2008.6.25. fájl: konyvek/html/deske-hu-konyv/deske-hu-hangos.htm C.
A deske.hu kötet hangos melléklete,
válogatta Bognár Róbert.
Beolvastam 2008. 6. 23-24-én. A felvételt vezette Zoltán Gábor.
01. Tizennyolc év, eddig
százötvenhat levél. J. a nyolcvanas évek végén települt át Franciaországba.
90-től kezdtem havi beszámolókat írni neki: Levelek Le Meux-be. Nemigen válaszolt,
maradt a monológ.
2000. június, honlap, rajta minden munkám. /A levelek netre fogalmazva:
VÁLINEWS.
A net előtti időkben nyakamban csipeszen lógó jegyzetfüzetbe gyűjtöttem a
mesélendőt; azóta naponta megírom.
Ez a CD a deske.hu kötet melléklete, szövegének egytizede, az
összes levél egy százaléka.
02. Telefon, uszodából hazafelé:
– Miért húztad ki a bevezető első mondatát, hogy: Kedveltük
egymást ?!
– Ha szeretnéd, nyugodtan hagyd benne.
– Kizárólag a minőség érdekel. És elhiszem neked. Csak nem értem.
– Mert álságos. Azt kéne írni, hogy: Szerettük egymást, de nem
lehet, mert félreérthető.
– Igaz!
– Azt beletehetnéd, hogy: Barátok voltunk.
– Annak a mondatnak nincs zenéje.
– Akkor jó így. Az elhallgatás sokszor többet fejez ki a kimondásnál.
1993. január
12.
03. A Trabantom totálkáros lett. Én nem sérültem. Volt neki egy fura hibája, ravasz
módon csak olykor: fékje igencsak egy oldalra húzott. De hát mindig rendbejött,
a javító messze van, hol pénzem, hol időm nem volt. Hát, blokkolt előttem egy
japán kocsi, a Belgrád rakparton a Szabadság hídnál. Nem kellett volna
tennie... A motorháztetőm úgy fölgyűrődött, hogy fölállva rá, két lábbal
ugrálva hajlítottam annyira vissza, hogy egyáltalán kilássak a kocsiból.
Motorja működött, csak iszonytató erős zajjal. Na most, a szükség nagy úr.
Valamit muszáj volt elintéznem, másnap így mentem át a Körtérre. Kicsit
(nagyon) szégyenkezve, az alsó rakparton. Mit mondjak, sikerem volt. Egy
munkásokkal teli mikrobusz lelkesen integetett, s kerülgetett, előre-hátra.
Hálából egy piros lámpánál ráléptem a gázra (kuplunggal, vagyis álló
helyzetben), mire földübörgött, mint egy repülőgép...
A
biztosító tizenkettőt fizetett, és ötért eladtam a roncsot. A megmaradt elakadásjelző
háromszögemhez a roncstelepen vettem még egyet, s többnapi munkával
összecsukható vakuállványt csináltam belőlük.
1993. július
3-4.
04. Két hete az Őrségben dekkoltam egy hetet. Ceruzát vittem, de leginkább csak aludtam, ott
is. Végül vendéglátóm szerzett diófapácot a szomszéd faluból, és adott
csodálatos barna színű papírt (szerkesztőségi boríték) – nem lehetett nem
rajzolni egy kicsit, mellettem ült. Amit egyébként szeretek. Rajzolok
egyet, kettőt, ami van előttem, domb, meg két fa, na jó, elég lesz,
megvolt. Ráírom a számukat, ahogy szoktam, s megdermedek. Tragédia: 23 után
32-t írtam. Nincs mese. Meg kell rajzolni a közte lévő sorszámokat. Ezt hívják
civilben ihletnek?
1994. április
29.
05. Komputeráradás levonulóban. Lassan visszavedlik szerszámmá. Reggel bekapcsolom, hogy ha telefonszám, egyéb miatt kell, ne kelljen várakozni a beindulására. A múltkor a liftben tévedésből a hatodik emeleti gombot kétszer nyomtam meg, ahogy itt kell a dupla klikkeket.
Írtam
neked, mik azok a fraktálok?! Egy kiránduláson mesélték a múltkor, fantasztikus.
Ha nem igaz, akkor is gyönyörű. Szóval, vannak ezek a periodikus végeredményű,
végtelen osztások. No most betápláltak egy ilyen osztást számítógépbe, s
mondjuk, a tízezredik tizedes jegy vagy mi hirtelen kitér a rend alól, érted?!
Szóval az osztás eredménye 1,262626...26 és ez egyszer csak megváltozik. Őrület.
A modern katasztrófaelméletek kezdenek a dologgal komolyan foglalkozni, hogy
talán ez egy ősok. Másrészt amit én teljesen kívülállóként is meghallok a
dologból, hogy e tény jelzi, a számok is csak közelítő körülírásai a
valóságnak. Nem abszolút igazak.
1994. július
26.
06. Kékkút. Izgalom a székem körül. A gyerekek a szőnyegpadlón hasalva vitatják, mi
legyen a sorsa az imént fogott kölyökegérnek. Rájuk bíztam, döntsenek.
Szempontjaik: a háziegér nem védett. A kisegér még nem gonosz. Folytonosan
rágnia kell, a fogai miatt. Ha a szomszédba dobjuk, ott tesz kárt. Nem hiszem,
hogy lenne lelkierejük megölni. Majd meglátjuk.
Most
vitatják a jéghalál, a fulladásos és a bárdhalál közti különbségeket. Megbeszélik,
keresztre is lehetne feszíteni, persze fejjel lefelé.
„És a gerinckiszedést hogy is kell?” Most bíróságot alakítottak, 27
egérben állapítják meg a váltságdíjat. Közben:
„Ne pöcköld, szegényt!”
„Apu, fullasszuk bele ebbe az üvegbe?” Mondom, sajnos az
szenvedéssel jár. Öljük meg egyáltalán? Kegyetlenül rájuk hárítok mindenféle
döntést. „De vért nem akarok látni.” „Mégiscsak a megfulladás
lenne az igazi.” „És nekünk se kell sokáig nézni, amíg szenved.”
„És ha egércsapdát tennénk be neki, evvel esélyt is adnánk neki.”
– ez Miki bölcs ötlete, amivel a közvetlen gyilkolászást sikerülne elkerülniük.
Most sajtot keresnek a csapdához. „Te nem undorodsz az olyan vértől,
amikor meg is hal valaki?” Most meredten nézik a csapda körül rágcsálót.
A rugó nem kattan. Türelmetlenül ütögetik az üveget, történjen már valami. „Jaj,
Pépör (ez én vagyok), mit csináljunk?” „Szép lassan fölöntjük vízzel?!”
„Maguk döntsenek, én elmondtam szempontjaimat.” „A stratégia
jó volt, csak nem az egéren csattant a fogó! Szegény egér, mit sem sejtve
rágcsál, miközben öt perc múlva, jujj! Valószínűleg eltörte a fogó az egyik
lábát, ezt nem akartam! Bár akkor nem eszegetne. Próbáljuk még egyszer. Azt
akarom, hogy a testét kettévágja, most például csak az orra van benne!”
Végre kattan a fogó, a feje benne. „Él? Még mozog! Rázzuk meg az üveget!
Öntsük föl vízzel, akkor hamarabb vége! Emeld ki a fogóval együtt! Fujj, te ezt
megfogod? Most meg lehet nézni a fogait! Hova lehet rakni egy ilyen egeret?
Temessük el? Klórmeszet is lehetne rá tenni! Jé, mennyi tetű van rajta!
Megnézzük nagyítóval? Ez már egy szabályos hulla.”
Eltelt
a délelőtt. A rádióban delet harangoznak. Kata lent krumplit hámoz. A gyerekek
leszaladnak beszámolni.
1995. március
13., Kecskemét
07. J.,
te riherongy! Te kótyomfitty,
pernahajder, te labancbérenc! Te harapófogó, te balesetvédelmi oktatás, te
ázalag, te jogi keret, te Balmazújváros, te ukrán vízügyi tanácsadó!
Hát
kerülő úton és véletlen kell megtudnom, hogy elköltöztél?! Francia szállásadónődnek
küldözhettem volna tovább leveleimet, gyanútlanul, éveken át?! És amíg
címeteket kinyomoztam! Pfűű!
Jó
lenne tudni, mi ez a költözés. Jobb vagy olcsóbb hely? Kirúgtak? Munka? Csapat?
Kert? És a bébi mit szól hozzá?
1996. február eleje
08. Múltkor elküldtem neked nyílt levelemet Makoveczhez a
Népszabadságban, ha jól emlékszem. 1000 ember előtt harsogta, hogy „verőlegény
gyerekével nem fogok kezet”. Azt írtam neki, hogy ennek a mondatnak
Európában nincs helye. Na, kaptam néhány kemény telefont. Az utolsó, egy magát
hívőnek és érettségizettnek mondó, nem kulturálatlanul fogalmazó középkorú
asszony volt. Hogy én merem támadni a Makoveczet, aki kedvéért sok ezer ember
bármikor fölkerekednék, ezt a szent embert, aki meg akarja tisztítani a
magyarságot ezektől a rohadt zsidóktól, és hogy ő imádkozni fog, hogy öljék meg
a gyerekemet, és majd megnézi, akkor hogy gyakorlom a megbocsátást.
Kata szerint el kellene ezt mesélni Makovecznek,
látod, ide vezet...
1996. május
21.
09. A lépcsőházi gondolatok. Múlt héten jutott eszembe, de marha vagyok, megnézhettem volna a legénységi szállást. 81-ben, Norvégiában, háromnapos hajóút észak felé, a stewardess félénken bekopogott első osztályú, tehát egyszemélyes kabinomba, hogy náluk van a konyhán egy magyar asszonyka, hét éve, azóta nem találkozott magyarral, fölhozhatná-e?! Elbeszélgettünk, aztán népdalokat furulyáztam neki. Mivel kezdetben hányós volt a tengeren, nem engedték utasokat kiszolgálni, a konyhán ragadt. Egyedül él, nyugdíjas korára majd hazaköltözik Dorogra. Volvóját hazaviszi, otthon a pénzéből jobban kijön. Még néhány év.
Ez is
egy élet. Egy ilyen hajóút Bergenből Nordkappig és vissza: 12 nap. Élettered a
konyha, a kajütöd, és bizonyára van valami tévénéző társalgóféle. Ha messzire
akarsz nézni, a kerek hajóablak. Olykor távoli hófedte szirtek, szigetcsoportok.
A hajó, amíg lehet, védett fjordok között halad. A nyílt tenger háborgását
– a hajóorvossal társalogtam – egy hónap alatt lehet megszokni. Megszokták.
Megszokták?
– Meg tudtad te szokni
– (volt benne részed) – a kapát?
Emlékszel? Emlékezz apádra!
mit szokott ő meg? A halált!
Sorsa derekán mit szokik meg
mind-mind – (hisz tudod) – a szegény?
Kínlódva
jártam föl-alá már
a
hajó lüktető födélzetén.
–
Bolond vagy – sziszegtem magamban.
–
Áruló! az vagy, semmi más!
csattan
egy másik hang szívemben
s
tagolta egyre rá a dohogás.
–
Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!
Lapuló
bérenc!... – Ha megint
alul kerülnél, a fűtőkhöz :
megszoknád
azt a fojtást, azt a kínt?...
...tudassék
be Illyésnek, hogy ezeket a sorokat leírta magáról. Időnként rémülten nézem a
koszos, sebes, rongyokra vackolt, fekvő vagy guggoló koldusokat. Hátukon házuk:
iszonyatos, öreg nejlonszatyrok kenyérdarabokkal, kukából halászott, tán még
valakinek eladható valamikkel.
A minap leparkoltam egy zsibvásár közelében, porszívónk feje szétmállott, egy 50
forintos alkatrész miatt kell majd hamarosan kidobni, pedig nincs pénz másikra.
Végignéztem a választékot. Elektromos alkatrészek, kopott könyvek, amik nem
kellenek az antikváriusnak, ruhák, cipők, lakberendezési hulladékok, vagy
negyven pokrócon egymás mellett. Batthyány tér.
1996.
november 4.
10. Miklós
kezdi komputerbe ütni önjellemzését, a gimnáziumi felvételihez kell mellékelni.
Először
kamikaze pilótának készültem, de aztán összeszedtem a bátorságomat a piarista
gimnáziumhoz.
11. Egy
szívfacsaró látvány. Sosem járok nappal a Moszkva téren. Éppen öt óra volt.
Száz csavargó szép kettes sorokban – koszos nejlonzacskók, borzas fejek,
szakadt kabátok –, fegyelmezetten várakoznak. Autó, belőle kinyitható
asztal, kondér. Fekete tányérsapkás testes férfi teli torokból valami zsoltárt
kezd énekelni, majd tört! magyar nyelven rövid buzdító prédikáció. Üdvhadsereg.
A csavargók köréből válaszul néhány ernyedt alleluja.
Torokszorító
érzés, félelem is, lehetnék köztük. Véletlenszerűen szakosodtunk.
1997. január
7.
12. Hiába
január, a visszaszámlálás megkezdődött. Fogok kínlódni a műteremházban. De a megérkezés!
A megérkezés megint, egy év múltával! A fölcipekedés, íróasztal a bal sarokba,
festőállvány a fal elé, mögé a nyersvászon háttér miatt fehér lepedő,
rajzszögekkel. Fogkefe és szájzuhany a mosdó fölé, pizsama a párna alá,
nagypokróc az ágyra. A gurítható óriás reflektor burájára kék fólia. S mindez
ebédig, mert fél egyre (kolomphang) már rend van, harci rend.
Elővettem
az Illyés válogatott verseket, elandalít, hazaérkeztem.
No,
búcsúzóul valamit, neked.
Ahogy
Pest felől bedohog,
naponta több homályt hoz
a hat negyvenes gyorsított
az állomáshoz.
Két
hete még, négy hete még
vakító fényözönbe
víz-inni vágyó fürge nép
dőlt ki belőle.
Naponta
most mind súlyosabb
sötét marad utána,
minthogyha már az volna csak
a rakománya.
Ahogy
fölsípol s elsiet
békétlenül pöfögve
naponta több csönd és hideg
marad mögötte.
Onnan
a völgyi állomás
felől nyomul a sáros
szőllőhegyre az elmúlás
az őszi házhoz.]
Szervusztok,
kedveseim.
1997. július
4-13.
13. Az új
Káldi-biblia csalódás, első nekifutásra. Talán túlteszem magam rajta, talán
nem.
Este
van, negyed nyolc, nem bírtam ki, átbicikliztem a plébániára, de ő a református
kollégájához utalt, nincs Károli-bibliája. Közben vacsora, káposztaleves főtt
kolbásszal, utána banános linzertészta, a feneke kormos, evvel együtt nagyon
jó. És akkor most: Káldi kontra Károli. Még reménykedem. Nézzük a 91-est, amit
annyira szeretek:
Aki a
Fölségesnek oltalmában lakik, a Mindenható árnyékában nyugszik,
azt
mondja az Úrnak: Te vagy az én oltalmazóm
és erősségem,
Istenem, akiben bizakodom.
és
Károli mester, ezt tudom kívülről is:
Aki
a Felségesnek rejtekében lakozik,
a
Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az.
Azt
mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem, ő benne bízom!
Káldi,
ismét:
Mert
ő megment engem a vadászok tőrétől, a súlyos veszélytől.
Szárnyával
árnyékot borít rád és tollai alatt menedékre találsz...
Károli:
Mert ő szabadít meg
téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be
téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad;
pássz,
vége. Mintha szándékkal ritmustalanítva lenne a katolikus fordítás.
Káldi
kivégezve. Hopeless. Magyarul reménytelen.
Na
még valamit Ezékielből, a múlt vasárnapi szövegből:
Te
pedig emberfia, hallgass mindarra, amit én majd neked mondok
Te
pedig, embernek fia, halld meg, amit én néked szólok
Abbahagyom,
biztos elég volt neked. Mára elég is. Holnap visszaviszem a kölcsön Károlit.
Fél
tíz. Bringázzak az elhagyott, töksötét országúton? Megnézem. Szia.
Tényleg
sötét volt, kissé féltem, visszafordultam a falu végénél. Be ismeretlen
mellékutcákba, ahova gyalogosan soha. Édes, friss kenyérszag, a házon tábla:
Pékség. Ilyenkor sütik?
1997.
november – december
14. Verseket
csak pár éve olvasok, ma már nyaralás elképzelhetetlen Szabó Lőrinc nélkül. Ezt
a versét 49-ben írta.
A
FÖLDVÁRI MÓLÓN
|
Partra
döng a tó: nagyitóüveg- |
|
húsa
alatt ingó terméskövek |
|
dagadnak-fogynak,
ahogy éleik |
|
szöge
a híg kristályban megtörik, |
|
szűkűl
vagy tágúl: a dirib-darab |
|
roncsok
együtt emelik hátukat, |
|
torz
teknősbékák, a vízzel, amely |
|
szabályosan
lüktetve futja el |
|
mohos
lapjukat, aztán lecsorog |
|
s
fél vagy negyed ütemkésés konok |
|
játékával
kontrázgatja saját |
|
lélegzetének
nyugodt ritmusát. |
|
Nyíló
recék kereszthálózata |
|
borzong
egymáson át ide-oda, |
|
s
lent, a napsütött fenékhomokon, |
|
hol
halak húznak, lehelletfinom |
|
árnyuk
együtt fut s együtt tűnik el |
|
a
fénytörés színörvényeivel, |
|
mert
máris uj hullám nő és üveg- |
|
húsa
alatt a torz terméskövek |
|
megint
dagadnak-fogynak: tizenöt |
|
másodperc
telt el, s két hullám között, |
|
mely
jött s elomlott, most megint csorog |
|
a
sok kis csurgó, fecseg és locsog, |
|
s
megint árnyat húz a fenékre a |
|
felszín
futó recehálózata, – |
|
s
mindez folyton így ismétli magát, |
|
így,
e játék, az örökléten át, |
|
így,
e léhaság, s túlél minket is |
|
és
túléli ellenségünket is, |
|
túl,
ez a semmi, ez a tünde kép, |
|
túl
a királyok, hősök és a nép |
|
minden
jövőjét: jelentéktelen, |
|
mégis
másod, rettentő Végtelen! |
15. Kiállításom bezárt, eladtam kb. hat képet (még mozog
a piac), 71 monográfiát és 28 darab C. Naplót. 3500 látogató volt, állítólag
ritka csúcs.
Igyekezetem
és dedikálógépem nem volt hiába, jelentkezett egy igazi versenyző, hogy ő megtanít a bukófordulóra. Addigra ugyan a
nehezén már túl voltam, vagyis az első 3000 próbálkozáson, de mindig áhítottam
az igazi profizmust. Emberemre akadtam! Tíz leckét fog adni, mondhatom, érti a
dolgát. Egyébként 30 év körüli, hídmérnök, doktorátusa van, és bankszakember.
16.
SZÜTS!
DRÁMAI
FORDULAT
bukóforduló
ügyben, mert egy triatlonos tanít, aki gyerekeket is oktat, és ilyen
szavakat mond magyarázat közben, mint oxigénbőség, rotáció, terimpex.
csak
azt mondja, ne kapkodjam el, ezt honnét tudja, biztos a Kata árulkodott,
és
ez semmi, mert a gyorsra is meg fog tanítani, és nem akarsz triatlonozni?
Mindenféle
segédgyakorlatokat ír elő, házi faladatot ad, lelkesen fuldoklom utasításaira.
Hogy a könyökömet hátrébb, hogy lazábban – nahiszen.
1998. május
30.
17. Egy
álmom még Pilismarótról: Folyóparton oltárépítmény, szabadtéri misére
készülődés. Meztelenre vetkőzöm, mintha ez természetes volna. Majd mégis kezd
feszélyezni, a sekrestyeépület sarkába húzódom fölöltözni. Közben a viharkabátom
zsebébe nyúlva egy kis fényes fekete hátú, skorpiószerű állat megfogja a
kisujjam. Akkor egész testével rászívja magát, szopogatja, anyai érzéseim,
megkedvelem. Majd véletlen ráülök, amitől szétesik, elkezdek sírni, fontolgatva,
hogy ezt néha férfinak is szabad. Majd kabátzsebemből egy darabokban lévő
tartalék skorpiót veszek elő, végtagjait helyükre illesztem, összeszerelem.
Jöhetne
József, a látnok, értelmezni.
18. Az
évad igazi szenzációja számomra mégiscsak az új Oravecz-verseskötet, ami rohadt
drága volt, de ahogy megjelent, rohantam érte Pestre, nem várva a szerző ígért
(és elfelejtett) tiszteletpéldányára...
...450
oldal, kb. 240 hosszú vers! Vagy hét éve várom, a'tájt olvastam az Élet és Irodalomban
különös, előzmények nélküli sorait: telepesek társzekereken eljutnak egy kis
völgybe, és lemálháznak, körülvizsgálódnak, alkalmas-e a vidék.
AZ
ELSŐ NAP
Kend
meg kend meg kend fejszét fog,
oszt
fát dőt oszlopnak meg gerendának.
Kentek,
ketten kicsapják ezeket a szederbokrokat,
hogy
ne legyenek útba, a helyiket meg kipucolják...
Nyolcvanéves
anyácskám már ritkábban hív
komputerprobléma ügyben, de mindennap használja. Kellett venni egy lapadagolós
nyomtatót, baj volt a régivel, ki is nőtte... Kértem, s most írja élete
történetét, az első printet negyven oldalban már átküldte.
1999. január
3.
19. Kitettem
egy táblát a műteremben:
ENGEM CSENDES TÁRSADALMI MEGBECSÜLÉS ÖVEZ
Némely
látogatóm pislogott, nem tudta, vihoghat-e.
20. Föllázadtam,
túl kicsik a kanalaink, nincs nekem annyi időm étkezésre. Előhalásztam egy jó
nagyot, made in CCCP, tankacélból készülhetett, mert két fúróm beletört, mire
lukat fúrtam a nyelébe. Fölakasztottam egy szögre, étkezőhelyem mellé.
21. Lakik
a szomszéd házban egy kövér öreg cigány, nagy családdal. Széles ívben
köszöntjük egymást, néha megáll, mesél, beszélgetünk. Két trafikja van, egy a
Körúton, egy itt, a Széna téren. Fiait láttam egy vasárnap az Állatkertnél összecsukható
asztalról (gondolom hamisított) magnókazettákat árulni.
Újabban
egy pici habosfehér pincsit sétáltat hosszú pórázon, fantasztikusak együtt. A
Moszkva téri képeslapárusnak besegít, gondolom, mert ott szokott napközben
álldogálni. Választékosan öltözködik. Irhabunda, prémes usankával, nyáron
terepszínű katonai kezeslábas, franciás kommandós barettel, de október 23-án
szovjet tiszti sapka volt rajta, valami nagy címerrel a közepén, talán tűzoltójelvény.
Aznap botján nemzetiszínű csíkok voltak, s mellén három sor kitüntetés.
Ez
talán összefügg avval, hogy tavaly megkérdezte, lehetne-e valami juttatást
kapni, mert ő 56-ban részt vett a Széna téri harcokban.
Múltkor
megállít az utcán, s elmeséli, elhagyta az asszony (akit szintén hatvanévesnek
saccolok) egy 130 kilós hentessel. Taglalta szerelmi életük lehetséges
módozatait. Közben könnyes a szeme. S hogy ő nem fogadja vissza. (Most láttam
együtt őket.) – Kértek tőlem a fiaim egymilliót. Ehhez kellett, ni
– mutat a fehér Mercedesre.
1999.
augusztus 13., Kékkút
22. A
Fioretti közösségről valamit, emlékszel, András. Bőven és gyönyörűen imádkozik.
Múltkor, mikor egymásért, belelendült, hogy sokat tanult Deskétől, ahogy az tud
nemet mondani, ahogy szakmai idejét óvja, és hogy
hullanak
körülötte az emberek, mint a legyek.
Ezt a
mondatát aztán zavartan kijavította. Többen elmosolyodtunk.
2000.
augusztus 21.
23. Haza. A nyaralás nekem mindig nehéz ügy. Az elején egy szomorú vita, sokéves
sérelmeink. Aztán ebből kilábaltunk. Kis piros bicskám elveszett. A házból nem
nagyon jártam ki, a Balaton egy műszaki tévedés. Az idén nem volt szúnyog. A
káoszelméletet megismertem, 13 lyukat befoltoztam a bádogtetőn, a kapu
kijavítva, és a budi is meglett. Meg ez a szöveg.
Köszönöm.
2000.
november 2.
24. Megjött Esterházy CD-hez írt előszava. Hogy narcisztikus vagyok, ezt ő is mondja, mások is,
mindenki, én is. Pedig nem igaz, én exhibicionista vagyok. Nárcisz önmagát
szerette, én azt, amit csinálok. Na ja, azt mutatom, dicsekedni szokok, persze.
De ezen túl pedagógiából beszélek annyit, talán megspórolnak egy kerülőutat. Az
életet pedig úgy élem meg, mint szegény hülye
25. Akkor összegezzünk.
–
Két gyereket fölneveltem. (Bár inkább Kata.)
–
Tavasszal 26:58.08-ra úsztam az 1200 métert.
–
Elrugaszkodás + három és egynegyed tempóval átúsztam a Lukácsot (
–
Minden képem, a leggyengébb is, CD-ROM-on és weben. Most még gyűjtőim címeit is
rátettem a lemezre (fájl: cimlista.xls), kötelezően titkosítva; a jelszót
fiamnak megadtam, és majd a múzeumoknak is megsúgom. Gyűjteményes
emlékkiállításnak nem lesz akadálya. Tehát most
26. VÉGRENDELET
Én,
alulírott Váli Dezső
ép elmével, világos tudattal
és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem,
hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit.
Képeim szétszórva. Neten és CD-n minden munkám megnézhető.
Minden jó helyen van ott, ahol van.
2001. január
25.
27. Egy hete gyorsúszásnál a bal oldali levegővétel szebb fejtartását gyakorlom.
Közben próbálom megfogalmazni, hogyan módosul naponta erőnlétem, és miegyéb
következtében mozgásom. Van egy nagyvilági-dandys vízfogás, olykor van henye
billegés, rámenős kéz előrevitel vagy beletörődős. Van optimista, van túlélős.
A
mellettem úszó hetven fölötti E. asszony, reggel hat és nyolc között a szélső,
rövidebb sáv tulajdonosa, valamikori kézilabdás, odaintett, Dezső, szóljon, ha
kész az úszással. Tudtam, ez mit jelent. Megjött az ígért sütemény. Az átadás
alatt kicsit elpirulva mentegetőzött, receptről magyarázott, mint mindig minden
asszony. A szeme éppúgy rebbent, mint mikor valaha egy lány először vetkőzött
előttem.
2001. április
28.
28. Kata szobájában valami indiánfilm, harci színekre mázolt törzsfőnök néz rettenetes
farkasszemet a nagy fehér emberrel.
Konfliktus van, itt is, a Vízivárosban. A mellettem úszó idős hölgyek nevében
egyikük megdorgált, hogy maga a parton
bűbájos, a vízben rúg. A zuhanyozóban csak víziszörnyként emlegetjük.
Pedig
tényleg vigyázok, de hát néha csakugyan. A medenceközépen álldogálnak receptet
cserélni. Sokéves barátságok. Tisztességesen kerülgettem őket, de most, hogy
időt mérek, ha némi rés nyílik, megpróbálok átjutni közöttük. Lábtempóm nincs,
hogy rúghatnék?
Olykor
teljesen elfalazzák a sávot, szinte fizikai fájdalom tempót váltani.
Mindenkinek
igaza van. Egy teljes napot kínlódtam. A jóindulat kötelező. Másnap megüzentem a
hölgykoszorúnak, hogy megjavulok, lemondok a stopper használatáról, valamint
hogy olyan gatyát húztam, ami, ha gyorsan
úszom, lejön rólam. És kéretik lehetőleg nem középen...
A
gatya csak a hatás kedvéért. Aznap alsónadrágban, otthon felejtettem az igazit.
És:
most majd a stílusra fordítok gondot.
2001. okt.
29.
29. Tegnap éjjel a Duna TV-ben: a Hamu és gyémánt, húsz év után, tán hatodszor.
Miki is nézte. Mitől volt megint olyan megrendítő? Hogy negyven év előtti
magamat néztem? Hogy az én évjáratomnak a háború még zsigereiben? Alapfelszerelésként melegzokni, zseblámpa, spárga, bicska, csajka? Hogy minden gondom-búm
nevetséges onnét nézve? Hogy látványosabb-egyszerűbb valamiért meghalni, mint
valamiért élni? A hetvenes évek elején meg is akartam festeni. Persze
absztraktice. Hülye ötlet, csak hát az ember az egyetlen gép, ami rosszul betáplálva
is jó eredményt produkálhat. Nálam ugyan nem így történt. 1972-ben írt levelem
egy rég meghalt műgyűjtőnek, Dévényi Ivánnak: „...még másfél
hónapot a kecskeméti alkotóházban. Egy ötlettel jöttem le ide, amit elkezdtem
azóta, négy 90x140-es vásznon:
1. Maciek akcióban a jeep ellen /munkaláz/
2. Pálinka a bádogcsajkában /a múlt/
3. Futás esőben a lánnyal /remény/
4. Maciek haláltusája /egyedül/
ezen dolgozom, illetve a fenét dolgozom, csak topogok, mint az öregemberek a
napon, nem megy...” Egyik képet sem sikerült megcsinálni. Az utolsó
vásznat 11 év után dobtam ki. Igaz, közben megtanultam a Bach h-moll szvitet
altfurulyán. Sajátos ritmusokkal, mert nem ismertem a darabot. Mikor aztán egyszer
a rádióban... az én változatom sokkal jobb. E korai zenei próbálkozásaim félbemaradtak,
mikor bernáthegyim a furulyahangra vonítani kezdett...
2002. január
29.
30. A 80 éves púpos Irmuska a szívével, kijött a kórházból, nem operálták, ma már
levizitelt az uszodában.
A
folyosópadon üldögél.
–
Hallom, megtalálták a bajt! A jobb
kamrában alig volt baracklekvár, a szilvalekvár pedig teljesen hiányzott!
–
Képzelheti, mennyire beteg voltam, három
hete nem sütöttem semmit! – és nevet.
2002. február
10.
31.
Apránként tanulok meghalni: (Hogy
kellene ezt kevésbé szenvelgően?)
1.
Szüts jelezte, valószínű, idén már(?) nem jön velem alkotóházba, Kecskemétre.
Nehéz lesz. 1980 óta töltjük ott a márciusokat. „Ha karikás szemmel áttántorgok
hozzá, hogy mégis építésznek kellett volna mennem, nem tudom ezt a kurva képet
megoldani: irgalmasan megvigasztal.”
Elege
van a költözködésekből, most bérelt új műtermet, meg amúgy is, Párizsban is
bármikor rendelkezésére áll egy.
2.
Ma hajnali mise. A 87 éves Imre atya. Nincsenek érdekes gondolatai, de mosolygó
örömmel, hitelesen beszél. Ma a lourdes-i Mária-jelenésekről, mikor nyelve
lelassult, nem talált egy szót. Akkor fölálltam, megindultam felé. Későn érkeztem.
Kissé széttárt karokkal, merev testtel zuhant hanyatt. Két vérfolt a zöld
selyempaláston. Gyorsan kigomboltuk. Egy tapasztaltabb férfi folyamatosan
beszélt hozzá. A fejét fogtam. Többször fölhúzták a szemhéját. A fiatal káplán,
miközben fölötte guggoltunk, mellékesen és gyorsan föladta neki a betegek
szentségét, az „utolsó kenetet”. Kivittük a sekrestyébe. Később a
káplán folytatta a misét.
Olyan
nyugodt, szép volt az egész, mint egy Bach cselló-szólószonáta; mintha a szertartás
része.
2002. július
10.
32. Át Homokkomáromba. (1360, Pálosok ide, HUMUKCAMAR), Nagykanizsától
33.
Cigánygyerekek szegődnek mellém,
álldogálnak mellettem, beszélgetünk, összeszokunk. Attila, Márk, Dávid, és
időnként egy dél-amerikai tévésorozat főhőséről elnevezett kislány, Alinda?
Emela? Megkínálnak Negro cukorral, és kapok egy gumilabdát is. Megrajzoltatom
őket, s egyik nap Attilát megkérem, hozna otthonról egy zsíros kenyeret. Két
meleg szendvicset hoz, s anyukája üzeni, hogy még van. Pár perc múltán húga,
egy pohár üdítővel. Hogy ceruzával rajzolok, hoznak színesceruza-készletet.
Biciklimanővereket mutatnak be nekem.
Este
átnézem a rajzokat, az eddigi 51-ből 19 marad. Így jelentősen javult az
összkép.
2002. szeptember 13.
34. Az
aranyos púpos Irmuska néni, hetek óta, mondják,
Egy harmadik asszony a korlát mellett
kalimpált a vízben, ijedten néztem. Hadonászott, bár nem gyorsan. Fejét
forgatta, aritmikusan. A víz alatt is megnézve, a testét dobálta. Odaúsztam egy
közeli asszonyhoz: nem kellene segíteni? Ó, nem, a hölgy Parkinson-kóros,
hősiesen mindennap lejár, mi beszélgetünk vele, figyelünk rá.
2002. október
25.
35. Utaztunkban Kaposvári kiállításomra,
orvos barátom mesélte. Pázsitjukat
tönkreteszi a vakondok. Elűzendő az állatokat, beszereztek egy karthausi harci macskát. Akit úgy kell
elképzelni, hogy dupla méretű, rettenetesen szigorú tekintetű, fekete, mint egy
óegyiptomi szobor. Ez hím állat volt, azonban rettenetesen gyáva. Rögtön a
szekrény alá szeretett volna bebújni, de ott nem fért el. A vakondokokra nem
sikerült ráuszítani, egy lyukat ásott ugyan, de félbehagyta, visszafordult és
belepisilt a nagymama foteljébe. Megsimogatták, erre egy nagyot karmolt, majd
fölmenekült a diófa tetejébe. Azóta nem látták.
2003. június
1.
36. Még pénteki, a rendház portájára leadott levelem:
Tisztelt
Ferences Elöljárók!
A
ma hajnali misén N. atya jelezte, hogy legközelebb nem fog megáldoztatni,
ha
rövidnadrágban leszek. Kérem ez ügyben szíves állásfoglalásukat.
Döntésükhöz
alkalmazkodni fogok.
Szívélyes
üdvözlettel:
2003.
június 3.
37. A
ferences főnök telefonérdeklődésemre,
hogy megbeszélte-e, tehát járhatok-e hajnalonta rövidnadrágban templomba: Most nem tudunk ilyen dolgokkal foglalkozni.
Három halottunk van.
Gyönyörű
két mondat. Mintha egy teljes dráma.
2003.június 27.
38. A drága öreg hosszúszakállas
2003.
december 15.
39. Várady-versek. Nem akarnám félrevinni a dolgot, Várady Szabolcs egy komoly!
ember, de egy angyali-könnyed-szomorkásat idézek. Egy komolytalan vers: Csigabigámia.
Csiga
férfi, csiga nő,
búsan
az és vigan ő,
rajta
csigaviganó,
csigaszép
és csigajó.
Szarva
ki és szarva be,
ver
a csigafi szive,
dübörög
a csigavér.
„Odavagyok kegyedér'!” „Nosza, ha csak ez a baj”,
így
csacsog a csigacsaj, „oltár elé odamászunk,
s
betelhet a csiganászunk.”
Sok
szerelmes tapadás:
hül
a hév, mi tagadás.
Azt
gondolja csigafi: „Mégse ez az igazi.
Ni,
ott az a csigabige!
Azt
ha kaphatnám telibe!
Ne
volnék csak házas csiga!
De
aszondom: nem addig a!
Vár
az örök csigaéj,
amíg
élhetsz, addig élj!
Az
nem válik, ez meg prűd?
Veszek
még egy jegygyürűt!”
Ilyen
felcsigázott csigát
nem
tart vissza erkölcsi gát.
Mit
bánja, ha esik, ha fú.
Ég
haragja? neki smafu
bűnlajstrom
és hibalista.
Így
lett csigabigamista.
2004. február
26.
40. Reggel a Margit utcánál előttem egy öregember, koszos télikabát, nagy hátizsák,
egy esernyő beleakasztva. A szeméttartóhoz lép, turkál. Odahajolok hozzá. Én most nagyon sok pénzt kaptam, meghívhatom
egy reggelire? – és nyitom a pénztárcám. Köszönöm, nem –
mondja. Több szó nem esik, indulok tovább.
2004. március 18., Budapest
41. Van Móricz Virág: Tíz év c. könyvében egy szívfacsaró jelenet. Apja szélütést
kap a lányfalusi házban, a verandán fekszik, és tudja, hogy meg fog halni. Fölnyúl
a polcra, s mellére húzza, lerángatja kedvenc könyveit, Adyt, Aranyt.
Valahogy
így vagyok én is ezekkel a nagyon jó barátaimmal. Tordai Teri a lukácsos
interjúban emlegeti a Zelk Zoli bácsit, aki mindig olyan kedvesen integetett
neki. (El tudom képzelni.) Már a név hallatán is átmelegszik a szívem. Alig pár
perc talán, ami egy napból rájuk jut: Déry, Illyés, Thomas Mann, Petri. Újabban
Rakovszky, Várady. Levittem Kecskemétre is párat közülük, alig olvasom, de
EGYÁLTALÁN NEM MINDEGY, HÁNY MÉTERRE VANNAK TŐLEM.
2004. április 12.
42. Megkértek, áldoztassak meg
egy elfekvő osztályon lévő mamikát. Elborult elmével semmit nem tud már a
világról, olykor egy-egy éneket, imát. Elgondolkoztam rajta, milyen előkészületi
imát mondjunk. Ösztönösen mindent minél gyorsabban csinálnék, már a következő
munkára sandítok. Bánatimát? Ennek az embernek már semmi bűne nincsen. A
fölolvasott szövegeket nem érti. Kinek mondom ezt az imát? Megsimogatom a
kezét: áldozunk. Azt feleli: igen. A túlvilággal beszélgetek?
Amit
itt csinálunk, időn és értelmen kívüli.
2004. április
17.
43. A gyerekeket nyaraltattuk
Zebegényben. A hazautazás délutánja, feszült légkör, ideges csomagolás, mert
késésben voltunk. Ugyanis Pesten még a vasárnap esti misét el kellene érnünk. A
cuccok a földön szertehányva, én a szőnyegen guggolva próbálom egy társasjáték
sárga és piros fabábuit papírba göngyölni. Időnként vonatok dübörögnek el
mellettünk, ijesztő közelségben. Akkor Kata hozzám lép: – Nem tudnál egy
kis pénzt adni? Én itt maradok még pár napig. – Fölugrik a vérnyomásom;
nem, nem tudok. – Jó, akkor megoldom másképp. – Mégis meddig
maradnál el? – Csak pár napra átugrok Prágába, egy kritikai lapot akarok
alapítani. Már több emberrel beszéltem...
Erre
ébredtem, most, tíz perce. Már a rémálmaim se az igaziak. Szoftrémálom.
Ötven
liter teát hozott eddig betegágyamhoz, termoszban. Nem ezt érdemelte
tőlem.
2004. április
23.
44. Könyvet kaptam kölcsön:
Nagyon
élvezem Márta szabadszájú leveleit.
Reggel
ágyba hozták a diótortát, aztán elutaztunk Szántódra: elballagtunk a remeteéletet
élő Illyéshez, akit előbb halálra rémítettünk avval, hogy pár napra jöttünk, de
nem fogunk zavarni, majd megleszünk valahol. Mikor kiderült, hogy mindjárt
továbbmegyünk, nagyon kedves lett... megnéztük Borsos házát és kertjét.
Bedugtunk egy névjegyet... meglátogattuk Liptákékat, akik olyan műveltek voltak
és olyan irodalmárok, hogy majd meghaltunk tőlük. A lakás úgy meg van tömve
népi szűrökkel meg szarokkal, mint egy céllövőbódé, és minden tenyérnyi
falfelületen képek vannak, hogy Gabusnak szeretettel Bernáth Aurél, Gabusnak
hálából Egry József és Gabusnak hódolattal Leonardo da Vinci.
Megnéztem
a Műcsarnokban a Tavaszi Tárlatot [1957], rossz, szürke, egyhangú. Az
absztraktok olyanok, mint a tapétatervek. Az Ország Lilika nem Picasso és a
Vajda Julika se festő azért, mert a férje az volt.
Ezt
nem merte leírni (gondolni) senki se, rajta kívül (én sem), pedig igaz.
És
a locsogásokon túl rejtjeles üzenetek, hogy letartóztatták, de Révai közbenjárására
kiengedték. Hogy Bibó István veszélyben van, majd, hogy életfogytiglanra
ítélték, üzenet Cs. Szabónak: foglalkozzon evvel a BBC.
2004. május 2.
45. Fél kézzel gépelek, mert ölemben Kinga, a mókust festi barnára. (Ritka
alkalom, nemigen foglalkozom velük. Utolsó műveimet kell megalkotni. Kata gügyög
velük, és én akkor szívesebben hallótávolságon kívül.) Azt mondja éppen itt a fán a giliszta, kipofozzuk.
Amikor szül a giliszta, akkor nem tud meghalni, akkor még fiatal.
Tehát
már világszemléleti alapkoordinátáin dolgozik.
2004.
augusztus 27.
46. Laborba küldtek, vérvételre. A lukácsosok szerint
doppingvizsgálatra.
Vissza a körzeti orvoshoz. Laborleletek jók, gyógyszert kapok, maga veszélyeztetett korban van, talán a
XXI. századra gondol. Szóval mégsem infarktus előzménye, hanem székelykáposzta
utózmánya.
Előtte a váróteremben Sárközi Mártától a Menedékház.
Németh László is csak azt tudja leírni, hol
Bolyai, hol Széchenyi, hol Galilei, hol Gergely pápa örvén, hogy egy igazi
férfi, ha elvette a Démusz Ellát a sok pénzével, és csinált neki egy csomó
gyereket, egy idő után észreveszi, hogy a Démusz Ella nem érti meg az ő
magasröptű gondolatait, és ezért seggbe rúgja, és elvonul remetének vagy
népboldogítónak. A legjobb az egészben, hogy ez is csak egy vágyálom maradt:
pillanatnyilag az a képlet, hogy Tihanyban a család gyönyörű,
villanyvilágításos, garázsos villában lakik, és Laci mellé építtetett magának
egy nádfödeles viskót, rossz kis kályhával, ahol petróleumlámpa mellett ül és
szenved, ahelyett, hogy átmenne két méterrel odább, a jó meleg, modern villába.
Így lesz az emberből vicclapfigura, és az irodalmából szar, a magatartásáról
nem is szólva.
2004.
október 28.
47. Kedves
Tóth Krisztina!
(Nem
biztos, hogy sikerül találkoznunk, és élőszóban el tudom mondani:)
Alighanem
legújabb olvasója vagyok, pár hete ismertem meg verseit. Az infó a Lukács
uszoda zuhanyozójából jött. Öröm. Azóta több munkáját föltettem a honlapomra.
Legutóbbi kötetét megszereztem.
Üzleti
ajánlat.
Ha
korábbi verseihez valami módon hozzájutok (golyóstoll, piros ceruzával lemásolja,
elrontott dedikációjú kötetek, print stb.), egy olajképet választhat műtermemben.
Porhó
Harminckettő
hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
Letelt,
s hitelt
nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
úgy múlt
a múlt,
annyi idő, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
hold is,
nap is
pólyálta hűlő életem,
s amit nem tettem, tervezem
e lét
felét
leélve: őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
csecsem
becse,
sőt, egy bocsom is van (de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
telén
talán,
de hogy mi történt, mire volt jó
harminckét éven át e porhó,
havam,
hevem
hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
szivek,
szavak
mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
Vagy túl
a túl
bonyolult léten, túl ezen
egyszercsak
majd megérkezem
s ittlétemet
átlátom ott ?!
2005. január 2.
48. E-mail Le Meux-be:
...Csak
remélni tudom, hogy depressziómra csak emlékeid alapján utalsz, és nem újabb
információk, vagyis e levelekből. Megdöbbentő élményem, hogy visszaolvasva,
mennyire gazdag és szép az életem. Tényleg. És erről kb. ötvenöt évig, míg nem
írtam ilyenfajta napi élménynaplót (neked) (is), fogalmam sem volt. Úgy élem
meg, rég elmúlt a depresszióközelségem. (Konkrétan sosem volt), kiegyensúlyozott
vagyok. Nincsenek problémáim, csak (arányos) terheim, vagyis feladataim.
2005. január 5.
49.
Este hétkor nálunk imatalálkozó. Épp
most húsz éve kezdtük. Ferences orientáltságú lévén, a Fioretti nevet
vettük fel, utalva a XIII. századi Szent Ferenc-legendáriumra. (A
„rablótestvér” visszahívása, merthogy ebéd minden vendégnek jár.)
Egy
lánglelkű, nagyszerű pap indított minket, ma Ausztráliában neveli négy
gyermekét. Amiből kettő a sajátja. Talán Isten a túlzott önbizalmából akarta
kibillenteni.
2005. április 1.
50. Tegnap délelőtt csomagolás közben eltűnődtem egy pillanatra, rendjén
van-e, vagy csak rigolya, hogy képeimet duplán tekerem át. Kétannyi
ragasztószalag fogy.
Amikor este, Kecskemétről hazatérőben a Déli pályaudvarnál az eloltott autómba
a tűzoltók láncot alkotva segítették vissza csomagjaimat, megnyugodtam. Nem
rigolya.
Reggel
az a szerencse ért, a Margit körúton egy női pizsamanadrág a korlátra dobva, és
pamutanyagú! Amiből mindig hiányom van, festéshez kell. Kata szerint dobjam ki,
szifiliszes is lehet. Szerintem az a kór nem festés útján terjed.
2005. április 4.
51. A kiégett autóvillamosság százezer körül lesz. Hozzá a többi. Előleget
kér anyagra, mondom, csak van annyi tőkéje, ha evvel foglalkozik, és amúgy sem fogok
megszökni. Erre zavartan témát vált.
Még nem tudom, hogy fogom kifizetni.
2005. június 2.
52. Kedves Ludwig Múzeum!
A nekem megküldött letéti szerződésük félreértésen alapul.
Én tettem szívességet, hogy kérésükre (nem Műterem - sorozat,
hanem Műterem - ikonfal című) munkámat 1996-ban letétbe kölcsön adtam,
és nem fordítva.
1./ Érdekes ezek után a szerződésben rám vonatkozó négy "köteles" szó.
2./ Érdekes, hogy munkámat beleegyezésem nélkül a Múzeum kölcsönadhatja bárkinek.
3./ Különösen szellemes, hogy a művek (haza)szállítása "a letevőt terheli".
És hogy ezt 15 napon belül köteles megtenni.
4./ Még egy apróság. A kilenc kép együttes (biztosítási) értéke csakugyan három millió forint.
De az 1996-os árszinten. Ma ennek kb. a háromszorosa.
Szívélyes üdvözlettel:
2005. július 13., Siófok-Töreki
53. Egy 15 x 15 centi keresztmetszetű, kb. kétméteres elszenesedett fenyőgerendára húzódtam
vissza az udvarban, illetve ami abból megmaradt.
Ugyanis délben lehozták a három unokát.
Repertoárjuk
széles: elvesztik a cipőjüket / bepisilnek / szomjasak / fölmennek a lépcsőn /
sikongatnak, nevetnek, örülnek és zokognak / nem találják a pelust / leejtik a
párizsis kenyeret / összetolják a foteleket, és ellopják a fürdőszobából a
krémes dobozt. Piri azt hajtogatja, én fiú vagyok, és a lábára húzott
gyöngysort igazgatja, most meg avval etet, hogy a csúszda azért törött el, mert
a kerti csacsi lecsúszott rajta.
Kata boldog.
2005.
augusztus 30.
54. Este
szembesítés. A Székely Mihály, 1956-os mono felvétel, és a másik, Nyesztyerenko
notebookról, váltakozva hallgattuk. Hát, bizony, Nyesztyerenko sokkal jobb. Ő
egy szenvedő férfi. Székely Mihály egy zengzetes sztárénekes, aki tudja, hogy
gyönyörű hangja van, és minden feladatot fölényesen meg tud oldani; ezt hallom
ki belőle. Obrazcova a férfival hasonló súlyú, shakespearei-, királyi formátumú
nagyasszony, Palánkay Klára pedig egy gyenge nő, kevésbé veszélyes ellenfél,
bocs. Az oroszok hibás, akcentusos szövegmondása miatt az egész valahogy
esendőbb, emberibb. Ahogy a történet sűrűsödik, nem egymás szavára válaszolnak,
hanem egymás rejtett gondolataira. Jó, jó. Már kezdem tudni az egészet.
2006 június
7., szerda
55. Mióta
megvettem a hajléktalanpiacon az ABBA együttes DVD-jét, sokszor megnéztem
– hallgattam, tündéri az a kis csaj. Idei legjobb képem: Műterem
Agnetha Fältskognak - A/06/25. Délelőtt fölhívom a svéd követséget, hogy
kell kiejteni a nevét. Tegnap nem vették föl, nemzeti ünnepük. Másnap 10.12.:
Ánnétá Feltszkug
2005. szeptember 8.
56. Az üveg mögött, himbálódzó növényektől el-eltakarva két vöröses hátú
aranyhal forgolódott előttünk, lomhán. Egy kisebb meg egy nagyobb. – A
vizüket nem cserélem, és egyáltalán, az egész biológiai rendszerbe nem nyúlok
bele. Időnként csak a fölgyűlt ürüléket, alulról. A farkukat kell néha
utána vágnom, meg a kis fülüket, de hát az nemigen nő már – magyarázta
vendéglátóm, a házigazda, s mindezt most tíz perce, álmomban.
Most azon tűnődöm, be akart volna csapni? Vagy azoknak, ott, tényleg...?
2007.
december 9.
57. Megint rálapoztam. Azért ez gyönyörű, nem?!
Zelk: ZUZMARA
Mikor
az első zuzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.
De
tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha majd a szív nem s nem akar feledni.
Mert
zuzmara a rózsafán,
mert varjuszárnyak árnya hull a hóra. –
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.
2007.
december 14.
58. Hónap
közepe, tegnap gyónás. Mondom, itt
őszintének kell lenni. Nem találok bűnömet. Mindent a lehető legjobban
igyekszem csinálni, vagy ha nem, de észreveszem, igyekszem korrigálni. Nem érzem
a lehetőségét, hogy bármit jobban csináljak. Bár tudom, ez nem lehet így igaz.
És Józsi atya szépen, tréfálkozva, mosolyogva kézen fogott, és olyan helyekre
vezetett el, ami mellett eddig tök elmentem. Lesz mit tenni. Csak ámultam, másodszor
jöttem hozzá, jobban ismer engem, mint satöbbi. Nagyszerű.
Lukácsos ismeretség. Egyébként gyorsabban úszom nála.
59. Anyácskám
búcsúzik. Fotóit nagy zacskókban
átadta nekünk.
2007.december 23.
60. Karácsonyi időutazás.
A merengések ideje. Mi lenne, ha most lemennék
evezni. Már ritkán álmodom vele. Indulás négy óra tízkor, a leckék már
készen. A Marx tértől a hármas vagy ötvenötös villamos, végig a Váci úton,
Meder utca. Föl az emeleti klubszobába, a pingpongasztal melletti székek. Kilátás
a vízre az Összekötő vasúti hídig. Feri bá dörmögve hátba vereget. Elmondanám a
körbegyűlteknek, hogy a főiskola miatt hagytam abba. Öltöző, a szekrényem,
kétrétegű fehér pamut evezősnadrág. Lekísérnének, válasszak a szkiffek közül.
Segítenének az öregúrnak a hajót leemelni a fölső polcról. Kérnék egy jó fogású
lapátpárt. Megérdeklődöm, ma a versenyhajókat bizonyára műanyagból öntik, és
akkor az most hány kiló? Udvariasan a vízre teszik a szkiffet, a lábtartót
átcsavarozom az utolsó lukba. Kissé megbillen, ahogy belépek a két sín közti
deszkára. Egyik kézzel a lapátokat, a másikkal a belső villát; elrúgom a
stéget, aztán kihajolva becsavarozom a villákat. Először egy öbölmenés. Néhány
óvatos mozdulat után rátalálok a ritmusra. Hiányoznak a partról a félkész,
vörösre mázolt vontatóhajók. Lebontották a Ganz-gyár csarnokait. Viszont rendbe
hoztak néhány csónakházat a Hajógyári-szigeten. Az oda átvezető
új gyalogos-felüljáró reménytelenül ronda, jobb volt a kis motoros átkelőhajó.
Akkor ki a nyílt vízre. A spiccnél az áramlat megdobja a hajó orrát. Föl, az
első kút felé. A túloldali Római-part megváltozott, stég ott már alig. A köves
part vége, itt akadt el a bokrok között 48 éve az a döglött kutya, a puffadt
hasával. Ezt a partfalat azóta építették, itt kavicsos volt. Egy vontatóhajó hullámverése.
Figyelek a lapátszabadításra, az a kis finom, gyors csuklómozdulat az ölben,
miközben a törzs kissé hátra homorít. Kezdek fáradni. Kezdek fáradni. Már rég a
szereplésnapló-táblázaton jár az eszem, és bevallom magamnak, hogy ezt itt már
unom.
2007.
december 31.
61. Év vége.
Hálát adok Katáért; talán egyetlen apróság, ami hibáztatható benne, hogy nem
pont olyan, mint én.
Hálát adok Charles Simonyiért, nem azért, mert ő a második magyar űrhajós,
hanem ő csinálta meg az excelt.
Hálát adok a svájci bicskámért, a fáradt-narancs színű fejpárnámért, az
Aulich-kiállításért, a fájós jobb alsó bölcsességfogamért.
Hálát adok Lukács evangélistáért, nélküle bizonyára nem lenne Lukács uszoda.
Hálát adok családomért, barátaimért, beleértve a két informatikus fiút; a lesmirglizett
műteremablakokért, a francia snicceremért, a mindennapos müzli-reggeliért, pedig
azt eléggé meguntam az évek során. A maga módján műemlék.
Köszönöm.