|
Híre járt
nemrégiben, hogy egy bolondos magyar orvos latinra fordította
a Micimackót, és a bolondos angolok ebből a könyvből
tanítják növendékeiket a latin nyelvre. Miért
ne lehetne igaz, ha másutt francia olvasókönyvnek
a pajkos Sagan kisasszony csábító regényét
használják, a Jó napot, búbánatot?
Híre jött aztán, hogy ez se nem bolondság,
se nem túlzás, egyszerűen igaz. És, hogy
Lénárd Sándor, a Micimackó-fordító
éppenséggel nem bolondos, a szónak sem kórtani,
sem kolontos értelmében; ellenkezőleg, bölcs
ember (amit már az is bizonyít, hogy Milne-Karinthy kitűnő
könyvét választotta latin nyelvgyakorlatul). Alexander
Lenard néven egyre nagyobb hírnévnek örvend
a nyugati irodalomban. Budapesten született 1910-ben, Bécsben
szerezte orvosi diplomáját, 1938 óta hányódik
a világban. Hogy verte a sors épp a világ végére,
Brazíliának egy istentől elfelejtett völgyébe,
azt nem beszéli el, de hogy mit talált, és hogyan
él ebben a csodálatos völgyben ő meg a szedett-vedett
lakosság, arról egy hallatlanul szép és
érdekes könyvben számol be. Címe: Völgy
a világ végén. Eredetileg németül
írta, de nagy sikerrel adták ki angolul is, nemrégiben
pedig megjelent magyarul: nem fordítás, hanem olyan ízes-zamatos
magyarsággal megírt könyv, hogy nyelvét-stílusát
megirigyelheti bármelyik itthon élő magyar író.
Nem érzik meg rajta, hogy írója három évtizede
elszakadt hazulról.
De az a legkülönösebb, hogy nem is szakadt el.
A világ, amelyben él, merőben idegen a mi világunktól,
idegenek az emberek és az események, szokatlanok a jellemek
és a kalandok; mégis ahogy ott lubickol a világ
vége völgyében, mintha köztünk lenne, mintha
az itthoni kávéházban mesélné, ami
tegnapelőtt óta véletlenül megesett. Idő
és tér elmosódik, tegnapelőtté válik
a harminc év előtti múlt (vagy jelen?), szomszédságunkba
kerülnek a brazil falu furcsa lakosai. Nem véletlenül
mondtam az imént szedett-vedett népségnek Lénárd
doktor pacientúráját. Valamikor botokud indiánok
lakták Brazíliának ezt a csücskét,
japánokkal rokon mongol őslakók, kiket talán
háromezer éve sodort a kalandos sors erre a helyszínre,
ahogyan Lénárdot harminc éve; a kőkorszakot
őrizték éppen Lénárd születésnapjáig,
1910 óta aztán a civilizáció rájuk
tette kezét, és ma már csak kétszázan
vannak életben, kihalásra ítélve. Furcsa
bevándorlási sorozat indult meg akkoriban, német
telepesek érkeztek Hamburg vidékéről, olaszok
Torontóból, de vannak spanyolok, oroszok, sőt magyarok
is; az ország nyelve portugál, ezt beszéli mindenki
a maga módján, félig megőrizve régi
anyanyelvét, félig megtanulva az újat. Mi minden
zagyválódott itt össze! Klikkekre szakadozva élnek
egymás mellett Jehova tanúi, Isten kiválasztott
gyermekei, zsidók, lelkes hitleristák, németségüket
szégyellő németek, portugálul nem tudó
portugálok, nemesi előnevükkel kérkedő
magyarok - van itt minden. És az idő megállt,
a civilizáció csak a kőkorszaki őslakosság
kiirtásáig jutott el, magát a kőkorszakot
alig haladta túl: például az iskolában húsznál
tovább a tanító se igen tud számolni, és
a villanyt nem vezették be a világ végére.
Orvosnak lenni itt, a világ végén, ahol
az emberek a betegséget meg a halált természetes
útitársként ismerik, az orvost ellenben nem akarják
ismerni - nem könnyű mesterség. Nem könnyű,
de milyen? Kacagtató és heroikus. Alexander Lenard úgy
él a világ végén, mint egy Albert Schweitzer:
kultúrával és humanizmussal telítve, szívét
kitárva, magához ölelve ezt a kicsit nevetséges,
kicsit szánalomra méltó bennszülött világot.
Hogy teljesebb legyen a hasonlóság, naponta átsétál
a templomba Bachot orgonálni, önmagának. Mikor egy
szájtátó megkérdi tőle, honnan tud
orgonálni, huncutul azt válaszolja: egyszerű dolog,
a gyár az orgonával együtt megküldte a használati
utasítást... Hja, könnyű annak, aki tud olvasni,
bólogat elismerően a bennszülött.
Csupa humor, csupa sziporkázó szellem, csupa megértő
emberség. Mi a titka? Az, hogy mindent észrevesz, minden
apróságot méltónak talál az észrevevésre,
és úgy tudja elmondani, hogy az olvasó vele örül.
Ki hinné, hogy ennyi minden történik a világ
végén egy völgyben? Valószínűleg
mindenütt ennyi minden történik, csak ember kell hozzá,
aki észreveszi. És nemcsak észreveszi, hanem -
persze - meg is tudja írni. Lénárd doktor ilyen.
Bűbájos ember, a szó mindkét értelmében.
Legmeghatóbb mondata pedig ez: "Távoli barátaimnak
a mezei virágok magjaiért írtam, de hiába:
ki vet már rezedát, szarkalábat? Pipacsmagot sehol
se árulnak, nem tudják, hogy a gaz: gyógynövény
a honvágy ellen."
1967
|
