Március fényei még égtek, de a bécsi Burg ablakait már izgató szemtelen
szellők rázogatták, amikor Radetzky táborszernagy kihallgatásra indult
a császárhoz. "I. Ferdinánd császárunk" - írták a költők - "jóságos
és fennkölt" - "kicsit mulya, de nem harap" - súgták udvari és
katonai körökben. Radetzky mindenesetre olyan nyugodtan lejtett végig
a Burg hosszú folyosóin, mintha, hadgyakorlati terepszemlére ment volna.
- Nos, szeretett Radetzkym - szólt Ferdinánd -, meséljen Olaszországról.
- Az olasz helyzet nem volt valami rózsás. A császári helytartóság legjobb
akaratú intézkedései dacára a hazafiak csökönyösen elégedetlenkedtek.
Anglia rokonszenvvel, Franciaország fegyverrel támogatta őket és veszedelmes
kapcsolatokat tartottak fenn a magyarországi rebellis elemekkel. De
mindennek tüzetes megvitatása talán untatta volna a legfelső Hadurat,
s ezért Radetzky röviden csak ennyit mondott:
- A múlt héten Velencében egy madaras polentát ettem - nem tudom, pacsirta
vagy veréb volt-e a szószban, de nagyszerű volt.
A császár lopva egy kis fehér cédulára pillantott, aztán azt kérdezte:
- És Veronában?
- A veronai szalámi valóban felülmúlhatatlan.
A császár bólintott s halkabban folytatta:
- Mondja - és Milánó?
- A milánóiak - szólt a táborszernagy s hangjában először rezgett meg
az a megindultság, mely e történelmi pillanatban érthető és indokolt
volt -, a milánóiak a valódi mesterek. Azok a borjúszeletet előbb tojásban
és zsemlemorzsában hempergetik meg és így sütik ki! Egy ilyen milánói
szelet...
- Kedves Radetzkym - szakította félbe a császár egy kissé szemrehányólag
- ön nekem most meséli mindezt, pont féltizenkettőkor amikor olyan éhes
vagyok, mint egy farkas?
Radetzky haptákba merevedett
- Kedves Radetzkym - ismételte most Ferdinánd melegebben -, mélyen meg
vagyok győződve, hogy a történelem bármilyen fordulatában mindig bízhatok
személyem és uralkodóházam iránti hűséges odaadásában. Könyörgöm, menjen
le a konyhába és mutassa meg a szakácsomnak, hogyan készül ez a milánói
szelet.
"A táborszernagy szalutálva fogadta a parancsot"- írja Eszterházy
Clementinához intézett levelében Attems gróf szárnysegéd, akinek ezt
a leírást köszönhetjük -, "sarkon fordult és ruganyos marslépésben
a konyhába vonult".
Grunzmüller Lipót főszakács a helyszínen adott utasításokat olyan pontosan
hajtotta végre, hogy a hadseregparancsnok a későbbi csaták folyamán
több ízben sajnálkozását fejezte ki: parancsait mások kevésbé híven
valósították meg. Mesterségének jeles képviselője később az eredeti
eljárást avval a megfigyeléssel tökéletesítette, hogy előzetes belisztezés
a zsemlemorzsa tapadását elősegíti, és hogy fiatal feldarabolt csirkét
is el lehet készíteni ilyen módon. Ferdinánd főszakácsa - aki különben
mesterien trombitált és az opera előadásainál is közreműködött - ezáltal
megteremtette a rántott csirkét, mely mint a béke jelképes madara, a
kétfejű sast is túlélte, és melynek európai elterjedési területe még
mindig a hajdan volt Dunamonarchia határainak felel meg.
A szelet maga megnyerte a császár és hű kamarillájának legfelsőbb tetszését
és nemsokára az elegáns bécsi éttermek is bevezették. Az "Aranybárányhoz"
címzett wiedeni szállóban eredetileg mint "Radetzky-szelet" szerepelt,
de csakhamar kitűnt, hogy e név az odajáró magyar urakat nem lelkesítette.
"Bécsi-szelet" elnevezés alatt viszont teljes sikert aratott és
így indult hódító útjára Pest-Buda felé.
Ezeknek az eseményeknek súlyos következményei lettek. A Milánóba érkező
fiatal osztrák tisztek azt állították, hogy a szeletet maga Radetzky
találta ki és hogy a lombardok csak lemásolták. A sértett milánóiak
dühösen hivatkoztak arra, hogy még a "panírozás" szó is az olasz
"pane"-ból ered - és az ebből támadó elkeseredett viták sokban
járultak a feszült hangulathoz.
Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy az osztrák tisztek tévedtek. De amint
ez politikai vitáknál nem ritkaság, a milánóiaknak sem volt igazuk,
amikor azt állították, hogy ők találták ki a "kirántási" eljárást.
A reneszánsz kor híres szakácskönyvei (mint az Ambrosiana könyvtár illusztrált
Apicius kézirata, vagy Messinburghernek, Estei I. Alfonso ferrarai herceg
udvari szakácsának culináris mesterművei), pontosan leírják ugyan a
lombard, tehát milánói konyhát, felsorolják a mayonnaises, sőt cognacban
pácolt borjúszeletet is, de sehol sem említik a húsnak tojásban és zsemlemorzsában
való meghengergetését. A mantuai állami levéltár híven őrzi a Gonzaga
család 1432-1489-ig terjedő vasárnapi menülapjait, de ebben a felbecsülhetetlen
konyhatörténelmi anyagban szó sem esik a "kirántásról".
Ennélfogva alig tévedhetünk, ha feltesszük, hogy az eljárás bevezetése
azokkal az eseményekkel függ össze, melyek az olasz reneszánsz alkonyát
jelentették: az idegen hadseregek betörésével. A művészet hona csatatérré
vált: II. Ferenc francia király itt mérkőzött meg ellenfelével, V. Károly
német és spanyol uralkodóval... Karl Brandt német történelemtanár, tanárhoz
illő pontossággal állapítja meg V. Károly életrajzában, hogy... "a
Milánó körüli harcok az 1494-es nápolyiakkal szorosan összefüggnek.
Ludovico il Moro milánói herceg azért segítette VIII. (Burgundi) Károly
nápolyi hadjáratát, mert unokaöccse, Milánó jogos örököse, mint nápolyi
Alfonz veje, csakis innen számíthatott támogatásra. Közben azonban Aragoni
Ferdinánd nápolyi közbelépésre XII. Lajost arra bírta, hogy mint Visconti-utód,
önmagát Milánóval kárpótolja. Milánó azonban a Német Birodalom névleges
hűbérese volt és mint ilyen, Maximilian francia politikájában döntő
szerepet játszott."
A történelemtanár úr eszerint tisztán kimutatja, s az olvasó - miután
a kor francia királyaival, spanyol Ferdinándjával és német Miksájával
is megismerkedett - világosan látja: miért kellett I. Ferencnek és V.
Károlynak megütköznie. A kor szokásai szerint zsoldosokat fogadtak,
s ez volt az oka annak, hogy a harc évekig elhúzódott. A legszebb győzelem
sem használt, ha a következő hónap elején nem volt pénz a kasszában
és a svájciak - akik ismert ellenszenvvel viseltetnek a nem fizető idegenekkel
szemben - zászlóikat rendesen becsomagolva, hazamentek sajtot gyártani.
Télen béke volt, mert a legzseniálisabb hadvezér sem győzhet, ha az
ellenfele nem mozdul ki a kályha mögül. Szép, irigylésre méltó háború
volt, melynek folyamán Károly spanyoljai háromszor is elfoglalták Milánót,
és a város felett a Sforzák visszatérése után is uralkodtak.
ők hozták a kirántott szeletet!
Ezt bizonyítja Károly császár kancellárja, Gattinara bíboros, aki (Brandt
által is többször idézett) önéletrajzában elmondja, hogy neje, d'Advogardo
Andrietta "többször spanyol módon kenyérmorzsába a báránycotlettet"
és hogy "ebbeli kézügyességével csodálkozásba ejtette magas rangú
vendégeit". Minden félreértés kiküszöbölésére el kell mondanunk, hogy
Gattinara csak 64 éves korában, vagyis több mint húsz évvel tiziánvörös
élettársa elhalálozása után kapta meg a bíborvörös kalapot.
Régi spanyol szakácskönyvekben valóban szerepel a kirántott szelet receptje,
mégpedig "chuleta andaluza" elnevezéssel. Andalúzia az 1491-es
granadai győzelem után keresztény kézre került ugyan, de a lakosság
továbbra is ragaszkodott az ürükotletek hagyományos arab elkészítéséhez.
Ez ellen a Szent Inkvizíciónak sem volt ellenvetése, amennyiben a "chuletákat"
nem fogyasztották pénteki napon.
A bécsi - vagy mint vizsgálatunk e pontjára érve helyesebben mondhatnánk
- a mór-szelet bevezetése szoros kapcsolatban van azokkal az eseményekkel,
melyek 710 körül játszódtak le: Rodrigo gót király akkor tért vissza
a baszkok elleni hadjáratából és Pamplónában székelt. Az udvarában élt
Florinda da Cava Oliban, a ceutai őrgróf tündérszép leánya. Atyja művelődni
küldte oda. Középkori gót királyoknak azonban néha igen különös fogalmaik
voltak arról, hogy mire kell tanítani a serdülő leányokat és a grófkisasszony
panaszos hangú levélben számolt be atyjának a pamplónai tanrendről.
Levelét a történelem nem őrizte meg; csak annyit tudunk hogy egyszerre
érkezett meg a királyi kézirattal, amelyben Rodrigó vadászsólymokat
követelt hűbéresétől.
"Olyan sólymokat fog kapni, amilyeneket még nem látott" - morogta
sötéten az őrgróf, nem sejtve, hogy a századok folyamán a spanyol színjátszás
mesterei hányszor fogják majd ismételni szavait. Szövetkezett Tarik
arab sejkkel és együtt keltek át a szoroson, mely azóta is Gibr-al-Tar
nevét viseli. Medina Szidoniánál, a sherryről ismert híres borvidék
határán csaptak össze az arabok és a gótok. A sivatag vad lovasai hamarosan
elbántak Rodrigó embereivel, úgy, hogy hírmondó sem maradt belőlük és
csak sejthetjük, mi lett a kontár illemtanár büntetése. Biztos csak
az, hogy a kirántás titkának ismerői minden további ellenállás nélkül
elfoglalták az ibériai félszigetet. Rövidre rá mélyen benyomultak Frankhonba,
de Martell Károly Tours és Poitiers közt döntően megverte őket. Minthogy
emiatt az arab hódítás a Pyreneusoknál elakadt, a franciák a rántott
szeletet csak nyolcszáz éves késéssel kapták meg, mint "veau pané
a la milanaise"-t.
Valószínűtlen, hogy vad nomád törzsek - és az arabok 710 körül még igen
távol álltak a kultúrától - egy olyan ételt találtak volna ki, melyhez
tojás és zsemle, vagyis egy előrehaladott földművelés termékei kellenek.
A nyárson sült tevecomb volt ünnepi eledelük. Ha mégis valóban ők hozták
Európába a zsemlemorzsa-rétegbe sütött hús titkát, azt csak más és műveltebb
néptől tanulhatták. Ilyen kultúrával akkor csak keleti szomszédaik rendelkeztek,
a bizánciak, a görögök kifinomult örökösei.
Ővelük az arabok kevéssel annak előtte ütköztek volt össze. Kisázsiában
görög ércpénzek forogtak, mert az arabok még nem értettek a pénzveréshez.
Ennek ellenében a bizánciak Egyiptomból vásárolták a papyruszt, mely
részükre életbevágóan fontos volt az eretnekek tévedéseinek írásbeli
kimutatására.
Amikor 693-ban elődei hagyományos meggyilkolása után Abdelmelik lett
a kalifa, a papyruszba egy Korán-sort préseltetett vízjelként. A bizánci
papok nem használhattak ilyen papirost és megfenyegették az arabokat,
hogy majd az ezüstpénzeikre verik Mohamedről alkotott véleményüket.
Erre aztán kitört az ideológiai háború, melynek folyamán az arabok egészen
Bizánc falai alá hatoltak.
Közben rájöttek, mi mindent tanulhatnak ellenfelüktől. Az arab orvosok
Galenust fordították, szakácsaik gasztronómiai tanulmányokat forgattak.
Így sokat köszönhetünk nekik.
A görög kultúrkor szakácskönyveiből eredetiben csak egyetlenegy jutott
el napjainkig; Athenaios "Deiponosophistes"-e, melynek kéziratát
Aurispa, a neves humanista, saját kezűleg hozta Bizáncból Olaszországba,
röviddel a török betörés előtt (1432-ben).
Ez a páratlan mű bizonyítja legmeggyőzőbben, hogy a hellén szellem a
szakácsművészet terén is remekelt. Athenaios már megadja a tepsi szavát
(teganos), tudja, hogy mi a sült szelet (phlogides) és elárulja, hogy
mondják ógörögül a zsemlemorzsa készítést (leganon katatrypsein).
Ő a bizánci-szelet koronatanúja!
A történelem távlataiba továbbszállnunk nem adatott meg. Az archeológia
legfontosabb metódusa, az ásatás, kudarcot vall a szeletek terén. Athenaios
forrásmunkái: Mithaceus műve a szicíliai konyháról, Herakleides "Opsarthritikos"-a
s Archestratos gazdag "Deipnológiája" (ő volt az, aki az egész
világot beutazta, hogy gyomrát és gyomoralatti szerveit megörvendeztesse
- írja róla Athenaios), elvesztek. Az utolsó példányok az alexandriai
könyvtárban égtek el.
Így sohasem fogjuk pontosan megtudni, vajon nem a Bizáncban nagy hírnévnek
örvendő perzsa szakácsok találták-e ki a zsemlemorzsa trükköt... A történelmi
igazság kedvéért mindenesetre kívánatos volna a "bécsi-szelet"
elnevezést - legalább egyelőre - bizánci-szeletre helyesbíteni.
|