Lénárd Sándor: Az eugenikáról

Kortárs, 1985/2
Javíthat-e az orvostudomány az emberiség összetételén? Gondoskodhat-e arról, hogy jobb, egészségesebb emberek szülessenek? Csökkentheti-e a születendő közveszélyes őrültek számát? Hangzatosabban: mi az EUGENIKA, az a tudomány, amely mindezt ígéri?
Ha ezek tréfás kérdések volnának, úgy illenék felelni rájuk, hogy a végére hagynánk a csattanót. De ezek tragikus kérdések, értelmetlen kérdések; szabadjon tehát előre válaszolnom. Az orvostudomány az emberek bajain igyekszik segíteni, betegségeket gyógyít, és alapelve, hogy nem foglalkozik az emberek értékelésével. Az emberiséget próféták és politikusok próbálták boldoggá tenni. Az orvostudomány nem gondoskodhat arról, hogy jobb emberek szülessenek, mert nincs mércéje, amellyel jókat és rosszakat megmérhetne, nem tudja, ki a bölcs... ráadásul semmi befolyása sincs azokra az érzelmekre, amelyek házassághoz vagy egyszerűen csak a szexuális kapcsolathoz vezetnek. A vak, nyilazó Ámor, a hatalmas Cupidó uralkodik ma is, mint a hatalmas Zeus idejében. A szerelmesek maguk választanak. Nem kérnek orvosi tanácsot. S az orvost már az iskolában arra tanítják, hogy MEDICUS NON ACCEDIT NISI VOCATUS - vagyis (a latinnál kevésbé, zengzetesen) -, hogy ne legyen fogadatlan prókátor. A születendő közveszélyes őrültek szülei feltétlenül azokhoz tartoznak, akik nem kérnek tanácsot. S ha kértek volna; elővehetjük korunk hírhedt tébolyodottainak szüleit - kevés kivétellel olyan szelíd, kissé korlátolt, alázatos emberekre lelnénk, akik minden nehézség nélkül megkapták volna az elmeorvosok bátorító vállveregetését, nihil obstatját. Sőt: még közveszélyes fenevadakat sem lett volna célszerű eltanácsolni a szaporodástól. Mussolini fia jámbor, középszerű jazz-zongorista, lánya szerény, csöndes háziasszony. Bormann fia pap, misszionárius, példás életű ember.
Inkább eltanácsolta volna egy mai tudományban jártas orvos Johann Sebastian Bach apját: jelentéktelen zenész volt, nem komponált, viszont volt egy elmebeteg testvére. Inkább Beethoven apját: a rossz zenészt, erőszakos embert, aki egy rosszhírű, valószínűleg vérbajos szolgálót vett el. Vagy a részeges, bolondos Strehlenaut, Lenau apját...
Hogy lehet az - kérdezzük mármost -, hogy az orvostudományra róják a feladatot: gondoskodjék egészségesebb emberek születéséről? Mondhatnánk: talán, mert az állattenyésztésben szép eredményeket ért el a "fajnemesítés". Vannak nagyszerűen tojó tyúkfajták, gyorsan növő, húsos kacsák, jól tejelő tehenek, és zsíros disznók - sőt már nagysonkás disznók is - olyanok, amelyeknek mellső lábai is pompás csülköt adnak.
Ezeket az eredményeket azért lehetett elérni, mert az említett állatok generációváltása hasonlíthatatlanul rövidebb, mint az emberé. Amit a csirkénél 30 év alatt érhetünk el; - 60 generáció! - azt az embernél 60x30, vagyis 1800 év alatt. Ami azonban még jelentősebb: az állattenyésztő egyetlen egy (ritkán két) tulajdonságot szándékozik kifejleszteni. Nincs kizárva, hogy ez lehetséges az embernél is. Kínai kalligráfusokról olvashatjuk, hogy vannak kétezer év óta szépíró családok, s ezek rendkívül szép ideogrammákat rónak. De amíg nincs módszerünk, hogyan mérjük a kínai írásjelek szépségét, a mérő, mérlegelő tudomány nem ítélheti meg az eredményeket. Egy tulajdonságra - izomerőre - párosították a Paraguayt uraló jezsuiták néger rabszolgáikat. Kettőre -- szőke hajra, magas testalkatra - párosította Himmler a párthű germánokat. Ezek a kísérletek túl rövid ideig tartottak, semhogy az embertenyésztést - az Eugenikát - szolgálták volna.
Ha az állattenyésztés eredményeit - gondolatban - emberi viszonyokra visszük át, még egy nehézségbe ütközünk: bár egy bizonyos pontig meg tudjuk ítélni, mi jó nekünk, már megakadunk, ha azt kérdezzük, mi jó a tenyészállatnak. Jó a yorkshire-i sertésnek, ha saját zsírjába fúl? Jó a tyúknak, ha sokat tojik, de elveszti képességét, hogy kiköltse tojásait? Jó a tehénnek, ha túltáplálva, túlfejve, a füvet zsiradékká változtatva mozdulatlanul áll, már csak akkor mozdul, ha vezetik, régen elvesztett ősi mozdulatok nélkül, bambán kérődzik? Az ember kedvence, az okosnak elhíresztelt kutya már a patkánynál is butább, éhen pusztul, ha farkcsóválásáért nem kap az ember eledeléből. Ha az ember maga a "tenyészállat", a döntő kérdés ez: mi jó neki?
Az állattenyésztés szótárából még egy veszedelmes fogalom tévedt az emberrel foglalkozó tudományokba: a faj fogalma.
Ha egy állattenyésztő két fajtát keresztez - például egy igen rövid lábú ebet egy hosszú testűvel - az eredményt csúf korcsnak nevezzük. Ha azonban a tenyésztőnek sikerült 10000 teljesen egyforma példányt előállítania, örök babért szerzett: megteremtette a borzvadászaton nélkülözhetetlen dakszlit, mely immár százhúsz éves családfájával nemes, tiszta fajú kutya lett.
A fajtiszta kutya standardizált korcs. A lehetséges fajták száma - míg a genus és a species száma korlátozott -, korlátlan.
Hogy vannak-e emberfajok, kérdéses. Hogy öt faj van-e, ahogy némelyek állították, vagy 63, mint azt egy újabb munka állítja, még kérdésesebb. A legvitatottabb kérdés - értelme ugyan nincs -, mely a legtöbb fájdalmat okozza, hogy van-e rangskála, amelyen be lehet sorolni a fajokat felsőbb- és alsóbbrendű fokozatokba. A fehér szívesen elhiszi, hogy ő a felsőbbrendű lény, a fekete az ellenkezőjét bizonyítja: a szőrös, hosszú hajú fehér, már a szőrzete révén is közelebb áll a majomhoz. Mind a két "faj" fehérnek születik - de csak a néger fejleszti tovább a bőr pigmentációját, a fehér csökevényként megáll. Dzsingisz kán törvénybe foglalta: "a mongol tiszta, mint az arany". Az arany nem mosakszik. (Ennélfogva az egykor mongolok megszállta területen csak lassan hódít a szappan.) A mosakodó népeket az "aranyhorda" saját felsőrendűsége tudatában igen jó lelkiismerettel irtotta. Nem is olyan régen a japánok voltak azok, akik fajuk felsőbbrendűségét hirdették: az ő császáruk, aki egyúttal a nép atyja, egyenesen Amaterasu - O-Mahami istennő leszármazottja!
Így mindenkor akadt arra elv vagy érv, hogy aki az embercsoportokat osztályozza, a saját fajtáját állítsa az embergúla csúcsára. Még egy olyan tárgyilagos tudós, mint Linné. sem habozott, hogy az "alacsonyabb" alakulatoktól a "magasabb" élő alakzatokig vivő sor csúcsára a HOMO SAPIENSként a fehér embert helyezze!
A XVIII. század csak teológiai érveket ismert: Isten csak egy Ádámot teremtett! S Ádám fehér volt, hisz Isten saját képére teremtette! Isten pedig - amint ezt egy amerikai püspök kijelentette - nyilván nem néger! Így született meg az az elmélet, amely a haladás dogmáját még el nem ismerő korban hivőkre számíthatott: eszerint Ádám, avagy Noé ivadékainak egy része lezüllött, addig fajult, míg ábrázatuk fekete, orruk lapos lett. Vagy megsárgultak, kutyafejű mongolok lettek; másokból sötét szemű, hindosztáni tájszólást beszélő vályogvető cigányok. Az angol rabszolgakereskedők s dél-amerikai vevőik egyformán jó lelkiismerettel nyomorították az emberiség alsóbbrendűnek nyilvánított részét. S istenfélő, de, ami a biológiát illeti, kissé maradi dél-afrikai hollandus kortársaink még ma is iskolában tanítják e kétezer éves tanokat.
A XIX. század már a természettudományokban vagy a történelemben kereste a fajskála elemzését. A német Johann Friedrich Blumenbach a harmincas években az "emberiség természetes variációiról" beszélve megkísérli, hogy a faj fogalmának értelmet adjon. Veszedelmesebb volt a természettudomány alapfogalmait fölényesen lenéző francia gróf, Gobineau, aki a "kék-vér" tűnő fogalmát akarta a fajéval pótolni. Szerinte az európai nemesség teuton eredetű (saját családját nem vezethette vissza Nagy Károly frankjaira), míg. a kevésbé értékes néprétegek "földközi-tengeriek" vagy "alpinok"... (A német nép, melynek nagy többsége szláv és kelta eredetű, hálásan fogadta a gróf kínálta nemességet.) Gobineau műve, az Értekezés a fajok egyenlőtlenségéről nem a teológiával érvel, mint az előző század munkái, nem ismeri az összehasonlító anatómiát, mint Blumenbach. Ama féltudományra épít, melyet a németek "történetfilozófiának" neveznek, s amely Hegeltől Spenglerig és Rosenberg A XX. század míthosza című könyvéig húszévenként igen különböző hangú, értékű és hatású művekkel lepte meg az emberiséget. A nyomukban keletkezett polemikus irodalom áttekinthetetlen; stílusuk sokban hasonlít a XVI. és XVII. század úgyszintén végtelen számú vallási irataira.
Bevezetésképpen azért kellett szólnom az emberfajok fogalmáról, mert Gobineau 1853-ban közölt elmefuttatása Francis Galton 1869-ben kiadott Hereditary Geniusával felelős azért az elképzelésért, hogy egyszer valahogy sikerülhet tudatosan beleavatkoznunk az emberiség fejlődésébe, és, hogy akkor a tudomány, talán éppenséggel az orvostudomány gondoskodhatna eljövendő, boldog emberöltőkről.
Galton nem volt sem orvos, sem természettudós, még a történelemtudományok nemes dilettánsa sem, mint a németek kedvenc grófja, de középiskolát végzett és megalkotta az EU - jól - szócskából és GIGNOMAI - létrejövök - igéből az EUGENIKA szót. Az eugenika eszerint az a tudomány, amely arra tanít, hogy nemzzünk egyre magasabb értékű embereket. Az eugenika szó még él, bár a görög gyökereken kívül semmi sem ad pontos felvilágosítást arról, milyen tudományos felismerésen alapul a hit, hogy elérhető célokat szolgál. "Schon gut, doch muss man sich nicht allzu ängstlich quälen Denn eben dort, wo die Begriffe fehlen, dort steht ein Wort, zur rechten Zeit sich ein" - mondja Goethe, az idézetek atyja. Elég volt megalkotni a "bölcsek köve", "kör négyszögesítése", a ,,perpetuum mobile" a "szög háromfelé osztása" fogalmát, s máris akadtak, akik életüket, munkájukat ezeknek a feladatoknak szentelték.
Galton könyvét Hereditary Geniusnak nevezte. Gazdag bankár fia volt: rokonai, barátai a jómódú középosztályhoz tartoztak. Előszavában ezt mondja: "Elkezdtem gondolkodni kortársaim hajlamai, az iskolában és az életben megnyilvánuló teljesítményei felett, és csodálkozva láttam, hogy az adottságok milyen sokszor öröklődnek." Galton a bírák családjait tanulmányozva rájött, hogy 286 közül több mint minden kilencediknek apja, fia, testvére is bíró, és sok ügyvéd is akad ugyanezen családokban. Ebből azt következtette ki, hogy a bírói hivatáshoz szükséges tulajdonságok öröklődnek.
Galton meg volt győződve arról, hogy meg lehet határozni az emberfajok genetikai értékét. A négert az angolszász alá helyezte (mint amerikai kortársaink nagy része) A történelmi tényeket a genetika fogalmával elemezte: történelmi eseményeket genetikával magyarázott. Az "athéni fajt" két fokkal feljebb helyezte, mint a Viktória királyné alatt élő angol alattvalók faját, ezeket viszont ugyancsak két fokkal a "néger faj" fölé. De az angol bírákat pontosan három és fél ponttal becsülte magasabbra az agora népénél. Az indiánokat szerinte nem a Winchester puska irtotta ki, csak éppen "nem bírták a civilizáció súlyát". Galton meg akarta javítani a különben nagyrabecsült angolszász fajt, ezért szociális problémáit az eugenikával kívánta megoldani.
Galton összetévesztette a biológiai örökséget a szociális örökséggel (amely az iskolát, a környezetet adja), de angolszász és amerikai olvasói éppoly szívesen elhitték neki, hogy az "angol faj" felsőbbrendű, ahogy a németek Gobineau-nak, hogy a teutonok a világ sava, vagy a mongolok Dzsingisz kánnak, hogy tiszták, mint az arany.
Ha az emberiség történetének azt a viszonylagosan igen rövid korszakát vizsgáljuk, amely a betű feltalálása óta telt el, elmondhatjuk, hogy a világméretű járványokon kívül nem csekély zavart és szenvedést okoztak a könyvek is. Beteg képzelődés, gyilkos hazugság, vak tömegfanatizmus pusztít mindazóta, hogy papiruszra, birkavállcsontra, ócska fapapírra gondolatot tettető szavakat is lehet vetni.
Galtonnak, aki a modern genetika előtt született, akinek fogalma sem volt a biológiáról, a pszichológia alapelvekről, sikerült - igen könnyen sikerült! - kortársait meggyőznie arról, hogy a világnak angolszászokra, az angolszászoknak felső középosztálybeli géniuszokra van szüksége. Míg Mendel atya csak piros és fehér babvirágjaival kísérletezett, a radikálisabb eugenika-hívek már a gyengeelméjűek kiherélését követelték.
Igen rövid idő alatt politikai fegyver lett az eugenikából: támadó fegyver a fajgyűlöletet hirdető észak-amerikai, később a német politikusok kezében. Érdekes, hogy a Gobineau- és a Galton-féle értékskálán mélyebbre került latin népek több humanizmusról és emberszeretetről tettek tanúságot. (Utóvégre a "homo sum nil humani mihi alienum"-ot latinul fogalmazták meg.)
Galton lett az észak-amerikai "eugenikus mozgalom" útmutatója. Ennek a társaságnak kezdettől fogva nem tudományos, hanem politikai célkitűzései voltak. Az elnök - avagy vezér - egy kis vidéki újságíró lett: Albert Johnson. Mint megannyi gyűlöletet hirdető politikusnak sikere volt, 1923-ban képviselővé választották, s a képviselőház "Bevándorlási és Honosítási Bizottságának" elnöki székébe került. Alig egy évvel ezután a képviselőház megszavazta a "Bevándorlási Törvényt", amely az Eugenika első s aligha dicső megjelenése a törvényhozásban. A törvény bevezető szövege azt állította, hogy célja nemcsak Amerika népessége összetételének a megőrzése, hanem, mivel a lakosság nagy része angolszász eredetű, az észak- és nyugat-európai bevándorlók előnyben részesülnek, míg a kelet- és dél-európaiak aránytalanul nagy hátrányban. India, Kína, Japán szimbolikus kvótákat kaptak, Afrika semmilyent - bár ha a törvény igazi szándéka a számarányok megőrzése lett volna, a négereknek nyilván 10%-os kvóta jár. Johnson meggyőzte kollégáit, hogy a skandinávok értékesebbek az olaszoknál... Talán sohasem hallotta Galilei, Leonardo, Vivaldi, Marconi nevét. Vizsgáján mi magyarok is megbuktunk. Országunknak minimális "kvóta" jutott.
A sors iróniája, hogy egy jó évtizeddel később Magyarország is megszerezte a kétes dicsőséget: eugenikai elgondolások alapján törvénybe iktatta a "numerus clausust", az elsőt az európai földön hozott faji törvények közül.
Az is ironikusan hangzik, hogy Amerika hatalmát nem annyira a derék skandináv szántóvetőknek köszönheti, akik Illinoisban a marhahúsról, Idahóban a sült krumpliról gondoskodnak, hanem annak a ténynek, hogy saját törvényét kijátszva kvótán kívül vízumot juttatott Szilárd Leónak, Teller Edének, Neumann Jánosnak, Wigner Jenőnek és Enrico Ferminek, akik az eugenikai társaság listáján legalul szerepeltek volna - de megteremtették Amerika számára az atomfegyvert.
Hadd említsem meg itt az eugenikus, avagy fajvédő törvényhozás még egy kevéssé ismert kuriózumát: 1937-ben Brazília is elhatározta, hogy lépést tart a legújabb tudomány sugallta törvényhozással, s a brazil faj felsőbbrendűségének védelmére megtiltja a semita fajok, vagyis az arabok és zsidók bevándorlását. Biológiai támpontok híján a semita fajt csak a személyi okmányokból lehetett megállapítani. A törvényt a háború után elfelejtették eltörölni, csak 1953-ban temették el igen csendesen. De mivel az arabokat nem akarták megsérteni, 1952-ben még az volt kiírva az európai brazil konzulátusokra, hogy "kis-ázsiaiak, akik nem tudnak törökül" nem kapnak vízumot. Az amerikai törvényt, amely Lyndon Johnson szerint rendkívül káros hatással volt Amerika fejlődésére, a kongresszus elvben már eltörölte. De egyelőre még hatályban marad, az új törvény kidolgozásáig. Ma csak Dél-Afrikában vannak még törvények a felsőbbrendű fehér faj tisztaságának védelmére, vagyis a fekete bőrűek elnyomására, a vegyesházasságok megakadályozására.
A múlt században a még csak könyvekben szundikáló "eugenikai" elgondolások a mi századunkban vezettek embertelen törvényekig és tömeggyilkosságokig. A háború után kissé elcsendesedett a felső- és alsórendű fajokról szóló vita. De megvannak még, némely államban a felsőbb- és alsóbbrendű emberekre, vagyis a gyengeelméjűekre vonatkozó törvények.
Az eugenika hívei 30 amerikai államban elfogadtatták a gyengeelméjűek sterilizációjára (magyarán: kiherélésére) vonatkozó törvényeket. Ma több államban komoly harcok folynak az ilyen törvények eltörlésére. A törvények alapja az az elgondolás volt, hogy a gyengeelméjűség géneken alapszik, tehát öröklődik. Ez pedig ilyen leegyszerűsített formában nem igaz.
Gyengeelméjűek sokszor azok, akik gyermekkorukban agyhártyagyulladás vagy encefalitis áldozatai voltak; azok, akik a "fejükre estek...", s ha valaki úgy véli, hogy ez az utóbbi csoport - az agyrázkódást szenvedtek csoportja --jelentéktelen, megjegyezhetjük, hogy az autóbalesetek során igen gyakran fordulnak elő súlyos agyrázkódások!
Gyengeelméjű gyerekek születhetnek, ha az anya a terhesség első heteiben bizonyos vírusbetegségeken (rubeola) esik át, ha túl magas D-vitamin adagot kapott. A szülők alkoholizmusa, vérbaja, morfinizmusa árthat az agy fejlődésének. RH-inkompatibilitás vízfejűséget okozhat..., vagyis a biológiai adottságon kívül is igen sok körülmény vezethet gyengeelméjű gyerek születéséhez. Valójában csak az esetek egy bizonyos hányadában "öröklött" a gyengeelméjűség. Az eugenika hívei szívesen idézik őket, ha az emberiség késsel való boldogítását ajánlják. Magam is hozzájárulhatok a gyűjteményhez: él a közelemben egy család, amelynek tagjai süketnémák, hülyék vagy süketnéma hülyék. De vígan szaporodnak, mivel ép agyrészeik még mindig képessé teszik őket az élethez szükséges manióka és kukorica termelésére. - Egy másik családban a családfő paranoid skizofréniával elmegyógyintézetben él... de egyszer egy évben szabadságot kap, hogy megtermékenyítse feleségét. A gyerekek közt már gyilkos is akadt. Jobb volna, ha a családapa nem kapna szabadságot.
Az eugenika hívei az ilyen esetekre alapozzák törvényjavaslataikat. A helyzet hasonlít a másik EU - az euthanázia esetéhez. A jó nemzést és a jó meghalást egyformán nehéz törvényileg szabályozni. Az euthanázia hívei is bőven szolgálhatnak végletes és megrendítő esetekkel. Vannak bénák és szenvedők, vannak a tumoroknak, az agyvérzéseknek, a sclerózis multiplexnek olyan áldozatai, akiknek a halál megváltás volna. Van olyan eset, amelyben szükségtelen kegyetlenségnek hat a beteg életének mesterséges meghosszabbítása.
Volt már rá eset, hogy a bíróság felmentette az orvost, aki emberségből ölt, vagy egy anyát, aki nagy adag altatót adott a végtagok nélkül született csecsemőnek... de az euthanázia hívei az eugenika híveivel ellentétben még nem dicsekedhetnek azzal, hogy egyetlen törvényhozó testületet is meggyőztek volna. Az orvosok sem vállalnák a bíró szerepét. A betegnek pedig joga van tudni, hogy orvos lép-e betegágyához vagy hóhér! A kérdés nem az, hogy volna-e a törvénynek értelme egyes végletes esetekben, hanem, hogy milyen végzetes visszaélésekhez vezethetne. S ezeket túl könnyű elképzelni.
Az eugenika esetében még a képzelethez sem kell fordulnunk: őrült hívei száz- vagy kétszázezer (ki számolta volna pontosan) embert pusztítottak el, nehogy gyengeelméjűeket nemzzenek. És olyan emberek is kés alá kerültek, akiknek csak a testvérei voltak gyengeelméjűek vagy epileptikusak. Ha a XVII. században már léteztek volna ilyen törvények, Bach apja nehezen kerülte volna el a kiherélést: volt egy tökéletesen imbecilis leánytestvére! Sőt az eugenika hívei rámutathatnak, hogy a beavatkozás nem lett volna haszontalan: Bachnak négy zseniális zeneszerző fián kívül volt egy imbecilis fia is, aki még beszélni sem tanult meg! Ha a múlt század végén már az eugenika szempontjából adták volna meg a házassághoz szükséges okmányokat, a Nobel-díjas Hermann Hesse mániákus, migrénes apja soha nem kapta volna meg az engedélyt.
Újabban egy érdekes csoport gyengeelméjűséggel járó anyagcserezavarról mutatták ki, hogy öröklött, sőt, egy bizonyos génhez kötöttek. A "phenylketonuria" ezek közül a legérdekesebb. Irodalma kiterjedt. Van aki azt írta (Weltwoche), hogy a betegség az egész emberiséget veszélyezteti! A betegek 63 százaléka gyengeelméjű! S ezek szaporodásképesek!
Kevésbé tragikusnak látjuk a kérdést, ha megtudjuk, hogy a 200 millió amerikai közül kétszázan szenvednek phenylketonuriában (a többi, hasonló zavar még ritkább), vagyis egymillió ember közül egy! S ezeknek is 40%-a épelméjű! Az autóbalesetek ennél naponta több maradandó agybántalmat okoznak anélkül, hogy valaki ezekre az apró balesetekre egy csepp tintát is szentelne! (Még az Egyesült Államok heti 1000 halálos balesete sem igen aggasztja az olvasó- és autózó közönséget.) Vannak igen érdekes elmebajok és anyagcsere-betegségek, melyek csak egyetlen egy családban fordultak elő, de az eugenikáról szóló írásokban számtalanszor idéztetnek. (Tay-Sachs féle vaksággal járó gyengeelméjűség.
Egyszerűbb képet kapunk, ha arra gondolunk, amit minden csokoládé- vagy srófgyáros tud: hogy minden tömeggyártásnál akad selejt: minél komplikáltabb egy gyártmány, annál több. Az emberi test igen komplikált gépezet; az agyvelő a legkomplikáltabb, legérzékenyebb része. Agysérülések nem gyógyulnak; az agy sínyli meg leginkább az oxigénhiányt. Egymillió újszülöttnél nem számíthatunk ugyanannyi tökéletes és sértetlen agykéregre. Minden nemzedéknek meglesznek az őrültjei és elmebetegei. Ez az ára az agyvelő minden kiagyalt gépnél bonyolultabb felépítésének.
A törvényeknek ebbe a folyamatba alig lehet beleszólásuk. Az eugenika prófétái - "szenvedélyes, messianisztikus, kritikátlan- és embertelennek" minősíti őket egy kritikus (Mirsky, Scientific American, Oct. 1964, 137.), nemcsak a lelki szegényeket kívánják kizárani társadalmunkból; azt is ígérik, vagy legalább nem tartják lehetetlennek, hogy tudományuk megmutatja az utat zseniális emberek "előállításához". Galton, a Hereditary Geniusban azt a véleményét hangoztatta, hogy a géniuszok a legtöbbször angolszászok közt fordulnak elő; ezért szaporodhatnak olyan reményteljesen. Gobineau és teuton követői hittek a szőkéknek megadatott isteni szikrában. Ez éppoly badarság, mintha valaki egy szerb mészárossal és egy kis szlovák cselédlánnyal kísérletezne abban a reményben, hogy még egyszer sikerülhet egy Petőfi Sándort világra hozatnia.
A születő embertömegben akad selejt... akadnak géniuszok is, noha ritkábban. Szüleiket semmi sem jelzi. Lenau apja iszákos és semmittevő volt. Gorkij maga írta le förtelmes szülői házát. Leopardi ifjúkora szörnyűséges... a világfájdalom költőjének nem volt semmi vigasza. Apja merev, szűklátókörű, Pató Pál-szerű nemes volt, anyja beteges, zsugori, frigid, gyűlöletes teremtés, aki csak akkor nevetett megkönnyebbülve, ha egy, gyereke meghalt. Apa és anya műveltsége alig terjedt túl az imakönyvön - ellenben Leopardi tizenkét éves korában tökéletesen írt és beszélt latinul, röviddel utána görögül is. S ki hallott Shakespeare vagy Cervantes szüleiről? Horatiusé valami szatócsféle volt, anyját nem említi. Ha bármiféle kijelentést megkockáztathatnánk, ennyit: a jó családból való zsenik rendkívül ritkák! A legjobb esetekben tudósokat, gyűjtőket várhatunk egy már régen olvasó családban -, de ilyen eset is rendkívül ritka.
A magyar irodalomnál maradva idézhetjük Gyóni Géza elmebeteg anyját és Gelléri Andor Endre szörnyű apját, akinek ő maga írta meg viselt dolgait.
Végül is az a kérdés: akadnak-e még napjainkban is tudományos felkészültségű hívei az eugenikának? Akadnak. De tegyük hozzá gyorsan: nem az orvosok közt! Sir Julien Huxley 1964-ben írt védőbeszédet az eugenikáról, Essays of a Humanist címmel. A nemrég elhunyt amerikai tudós, Muller számos értekezésében ajánlotta az eugenika elveit...
Huxley maga összegezi könyvének lényegét: "Gondolkozzunk el azon, amit már Galton kimutatott, azon, hogy máris hiányoznak a modern és komplikált közigazgatáshoz, technológiához, tervezéshez szükséges agyvelők, és, hogy a holnapi és egyre bonyolultabb kérdésekben hiányuk egyre nyomasztóbb lesz. Ennélfogva világos, hogy a nemzeti és nemzetközi hatásosság érdekében nem játszhatunk szociális és politikai problémákkal, nem bízhatunk a nevelésben és oktatásban sem, de emelnünk kell az ember intelligenciájának genetikai szintjét... artificial insemination by selected donors could bring about such a result in practice (művi megtermékenyítés kiválasztott sperma-donorokkal meghozná a gyakorlati eredményeket)."
Huxley biológus. Meglepő, hogy emberi tenyészbikát ajánlva olyan középkori álláspontra helyezkedik, hogy az asszony szerepe csak a termőföldé! A petefészek s a pete felfedezéséig, vagy Fabrizius ab Acquapendente és Nicholas Steno idejéig, vagyis a XVII. századig ez volt az orvostudomány álláspontja. Ma már nem kell biológusnak lennünk ahhoz, hogy tudjuk: a gyermek apai és anyai gének eredménye. Mintha a születendő nagyszámú fekete és fehér golyók közt választana: a legnagyobb valószínűség szerint egyenlő számú golyót választ a két csoportból. Egy Gauss-féle görbe mutatja, hogy süllyed a zérusig az egyszínűek választásának valószínűsége.
Huxleynek logikusan azt is követelnie kellene, hogy "kiválasztott" asszonyok is emeljék egyszer egy évben a genetika szintjét! Goethe saját véleménye szerint anyjától kapta "víg természetét és mesélő kedvét", Schubert zeneszerző és festő testvéreivel egy anyától született, míg apja második feleségével öt egészen jelentéktelen gyermeket nemzett. Bach és bátyja kiváló zenészek voltak, ellenben apja ikertestvérének nem voltak zenész gyermekei.
De ettől eltekintve: ki volna a "selected donor"? Élsportoló? Tudós? Hadvezér? És ki választja ki?? Talán a könyvben elő nem forduló asszony? Talán ez volna még a legemberibb megoldás... bár ennek is volnának veszélyei. Írót választana? Thomas Mann második fia, Klaus, búskomor volt, narkomániás, végül öngyilkos lett. Karinthy Frigyes egyik fia skizofrén. Matematikust? Einsteinnek is van egy imbecilis fia, zárt intézetben. Zenészt? Beethoven unokaöccse, Karl veszedelmes csirkefogó volt, közmondásossá vált. "Herbert" azt jelentette Németországban, mint nálunk az "Arisztid". Vagy talán az arisztokráciától várnánk el a "selected donort"? Az angol királyi család haemophiliával terhelt, Habsburg volt a félhülye Ferdinánd, a Wittelsbachok búskomor őrületre hajlamosak... s ami a hercegi vérből fakadt nagy államférfit, Churchillt illeti, lányának botrányai elrettentenék az esetleges tenyészjelölt anyákat. A hollywoodi csillagokra akadnának jelentkezők... de a híres színészek gyermekei nem szebbek a világ összes többi iskolásgyermekénél.
Huxleynél jelentősebb Hermann Joseph Muller, az idén elhunyt amerikai tudós. 1946-ban Nobel-díjjal tüntették ki. Ő volt az, aki kimutatta, hogy bizonyos besugárzásokkal öröklődő mutációkat lehet előidézni. A drosofilen, a gyümölcslégyen végzett kísérletei pontosan meghatározzák a gének fekvését a chromosomákban. Tudományos munkássága értékéhez nem fér kétség. Esete újra igazolja azt az ismert tényt, hogy a tudós is bizonytalanul mozog saját szakterületén kívül, sőt néha ügyetlenebb a tudatlan, de nem túlspecializált "laikusnál". Wigner Jenő, Nobel-díjas fizikus gyerekes butaságokat írt, s szigorú kritikát kapott, amikor javaslatokat tett a légvédelemre.
Muller merész ugrással az emberiségre vonatkoztatta a légynél észlelt jelenségeket. Egy jövő atomháború sugárzásai károsítani fogják a szerencsétlen kortársak spermáját - hangoztatta - tehát már most el kellene helyezni földalatti jégkamrákba az emberiség fennmaradásához szükséges termékenyítőanyagot -, a "selceted donor"-ok spermáját!
Földalatti jégbehűtött petefészekről nem írt... arról sem, hogy egy sugárzás-előidézte betegségekben haldokló emberiség számot tart-e majd arra, hogy folytassa a háborút elindító nemzedék tevékenységét agyonnyomorított bolygónkon. Ezen a ponton a további elgondolások már messze a tudományok világán túl vezetnek.
A kezdetben mondottakhoz visszatérve, talán most elfogadhatóbbnak tűnik az a megállapítás, hogy az orvostudomány nem javíthat az emberiség összetételén. Utóvégre az ember őse orvosi segítség nélkül szállt le a fáról, s maga az ember is eljutott a Kunst der Fuge magaslatáig. Az orvostudomány mást tehet: segíthet megállítani vagy lefékezni az emberiség daganatszerű szaporodását. A szárazföldön élő gerincesek közt csak a rágcsálóknál észleltek hasonló tüneményt. A ma 3 milliárdos embertömeg 2030-ban elérheti a végzetes 12 milliárdot s akkor rátör az éhség a különböző "rendű" és "rangú" fajokra, egyedekre. Ma az emberiség éhezik: genetikai értékétől egészen függetlenül. Az éhség semleges. A közeljövőben a helyzet rosszabb lesz. Egy dél-amerikaira ma átlagosan 8%-kal kevesebb élelem jut, mint tíz éve. Ma nem azt kell megakadályozni, hogy száz gyengeelméjű megszülessen, hanem azt, hogy évenként újabb hárommillió makkegészséges táplálék nélküli gyereket szabadítsanak egy éhes földrészre, túlzsúfolt városaira, nyomorúságos falvaira, egészségügyi problémáit és oktatását ellátni képtelen intézményeire!
Az orvostudomány ma már gátat vethet a nem kívánatos szaporodásnak, hogy az emberiség elviselhetőbb életformában várhassa ki a jelen interglaciális időszak talán még tizenötezer évre számítható végét.

 

INDEX  MAIL