2016.11.15.                    html-2016/tucsok.htm            C.16183 - 16189

VD.:
TÜCSÖK
 

Erzsébet / Ancilla húgom 1944. január 4. született Budapesten (ketten voltunk, én 1942.10.02.); apánk, azt hiszem, nem is látta, orosz hadifogságban halt meg 1946-ban. Kezdettől a Móricz Zsigmond körtér 8-ban laktunk, az 5. emeleten. (Most ott a fiam.) Ő a pici udvari cselédszobában, én a nagyban-, a térre nézőben. Hogy nagylány lett - majd jönnek az udvarlók -, anyám szobát cseréltetett velünk, ettől mindketten nagyon szenvedtünk. Udvarlók nem jöttek. Aztán visszakapta szeretett kis szobáját. Én meg a nagy Gellérthegyre nézőt. Bár főiskolás koromban aztán az ablakokat lefedtem pauszpapírral (ez nálam azóta is így).

Az ostrom heteit a pincében csecsemőként alig élte túl, én két és negyed évesen körbejártam élelmet koldulni. Az ostrom után egy ideig valami egyházi óvodába került, ott fölhizlalták, de egyszer tetűveszély miatt a vörös hajú angyalkát lekopasztották, amit anyám nagyon megsiratott. Huszonöt éves özvegy, két gyerekkel.

Erzsébettel külön éltünk, a lakás két végében, mert kiskorunktól külön szobánk, külön társaságunk, alig érintkeztem vele. Soha nem nagyon voltunk jóban. Úgy értve, nem rosszban voltunk, hanem nem voltunk igazán szoros kapcsolatban. Így emlékszem. De hát azért persze a közös élet…, a karácsonyok, a nyaralások, családi út hármasban '56 nyarán a Magas-Tátrában..., ; volt, hogy két évig magázódtunk, játékból.

Tücsinek becézte anyám, - Asztrik apát a mai napig így szólítja -, mert kisgyerekként vidám-cserfes volt, órákon át énekelt, útközben-, villamoson is.
Anyámmal nem volt olyan tökéletes a kapcsolata, mint nekem; mindkét oldalon csendes elhallgatások, hiányérzetek, fájdalmak. Erről sokáig még felnőttként sem tudtam, nem vettem észre. És húgom velem is nagyon zárkózott volt.
 

Általános iskola: nem együtt jártunk, arról szinte semmi emlékem. Szombat délutánonként a 63 - 81-es villamossal kettesben ki Zugligetbe, apai nagyanyánkhoz, Jenny-mamához; a kertben húgával, a süket Guszta nénivel bújócska, bent a szobában az asztalon malom-játék. A tojásból (segítségünkkel is) fölvert lekváros habból én nagyobb adagot kaptam - anyám mesélte -, mert én viszem tovább a Váli-nevet.
Hívőnek voltunk nevelve, egyszerre elsőáldoztunk, arról van egy szép fotó. Hogy apánk nem élt és anyám tanítónőként egyedül nevelt minket, hamar kenyeret akart adni legalább egyikünk kezébe. Én gimnáziumba,  ő lett az áldozat; kertészeti technikumba került, amit aztán nagyon utált. (Ennek váratlan késői  haszna, hogy fura módon apácaként e szakmája miatt kapta meg hamar az osztrák állampolgárságot.)
Ez idő alatt lett ő is egy illegális bencés cserkészmozgalom tagja, ő a lánycsapatban, a legendás zenetörténész Dobszay László vezető, őfölötte pedig Csizmadia Gerő bencés paptanár, akit aztán két évre akkor le is csuktak. Hetente kirándulás a Pilisben, mi néha ott is éjszakáztunk, szénapadlásra bekéredzkedve. A lányok mit csináltak, nem tudom, mi hetente találkoztunk, hittan, morze jelek, egyháztörténet… komplex nevelés volt. Aztán utasítás kb. 1954-ben, hogy mindent azonnal abbahagyni, mert az ÁVH, az államvédelmi hatóság. Mindent tudtak rólunk, a vonaton beszélgetéseinket is. Utolsó találkozó, mi, kissrácok, a fürdőszoba padlóján boldog izgalommal égettük jegyzetfüzeteinket.

Erzsébettel együtt heti kétszer (nem)tanultam nyelvet, egy német néni járt hozzánk. Barna íróasztalom lapjára írtam föl grafitceruzával a csak felőlem látható, meg nem tanult szavakat.
Ő valamikor fuvolát is tanult. Nem emlékszem, hogy síelésen túl valamit sportolt volna.

Főiskola: én az Iparművészeti Főiskolára, ő Tanítóképzőbe, körülbelül egyszerre. Neki is nagyformátumú, nagyon okos tanárok. Akkor egyikük hatására elhagyta a hitét, hogy nekik van igazuk, a marxista világkép; bátran belevágott, abbahagyta a templomba járást is. (Anyám évtizedekkel később bevallotta, hogy akkor lánya helyett vasárnaponként még egy misét hallgatott, titokban.)

Aztán tanítani kezdett, alsó tagozatban, méghozzá a Váli utcai iskolában, tőlünk 100 m-re. Szerette csinálni. És bekerült egy tanközösségbe, ahol… csodálkozva mesélte, hogy a tanáriban a fiatal nők megbeszélik, hogy férjük fütyijét a hálóing pántjával hogy lehet lemérni. Mindig kicsit távolságtartással beszélt a szexualitásról, és nem tudok róla, hogy volt-e valaha perce is szerelmes. Igaz, nagyon zárkózott volt ebben is. Bár egyszer mondta, ha összezárt combokkal fut, az izgalomba hozza. Vagyis egészséges volt.

Csendesen megtért. Nem tudom, hogyan és mikor. Kiment Kelet-Németországba - hozott nekem egy altfurulyát -, mesélte, hogy ott egy kolostorban is lakott egy ideig. Tehát ő ott már utat keresett. Még tanított egy ideig, majd egy este - vacsoránál ültünk a konyhában -, azt mondja, hogy ő holnap elmegy-, disszidál Ausztriába, apáca lesz. Leszaladtam a Közértbe egy üveg pezsgőért (soha nem ittunk, semmit), ezt megünnepelni. Jeleztem neki, nagyon fáj, hogy ezt csak most mondta meg. - Nem mertem, mert nagy hatással vagy rám, nagyon féltem, hogy lebeszélsz. Mondtam, hogy ezek szerint ennyire nem ismersz.
És eltűnt, tulajdonképpen végleg az életemből.

Nonnberg-kolostorba került, Salzburg fölé, a hegyoldalba. Még megnézett egy határmenti kolostort - nagy magyar volt -, hogy onnét átlátni Magyarországra. Ez volt 71-ben. Én 74-ben kértem útlevelet, szokásosan nem adták meg, hogy húgom disszidált. Írtam egy fellebbezést, hogy most lett Buda egyik legszebb műterme az enyém, bolond lennék itt hagyni. Meg amúgy is nagyon jó kis ország ez. Írásba adom. (És én itthon leszek jó festő.) És külön okom is van, hogy én is utazzam, mert a feleségem most megkapta az útlevelet; vigyáznom kell rá, mert mindig mindent elveszít. Erre megkaptam. Édesanyám hamarább kapott engedélyt a Belügytől, attól kezdve nyaranta egy-két hetet ott töltött.

Én a családommal tán kétszer látogattam, egy-két napra. Imádkoztam az első út előtt egy nagy fehér autóért; akkor egy barátnőm sose látott tanítványa festményért cserébe kölcsönadta 1500-as! fehér Zsiguliját. Ha nem figyeltem, 160 a sztrádán. Kisfiam tán hároméves volt, mi a klauzúra területére nem mehettünk be, őt az étkezőablakon át beadtuk. Mikica az apácáknak mindig csak annyit mondott (magyarul), néni, adjál valamit. Kapott.
Sétáltunk a kertjükben, mutatta, ez az új épületünk. - Mikori? - Ez ezerötszázból. És: mi kétszer raboltuk ki minket (a portyázó magyarok). Mutatta hatalmas sűrű kertjüket a hegyoldalban, kőfallal, oda jártak ki az apácák magányosan sétálni - elmélkedni. Esti kapuzáráskor csengettyű, nehogy kizárjanak valakit.
Első években a kertészeti tudományát használták, mutatta tehenészetüket is, apácák hányták vasvillával a szalmát. Aztán sok évig az elfekvő részlegben öreg apácáit ápolta. Sejtelmes tapasztalata: mindenki akkor hal meg, amikor az helyénvaló. Ezt az utasítást kapta munkájához: öregeket nem nevelünk. És ezt is tőle tudom, ha öregek sírnak, az nem jelent semmit. (Tapasztalom újabban magamon is). Hárman voltak szorosabb imakötelékben, együk hercegnő, Szt. Erzsébet leszármazottja, igazi misztikus - mesélte róla.
Héberül is tanult. Hét év után küldték örökfogadalomra. Cellájában néha magyar népdalokat furulyázott imaként az Úrnak. Főnöknője nagy ígéretet láthatott benne, mert szokatlan módon saját rendi nevét - Ancilla, angyali üdvözlet -, adta neki. Utolsó főnöknője egyszerűbb lélek - együtt voltak novíciák -, valahai nagy piros autójával szeretett dicsekedni, avval nagyon nem szerették egymást,  féltékeny volt Erzsébet tudására. Később sok bajt is okozott neki, megnehezítette a hazaköltözését, nem engedte meg rendtársainak, hogy Magyarországon őt meglátogassák. Csak egyszer, majd mikor kiderült, hogy végleg lebetegedett.

1989, rendszerváltás, hazajött egy titkos megállapodás következtében, ugyanis egy benedekrendi helyhezkötöttségi fogadalomat is tesz; tehát ha valamelyikük le, Salzburgba, fogorvoshoz, ahhoz is külön engedély kell. De volt a megállapodás, hogy ha Magyarországon a női benedekrendet vissza lehet állítani, akkor Ancilla hazajöhet. Ahogy haltak a főnöknők, egyik a másikának ezt a megállapodást átadta. Evvel együtt még volt Vatikánnal egy hosszú levelezés, amíg ezt a speciális státusát jóváhagyták. Ő akkor már itthon, anyámnál lakott. Egyszer elküldött, hogy a Nádor utcából vegyem ki a bankból a pénzét, 4 millió forint értékben, és vigyem át a ferencesekhez. Iszonyú nagy pénz volt ez 89-ben; barna tarisznyám dugig angol fonttal. Ahogy végig a Váci utcán, nagyon szerettem volna valakivel találkozni, megmutatni. Németországi támogatóktól kaphatta. Egészen másként gondolkozott a pénzről, mint mi, civilek.
Egyszer telefonált, hogy éppen szerzett külföldről egy kamion ruhasegélyt, jöjjek kipakolni. Azt nem vállaltam. Később nem vállaltam kolostora tervezését, és az építkezés művezetésébe belesegítést sem, szerencsére erre voltak aztán emberei.

Bélapátfalvára költözött, hogy ott kolostort épít. Megkapta az egri érsektől ehhez a bélapátfalvai katedrálist. Reimholz Pétert, volt évfolyamtársamat kérdeztem féltréfából, nem akarna-e kolostort tervezni, tudtam, evvel nagyon felizgatom. De kiderült, hogy a közelben egy kőtörő üzem, éjszaka is üzemel. Eljött onnét - már fuvolát és hittant tanított az ottani gyerekeknek, síelni vitte őket - utána együtt is kerestünk helyszíneket, Pest határában egy gyönyörű romkápolna, nem messze a hűvösvölgyi vitorlázó repülőtértől, tán a XII. századból.

Végül megtalálta Kaposszentbenedeket, szép, hogy épp Szent Benedek; megrendelt, úgy tudom, Svéd-, vagy Finnországból egy kolostort, két kamionnal hozták. Kétszintes U-alakú épület előregyártott elemekből, fenyőfából, a belső kertet, a kvadratúrát öleli át. Kb. 20 személyes; elnevezte Porta Pacisnak (Béke kapuja), az imaközösségem is tartott párnapos lelkigyakorlatot benne. 1994. okt. 2-án (szülnapom) szentelte föl Balázs Béla püspök. Letelepedett. Lassan kezdett a környék élete megváltozni. Idősödő együtt élő párok összeházasodtak, keresztelések, esküvők; egy öreg cigányasszony is járogatott hozzá részeg férjére panaszkodni-, beépült a faluba. Aztán a szomszéd falvakból is jöttek, gyerekeket tanított fuvola, német, meg hittanra. Németországból segélyezték akkor is, egy osztrák falu is gyűjtött, küldtek neki egy elegáns  VW-t. Javasoltuk neki, szerényebb kocsit válasszon ebbe a szegénységbe, rossz vért szül, érdekes, ez nem hatott rá. Megtanult vezetni, de nem nagyon ment neki. Egyszer nekicsúszott egy parkoló kocsinak, annak a vezetőnője dühében megátkozta, az nagyon elszomorította, megviselte. Abbahagyta, eladta az autót.

Két novíciája volt évhosszíglan, végül mindkettő elhagyta. Egyszerre jött több csángó leány, de mikor jelezték, hogy este le szeretnének menni a városba a diszkóba, rájött, ezeket nem annyira a szent célok vezérelték Magyarországra, vonatra tette őket hazafelé, sőt a határig el is kísérte. Utólag úgy tartotta, hogy erre a főnöknői feladatra nem is igen volt alkalmas. Tényleg magányos fajta volt.

Anyám látogatta, és nevetve mesélte, Tücsök éktelen rendetlen. Igaz, gyerekkorától. Nekünk ő úgy panaszkodott, hogy annyifelé kéne figyelnie, nem megy.  Egyedül van a nagy házban és csengetnek. Ő éppen föltette a tejet, jön a postás, vagy a szomszéd, kutyaügyben… a tejet rég elfelejtette, a postástól kapott csekket leteszi a portán és soha többet nem találja meg…  hogy ő ettől rettenetesen szenved, néha még sír is.
 

Beteg lesz. Egy szomszédban lakó bencés harmadrendű pszichológus-orvosnő volt egyik segítője. Aki 2011 nyarán sürgősséggel beszállította Pannonhalmára, avval, hogy ön- és közveszélyes. Aznap hajnalban Erzsébet átment hozzá, hogy operáld meg a nyakamat, ahogy megbeszéltük. Akkor robbant be az Alzheimer-kórja, felügyeletre lett szüksége. Ezt az asszonyt később kérdeztem, szakemberként látnia kellett, ez a betegség mikor kezdődött. Tíz éve. Ez, hogy nem talál semmit, már a jele volt. Úgyhogy bevitték. Fájdalmas történet volt számára, mert valaha azt mondta, remélem, innét visznek ki fehér ruhában, meg azt, hogy akárhová szerzetesi öregotthonba, csak Pannonhalmára ne. (Szerencsére ott élve már nem így látta.) És azért is fájdalmas volt a búcsú, mert nagy könyvbarát volt, nagyon olvasó ember, teremnyi könyvtárat gyűjtött össze, sokat vásárolt, ha Peste.én vittük antikváriumba. És a könyvek kis töredékét tudta csak magával vinni. (Később még utána vittek valamennyit.) Meg csinált például egy helytörténeti gyűjteményt - agyagedények, népi szerszámok -, persze az is ott maradt, a kolostor pincéjében. Egyik szellemi - lelki vezetőjévé vált a falunak, jelenlétével megszentelte azt a környéket (nem én mondom). Sokan látogatták is Pannonhalmán, nagymessziről, Kaposvár mellől odaautózva. Többször haza is vitték, látogatóba.
 

A ház hivatalosan Pannonhalmáé volt, száz évre odaadták a helyi püspöknek, Balázs Béla - Beton atyának, (igen kemény futballkapus volt). Erzsébet kérte, a ház maradjon szakrális funkcióban, lelkigyakorlatos ház lett, illetve tulajdonképpen maradt. Hiszen évtizedekig ez volt a ház fő funkciója. Több családi házat is vásárolt a faluban, berendezte, hogy a sokgyerekesek is jöhessenek; ott nyugodtan zajonghatnak.
Búcsúzáskor kérte, a ház nevét tartsák meg.

Pannonhalmán nem a betegosztályra került, hanem amíg lehetett, a nővérek folyosóján saját cella, kis könyvtárával, és gyönyörű kilátással a dombtetőről le, a távoli mezőkre. Jóba lett a betegosztályon lévőkkel, segített (hogy ez a szakmája Nonnbergről), beszélgetett velük magányosságukban. Sokat tréfálkozott egy betegágyas öreg bencéssel, az gyóntatta. Sekrestyéskedett a kórházrészleg betegeknek tartott reggeli miséin, kis kertrészletet kért, és kapott, amit ő tartott rendben, meg sokat olvasott. A németek küldtek erre is pénzt, vettem neki laptopot, printert, hangszórókat, de fülhallgatót is, hogy tudjon zenét hallgatni akár éjszaka. Volt tévéje. Asztrik apátnak szóltam, és elintézték, hogy kapjon wifit, hogy emalezni, netán skype-olni tudjunk. Nem került sor rá. Panaszkodott, hogy az otthoni kompjutere után ezt a laptopot nem bírja megtanulni, de ez már a betegsége. Megkértem az egyik atyát, hogy az egyik ottani gimnáziumi osztály fogadja örökbe Erzsébetet komjuterhasználat ügyben, nekik négy perc, ami neki egy óra, és mindenkinek hasznos. Ezt nem intézték el, de lassan betegsége előrehaladtával szükségtelenné is vált. Panaszkodott időnként fájó gyomrára, hogy a koszt... hogy szeretne kávét inni... Borítékoltam ehhez a konyhának 30 ezer forintot, azt a Prior atya azonnal visszaküldte, hogy köszöni, ezt ők elintézik. Egyébként is volt több millió forintja, kölcsön kintlevőségei is, nem nagyon tudta számon tartani. Szíves emberek jártak utána, vették ki a bankokból, aztán ő rendelkezett, még az unokáim is kaptak belőle. Laptopját elküldte nekünk, akkor írógépet szereztem neki, azt is visszaadta, hogy nem ismeri fel a betűket. (Piri unokám örült neki.) Már a televíziót se tudta kezelni. Időnként elviszik közös filmvetítésekre.

Valaha megvett egy kis nyaralót a rend számra a  budai hegyoldalban, tulajdonképpen anyácskám kedvéért, aki nyaranta oda föl is járt. Majd később református teológiai hallgatók bérelték. Pannonhalma erről se tudott, szóltam, hogy azt is el kéne rendezni. A Törökbálinti úton volt, még a csatornázását én intéztem, emésztőgödre volt.

Betegsége első fázisában még egyedül is ki lehetett engedni a házból, egyszer hatalmas kertjükben sétáltunk, sok mindent nem tudott fölhozni az emlékeiből, de akkor megdöbbenésemre elszavalt valami harminc szakaszos nagyon rossz romantikus verset a 48-as szabadságharcról. Akkor egy faágból az enyémhez hasonló kis rózsafüzért faragtam neki. Örült.

Egy későbbi fázisa betegségének, amikor egy '56-os emlékalbumot kapott, versekkel, visszaemlékezésekkel, fotókkal, és azt - számomra megrendítő volt - elkezdte (teljesen fölöslegesen) golyóstollal lemásolni, furcsa maradvány nagyfokú magyarságtudatából. Hónapokig csinálta.

Most ritkán látogatjuk feleségemmel, feltételezem, hogy nem segítség neki, mert azonnal elfelejti, nekem meg nincs szükségem rá, hogy lássam. Most, hogy két hónapja lent voltam, ezt mondta egy világosabb pillanatában… Nincsen semmim, és: nem tudom, ki vagyok. Mondom: most vagy igazán szerzetes, mert semmi dolgod nincsen, most csak Istené vagy már. - Igen, igen, lehet. Még él benne valami mély, iránytalan fájdalom, még szenved.

A korábbi években egyik szobaszomszédja gondozta hősi fokon, akit nagyon utált, panaszkodott, hogy őt irányítják, mert betegségtudata nem volt. Mondom, ne hülyéskedj, hiszen az a szakmád, hogy szeress - nem érzelmi kérdés -, és szenvedj, hiszen tudod?!  - Persze, hogy tudom - és összenevettünk.  Néha régi humora is elő-előjött, mesélték róla. Az a segítője nagyon megszenvedett vele, hiszen a végefelé éjszaka háromszor is fölöltözött és kiment a közös folyosóra, esetleg énekelt, esetleg eltévedt. Fél éve aztán át kellett tenni a kórházrészlegbe, de ott is külön szobát kapott, berendezve volt cellájához hasonlóra.
Anyácskánkat 2008-ban Tücsök kolostora egyik fenyőfája alá temettük, nem egészen szabályosan. Pár éve a Prior atya mondta nekem, hogy Erzsébet temetésekor majd anyám hamvait is idehozzák, Pannonhalmára.
___________________________________________________
 

Somogyi Hírlap interjú vele, 2011. július. /CTRL+ klikk/
A rend-újraalapító nővér 17 éve egyedüli lakik a kolostorban

___________________________________________________

 

F/1948/01	F/1960/06
F/1982/49	F/2007/16
F/2007/056	F/2011/285
F/2016/147

            több fotó:  DESKE.HU / FOTÓK / 15. CSALÁD

______________________________________________________________________________________________