Lénárd Sándor: Három modern magyar lovag kalandjaiIrodalmi Újság, 1957. október 1. (Párizs) |
 |
|
|
|
| Peyrefitte Roger: Chevaliers de Malte Az utóbbi évek folyamán feltűnt francia írók egyik legérdekesebb egyénisége Peyrefitte Roger, a volt diplomata. Egy jezsuita fiúnevelő intézet falai mögött, az athéni francia követségen, a vichy-i köztársaság operettszerű minisztériumaiban játszódó regényei hallatlan sikert arattak. Utolsó nagysikerű műve: Szent Péter kulcsai, a Vatikánváros regénye, s legújabb írása, A máltai lovagok ugyancsak egy kevesek által ismert, titokzatos mikrokozmoszba világít be. Immár százötven éve annak, hogy az utolsó lovag elhagyta Málta napsütötte szigetét, de a rend még lengeti vörös-fehér zászlaját. Amikor az első világháború után eltűntek a monarchiák, s Európa utolsó katolikus uralkodója a monte-carlói herceg lett - már-már elparentálták a nagymúltú intézményt. (A herceg származása ugyanis egy marokkói mosónő-nagymamával lehetetlenné tette volna a máltai lovagrendbe való felvételét, ha nem akadt volna egy bölcs és okosan előrelátó törvénycikk az uralkodó hercegek és a pénzverő olasz főnemesek fattyúinak lovaggá ütését illetően.) Azonban éppen 1918 után új feladatok vártak a rendre: címmel, ranggal, karddal és kitüntetéssel ellátni azokat, akik szürke demokráciák és unalmas diktatúrák alatt sóhajtva vették észre, hogy nemcsak a kenyérrel él az ember. A királyi kegy helyébe jó volt a nagymesteri kegy is, a modern ember patinaszükségletét fedezni kellett. Köztársasági elnökök, délamerikai ezredesek, lovagló tengernagyok, szakállas fasiszta miniszterek és persze amerikai rágógumi- és autólovagok örömmel, sőt jó pénzért vették a Rend kis- és nagykeresztjeit. Ezek az összegek - melynek egy részét a kicsiny, de sokszor fényképezett lepratáborokra fordították, felvirágoztatták a máltai rendet, s a történelemben járatos európai elérzékenyülve olvashatta a máltaiak havonként megjelenő folyóiratát, melyben a kereszteshadjáratok vitézeinek és a gót falfestményeken ábrázolt váruraknak leszármazottjai jelentek meg kékvérű mivoltukban s egy olyan spanyol grande mosolygott offset-nyomásban, akinek csak a nevei 26 sort foglaltak el. A lovagrend előre nem látható, fontos szerepet kezdett játszani. (Még Petőfi Sándor is, aki pedig nemcsak költő, hanem látnok is volt, s megjósolta Ausztriának, hogy "földönfutókká lesznek császárai", elfelejtette hozzátenni, hogy ez esetben a máltaiak diplomáciai útlevelével váltanak majd hálókocsi-jegyet.) Azonban semmi esetre sem tűnt valószínűnek, hogy ezek az Ős-Arisztidek még egyszer lovukra kapjanak s - irtózatos! - a szuverén, jeruzsálemi és máltai főuraknak a Szentszék ellen kelljen porondra szállniok. De az élet "kész regény" s az elképzelhetetlen - valósággá vált. Ez Peyrefitte könyvének a témája. Könyvének s - ezúttal - nem regényének. Tudván, hogy az olvasó a regénynek mondott írásban a valóságot keresi, a beszámolóban viszont a képzelet nyomait kutatja, az író ezúttal kijelenti, hogy csak az igazat vallja - és semmi okunk nincs, hogy kételkedjünk benne. Csatáról csatára, vagyis okmányról okmányra követjük vele azt a háborút, melyben ha a lovagok nem is vonták ki kardjaikat, de a tőrvívás legszentebb szabályai szerint szúrtak és védtek tollaikkal. A Szentszék a Szuverén Lovagrendet egy gyors "Gleichschaltung"-gal a papi rendeket ellenőrző Kongregációnak akarta alárendelni és rá akarta tenni a kezét a lovagok vagyonára. A Szentlélek Bankja (Banco di Santo Spirito) ma Európa egyetlen pénzintézete, mely minden devizarendeletre való tekintet nélkül intézhet nemzetközi tranzakciókat, azt sem látta szívesen, hogy a független lovagok is árultak argentin gabonát a bonni kormánynak... s megindult ama époszba illő harc, melynek a diplomatavívó a leghivatottabb regőse. Ma a világon már csak két nagyhatalom van és megszűnt az a diplomáciai játék, melynek a Talleyrandok, Andrássyak, Bismarckok voltak nagymesterei. Ott, ahol elektronikus számológépek döntenek a háború és a béke esélyeit illetőleg, nincs helye a harminchat német hercegséggel és húsz európai uralkodóval sakkozó diplomatának. De a máltai lovagrend követsége, a bíborosok bizottsága, a rendkívüli vatikáni törvényszék és a pápai államtitkárság egymás mellett és egymás ellen kijátszható helyzeteiben még szabad udvarias latin kéziratban zsarolni, régi pápák bulláival fenyegetni, a római jog hallatlanul kifejező képleteivel bűvészkedni, excommunicatiót vagy egy, az amerikai sajtónak szánt, cikket villogtatni, nagyköveteket teáztatni befolyásos hercegnőknél - s míg tengereink mélyén atomerővel hajtott tengeralattjárók siklanak a hajdan gályát hordó hullámok alatt, egy pillanatra talán még azt is el szabad hinni: minden "attól függ", hogy a Szent Sír lovagjai, avagy a máltaiak ülnek a Sixtinában a diplomáciai karnak fenntartott padok mögött. Vihar egy pohár szentelt vízben? Peyrefitte számára mindenesetre fenséges irodalmi téma - de nekünk sokkal több ennél. Sokkal több, mert az operett itt válik tragédiává e két táborra szakadt világban. Tudjuk, hogy a vasfüggönyön túl nincs igazságszolgáltatás s hogy a bírák a kész ítélettel vonulnak a tárgyalási komédiára - s szentül hisszük, hogy a függönyön innen nincs így. Szívesen képzeljük a Vatikánt a Kreml ellentétének. A máltai lovagok szuverénitásukért, igazukért folytatott törvényszéki ütközetében azonban kétségbeesve látjuk azt, ami a két világban közös - és nemcsak mi látjuk így. A védők a kész ítélettel tárgyalni kezdő bíborosokat arra figyelmeztették, hogy "a Szentatya három apostoli levelet és egy enciklikát bocsátott ki a kommunista országokban az egyházi személyek ellen folytatott igazságszolgáltatási paródiák kipellengérezésére" - s evvel kísérelték meg (hiába) az alapvető jogi elvek elismerését elérni. Kétségbeejtő elképzelni, milyen könnyű volna az egész ügyet - amelyet az író ékes francia nyelven, a diplomáciai társalgás csillogó és világos mondataiba zár - úgy elmesélni, hogy: "A pártvonaltól elhajló lovagok a titkárság ülésén önkritikát gyakoroltak"; Avagy: "A Központi Bizottság vasökle lecsapott az ellenforradalmi banditákra". A jelentéktelennek tűnő excellenciák játéka mögött fenyegetően felmerül az eretnekégetők internacionáléja! Ami minket, magyarokat, a "Chevaliers de Malte"-ben különösképpen megkap, az az a tény, hogy (miközben az otthonmaradtak minden reggel újból felveszik a harcot a zsarnokság ellen) a könyv három magyar alakja - három magyar lovag egy francia könyvben! - a jog oldalán harcolnak az önkény ellen. Megérdemlik, hogy anyanyelvükön szóljunk róluk: Pallavicini őrgróf olasz neve ellenére magyar: ő az, aki szerény titkári szerepben intézi és simítja az ügyeket. Málta álomszigetén nincs még egy lovag, aki ilyen tökéletesen fordítaná a franciát bécsies kiejtéssel németre - ő az egyedüli, aki megérti a texasi "superknight" szavát, amikor az szivarját és cserkészkalapját nyújtja az üdvözlésére siető kancellárnak - egyszóval Pallavicini az, aki épp olyan méltóságteljesen képviseli a lovagrendet, mint a magyar emigránsokat. Peyrefitte csak röviden említi Monsignore Magyari Gyulát, úgy látszik, keveset hallott a Pasmaneum volt szűkszavú vicerektoráról. Épp csak azt meséli el, hogy lovagi fogadalmat tett. Talán illenék hozzátennie, hogy míg a lovagok rendszerint rég porladó őseik hőstetteire büszkék, Magyari saját maga ugrott ejtőernyővel az ostromolt Budapestre s csak - a rend történelmében feljegyzett csodáknál nagyobb - csodának köszönhető, hogy a németek nem találták meg s nem lőtték agyon, mint a Bariból indult amerikai csoport minden más tagját. Tökéletesen megoldotta feladatát, az oroszok segítették vissza Rómába, ahol újra reverendát öltött. Apor báróról, a Szentszéknél akkreditált utolsó magyar követről s a lovagrend kancellárjáról sok szó esik a könyvben és elmondhatjuk, hogy már a megszállt Rómában elég merész volt ahhoz, hogy amikor Szálasi Hitler különös kegyelméből "nemzetvezető" lett, a követség minden laikus hivatalnokával együtt leköszönjön rangjáról. A "máltai háborúban" is ő a valóban "félelem nélküli lovag". Mi, a tanulságos történet magyar olvasói, akik végtelen rokonszenvvel figyeljük a szétszórt magyarok sorsát, kalandjait, büszke szavait, nyomorát és dicsőségét, büszkén gondolhatunk a "máltai háború" harcosaira - honfitársainkra - s méltán örülhetünk, hogy Peyrefitte Roger krónikába iktatta tetteiket. |
|