Bélley Pál: Sírdomb a világ végénMagyar Hírlap, 1972. április 29. p. 13 |
 |
|
| |
| Április 18-án kelt
ez a levél: "Klárikám, rám vár az a szomorú feladat, hogy Sándorunk e
hó 14-ről 15-re virradó éjjelen bekövetkezett haláláról beszámoljak. Az
utolsó hetekben már igen gyenge volt, bár a hozzá tartozók nem gondoltak
közeli katasztrófára. Mindezt Andriettától (a feleségétől) tudom, aki
tegnap volt nálunk. Ő azonban szép lassan felkészült: engedélyt kért és
kapott, hogy kertjében, az őserdő szélén, egyetlen európai fenyője alatt
temessék el; rendelkezett, hogy kiket értesítsenek. Neked írta utolsó
napján élete utolsó sorait. Jókedvűen tréfálkozott környezetével, s fájdalom
nélkül aludt el." Sao Paolóból kapta ezt az értesítést Lénárd A. Sándor haláláról Szerb Antalné, akinek nagy része volt abban, hogy a Völgy a világ végén, a Római történetek és az Egy nap a láthatatlan házban című könyv megíródott, hazai olvasók elé került. Neki tesszük fel a kérdést: ki is volt az az ember, aki a brazíliai őserdők világába húzódott el - meghalni? Budapesten született, 1910. március 9-én. (Érdemes feljegyezni ezt az adatot is, hiszen Lénárd A. Sándort nem tartja számon a Magyar irodalmi lexikon.) Édesapja, Lénárd Jenő Dhammó címen írt értékes művet a buddhizmusról, expedíciót vezetett Törökországba, majd az Atlantica hajózási társaság képviselője lett Fiuméban. Sándor már nyolcéves korában kiszakadt Magyarországról, Bécsben élt. Ott végezte az egyetemet: művészettörténetet, filozófiát és orvostudományt hallgatott. - Barátságuk mikor és hogyan keletkezett? Bécsből a harmincas években, hamis papírokkal, mert katonaszökevénynek számított, gyakran hazalátogatott egy-egy Bach- vagy Mozart-hangversenyre. Egy ilyen alkalommal találkoztunk, s azóta voltam életének távoli tanúja, munkájának közeli szemlélője. Az Anschluss űzte el a szomszédból Rómába. Itáliában élt 13 évig. Jól emlékszünk vallomására: "Voltam kukta, mértem házról házra járva vérnyomást, voltam a Római Magyar Akadémia orvosa, koldultam a Vezúv festői táján, s Machiavelli szőlőhegye tövében; mint az amerikai hadsereg antropológusa, csontvázakat raktam össze apró darabkákból - a Balkán felett lelőtt repülők csontvázait enyveztük össze . . . " - Sohasem írta meg, pedig kértem rá, a háború alatt viselt dolgait. Magas angol kitüntetései voltak. Angol katonákat bújtatott a fasiszta Rómában. És magyar költőket, művészeket etetett - kitűnő szakácsművész lévén - a saját főztjével. Tóth Imre (Amerigo Tot), a szobrász közeli barátja volt, Nemes Nagy Ágnes, Károlyi Amy, Weöres Sándor, Karinthy Ferenc úgyszintén. Brazíliába vándorolt ki 1951-ben. Először egy ólombánya orvos-felcsere volt. Itt kezdte a francia mérnökök gyermekeit latinra tanítani. Pedagógiai ötletéből született meg a Winnie ille pu, Milneus, az-az Milne Micimackójának latin nyelvű fordítása. Ezzel a munkájával világsikert aratott, s miután ilyen jelentős pénzösszeget nyert Sao Paolóban, egy Bach-kvízen: anyagilag is rendbejött. Patikát és farmot vásárolt, orvosi gyakorlatba kezdett. "Nincs regénybe illő, aranyozva szép múltam. Nyavalyás, csúnya életem volt." Vajon a külső történések mögött mi húzódott meg a mélyben? Milyen szenvedések, fájdalmak alakították belső fejlődését? És milyen örömök? - A muzsika: Bach és Mozart. (Fiának a Johan Sebastian nevet adta.) A nyelvek. A norvégtól a portugálig szinte mindegyikhez volt kulcsa. És a versek. "Könyvtáram úgy indult, mint minden vándor magyaré: Adyval, és az Ínyencmester szakácskönyvével." - Könyvet írt a római konyháról, hosszan, ragyogó felkészültséggel és emberi derűvel értekezett a bécsi szeletről. De legbelül a magyar költészet iránti, ha egyáltalán szabad így fogalmazni: elfogult szeretete izzott. Adyt, Babitsot, Tóth Árpádot, József Attilát, Szabó Lőrincet, Weöres Sándort fordított. Utolsó, örömmel végzett ilyen munkája Kardos G. György Avram Bogatirja volt. Érzékeny, büszke lélek. Tudta, ismerte saját értékeit, de rejtőzködött. S most majd benövi sírját a burjánzó dzsungel. Andrietta szerint királyi temetés nem folyhatott volna le pontosabb protokoll szerint, mint az övé, s mindezt a parasztok maguk intézték. A protestáns és katolikus templomok harangzúgása odahallatszott az erdőszélre: egykori betegei, azok gyerekei és unokái messziről mind eljöttek. Ragyogó őszi nap volt, s mint Sándor intézkedett volna: a gyerekek ott hancúroztak (az iskola szünetet tartott, hogy mind eljöhessenek), az asszonyok kisírt szemmel sürgölődtek a tornácon, és sütötték a csirkét. Friss kenyér szagával lett tele a kert, és egyszerű emberek szeretetével. Az egész olyan lehetett, mint egy Wilde-mese. Ha már meg kellett történnie, jó hogy így történt. Lénárd A. Sándor sohasem tért vissza Magyarországra. De művei hazataláltak. Új, gyűjteményes kötete megjelenés előtt áll. |
|