Lénárd Sándor: Római kongresszus (1950)(1)

Kultura (Sao Paulo), 1957. jún., VI. évf. 6. sz., p. 7-18
Az is jellemző az emigrációs életre, hogy abban örök szereposztás folyik. Csak egy állás örök: exul in aeterno [örökre száműzött] - de a pénzkereső foglalkozások változnak, mint a körülöttünk feltűnő s eltűnő valóságok. A szép, biztos világrendben valaki mint téglagyáros kezdi és még a temetésén is kíséri a többi téglagyáros. Itt az egyedüli téglagyáros ismerősöm klarinétos egy nyári zenekarban és Ostiában játszik. Én most kongresszusi tolmács vagyok, francia-angol-német-olasz gyorsfordító, és ha az amerikai temetőszolgálat nem hív Firenzébe, hogy mondjak véleményt egy sokáig keresett amerikai csontvázról (az olasz anyaföld rejt még jó néhányat: rendszerint kis kerek lyuk van a koponyájuk hátsó felében), akkor a szent év tiszteletére Rómában tartott kongresszusok elnöki asztalára könyökölve jegyzek valamit lázas gyorsasággal - valamit a Schnauzer-kutyák családfájának a leegyszerűsítéséről, a fiatalkorú angol bűnözőkről, a néma hanghullámok orvosi használatáról - mert (tanulom meg éppen) sok a téma és sok a kongresszus, pláne ha a résztvevők kedvezményes vasúti jeggyel utazhatnak ide, ha Róma városa gondoskodik a szállodáról s ha a Pápa őszentsége a Castel-Gandolfo-i álomszerű palotájában fogadja a kongresszusra gyűlt barlangkutatókat és bábákat.
Kongresszusi tolmács lettem - sono l'interprete, ich bin Übersetzer -, mutatkozom be. Ha valaki megkérdezne, miért és hogyan lettem az, zavarban volnék. Legfeljebb azt mondhatnám: "ez magyar business". Vannak foglalkozások (csak most tanulom meg, hányféle módja van a kenyérkeresésnek), amelyek bizonyos embercsoportokra jellemzőek. Ha Rómában idegenvezető kellett flamand zarándokok részére, jöttek a magyar iparművészek. Ha az indokinai herceg fiát franciául az érettségire kellett előkészíteni, jött a budapesti bíró. A kongresszusi tolmács, az, aki ha sürgős volt, a holland szöveget gyorsan lediktálta franciául, vagy úgy halandzsázta meg a Lourenço-Marquez-i kardinálist, hogy mindnyájan azt hitték, hogy portugálul beszélt, csak őeminenciája gondolta, hogy olasz volt - ez 1950-ben, Rómában csak hazánkfia lehetett.
A sok közül (úgy érzem) csak ehhez az egy kongresszushoz van igazan közöm. Európa egyesítése a téma. Meg kell teremteni az Európai Egyesült Államokat, mégpedig sürgősen: addig, amíg még mindenki emlékszik az elmúlt világháborúra - s amíg még nem tört ki a következő.
Örülök, hogy szerény tolmácsi szerepemben hozzá fogok járulni a Nagy Műhöz. Persze elsősorban az a fontos, hogy a tiszteletdíjból meg fogom venni a függönyt arra az ablakra, amelyen keresztül most nyolc évig égetett a napfény, úgy, hogy délután még az íróasztalomhoz - az író-konyhaasztalomhoz - sem ülhettem. De másodsorban az én diplomatikus, stílusjavító fordításom fogja kiegyenlíteni az európai nemzetek közt fennforgó ellentéteket. A tolmács is diplomata, sőt, népek sorsa forog a nyelvén. "A második világháború csak egy rossz tolmácsnak köszönhető" - magyarázza Curtius professzor, a német archeológus, amikor elmondom neki, hogy milyen feladatra vállalkoztam. "Henderson azt akarta mondani Hitlernek, hogy szólítsa fel a lengyeleket, küldjenek egy teljhatalmú biztost - "You should ask the Poles..." - mondta -, de a tolmács úgy fordította: "Eure Exzellenz möge die Polen bitten..." [Excellenciád kérje meg a lengyeleket.] - Hitler, dührohamot kapott: "Én, kérni? - Soha - ! Én hadat üzenek! " - S kitört a háború". Erre gondolok a Kongresszus előestéjén és azt álmodom, hogy nagyszerűen szónokolok. Végül már csak egyedül arról, hogy Európa részére nincs más megoldás, mint a boldog egyesülés. Látom a Rajnát, mint ahogy harmincnyolcban néztem a bázeli dombokról, amikor még a Siegfried-vonal s a Maginot-vonal beton erődei gukkerezték egymást - álmomban látom, hogy jön balról a toronymagasságú Cambronne táborszernagy, jobbról a gigantikus Goetz, a berlichingeni báró: kezet fognak a Rajnán keresztül és megölelik egymást.
Reggel, a Palazzo Barberinibe indulva megpróbálom reálisan átgondolni a kérdést. Kell, hogy mindenki megértse: nincs más megoldás. Hisz én még az elmúlt háború csontjait méricskélem, a koponyák szemgödreiből huzigálva ki a belenőtt gyökereket - de az előrelátó szervek már gyűjtik a következő háború puskaporát!
A temetőgondozó kertészek közt van egy székely, aki az igazgatóság pincéjében kisüstben finom pálinkát főz, mert oda nem jön olasz finánc (magyar business); azt mesélte, hogy a Livorno és Pisa közti píniaerdő alatt épül Olaszország legnagyobb hadiraktára: öt emelet föld alatt, kilométer hosszú alagutak, elképzelhetetlen mennyiségű hadianyag... és elképzelem a boldog Páneurópát: zsebemben az európai passzus, nem ez a zöldfedelű könyvecske, amelyik hosszabbítása csak a disszidált magyar diplomaták által elcsent bélyegzővel lehetséges, a bárokban vígan sorakoznak - mint valódi, európai hadsereg - a francia konyak, a zárai maraschino, a dán cseresznyelikőr... eddig csak a Vatikán bárjában láttam ilyen békés, nemzetközi szeszgyűlést, ott, ahol mosolygó főpapok majszoltak a svájci csokoládét az Úr 1942-ik esztendejében - most az egyesült Európa össze fogja adni azt, ami valóban lélekemelő: a svéd kaporleveles heringet, a holland sajtot, az angol worchester-sauce-t - boldog ország leszünk, Hencidától Bonchidáig útlevél nélkül, vám nélkül fog folyni a lé!
Egy nagy nemzetközi, politikai ízű kongresszus szép dolog. Az olaszok különösen értenek ahhoz, hogy kell az ilyen eseménynek fényt adni. Megvan a színpad: a Colosseum köveiből épült renaissance palota (a háború alatt tiszti kaszinó volt, a nagytermében voltak a híres olasz tábornokok képei: Napoleon, Graziani és Badoglio néznek le a falakról). Megvannak a színek: vörös szőnyeg a márványlépcsőn - s minden harmadik lépcsőfokon egy hatalmas, lószőrforgós testőr (Molnár Ferenc testőre állt ilyen ünnepélyesen a színpadon), mert De Gasperi miniszterelnök fogja megnyitni a kongresszust. Megvannak a szobrok, az órák, a festett mennyezetek - valóban: ez a meggyőző Európa. Szép dolog végigmenni a vörös szőnyegen a tisztelgő testőrök közt. Ajánlanám kezelésnek olyan páciensek részére, akik kisebbrendűségi komplexumban szenvednek. Mi sem könnyebb ilyenkor, mint azt hinni, hogy "lám, felvitte az Isten a dolgomat! Mégis csak szép, hogy tiszteletemre kiöltöztek ezek a kétméteres legények - s hogy úgy csillog a mellvasuk, hogy borotválkozhatnék benne, pedig nemrég még a ferdére állított ablaküvegből borotválkoztam, mert nem tellett tükörre". Furcsa dolog az emberi önérzet: egy dühös háziúr követeli a lakbérhátralékot és elviszi, egy testőr tiszteleg és visszaadja. A megnyitásra eljönnek a Nagy Nevek: De Gasperi, joggal, mert ő valóban nemzetközi európai. Mint déltiroli osztrák képviselő kezdte a bécsi parlamentben, a csehekkel együtt verte a padot a kisebbségeket érdeklő vitában, osztrák tiszti egyenruhában sétálta végig az első világháborút, mert mint képviselőt nem küldték a frontra. Mint vatikáni tisztviselő vészelte át a második világzengést és most amerikai szolgálatban lévő olasz miniszterelnök - méltán szólhat a nemzetközi együttműködésről. Saragat minisztert is jól választottak ki: ő képviseli a Montecitorión - az olasz országgyűlésben - a balszárny jobbszárnyát. A külföldi jobboldali politikusoknak mint elszánt antikommunistát, a baloldaliaknak mint munkáspártvezért lehet bemutatni. Jönnek a nagykövetek és követek teljes díszben, s láthatólag nyugodtan, mar azért is, mert érzik, hogy Páneurópa nem fog olyan gyorsan létrejönni, hogy ez a kenyerükbe kerülne. A nap tiszteletére még a tábornokok is civilbe öltöztek. Nincs szebb alkalom az ékesszólás már-már feledésbe merülő művészetét gyakorolni, mint egy ilyen kongresszus megnyitó ülése. Ilyenkor látja hasznát az ember klasszikus műveltségének, ilyenkor gondol hálásan a miniszter, vagy az, aki a beszédjét írta, Demosthenes és Cicero zengő periódusaira, Livius zord ütemére, ilyenkor jó a nagy közös európai idézet-kincsben könyékig turkálni - s a fordító is örül, amikor az ismerős szavak áradata könnyen csúszik az egyik nyelvből a másikba. Kedves zeneszerzőink adjak a meglepő, de mégis várt és ismerősen hangzó motívumokat ilyen biztonsággal. De Gasperi beszédét nyilván ugyanazok a jezsuiták írtak, akik a Szentatya politikai véleménynyilvánításait szokták papírra vetni. Civitas Dei-vel kezdi, a Szent Ágoston-i állammal, amelynek alapja szellemi, határai nincsenek, nincs tartományokra osztva. Ennek az államnak az elgondolását a Katholikus Anyaszentegyház őrizte épp itt Rómában, a könyv Róma szellemét és fogalomvilágát mentette át hozzánk és ez adja meg a Római Európa-kongresszus különös értelmét. Itt valósulhat meg az ágostoni eszme egy olyan politikai alakulatban, amely a kétezeréves keresztény-nyugati kultúrvilágot megmenti úgy a testvérirtó háborútól, mint a barbár betörésektől - s ugyancsak Róma példája mutatja, hogy a barbárok előretörése csakis az elvakult belső küzdelmeknek tulajdonítható. Olaszország a risorgimento dicső idejében megmutatta, hogyan lehet magunkat a kis államérdekeken túltéve megalkotni a nagyobb egységet, és a Vatikán példát adott rá, hogy egy cél érdekében le is lehet mondani szent s érinthetetlennek vélt előjogokról.
Saragat a könyvtárak mélységeiből visszatérve először is a munkásosztály életszínvonalának emelését várja az Európai Egyesült Államoktól. "A vámhatárok letörése a munkástömegek részére olcsóbb árut jelent, a hadseregek létszámcsökkentése pedig az adóterhet fogja elviselhetőbbé tenni. Az általános jólét viszont meg fogja nehezíteni az agitátorok munkáját, akik most a nyomorra építve radikalizálják a munkást és egy dogmatikus csökönyösséggel felépített börtönszisztémába akarják csalni. Páneurópa azt jelenti - mondja Saragat -, hogy azok a szociális eredmények, amelyeket ma még csak az egyik vagy másik ország ért el, minden európai nemzet közkincsévé fognak válni! Az Egyesült Európa munkáspártjai egy minden keletről jövő ideológiától mentes szocializmust fognak kiépíteni".
A két olasz államférfi hatalmas tapsot kap - s ezután a francia képviselőé a szó. "Milyen öröm - mondja - olyan gyülekezet előtt beszélni, mely mar elvben - en principe - megegyezett. Mi, akik elfogadtuk az olasz kormány szeretetreméltó meghívását, máris mindnyájan egyetértünk abban, hogy az Egyesült Európát meg kell teremteni, még pedig most. S óh, van-e ennek a hídverésnek szilárdabb pillére, mint a francia és az olasz nép - a két latin testvér - közti szellemi egység (l'union spirituelle)? Itt Rómában festett Poussin, itt írt Chateaubriand - míg D'Annunzio, a költőfejedelem ékes francia nyelven írta meg Szent Sebestyén mártíriumát. Oldhatatlan kapcsolatok! A nyugat-európai egység örök alapja a francia-olasz együttműködés", ko... ko... ko, hogy lehet kikerülni a kollaboráció undorító fogalmát? - kooperáció lesz.
Hatalmas tapsvihar jutalmazza a valóban jóleső francia nyelven elhangzott szólamot, míg az angol reprezentánsra kerül a sor. Ennél félreállhatok, mert eddig angolra fordítottam, s egy fordítótársammal az ablakmélyedésbe támaszkodom.
"Winston Churchill üdvözletét és jókívánságait hozom" - mondja az angol, s e rövid kijelentésével olyan sikert arat, mint a többiek műveltségük hosszú csillogtatásával.
"Jó pofa az öreg Winnie - meséli társam -, tudja, hogy mit csinált itt Rómában? Az angol nagykövetségen fogadta Umberto olasz trónörököst, és pedig szürke, hímzett papucsban. Umberto persze fekete szalonkabátban s fekete cipőben jött. Végül még a fénykép is az újságba került! Így van ez: amikor az olaszok elfoglaltak Abesszinát, Eden szürke cilinderben látogatta meg a Négust. Így fejezte ki azt a tényt, hogy a Brit Világbirodalom nem tekintette többé császárnak. Szürke papucs, szürke cilinder... az angol politika szervesen összefügg a férfidivattal."
A teremben újra hosszan éltetik Churchillt - hisz ő volt az, aki nemrég Strassburgban komolyan követelte az európai államok egyesülését. Van még egy német úr is az elnöki asztal mellett, de nem beszél. Talán csak azért hallgat, mert innen a sarokablakból le lehet látni a Via Rusella szűk sikátorába. Itt vonult végig most hat éve a Waffen SS egy különítménye. Déltiroliak, olasz állampolgárok voltak s akkor - az olasz fegyverletétel után - taliánt csúfoló nótákkal lejtettek lefele. Velük szembe egy utcaseprő jött talicskáját tolva. Egyszerre csak eltűnt az utcaseprő, a talicska robbant s harminc SS-legényben elhalt a nóta... aznap este Kesselring tábornok lövetett: tizet egyért. Háromszázharminc embert hajtottak a gyűjtőfogházból a németek. Nemzetközi társaság volt, magyar is volt köztük egy (agyonlövetni - szintén magyar business volt akkoriban). Egy katakomba alagútban ölték meg őket. A bejáratot felrobbantottak - de a katakombákból fel szokás támadni. A Goethe honát képviselő bölcs, szemüveges úriember ennél fogva csak csendesen bólongat vagy tapsol, ha a keresztény-humanista civilizáció védelméről van szó.
Így a Churchillt éltető kegyelmes urak s hölgyek, tizenkét óra lévén, a múltból s a jövőből visszazökkennek az éhes jelenbe. Már vígan tülkölnek az udvaron a nagy autóbuszok, és percek múlva az egész társaság a Via Appia Antica felé tart. Az idegenvezetők harsányan magyaráznak valamit az évezredes emlékművekről, Cecilia Metella mauzóleumáról s egyéb nem aktuális kövekről. Az érdeklődést csak egy valami képes lekötni: a via appiai vendéglők európai hírű specialitása, az "ördögnő szerinti" csirke - pollo alla diavolina. A friss tavaszi csirke olajban pirul, fokhagymával, rozmaringgal illatosítva várja, hogy egy kis frascati fehér borban puhuljon, majd a tepsi fedelével egészen laposra nyomják. Így kerül az egyesített Európa előharcosainak tányérjára, s nincs az a szónoklat, amely hasonló lelkesedést idézhet elő. Az evőeszközök csattognak, a csirkék eltűnnek, "mint ahogy el fognak tűnni a határoszlopok" - hallom, s elfolyik a római kastélyok bora, a vörös grottaferratai, a fehér albanói.
Helyes és jó dolog a kongresszusokat jóllakva kezdeni. Az éhes ember dühös, a jóllakott megbocsájt. A nemzetközi jogban paragrafust kellene írni arra, hogy ne legyen étkezés előtti tárgyalás - talán ez adná meg a világbékét.
A "kongresszus munkai" - ezt így mondják - csak másnap kezdődnek. Engem, örömömre, a politikai komisszióhoz osztottak be. Itt komoly tárgyalás lesz - nem úgy, mint a kulturális, a művészeti, az emigránsügyekkel foglalkozó bizottságokban, ahol tulajdonképpen arról lesz szó, hogy mit tegyenek a fel nem épült ház meg nem tervezett bútoraira.
Tegnapi munkatársammal várjuk a delegátusokat a kisteremben. A vörös szőnyeg, a gárdisták, a pálmák eltűntek. Köznap van, komolyabb a hangulat. Várjuk a tetteket.
- A spanyolok és a portugálok hiányzanak - jegyzi meg társam.
- Ez csak természetes. A Pireneusok... - mondom én.
- A vasfüggöny mögöttiek sem jöttek. Csehek, magyarok, lengyelek.
- Nem jöhettek!
- A finnek...
- Túl közel van Oroszország. Az észtek, litvánok...
- A görögök sincsenek itt. A török persze kisázsiai nép, nem játszhatnak az európai teamben.
- Az írek sem jöttek - mondom.
- Istenem - sóhajtja barátom -, ez a dolog emlékeztet egy történetre, amelyet nálunk otthon hallottam.
"A paraszt felesége rendszeresen feljárt a kastélyba, a konyhán kisegíteni. Otthon elrajongott szeretett urának az ott látottakról: micsoda ananászkrémes torta volt ott ma megint! Tejszínhabbal! S hogy lelkesedtek az urak! -
A paraszt egy ideig csak hallgatta a mesét, aztán elvesztette a türelmét s ráparancsolt az asszonyra: elég volt! Most én is ilyen tortat akarok! Eriggy, csinálj egyet! - De drága párom - mondja az asszony - nincs ananászunk! - Nem baj, süsd ananász nélkül! - De kedvesem, nincs fehér lisztünk, csak rozsliszt... - Mindegy, csináld rozsliszttel. - De apám, nincs tejszínhabunk! - Hát legyen hab nélkül! - De nincs egy tojás se a házban! - Fogd be a szád! Ki a konyhába! Ha még egy szót szólsz... s a szegény asszony mar keverte a tésztát.
- A paraszt megkóstolta, rágta egy ideig, lenyelt egy darabot s aztán elmélkedve azt mondta: nem értem, miért lelkesednek ezért az urak ennyire."
Nem érek rá válaszolni, az elnök csönget, a delegátusok leülnek: az angolok, egy holland, egy norvég, a tegnapi francia, egy olasz, svájci, osztrák: ecce Európa! - Az angolé a szó.
- "Uraim - kezdi -, mi elvben - in principle - melegen pártoljuk az Egyesült Európai Államok megteremtését. Tervünk komolyan hozzájárulni ennek a kontinentális államnak a jólétéhez, amint ezt még itt, a gyűlés folyamán be fogom bizonyítani. Cserébe csak megértésüket kérem, ha ki kell jelentenem, hogy Anglia mint tagállam nem fog belépni egy ilyen alakulatba.
A brit nemzetek önállóak - a korona egyesíti Ausztráliát, Kanadát, Dél-Afrikát s az Anyaországot. Mármost világos, hogy Ausztrália, az ötödik kontinens, nem léphet be tagállamnak egy Európai Unióba. Kanada és Új-Zéland önálló amerikai vagy csendes-óceáni politikát folytatnak. Másrészt Anglia, csak azért, hogy beléphessen Páneurópába, nem bonthatja fel az évszázados Brit Világbirodalmat, minélfogva mi csak tanácsadó szerepben jöttünk ide. Kormányunk - a labour kormány - kiváló tervet dolgozott ki a közegészségügy tökéletesítésére. National Health Service" - és pontosan megmagyarázza, hogy működik, mire jó a nemzet általános betegbiztosító rendszere, mennyibe kerül és hogy lehetne alkalmazni "kontinentális viszonyokra". Végül újra Churchill szívélyes üdvözletét hozza, mely azonban most a tegnapinál csendesebb tapsvihart vált ki.
Gyorsan nekilendül a mellette ülő angol hölgy s hatalmas okmánytömeget kap elő. "Pártunk - mondja a gondos, mindenre gondoló háziasszony megnyugtató mosolyával - a konzervatívok nagyrészével ellentétben híve az Európai Egyesült Államoknak. Szakértőink számítása szerint azonban az egyesülés utáni első időszak rendkívül súlyos problémákat fog felvetni. A védvámok megszüntetése egész iparágakat fog megbénítani s az első tünet egy fájdalmas munkanélküliség lenne. Kidolgoztunk tehát egy tervet, amely az átmeneti időben biztosítja a full employment policy (munka mindenkinek) keresztülvitelét". S a számok, tények, tanácsok tömegét fordítom olaszra azzal a tolmácsnak jóttevő érzéssel, hogy senki sem haragszik, ha rövidítek egy kicsit.
Ezután elhallgat a két angol s úgy ülnek némán, mintha a ködös csatorna választaná el az asztalukat a kontinentális fotelektől.
Az elnök a hollandnak int, s ez kiveszi a kurta pipát a szájából. Látszik, hogy röviden fog felszólalni, nehogy kialudjon a tüze, hálás pillantást vet a két bőbeszédű angliusra és csak ennyit mond: "Amit angol kollégám a gyarmatot bíró nemzetekről mondott, az Németalföldre is áll. Mi és másik holland kollégám, aki rámbízta a mondókáját, megértjük és osztjuk a brit álláspontot. A Szunda-szigetek és Belga Kongó nem léphetnek be egy Európa Unióba. Így egyelőre mi - belgák, luxemburgiak és hollandok -, a Benelux államok, megalkottuk azt a szűkebb együttműködő csoportot, amely nem csatlakozhat egy kontinentális blokkhoz. S mivel kormányom még nem dolgozott ki pontosabb terveket egy ilyen Európa Unió számára" - itt valószínűleg azt akarta mondani: "befejezem szavaimat", de észrevéve, hogy a pipa majdnem kialudt, gyorsan szívott rajta egyet s leült. Mi fordítók egészítettük ki a mondatot.
Meleg van a teremben, újságírók jönnek, mennek, magnéziumfény villan - az angolok nagyon elhúzták az időt. De az elnök erélyes, rázza a csengőt és a francia delegátushoz fordul: - S'il vous plait - .
A francián látni, hogy szívesen beszél. Úgy várta ezt a szilvuplét, mint a tenorista a karmesteri pálca mozdulatát. Hatalmas lendülettel kezdi. - "Mi - mi franciák, a kormány, a nép - mi elvben - en principe - pártoljuk az Európai Egyesült Államok megalakulását. Franciaország, miután száz évben három ellenséges inváziót élt át, békét akar, békét követel. Ezt a békét csak egy Egyesült Európa adhatja meg. Mar Briand is követelte! De szükségünk van arra a tudatra, hogy Egyesült Európa alatt a többiek is azt értik, mint mi. Az egyesülés - s itt az olasz delegátusra néz - nem jelentheti azt, hogy most minden állam exportálhatja a munkanélküliséget. Ha! Pas d'exportation de chomage! Mert mi átlátunk a szitán! Vannak szapora népek, a tízgyermekes családok népe, vigadnak, mint a házinyulak - igen, Uraim, comme les lapins -, és ha akkor nincs már elég kenyér, a szomszédra akarjak zúdítani az éhes tömeget. Nem, Uraim, erről szó sem lehet. A munkanélküli otthon esetleg becsületes ember marad. A család, a környezet, a konvenciók - de az idegenben, egy magasabb színvonalú országban elsüllyed, bűnöző lesz, agitátorok áldozatává válik, nincs mit vesztenie, tehát támad - ilyen veszélyeknek vagyunk kitéve, ha kinyitjuk határainkat. Nem lehet, ahogy ezt kedves angol kollégám tanácsolta, előbb letörni a határokat s azután küzdeni a munkanélküliség ellen. Csak akkor fogjuk megvalósítani a Nagy Tervet, ha az egyes nemzetek mar előzőleg megoldották égető szociális problémáikat!
Izgalmas pillanat. Ha most az olasz delegátus hasonló hangnemben felel, vége a kongresszusnak. Vagy hallgatni fog, úgy tenni, mintha azt sem tudna, mi a házinyúl?
Az olasz csendes mosollyal áll fel. "Biztosan az anyjára hasonlít - gondolom -, az olasz anyák szoktak így mosolyogni."
"Signori - mondja, s csendesen elnéz a francia kopasz feje felett -, az olasz kormány ezúttal egy különösen jóleső szerepet vállalt. Ez a kongresszus a vendégünk. Nem avval akarunk hozzájárulni az Egyesült Európa megteremtéséhez, hogy beleszólunk a vitába, hanem azáltal, hogy egy asztalhoz ültetjük az európai nemzetek képviselőit és megteremtjük azt a baráti atmoszférát, amelyben megérnek a határozatok, megszületnek az eredmények. Az olasz kormány és Róma városa holnap estére a Palazzo Madamaban vendégül fogjak látni a kongresszus tagjait. A bankett után a Római Opera tagjai hangversenyt adnak és az Opera balettja fel fog lépni. (Miloss Aurél vezetése alatt - gondolom hozza. Balettmester, ez is magyar business.) Signori e signore, olaszos vendégszeretettel várjuk Önöket."
Egyszerre kitör a taps, mint tegnap a nagyteremben. Az angolok átmosolyognak a ködön, a holland kiveszi szájából a pipát, a francia átnyúl az olasz asztalához s hosszan, melegen rázza a kezét... "Union spirituelle" hallom és "unité latine"! Az elnök hosszan rázza a csengőt, míg helyreáll a rend.
Most a norvégé a szó, egyedül jött, látom, hogy svéd és dán társa nélkül nem érzi magát jól a latinok közt. Ha a skandináv lélekről folytatott tanulmányaim nem csalnak, a három északi úriember ma ebéd után kikockázta, ki jöjjön ide s kik ülnek a Capitolium alatti osteriák egyikébe, borozgatni, várni, hogy befűtsék a kemencét, amelyben este a pizza sül...
"Rövid leszek - ígéri a norvég, szépen, melodikusan ejtve ki az angolt -, igen rövid. Mi, a skandináv nemzetek elvben már régen hívei vagyunk az Európai Egyesült Államoknak. Már meg is állapítottuk, mikor lesz a legalkalmasabb pillanat, hogy belépjünk. Megmondom. Akkor, mikor Anglia és Hollandia is belépnek. Minket számtalan hajózási érdek köt az angolszász, vagy mondjuk teuton testvérnemzetekhez, s a velük való együttműködésben látjuk a legbiztosabb utat, egy egyesült európai kontinens irányában. És önmagam, valamint skandináv kollégáim nevében köszönöm az olasz kormány holnap esti meghívását." S miután ígéretét, miszerint rövid lesz, beváltotta, a norvég úr sietve elhagyja a termet, evvel is igazolva előbbi feltevésemet.
Az órára nézek s látom, hogy sok más kongresszussal ellentétben a miénk nem haladta túl a megszabott időt. Még nincs késő és már csak két kis nemzet van hátra: Svájc és Ausztria. Mind a kettőt idősebb, kistermetű úr képviseli. Talán furcsa is volna, ha most egy szélesvállú óriás terpeszkedne fel mint helvét delegátus.
A kis ember piros alapon fehér keresztes jelvényével feláll, biccent s az elnök felé fordul: "Nagyon köszönöm az elnök úrnak, hogy felhívott. Az elnök úr valószínűleg elfelejtette, hogy tegnap, a megnyitás után, külön megkértem, hogy minden félreértés elkerülése végett ne hívjon fel. Én tudniillik nem vagyok delegátus. Megfigyelő vagyok. Ahogy ezt egy francia diplomata Genfben mondta: kétfülű ceruza vagyok, semmi más. A svájci alkotmány tiltja, hogy mi akármilyen blokkba, védszisztémába vagy konvencióba belépjünk. Ilyen értelemben minket nem érdekel, hogy milyen csoportosulások alakulnak körülöttünk. Máma idejövet - ezt mindenesetre meg szeretném említeni - egy újságíró avval a gondolattal fordult hozzám, hogy proponáljam az egyes európai államok felvételét a Helvét Konföderációba, s hogy ilyen módon egész Európa Svájccá váljon. Az ajánlat rendkívül hízelgő s eddig folytatott politikánk elismerését jelenti, de még mielőtt valaki komoly, vagyis hivatalos formában indítványozna ilyesmit, súlyt fektetek rá hangsúlyozni, hogy tárgytalan. Az első világháború után megengedtük Liechtenstein hercegségnek, hogy csatlakozzon hozzánk. Ez lehetséges volt, bár nem hiányoztak a nehézségek. Most, a második háború után Büsing falva kérte a felvételét a svájci unióba. Amint talán tudjak, egy négyszáz lakosú faluról van szó, Schaffhausen kantonban, amely minden oldalról svájci területtel van körülvéve, de a württembergi király tulajdona volt s ennélfogva a Német Bundesrepublikhoz tartozik. A berni Bundesrat még nem döntött és a bonni parlament sem mondott végleges véleményt. S ha elgondoljak, hogy a büsingi "enklavé" kérdését öt éven keresztül még nem sikerült megoldani, bár - itt hirtelen észreveszi, hogy messze jár Páneurópától, s témát változtat: - ha már az elnök úr volt olyan szíves felhívni, megragadom az alkalmat és indítványozom, hogy az Európa Unió a következő kongresszusát Svájcban tartsa. A tóparti varosaink: Zürich és Genf valóban igen alkalmasak volnának. Genfben üresen áll a Népszövetség gyönyörű palotája! Interlaken, a berni Oberland gyöngye úgyszintén kies fekvésű találkozóhely volna. Ajánlanám Bázel hangulatos városát is, ahol mar számos zsinat és kongresszus tartatott. A svájci vasutak nemzetközi kongresszusok résztvevőinek mindenkor 25 százalék kedvezményt nyújtanak."
Valami olyasféle hangulat vesz erőt a gyülekezeten, mint az iskolásgyerekeken az utolsó óra utolsó tíz percében. Az angolok összecsomagoljak a terjedelmes papíranyagot, a holland valami különleges műszerrel szurkálja és kaparja a kurtapipát, hogy végre tisztán zsebrevághassa, a norvég elárvult székéről egy fényképész szór jobbra-balra magnéziumnyilakat, de ő is indulófélben van, mert az esti lapokban mar benne kell hogy legyen az ülés képe. A svájci egy csomag illusztrált prospektust nyújt az olasz felé, amikor utolsónak az osztrák delegátust szólítja az elnök. "Hans Maurer, az osztrák parlament tagja" - mondja, azután tüntetőleg zsebrevágja a listát, jelezvén, hogy Austria erit in orbe ultima, hogy e körben az osztrák felszólalás lesz a legutolsó. Sajnálom a kis osztrákot. Metternich kancellár, a diplomaták diplomatája meg tudta volna-e menteni a helyzetet? Mit lehet az elhangzott szólamok után még mondani?
De Hans Maurer nem gondol elődeire, szépen kiteszi az asztalra jegyzeteit és beszél.
- Milyen nyelven? - kérdi az első mondat után tolmácstársam.
- "Stoajerisch" - magyarázom. Stájermárki németül.
- Szent Isten, fordítsa olaszra vagy franciára - én megyek.
Valóban nemzetközi összejöveteleken nem szokás egzotikus nyelveket használni. De érzem, most már minden tőlem függ. Ha az utolsó beszéd sem menti meg Páneurópát, vagy ha én nem fordítom le Hans Maurer szavait, akkor a holnap esti vacsora lesz a szép alom requiemje. Lázasan jegyzek.
- Ibicci - mondja Maurer -, kérem önöket, ich bitte sie, mit akarnak tulajdonképpen? Elég nehéz a helyzetünk így is! Az osztrák paraszt földje az Alpesek hideg, meredek hegylánca. A szőlőhegye a Duna szűk völgye. Az osztrák vincellér itt dolgozik egész évben, s ha áprilistól októberig süt a nap, akkor meglesz a savanyú borocska, amelyet megiszunk, s egy hektár jó szőlő Wachauban tízezer schillinget ér. Ha holnap jön az Európa Unió, vége mindennek: jön a jó olasz bor, a vincellér még csak el se tudja adni a szegény darab hegyoldalát s mehet világgá. S a tejgazdaság? Ha jön a dán tej, a vaj, végünk van! Persze a varosok egy ideig túlélnék a katasztrófát, egy pár hotel is megmaradna - de egy Egyesült Nagy Európában őrület volna az Alpesekben mezőgazdaságot folytatni. Más szóval: az osztrák paraszt halálra van ítélve, mehet a gyárba, felkötheti magát. A parasztság pedig a nép gyökere, ereje, anyaga! Legyen az Alpokból sporttelep, szanatórium - parasztok nélkül vége Ausztriának. Mint a Parasztpárt parlamenti képviselője s még úgy is, mint osztrák polgár, könyörgöm - ibicci -, hagyjanak nekünk békét, ne jöjjenek egy újabb, nagyobb stílű Anschlusszal, csinálják meg azt a Páneurópát maguk nagyok, und lassen uns gfälligst aus - hagyjanak ki!
- Hogy fordítsam le ezt a szép elmefuttatást diplomáciai nyelvre?
- Röviden - mondja az elnök.
- Az osztrák delegátus rámutatott a nehézségekre, melyek esetleg az Alpokban dolgozó osztrák parasztokra hárulnának, ha az Európai Egyesült Államok gondolata megvalósulna - foglalom össze a beszédet.
A delegátusok vigasztaló pillantásokat vetnek "Ausztria" felé, a svájci neki is átnyújt egyet színes füzetkéi közül.
- Köszönöm, Uraim - mondja az elnök -, grazie, merci, thank you, danke schön. Páneurópaiul elköszönünk: buona sera, good evening.
- Jöjjön - mondja Hans Maurer -, hörns [figyeljen ide], maga igazán megértette, amit mondtam?
- Ibicci - mondom most én -, húsz évig éltem Ausztriában.
- Jaj - vágja rá -, ez baj. Tudja, meg kellett mondanom az igazat, mert úgy áll a dolog, számunkra katasztrófa volna, de nem akartam megsérteni senkit se. Igazan azt reméltem, hogy senki sem fog megérteni. Remélem, nem rajtam múlt, ha...
- Gorkaspur - mondom -, szó sincs róla.
- A nyugat! Megvolt nekünk a mi jó, régi k. u. k. császári és királyi kis Páneurópánk. Szétverték, szétszedték. Most aztán jól nézünk ki, ők is, mi is. Mondja, eljönne velem vacsorázni? Talán együtt összeállíthatjuk a beszédek kivonatát - maga mindig figyelt és nekem holnapután Bécsben be kell számolnom.
- Jó - mondom -, gyerünk, gema...
És megyünk együtt spagettit enni.


(1)- A kongresszus az Európai Mozgalom Konferenciája, 1950. július 4-7.


[Lénárd-index]    [Lénárdról]     [Lénárd-szeminárium]