Avignoni szerelmesek

A/71/12 olaj, farost, 140x100 cm., 1971., Magyar Nemzeti Galéria       

VÁLI DEZSŐ

(Idézet a Mozgó Világ 1992. decemberi számában megjelent írásomból:) A mű története különös, ugyanis - a festőnél rendhagyó módon - témája előbb született a műnél. Hamarosan megjelenő könyvében (C. Napló) meg is írja a témaadó élményt, kissé ügyetlenül, de minden bizonnyal hitelesen: egy átmúzeumozott nap fáradt estéjén, átázott tornacsukában betéved egy templomba, ahol... „Bemegyek, de hova? Erre-arra egy-egy gyertya, amúgy koromsötét, s bent tombol, dörög, lobog és repül egy diadalmas Bach-fúga, a D-moll... ijesztő. A sötétben botorkálok az oltár felé... A hang forrását még mindig nem találom (a zene elölről szól), de egyszer csak előttem, lent megmozdul valami. Fölrezzenek, ijedtség, mit tagadjam, iszonyú ijedtség... kapkodó igyekezettel próbálom megfejteni az alig láthatót - ó, csak egy ember. Egy lány. A térdeplőn ül-kuksol, összegörnyedve. Hosszú haja van, biztosan szőke, karjával átfogja a lábát. Ő is kábult a zenétől.

Zajtalanul és illedelmesen továbbmegyek. Hogy is volt? Az előbb megemelte a fejét, attól vettem észre. De hisz nem rám nézett, hanem a rácson át a falfülke felé, ott egy kis fény dereng.

És akkor megértettem. A fülkét kitöltő orgonapult mögül egy fiú feje látszik, vállig érő haja a zenével mozdul, tiszta, átszellemült arc, nagyon szép. Most felénk - felé - pillant, a semmibe, mert a fény nála van, és a zene is. Hiszen ez a lánynak játszik!

Eltűntem, elosontam a sötétben, ők ottmaradtak egymásnak, Sebastian Bach vigyázott rájuk...”

A festő alighanem egész életében ezt szeretné megfesteni - akkor, egyszer, leíró módon meg is próbálta. A képmezőt Bálint Endrétől vett ötlettel négy mezőre osztotta. E táblák témái sorra, felülről lefelé:

1. A fiú az orgonánál. Építész tanultságából származó gondolkodással, igen leegyszerűsített formában, keresztmetszetben lerajzolt egy orgonapultot a hozzá tartozó paddal. Furcsa, hogy a téma a jobb szélén indít, holott balról jobbra olvasunk. A forma szögletessége maszkulin jellegű.

2. A Bach-zene. Ez a felület sokkal jobbra sikeredett az elgondoltnál. A festő ugyanis egy finoman megmunkált felülettel indított, egy vibráló szőnyeggel, a zenét kifejezendő. A későbbiekben azonban ezt túl édeskésnek találta. Széles mozdulatokkal, festőkéssel kezdte átkenni, egy világosabb színnel, mikor keze félúton megállt,  a művelet félbemaradt. A félig kész felület fogalmilag és formailag, színben is kifejezőbb lett az elképzeltnél. Így maradt.

3. A lány a zenét hallgatja. A festő egy pillanatig látott, tehát inkább csak elképzelt éteri lény minden csodáját kifejező formát keresett. (A vázlatlapok fotón megmaradtak.) Első fordulóban erre egy kövérkés kifli alakja tűnt a legmegfelelőbbnek. Majd megint csak Bálint Endrével az emlékek peremén született meg ez a teljesen passzívnak szánt, befogadó forma. Visszafelé, átlós irányban elhúzva a fenti résztémától, méretében hasonlóan. A zenét a fölötte-tábla faktúrájának halkabb változata szeretné képviselni.

4. A város, a templom. Nem egészen ide tartozó elem. Már csak az absztrahálás megint csak más faja miatt sem. Szerencsére színben idomul, súlyával alulról zárja a képet. Summássága nagylélegzetűnek mondható, patetikus is talán. Ami rendben is van...

Igen, csend van

A/74/1 olaj, vászon, 140x90 cm, 1974-81., Oravecz Imre tul.

FRANK JÁNOS

Voltaképpen hiányzó láncszem a magyar festészet történetében az a fajta nonfiguráció, mint Váli Dezsőé. Művészetében tagadhatatlan - nem is tagadja - Rothko öröksége. Választott ősének választott hagyatékát viszont olyan érzékenyen és annyi egyéni vonással tölti meg, fordítja le magyarra, hogy egyszemélyes iskolának tarthatjuk oeuvre-jét...

Váli intellektuális művész, óriási, szinte tudományos apparátussal dolgozik, gyűjti anyagát, olvas, fényképez, többféle interdiszciplináris stúdiumot végez, saját munkáit dokumentálja, rendszerezi, leltári számokkal látja el. Képeit átfesti, újra festi, hosszú évekig dolgozik rajtuk - láttuk az évszámokból -, igen gyakran megsemmisíti. Intellektuális művész, mondom, sőt hangsúlyozom, annál is inkább, mivel ennek műveiben nyoma sincs...

Képeit, ismert műszóval ”üres képeknek” nevezi. A legüresebb kép az Igen, csend van 1974-81 című. Az álló téglalap formán háromféle matt festésű szürke. Közülük is csak a középső sötétszürke rész nagyobb felületű, felül keskeny sávon világos, alul hideg szürke. Az alsó tartományt felül homorú ív zárja. S a szürkék akkordjának mezőit két bágyadt, vékony piros csík választja el némiképpen. Ennél hosszabb leírást nem tudok adni, hiszen a festményen majdnem semmi sincs. Illetve az a trouvaille benne, amilyen tökéletes arányérzékkel, színérzékkel és empátiával rakta föl az említett három képelemet a festő. Akár névjegye is lehetne ez az egyetlen kép.

New Hungarian Quarterly 1981.

Reggel, vagyis inkább hajnal

A/74/23, olaj, farost, 136x90 cm, 1974-80., Szent-Iványi István tul.

ALMÁSI MIKLÓS   

HIDEG VAN

Felkelni még csak hagyján, de kinézni az ablakon: depresszió. Téli táj, hármas osztásban. A hó - középső sávban - piszkos fehéren világít, bódult fatörzsek állnak ki belőle. A - feltételezett - ablakhoz közelebb alig osztott szürkeség, ám legtávolabb - tán az ég - barnás, homályos boltozata biztat. Ez ennek a képnek paradoxiája: legsötétebb harmada nyújt valaminő biztatást. (Amit hangsúlyozna, talán a benne elrejtett kereszt,meg néhány kvadrális folt.)

De hát a kép nem is az, amit beleképzelek: szigorúan hármas tagoltságú felület, a vízszintes struktúrákat karcos függőlegesek bontják meg. Színben pedig a kép egész szomorúságát a meleg-szürke, meleg-homokszín oldja, hozzám közel egy ici-pici pirossal (virág? vérfolt?), így aztán a képegész nem depressziót sugall, hanem végtelen nyugalmat - legalábbis ha engedelmeskedünk az invitálásnak, és hagyjuk magunkra hatni a látnivalót. Ha elidőzünk a kép előtt. Mert nem lehet csak rátekinteni: a pillantást elkapják a struktúra kérdező elemei, és máris ott ragadunk, s máris megindul az áram a képfelületből a képmélységbe, valamint felülettől a percepción túli megértés felé.

Időtlenség. Bár a cím hajnalra utal, ám bizonytalanul, ahogy a kép maga: a strukúra áll, nyugalma kiiktatja az időt, azaz kiemeli a nézőt abból a mókuskerékből, amibe a köznapi idő kergeti. A képpel szemben belénk költözik a transzcendencia. Ami időtlenül egyszerű, mert más időrendben VAN.

Már nincs hideg. Simogat a vásznon túli meleg.   

A monostor falai

A/80/7, olaj, farost, 74x96 cm, 1980., Veszprém                        Polgármesteri Hivatal tul.

TOMAJI ATTILA

Többet akartam megtudni a festményről, mint amennyit a fotó elárul, ezért elutaztam Veszprémbe. Kiderült, hogy az eredeti kép nem azonos a kapott fotón lévővel, hanem annak befejezett változata.      Aki ismeri Váli Dezső rendszerező, dokumentáló természetét, az tudja, szó nincs itt figyelmetlenségről. Inkább arra következtethetünk, hogy a benne élő kép variációit festette meg, amíg el nem jutott a belső kép megragadásáig.

Tehát a fotón lévő festmény mégis majdnem ugyanaz, mint amelyik a hivatal falán függ.

A képen vízszintes egyenesek emelkednek ki a mélykékre sötétített alapból, egyenesek, amelyek labirintussá állnak össze.

A kép tetején fehér négyzet látható. Mintha a kép meditációs központja volna. Kijárat, ami mögött a semmi sivataga terpeszkedik? Vagy bejárat a labirintusba, ahonnan a képet kettéosztó fényfolyosó - akár Ariadné fonala - a kijárat, a születés, az újjászületés felé vezet minket? Nem, a vízszintesen meghúzott életvonalról nem vezet út a fehér négyzet kijárata felé.

Álltam a Veszprémi Önkormányzati Hivatal szűk folyosóján, a jobbról beömlő erős napfényben. Néztem az átfestett, színeitől és fénylő „kijáratától” megfoszott, totálisan elsötétített képet. Tudtam, hogy amit a kezemben tartok, az ott van az utoljára felvitt festékréteg alatt. „A mű látható felszíne alatt genezisként él a teremtés” (P. Klee)

A régi zsidó temető

A/82/31, olaj, farost, 35x30 cm, 1982.,

 Magyar Nemzeti Galéria tul.

RAKOVSZKY ZSUZSA

Képekről beszélni nehéz, legalábbis a hozzá nem értőnek. Megvan a veszélye, hogy vagy együgyű allegóriaként próbálják értelmezni a látványt (az a nagy fekete ott a halált jelképezi stb.), vagy hogy azt ismételjük meg szóban, amit úgyis mindenki lát, ha van szeme. Ámbár, hogy csakugyan mindenki ugyanazt látja-e...? Én például már sokadszor nézegettem „A régi zsidó temetőt”, amikor kezdtem úgy érezni, hogy az a hosszúkás, lebegő folt a düledező sírkővel szemközt alighanem annak a kőnek az árnyéka egy másik sírkő hátlapján. A fekete kapu pedig, a jobb sarokban, egyszer csak átalakult fehér kővé egy nagyobb fekete kő előterében, aztán vissza... Az a valami, a bal sarokban, amelyik háromszöget alkot a sírkővel és a kapuval, különösen nyugtalanító, mert nem tudom értelmezni, míg a kép más elemeit igen, vagy azt hiszem, hogy igen. Vagy nem is kell? Az a nagy, barna folt talán csak a fekete-barna arány egyensúlyát őrzi? Hogy én is beleessem az együgyű allegorizálásba: a képen a feketék nekem a halál vagy talán az idő félelmes oldalát jelentik (egyszerre juttatják eszembe az árnyak birodalmát és az égést: az a félelmetes bokorféle mintha megégett volna, a bejáratot körülvevő folt mintha hamu és korom lenne), a barnák viszont a földet, megnyugvást, sőt valami meghittséget. A fekete-barna színpárról különben azt hinné az ember, hogy nyomasztó és lehangoló, de nem vagy nem csak: talán mert annyi olyan régi képen látni ezeket a színeket (ha ilyen abszolút, megalkuvás nélküli feketéket talán nem is), amelyek lakásbelsőket ábrázolnak, vagy idős emberek arcképein, akik többnyire fekete ruhát viselnek. Nyilván nem véletlenül: egy bizonyos életkor után mintha a szemünknek ezek a színek esnének jobban. És úgy látszik, árnyalatokban sem kevésbé gazdagok: én legalábbis annyi néznivalót találtam „A régi temetőn”, mint, mondjuk, valami késő gótikus oltárképen, szentekkel, angyalokkal és kockázó katonákkal a bal sarokban...

Mindig ugyanott

A/82/48, olaj, farost, 35x35, 1982., Kiscelli Kastély,
        Fővárosi Képtár tul.

FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ

 Mindig ugyanott. Hogy hol? Valahol lent, a mélyben. Talán: egy szakadékban. Tíz évvel ezelőtt, Váli Dezsőnek egy képét megpillantva gondolkodás nélkül ezt mondtam: szakadék. A hátára ragasztva később fölfedeztem a címet: Sötét hónapok (Hölderlin). Nem tévedtem. Hölderlin neve hallatán bennem mindig a „szakadék” szó ötlött fel. Abgrund. Abgründigkeit. Bele lehet zuhanni. Sőt bele is kell. Mert van, amire csak ott lehet rátalálni. Valamire, ami rétegről rétegre rakódott ugyan le, de, a fizika törvényeit megcáfolva, ahelyett, hogy dombbá növekedett volna, lefelé mélyült. Talán a lélek törvényeinek engedelmeskedve. Ahol minden megtalálja a maga helyét. Mindig ugyanott. A lélek szakadékában. Ami hol üres, hol pedig olyan, mint egy zsúfolt kamra.

Nem természetadta az ilyen szakadék. Meg kell teremteni. Egy mesterséges tér. Mű-terem. Műterem. Amiket Váli Dezső évek óta fest. Nekem ez a kép is egy műtermet mutat. Még akkor is, ha nem látom rajta a jól ismert priccset, asztalt, széket, börtönt idéző rácsozott ablakot. Mégsem érzem másnak e kép terét. Mint a műterem-képeken, pontosan itt sem egészen azt látom, amit látni szeretnék. Ha közel hajolok, minden elmosódik; de akkor sincs több szerencsém, ha hátralépek. Bárhonnan nézem is, a kép mindig „bemozdul”. Egymáson csúszkáló jégtáblák. Nincs ideális távolság, nincs megfelelő látószög, nincs szilárd talaj. Mégis, a festmény „rendben van”. Talán éppen ettől a sok „nincs” -től. Egyik a másikra rakódik - valamennyien pedig szakadékká mélyülnek.

Mindig ugyanott. Hogy hol? A megannyi „nincs” szakadékában. Ott, ahol a dolgok azt oltják ki egymásból, amitől felismerhetők lennének. Ettől hasonlítani kezdenek, anélkül, hogy azonossá lennének. Mint később az enyhén megdőlt műterembelsők vagy az űrben lebegni látszó zsidó sírkövek, a formák itt is egy láthatatlan, geometriailag elhelyezhetetlen középpont felé tolakszanak. A lélek középpontja felé. Óvatosabban fogalmazva: oda, ahol a lélek magára remél ismerni. Ahol minden forma ugyanarra utal, bár egyik sem ugyanazt mondja.

Az emlékezés képe ilyen. Az emlékezés forrása a görögök szerint éppúgy az Alvilágban fakadt, mint a feledésé. Valamire emlékezve az ember meg is feledkezik valamiről. A feledés révén hántja le magáról azt, ami az emlékezésnek útját állja. Aki visszaemlékezik, az az esetlegességek labirintusában a saját magához vezető útra lép rá. A véletlenben a sorsszerűt sejti meg. Vagy a sorsszerű zuhan rá, bárdként. Minél nagyobbat üt az emlék, annál biztosabb, hogy az emberben valami kikezdhetetlent, érinthetetlent talált el. Az ütéstől ez ritkán törik össze - talán nem is igen tud összetörni -, sőt, még szilárdabb lesz. Egyik csapás a másikat erősíti; addig döngölik egymást, míg szakadékká nem mélyülnek. Így működik az emlékezés, az anamnészisz, amit Platón az egykor látott ideák újra megtalálásával társított, Jézus pedig a saját passiójába való beavatódásnak tartott.

Mindig ugyanott. Pontosan nem tudom, hol. A szakadékban. Hölderlin lelkében. Egy zsidó temetőben. Váli Dezső műtermében. Az emlékezés súlypontjában. Vagy egyszerűen csak: egy faroston, amelyen a sötétlő barna és kék színek, ahelyett, hogy agyonnyomnának, erőt és szilárdságot sugallnak, az azúrosan, lilásan, fehéren és szürkén derengő színek viszont, ahelyett, hogy a magasba röpítenének, befagyasztanak, mintha folyékony borostyánból lennének.

És - ha emlékezés -, akkor az is eszembe jut erről a festményről, hogy a középső kék-fehér folt olyan, mint a kötélen száradó ruha. Annak emléke pedig, akinek „szürke haja” az „ég vizében” kékítőt oldva föllebben az égre, nem idéződhetett volna fel, ha nem lett volna, aki „már egy hete” csak őrá gondol. Az emlékezés: beavatódás. Az ég szakadékát nyitja meg előttünk, itt, a földön.

Csend a szobában

A/83/1, olaj, farost, 60x60 cm, 1983.,

Bognár Róbert tul.

BOGNÁR RÓBERT                     

                            1

1983.: Váli absztrakt korszakának utolsó éve, és a kép persze absztrakt, de amúgy nagyon is figuratív: a szoba csakugyan szoba (vagy műterem); a festő a belülről-felülről kivilágított tépett peremű asztal (vagy perspektíván billentett, megemelt padlósík) jobb alsó sarkába szemétlapátolja a padlószemetet, művészien rendetlen rendbe rendezi, ceruzával egymásra-egymásba rajzolja a gyűrt papírokat, nyesedékeket, képkeretdarabokat, miegyebet. A kereten túlról felhemzsegő padlószemét részint az, ami: formák és színek kigondolt-véletlen találkozása, részint pedig az, amit a néző (akár a festő is, ha patetikus hangulatban van) beleképzel: mondjuk, folyton megfékezett, mégis ki-kitörő szenvedélyek gubanca: az a szőrös barna 7-es talán a kísértő bűnök alakzata, a feléje kúszó hideglelős-fehér elmaszatolt nyúlvány talán egy bebábozódott szerelem.

                                              2

Váli Dezső Csend a szobában című festményét 1990 őszén vásároltuk. Akkor már volt egy ajándék Válink. A Színes műterem (120 x 120 cm, olaj, farost, 1987.), úgy viselkedett lakótelepi nagyszobánkban (570 x 305 cm, diszperzit, beton, 1974.) ahogy kell: tágította és (cseppet sem tolakodóan) betöltötte a teret, napvilágnál is, gyér lámpafényben is világolt, fellengzősen szólva megváltoztatta a világunkat, de mintha mindig is ott volt volna.

  A Csend... fölkerült - a festő keze által, pont jó magasságba - a háló-dolgozószoba falára, és zajos csend támadt. Hetekig őkörülötte forgott a világ. Háromszor cserélt keretet - a művész keze által -, mert a fémkeret hűvös volt, a keskeny fakeret keskeny, a széles széles. Lekerült az üveg, mert nagyon becsillogott, de üveg nélkül meg meztelen volt a kép. Vissza az üveget! Mégiscsak maradjon a széles keret!

1992-ben új lakásba költözünk. Tetőtérbe. Az igazi nagy szobában egyetlen függőleges nagy fal, azt is megosztja a kémény kiugró, megtörő vonala. A Színes műterem elfoglalta méltó helyét a jobb oldali síkon. Mellé tettük a Csend...-et. Nem volt jó. El volt nyomva. Eljelentéktelenedett.

Képtárban máshogy lenne. Ott a Csend... jobban vonzaná, lekötné a figyelmet. A Váli-életmű majdani kutatójának pedig bizonyára fontosabb és érdekesebb lesz a Csend..., mint a Színes műterem. Hiszen annyi minden elemezhető rajta (benne)! Például, hogy az a látszólag egyszerű és természetes narancsszín vonal a kép felső pereménél hogyan ellensúlyozza a padlószemét szofisztikált rajzburjánzatát. Vagy hogy bár rendhagyó és magányos kép, megelőlegezi a későbbi műteremkorszakot.

Régi zsidó temető (vázlat a gyászhoz)

A/84/45, olaj, farost, 60x60 cm, 1984.,

Rácz István  tul.

KOMORÓCZY GÉZA

SZEMÉLYES ZSIDÓ TEMETŐINK

Sokan vannak bizonyára, akik Váli Dezső terjedelemre is szuggesztív „zsidó temető”-képsorozatát főként mint festményeket nézik: elvontan, mint egy téma variánsait. Ez a több tucat kép a számomra: jel. Az az egy, amely a sorozatból - a festő ajándékaképpen - tanszéki szobám falára felkerült: a baráti gesztusé. Az első, pontosabban: első egynéhány temetőkép, amelyeket az Ernst múzeumban, egy kiállításon, váratlanul megláttam: jele volt annak, hogy egy embernek, aki személyében, a szó közönséges értelmében, esetleg nem is illetékes, megrezdült a lelkiismerete. Ez hirtelen felismerés volt nekem magamnak is. A lelkiismeret mindannyiunkat illetékessé tehet. A később a kopár műteremben - alighanem csak hiányosan - megnézhettem sorozat s a leginkább tanulmánynak tekinthető fekete-fehér képek százai határozottan jelezték, hogy Váli Dezső temetőfestményei nem egzotikumok. Ezt a teljesítményt csak személyes érintettség válthatja ki. A fényképek, amelyeket éveken át országszerte s a határokon is túl, eltökélt kitartással készített, s amelyek egy része utóbb könyvvé vált: zsidó temetőinek fotóanyaga hosszú időn át ott volt a tanszékünkön, letétként, tanulmányoztuk is őket, de inkább csak folyamatosan a tudatában voltunk annak, hogy vannak. Nem mondanám, hogy a felvételek mindenben megfelelnek az újkori héber epigráfiában elfogadott dokumentációs követelményeknek. Fej felől fényképezett sírkő, növényzet takarta felirat nemigen lehet alkalmas történeti feldolgozásra. De Váli Dezső minden képének hangulata volt: az érzékeny ember lelkiismereti érintettségét sugározták. Már azzal is, hogy vannak. Ha  a zsidó temető elhagyatott is, vagy annak látszik, azért, mint beszédes eufémizmus-neve mondja: „az élet háza”: éppen azért él, mert kívül van az időn, mert bolygathatatlan. Örök; lényege szerint az. S annak, aki felkeresi, nem csupán elhunyt régiek sírjai, bár ez sem csekélység: annak, a lelkiismeretben illetékesnek, éppen elhagyatottságával idézi az emlékezetébe mind a nem természetes halottakat. Azokat, akik eltűntek, akiket elpusztítottak: akik szeretteik sírján fél évszázad óta nem tudták elhelyezni a látogatás és megemlékezés kavicsait - mert őket magukat megölték. Váli Dezső a zsidó temetőkben nem egy-egy halottat keresett fel, nem törődött a fénykép dokumentumszerű hitelességével sem. Ő az örökkévalóságra nézett. Festményein is, nem valóságos sírkövek vannak, nem feliratok, egykori élők sírjelei; temetőit szinte csak szimbólumok teszik zsidó temetővé: a Dávid-pajzs, például. De éppen ez a határozott jelképiség, az egyszerű formák és tompa színek között, ez emeli át zsidó temetőit a mélyebb jelképesség világába. A „zsidó temető”-sorozat: megrendültség a gonosz, értelmetlen pusztítás fölött, s megrendült tapasztalása annak, hogy a múlékony: van, él, és sírokban, temetőkben is elpusztíthatatlan, örök élet.