Lénárd Sándor: Brittle Habakuk feltámadása és halála

Kultura (Sao Paulo), 1953, Július, III. évf. 7. sz., 41-46. old.
Ezerkilencszáznegyvenhat őszén a livornói sörétgyárban buzgón folyt a munka.
Az európai körülményekben jártas olvasó a fenti megállapításból arra következtethet, hogy 1946-ban Livornóban nem gyártottak sörétet, mert ki hallott már olyant, hogy a háború után egy gyár azt gyártotta volna, amire rendeltetetett?
A gyártornyon félárbocra vonva lengett az Egyesült Államok lobogója. A kapu csak pillanatokra nyílt meg a lepellel borított teherautók előtt s a géppisztolyos őrök szép texasi hanglejtéssel zavarták el a környéken ólálkodó utcagyerekeket. A disztingváltabb kíváncsiskodókat a kisajtó mögött Comics Stripet olvasó hadnagy hívta fel a rögtöni távozásra. A hivatalos igazolvánnyal ellátott tarkanyakkendős újságírókat az e célra az irodából elősiető amerikai ezredes tanácsolta el bús és jóságos mosollyal, s a törzstiszteket jellemző túlvilági fölénnyel.
Az ezredes fekete karszalaggal gyászolt valakit.
A kíváncsiak és kutatók, ha elég közel fértek a gyárhoz és ha Elba szigete felől az a csendes nyugati szellőcske fújt, amely egyszer Shelley-t ódára késztette, csak egyet állapíthattak meg: a sörétgyárban büdös volt.
Az érzések leírására vannak szó-skálák, a színeket hullámhosszak jelölik, a szagok nomenklatúra nélkül vesznek a semmibe. Gyanakodó szellemű kémek joggal sejthették, hogy itt a félig összebombázott, negyedrészt felépített hangárokban a jövő háború mérges gázait kotyvasztják rosszindulatú vegyészek.
Ha azonban az ellenség ravasz kémei lelkiismeretesen végigkutatták a vasútmenti szállodákat, megállapíthatták, hogy ott nem voltak elszállásolva amerikai kémikusok - de - a kötelező esti whiskynél - harminchat okleveles balzsamozómester adomázott.
Ez a tény a félárbocra eresztett lobogóval és az ezredes fekete karszalagjával egybevetve viszont azt bizonyította, hogy a sörétgyár falai között nem a megjósolható, hanem a közelmúlt világháborúval foglalkoztak.
Így is volt. Itt működött a hadsereg hullaszállító különítménye, a Mars istent szolgáló szervek legcsendesebbje. Ez volt a lethéntúli kaszárnya. Az amerikai anyák hazavárták fiaikat. A "Graves Registration Service" gondoskodott arról, hogy vissza is kapják őket: szépen csöndesen, selyempárnán, a hősöket megillető bronzkoporsóban és vízöblítés nélkül szagtalanítva. - A szagtalanítást a balzsamozómesterek végezték a sörétgyárban.
Bár az üzem kapuját hivatalosan csak a quartermaster general parancsa nyitotta meg, megvolt az a kulcs egy nagyobb Úr kezében is: néha a Sors őfelsége betessékelt valakit.
Dr. Valaky így került be. A sors nyakoncsípte, amikor egy budapesti kórházban ortopéd sebészi minőségben csontot reszelt, beemelte a katonavonatba, kirakta egy kötözőhelyen, ellódította Sztalinóig, visszalódította Beszarábiába, felrugdalta a Balatonig, kicibálta Bécsbe, lesöpörte Olaszhonba, végül kitárta előtte a sörétgyár kapuját és úgy odanyekkentette a háromszor harminchat asztal végibe, hogy csak úgy ropogtak bele a csontjai.
Ott csücsült most dr. Valaky antropológusi minőségben az identifikációs szolgálat emelvényén és végigbámult az asztalsorokon. Várta, hogy főnöke - tönkrement kaliforniai karácsonyfa-kereskedő - kiossza az aznapi rébuszt. Közben figyelte a munkát.
Meg kell hagyni, hogy ravasz fiú volt az a detroiti Ford, jól kitalálta a futószalagot.
Füttyre indul a munka. Jobboldalt berobog a 36 kocsis zsákszállító vonat, baloldalt a 36 koporsós szerelvény, megállnak a 36x3 párhuzamos asztalsor mentén. Az első asztalsor legénysége megragadja a zsákokat és kirázza belőle a földet a benne enyésző halottal. Felvágják rothadt csizmáját, elhányják a gombokat, megpaskolják a koponyát, öt perc alatt kiselejtezik a szükségtelen anyagot. A test a második asztalsorra repül, immár a szervek galenosi rendjében. Itt szagtalanítják egy Szent Vitusról elnevezett löttyel és egy csípős szagú porral. Zsupsz a harmadik asztalra! Ott áll a balzsamozómester, aki a pakolásért felelős. Szépen befekteti a csendes fiút a lepedőbe, takaróba burkolja, fejét hófehér párnára helyezi és határtalan szeretettel sajátkezűleg beemeli a koporsóba.
- Megvan mind a harminchat?
Füttyre besrófolják a koporsókat. Kirobog a két vonat és bezörög a két másik. "A kezeik mégis Olaszországban maradnak" - sóhajtja dr. Valaky - "Az esedékes világháborúban jó lesz bőrkesztyűben temetni a hősöket. Abszurdum, hogy csak lábfejcsontokat szállítunk. De elismerem, hogy a csomagolási eljárás máris nagyszerűen van megszervezve."
Persze nem azért nyekkentette ide a Sors (vagy nem azért fogadta fel a szalmakalapos főbalzsamozómester) dr. Valakyt, hogy a futószalagról való elmélkedéseit a sörétgyárban végezze. Az ő feladata abból állt, hogy a komplikált esetekkel foglalkozzék.
Ilyenek is voltak. Néha az ásó egy sírban két koponyát talált, Néha négy láb volt egyben, néha kettőben három. Voltak tömegsírok egy lapátnyi fejtörmelékkel, egy talicskányi bordadarabbal, egy zsák csigolyával. S mivel ismert tény, hogy a hadba vonulásnál minden katonának egy feje, két lába és 24 bordája van, dr. Valakynek arról kellett gondoskodnia, hogy ez a hazatérésnél se legyen másként.
Az "antropológiai osztály" volt felelős azért, hogy mindenki a saját csontjával utazzék, és nehogy "idegen állampolgárok földi maradványai" az Egyesült Államokba jussanak (a csont szó használatát a Hivatalos Temetkezési Szabályzat 24. bekezdése szigorúan tiltja), ez az osztály, vagyis dr. Valaky állította ki a rendben identifikált maradványok részére a csontpasszust.
A karácsonyfaárus kiosztotta az aznapi feladatot. Egy repülőgép legénységét kellett rendbeszedni, mert annakidején igen hanyagul látták el őket. Most a biológiai összetartás elvei szerint kellett kiosztani mindenkinek a maga jussát...
- Hányan vannak? - kérdezte dr. Valaky.
Segédje, a brooklyni állatkert majomketrecének besorozott őre végignézett a csonthalmazon (már azért is, hogy meglássa, nem csillog-e valahol egy aranyfog), egy pillantást vetett a papírokba s megállapította, hogy heten vannak.
- Heten vagyunk uram, heten - idézte a csontpucoló, egy volt középeurópai ügyvéd.
Dr. Valaky nekiindult s az asztalaira kirakott egy csontvázsorozatot.
- Hatan vannak - szól.
- Egy bombázóban heten voltak - mondta a csontpucoló, miközben egy tört állkapcsot kefélt.
- Az egyik máshová eshetett - elmélkedett az őr, - vagy máshová temették.
- Majd meglátjuk - felelte dr. Valaky. Komolyan nekilátott a munkának. Szépen rendesen kirakta a csontokat. Ismertetőjelvényeik szerint ezek voltak: Crooks, Rossi, Moore, Prishinsky, Kragwitzer és Ryan.
Egy kevésbé lelkiismeretes főantropológus evvel már elintézettnek tekintette volna az ügyet. Szépen megnézte volna a hosszú csontok méreteit és kitöltötte volna a beutazásit. De dr. Valaky a magyar hivatalnokot jellemző pontossággal minden egyes esetet újra szemügyre vett.
Jól tette. Crooks földi maradványaiban csakhamar egy gyanús csontdarabot lelt: letört epistropheus fog, a második nyakcsigolya jellemző töredéke volt s kétségtelenül más hős tulajdonát képezte. Crooks epistropheusa tökéletesen rendben volt. Dr. Valaky a csontdarabkát ügyesen átdobta a hetedik szabad asztalra.
- A hetedik ember feltámadt.
- Rossi egy bal sípcsonttal járult hozzá az újszülött létéhez. Rövid gondolkozás után egy teljes, bár kissé megviselt bordasorozatot is adományozott.
- Moore semmit sem adott.
Prishinsky ennek ellenére azokhoz a jókedvű adakozókhoz tartozott, akiket az Isten is szeret: felső állkapcsot, egy fél medencét, szép, jó karban levő lábfejet adományozott. A hetedik fiú friss fogaival vígan vigyorogni kezdett.
A csontpucoló közben Kragwitzertol csigolyákat is szerzett neki. Ryan, mintha borravalót adott volna, még egy bordával kedveskedett.
- Hogy hívják a hetediket? - kérdezte dr. Valaky.
- Az akták szerint Habakuknak - felelte a brooklyni őr. - Neve Brittle Habakuk.
Dr. Valaky hosszan nézte Habakukot.
Szó sem volt róla, hogy hamleti gondolatokkal mérlegelte volna a hirtelen született s némileg hiányos csontvázat. Sőt, látszott tekintetén, hogy ellenszenvvel fogadta a tolakodót.
- Itt valami nem stimmel - szólt végül vészjósló hangon.
- Mi a baj?
- Nekem ez az ember nem tetszik.
Erre a csontpucoló is szemügyre vette az újszülöttet.
Neki sem tetszett. Bár nem volt hivatásos antropológus, ő is észrevette Habakuk felső állkapcsán azt a sunyi kifejezést, amelyet azokról ismert, akik szintén jogtalanul akarták magukat besvindlizni az Egyesült Államok ismert hangulatos katonatemetőibe: ez az állkapocs nem illett a bordákhoz!
Egy tapasztalt figyelő meglát ilyesmit. Egy rendes, törvénytisztelő csontváz be szokott tartani bizonyos csontközi viszonylatot. Habakuknál minderről szó sem volt.
Jól sejtette. A csont a bőkezű Prishinskyé volt. Ez a puszta tény még nem döntötte volna meg Habakuk létét s nem érintette jogait. Ezek a jogok pedig a "Temetkezési Szabályzat" értelmében igen messzemenőek voltak. Ezek szerint nemcsak, hogy beléphetett az Egyesült Államokba, de szabadon és államköltségen utazhatott a hadsereg járművein. Ezek, legyen az jeep vagy csatahajó, csak félárbocra vont lobogóval haladhattak. Dr. Valaky, aki Shakespeare nyelvét annyira-amennyire a "Temetkezési Szabályzat"-ból tanulta volt, még azt is elmondhatta, hogy Sam bácsi hajlandó volt unokaöccse porai részére háromszor huszonegy vaktöltést áldozni, ha szülővárosának veterán szervezete ezt a mennyiségű lőszert kérelmezte az illetékes parancsnokságtól. Ezen persze semmit sem változtat az, hogy a csontok létszáma teljes-e vagy hiányos. Habakuk nyugodtan leadhatta kölcsönkapott lábfejét Crooksnak s meglévő bordáit Kragwitzernek, akinek ezek valóban tökéletesen illettek. De ezután léte kritikussá vált.
- Ryan bordája Crooksé volt.
Habakuk földi maradványai hirtelen visszasüllyedtek arra a mélypontra, melyet a kezdetben meglevő epistropheus fog jelentett.
Dr. Valaky kézbe vette és végigjárta vele a hat asztalt.
- Elintézem - mormogta.
Ez azonban nem volt olyan könnyű. A hat embernek tökéletesen rendben volt a második csigolyája. A csontdarab valóban Habakuké volt.
- Hatan voltak? - kérdezte a csontmosó. Dr. Valaky nem felelt. Ebben a pillanatban az volt az érzése, hogy ő képviseli most a Sorsot, a vak szörnyeteget, azt, aki őt ide bevágta, hogy most ő az úr egy élet felett s az ő kezevonásától függött annak a valakinek a megsemmisítése vagy feltámadása. Belépésekor megesküdött, hogy munkáját híven fogja végezni és csontot nem csen... de azt várták tőle kenyéradói és feljebbvalói, a sörétgyári kisistenek, hogy egy borsószemnyi csonttöredékért kitöltse a csontpasszus mind a négy oldalát? Hát vállalja a felelősséget azért, hogy ez a kismennyiségű kálciumkarbonát kétmétertízes bronzkoporsóban utazzék tengerentúlra s ott sortűzzel várják, himnusszal kísérjék a ciprusok felé?
- Nem, nem vállalja.
Dr. Valaky hirtelen elhatározással felkapta Habakukot és kihajította az ablakon.
- Hatan vannak - ismételte a ketrec őre.
Dr. Valaky némán kapargatta a homlokát Crooks bordájával.
Ilyen egyszerű szertartással adták meg a végtisztességet Brittle Habakuknak a livornói sörétgyárban, a futószalag végén.


[Lénárd-index]    [Lénárdról]     [Lénárd-szeminárium]