Lénárd Sándor: Brazília

Irodalmi Újság, 1957. december 15. (Párizs)
Sao Paulóban egy magyar társaság az örök témát tárgyalja, ki hogyan és miért jött ide. Az egyiket a románok utasították ki, a másik az aknamezőn keresztül hozta az altatott csecsemőt, a harmadik épp hogy felkapott a bécsi gyorsra, amikor már kereste az ávós - a felsorolt kalandok végén egy közbecsülésben álló galambősz öregúr feláll és megszólal: "Hát igazán én volnék az egyedüli, aki azért jött, mert ellóversenyezte a kasszát?"

A szabadságharc óta - pontosabban az első, negyvennyolcas szabadságharc óta - jönnek időnként, csoportokként a vándor magyarok Dél-Amerikába. Brazíliában még egy magasrangú bíró, Hungria, a nevében őrzi honvéd ükapja emlékét. Argentínában egynéhány évvel ezelőtt magyar úrlovasok indultak útnak Buenos Airesből, azzal, hogy fellovagolnak New Yorkba. Komolyan tervezték-e, vagy csak olyan "magyar idea" volt? Egy este belovagoltak egy faluba, a Missiones tartomány legrejtettebb csücskében. A háziúr, argentin birtokos, boldogan marasztalta őket, s amikor elmesélték, hogy magyarok, kiderült, hogy szépapja, Fogarassy, a szabadságharc tisztje volt, naplója - titokzatos, érthetetlen könyv - ott várt az íróasztal fiókjában! Fordítsák le neki! A lovasok ottmaradtak, lefordították, sohasem értek el New Yorkig. Dél-Amerika végtelen. Már Brazília távolságai is elképzelhetetlenek. Rio Grande to Sul búza- és rizsrétei egy tucat Alföldet fogadna be, Amazonas erdeje akkora, mintha Budapesttől az Uralon túlra terjedne a rengeteg - ezeken a távolságokon régen elkallódott az a kevés negyvennyolcas, mint ahogy eltűntek a régi, jó idők gondtalan sikkasztói is.

Az első, a "békebeli világháború" után jöttek a nagy csoportok, Bánat, Bácska, Újvidék és Arad magyarjai. Észak-Amerikába nehéz volt bejutni, Sao Paulo akkor ébredt. Nemcsak az Óperencián, még a periférián is túl, ott, ahol már nagyon olcsó volt a telek, létesültek a magyar települések, Lapa és St. Anastacio. A dagadó nagyváros ma már rég elérte őket, túl is szaladt rajtuk, de még megvannak földszintes házaikkal, a magyar nyelvű cégtáblákkal, a katolikus, meg a szép, székely fatornyos kálvinista templommal, a parókiával, az utcai vásáron még a zöldséget áruló japán is azt mondja, hogy: "Hagyma, káposzta" s egy kendős néni túrót, tejfölt ajánl...

Majdnem egyidejűleg érkezett egy másik csoport, a kommün bukása után kimenekült szocialisták, szakszervezeti vezetők. (Valódi kommunista már akkor sem igen akadt, Kun Béláék pedig Oroszországba indultak, ahol már várta őket a hóhér.) Jókor jöttek, akkor lendült fel valóban Sao Paulo, Dél-Amerika legnagyobb villanyműve mellé épült város. "Köztársasági Kört" alkottak, megindították az első magyar politikai folyóiratot, dörgedelmes cikkeket írtak a feudalizmus s a Horthy-klikk ellen, meggyőződve vallották a szocializmus elveit. De a város nőtt, a villanyszerelőből elektromos szaküzlet tulajdonosa lett, a szövőmester szövetgyárat vezetett, a könyvelő egy szép nap arra ébredt, hogy saját üzemének a nyereségét adja össze, a pallér hatalmas építészeti vállalkozásba kezdett... s egyszerre a köztársasági körben kávézó urak régi hévvel, és új álláspontról szidták Vargas elnököt, aki akkor a szegények atyját játszva, betegsegélyző pénztárt, fizetett vasárnapot s hasonló forradalmi intézményeket juttatott választóinak. Gyárigazgatókkal egyre nehezebb lett a szocialista pártmunka. A politikát lassanként felváltotta a bridzs.

A huszas évek végén, a harmincas évek elején - amikor a szent-anaztáziak versenyt polgárosodtak a szakszervezetiekkel, alig érkezett új bevándorló - éppen csak egy-két rokon, s újra egynéhány póruljárt lóversenyző.
Magyarországról akkor indultak csak útnak egynéhányan, amikor Hitler árnyéka esett Európa térképére. Ebből a kivándorló korosztályból csak kevesen jutottak egyenesen Brazíliáig. A legtöbben Nyugat-Európában végezték a nyomorgás főiskoláját. Svájcból a csavargótörvény nevében utasították ki őket, Franciaországból munkaügyi törvénnyel, Portugáliából csak úgy. De azok közül, akiket aztán nem lőttek agyon a németek időben, akik 45-ben nem szaladtak reményteljesen haza, később mégis többen ide jöttek. Rómában és a Pyreneusok alatt megtanulták, hogy mit jelent latinok közt élni - emberek közt, akik igen pontatlanok, de igen humánusak, megbízhatatlanok, hidegvérrel nem ölnek, akikkel mindig lehet még beszélni.

A második háború után indult meg a népvándorlás, amelyről még alig lehet írni. Kétszázezer Jelky Andrást nem követhet magyar író tolla. Brazíliának akkoriban "bevándorlási áriatörvénye" volt (ami igen különös, mert lakosságának közel a fele néger, indiai, vagy mongol származású, sőt északon a fehér elem kisebbségben van), úgyhogy zsidók (s arabok) csak hamis papírokkal jöhettek, de ez éppoly kevéssé gátolta bevándorlásukat, mint ahogy Brazília amerikai oldalon való hadbalépése nem akadályozta meg az S.S.-ek, zöld, kék és fekete ingek jöttét, akiknek hamis papírjairól a Comissione pontificio per i profugo - a pápai menekült-komisszió gondoskodott. Papíroknak talán sehol sincs olyan kevés jelentőségük, mint ott, ahol a többség úgysem tud írni, olvasni. Tény, hogy ünnepélyes alkalmakkor a Sao Pauló-i magyar zsinagóga éppúgy megtelt, mint a katolikus templom, ha Szálasi akasztásának évfordulóján csendes misét olvastak lelki üdvéért.

A közös bevándorlási évfolyam néha összehozza, összeköti a különböző elemeket: a gróf, akinek nevét a tatárjárás történelmében tanultuk, s ennélfogva bejáratos a volt brazil császári családnál, megszerzi a beutazási engedélyt, amellyel egy másik úr - akinek családjában viszont ugyanannyi ideje export-import tradíciókat ápolnak - megköti a milliós üzletet. De ez a kivétel. A szabály, hogy két csoport van, hogy mindenki megmarad társaival, akikkel együttérzett életünk döntő háborújában, akkor, amikor azt vélhettük, hogy most dől el a jónak s a rossznak csatája.

A sors keserű iróniája, hogy a két csoport csak egyetlen egyszer találkozott boldog, közös lelkesedésben, 1956 októberében, a San Pauló-i székesegyházban énekelt Te Deum alkalmából. Pesten már javában tüzeltek az orosz páncélosok, míg a földgömb másik felén az ország felszabadításának örült tízezer magyar!

A nagy csoportokon belül kisebb körök alakultak. A pannonhalmi bencések körül gyülekeznek a régi s náluk sokkal buzgóbb új katolikusok, valamint a "jobboldaliak" egy része és vannak antiklerikális hungaristák, akiknek alkalomadtán megjelenő lapja figyelemreméltó etnográfiai kuriózum. Van egy Bajtárs Egyesület, amelynek tagjai in saeculo hivatalnokok, ügynökök, - összejönnek az édes grundon, kapitány úrnak, méltóságos uramnak szólítják egymást, az őrnagyok végül alezredessé lépnek elő és a főhadnagy tisztelettel gratulál.

A legújabb bevándoroltak helyzete e tarka világban rendkívül nehéz. Hova forduljon az, aki ma, a harmadik világháború küszöbén nem áll be a második, itt még farkasszemet néző frontjainak egyikébe. Aki antikommunizmusa ellenére mégis gyanús, mert talán 56-ig kollaborált? Az, akinek hőstetteit (de ki tudja, harcolt-e?) a világ csodálja? Az, aki még mindig nem érti az afrikai hanglejtéssel ejtett portugált? A jó magyarok, akik már 47-ben, vagy éppen 39-ben vizsgáztak a nyomorgási akadémián, szinte elvárják, hogy az új jövevény nyomorogjon - hamár könnyen kapott vizumot s ingyen hozták a szerencsétlent! A városok ma már nem fejlődnek amerikai tempóban, a kávémonopólium a múlté, infláció van s az idegent kétszáznegyven törvénycikk korlátozza: nem lehet se hajóskapitány, se szemetes, se szerkesztő, se taxisofőr. Bizonyítványai - legyen az a negyedik elemi bizonyítványa, diploma, vagy sofőrigazolvány - értéktelenek. Nem csoda, ha van, aki visszaindulna oda, ahol legalább érti és beszéli a bennszülöttek nyelvét.

A különböző rétegek egynéhány tekintetben feltűnően megegyeznek egymás közt, mint ahogy megegyeznek az egyidőben jött osztrák, lengyel, cseh és horvát bevándoroltakkal. A Dél-Amerikába szakadt közép-európait az a páni félelem jellemzi, amely akkor fogja el, ha a lába alól kifogy az aszfalt. Brazília nyolcmillió négyzetkilométere nem érdekli. Jelmondata, amelyben egész büszkesége és tehetetlensége bennfoglaltatik, az, hogy "nem tudok fürdőszoba nélkül élni". Hiányoznak a pontos adatok, de aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a háború után bevándoroltak kilenctizede Sao Paulóban, Rióban s a nagy kikötőkben és ipari centrumokban (Porto Allegre, Belo Horizonte) él.

S mint ahogy megvan a közös félelem, megvan a közös cél is: visszajutni a polgári létbe. A semmiből, az ágyrajárásból, a süketnéma kolduséletből felkapaszkodni - nem egy-két nemzedék alatt - gyorsan! Még ebben az életben! - a saját fehér abrosszal terített saját ebédlőasztalig.

Homeros nem írt hatalmasabb harcokról, váratlanabb kalandokról. Trójától Itakáig rövidebb az út, mint a két vasalótól a plisszírozó üzemig. Az ezredes egy utolsó, merész előnyomulása folytán a főbérletbe hatol. Az úrihölgy karjára, a kis kék tetovált auschwitzi szám fölé aranykarperec kerül. Az úriszobában felhangzik a kamarazene és néha úgy tűnik, hogy újra forog hű bolygónk: a magyar glóbusz.

A hősök tetteit híven számontartják: magyar karnagy vezette a Máté-passió első brazil előadását, magyar tanár olvas római jogot a Sao Pauló-i katolikus egyetemen, magyar mérnök gyártotta az atomreaktor kontrollkábeljét... és ha irodalomról van szó, feltétlenül felmerül egy név: Rónai Pál neve. Ő írta a brazil középiskola latin tankönyvét, ő szerkesztette Balzac portugál kiadását. Ő adta ki az idén a magyar novellák antológiáját, amellyel irodalmunknak - és a brazil olvasóközönségnek - felbecsülhetetlen szolgálatot tett. A fiatal nemzedékből sokan már csak ebből a gyűjteményből ismerik meg Mikszáthot, Heltait, Kosztolányit.

A fiatalokat említve eljutottunk a magyar brazilság hézagos leírásának utolsó bekezdéséhez. Az óriási ország beolvasztóképessége emberfeletti. A délolaszok és arabok, japánok és lengyelek, bantunégerek és barokk kapucinusok leszármazottai a közös nyelvben brazilokká válnak. A Patagóniától Kaliforniáig terjedő spanyol tengerben a portugál sziget heves nacionalizmussal védekezik: nem tűr idegen nyelvű iskolát, nem szívesen engedélyez idegen nyelvű istentiszteletet. A középiskolás gyerek már szégyelli, hogy apja jött ide ükapja helyett. Még vannak kisgyerekek, akik az anyatejjel az elsajátíthatatlan, titokzatos magyar anyanyelvet szívják magukba, akik megkapják a "mennyei poggyászt" a pálmák és kávécserjék között is (sőt van egy legendás kis néger cseléd is, aki szépen énekel magyarul), cserkésztisztek, bencések, csökönyös nagyapák még igyekeznek tanítani, de kérdés, akad-e még száz év múlva egy csoport magyar úrlovas, aki elüget a titkos fiókokban őrzött, megsárgult, az unokáknak már értéktelen naplókig, a letűnt folyóiratok utolsó meglévő példányáig, s elolvassa, lefordítja a késői utódoknak azt, amit mi csak magyarul tudtunk elmondani.


[Lénárd-index]     [Lénárdról]     [Lénárd-szeminárium]