Lénárd Sándor: A Stelzenthaler-esetIrodalmi Újság, XXIII. évfolyam 7-8. szám,
|
 |
|
| |
|
Majdnem mindenki büszke valamire. Stelzenthaler professzor a nevére volt büszke. Ami nehezen érthető, mert oka volt rá, hogy tudására vagy felfedezéseire legyen az. Elég, ha az ember azt mondhatja, hogy Dél-Amerika legnagyobb geológusa; ha valaki barátait elcsodálkoztatja, mert minden kavicsról, sziklatörmelékről megállapítja, honnan jött. Ha bauxitot vagy vasércet talált az őserdőben; tudja, melyik patak medrében akad ametiszt, - ha könyveit tíz állam egyetemein használják... Ezt Stelzenthaler barátom igen köznapi teljesítménynek tekintette. Viszont akkor húzta ki magát büszkén, ha családfájáról volt szó és minden esetben gondoskodott róla, hogy szó legyen. Ilyenkor hangsúlyozta, hogy csak az egyszerűség kedvéért hagyta el a "von" szócskát - no meg azért, hogy ne nézzék kiszolgált náci tábornoknak. S azért, mert a "von" nem is mondana eleget: tulajdonképpen a Stelzenthaler lovagok már Barbarossa császár idejében szerezték meg az őrgrófi címet, de a pótolhatatlan kutyabőrök a harmincéves háborúban elpusztultak, amikor a svédek felégették Stelzenthal városát. Hogy egyszer megvoltak, már abból is kitűnik, hogy a híresen szép von Stelzenthaler-lányok grófnők és hercegnők lettek... s egynek az unokája a Habsburgok között talált férjet! Ferenc József kék vérében Stelzenthaler cseppek is valának. A kiváló geológus úgy adta elő családja történetét, mintha életét régi könyvtárakban ásva és fúrva töltötte volna el. A hallgató végül megértette: az az értékes, ami ritka - Hohenzollern vagy Eszterházy van dögivel -, de Stelzenthalerből csak egy van s ez ő. Már jó pár éve, hogy Stelzenthalerék szereztek maguknak egy fiatal cselédet Ruritania szép zöld belsejéből. A régi néger rabszolgák ivadékai itt élvezik a szabadságot, már azért is, mert sok más élveznivaló nem akad. Néha a vak véletlen, - a sorsok ura a városokban éppúgy mint a fák tövén, - egy-egy bennszülöttet bevet a városba, mint ahogy kivet egy európai szélhámost, vagy észak-amerikai sikkasztót, - akik sokkal emberibben éltek volna otthon a börtönben, - a nemes vadak közé. A suvix-színű leányzót természetesen Máriának hívták. Így hívják a szín- és nyelvtársait is. Ha a családnak öt-hat lánygyermeke van és ha apjuk nagy súlyt helyez a megkülönböztetésre, hát legyen egy Lourdes-i Mária, egy fatimai, egy saletei, egy sóhajok Máriája, egy irgalom Máriája. . . Iskolát persze Mária sem kívülről, sem belülről nem látott. A kormány néha azt állítja, hogy iskolára is költ az adópénzből, de valójában megtanulta a Bibliából, hogy "a betű öl". Óvatosan megvédi a kis Máriák életét. Tanulni az erdő lánya csak a városban kezdett. (Ha "erdő lányát" mondtam, nem az irodalmi frázis kedvéért tettem. Apjáról ennél pontosabb értesülései nem voltak.) Gazdája családjában megtanulta mi a vízcsap, amit csak forgatni kell és már forrás fakad a falból, megismerte a villanylámpát, melyet hiába próbált elalvás előtt elfújni és nagyokat nevetett a zongorán, melynek számtalan egyforma billentyűje egész különböző hangokat hallat. A szomszédok cselédei pedig, misztikára hajlamos lelkek, kioktatták, ki-ki a saját felekezete szerint, hogy hol lakik az Úristen, mivel foglalkozik az ördög, s mi lesz, ha majd leszáll a mennyekből a gyémánt kapus, arannyal kirakott, fényes Jeruzsálem. Máriánk óriási lépésekkel haladt a kultúra útjain. Az égi és földi tudományok terén odáig jutott, hogy egy szép nap a kakaó-zsákból szabott alsóneműjét nylon bugyival cserélte fel. Mondhatnánk: a középosztályba lépett. A következő lépés előrelátható volt és pontosan be is következett. Mária közölte gazdájával, hogy bármilyen nehezére esik, kénytelen felmondani. Férjhez megy, mégpedig sürgősen. A boldog legény épp az ő vidékéről került a városba és sokra vitte: zöldséges ládákat rak le a zöldségszállító autókról a vásárcsarnokban. Úgy ismeri a vásárt, mint a tenyerét. A család ellátása biztosítva lesz. Mária hozzátette, hogy nála nem úgy lesz, mint a szomszédok Máriájánál - ezt ugyan Stelzenthaler professzor a mondottak után már sejtette: amaz vasárnap felölti fehér ruháját, mirtus koszorút rak a fejére, végigfekszik az ágyon és várja a Megváltót. Az ő s vőlegénye boldogságához más se kell, mint mindkettőjük születési bizonyítványa. Ezért el kell látogatniuk szülőfalujukba a hiányzó papírokért. A "Születési bizonyítvány" nevetséges európai előítélet. Aki él, nyilván megszületett. Az is világos, hogy apja és anyja van. Ennélfogva a tisztább szemű dél-amerikai, még ha szereti is az államosdit, nem rohan gyermekével születési bizonyítványt csináltatni. Egy ilyen papíros tizenkilenc reálba kerül! Ennyi pénzért már elég rumot kap az ember, hogy az eseményt megünnepelje! S ha a gyermek történetesen elhaláloznék? Szó sincs róla, hogy az állam visszaadja a pénzt! Máriánk esetében senki sem vádolhatta apját, hogy elmulasztotta megszerezni a szükséges okmányt. Az Anonymusnál is titokzatosabb úriembert úgysem lelné meg ügyész, ha ugyan volna. A geológus föltette a kézenfekvő kérdést: - Mondja, Mária, ha máig megélt születési bizonyítvány nélkül s vőlegény ura is zavartalanul rakja a zöldséges ládákat, minek most egyszerre a házassági bizonyítvány? Mária pontosan felelt: - Nehogy meglógjon a csirkefogó! Elég ilyen esetről hallottam! Ha kell, fülön fogva viszem a járás írnokához! Ott fog nekem megesküdni, hogy nálam marad! Halálosan szeretem. S még hozzátette : annak a lelkét, aki megszegi esküjét, az ördög a halála pillanatában gyorsabban viszi el, mint ahogy egy szomjas ember lehajt egy kupica rumot! A teológiai exkurzus után Mária bájosan, mosolyogva közölte: - Már nevet is választottam magamnak. - Csakugyan ? - érdeklődött a nagy múltú úr anélkül, hogy túlzott érdeklődést mutatott volna. Már azon törte a fejét, hogyan szerezhet pót Máriát. Mária úgy mondta, mint ahogy egy nagy színésznő mond egy Ibsen-i mondatot, jól tudván, hogy a közönség megborzong és a szívéhez kap: - Stelzenthaler Mária akarok lenni. A közönség - ez esetben a geológia jeles tudora - valóban megborzongott és a szívéhez kapott. - Jó Ég - dadogta, amikor meggyőződött róla, hogy még nem ütötte meg a guta. Mária! A Stelzenthaler nemzetség Barbarossa császár idejéig vezethető vissza! Hallott már Barbarossáról? - Nem. Barbarossa, az csúnya név. Én magamnak a Stelzenthaler nevet választottam. Az gyönyörű név. A szerencsétlen professzor szinte látta röhögő barátait: hát a lányod volt az a kis fekete? Csinos teremtés! Ilyeneket ástál ki ott az ország belsejében? Ezért mentél annyiszor kutatni ? Hiába, csak egyszer fiatal az ember! - Mária, könyörgök, válasszon más nevet! - De én Stelzenthaler szeretnék lenni! - Goethe! Shakespeare! Mozart Mária! - Nekem csak az tetszik, hogy Stelzenthaler! A jó embernek kínjában mentő ötlete támadt: - Ezer realt ajánlok, ha más nevet választ. - De ha nekem a Stelzenthaler tetszik! - Kétezret! - Nem! Nem. - Édes jó Mária, legyen belátással! Ötezret adok! Magának szüksége lesz a pénzre. A jó Isten gyermekekkel fogja megáldani házasságát és Isten siet - neki ezer év is csak egy nap - hét-nyolc hónapon belül már itt is az áldás. Mennyi mindenre lesz majd szüksége... - Nekem most egy név kell! Szép névvel szeretnék férjhezmenni! Stelzenthaler már zsarolásra gondolt volna, de az ország nyelvében még szó sem akad e csúf bűncselekményre. Ha már valaki ilyesmiről szól, franciául kell beszélnie. - Nyolcezer - mondta. - Neem... - Utolsó szavam : tízezer! Mária most megérdemelte volna, hogy a Sóhajok Máriájának nevezzék. - Hát igen - mondta nagyon halkan. Olyan kő esett le a geológus szívéről, hogy maga sem tudta volna, milyen hegységben látott nehezebbet. De ha a leányzó útközben meggondolja magát? - Várjon - kiáltotta és már ugrott. Hozta az ezer-reálos bankjegyeket, de hozta a vitrinből a kis barokk feszületet is és a konyhából a két elengedhetetlen gyertyát. Egyszerre oltár lett az íróasztalból. - Mária, - mondta ünnepélyesen - tudja ugyebár, mi az eskü. És azt is tudja, kicsoda az ördög. Hát most esküdjön meg, hogy nem az én nevemet fogja felvenni. Tízezer real szép pénz. A névtelen leány újból mélyen sóhajtott: - Esküszöm. Az ilyen percekben kellene megszakadniok a történeteknek: mindenki boldog! Mária gazdag menyasszony, a geológus már biztos, hogy megvédte nevét..., minek tovább izgulni? Igen, minek? Csak azért, mert a logika nem engedi kiszámítani a következő lépést? Mert az ember még egy darabig szeretné elkísérni egy kaland hőseit? Tény, hogy menyasszony és vőlegény egy rozoga kis autóbuszon elindult a szokatlan nászútra, amelyen egy-két üdítő éjszaka után (a szülőföld messze van) nevet kellett szerezniük, hogy aztán együtt viseljék élethossziglan. Az otthoniak lelkesen ünnepelték őket. Ritka és nagy esemény, hogy valaki mezítláb menjen világgá, s cipőben látogasson haza! Mint boldog házasok mentek tisztelegni Stelzenthaler professzorhoz. Jelentették: minden sikerült. - Milyen nevet választott, Mária? - érdeklődött a házasok jótevője. - Azt, hogy Bab! Nagyon szeretem a babfőzeléket. - Bab Mária! Gyönyörű név! Gratulálok. És Ön ? - fordult a fiatal férjhez. Ez büszkén kihúzta magát: - Stelzenthaler! Ez is szép név! És azt gondoltuk, biztosan nagyon fog örülni, ha ezt választjuk. |
|