Az Irodalmi Újság június 15-i számában
az Idő Sodrában rovatba tévedés csúszott
be. Tanulságos dolog megfigyelni, mennyire elfelejti a kortárs
az átélt vagy frissiben olvasott eseményeket.
Skorzeny eszerint Mussolinit "a szövetségesek
fogságából" mentette volna át a nem
kevésbé kellemetlen német fogságba. Mussolini
egy percig sem volt a szövetségesek foglya. Miután
1943 június 25-én a fasiszta nagytanácsban
leszavazták, a király magához hívatta,
még elénekelt neki piemonti tájszólásban
egy kis nótát, amely híven tükrözte a
katonáknak a Vezérről alkotott véleményét
és máris vöröskeresztes betegszállító
autó vitte a bukott diktátort a királyi kert hátsó
kapuján kifelé, míg a testőrség a
főkapunál várakozott. Badoglio, az új kormányfő,
túl sokkal volt adósa Mussolininek, semhogy kiadhatta
volna a szövetségeseknek. Ez ugyan rendkívül
egyszerű lett volna, hiszen Szicília már szövetséges
kézen volt, s az a torpedónaszád, mely Ponza
szigetére vitte Mussolinit, éppúgy indulhatott
volna Palermóba is - s ezáltal Badoglio meggyőzte
volna a szövetségeseket becsületes szándékáról,
s így hirtelen megfordult volna az akkor még ütőképes
olasz hadsereg, míg ilyképpen 45 nap alatt - a fegyverletételig
- a hadsereg szétzüllött, a németek beözönlöttek
és a szövetségesek alaposan tönkrebombázták
az országot. De Badoglio Mussolininek köszönhette az
"Addis Abebai herceg" címét, a Négus
szőnyegeit, a haláláig biztosított hadifizetést,
a legfőbb olasz tudományos szerv elnöki állását
(ebben a tábornok, aki már egy modern ágyú
mechanizmusát sem ismerte, a szakértői felettese
volt) és igen sok egyebet.
Így Mussolini előbb Ponza, majd Szardínia szigetén,
végül az Abruzzókban lévő Campo Imperatore
luxusszállóban olvashatta a Hitler küldötte
ajándékot, a sok kötetes Nietzschét, ilymódon
készülvén az ember-feletti-ember további szerepére.
Miután szeptember 8-án az olaszok letették a fegyvert,
a jól felkészült német fegyvertárs
megrohanta Rómát. Míg diákok, polgárok,
egyes gránátos osztagok fegyverrel védték
az ősrégi falakat, s az ostiai kaput, a király,
Badoglio és a trónörökös (ez utóbbiban
volt még egy kis becsület) még annyi időt sem
vettek maguknak, hogy a katonai és polgári hatalmat valakinek
átadták volna, civilruhában rohantak ki az adriai
partra, ahol egy hadihajó várta és vitte őket
a felszabadított Calabriába, ahol újból
táborszernagyi díszt öltöttek.
Mussoliniről közben tökéletesen megfeledkeztek.
Stahel tábornok, a németek római városparancsnoka
nyugodtan telefonálhatott volna a Campo Imperatorera, hogy a
diktátor fogjon magának egy taxit és jöjjön
le. Ám Göbbelsnek sürgősen szüksége
volt egy mesére, hogy a németek figyelmét a "tengelytörésről"
elterelje, s ezért megparancsolta Skorzenynak, hogy helikopterrel
siklórepülővel és egy kollaboráns olasz
carabinieri tábornokkal felszerelve, azonnal induljon Mussolini
"felszabadítására".
Az őrség - akikkel Mussolini saját elbeszélése
szerint (Storia di un anno, Milano, 1944) naponta kártyázott
- nem lőtt, Mussolini Rómába repült, onnan
Münchenbe ahol - ezt Vittorio fia írta meg emlékirataiban
- a sült csirke igen kemény volt, a hagymasalátáról
hiányzott a finom olaj, - vagyis a dicsőségnek végleg
vége volt.
Skorzenynek ez volt a legkisebb "fegyverténye". Volt
ennél különb is: írországi birtokán,
ahol zavartalanul gazdálkodik, véresebb történetekről
mesélhetne. De hogy Mussolinit a szövetségesek fogságából
szabadította ki, azt aligha merné állítani.
|