dátum: 2010.08.        fájl: html-2010/p-szucs-mozgo-vilag.htm                  C. 10541-543

P. Szűcs Julianna
Váli, a kúrálhatatlan

Mozgó Világ 2010. augusztus      

Helyezzük el Válit a mai magyar képzőművészet „szcénájában”, jelöljük ki „pozícióját” „a művészetről való beszélés aktuális diskurzusában”, és rögzítsük „hic et nunc” a hazai „muzealizáció narratívájában”! Tudom, borzasztók ezek a kifejezések, arra valók, hogy a szakmán kívüliek ebből ne értsenek egy kukkot se, mint ahogy a diagnózis latinul fogalmazott orvosi üzenetei is rejtve maradnak a beteg előtt, mert így kíméletesebb. Akkor kérdezem most már magyarul. Hogy áll ma Váli népszerűsége? Mekkorának jegyzik teljesítményét a beavatottak? Milyennek látják stílusát az értelmiségiek és a közgyűjtemények fejlesztői? Válasz előtt megpróbálom a válizmus lényegét röviden leírni, e nélkül ugyanis nincs értelme a feladvány megoldásának.
Most ez amúgy időszerű. A Belvedere Galériában jegyzeteim szerint 146, a katalógus szerint 162 mű látható tőle ezen a nyáron. A festmények – valamint néhány rajz, fotógrafika – nagyobb részt múzeumi raktárakból, kisebb részt műterméből származnak, a cím is ezt fejezi ki. Láthatatlan, azaz normális körülmények között a nagyközönség elől elzárt művek vannak kiállítva. (Mindezt aligha lehetett volna lebonyolítani, ha a festő nem lenne bürokratikus fenomén és az autofilológia megszállottja. S még így is van bukta: a Kiscelli Múzeumba rejtett művei például csak fényképeken láthatók, mert az intézmény „műkereskedelmi galéria részére nem ad ki műtárgyakat”. Furcsa. Ahhoz képest, hogy gyakorlatilag ingyen jutott műveihez, lehetett volna udvariasabb is... Úgy látszik, a hála nemcsak a politikusoknál, a muzeológusoknál sem kategória.)
Aki csak egyetlen festményt látott tőle, az nem is érthet az egészből semmit. Jó, túlzás, de mintha mégis. Megpróbálom elképzelni, hogy minden előismeret nélkül valahol, a vakszerencse folytán, vad befogadóként találkozom például a Műterem, reggeledik - A/09/12 (olaj, farost, 60×60 cm, a művész tulajdona) című munkával. Enteriőrt látok rajta festőállvánnyal, halszálkás padlóval, óriási ablakkal, derengő zöldes megvilágításban. Csúcsfény nincs rajta, de árnyék is kerüli. Legvilágosabb és legsötétebb, legzöldebb és legfakóbb pontja között kisebb a fesztávolság, mint szélcsendes állóviz alig látszó hullámai között, amint tükrére ráalvad a talaj menti köd. Analógiás alapon véleményezném a mű mesterének értékeit. A mérték iránti föltétlen tiszteletet (négyzetes kompozíció!). A nüanszokat kiemelő hisztérikusan gondos színérzékenységet (ton is ton!). A művelt mélabút, ahogy elegánsan megidézteti a látványfestészet és az absztrakionizmus között ingadozó elmúlt háromnegyed évszázad egész művészettörténetét. (Vuillard!, Morandi!, De Stael?, Klee?) De hiába! Nem biztos, hogy ez az egy kép – bármennyire is jó – önmagában és a maga elszigeteltségében eséllyel pályázhatna a gyarló nézői emlékezet elcsábítására.
Váli ugyanis nem képet, hanem képeket fest. Gyakorítva, életvitelszerűen, előre kitervelt módon és belső kényszer hatására. Addig kell képeit – szigorúan többes számban - nézegetni, amíg megvilágosodik a stratégia: ezek a nagy műgonddal létrehozott képegészek nem céltételezett vállalkozások, a dicsőség megszerzésének alamuszian artisztikus eszközei, hanem egy dölyfös ego materializált meghosszabbításai. Következmények. Valójában lételméleti trükkök. Egy 1995-ben, Margócsy Istvánnak adott interjúban bukkantam a titok megfejtésére, mozgató energiájának lényegére. „Egyetlen kérdés van nyilvánvalóan. Hogy mi a fenének élek.”
A válasz nem kétséges. Váli úgy él és úgy alkot - ez nála etikai parancs, ízlés és önzés egyszerre –, hogy abba könnyedén beleférjen az Isten, a reggeli úszás, a naplóírás, a délutáni alvás, a vasárnapi kirándulás, az X időtől Y ideig tartó festés, a festés eredményének adminisztrációja, a festmény testéről való gondoskodás és még néhány más olyan alapvető életfunkció, amelynek megléte a föntebb sorolt tevékenységek nélkülözhetetlen tartozéka. Látszólag ez csupán a nagyon megtervezett munkakultúra belső parancsának fegyelmezett érvényesítése. Olyasmi, ahogyan például Goethe odaállt – mindig az adott időben – írópultja elé, vagy afféle, ahogyan Thomas Mann lerótta a maga számára kötelezően kivetett napi penzumát. De csak olyasmi, és csak afféle. Az óriás elődöknél a dolgok mind egyirányba rendeződtek, és mindannyian az Alkotás alárendeltjeiként szolgáltak. Ők ugyanis klasszikusok voltak. Váli viszont posztklasszikus.
Ő úgy él és úgy alkot manapság (mintegy húsz-huszonöt éve), hogy az egymástól elkülöníthető tevékenységek még csak ne is merészeljenek alá- és fölérendelt hierarchiába szerveződni. Valamennyi tevékenysége együtt hímezi ki ugyanis azt a fenséges monotóniát, amely a Művészi Személyiség létjogosultságát híven képes kifejezni. Ez a magatartás a művészet történetében nem olyan régi. Lehet, hogy a Váli-képek külön-külön megejtő hasonlatosságot mutatnak a tradíció több vonulatával (École de Paris, szentendrei remeték stb.), de a Váli-képek a maguk folyamatában, úgy is mint létezésbizonyítékok, már inkább hasonlítanak egy neoavantgárd akcióhoz. Például Roman Opalka mindennap íródó végtelen számsorához vagy Sol LeWitt monumentális aszkéziséhez, a freskónyi felületet pici ceruzaraszterrel bevonó öngyilkos kézimunkájához. Nagy a feszültség a Váli-lánc szemei és a láncot összefűző zsinór között. Nem véletlenül: ez a stratégia része. Mint ahogy az is, hogy a láncszemek önmagukban lehetőleg tökéletes egységet hozzanak létre. Önmagukban rendben legyenek, azaz önmagukban legyenek rendben.
„Rend, ami nélkül elzüllenék” – találtam erre forrást egy másik interjúban. És valóban, a Belvedere-kiállítás néhány, huszonöt évvel korábban született képén jól meg is figyelhető e félelem oka, a „züllés” elvi lehetősége, a rend föltűnő hiánya. Az ember és a ház - A/76/29 című munkán például (olaj, farost 70×235 cm, Miskolc, Herman Ottó Múzeum) se vége, se hossza a vertikálisan nyújtózkodó megtépett formáknak, a kép aljára szorult garatból bömbölő ördögszekérnek vagy micsodának, az ok és indok nélkül lazúrosan lobogtatott aranyokkertől rozsdavörösig merészkedő foltoknak, valamint annak a héber betűre kacéran emlékeztető fekete jelnek, amely hetykén fölüzen a jobb fölső sarokból vízszintesen bekandikáló házikónak, ennek a – szellemi párttagságként is értelmezhető - bálintendrés toposznak. Az embernek itt az az érzése: bármi képtörténés bekövetkezhet, meg annak az ellenkezője is. (Tárgyilagosan: az álszabadság mámora keríti hatalmába az Ékszerkereskedő vasárnapja - című festményt [olaj, farost, 90×136 cm, Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum], a gáttalanul burjánzó motívumok ejtik foglyul a Siena-Párizs, és ami közte volt - A/71/11 című munkát [olaj, farost, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria], és a felelőtlenül önkényes képépítés boldogsága járja át az Országalapító - A/75/33című kompozíciót [olaj, farost, 40×90 cm, Budapest, Artchivum Intézet], továbbá kis kivétellel valamennyi művet, amely az 1980-as évek közepéig, azaz a zsidótemető-képekig születtek.)
A libegő-lobogó, keringő-kanyargó korai festmények rend-telen műveknek bizonyultak. Alkalmatlanoknak Váli monomániásan egykedvű istenkereséséhez, bonyolult, finom önprezentációjához. Színkezelést tanult ugyan rajtuk, egyensúlyt és arányt, de az „életértelem” megtalálásához nem segítették hozzá. A rendet valamivel később majdnem elhozták a zsidótemető-képek, ezek az ívformákból és hasábokból építkező melankolikusan sokértelmű kompozíciók, de végül is lírai tartalmuk elég hamar kiürült. Csupán két-három évig bírták azt a terhelést, amelyet festőjük rájuk bízott. A tökéletes keretet - mellesleg tartós hírnevet, súlyt, presztízst - egy mindmáig érvényben maradt téma megtalálása jelentette. Talán több is, mint témáé. Egy olyan szimbólumé, amelyért sok művész de sokat megadna! A műteremé. Ez lett Váli makro- és mikrokozmosza, végtelen horizontja és beszűkült egérlyuka, csatatere és békéjének szigete.
Ha a kelleténél több szót vesztegettem a kevésbé meggyőző korai „láncszemekre”, úgy méltányos, hogy kiemeljem a megtalált agyafúrt rend legdicsőségesebb darabjait. Például az Alig műtermet - A/02/10 (olaj, farost, 60×60 cm, Artchivum Intézet), ezt a rücskös mészfehér falra vetített tömény bizakodást, ahol fölállványozott képek derengő ívfényei mint mennyei ajándékot visszhangozzák a magyarázhatatlan derűt.
Például a Műtermet pöttyös terítővel - A/04/16 című munkát (olaj, farost, 80×80 cm, Győr, Városi Múzeum), ezt a frivol szplínben tartott nagy szürke enteriőrt, amelybe bájos poénként csattan az asztalon felejtett narancssárga futó. És szinte megilletődöm az Első műtermes kép - A/87/12 (olaj, farost, 120×120 cm, Győr, Városi Művészeti Múzeum) monumentális sziklafeketéje előtt, mert ebben a korai darabban már benne van sok későbbi látványöröm csírája, a kísértetállványoktól a baljós fényelzáróig, a padlóra hulló reflexfényektől a kizárt külvilágból áramló közönyös, ólmos sugárzásig. Szépek ezek a képek, szép a láncolat legtöbb szeme is. Jó nézni őket, jó közöttük járni, jó lehet velük együtt lakni.
S hogy mit kezd ezzel ma a szakma? A „szcéna” és a „diskurzus”, a „narratíva” és a „muzealizáció”? Nagy a zavar Válival kapcsolatban. Amilyen feszültség tapasztalható az egyes – autonómnak tekintett – festmények múltba révedő hamvas esztétikuma és a festményeket létrehozó művészi magatartás könyörtelenül avantgárd radikalizmusa között, ugyanolyan ellentét figyelhető a Válit „önfeledten élvező” általános értelmiségiek és a művészeti élet hivatásos bonyolítói között is. Az előbbiek számára a lánc szétszedhető, szemenként is gyönyörűséget okoz, ráadásul ezer szállal kapcsolódik ahhoz a paradicsomi múlthoz, amelyről a művészet mai intézményrendszere Biennáléstól és Ludwigostul, Műcsarnokostul és AICÁ-stul hallani sem akar. Utóbbiak számára Váli kellemetlen feladat. Képeit Váli sokáig, mintegy harminc évig nem engedte külföldi tulajdonba, tehát nem érdemes velük tájolni. A magyar közgyűjteményeket végigajándékozza, tehát nem lehet miattuk keretbővítéseket kérni. Bevezetőit, katalógusait, portfólióit rendre irodalmárokkal és kollégákkal gondoztatja, tehát nem tanácsos a témába beleavatkozni. Dokumentációit, rendezéseit, keretezéseit és fotózásait rendre saját maga végzi, tehát gyakorlatilag fölöslegessé teszi a mostanában oly nagy presztízzsel bíró kurátori működést. Váli kúrálhatatlan. A szakma többnyire ennek megfelelően kezeli: a kánonba nem illeszti bele. Pedig a kánonok jönnek és mennek, a dolgok, a képek, az életművek beillesztése legföljebb a pillanatnyi becsület és dicsőség dolga. Nem érdemes ezzel foglalkozni.
Tiszta szerencse, hogy festményei – bár általában láthatatlanul – legalább a múzeumi raktárakban elvannak valahogy. Nem is beszélve arról, hogy mennyire fölszívódtak abban a közegben, amely „nem ért” a művészeti szakszolgálathoz, csak a kultúra általános képviseletéhez. Ha számításból tenné, akkor is ügyes lenne ez a stratégia. De hát nem abból teszi. Egyszerűen nem tud másmilyen lenni.
 
Láthatatlan Váli-képek közgyűjteményekből. Belvedere Szalon, Galéria és Aukciósház, 2010. május 15. – szeptember 10.
 
Az illusztrációk színes képeslapok:

Első műtermes képem - A/87/12

Műterem, minden szürke - A/08/39 helyén ez: Egyenes műterem - A/09/09:

Bolond műterem - A/09/14

Egyenes műterem - A/09/09 helyén: Műterem, téli este - A/09/01