Az a különbség a tudomány és a hit -
vagy mondjuk: a tudomány és a babona közt, hogy a
tudomány a bizonyítékait a külvilágban,
a babona önmagában keresi. A tudós elfogadja az ellenvéleményt,
vagy mindenesetre képes felháborodás nélkül
meghallgatni egy a sajátjának ellentmondó nézetet.
A vadember, ha - tesszük - valaki kétségbe vonná,
hogy a Maloi-Té teremtette világot, hogy kedvenc fekete
kismalaca holdtöltekor meghalt, s hogy ennélfogva holdtöltekor
tilos spenótot enni, a tagadót avval a jóleső
érzéssel bunkózná le, hogy ezzel az emberiségnek
szent szolgálatot tesz. A tudós tudomásul vette,
hogy az a kijelentés, miszerint kétszer kettő négy
csak akkor biztos és elfogadható, ha a pontos mennyiségtani
levezetés minden más megoldást kizár.
Tudományos világban élünk és a szegény
babonák már nagyon megritkultak. Ha villanyt gyújtunk,
papirosra írunk, álomport szedünk, avagy órára
nézünk, hosszú tudományos folyamatok végpontjain
nyugszunk meg.
Hogy mennyire áthatotta a tudomány az életünket,
azt épp a napokban éreztem, amikor egy barátom
meghívott, hogy nézzem meg azt a nagy biológiai
laboratóriumot, amelyben ő is dolgozik. Barátom
tíz (vagy húsz?) ezer tengerimalac korlátlan ura.
Ezeket mutatta be.
Nem is tudtam, hogy a tengerimalac milyen fontos állat. Életünk
és egészségünk tőle függ. Az ő
bőrén próbálják ki azt, ami a mi
életünket hosszabbítja. Ha régi ismerősünk,
az egyszerű sertés, füstölt és pácolt
tagjaival olyan megértően hozzájárul téli
estéink szépítéséhez, s élete
árán is tökéletesíti töltöttkáposztánkat,
mégsem állíthatjuk, hogy egészségünk
vagy pláne szépségünk őre. A tengerimalac
viszont a tiszta tudomány passzív, de nélkülözhetetlen
szolgája. Hálánkat és tiszteletünket
érdemli.
Itt tartjuk őket tankokban - mutatja be őket a barátom.
A tankok egy méter es tíz centiméter magasak.
- Nem mindegy ez? - kérdem.
Barátom mosolyog. Tudja, hogy az író naiv, hogy
ne mondjam, babonás, nem számol, hanem "hisz"
valamiben: a művészetben, a szerelemben, az emberiség
biztos pusztulásában - mindenesetre a hite, a bizonytalansága
hajtja és nem tudja, hogy az igazságok számokba
vannak foglalva.
- Nem mindegy, - mondja. Ezt hosszú kísérletek
után állapítottuk meg. Ha a fal csak egy méter
magas, bizonyos atlétikai talentummal rendelkező tengerimalacok
átugorják. Ez a mi kísérleteink esetében
katasztrófát jelenthet.
- S ha magasabb?
Ha egy méter tíznél magasabb a fal - feleli barátom,
akkor a tankok tisztítása sokkal nehezebb. Akkor az asszonyok,
akik itt tisztogatnak, már nem tudnák egyszerűen
átlépni a falat, ami évente többezer munkaóra
többletet jelentene.
Nézem a tankok fenekén mászkáló fehér,
vörös, fekete és pettyes állatkákat.
- Egyhónapos korukig negyvenöt állatot tartunk egy
tartályban. - Egytől három hónapos korukig
harmincat. A felnőtt állatokból mindössze
tizenötöt.
- Ez is ki
van számítva?
- Persze!
Mégpedig két adat szerint: a tengerimalacoknak egy bizonyos
mozgásra van szükségük, ha az izmaikat akarjuk
fejleszteni. Ez fontos, mert például ha narkotizáló
szerekkel kísérletezünk, egy túl magas zsírtartalmú,
petyhüdt izmú állat olyan értékeket
mutatna, amelyek a normális felnőtt emberre nem számíthatók
át. Másrészt lélektani okokból a
malackák hely hijján búskomorak lesznek. Szükségük
van - ez malaclélektanilag igaz - egy bizonyos Lebensraumra.
A búskomor malackán viszont nem lehet megállapítani
az emberi léleknek szánt orvosságok, a vidító,
nyugtató altatószerek hatását. Az állatpszichológia
legújabb megállapításai szerint, a tengerimalac
lélektan minimumtere 160 négyzetcentiméter.
- Meg van állapítva az embernél is? - kérdezem.
Szeretném tudni, hogy milyen befolyással van húsz
kislakásbeli évnek egy ember kedélyállapotára
s önbizalmára.
- Az építészek még nem tárgyaltak
a lélekbúvárokkal. Másrészt nem céljuk,
hogy az ő betonskatulyáik lakóin pszichomotorikus
szerekkel kísérletezzenek.
Egy csoport víg, fehér malackát látok egy
kövér feketével a tank sarkában
- Jól
táplált állatkák - mondom.
- Íme,
ez az, ami fontos - hagyja rá barátom. - A helyes etetés
a siker titka. Itt semmit sem szabad a véletlenre hagyni.
- S ha az
egyik véletlenül nem szereti a sárgarépát?
A tudomány lényege az, hogy kizárja a véletlent.
Régen valahol lefúrtak a földbe és kőolajat
találtak. Ez véletlen volt. Ma geológusok és
geofizikusok megállapítják, hogy hol van, lefúrnak
és megtalálják. Ez a tudomány. Régen
a beteg tízféle növényből főzte
a teáját. Ha meggyógyult, az véletlen volt.
Ma már milligrammok szerint adagoljuk az orvosságot. Ez
tudomány. A tudomány minden lépését
az jellemzi, hogy kizárja a véletlent, hogy leszűkítse
az irracionális területet.
- Egyszóval a malacok ebédjét és reggelijét
a tudományos főszakács számítja ki.
- Majdnem. Nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést
- s ebben ugyanazt az elvet valljuk, mint a hadsereget élelmező
szakosztályok - hogy a malacaink túlkeveset kapjanak,
avagy annyit zabáljanak, hogy csak a trágyaprodukció
nőne. Főleg ami a drága fehérjét
illeti, pontosan a testsúly szerint kiszámított
minimumadagot kapják, vagyis egy grammot naponként s kilónként,
a növekedésben levők viszont ennél többet,
amint a táptabellából kitűnik...
Valóban a vörös, sőt a pettyes malacok is vígan
s látszólag jó lelkiállapotban igazoljak
a táptabella adatok helyességét, nagyban ugrálnak
egy fekete példány körül.
- Vitamint is kapnak? - kérdem.
Barátom kissé kitérően felel.
- Vitamint gyártunk, de nem a malacaink részére.
- Miért nem?
- A lélektani, mondhatnám, szintén malaclélektani
okokból...Tengerimalacaink nem olvasnak ismeretterjesztő
orvosi irodalmat, sem a mi saját prospektusainkat. Ennélfogva
nem hisznek a vitaminok csodahatásában és semmi
értelmi sem volna, ha adnánk nekik finom, jó készítményeinkből.
- Úgy van a dolog - teszi hozzá - hogy a kalórikusan
elegendő táplálékban úgyis sok van
a vitaminokból. Ha tudná, milyen nehéz, még
jól felszerelt laboratóriumban is, skorbutot, vagy beri-berit
előidézni! Az ember mindenféle éhdiétával
próbálkozik, de majdnem lehetetlen vitaminmentes élelmiszert
előállítani. Ha aztán megvan, valaki egy
marék füvet, vagy egy narancshéjat ejt a ketrecbe
s fuccs, vége a vitaminhiánynak. Nem, a vitamin a tudomány
babonája s mi - igen, tudom, nagyszerű üzlet, de itt
nem erről van szó - tisztán tudományos elveket
vallunk. Mit szólna valakiről, aki esőben három
esernyővel indulna útnak, s még maga mögött
is huzigálna egy kis esernyős kocsit? S mit szólna,
ha az illető bizonyítgatná, hogy az esernyő
jót tesz, megóv a nedvesség által okozta
betegségektől? Látja, ilyen az, aki vitamint szed.
Nem. A mi tengerimalacaink nem dűlnek be az ilyesminek.
Egy nagy tank fekete malackát csodálunk. Csak úgy
csillog a szőrük.
- Mind ilyen egészséges? - kérdem.
- Erre különösen vigyázunk. Vagyis: a tudomány
őrködik felettük.
Ha történetesen meghalna egy, az állatorvosi főiskola
kórbonctanára boncolja. Vigyázunk a tuberkolózisra,
gonddal kizárjuk a tumorra hajlamos malacszülők csemetéit
és állatainkat minden esetben beoltjuk coccidiosis és
sarcodiosis kórokozói ellen. Mondom: ez az elvünk:
nem szabad semmit sem a véletlen irracionális szeszélyeire
bízni.
A mintás intézmény bizonyítja barátom
igazát. Az utolsó tank is csupa jókedvű,
jóltáplált tengerimalacot rejt. Itt is vígan
szaglásszák egymást a fehérek és
a vörösök, egy fekete csendben nézi játékukat.
- Furcsa, - mondom - minden tankban van egy fekete is.
Barátom bólint. - Van.
- Véletlen? - kérdem.
Barátom közelebb hajol, szinte súgva mondja:
- Nem. Ez szerencsemalac.
- Micsoda?
- A szerencsemalac. Rengeteg bajunk volt evvel a tenyészettel.
Minden évben kétszer jött valami dögvész.
Egyszer leégett az egész istálló. De eztán
egyszer felvettünk egy vénasszonyt itt a környékből
takarítani. - Ő mondta...
- Mit?
- Hogy egyszerű. Elég minden ketrecbe berakni egy feketét.
És azóta - higyje el - nincs semmi baj. Még a laboratóriumuk
forgalma is emelkedett vagy 35 percenttel!
- Értem, értem - hagyom rá és indulok hazafelé,
megerősödve a tudomány csalhatatlanságában.
|