerre.
De hol a helye irodalomtörténetünkben? Magyar író volt, a legjobbak közül való, de talál-e számára helyet a tudós rendszerezés? Szívesen firtatjuk a hatásokat, még a nemzedéki hovatartozás is lehet axiológiai szempont. Az ilyen megközelítés nem visz Lénárdhoz közelebb. Szívesen mesél jókedvű történeteket, de Mikszáthtól világ választja el. Móricz realizmusának, Kosztolányi költészettel átszőtt prózájának hatását is hiába keressük könyveiben. Krúdy vagy Márai emelkedett stílusára sem emlékeztet, az avantgarde törekvések pedig végképp idegenek voltak tőle. Egy olyan irodalomtörténetben, amely nem ragaszkodik a szigorú időrendhez, Mikes mellett lehetne a helye, aki fel nem adva, meg nem tagadva semmit, a török világ idegenségében is úgy őrizte a nyelv tisztaságát, mint kortársai közül kevesen. Drinápoly is a világ végén volt, 1718-ban Paphlagóniánál is messzebb, ahol szerény házának ablakán "a szél mind széllyire, mind hosszára béjöhet", amit Lénárd is írhatott volna, épp úgy, mint ezt: "Ha bujdosásban vagyok is, de az Istennek áldása és irgalmassága mindenkor velem volt és vagyon: és másokkal is jót tehetek." Még néhány sor 1761 márciusából, immár Rodostóból, Mikes végső állomásáról, de mintha Lénárd levelét olvasnánk: "Azon panaszkodik ked, hogy savanyó borai termettek, ph! mely édesek azok Abafáján és mely keserűek nékem itt az édes borok!"
A XX. században talán az ő élete a legizgalmasabb kalandregény. A történelem elpróbált vele minden szerepet, bár ő is kedvét lelte az álarcos játékban, még abban is, hogy gyanús idegenként, mint álcázott lángelme rója Róma utcáit, miközben az éhenkórász csavargóról kevesen tudták, hogy naphosszat ül a Vatikáni Könyvtárban, s pénzért mások doktori disszertációját írja. De a szerepből ez sem volt elég. Most már ki kellett próbálnia Paphlagóniát is, a Menekültügyi Szervezettől - még egy játék - azzal szerzett élelmiszer-kémikusi diplomát, hogy megmondta. a vizsgáztató terem két bűzokozó anyagának képlete NH3 és H2S. Mindent végigpróbált, de amikor leszállt az est, a Donna Emma völgy sűrű csendjében magyarul írt, pedig azt sem tudhatta, olvassa-e majd valaki. S ha senkinek? - Arany is ezt kérdezte. Akkor is, Dél Keresztje alatt, az áthatolhatatlan csendnek, az Istennek, s ha annak sem, hát Liri-Biri macskának, mert - láttuk - környezetében egyedül ő tudott magyarul. S megismétlődik a csoda, túl hét tengeren, épp úgy, mint Mikes esetében, a legromlandóbb anyag, a papír, túlél tengeri vihart és közönyt, s eljut a messze Magyarországra, szerzője szándéka szerint, aki azon a nyelven írt, anyanyelvén, amit "munkával nem lehet megszerezni. Az idő nem fog rajta" - vallotta büszkén az őserdőben is, mi pedig meghatódva hajtunk fejet hűsége előtt, mert ott távol, az áthatolhatatlan magányban, túl itthoni kicsinyes csetepatéinkon, talán mégis csak ő tudta igazán, mit jelent a megtagadhatatlan nyelv.



[Lénárd-index]     [Lénárdról]     [Lénárd-szeminárium]