BODNÁR ZSIGMOND. 1839—1907.

2012. 12. és 2013. 1. 23.

TARTALOM:

I. Bevezetés

01. Bodnár, Szinnyei, Váczy

02. Személyes jegyzetek Bodnárról

II.Bodnár Zsigmond az irodalomtörténetben /recepció/

03. Abafi: Figyelő

04. Péterfy /Zimándi monográfia/

05. Szerb Antal /Irod.tört./

06. Babits /Levelezése/

07. Ady /Prózai munkái/

08. Gyulai Pál /Papp Ferenc monográfia/

III. Tanulmányok Bodnár Zsigmondról
10. Nagy József: Bodnár Zsigmond
11. Nagy Edit tanulmánya, 2005.

12. Garaczi Imre: A hullámelmélet lovagja, 2007

13. Péchy Henrik: A történelmi hullámelmélet, 2006

14. Bodnár és Babits

15. Varga Lajos: Eszményeink 1991

16. Kanyaró F.: Legújabb m. irod. tört. 1891
17. Váczy János: "A magyar irodalom története I. Budapest, 1891" Századok. 1892.

IV. Bodnár Zsigmond művei

18. A magyar irodalom története I.-II.
19. Bodnár egyéb munkái A tartalom részletezése alább, az illető fejezetnél
______________________________________________________________

I. Bevezetés

01. Bodnár, Szinnyei, Váczy
Bodnár Zsigmonddal először a Vasárnapi Újság X. fejezetének szerkesztése közben találkoztam. Sok adatot találtam saját könyveimben, az Abafi-féle Figyelőben még nyomtatott Bodnár-szövegre is bukkantam. Csaknem valamennyi műve – köztük irodalomtörténete – olvasható a hálón és többnyire le is szedhető. Sok tanulmány jelent meg Bodnárról és sokan hivatkoznak rá.

Bodnár / 1839-1907/ – Szinnyei / 1830 – 1913/– Váczy /1859- 1918/

Kortársak voltak, Váczy kissé fiatalabb, mindhárman nagy, egyesek szerint monumentális életművet hagytak hátra. Munkájuk megszállottai voltak. Váczy életműve a Kazinczy-levelezés 21 kötette, több könyv és tanulmány. Szinnyei felvett terjedelmes életrajz-gyűjteményébe mindenkit, akitől valami nyomtatásban megjelent. Munkáját ugyanakkor /joggal/ értékelik, Gulyás Pál folytatta a művét. Megjelent nyomtatásban és elektronikus formában is. Egyesek szerint Bodnár írta a legjobb magyar irodalomtörténetet, ami befejezetlen maradt. Munkái elérhetők nyomtatott és e-változatban. Egy téves elmélet megszállotja volt: az eszme-erő idealizmus-realizmus váltakozása társadalmi jelenségek, így az irodalomnak is a meghatározója. Irodalomtörténete - melyben elméletét igyekszik igazolni - befejezetlen maradt. A II. kötetben Bod Péterig / 1712 – 1769/ jutott el. Magántanárként oktatott. Babits hallgatta óráit. Ady ringlispil-filozófusnak nevezte. Többen ma is méltatják munkásságát.

Fejezetünkben Bodnár elérhető mukáit és a róla szóló írásokat gyüjtöttük össze.

* * *

Bodnár / 1839-1907/ – Szinnyei / 1830 – 1913/– Váczy /1859- 1918

A hármas kapcsolat néhány adata:

Az 1876-os Figyelő-kötetből kiderül, hogy Magyar írók levelei c, könyvet szándékoznak kiadni. Szerkesztők: Bodnár, id. Szinnyei és dr. Kiss Áron. Az I. kötet a XVI sz-tól a XVIII második feléig, a II. innen kezdve, amíg „a kellő kímélet engedi”. Váczy Bodnárnak több művéről írt.

Váczy János (Századok 1892) és Erdélyi Pál (E. Philologiai

         Közlöny 1892) írása Bodnárról

Váczy János: Bodnár magyar irodalomtörténete, Századok, 1908.

Abafi Figyelőjében további adatok találhatók Bodnár munkásságáról.

A Vasárnapi Újság X. fejezetében / h 12 – 14 kód/ Bodnár Zsigmondról és Váczy Jánosról kisebb fejezet olvasható. Bodnárról a nekrológja.

2013.

02. Személyes jegyzetek Bodnárról

Bodnár Zsigmond irodalomtörténetét ismét lapozgatni kezdtem. Az I. kötet, Sztáray Mihályig, Heltai Gáspárig, Bod Péterig jut el. Rengeteg ismeretlen név, sok-sok fejezet, pl: Tanító és feddő költészet vagy Bibliai elbeszélések. A bevezető fejezetek terjedelme 54 oldal, a teljes I. kötet 500 oldal.

Szól Kazinczy affektálásairól, selypítéseiről; Szemere bájvirányairól. Köszönetet mond Toldy Ferencnek. A kötet írását 1891. máj. 1-jén fejezi be.

„Nekem adatott földeríteni / ÍRODALMI SZEMLE. 1902/az ember történetét, megmagyarázni érzését, gondolkozását és cselekvését a múltban és jelenben – írja Bodnár…”ha ez öndicsőítéshez nem csatlakozhatunk is, azt szívesen elismerjük, hogy törvénye figyelemre méltó kísérlet a történelmi philosophia terén.”

Mi is hát Bodnár Zsigmond témája? Az emberi világ változásaiban pillant meg szükségszerű kapcsolatokat. A történelem érdekelte, pontosabban az eseményekre ráhelyezett egy rendező elvet, s így vált az események pontszerű egymásutániságából, ismételhetetlen egyediségéből rendezett történet. A történelem hullámzását, az idők árját kutatta Bodnár. Rendet, rendezettséget, törvényt akart látni a történelemben, akár a természettudományok művelői a természetben /Nagy Edit, 2005./

Bolond beszéd, de van benne rendszer.

http://www.mft-hps.hu/szovegek/nagy_edit/bodnar_zs.rtf

II.Bodnár Zsigmond az irodalomtörténetben /recepció/

1877.

03. Abafi: Figyelő
Abafi: Figyelő repertóriumban sokszor fordul elő Bodnár. Sok lapban és sok témában publikált.

1876 – 1888 évi kötetekben többek között az alábbi személyekről, illetve témákról olvashatunk: Amade Faludi, Orczy, Bessenyei, Gvadányi, Classicistáink /Életképek c. lapban/, A 16. sz. teológiai életéből, ism: Széchy Károly; Mikes Kelemen, Szász Károly,
B. Zs. Irodalmi dolgozatai, Irod. Szemle; Kármán József, Tolnai Lajos, az akadémia.

A Figyelő 1877. 321 – 330 oldalon Bodnár Irodalomtörténetének bevezetője olvasható: Mi az irodalom? A magyar irodalom.

04. Péterfy /Zimándi monográfia/
1872. 193. oldalon a VÚ-ra /1887, jan.16./ hivatkozik, tud Bodnárnak a Kisfaludi Társasági jelöléséről

1935.

05. Szerb Antal
Irod.tört, 123-124: Bodnár érdeme, hogy végigolvasta a régi magyar irodalmat

06. Babits levelezése
jegyzetében: 1904.ben jelesre vizsgázott Bodnárnál a 17,. 18. sz magyar irodalmából. Adat a hálóról:

életrajz *http://www.klg.sulinet.hu/tantargyak/**Babits*/életrajz/életrajz.htm
... s erről szóló egy értekezésemet nagyságos Bodnár Zsigmond egyetemi…

De foglalkoztam / Babits/ az orosz irodalommal is, s erről szóló egy értekezésemet nagyságos Bodnár Zsigmond egyetemi magántanár (tudtomon kívül!) közzé is tette valamely hetilapban. /Lásd alább/

1900-1902.

07. Ady összes prózai munkái
I. Akadémiai 1990.

279. NÖVEKVŐ IDEALIZMUS

A ringlspiel-filozófus, Bodnár Zsigmond úr, ismét megszólalt. Ez urat bizonyára ismerik. Ő a körforgó filozófia büszke feltalálója. Ő hirdeti a realizmus és idealizmus egymást le-leteprő örök harcát, s ő az, aki most jónak látja bizonyítani, hogy a klerikalizmus és antiszemitaság térfoglalása az idealizmus növekedését jelenti.

Így okoskodik:

Az elemi iskolától fel az egyetemekig, minden téren jelentkezik az idealizmus az ő teológiai gondolkodásával, mely uralomra juttatja a tekintélyt és hagyományt, szabad, reális nevelés helyett a valláserkölcsit sürgeti: anarchisták, szocialisták, féktelen egyéniségek helyett vallásos-erkölcsös szellemű ifjúságot akarnak nevelni, maga az egyetemi ifjúság mindenütt az egész művelt világon átalakul, a tekintély elvének kezd hódolni, úgynevezett nemzeti szellemű lesz, tiltakozik a kozmopolitizmus ellen, kárhoztatja a liberalizmust, s hallgatag vagy nyílt antiszemitizmus híve lesz, s már az iskolák, az egyetemek falai között megkezdi azt a zsidóüldözést, vagy a zsidó fajnak háttérbe szorítását, melynek mindenfelé tanúi vagyunk.

Ilyenkor tehát nem kellenek a tudományos módszerek, nem kellenek az elméletek, hanem uralkodni kezd minden téren a teológiai gondolkodás, vagyis az egész, az egység szempontjából való látás, midőn a mindenségben az Istennek, az egyházban a főpapnak, az országban a királynak, a családban az atyának, a férjnek hódolunk, s csak másodsorban érvényesülnek a hívők, az alattvalók és a családban a nők és a gyermekek. Végül a rossz tanárokkal hozakodnak fel némelyek. Azért nem tanul az ifjúság, mert a rossz tanár nem tudja és nem akarja tanulásra serkenteni, bensejében a tudomány szomját fölkelteni.

Bocsánatot kérek, de ilyenkor sehol sincsenek rossz tanárok. Most minden tanár jó, aki egyszerűen, igénytelenül, új és különös módszer és elmélet nélkül tanít. Az egyetemi kinevezések is már jó idő óta ebben a mederben folynak, és sokáig így fognak folyni. Előszeretettel katolikus papokat és egyszerű keresztény tudósokat fognak kinevezni. Ilyenkor kerüljük a nagy elméket, a fényes tehetségeket, akiknek önálló nézeteik, merész elméleteik lehetnének. Óvakodunk az új felfogástól, sőt elnyomják, esetleg üldözzük azt, aki ilyenekkel áll elő. Keblünket a vallás és erkölcs, a tekintély és hagyomány utáni vágy tölti el. Aki ilyen szellemben tud szépet és nagyot teremteni, az már tetszik, noha még ezeket sem szeretjük a tanszéken látni, mert attól tartunk, hogy sokat markol, merészen lép, s túlságba csap. Azt hisszük, hogy nem az ifjúság nevelésére valók.

Nemsokára lehetetlenek lesznek a zsidó tanárok is, kivált a bölcsészeti, a történeti, a jogi stb. szakokban. Ezt követeli a folyton növekvő idealizmus, mely minél hatalmasabb, annál kevésbé szokott megalkudni a körülményekkel.

Ezeket írja a ringlspiel-filozófus - egy klerikális lapban.

Aki azt hiszi, hogy neki az a célja, hogy rendszerét igazolja a ma eseményeivel: az szörnyen csalódik. A ringlspiel-filozófusnál mellékes a filozófia. Nem önálló rendszer az ő rendszere, hanem a reakció behálózó rendszerének kifundált eszköze.

Célja: látszólag tudományos alapon bizonyítani a reakció szükségességét. Üssétek a zsidót, mert az örök törvény így kívánja. Jó úton haladtok: az idealizmus útján. Íme: ha a butaság küzd valamiért, céljára felhasználja a - bölcsészetet is.

Finis sanctificat media... Szabadság 1900. szeptember 15.

Ady próza II. kötet

166. A hétről

…Ezt a kis színjátékot Bodnár Zsigmond dr. növekvő idealizmusnak, a klerikálisok a társadalom valláserkölcsi alapokra fektetésének s mi, szótár-szegény kis írástudók reakciónak nevezzük...

Nagyváradi Napló 1902. január 12.

Nyugat, 1937. 4. szám
MOHÁCSI JENŐ: UTAZÁSOM ADYHOZ

….E soha-meg-nem-elégedés vont ide-oda bennünket száz eszmeáramlat között. Egyik napon megrészegedtünk Nietzsche Übermensch-étől, másik nap egy kávéház különszobájában a prófétás arcú Schmitt Jenő ideálisan anarkisztikus, de egyúttal teozófus prédikációt szíttuk magunkba, vagy Alexander Bernát panteisztikus Spinoza-magyarázatait hallgattuk, Bodnár Zsigmond hullámelméletét mosolyogtuk meg, de eltűnődtünk rajta ép úgy, mint Kant kategóriáin. Kosztolányival leveleztünk, aki bécsi önkéntes számkivetéséből beszámolt új lelki kalandjairól, vagy vitatkoztunk, amikor a következő iskolaévben már közöttünk nyugtalankodott. Kosztolányi Dezső karcsúságával, romantikus külsejével, de dekadens kedvteléseivel akkor a legtökéletesebb nyugatiasságot képviselte körünkben. Cigányos romantikájával viszont megejtett bennünket Csáth Géza, a zene aureájával feje körül…

318. NAGYVÁRAD PARLAMENTJE

Balogh Döme viszont avval keltett óriási derültséget, hogy kijelentette:

- Ami egyszer nem ideális, az abszurdum!

Úgy látszik, hogy Balogh Döme a Bodnár Zsigmond dr. idealizmus-realizmus hullámiskolájának a híve... / A hálóról. G./

1941.

08. Gyulai Pál /Papp Ferenc monográfia/
Papp Ferenc: Gyulai Pál II. kötet, 554. oldal: A Gyulai mellett működő magántanárok közül Bodnár Zsigmond mindinkább irodalombölcseleti elméletekbe bonyolódik.

Szellemi haladásunk törvénye, 1892. Bevezető. E kiadás ellen a Kolozsvári Egyetem bölcsészeti karának három – köztük ifj. Szinnyei József - referense a könyv kiadását nem javasolta: „nagyon eredeti és megmételyezné az ifjúságot.” /Nem saját könyvem. G./

Pintér Jenő: Századunk magyar irodalma, 1943.

I.33. old. …A pesti egyetemen magyar irodalomtörténet előadásokat számosan tartottak, Köztük Bodnár Zsigmond magántanár…

Pintér Jenő: A magyar irodalom története, I., II. 1942.

II. 446, oldal…Bodnár Zsigmond / 1839 – 1907/ mint magántanár 1873-ban kezdte meg előadásait a budapesti egyetemen. Személyi és tudományos különösségei miatt sohasem érvényesült. Rokonérzésének nagyító üvegén és ellenszenvének kicsinyítő lencséjén keresztül itélkezett kortársairól. Sajátságos egyéni szempontok szerint vizsgálta az elmúlt idők irodalmi értékeit. Mindig volt okos mondanivalója, de tárgyalásai igazságát többnyire megrontotta egyéni kitöréseivel. Történetbölcselő elmélete többet ért irodalomtörténeti gyakorlatánál. Históriai hullámelmélete szerint a szellemi világ fejlődését az eszmeerő mozgatja, azonos jellemvonású, egymást időközönként váltogató akciókban és reakciókban. Ez a törvény, ebből magyarázható az emberiség egész múltja…A magyar irodalom története / 1891 – 1893/ két kötete jelent meg, a harmadik az elején félbemaradt…Kortársai nem részesítették rendszerező fáradozását a megérdemlett méltánylásban, előfizetői lassanként elmaradtak, maga is kimerült az anyagösszehordás és szövegolvasás sok fáradsága között.

II.461. Élete, művei…1894-től inkább filozófiai megfigyeléseinek élt. Számos tanulmányban magyarázta erkölcsi törvényét.

III. Tanulmányok Bodnár Zsigmondról

Szinnyei: Bodnár Zsigmond,

budapesti főreáliskolai r. tanár és egyetemi magántanár, a Petőfi-társaság rendes tagja, született 1839. febr. 9. Nagy-Károlyban, hol 1846-49-ben a gymnasium három alsó osztályába járt; a negyedik és ötödik osztályt 1849-51-ben Pesten a piaristáknál, a többi osztályokat 1852-55-ben Baján végezte. 1855-59-ben a kalocsai érseki papnevelő-intézetben tanult; 1859-60-ban az érseki irodában, 1860-61-ben Pesten a Religio szerkesztője mellett működött, azután az esztergomi szeminariumban volt. 1861. júl. 25. pappá szenteltetett Esztergomban. 1861-62-ben kemenczei káplán, utóbb nevelő volt Pongrácz Ödön grófnál Nagy-Kágyán, Bihar megyében. 1862-65-ben káplánkodott két évig Varbón, egy évig Muzslán. 1865-71-ig gymnasiumi tanár volt Nagyszombatban. 1870. decz. 21. tanári vizsgát tett a magyar nyelv s irodalomból és a latin philologiából. 1871. júl. 13. főreáliskolai rendes tanár lett Szegeden. 1872. szept. 16. a pesti állami főreáliskolához helyeztetett át. 1874. szept. kilépett az egyházi rendből és 1875 óta egyetemi magántanár.

Irt számos értekezést, irod. czikket, rajzot, novellát a következő lapokba és folyóiratokba: Magyar Sajtó (1856. 289. sz. sat. levelezés.), Kath. Néplap (1860-66.), Idők Tanuja (1861-65.), Arch. Értesítő (1870.), Figyelő (1872-78.), Athenaeum (1873.), Bud. Szemle (1873-74. és Gyulai szerk. alatt I. V. VI. k.), Tanáregylet Közlönye (VI. k.), Pesti Napló (1874. 41. 47. 1876. 83. 91. 106. 132.), Hon (1874. 3. sz.), Reform (1874. 21. sz.), Életképek (1876.), Ellenőr (1877, 51-54. sz. 1881. 67. sz.), Petőfi Társaság Lapja (1877-78.), Koszorú (1880-82. 1885-86.), Magyar Szemle (1881. Bella Regény.), Ország-Világ (1883. Egy életpálya első felvonása. Regény.), M. Salon (1886-90.), Nemzet (1886. 117. 118. 300. sz. 1888. 7. sz. Balázs Sándor emlékezete.), a nagyszombati r. kath. Gymn. Értesítője. (1871. Mikes Kelemen törökországi levelei), szegedi áll. reálisk. Értesítője (1872.), budapesti VI. ker. reálisk. Értesítője (1878. Történeti emlékek és naplóirók a XVI. századból.), budapesti V. ker. reálisk. Értesítője (1884. Landau Alajos emlékezete.), Arad és Vidéke (1880.)

Munkái: 13 tétel. / Irodalomtörténete nincs még feltüntetve G./

Szerkesztette a Katholikus Közlönyt 1868 jan. 4-től decz. 26-ig Nagyszombatban é s az Egyházi Lapok cz. kath. tud. havi folyóiratból Hatala Péterrel együtt az 1869. jan. füzetet a két folyóiratból lett a Havi Szemle (Egyházi Lapok), melyet 1869-70. jan. 15-ig (12 füzet) N.-Szombatban szerkesztett; a Havi Szemlét 1878. okt.-1880. jún.; a Magyar Szemlét 1881. jan.-decz.-ig.

Álneve és jegyei: Dukay Vilmos, (Bd), B. Zs. (A Havi Szemlében, Autonomiában, Szabad Egyházban és másutt.)

* * *

Magyarország a XX. században / Irodalomtörténet, irodalomelmélet ...

http://mek.niif.hu/02100/02185/html/1249.html

A pozitivista szemlélet jegyében munkálkodott Bodnár Zsigmond (1839–1907

* * *

Spengler alapvető eszméinek kritikája - Korunk

http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=1926&honap=8

Ennek a természettudományos jellegű filozófiai iránynak a mult század vége felé
Magyarországon is akadt követője: Bodnár Zsigmond

1907.

10. Nagy József: BODNÁR ZSIGMOND.

1839—1907.

Ir. tört. Közlemények

I.

Bodnár Zsigmond 1907. aug. 24-én meghalt. Vele napjaink tudományos életének egyik legérdekesebb alakja szállott sírba.
Elmúlása hírére önkéntelenül eszembe jut az a ködös novemberi reggel, mikor először láttam ezt a fanatikus prófétát
az egyetemen. Mert próféta volt ő a maga hite szerint. Lelke telve volt izzó szenvedéllyel, mellyel a maga vélt igazát rá
akarta tuszkolni a sötét tudatlanságban tévelygő többi emberre. Lángoló gyűlölet, mely a meg nem értés,
a kigúnyolás nyomán éledt lelkében, vezette őt azok ellen a buta realisták ellen küzdelemre, a kik a törvény
igazát sehogy sem akarták elismerni. Azon a novemberi reggelen csak puszta unalomból nyitottam be Bodnár Zsigmond
előadó-termébe. Kíváncsi voltam rá. Akkor éppen Eötvösről, a regényíróról, beszélt. De csakhamar elkezdte magyarázni
a törvényt, mely egyedül fejti meg szellemi világunk eseményeinek haladását. Szemében a fanatikus meggyőződés szikrázott,
hangja erős bizonyossággal csengett, arcán látszott, hogy ez az ember nem annyira tanárnak, mint inkább diktátornak termett,
a ki véleményéről nem meggyőzni, igazát nem bebizonyítani akarja, hanem meghódolásra kényszerít azért, mert ő mondotta
azt és nem más. Pedig az ilyen természet szerencsétlen a tudomány terén. Vége annak az időnek, mikor a tanárra esküdött
a tanítványok serege. Bodnár Zsigmond előadásán is alig volt jelen huszonöt ember. Ezeknek egy része lázas igyekezettel jegyezte
a Mester szavait, más része pedig össze-összenevetett, mikor az antiszemitizmust, az erkölcsi érzés lazulását és más
mindenfélét magyarázott Bodnár a törvény segítségével. Voltak hívő tanítványai is. A mindent érteni akaró, szűk látókörű
ifjúság között nem egyet babonázott meg heves fanatizmusa. Ezek követőivé szegődtek egy időre, hogy aztán,
értelmi képességük növekedtével, nevetve forduljanak el tőle és úgy tekintsék azt a kort, mikor hívei voltak a Bodnár-féle
erkölcsi törvénynek, mint az érett korban szoktak visszaemlékezni a családi tűzhely melegénél az első diákszerelem
bohókás idejére. Így maradt a próféta egymagára, hívők seregétől nem követve. Az utókor kétes elismerésében bizakodva
halt meg ez az ember, kinek élete végén alig jutott más, mint tövis és kigúnyolás. Consummatum est! /Beteljesedett/

A letűnt idők krónikása fölidézi sírjából, hogy a tacitusi sine ira et studio elve alapjára állva, megvizsgálhassa műveit és tanítását. 
A sírhalom barátságot, ellenségeskedést elfödöz; ezek ott megszűnnek.

Ki volt hát Bodnár Zsigmond?

Kicsiny tudományos életünknek alig volt nála lelkesebb tagja, de lenézettebb és kigúnyoltabb író nem igen foglalkozott

napjainkban a magyar szellemi élet öregbítésén. A meg nem értés, a kinevettetés fölött érzett keserű fájdalom izzó gyűlöletbe

mártatta tollát és minden sora, melyet a magyar tudományos élet mai korifeusairól írt, telve van személyes keserűséggel, a

 pályája felén megakasztott ambiczió epésségével azok iránt, a kiket haladásában megakasztóinak vélt.

1839. február 9-én Nagy-Károlyban született. Életének ifjú kora zavaros időben folyt le, mikor a jövő mindig kétséges,

a jelen kietlen, reménytelen volt. A hazában érzett forrongó hangulat, mely szinte pillanatról-pillanatra változott, rajt'

hagyta nyomait az ifjú fejlődő lelkén. Hozzájárult még a XIX. század általános nyugtalansága. Az emberek érezték egész

 Európa szerte, hogy hatalmas változások előtt áll a világ. A régibe vetett hit nemcsak a politika, hanem a tudomány,

az irodalmi élet, az egész anyagi és szellemi világ mezején megrendült. Valami új, szebb időkért sóvárgott mindenki,

mely elenyésztesse a jelen keserűségét, hogy azután fölvirradjon az állandó nyugalom és boldogulás napja.  Ma sem

tudjuk meghatározni csak megközelítőleg is, hogy milyen lesz a holnap, még ma sem tudtunk kiszabadulni ebből a

nyomasztó hangulatból. És Bodnár Zsigmond élete ilyen időkben telt el. Élénk tudásvágya figyeltette vele az események

 zűrzavarát és kereste bennük a törvényszerűséget. Erős volt benne a meggyőződés, hogy ennek a csudálatos világnak,

a minek a neve emberi szellem, épp úgy megvannak a maga sajátos törvényei, mint a fizikai világnak.

»Az ember érteni akart «. Ez a mondat, melylyel Irodalomtörténetének előszavát kezdi, mindent megmagyaráz.

Ez a mondat az egész Bodnár. Ő érteni akart! És sok tépelődés, önmagát keresés után hitte is, hogy most már ért.

És hogyne volna az fájdalmas, mikor egy ilyen embernek, a ki sok fáradság révén olyan eredményhez jut, mely

neki mindent megmagyaráz, a többiek a szeme közé nevetnek és az elismerő taps helyett fölhangzik a gúny hahotája,

a jóakaratú kritika helyett a metsző hideg sértegetés, s a jutalom, ünnepeltetés helyett a többieknek az a hite, hogy ezt az

embert még csak komolyan se lehet venni, öt is, mint Csóri vajdát, nagy álmodónak tartotta mindenki, a ki megálmodta

szellemi haladásunk törvényét. Ez a tépelődő kutatás mutatkozik részben már abban a tényben is, hogy Bodnár a papi

 rendből kilépett, mivel meggyőződésével nem tudta összeegyeztetni, hogy a vatikáni zsinat a Szűz Mária szeplőtelen

fogantatását dogmává avatta. Filozófiával foglalkozván, erősen hatott rá korának pozitivista szelleme, mely szinte

anyagiasitani akarja a szellemi élet jelenségeit. A vágy, hogy a dolgokat egységesen kell magyarázni, ami a XIX. sz.

filozófusainak is általános törekvése, egy ilyen egységes magyarázat megalkotására vezette. Az alapot és ösztönt ehhez

az alkotásához leginkább irodalomtörténeti tanulmányai érlelték meg benne. Úgy látta, hogy óriási különbségek

vannak az egyes irodalomtörténeti korszakok szellemi fölfogásában, életében. A mi az egyik időben hevesen

megdobogtatja a szíveket, azt a másikban észre sem veszik, vagy ha igen, akkor csak ellenséges szemmel nézik.

 Hitte, hogy a szellemi világ törvényei sem tűrnek kivételt, hanem természeti törvény kényszerűségével fonják

az idők fonalát. »Csak akkor lehet tudomány a történetírás, — mondja —

ha fölfedezi, fölismeri a törvényeket «. Addig csak » szellemes férfiak „dicséretes játéka „ És ő gondolkozott.

Végül azt hitte, hogy megtalálta azt, amit keresett: a törvényt! Azt a törvényt, a mely jó mindenre, mert meg lehet

vele magyarázni az egész szellemi világ, az irodalom, politika, művészet, közgazdaság,  szóval a »mikrokozmosz«

 jelenségeit. Ez a törvény olyanforma szerepet játszanék a szellemi jelenségek terén, mint a Newton-féle gravitatio

törvénye az egész mechanikában, az astronomiában. Ez volna az  az archimedesi pont, mely kívül áll az egész

világon, mely az idők árjának nincs alávetve. Csak innen lehet megértésre szert tenni. Csak ezt a törvényt kell

ismerni és ebből nemcsak a múlt és jelen, hanem még a jövő tüneményeket is meg lehet magyarázni. De jó lenne,

ha ez így lehetne ! De sok más fontos tudományra nem lenne akkor szükség! Az egész mikrokozmoszt be

tudnók szorítani egy mathematikai formula rövidségű kis szabályba. Az egész lelki élet, az egész, történelem

nem lenne más, mint egyszerű matematikai demonstráció.

Mi volt hát Bodnár gondolatmenete? Melyik ez a törvény? Föltevése szerint a lelki életben erők működnek,

melyeknek hatása az egész szellemi világra szól. Az az erő, mely a természeti világban mint fény, hang, stb.

jelentkezik, a szellemi világban mint eszme szerepel. Ez a fölfogás az evoluczió filozófiájának terméke. Spencer

 az anyagot, az erőt és mozgást a megismerhetetlen nyilvánulásainak tartja, melyek mind egy oknak működései,

„gondolkodásunk összetett jelképeinek a legegyszerűbb jelképekre és semmi  többre mint jelképekre való visszavezetése”

Bodnár hasonló hitet vall, mikor a fizikai és lelki világot egyazon erő kétféle megnyilvánulásának, egy működés

két oldalának tekinti. Ez a felfogás magával hozza a szigorú determinismust, mely szerint minden, a mi történik,

szükségképpen van, másképpen nem  is lehetne. „ Életünk épp úgy természeti törvények szerint módosul, mint a

mikrokosmos minden ága. Egyéni tetszésünknek, szeszélyünknek nem lehet rá semmi befolyása, az áramlat adva

van és mi nem térhetünk más ösvényre, csak azokon járhatunk, melyek ki vannak tűzve”.  Az egyéniség teljes

tagadása Bodnár filozófiájának egyik fő tétele. Nem érezhet, nem gondolkozhat az ember egymagában, csak a

nagy egésszel együtt, és csakis úgy a mint azt szigorú természeti törvények megszabják. Az írók művei sem

fakadnak egyéniségük mélyéből, ezek is csak termékek, melyekbe beleöntik a saját és koruk lelkét, melynek mindent

lenyűgöző hatása alól nem tudnak szabadulni. És a kornak ez a lelke változó. Egyszer az erkölcsi, máskor az

anyagi köti le az  ember érdeklődését, és ehhez alakul egész lelki világunk, akkor altruisták, ekkor egoisták

vagyunk. De eszméinknek ez az áramlata legkevésbé sem függ tőlünk.

Van idő, mikor gondolkodásunk egységesítő. Ilyenkor az eszmeerő egységesítő hatása alatt  egységben

fogjuk föl a szép, jó és igaz eszméjét, rajongunk a tekintély uralmáért , a társadalmi egységnek érdekéért

 föláldozzuk a részek érdekeit. Ez az idealismus kora. Ezzel szemben van idő, mikor a gondolkodás részletező

lesz, mikor nem tudunk egységben látni. Ekkor szétválnak a szép, jó és igaz eszméi, túlsúlyra jutnak a nagy

egészet alkotó részek érdekei. Ezt nevezi Bodnár a realismus korszakának. Egyik azonban a másikba belenyúlik

az érintkező határokon. Mivel itt mozgó, haladó eszme-erők működnek, nagyon természetes, hogy ezek

érintkezésekor ritmus keletkezik. Az idealismus  hullámhegyére következik az idealismus hullámvölgye.

Bodnár e törvény magyarázására később egy grafikus ábrázolási módot szerkesztett. Három körszerű vonal

jelképezi a szép, jó

és igaz eszméit, melyek idealismus idején egymásba folynak, innen

kezdve pedig mindjobban távolodik egyik a másiktól, míg végre

újra összeérnek. E felfogás szerint eszméink mozgása körszerű.

Az itt elmondottak alkotják fővonásokban Bodnár Zsigmond

» erkölcsi törvényét «. Apróbb részleteket, hogy pl. realismus idején

deterministák leszünk ; az idealismus és realismus között ki szokott

törni a forradalom ; realismus ídealismus között pedig pessimismus vesz rajtunk erőt. Alkalom- és

szükségszerűen ezret meg ezret összehalmozott Bodnár minden logikai összefüggés nélkül. De ezek a

törvénynyel szoros öszszefüggésben nincsenek és így nem fontosak. Szükség volt rájuk az egyes jelenségek

 megmagyarázására, hát az író fogta magát és besorozta az idealismus vagy a realismus jellemzői közé, a hova

épen kellett így néha ellenmondásba keveredik, de az nem nagyon bántja őt. Tehát ilyen apró részletekkel,

mivel ezek által sem jobb, sem rosszabb nem lesz a rendszer, s nem is tartoznak szorosan hozzá, e rövid

értekezés keretében nem fogom untatni az olvasót.

A Bodnár törvényének minden főmozzanata meg van abban

a rövid pár sorban, a mit fentebb nyújtottam róla. Ehhez fűzöm

majd megjegyzéseimet.

Sok kutatás, tépelődés érlelte meg Bodnárban ezt a törvényt.

Irodalomtörténete bevezetésében, még nem teljesen ilyen alakjá-

ban vallja. Végleges formáját 1891. június havában sikerült fölfedeznie. Attól kezdve úgy érezte, hogy fölfedezése

új korszakot jelent az emberi tudás történetében.

Hitte, hogy valóban igaz, objektív történelmet csak ennek a

törvénynek segítségével lehet írni, és ez nemcsak a múltnak, hanem

a jövőnek az eseményeit is meg fogja nekünk magyarázni. Ezt a

nagy fölfedezést, mely szinte Kolumbus tojásának látszik, sietett

közölni a kor kiváló tudományos férfiaival. Tudatta Lombrosoval,

Brunétiére-rel, M. Bréallal, A. Fouillée-vel, de hiába. Elismerésre,

szíves fogadtatásra nem talált náluk. De erős hite a törvényben így sem csüggedett, önérzetesen hirdette, hogy a

 legnagyobb fölfedezéshez jutott, „melyre idáig emberi elme az erkölcsi. élet terén juthatott. Az isteni törvénye — mint

 valami prófétát — folyton űzi, hajtja, hogy belekiáltsa ezt a többi emberek fülébe. Könyveknek és czikkeknek egész

özönét bocsátotta közre magyar, német és franczia nyelven.

Az erkölcsi törvény 1897., Mikrokosmos 1898., A jog keletkezése 1898., Eszményeink 1902., Magyar irodalomtörténet

1891. Eötvös és Kemény 1905.

Mindezekben az erkölcsi törvényt hirdeti, magyarázza, és alkalmazza Bodnár a legkülönbözőbb jelenségekre. Rááldozta

 egész vagyonát ezekre a munkákra. Könyvei folytonos ismétlések olyan hatást tesznek ránk, mintha egy nagy malomban

lennénk, a meíynek zörgése, zúgása elkábít bennünket. Az embernek belefájdul a feje. Utoljára aztán hajlandó mindent

elhinni. Minden logikai rend és öszefüggés nélkül együtt van bennük egy roppant tömkeleg a tényekből, mind azzal

az ürüggyel, hogy ez így van, mert így kell lenni az idők ideális esetleg reális árjának megfelelően. A meggyőző érvelés

Bodnárnál csak üres szólam marad. Munkáibán igyekszik mindenkit letorkolni, buta reálistá- nak bélyegezni, ha nem

 híve a törvénynek.

Ennek köszönhette a törvény prófétája, hogy komoly, illetékes körökben nem vették őt élete végén semmibe.

Mindenki azt tartotta róla, hogy a törvény rögeszméje lett, melyből képtelenség őt kiábrándítani.

Nevették, kigúnyolták és ezért csak növekedett elkeseredése.

De igazába vetett hite soha egy pillantra se rendült meg. Erős

meggyőződése még halálában sem hagyta eL És ez a jellemvonása

igazán megható volt

II.

Mikor a Ferencz József koronázási jubileumdíj pályázatának

bírálói Bodnár erkölcsi törvényéről úgy nyilatkoztak, hogy nem

is új és vita tárgyát képezheti, akkor a mi filozófusunk haragra

lobbant és erős hangon követelte a bizottságtól  nyilatkoztassa ki,

melyik bölcsész, gondolkodó, író fedezte föl előtte ezt a törvényt...

Erős a meggyőződésem, hogy Bodnár az indító erőt Taine-től nyerte . 
Sok közös vonás van pályájukban, mely ezt látszik megerősíteni…

Taine szellemén keresztül megtörve gyönyörű, bár hamis képeket varázsol elénk, melyekben 
tátongó hézagok merednek a figyelmes szemlélő elé, úgy Bodnár is megkísérelte ezt a módszert, 
azonban hasonlíthatatlanul kisebb tehetséggel.

Könyvei szinte szószerinti ismétlések bosszantó halmazából állanak. Sokszor szeretnénk letenni, 
hogy soha többé a kezünkbe ne vegyük, míg Taine alkotásait mindig a lehető legnagyobb 
érdeklődéssel olvassuk. Ez magán hordozza a genie

minden bélyegét, míg Bodnár könyvei az erőlködés kellemetlen

benyomását keltik bennünk…

                                 Az eszme, mint erő, külön életet él, s hat az egyesre és többesre ellenállhatatlanul. Hasonló gondolatokat hirdetett Guyau ,

a szellemes               moralfilozófus. Az eszme-erőnek ezt a felfogását (és semmi mást) módosítás nélkül elfogadta 
Bodnár és elméletének egyik sarokkövévé tette. 
Ezért ajánlotta irodalomtörténete első kötetét Guyau emlékezetének, a másodikat pedig Fouillée Alfrédnek. Ezzel rótta le

háláját a kölcsönvett eszméért. Az eszme-erő, amivel lehet operálni, így már megvolt. Most aztán ennek működésére

kellett magyarázat. Erre meg éppen jó volt Spencer filozófiája. Spencer Herbert » Végső alapelvek« (First Principles) c.

könyvében hatalmas bölcseleti rendszer alapköveit rakta le …

Távol van tőlem, hogy ezekkel a sorokkal azt állítsam, hogy

Bodnár átvette akár Fouilléenak, akár Spencernek a filozófiáját.

Ez ellen azt hiszem, ők tiltakoznának legjobban. Annyi azonban

tény, hogy rendszerének vezető gondolatait Bodnár idegen forrásból merítette s így azok a sarkkövek, 
melyeken bölcseletének az épülete nyugszik, nem képezik az alkotónak jogos tulajdonát...

Törvénye — mint látni fogjuk — csak szaporította egygyel a flozófiai tévedések hosszú sorozatát. Nem örömmel írtam

le a fenti sorokat. Nemzeti hiúságból minden tévedése daczára szívesen vallottam volna a Bodnár törvényét teljesen

magyar eredetűnek. Amicus Plató, sed magis amica veritas. ítéljen a tényekből az olvasó. Nekem úgy tetszik, hogy a

Bodnár gondolatvilága megjárta az eszmekölcsönzésnek nálunk

rég nem szokatlan útját.

III.

Bodnár híres erkölcsi törvényében kevés az eredeti. A mi belőle kétségtelenül az alkotó agyában született meg, az

képezi leggyöngébb oldalát, ő határozta meg, hogy melyek azok az eszmék, a melyek az idealismus napjaiban egységbe

olvadnak, realísmus idején pedig szétbomlanak. Ezek a szép, jó és igaz eszméi. Minden mást ezzel hoz képzelt

összefüggésbe; mind a többi ezeknek az okozata. Ez a tétel pedig — ha csak egy kicsit gondolkozunk rajta — puszta

frázisként tűnik fel előttünk. Nem mond semmit. Ezt a három eszmét soha egynek nem nézte senki. Nem volt az egy

 jelenség három különböző oldala, mint Bodnár állítja. Rokonságba és egymás mellé úgy kerültek, hogy ebben a három

eszmében látták az emberi törekvések czélját nagyon sokan. Úgy rendezték be az emberek sokszor az életüket, hogy ezeket

elérjék. De soha nem szerepeltek egyként. Mindenki tudta, hogy

más a szép, mint a jó és ismét ezek mások, mint az igaz. Csak

a Bodnár szavakkal játszó elméjében olvadnak hárman egységbe.

A többi eszme szerepét tekintve alig van, a melyre nézve

ne lett volna változó, ingadozó Bodnár nézete. Ő oly pongyola

és hanyag író, hogy a részletek bármely felfogására találhatni

nála helyeket. Nem volt logikus elme. Ez is a prófétára vall

benne, nem a tudósra. Törvénye fantazma, mely nélkülözi a

helyes és szigorú indukcziót, eredeti eredmények produkálására

pedíg képtelen. Pl. a mai kor, mely állítása szerint heves idealista,

már megczáfolja őt. Hol itt a család, az egyház tekintélye

a feminista, szocziálista és más áramlatokkal szemben…

Bodnár az anyagi és szellemi világot egy dolog két oldalának tekinti. Közös erő munkál itt is, ott is. E szigorú continuitast

követve, nem lett volna szabad a szellemi jelenségek számára külőn törvényeket felállítani, a melyek kizárólag itt

érvényesülnek. Mestere, H. Spencer következetes volt, mert a fejlődés és bomlás tüneményeit mindenhol, úgy a

fizikai, mint a lelki világ tüneményeiben, bizonyítani igyekezett. És én megvallom, előttem nem sikertelenül,

bár filozófiáját nem tudom teljes egészében a magamévá tenni. De ő a mi kis halmazatainkban egymásmellett

megengedi a fejlődés és bomlás jelenségeit, míg Bodnár szerint ha ideálismus kora van, akkor minden téren annak

kell lenni. A soczialismusban egy rendkívül nagy kiterjedésű fejlődést látunk, melybe egységesültek mindazon

eszmék, törekvések, melyek az alsóbb néposztályok jólétének megvalósítását czélozzák. Ugyané folyamat mellett

az egyház hatalmát kitevő erők a bomlás képét mutatják.

Minden jel arra mutat, hogy az anyagi és szellemi jelenségeket nem szabad egymástól oly mereven elkülöníteni,

mint azt Bodnár tette. Közöttük folytonos kölcsönhatás van, egyik a másik nélkül nem létezhetik. Számos eszmei

jellegű mozgalomnak anyagi ermészetű oka van. Éppen a közelmúltban aratott sok történelmi tény helyes

magyarázatával fényes diadalokat a történelmi materialismus.

Bodnár tanulhatott volna tőle, mert bizony a történet nem csak

az eszmék története. Az eszmében sokszor anyagi ok nyer szellemi kifejezést. Ha Bodnárnak igaza volna, akkor az

eszmék szinte kilépnének belőlünk. Az egyén megsemmisülne. Nem lenne

szabad új gondolatnak keletkeznie.

Helytelen és túlzó az a másik gondolat, hogy csak tömegben gondolkozhat az egyén. Csak szócső lehet, a melyen keresztül

korának eszméi hangzanak, de maga semmi újat nem alkothat.

A nagy egész, a társadalom csak az egyén által alakulhat. Már

Hegel reális erkölcsi erőt csak az összakaratnak tulajdonított

és így abba a hibába esett, a mit utána Bodnár is elkövetett,

hogy az egyéni akaratot pusztán az összakarat öntudatlan hordo-

zójának vagy végrehajtójának tekintette…

»A történetre a szigorú természettudományi módszert alkal-

mazni, majdnem oly képtelen gondolat, mint a művészetben a

mechanika törvényeit keresni « — mondja Péterfy Jenő. És Bodnár

ezt a képtelenséget kísérelte meg. Törvényére csak az az ember

juthat, a ki bejárta a kis és a nagy világot. Bodnár sokat tanult,

de úgy látszik, még sem eleget, mert akkor belátta volna, hogy

lehetetlent akar; legalább is ez idő szerint még lehetetlent…

Bodnár, úgy látszik, nem gondolt soha törvénye következményeire,

amik belőle logikai rend szerint következnek. Hiszen

ha neki igaza lenne, akkor mi soha semmi igazságot bármennyire

relatív módon is, meg nem ismernénk, mert az idealismuson és

realismuson át megtörve lép öntudatunkba minden. Ezek a prizmák

hamisan mutatnak mindent…

A történelem, melynek folyását Bodnár megmagyarázni igyekezett, folytonos csoda, mert eseményei csak egyszer

történnek meg. És ő ezeket az egyszer történt csodákat, azokat a jellemvonásokat, a mik szorosan az egyénhez tartoznak,

 s így megadják az események jellegét, a miért azok többször meg nem történhetnek, nem tudja megmagyarázni.

Az egyéniség, mely mindenkinek legdrágább kincse, kisiklik kezei közül. Ezért nem tud az irodalomtörténetben

sem arczképeket rajzolni, csak néha. Nála a történet örökös ismétlés, körkörös haladás, taposómalom, mely

folyton ugyanaz. Pedig ez nem lehet  igaz. Csak látnunk kell és a Bodnár törvénye már meg van

czáfolva.

IV.

Bodnár Zsigmond hosszú életében sokat és sokfélét írt. E helyen bennünket  irodalomtörténeti munkái érdekelnek.

Leszámítva azokat a kisebb czikkeket, melyek szétszórtan jelentek meg igen különböző folyóiratokban és napilapokban,

a » Magyar irodalom története « két kötetéről, meg az Eötvös és Kemény c. könyvről akarunk röviden megemlékezni.

Az irodalomtörténet, mely 1891-ben jelent meg, befejezetlen maradt. A magyar irodalom fejlődését Bessenyei

fölléptéig tárgyalja  Az egész munka Bodnár theoriájának alkalmazása a mi szellemi fejlődésünk történetére.

Írója elhanyagolja a tulajdonképpeni irodalmi és aesthetikai vizsgálódást. Törvénye ebben a munkájában még

nem érte el teljes kifejlését. Munkaközben jött rá sok mindenféle módosító mozzanatra, melyek nézetei változását okozták.

Itt még

nyoma sincs a későbbi idealismus és realismus elnevezésnek, hanem az actio és reactio szavakkal él. És azt sem mondhatjuk,

 hogy a régebbi nevek és fogalmak teljesen födnék a később használtakat. Actióra képesnek a nemzeti irodalomban az új,

idegen eszmét tekinti Bodnár, a meglévő nemzeti eszme uralkodása pedig a reactio győzelmét jelenti. A szavak, sőt sok

tekintetben még a fölfogás sem volt teljesen új. Már Toldy Ferencz sem idegenkedett az ilyesféle tárgyalástól. Bodnár

művének első kötete, mely sajátos fölfogásának csak kezdetét mutatja, sokkal használhatóbb mint a második, a hol már

nagyon belemerült az eszmemagyarázatba…

Hogy a négy terjedelmes kötetre tervezett mű torzó maradt, annak, azt hiszem, nemcsak anyagi akadályok és az író nagy

másnemű elfoglaltsága, hanem mélyebben fekvő okai is lehettek. Az érdemes alkotás létrejöttének elengedhetetlen kelléke

az otium /nyugalom/ ez igaz. Az is igaz, hogy Bodnárnak ebből nem sok jutott. Hanem az ő lelkesedése még ilyen mostoha

körülmények közt sem engedte volna neki a munka megszakítását. A legvalószínűbb, hogy Bodnár maga sem volt vele

tisztában, hogy a magyar irodalom újabb részében hogyan érvényesítse elméletét. Közben fölfogása változott és a régebbi,

fejletlenebb világnézet alapján megírt résszel maga a szerző sem lehetett megelégedve és így hihető, hogy az elkezdett részt

nem tartotta alkalmasnak a folytatásra és befejezésre.

A törvénnyel való magyarázás orgiáit üli az  Eötvös és Keményében. (Budapest, 1905.) A két nagy író munkáinak erőszakos

analysisével akarja Bodnár bizonyítani theoriájának igazságát. A könyvet azzal az érzéssel tesszük le kezünkből, hogy sem

Eötvöst, sem Keményt nem ismertük meg belőle…Bodnár Zsigmond élete és munkássága elhibázott volt. Az igazságot

 csalúton kereste. Lidércfény után futott, mely ingoványba vezette. Eszméi vele szálltak sírba, az elejtett zászlót nem emeli

magasra egy tanítvány sem. Valami nagy szellemi forradalom kezdetét nem képezheti Bodnár munkássága, noha ő ezt várta

és remélte. Világfelfogása csődbe jutott, de lelkesedése tiszteletet gerjesztő. Hibáit is megbocsáthatjuk, ha meggondoljuk,

milyen igazak

H. Spencer szép szavai:  „…a bölcs azt a hitet tartja, a mi benne él. A legnagyobb igazságot, a mit fel tudott ismerni félelem

nélkül, abban a tudatban fogja így kimondani, hogy akármi következzék is belőle, a neki szánt szerepet le fogja a világban játszani.”

V. ö. Váczy János (Századok 1892) és Erdélyi Pál (E. Philologiai

 Közlöny 1892) bírálatát

Ez Bodnárnak a legszebb apológiája.

11. Nagy Edit tanulmánya, 2005.

Az irodalomtörténész Bodnár Zsigmond, aki „filozófus akart lenni”

…. (Megjelent: Hanák Tibor Emlékkonferencia (szerk.: Veres Ildikó). Miskolc, 2005. 185-195. o.)

Palágyi Menyhért bölcseletével foglalkozva bukkantam rá Bodnár Zsigmond néhány írására, s találtam úgy, hogy gondolkodásmódja, gondolkodásának sajátos mintázata megér egy alaposabb rátekintést munkásságára. Kettejük írásaiban van valami nehezen feltáruló hasonlóság…

Hogy ki volt Bodnár Zsigmond? Hanák Tibor Az elfelejtett reneszánsz című könyvében több olyan gondolkodóról is írt, akikről a magyar filozófiatörténettel foglalkozó összefoglaló művekben nem találunk említést. Egyikük éppen az a Bodnár Zsigmond, aki egyetlen tanévben, 1871/72-ben Szegeden, a főreáliskolában, a Baross Gábor Gyakorlógimnázium elődjében tanított. Az író, irodalomtörténész, filozófus Bodnár Zsigmond kora szellemi életének jól ismert alakja volt, írtak róla, vitatták gondolatait, műveiről méltatások, kritikák jelentek meg. Szegedi utóda, Halasy-Nagy József szerint kora tudományos életének egyik legérdekesebb alakja volt.

Hanák Tibor: “Őt tekinthetjük az első és talán egyetlen eredeti magyar történelemfilozófia megalkotójának.” Egy 1940-ben megjelent tanulmány írója, Joó Tibor félreértett magyar tudósként aposztrofálta…Manapság, az internet valamelyik keresőjével indítjuk a kutatást. Kipróbáltam Bodnár Zsigmond nevével a keresést:

Bodnár Zsigmond egy mára talán teljesen elfeledett kultúr-történész volt a XIX. század végén, aki részben magyarul, részben németül publikált (írt egy magyar irodalomtörténetet is), ő is egy elég részletes kultúra-civilizációs elméletet állított fel….

Mivel előadásomban szeretném felvillantani ennek az ellentmondásosan értékelt, majd gyorsan elfelejtett magyar irodalomtörténésznek az alakját, ezért néhány információt közlök életéről, műveiről / Lásd a többi fejezetben. G./

A szegedi tanév

A Szegeden töltött tanévben, a főreáliskola Értesítőjében jelent meg egy értekezése A térszemlélet jelentősége a nyelvben címmel. Komoly filozófiai tanulmány egy iskolai évkönyvben. Bodnár nyelvi problémafelvetésből kiindulva közelített a tér és idő filozófiai kérdéséhez. Nyelvelméleti-filozófiai válaszadásra tett kísérletet: Arisztotelész, Leibniz, Kant és Hegel gondolatait összegezve adott meglepően új választ, miközben a térrel kapcsolatos kifejezések, illetve az idői fogalmak eredetére kérdezett rá. Válaszában a létezés és a gondolkodás párhuzamosságának elfogadásából indult ki: nyelvünk struktúrája és világunk szerkezete közötti leképezhetőséget, hasonlóságot fogalmazott meg. A tér illetve az idő relációként értelmezhetők számára: „A külvilág tárgyai a legkülönfélébb viszonyban állanak egymással, a térben egymás mellett, az időben egymás után, és a velünk született categoriáknál fogva egymás által és egymásért levőknek ismerjük meg őket.”…

Az embert érzéki és eszes lényként írta le, aki a megismerés során az érzékit szellemileg, a szellemit érzékileg fogja fel. Néhány évtizeddel később ugyanezek a gondolatok elméletté formálva tűnnek fel Palágyi Menyhért tér-idő elméletében, bölcseletének magvában. Palágyi a pesti egyetemi éveiben akár hallgathatta a köpcös öregúr előadásait, aki a Szegeden töltött tanév után Pesten kapott rendes tanári kinevezést, majd egyetemi magántanárként is dolgozott. De találkozhattak irodalmi lapok szerkesztőségeiben, hiszen mindketten irodalmárok, lapszerkesztők, kritikusok is voltak. Mindketten tagjai a Petőfi Társaságnak, ez is egy lehetősége ismeretségüknek.

„Bolond beszéd, de van benne rendszer.”

1891-ben Bodnár Zsigmond élete fordulóponthoz érkezik: ekkor ismerte fel a törvényt. Ezután lesz - munkásságának egész hátralévő korszakában - témája a törvény. Többször megfogalmazta, hogy újabb és újabb könyvei csupán ismétlések, ismétlései ugyanannak a gondolatnak, amit szeretne megértetni az emberekkel. Miért is ne lehetne ez felvállalható egy filozófus számára? Nekik is lehet témájuk, s foglalkozhatnak - akár egész életükben is - csak ezzel a témával. …Bodnár Zsigmond egyike azoknak, akik megtalálni vélték a legfőbb törvényt, azt, amelyik érteni segít mindeneket, amellyel leírható, megmagyarázható az emberi történelem. Ezt nevezte erkölcsi törvénynek, szellemi haladásunk törvényének.

Törvényére rátalálva kiemelte: “Az ember érteni akar.” “Az ember mindig arra törekedett, hogy megértse a tüneményeket. Az ember érteni akart. A tények és tünemények tudása sohasem elégítette ki, mindig azt kérdezte, hogy miért. Nemcsak a bölcsészek, hanem mindazok, kik az emberiség történelmével mélyebben foglalkoztak, úgy írták műveiket, hogy érthetővé váljanak előttünk az események.”

Az ember lényegi tulajdonságait érintő fenti gondolatokból formálódott a Bodnár Zsigmond választotta sors, az önmagának adott küldetés, feladat: az idők árját akarta érteni, azt megmagyarázni, hogy miért éppen úgy gondolkodnak az emberek egy adott korban, ahogy teszik….

Bodnár Zsigmond is a titkot kereste, s amikor a meglelhetetlent megtalálta, az intuitív ráeszmélés után a megszállottak erejével, prófétikusan hirdette gondolatát. Ezáltal vált ismertté, s vált hamarosan megunt, sőt: nevetséges alakká, majd pedig elfelejtett gondolkodóvá. …A mindenekben közöset kereső Hérakleitoszhoz és a mindenek mozgását leíró dialektikus Hegelhez hasonló nagyszabású vállalkozást hirdet Bodnár Zsigmond is: “én most is csak azt állítom, hogy fölfedezésemmel én emeltem tartós emléket a magyar hazának.” írta a Szellemi haladásunk törvénye című könyvében.

Ne tartsuk nagyképűnek Bodnár Zsigmondot a fenti mondatáért. Nagy gondolatra lelni nagyszerű dolog, így hát érthető Bodnár büszkesége és ezzel együtt akár: szerénytelensége is. Egy filozófus számára a megszült gondolat a legnagyobb kincs, amit át kell adnia a többieknek. Kant, a német filozófus-fejedelem, amikor rábukkant bölcseletének alapgondolatára, hasonlóképpen oly nagyléptékű felismerésről tett említést, ami Kopernikusz világszemléletet megváltoztató gondolatához mérhető, s a felismert tétel nagysága miatt nevezte el kritikai gondolkodásának magvát a filozófia kopernikuszi fordulatának. Bodnár is Kopernikusz elméletéhez mérte saját törvényét, amikor így fogalmazott: „Azon meggyőződésre jutottam, hogy az én fölfedezésem sorsa nagyon hasonlít Kopernikéhez. Hogy a föld forog a nap körül, csak pár század letűnte után vallotta a művelt emberiség. Az én fölfedezésem elterjedése is lassan fog menni; néha azt hiszem, hogy Kopernikénél is lassabban.”

Mi a magva Bodnár Zsigmond nagy gondolatának? Bodnár tétele egy nagyon általános összefüggést tartalmaz, éppen ezért lesz választott feladata a törvény intuitív megpillantása utáni egész hátralévő életében e törvény alkalmazása, példák segítségével magyarázóerejének bemutatása. S ebbe nem fáradt bele, bár nem értette, miért nem értik, magyaráz, magyaráz, már mindent meg tud vele magyarázni és oly nagy vehemenciával magyarázta a legjelentéktelenebb emberi cselekedetekben is a törvény megmutatkozását, hogy talán éppen ezért vált sokak szemében nevetségessé. Törvénye vakká tette….

Miért is nevezhető Hérakleitosz követőjének? Hérakleitosz bölcseletének magva annak láttatása, hogy minden tűzszerű, illetve folyamszerű. Minden változik, minden mozog, minden folyik. Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, ugyanazokba a folyamokba lépőkre más és más víz árad. Ellentétek viszályából, harcból születik minden új, szép, igaz, jó. Ugyanakkor az ellentétek szép illeszkedése rejlik a harmonikusnak mutatkozóban is, az ókori homályos filozófus szerint. Hérakleitosz bölcseletének nagy örököse persze Hegel, aki mozgástörvényeivel, a dialektika törvényeivel írja le nagy rendszerének változás-folyamát. S az elfelejtettek közé tartozó Bodnár Zsigmond is a mozgás, az emberi szellem változásának leírására vállalkozik törvénye segítségével: “az idők árját akartam megérteni”, vagyis a változások okát, módját, rendjét. Kérdése így is megfogalmazható: Hogyan, s miért változnak a szellemi irányzatok az emberi történelem során, hogyan, s miért változik a művészet, a filozófia, az erkölcsök, stb. Bodnár válasza a hogyanra: ritmikusan, hullámszerűen, ahogyan a természet egészében is. Ritmusa van lélegzésünknek, szívünk dobogásának, s ugyancsak ritmusa, hullámzása van hitünk kialakulásának, véleményünk formálódásának, akarásaink megszületésének.

Az idők árját akarta érteni Bodnár Zsigmond, s ez számára eszméink, érzelmeink, hitünk, tudásunk, értékeink hullámzásának, mozgásának leírását, értését jelentette. Ahogyan a természettudományok művelői mérésekkel ellenőrzik tételeik igaz voltát, Bodnár a történelmi korokat, a hullámokat elkülönítette, évszámokhoz kötötte, pontosabban: a történelmi események váltak számokat helyettesítő adatokká. Így volt képes arra, hogy – legalábbis vállalása szerint – bármely konkrét eseményt elhelyezve a hullámzásban, az idők árjában, érteni vélte a változások rendjét. Így alakult ki történelemszemlélete. Az ‘ő történelme’ nem lineáris mozgásról szól, sokkal inkább hullámzásról, ritmikus ismétlődésekről írt. S lehet-e másként, ha egyszer az ember is a természet része? Egy-egy hullám különböző ideig tart, s ezen belül is elkülöníthető az idealizmus kora, az ideálreálizmus kora és a realizmus kora. S hogy az idők árjához hogyan tud és mer viszonyulni az egyes ember, az újabb fogaskerekek jól, vagy rosszul sikerült illeszkedésétől függ. Mintha hálózatról, rendszerré összeálló mintázatokról hallanánk, még nagyon távol az Internet világától, korunktól. Bodnár szemében – mint írásaiból kitűnik -, az egyén determinációnak alávetett, ugyanakkor szabad lény is. Az idők árja meghatározott számára, és készen kapja a testi, szellemi adottsághalmazát. Tőle függ azonban, hogy mit kezd ezekkel a lehetőségekkel. Megadja magát az idők árjának, illeszkedik hozzá, vagy szembeszáll a világgal; elfogadja önmagát, vagy örökké elégedetlen saját magával. Nincs kijelölt útja, készen kapott sorsa, nincs végzete. Bodnár szerint az igazság, szépség, a jó, relatív értékek, a korszellem és az egyén illeszkedése által fogalmazható meg tartalmuk.

Valóban – s visszatérek Halasy-Nagy jelzőjéhez, aki érdekes emberként jellemezte Bodnár Zsigmondot - érdekes gondolatok ezek. Relativizmust és ugyanakkor némi fanatizmust is hordoz Bodnár szellemisége. Feltehetően ez is oka annak, hogy kihullott a rostán, elfelejtődött….

2007.

12. Garaczi Imre: A hullámelmélet lovagja az idealizmus és a realizmus között

Bodnár Zsigmond pályaképe Pro filozófia füzetek, NKA támogatásával

Válogatás Bodnár műveiből /Garaczi bevezetője után olvasható. G/:

Irodalomtörténet /elemzés/

Az idők árjának képe

A hullámok beosztása

A szabad akaratról

A realismus bölcsészete

A szerelem

A bölcsészet

A politika és a morál viszonya

PRO PHILOSOPHIA FÜZETEK 2007 50.

http://www.c3.hu/~prophil/profi072/profil50.pdf

FŐSZERKESZTŐ Kalmár Zoltán

FELELŐS SZEKESZTŐ Garaczi Imre

SZERKESZTŐBIZOTTSÁG

Csejtei Dezső, Gyenge Zoltán, Kiss Endre, Simon Ferenc

Szilágyi István, Paul Michael Lützeler (St. Louis), Szergej Horuzsij (Moszkva)

SZERKESZTŐSÉG

Veszprémi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék

8200 Veszprém, Egyetem u. 10. Tel.: (88) 423-852

e-mail: garaczi@almos.vein.hu

Kiadja a PRO SCIENTIA HUMANA VESPREMIENSI Alapítvány

az Oktatási és Kulturális Minisztérium,

a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.

* * *

Száz esztendeje hunyt el a 19. század második felének monumentális életművet hátrahagyó esszéírója, Bodnár Zsigmond. A szó klasszikus értelmében vett igazi bölcsész volt, akinek életműve rendkívül széles szellemi horizontokat kapcsolt össze. A korszakot jellemző pozitivista és szellemtörténeti tudományfelfogás égisze alatt a létező világ metafizikai törvényeit kutatta, és nem titkolt vágya volt, hogy megtalálja egy jobb világ lehetséges törvényeit...

Hogy mennyire széles szellemi horizontokat volt képes átölelni, ezt jól mutatja néhány írásának a címe: A parlament jövője; Az egyetem szocialista hallgatói; A színek törvénye; A tőzsde reformja; Az amerikai csókjárvány; A szemérem fejlődése; Az ügyvédek fékezése; A zene és az idegesség; A feminismus ellen; Erkölcsi süllyedésünk és okai; A politika és morál; Az asszony joga; Az asszonyi logika; Az öngyilkosság; A papság politikai szerepe; A nyelv és az irály…

a ’90-es években, két kötetben kiadott monumentális irodalomtörténet első kötet bevezetőjében az irodalom feladatát a kor pozitivista tudományosságához viszonyítva fogalmazta meg: „Kettős világot él az ember, a való és az eszmény világát. Az elsőt szigorú természeti törvények határolják, rideg szabályok korlátozzák, melyek kérlelhetetlenül beszélik el az élet prózáját. E világ egészen a tudományok körébe esik; a csillagász a nagy kosmos alakulásait és keringési törvényeit magyarázza, a geolog földünk fejlődését vizsgálja, a természettudós a tüneményeket fejtegeti, a vegyész az anyagot elemzi, a pysiolog az élet folyamát kutatja, a sociolog az együttélés törvényeit keresi…

Bodnár irodalomszemlélete az egyes korok egymásra épülésének fejlődéstörténetén alapul, és zseniálisan elegyíti a különféle stílusirányzatok, műfajok és formák kapcsolódásait, s mindezt pszichologizáló módon helyezi történetbölcseleti vetületekbe, ahol a legjellemzőbb kulcsszavak: a sors, a szerepfelfogás és a lelki alkatok egymásra hatásai. Mindezek alapján veti össze az egyes korszakok szellemi eredőit, amelyeket a különféle eszmények hatásmechanizmusai kötnek össze. Az első kötet elején – a konkrét irodalmi művek és korszakok tárgyalása előtt – Bodnár a magyar nyelv és nemzet eredetéről, illetve az ősvallás és ősköltészet kapcsolatáról értekezik…

Bodnár, kiváló stílusa mellett, rendkívül precíz, és az egyes szerzők munkásságának és elméleteinek bemutatása közben plasztikus mini esszéket sző az egyes személyiségek egészen mély jellemvilágát is felvillantva…Bodnár arra is rámutat, hogy a történelem menetét és annak energiáját igazából nem az osztályharcok biztosítják – legfeljebb kifejezik –, hanem az idealizmus és a realizmus dichotomiája…

A rendkívül gazdag és széles körű forráshasználat mellett értelmezéseinek gyenge pontja az, hogy az általa középpontinak vélt eszme-erő mechanizmusait csak elvétve képes összekötni a társadalmi fejlődés-mozzanatokkal. A korabeli kritika is ezt kérte számon tőle, és gyakorta mellőzöttnek, kiközösítettnek érezte magát a tudományos közvéleményben. Ezt bizonyítja az is, hogy noha magántanárrá habilitálták, egyetemi katedrát mégsem kapott…

Bodnár Zsigmond a világtörténelem beosztását is az eszme-erők hullámzására építi, és az emberiség történetének kezdetétől vezeti végig elméletét. Összeveti a vallásos és erkölcsi élet kapcsolatait az egyes korszakokban, megvizsgálja a pesszimizmus és a miszticizmus tartalmait, az oktatás és nevelés helyzetét, a kozmopolita és nemzeti irodalmakat, a klasszicizmus és a romanticizmus viszonyait, valamint a tekintély és az ész egymásra hatását. Az erkölcsi világ 20. és 21. fejezeteiben pedig táblázatba foglalva szemlélteti a történeti idők eseményeit összevetve a históriai hullámok működésével…

Bodnár Zsigmond rendkívül gazdag és sokoldalú életművének néhány vonatkozását felvillantva megállapíthatjuk, hogy tudása és elméletalkotó tehetsége alapján a 19. század második felének jeles bölcselői közé tartozott. Nyughatatlan természete és kinyilatkoztató habitusa alapján azonban számtalan tévedése és félreértése miatt kortársai gyakran tartották őt mániákusnak és rögeszmék áldozatának. Rendszerének azonban vannak olyan elemei, amelyek gazdagították a magyar bölcselet történetét, és napjainkban is továbbgondolásra érdemesek…

Félreértett ember volt Bodnár Zsigmond. Ferdeségei, túlzásai miatt nagy érdemei sem részesültek méltó elismerésben. De elsősorban tulajdon maga értette félre képességeit és feladatait. Volt benne annyi filozófia, hogy nagyvonalú és mély historikus legyen, de nem volt annyi, hogy a történetfilozófia legnehezebb, alapvető problémájával sikerrel birkózzon. Így pályája fényes kezdet után kudarcba fulladt, s irodalmunk szegényebb maradt egy nagy tehetség teljes kibontakozásával.” /Joó/

* * *

2006. márc. 29.
13. Péchy Henrik: A történelmi hullámelmélet és a történelmi jövő kiszámítása I. rész

Péchy Henrik: A történelmi hullámelmélet és a történelmi jövő ...

http://betiltva.com/2006-2009/pechy-henrik-a-tortenelmi-hull...

I. KÖZLEMÉNY. ELŐSZÓ. A könyv nagyon időszerű és érdekes. Történelmi
hullámelmélet, de nem is annyira elmélet, mert a gyakorlatból vett ..

Beküldte: 0603 Kategória: 1945 utáni történelem|Betiltott irodalom|Filozófia, teológia|Magyarság

A következőkben csak a bevezető részét közöljük a tanulmánynak. G

Előszó

A könyv nagyon időszerű és érdekes. Történelmi hullámelmélet, de nem is annyira elmélet, mert a gyakorlatból vett érdekes példákat mutat be. Minden tudomány fejlődik. Néha úgylátszik, hogy megáll, akkor azonban pihennek a munkának energiái és öntudat alatti világban fejlődnek tovább, a tudomány olyankor telel, látszólag feledésbe vonult vissza, de csak a föld alá húzódott, hogy gyökereit erősítse. Ismét előjön, újabb, szerencsésebb alakban tör elő, így van a politikai mozgalmakkal is. Már ebben a megállapításban is benne van a hullámelmélet lényege.

Mi a hullám? Legjobban magyarázható a váltakozó villamos áram sinus-görbéjével, amely egy egyenes vonal körül mozog felfelé és lefelé, tehát hullámzás, amelynek zéruspontján, vagyis az egyenes vonal érintőjénél nincsen áram, de annál erősebb az áram a hullám mélypontján és a hullám tetőpontján, csak mindig ellenkező értéket képvisel e pontokon.

Ez a történelmi hullámelmélet lényege, események mélypontjai, egymással ellenkező elméletek győzelme, csatavesztése vagy harca. A koroknak az egyenes vonal érintőjénél az úgynevezett kispolgári és nyárspolgári korszakok.

Minden megvolt már és minden megtörtént már sokszorosan e földön, mert minden ismétlődik, csak az ismétlődés vonalai és kilengései a technika fejlődése folytán mindig szertelenebbek és mindig nagyobbak lesznek. Erről beszél ez az érdekes, értelmes munka, amely tulajdonképpen csak szemelvénye annak a nagy munkának, amit egyelőre nem lehetett kiadni.

Ezt az új irányt tudományosan történelmi determinizmusnak, másként a történelmi előre adottságok tanának nevezem.

A magyar tudományosságban e tannak bizonyos vonatkozásban, érdemes előfutárja, Bodnár Zsigmond egyetemi tanár (1839—1907) volt, ki főleg az irodalmi és bölcsészeti irányzatokban észlelhető periodikus jelenségekre mutatott reá, melyeket ő az ideálizmus és reálizmus, e két ellentétes életnézet korszakai váltakozásaiban ismert fel.

E korszakokat, szerinte egy ideál-reál és reál-ideál átmeneti korszak köti össze egymással, mindezen korszakokat azonos jelenségek felbukkanásai jellemzik.

Véleménye szerint, eme eszmeirányzatok, hatásukat nemcsak az irodalom és a művészet terén, de a politikai életben is érvényesítik.

Bodnár Zsigmond ezzel a tanával, a maga korában nem nagy megértésre talált, e sorok a késői elismerés koszorúját kívánják elhelyezni úttörő munkálkodására.

Bodnár azonban nem ment tovább, tanának logikai tovafejlesztésében, melynek a történelmi hullámelmélet ama eredményére kellett volna vezetni, hogy a szellemi és művészeti irányzatok törvényszerűségéből, a történelmi jövőre is vonatkoztatva, értékes megállapításokat hozzon létre.

Ez utóbbi nehéz és bonyolult feladat megoldása, képezi jelen tanulmányom feladatát….

Tantételem a következő:

„Az emberi tömegéletjelenségek, mint amilyenek a háborúk, forradalmak, szellemi és gazdasági mozgalmak, a haladó hullám szabályszerűségével, meghatározott pontos időközökben ismétlődnek és feltartóztathatatlanul bekövetkeznek, azokat esedékességük időpontjától eltérő módon emberi hatalommal sem siettetni, sem feltartóztatni nem lehet. — Ezen hullámszerű szabályosság alapján, a jövő történelmi eseményei és azok időpontjai előre meghatározhatók, kiszámíthatók.”…

A TÖRTÉNETÍRÁS TÖRTÉNETE.

A történetírás, mint minden tudomány, fokozatos fejlődésen ment át, a régi krónikaírástól eljutott az oknyomozó és egyetemes történetírásig.

Jelenleg főképp két irányzat fejlődött ki:

a) A történelmi materializmus tana, mely az emberiség történelmének minden jelenségét egy nevezőre, a gazdasági okokra törekszik hozni, e tan egyik megalapítója Marx Károly szocialista író volt.

Ez a tan minden történelmi jelenséget, a gazdasági viszonyok és a technika fejlődési állapotából igyekszik megmagyarázni, szerinte minden történelmi jelenség, tehát a háborúk, forradalmak, szellemi és művészeti mozgalmak, mind kizárólag a gazdasági élet és a technika alakulásának felépítményei, okozatai.

Ez az egyoldalú tan, nem fedi az igazságot, mert a történelem jelenségei, összetett tényezők, különböző okok összhatásaiból állanak elő.

Tagadhatatlan tény azonban, hogy abban bizonyos fokig igaza van, hogy a gazdasági viszonyok és a technika fejlődése is jelentékenyen hatnak a történelem kiformálására.

b) A másik irányzat a szellemtörténeti iskola, mely viszont, szöges ellentétben a történelmi materializmus tanával, szellemi mozgalmak, koreszmék hatását látják érvényesülni a történelemben. Szerintük a gazdasági élet jelenségei is ezen koreszmék hatása alatt alakulnak ki, valamint ezek befolyással bírnak a technika haladására is….

* * *

14. Babits és Bodnár

….Az Új Világ 1903. szeptemberi számában Babits tudta nélkül, Bodnár Zsigmond közvetítésével jelent meg Orosz irodalom című tanulmánya, amely megint kivételes és tudatos tájékozottságának bizonyítéka volt. Érdekes volna nyomon követni, mennyire hatott professzorának hullámelmélete az érlelődő Babits irodalomfelfogására. Az biztos, hogy Bodnár felismerte tehetségét, és igyekezett támogatni. Babits legalább akkora érdeklődést tanúsított a görög és a latin, mint a magyar irodalom és nyelvészet iránt….

(Balassi Kiadó, 2011)

Bodnár Zsigmond /1839. február 9. - 1907. augusztus 24./

Bodnár Zsigmond Nagykárolyban született. Itt, Pesten és Baján tanult. Kalocsán az érseki papnevelő intézetnek volt növendéke. 1961-ben Esztergom megyei pappá szentelték. 1859-ben és 1860-ban az érseki irodán dolgozott. Pesten a Religio szerkesztésében vett részt. 1861-62-ben gr. Pongrácz Ödönnél volt Nagykagán nevelő. Segédpap Varbón és Nuzslon volt. Tanított a nagyszombati gimnáziumban. 1871-től Szegeden tanított a főreáliskolában, 1872-től a lipótvárosi állami főreáliskolában és 1875-től egyetemi magántanárként oktatott. A papi hivatással és a római katolikus egyházzal azért szakított - és csatlakozott az unitárius egyházhoz - mert nem tudta összeegyeztetni meggyőződésével a vatikáni zsinat Szűz Mária szeplőtlen fogantatásának dogmáját. Az unitárius egyháznak nagyon öntudatos tagjaként, főleg a Dávid Ferencz Egyletben fejtett ki tevékenységet.

Bodnárt korában "törvénye" tette közismertté. Az események zűrzavarában törvényszerűséget keresve arra a meggyőződésre jutott, hogy az emberi szellemnek is megvannak a maga sajátos törvényei. Egy olyan rendszert alakított ki, mely kimondta, hogy a történelem tanulsága szerint az emberiség egyszer egységben látja a szép, a jó, az igaz eszméjét, úgy, hogy a szép egyúttal jó is, igaz is, majd az egység folyamatos lazulásban jelentkezik. Amikor egészében kezdi látni, mindenütt jelentkezik a tekintély uralma. Az egyházban növekszik a papi, az államban a fejedelmi, a családban az atyai befolyás: Emelkedik a nemesség és a hadsereg tisztelete, gyöngülnek a nemzetiségi és más széthulló törekvések. Bodnár elmélete nagy feltűnést és egyben ellenérzést keltett. Elméletével nem értettek egyet és csak támadták.

Bodnár elméletének népszerűsítésére 30.000 füzetet és kisebb könyvet nyomatott ki, de ez sem segítette elő népszerűségét. Tagja volt a Petőfi Társaságnak és a Magyar Történelmi Társulatnak. A Ferencz József koronázási alapból 2.800,-Ft jutalomban részesítették. Legjelentősebb munkája a magyar irodalomtörténete volt. Tanulmányai 22 lapban és folyóiratban nyertek közlést.

Bodnár a korabeli tudományos élet legérdekesebb alakja volt, a pozitivizmus elleni lázadás első képviselője. Elismerten rendkívül éles analizáló és kritikai képességgel rendelkezett. A maga hite szerint próféta volt, aki tele volt izzó szenvedéllyel és diktatórikus hajlammal. Eredeti ember volt, de eredetiségét a különcködésig vitte.

Fölhasznált irodalom:

Zelliger Alajos: "Esztergom vármegyei írók koszorúija." 1888.

Váczy János: "A magyar irodalom története. Írta Bodnár Zsigmond. I. k. 1891" Századok. 1892.

Rácz Lajos: "Az erkölcsi törvény" Erdélyi Múzeum. 1902.

"Bodnár Zsigmond." Vasárnapi Újság. 1907.

Nagy József: "Bodnár Zsigmond 1839 - 1907." Irodalomtörténeti Közlemények. 1908.

Joó Tibor: "Egy félreértett magyar tudós: Bodnár Zsigmond." Nyugat. 1940.

Full text of "Irodalomtörténeti közlemények"

http://archive.org/stream/irodalomtrtneti00trgoog/irodalomtr...

Bodnár Zsigmond 1839—1907 ... .« 1 Nagy .... 353 Bodnár Zsigmond (nekrológ) .
.. 1 — 16 ..... Bodnár Zsigmond előadásán is alig volt jelen huszonöt ember.

Irodalom, tudomány és művészet - MEK

http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0020/16.html

A legújabb kor költői és tudósai között ott találjuk Bartók Lajost, a jeles lirikust és drámaírót, Bodnár Zsigmondot, az irodalomtörténetírót, a ki egy új filozófiai ...

Bodnár Zsigmond, középisk. tanár és egyetemi magántanár, irodalom-történetíró és filozófus, a Petőfi-társaság tagja, szül. Nagykárolyban, 1839. febr. 9. A papi pályára lépett és 1861-ben pappá szenteltetett. Ezután 1865-ig több helyen káplán volt, a mikor a nagyszombati ginmáziumban tanár lett. 1870-ben tanári vizsgálatott tett és a szegedi, majd 1872-ben a pesti áll. főreáliskolához nevezték ki rendes tanárnak. 1875-ben kilépett az egyházi rendből; ugyanezen évben a budapesti egyetemen a magyar irodalomtörténet magántanára lett. Meghalt 1907-ben. Bodnár igen gazdag és sokoldalu irodalmi munkásságot fejtett ki. Mint pap, eleinte az egyházi irodalmat művelte és lefordította angolból "Wiseman bibornok visszaemlékezéseit a négy utolsó pápára" czímű munkát (1861). Fáber Frigyes művét: Mindent Jézusért (1863) és francziából fordította Poujoulat: Renan Jézus életének czáfolata czímű művét (1864). Önálló tanulmánya ez időből Chateaubriand és kora (1867). Mint tanár irodalmi tanulmányokkal kezdett foglalkozni, a melyeknek egy része Bodnár Zsigmond irodalmi dolgozatai czímen jelent meg. Kritikáiban megvolt a maga sajátos egyéni szempontja, melyből mindent megitélt. Ilyen szempontból bírálta Kármán Uraniáját, Katona Bánk-Bánját, Arany Toldi szerelmét stb. nagy feltünést, néha megütközést is keltve bírálataival és nézeteivel. Ez időben több tankönyvet is írt. Szépirodalmi művei: Egy modern szent, (1883) és Lilly (1888). - Életének utolsó éveiben nagy filozófiai rendszert épített ki, a melylyel a történelem nagy problemáját akarta megoldani és melynek alapján az emberiség egész szellemi életét és történetét meglehet magyarázni. "Szellemi haladásunk törvényének", erkölcsi törvénynek nevezte elméletét, mely - szerinte - hivatva van arra, hogy a történeti tudományok vizsgálatára új alapot teremtsen. E filozófiának világos kidolgozására és alkalmazására fordította ezentúl egész életét. Ez elmélete alapján, mely szerint a szellemi világban minden fejlődés az eszmeerő mozgásának következménye, mely mozgás ritmikus, (az ideálizmus és reálizmus hullámzása: actio - reactio) írta meg nagy művét: A magyar irodalom történetét, 2 köt. (1891-93). A polemikus iratok egész tömegét adta ki ezután tétele helyességének bizonyítására; ilyenek: Szellemi haladásunk törvénye (1892), Példák (1893 és 1894), A magyar nemzet politikája (1894), Az eszmeerő magyarázata (1894), Az erkölcsi világ (1896), Az erkölcsi törvény alkalmazása (1897), Erkölcsi kérdések (1897), A jog keletkezése és fejlődése és néhány apróság (1898). Bodnár mint szerkesztő is nagy munkásságot fejtett ki. Nagyszombatban a Katholikus Közlönyt szerkesztette 1868-ban, mely 1869-ben Hatala Péter, Egyházi Lapok czímű tud. folyóiratával egyesülve, Havi Szemle czímen jelent meg 1870-ig. Ugyancsak szerkesztette a Havi Szemlét 1878-80-ig. 1881-ben új tudományos folyóiratot alapított, melyet 1881 deczemberig szerkesztett.

* *

Fitos Vilmos: Bodnár Zsigmond hullámelmélete – Bodnár és Spengler. Hunnia. 35. Budapest: 1992. 13. kötet. 449-450. o.

15: Varga Lajos

F. Varga Lajos - EPA

http://epa.oszk.hu/01900/01991/00001/pdf/protestans_szemle_1...

Az erkölcsi törvény alkalmazása. írta Bodnár Zsigmond egyetemi m. tanár ... a szellemi haladásnak általa felfedezett törvénye az erkölcsi világ- ban is érvényes.

Az erkölcsi törvény.

Eszményeink. Irta Bodnár Zsigmond egyetemi magántanár. Budapest, 1902.

Eggenberger kiadása 239 lap, ára 3 kor.

Bodnár Zsigmond nem új ember az irodalom terén : több mint

30 év óta ismerjük, mint mozgékony, öuálló gondolkozású irodalomtörténet írót, aesthetikust és essaystát. Mintegy 10 évvel ezelőtt fölfedezte szellemi haladásunk törvényét, a tőle úgynevezett erkölcsi törvényt, s azóta — abbahagyva nagyobbszabásúnak tervezett Magyar

Irodalomtörténetét — kizárólag a philosophia művelésére adta magát,

s egymásután írta és adta ki kisebb-nagyobb philosophiai műveit és

tanulmányait, melyek mind a fölfedezte erkölcsi törvényre vonatkoznak,

mind azt igyekeznek magyarázni, megvilágosítani, bővebben kifejteni,

érvényességét újabb meg újabb mezőkön feltüntetni. Legújabban

a folyó év kezdetével Az eszme czím alatt elveinek s illetőleg törvényének ismertetésére és terjesztésére egy folyóiratot is indított meg. Egyik-másik művét, hogy eszméinek minél szélesebb körben érvényt szerezzen, német s franczia nyelvre is lefordította.

Mi hát az az erkölcsi törvény, a melyet Bodnár egy próféta

lelkesedésével, kitartásával és elfogultságával hirdet ? Röviden összefoglalva e törvény következőleg hangzik : A történelem tanúsága szerint az emberiség egyszer egységben látja a szép, jó, igaz eszméjét, úgy hogy a szép egyúttal jó is, igaz is; majd ismét az egység folytonos

lazulásában. Az előbbinél jelentkezik a tekintély uralma államban,

egyházban, családban egyaránt, emelkedik a vallás tisztelete, virágzik

a vallásos költészet és művészet, az agrárismus és antisemitismus. Ez

az idealismus kora. Mikor pedig, elérte délpontját az idealismus, mint

1470, 1660, 1815 körűi, mindjárt megkezdődik a 3 eszme egységének

lazulása s mi az alkotó részek jogaiért kezdünk rajongani ; e

tünemények folyton növekszenek a hullám végéig, az idealismus erősebb jelentkezéséig. Ez a realismus kora. A most uralkodó realismus

1875 körűi érte el tetőpontját,-azóta folyton vészit erejéből, uralmából,

úgy hogy azt lehet mondani, hogy pár évtized óta gyors léptekkel

haladunk az idealismus hulláma felé s az egyre erősebb tért hódít.

Bodnár szerint, míg eddigelé a politikai, sociolögiai, gazdasági,

vallási, művészeti és tudományos élet számos jelensége mind megannyi

megfejthetetlen rejtély volt, melyek előtt tanácstalanul állottak a történelmi philosophia búvárai, — az ő erkölcsi törvénye segélyével ezek megfejthetők…

A magyar irodalom története / 90. BODNÁR ZSIGMOND (1839–1907)

http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/04/567.html
A kiegyezéskori liberális kispolgárság egyik legjellegzetesebb elmélet-teremtője. Önálló filozófiai rendszert, történetbölcseletet igyekezett létrehozni, s kritikusi, ...

…Terminológiáját utolsó munkáiban átalakítja: amit előbb a reakció korának mond, azt most az idealizmusénak, az akcióét meg a realizmusénak, a változás szabályszerűségét pedig "az emberiség erkölcsi törvényének". Ha rendszerének szokatlan s nem eléggé megvilágított szóhasználata előbb csak félreértésekre vezetett: következetlensége és önkényessége a terminológiában most már bosszantó. Szinte ugyanez mondható el koncepciójáról is: az első változat csak kidolgozatlan volt, de nem kidolgozhatatlan – ellentmondásos, de nem értelmetlen: ez a második menthetetlenül zűrzavarba fullad. Ez a koncepció a történelmet, az irodalomtörténetet önkényesen s alkalomszerűen ezer apró darabra szabdalja, hogy igazolja a maga, most már antagonisztikusan szemben álló, átmenet nélküli ellentétpárját….

16. Kanyaró F.: Legújabb m. irod. tört. 1891

KERESZTÉNY MAGVETŐ - 26. évf. 5. füzet. (1891. szeptember ...

http://eda.eme.ro/bitstream/handle/10598/20058/KM 1891.05 29... KANYARÓ F.

(Első közlemény.) Bodnár Zsigmond, a budapesti egyetem tudós magántanára, saját költségén egy nagyobb irodalomtörténeti kézikönyv kiadását kezdte meg

Legújabb magyar irodalomtörténetünk.

Bodnár Zsigmond, a budapesti egyetem tudós magántanára, saját

költségén egy nagyobb irodalomtörténeti kézikönyv kiadását

kezdte meg, mely kiváló érdeklődést keltett vállalatában nemzeti

irodalmunk történetét egészen uj felfogással, sok figyelemreméltó

észrevétellel, de egyszersmind szembeszökő tévedésekkel is tárgyalja.

„Irodalmi Értesítő" czimli rovatunkban már szólottunk e mű fényoldalairól ; most behatóbb ismertetés kíséretében egyik-másik kifogásunkat teszszük meg.

E vállalat első füzetében az irodalom és irodalomtörténet fogalmának

eléggé szabatos meghatározása után a magyar irodalomtörténet

egészen uj felosztását kapjuk. Bodnár eltérvén irodalomtörténetünk

mai vezérének, Beöthy Zsoltnak, találó és szép felosztásától,

nemzeti irodalmunkban hét korszak helyett kilencz korszakot

különböztet meg. E kilencz korszak kitűzése és elnevezése részben helyes, részben minden biztosabb alapot nélkülöz….

A hatodik kort Bodnár „a nemzeti szellem szunnyadása korának"

nevezi (1712—1772), mig Beöthy sokkal rövidebben és találóbban

„nemzetietlen kornak." A hetedik kor véghatárideje Bodnárnál 1815,

— hogy miért, Isten a megmondhatója. A rá következő nyolczadik

kornak mindkét határa szerencsétlenül van megválasztva. A romantikus

szellem kora 1815-től 1843-ig terjed, — állitja szerzőnk. Ámde

1815-ben még senki sem írt romantikus szellemű munkát; 1842-

ben pedig már fellépett Petőfi Sándor. Igy hát az utolsó kor is, „a

nemzeti irodalom kora", mely a romantikus kor végétől, azaz „1843-

tól napjainkig" tartana, Bodnárnál elég pontatlanul van meghatározva.

Ennyi, s mint már első tekintetre látni, mindenesetre nem

alaptalan kifogásokat emelhetünk ama hiu törekvés ellen, mely csakhogy újszerűt adjon, eltér a jobb és helyesebb régitől. Bodnár a

Beöthy felosztását sok tekintetben tökéletesbithette volna, kisebb

részekre tagolván a nagyobb korokat; de mivel merőben ujat akart

alkotni, a jó szándék megtört a kivitel erőtlenségén. Műve további részében a magyar nyelvet és magyar népet csinos fejezetekben ismerteti az író; bár nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a magyar faj jellemzésénél csak a sík föld népét tekinti, hová pedig alig egy-két száz éve települt a török pusztítás után a magyar faj. Arról, hogy a kún, palócz, székely és az erdélyi igen sokban elütő jellemvonásokat mutat, Bodnár nem bir tudomással….

Bodnár könyvének egyik legérdekesebb részlete a középkori

kolostorélet leírása. A protestáns Beöthy költői képet rajzol a világ

csábjai elöl félrevonult s csak a másvilági vőlegénynek élő szent

szüzekről; Bodnár sokkal realisabban itéli meg mind a mai, mind a

középkori szenteket. A Margit-legenda rajongó hősében jellemzőn

állítja elénk a XIII. száz év szerzetes-életét….

A legenda mindezt bőven, számtalanszor ismételve mondja el az

olvasónak. Alig egy költői vagy egy kedvesen emberi vonás. Még ott

is, a hol a házasságra ösztönzést meséli el, azt mondatja a szűzzel:

„Annyira bánthatnak engemet az én szüleim az házassággal, hogy elmetszöm én magamnak az én orromat ajakammal öszve." Mikor király leányának mondják, sirva panaszkodik Olympiadis asszonynak. „Én édes anyám, nagy tiszteletlenséget mondanak énnekem: azt mondják, hogy én király leánya vagyok." Mindenütt túlzás, mindenütt szertelenség; de a túlzásból és szertelenségből hiányzik a költői vonás. Csak ott enyhül egy kissé e kietlen önsanyargatás lidércznyomása, a hol mindez valamelyik soror javára történik; ahol a testvéri, a felebaráti szeretet édes melege járja át, vagy a hol atyja, IV. Béla, és fivére, István, közötti polgárháború felett bánkódik a szerető leány és a jó testvér szive. Egész terjedelmében iktattuk ide e kiváló érdekű részletet, melyben sok tanulság rejlik olvasóink számára s melyből megérthetjük

Bodnárt, az írót, ki katholikus neveltetésénél fogva melegen vonzódik

a kath. szerzőkhöz, azokat részletesebben és feltűnő méltánylattal

tárgyalja; mindazáltal a protestáns íróknak is megadja a magokét,

mert a hitújítást a valódi kereszténység és humanismus szerencsés

egyesülésének s így miveltségtörténeti fontosságúnak tartja.

Ezekről azonban a jövő füzetben.

KERESZTÉNY MAGVETŐ - 44. évf. 6. füzet. (1909. november

Unitáriusok a legújabb „Magyar Irodalom Történet"-ben.

…Horváth Cyrill s Bodnár Zsigmond ez irányú összefoglalásai is sokszor elkerülték irónk figyelmét. Ezeket azért említem, mert szerző használta őket.

Pedig az, a ki csak kissé is ismeri unitárius egyházi irodalmunk történetének a legutolsó decenniumát, már e munkákat is hiányosnak tarthatja. Bodnár, hogy legfeltűnőbb botlását említsem, Karádi Pált szellemileg és irályban oly korlátolt prédikátornak ismeri,kinek szemei nem képesek a való életből bármit is meglátni, kinek

agyveleje egyenesen elbutult a legsiiletlenebb ószövetségi képzetekkel s kinek dagályos irálya mintájául szolgálhat a gondolatlan,jámbor, kenetteljes beszédnek". (írod. Tört. I. 54 1.)

Horváth Cyrill Bodnárnak hű tanítványa…

Bodnár könyvének sok hibájára rámutatott Kanyaró: „Legújabbmagyar irodalomtörténetünk" ez. czikkében (Ker. Magv. 1891. 293—296 és 346-353 1.).

17. Váczy János

Váczy János: A magyar irodalom története. Írta Bodnár Zsigmond. I. kötet, Budapest, 1891 Századok.

…Az előszóban Bodnár a pozitivismus híve, Taine tanítványa, aki szerint nincs külön test és külön lélek.

Csupán tényeket ismernek: természetieket és szellemieket. Ehhez képest tehát a szellemi tényeknek ugyanazon

szülőokai vannak, mint az anyagiaknak… hogy miképp függ ez össze a psychologiai darwinismussal,

vagy miként alapul a régi elfogadott tételen az új elmélet: azt Bodnár nem magyarázza kellően…azt hísszük;

minél fontosabb a lángelmék külön szerepe, annál könynyebben érthetők a világtörténelem nagy áramlatai,

amelyek első ízben a haladás törvényei szerint nem egész nemzeteket,

csak a kiválóbb egyéneket, akik az első sorban állanak, ragadják meg s általuk terjednek az actio eszméi.

Igaza van Kazinczynak, midőn írja: „nagy idő nagy embert szül és viszont nagy ember nagy időt teremt,

                               ezt kiáltja az örök tapasztalás.”…

Hogy mily műveket fejt ki az actio és reactio: ennek megállapítása nem mondható általános érvényűnek.

Tagadhatatlan, hogy az eszme-áramlatok hatással vannak az irókra, költőkre, művészekre, államférfiakra,

de a műfaj, amely általuk az egész nemzethez szól, mégis elsősorban tehetségük és egyéniségük mértékének

bélyegét viseli. Aztán Bodnár feledni látszik, hogy az eszme áramlatának megvan a maga speciális útja.

A jelen század eleje bizonyára politikailag a reactiőé, irodalmilag már az actióé s innen halad át a társadalom

 és politika ösvényére. Csak egy pár példára szorítkozunk. Bodnár azt állítja, hogy nagy lyrikus csak az actio

és reactio érintkezésekor fejlődhetik ki. Nem szólunk a franczia, angol és német irodalnmról: de a magunké

ellene bizonyít e felfogásnak. Berzsenyi híres ódáit a politikai reactío korában írta, ugyanakkor, midőn Katona

híres Bánk bánján dolgozott, midőn Kazinczy nyelvújitási harcait vívta…Nincs miért időznünk tovább ez

 elméletnél, a mely éppen a legfontosabb, legtöbbet bizonyító példákban

Bodnár ellen szól…Bodnár könyve kétségkivül lelkiismeretes kutatás és forrástanulmány eredménye ugyan,

új és eredeti módszerrel, amely azonban alkalmasint nem igen emeli a munka becsét. A vitás

kérdéseket jól megvilágítja, de csak, mint kérdéseket, megoldásukat alig kisérli meg. A magyar nyelv,

faj, eredet kérdéseit tovább is nyilt kérdéseknek hagyja, valamint a mondákét is…Bodnár irói egyénisége

nem egyformán érvényesül az egész könyvben. Helyenként a részletekben van ereje, mint a XVI. század vitázóinak,

elbeszélőinek jellemzésében. Az egyes, néha jelentéktelen munkában is megtalálja az éles vonásokat…

Az előadás módszere új és eredeti, de aligha alapszik a történeti fejlődés szigorú vizsgálatán.

A középkorinak nevezett irodalom termékeiben éppen úgy, mint a reformatio irodalmában mindenütt a

prózát veszi először tárgyalás alá, pedig azt hiszszük, hogy amennyiben e töredékek ránk maradtak,

a verses formájúak korábbiak, tehát előbb is volnának tárgyalandók.. . A fejezetek élén álló bevezető

sorok élénk s vonzó, nem egyszer rikító színekkel rajzolják e kor féktelen szenvedélyeit. Ha Bodnár módszere

szigorúbb és jobban átgondolt volna, ha csoportosítani is úgy tudna, mint nagy vonásokkal vázolni, ha nem keresné

a mindig új ösvényen való haladást felfogásban, ítéletben és a művek sorrendjében, könyve bizonyosan

maradandóbb hatást tehet vala az irodalomtörténetben. Számos jó tulajdonságai így is megérdemlik, hogy

a munkát mennél hamarabb befejezve lássuk.

* * *

IV. Bodnár Zsigmond művei

18. A magyar irodalom története

I. KÖTET

A magyar irodalom története : Bodnár, Zsigmond, 1839-1907 : Free ...

http://archive.org/details/magyarirodalomt01bodnuoft

A magyar irodalom története (1891). Author: Bodnár, Zsigmond, 1839-1907.
Volume: 1. Subject: Hungarian literature. Publisher: Budapest : Singer és Wolfner ...

A magyar irodalom története / 90. BODNÁR ZSIGMOND (1839–1907)

http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/04/567.html

A kiegyezéskori liberális kispolgárság egyik legjellegzetesebb elmélet-teremtője.
Önálló filozófiai rendszert, történetbölcseletet igyekezett létrehozni, s kritikusi,

Ebook and Texts Archive > Canadian Libraries > University of Toronto - Robarts Library > A magyar irodalom története, I. kötet

Full text of "A magyar irodalom története"

http://www.archive.org/stream/magyarirodalomt01bodnuoft/magyarirodalomt01bodnuoft_djvu.txt
See other formats. Full text of "A magyar irodalom története"

Bodnár Zsigmond Magyar Irodalomtörténetére előfizetési felhívás, Itk.1891.1.

Bodnár Zsigmond A magyar irodalom története czímű munkájára előfizetési felhívást bocsátott ki, melyből kiemeljük a következőket

Munkám négy kötetre terjed, melyben főleg a művelt nagy

közönséget tartottam szem előtt. Elhagytam a latin és más jegyzeteket, melyek zavarják az előadás folytonosságát s az idézeteket is csak azért szőttem az előadásba, hogy érzékelhetőbb képet nyújtsanak a korról és embereiről. A mennyire tehetségem engedé, rajta voltam, hogy önálló és eredeti legyek. Mert nem lehet egy nagy irodalomtörténet czélja sem mások Ítéleteinek jámbor ismétlése, jóakaró

felhígítása. Az irodalom és művészet világában csak annak van igazi jogosultsága, a kinek van valami mondani valója. Minden szemnek meg legyen a maga nézése, minden hangnak a maga színe, mondja egy jeles franczia bölcsész. Csekély műveltségű népeknél minden kérdésről csak egy vélemény uralkodik, míg a fejlődés, haladás országában egy sereg új nézet jelentkezik, melyek újabb haladás tényezői lesznek, hogy végre az ideális egység útját egyengessék.

Nálunk a lefolyt évek alatt sok esetben szűk felfogás, tehetetlenés lomha közvélemény-féle volt az uralkodó, mely nem szerette az eltérő véleményeket. Most talán megváltozik ez a helyzet s annyit fog érni minden nézet, a mennyi és a minő érv áll szolgálatára. Hogy könnyebben hozzá férhessek a közönséghez, munkámat nem nagy kötetekben, hanem füzetekben teszem közzé. Egy-egy 5—6 íves füzet ára 50 kr. Egyszerre több füzetre lehet előfizetni. Az előfizetési összeget Budapestre X. kerület Család-utcza 5. sz. alá

kérem küldeni. Az első füzet május elején fog megjelenni, melyet minden 7—8 hétben egy másik követ.

Bodnár: A magyar irodalom története címlap

A torontói könyvtár azonosító szövege és emblémája Bodnár irodalomtörténetében

Bodnár: A magyar irodalom története teljes tartalma

„1. A mondák kora, mely az 1300-dik évig terjed

2. A középkori vallásos irodalom kora 1300-1526

3. A hitújítás kora 1526-1600

4. Pázmány kora 1600-1650

5. A kuruczvilág kora 1650-1712

6. A nemzeti szellem szunnyadásának kora 1712-1772

7. A classicismus kora 1772-1815

8. A romantikus szellem kora 1815-1843

9. A nemzeti irodalom kora 1843-tól napjainkig.” (6)

A részletes tartalom az I. kötet végén található.

Ezt a felosztást Bodnár három kötetre tervezte, s ebből kettő valósult meg. Az első kötet az első három fejezetet, míg a második a 4-5-6 fejezetet tartalmazza Az utolsó három fejezet elkészítésével Bodnár adós maradt.

***

BUDAPEST 1891 SINGRR ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE

Andrássy-út 10.

GUYAU EMLÉKEZETÉNEK.

Jean-Marie Guyau (October 28, 1854, Laval, Mayenne – march 31, 1888, Menton) was a French philosopher and poet. Guyau was inspired by, amongst others, the philosophies of Epicurus, Epictetus, Plato, Immanuel Kant, Herbert Spencer, and Alfred Fouillée, and the poetry/literature of Pierre Corneille, Victor Hugo, and Alfred de Musset.

ELŐSZÓ.

I.

Az ember mindig arra törekedett, hogy megértse a tüneményeket. Az ember érteni akart. A tények és tünemények tudása

sohasem elégí-

tette ki. mindig azt kérdezte, hogy miért. Erre a számtalanszor föltett kérdésre akart felelni, midőn megalkotá a különféle

vallásokat, midőn kutatta a történelmet, midőn megteremtette a bölcselő rendszereket és létre hozta az egyes tudományomkat.

A felelet azonban nehéz, ha nem lehetetlen. Az ember valószínűleg sohasem tudja meg a dolgok lényegét. Szellemi, erkölcsi

és aesthetikai kérdéseink legvégsőjére soha lesz válasza. Ez a felfogás azonban szintén nem vált vérévé. Most is magyaráz

és magyarázni akar. Nemcsak a bölcsészek, hanem mindazok, kik az emberiség történelmével mélyebben foglalkoztak,

úgy írták müveiket, hogy érthetővé váljanak előttünk az események. Már a XVI. század magyar krónikása, benczédi

Székely István követte elődei

példáját s nem kívánt egyszerű naplót nyújtani, nem hitte, hogy a véletlen hordja össze a legtarkább eseményeket,

hanem az isteni gondviselés ujját kereste a világ és hazánk történetében. Kereste, de nem találta meg. Mások is, jóval

nagyobb tehetségek, mint például a franczia nagy egyházi szónok, Bossuet, szintén kereste. Ö is azokon a nyomokon

haladt, de a világi történet felett tartott vizsgálat nem vitte előbb a kérdést, a mi jámbor Székely Istvánunknál.

Csodakülömbség van a két férfiú előadása között, össze sem hasonlítható a kettő művészete ;

az igazság, ez a keresett igazság azonban mind kettőnél hiányzik.

A múlt század, a felvilágosodás, a gondolkozás e százada, vakmerő kézzel fogott a történelem nagy problémáihoz ;

új utakon haladt a

magasztos czél felesnem tagadhatni, hogy fényes sikerei voltak. A tudományok bámulatos haladása új világot tárt fel a néző

és gondolkodó előtt ; de mint kezdők és merész újitók meglebbentették

a fátyol egyik-másik szélét, elfújni, félreiiajlani azonban nem adatott nekik.

Századunk már nagyobb haladást tőn. Az érteni törekvés soha sem ragadta meg annyira az emberiséget,

mint épen a XIX. században. A

figyelem főleg az emberi szellem alkotásai felé fordult. Egy sereg tudomány keletkezett, melyekről alig álmodoztak az elölt, vagy

a meglevők kibővültek, szélesebb látókört nyitottak szemeinknek. de legnagyobb odaadással művelték a történelmet, kutatták

az emberiség múltját.

A század három első tizedének reactiója méltán dicsekedhetik azzal, hogy új életre ébresztette a történetírást. A reactió már

ermészeténél fogva szereti a múltat, könnyebben belé tudja magát helyezni a régmúlt időkbe, rokonszenvesen tárgyalja a

letűnt napok nem egyszer apró, kicsinyes jelenségeit, melyek azonban kiegészítik, teljessé teszik a képet, örömét leli a

legkülönösebb szokások és erkölcsök földerítésében; ez a reactió egy nagy történeti regényíró, Scott Walter, nyomain

haladva megteremtette az érdekes, a kellemesen olvasható történetírást… Nem elégedtek meg a tények, a részletek, a

körülmények és a szereplő jellemek elbeszélése-, elemzése- és bemutatásával, meg akarták fejteni az események és tények,

 az eszmék és érzelmek

legrejtettebb okait, kitárni elénk ez okok bámulatos lánczolatát….

Bucklen és Spencer,  a természettudomány befolyása alatt figyelemmel voltak az emberi történet más tényezőire is. Taine.

kinek elméletét bővebben ismertetjük, szintén az ő iskolájokból való. Alapnézetök az

embeii szabadság tagadása. Erős a hitök. hogy szellemi világunkat is szigorú törvények szabályozzák s csak akkor lehet

tudomány a történet-

írás, ha felfedezi, fölismeri a törvényeket. A történelem mindaddig szellemes íérfiak dicséretes játéka, míg nem ismerjük

e törvényeket…

Az emberi nemnek csak egy kis törzsét, a magyart, akarom bemutatni irodalmi életében… Az irodalom az ember fensőbb

életének egyik legközvetlenebb nyilvánulása. Nincs érdekesebb mint eleink érzelmeit és gondolatait ismerni s ennek legelső

forrása, a nemzet irodalma. Ebből tudom meg mit szerettek, minek örültek, mi lelkesítette őket, feszítetle keblöket, mit

gyűlöltek és kárhoztattak. Nem ért meg száz esztendőt

ez a tudomány. Írtak ugyan azelőtt is irodalomismertető munkákat, ezek azonban csak affélék valának, minő a mi derék

Bod Péterünk. Vallasz-

kynk munkája….Ha leszakítjuk és elvonjuk a munkából az

író lelkének pecsétjét, melyet reá nyomott, élőttünk kell állaniok azon sajátságoknak, melyek a

niíí becsét alkotják. Nisard véleménye szerint ezek a tökéletes nyelven kifejezett általános igazságok: az emberi szív és ész

nagy igazságai, máskép irodalmi igazságok, melyeket Nisard kél részre

oszt, az egyik egyszerű vagy bölcsészeti mint például az indulatok, szenvedélyek, szokások, erkölcsök festése : a másik

erkölcsi, melyek magaviseletünket szabályozzák. E kétféle igazság egyesülése képezi minden nagy irodalom alapját. Tárgya

pedig az emberi élet eszménye. A mi e nagy igazságokkal ellenkezik, az mind hiba, tévedés. Ide tartoznak az egyes helytelen

divatok, ferde nézetek, fura Ízlések, minők a francz iáknál : a precieux. a galans, a pompázó, a dagályos, a siránkozó, a

grotesque. az érzéki stb. voltak. Ide  számitiiatók az olasz és spanyol, az angol, német és görög utánzások. …

Jean Marie Napoléon Désiré Nisard, né le 20 mars 1806 à Châtillon-sur-Seine, mort le 25 mars 1888 à San Remo, est un

homme politique, écrivain et critique littéraire français.

A franczia historikus azonban nem elégszik meg az általános igazságokkal ; érzi. hogy mindezzel keveset mond :

keres, kutat egy más szabály után, melyet a fegyelem és a hagyomány  nevével illet. Mikor a francziát a modern

népek irodalmával állítja párhuzamba, ezekről így nyilatkozik : «Náluk a természet körülbelül feltétlenül

uralkodó s az összes tehetségek amaz egyensúlya,  melyet nagy íróinkban annyira csodálok, ott minden pillanatban

 megzavartatik. Majd a képzelődés, majd az érzékiség kerül fölül, kiemelve az egyént

az ember, a különöst az egyetemes rovására. Az észnek is megvan a maga sora, mikor uralkodik ;  de az a baj. hogy

csak sora van. nem állandó uralma. Azért az irodalom inkább egyéni mint

-egyetemes; természetes, hogy inkább uralkodik benne a szabadság mint a fegyelem szelleme. Sőt ismeretes-e náluk

a fegyelem szelleme ? Min-

denütt számos elméletet látok a költői szabadság kiterjesztésére; de nem találok sehol, vagy ha igen, csak a mi

irodalmunk utánzásakép, annak korlátozására vagy szabályozására. Az ábrándozás, a mi leggyakrabban nem

egyéb mint az érzékenység rendetlensége, vagy oly látásbeli gyön-

geség, mely a saját eszméinket elborító felhőkön nem bír áthatolni, korlátlanul uralkodik amaz irodalmakban.

A szörszálhasogatást. mely nem egyéb mint a rosszul alkalmazott erő, szilárd és mélyreható pillantásnak magasztalják.

E felhőket egyedül a józan ész oszlathatná el. ez erőt egyedűl ez alkalmazhatná helyesen ; de szinte félnek

tőle s gyanúsan nézik mint a természet szabadságának és változatosságának ellenségét….

Nisard a gyöngéd és finom, nyájas és elegáns szellemek közé tartozik. Van neki egy más fajta földije, egy erős és vaskos

 lélek, egy merész

és nyers, kíméletlen és az érőtől duzzadő szellem, a ki hatalmas képzelő tehetség és mély érlelem tulajdonosa, a kinek

minden sora távol áll

a fiomságiól, gyöngédségtől és az eleganciálól.

Ez a szellem Taine szelleme. Míg Nisard jámbor spiritualista. ez vakmerő tanokat hirdet és egy igazán forradalmi müvet

alkotott a történetírás mezején. Doctrináját az angol irodalom

történdébcn mulatta be. Ő naturalista….

Csak tények vannak: természetiek és szellemiek. Nincs substantia, csak tünemények, melyek egymástól függnek, kisebb-nagyobb

erőt mutatnak, bizonyos irányban haladnak és bizonyos körülmények között módosulást szenvednek. A művészet alkotása

szintúgy elemezhető mint bármely test. Az is bizonyos erők szülötte. A kritika ezeket az erőket méregeti. Az ok, az erő, a

törvény azonos fogalmak. A történet emberi tények összetétele, melyeket csak úgy kell elemezni, mint a természeti tényeket,

legfölebb azt kell bevallania, hogy az erők irányát és nagyságát nem tudjuk oly szabatosan megmérni mint a physikai esetek-

ben. A szükségek egész hierarchiája kormányozza az erkölcsi világot éppen ugy mint a physikait. Valamely civilisatio, nép vagy

század csak egy defínitio, mely fejlődött. Az irodalom valamely nép műveltségének egv része. E nép lét- és gondolkodásmódját

fejezi ki a sok különös tény, érzelem, eszme, okoskodás által, melyekből össze van téve. Valamely irodalmat tanulmányozni tehát

annyit tesz, mint elemzés által kikeresni a kezdetleges okokat, a különféle tényezőket; és ha birjuk ezeket, megértjük az irodalom

természetét…

Hippolyte Adolphe Taine (1828. április 21. – 1893. március 5.) francia kritikus, irodalomtörténész.

A három főerő, a mi az egyes írókban és az egész civilisátioban működik : a faj, a környezet és az időpont. A faj a velünk született,

öröklött dispositio, mely a népek szerint változik és a testi szervezet meg a vérmérséklet különbözéseihez van kötve A környezet a

természeti vagy politikai és társadalmi körülmények összege, melyek módosítják a fajok benső szervezetét. A harmadik az ídöpont.

melyben valaki él és dolgozik. Mert egészen más, ha a költő előd vagy utód…

Taine nemcsak az írót akarja így megbírálni, hanem az egyes nagy áramlatokat is ; e szabályok szerint kell megítélni a középkor, a

protestáns actio, a kath. visszahatás, a forradalom stb. világnézeteit. Biztossággal állítja, hogy az ismeretlen alkotásokat, melyek felé

a századok áramlata hajt bennünket, egészen a három őserő

kelti életre és szabályozza: hogy ha ezen erőket meg lehetne mérni és számokkal jelölni, a jövendő polgárosultság tulajdonait mint

valami formulából ki lehetne belőlök vonni….

Lehet a Taine doctrináját erőszakosan alkalmazni, talán maga a mester sem volt idegen e hibától ; hisz oly kemény, erőszakos genie

mini

ő, vakmerő képeivel, nyers, durva, de meglepő hasonlataival kegyetlen, ; gonosz természetű példáival csak zsarnokilag tud valamely

kérdést fejtegetni és még akkor is kedvünk volna őt gyanúsítani, ha minden nézete helyt tudna állani.

Ennyire azonban nem dicsérhetjük.

Ö is ember

sok tévedéssel és hibával. Müvét lassankint megkorrigáija az idő ; de a faj, a környezet és az időpont befolyását nem igen

fogják tagadni

 többé….

.Az újabb lélektan sok mestere megengedi és vallja, hogy az eszmék,

az öntudat ez állapotjai, összeköttetésben állanak az agy vibratioival, küzdenek létökért, a természeti selectióhoz

hasonló selectio által

győznek az erősebbek... Ezt hirdette Guyau és mások, most különösen Fouillée, a modern gondolkodók egyik legelső mestere,

az ő philosophiája az eszme-erő bölcsészete….

Alfred Jules Émile Fouillée (October 18, 1838 – January 16, 1912) was a French philosopher.

Valószínű, hogy az erő. mely a természeti világban mint fény, hő, villanyosság, delej, hang stb. mutatkozik, a szellemi világban

mint eszme jelentkezik és öntudatunk nem egyéb, mint az eszmék harcztere, központja. Hihető, hogy hatalmas, fenséges, csodálatos

egység uralkodik a mindenségben, hogy semmi sincs teljesen elszigetelve, elzárva és elkülönítve, hanem mindenütt összefüggés és

folytonosság létezik. Ez az isteni egység, ez a csodálatos titok…

Megvan ugyan az egyéniség, még beszélhetünk saját énünkről, sőt szükséges, hogy szóljunk róla, egyéniségünk nem merül el a

mindenség tengerében, azt mindnyájan érezzük és tudjuk; de nem erezhetek, nem gondolkodhatom, nem létezhetem egyedül,

hanem másokkal együtt. Egyéniségem nincs úgy körülszabva, körülhatárolva, mint eddig

hittük, hanem kölcsönös benyomással, hatással vagyunk egymásra. Hogyan történik ez ? Még nem  tudjuk megmondani; csak

annyit látunk, hogy olykor egy-egy hatalmas és új eszme többé-kevésbbé megragad mindnyájunkat : törzseket és nemzeteket,

melyeknek vezérszellemei rajongva rohannak előre, hogy maguk után vonják a nemzet legnagyobb részét... Csakis az eszme

erejével lehet megmagyarázni az emberiség fejlődésének nagy századait. Ilyenek például a X. század, mikor a népek

rohantak a keresztyénségbe. Ilyen a XIII., XVI. és XVIII. század és XlX-ik első felének utóbbi része, melyek bámulatos

 actio tanúi voltak. Ez időszakokban új eszmék termékenyítették meg az európai népek szellemi világátA magyar nemzeti

eszmébe, az ős fatalismusba.

a X. században a középkori katholicismus actioja hatott be, a XIII. században a renaissanceé, a XVI.-ban a protestantismusé.

a XVlII.-ban az illuminatismusé, a XlX.-ben a liberalismusé. …

Sok természettudós hajlandó azt hirdetni, hogy a természet minden mozgása rhythmikus. Spencer, a bölcsész, a First Principles

huszonkét

lapján bizonyítgatja ezt az állítást. Szerinte a természetben nincs egyenes és folytonos mozgás : hanem egy lépés előre, egy hátra.

A szél rohama szüneteket tart, a fa szabályosan inog. a levél szabályosan lebeg, a villám czikázik, a kalászos búza hullámzik mint

a víz vagy más folyadék. Az eszmék világában sincs egyenes, rectilinearis mozgás, hanem ritmusos. Az eszme egy nagy lépést tesz

előre, egy kisebbet hátra. Ha valamely eszme jobban megragad bennünket, nagyobb

lépést teszünk előre, mozgásunk tartósabb lesz, hogy azután szintén nagy legyen a visszahatás. Az eszme kisebb lökése csekélyebb

mozgást idéz elő, nem fáradunk ki annyira. E ritmusos mozgást azzal magyarázhatni meg. hogy az eszmének minden lökéshez

pihenésre van szüksége. Ezzel fejthetni meg nemcsak minben ember eljárását,

hanem a népek tetteit is…

A renaissance befolyása alatt megtisztult keresztyén eszme föllépett Németországban. Az új diadalmas eszme rögtön jelentkezett

hazánkban

is. Az első apostolok Luther hívei valának. Az eszme haladása azonban lassan ment. legalább 40 — 50 évnek kellett lefolyni, míg

az unitarismusig jutott. Ekkor kimerült, elveszte erejét, feltámadt ellene a nemzeti eszme…

De mi köze mindennek az irodalomhoz ? Sok. nagyon sok köze van. Ha nem is mindent, de sokat megmagyaráz. Legelőször is a

mint föllépett az új eszme, roppant lelkesedést gerjesztett, lángia gyújtotta az

emberek kebelét. A föld népének egyszerű fiai az ország legkülönfélébb tájairól Németországba siettek, hogy elsajátítsák és hirdessék

 az új eszmét. Nem gondolt hazájával, nem szüleivel, testvéreivel : ment, hogy azután apostol, hittérítő váljék belőle.

Magyarul írt és szólott,

nem mivel a nemzet eszméje szólalt volna meg benne, hanem mivel a néphez fordult, a nép nyelvén kellett szólania.

Nemcsak a tudósok,

tanultak osztályai akarta megnyerni, hanem az egész nemzetet, azért

ennek a nyelvén írt. Az országos hatás annyira szivén fekszik a szász Heltainak és Dávid Ferencznek. hogy elhagyják

a német és latin nyel-

vet s magyarul apostolkodnak….

A lyra mellett a tanító és gunyköltészet van elemében. Nemcsak az actio hőseinek felháborodása szüli ezt; hanem az a

könnyűség, melylyel

a haldokló reactio gúnyolása jár. A tehetetlen, megposhadt reactio ezer alkalmat szerez a gúnynak, melyet bőven

kizsákmányoltak a XVI.

század reformátorai, a classicismus korában Kazinczy és társai, a jelen század negyvenes éveiben Petőfi és mások,

ilyenkor dívik a satyra és

gúnyos epigramm, bár, főleg a reactio elején, kijut belőle majd az újítóknak is, csakhogy ez más fajta gúny lesz.

Az új eszme új formákat is követel. A régi nyelv, a régi vers új alakot ölt. Újít minden áron. sokszor az izlés rovására.

 Gyűlöli az ódon, elavult formákat, megkövesült eszméket, a haladás e bilincseit, a fegyelem, a rend, a nemzeti e támaszait.

A hol tudja, a hazait módosítja; a

hol nem bírja. idegen formát honosít meg. az ütemek helyére beiktatja a verslábakat, átülteti a magyar földbe a hexametert és

 pentametert, kiegyezteti az ütemet, lábakat és rímeket egymással. …

És mit csinál az elbeszélés meg a dráma terén ?

Egyszerre eltűnnek a legendák, a középkor csodás, mesés, gyermekes alkotásai. Az új eszme rajongó hőse csak felháborodva gondol

rajok. De talán a szép regényes históriák, bájos mondák, szerelmes kalandok még mindig tetszenek neki? Az actio rajongó hőse is

szereti az elbeszélést. ír történetet... Ezekben sem szereti a regényes, bonyodalmas, kalandos és szerelmes részeket, hanem csak a

miből közvetlenül meríthet okulást. Néha megszorul, maga a bibliai történet is többé-kevésbbé regényes és szerelmes, megbicsaklik

a reformátor eszejárása és oda nem illő morált kapcsol hozzá. Józanoknak szoktuk őket nevezni, pedig minden egyebek, csak nem

józanok ; az új eszme mámora fogta el őket...

Milyen a drámája ? Ez is ugyanazon hibákban szenved. Mindig czélzatos. Hőseinek jelleme nem szokott igaz és természetes lenni.

Mindig uralkodó eszméje áll előtte s nem tud az emberi szív mélyibe látni... Az emberben mindig a hivői, az eszme lelkes

confessorál keresi

és látja. Csak jussanak eszünkbe a forradalom előtti drámák jellemei, Czakó Zsigmond Jósika, Eötvös s mások színmüvei. …

Az actio végén többnyire kitör a forradalom. Ezt majd a hatalom képviselőinek felbátorodása. majd az új eszme hőseinek

türelemvesztése idézi elő. Türelmöket pedig talán nemcsak a külső okok folytán vesztik el. Lehet, hogy ennek saját

 belső elégedetlenségök is szülője. Bizonyára saját keblökben is érzik, hogy más idők hajnala viirad lel. Nem tudják

megmagyarázni miért, de vakon rohannak a forradalomba. melynek okvetlen buknia kell. mert a iejlődő reactio rövid

 idő alatt leveri lábáról. Csak a nemzeti eszme lázadása győzhet, de a társadalmi forradalomé soha. mert ha nem valamely

 idegen, akkor a saját köréből támadó zsarnok igázza le…

A nemzetinek igazi képviselői, a reactio valódi mesterei, az epika és dráma terén szoktak otthon lenni. Kiváló érzékök

van a múlthoz.

Visszahatásképen élvezik a régmúlt időket, gyönyörködnek jó és rossz napjainak emlegetésén megbecsülik a régi

nemzeti szokásokat, a gyermekjátékoktól kezdve az öregek babonás, mystikus  nézeteiig. Ha ilyenkor egy hatalmas

tehetség támad, az vagy jeles epikus vagy kitűnő drámaíró lesz. Ekkor támad Zrinyi Miklós, Gyöngyösi és a nagy

Arany, Vörösmarty, Czuczor, életének első fele is e korba esik és szorgalmasan írják eposzaikat. A reactio napjaiba

esik Katona Bánkbánjának, Kisfaludy Károly vígjátékainak, Tóth Ede Falu rosszának, a dráma és epika más jobb

termékeinek születése. Századunk első reactiója megteremtette Katona Bánkbánját. a magyar tragédia e legkitűnőbb

termékét, a második azonban nem  hozott napvilágra ily remeket….

A mi a gúnyt illeti, a reactio is ért hozzá, csakhogy nála ritkábban fordul elő az a sötét irónia és kegyetlen csúfolódás,

 a mi az actio ra-

jongó hőseit jellemzi. Az actio kérlelhetlen sarcasmusa, maró gúnyja többé-kevésbbé ismeretlen előttök, mert az actio

embereit lehet gyűlölni, de megvetni, aljasnak tekinteni nem….Az actio sentimentalismiisa, érzelmessége a reaclio

 idején az isteni humorban nyilatkozik. Ekkor örökíti meg Cervantes a híres lovag

történetét, a halhatatlan rajongó keserves kalandjait és bemutatja nekünk késő utódoknak a maga jámbor kortársait,

a XVII. század derék Sancho

Pauzáit.

A reaclio kora természetesen nagyon kedvez mindannak, a mi a nemzeti élet előnyére válik. A nemzeti nyelv, a nemzeti

íszokások újra kedvesek; szeretetünk azonban összébb szorul, a íekintély. a fegyelem, a rend nem engedi, hogy az idegen

szivünkig jusson, elzárkózunk tőle, gytalöljük a más fajta szokásokat és erkölcsöket és származik az antisemitismus.

 mint a XV., XVII. században és a XIX. elején s második felében, míg

a XVI-ikban tisztelettel hajolnak meg a zsidóság előtt, a XVIII-ikban minden embert becsülni tanulnak, 1840-ben

 pedig báró Eötvös nagy lelke hatalmas szózatot intéz a nemzethez a szegény zsidók ügyében. A reactio idején gúnyoljuk,

csúfoljuk, nyomjuk az idegen nemzetiséget, igaz. hogy ilyenkor azok is gyűlölnek bennünket: míg az actio ragyogó napjaiban

 keblünkre ölelünk mindenkit és még sokan emlékeznek arra az időre, mikor számos német. tót. szerb, rulhén, oláh büszkén

 magyarnak vallotta magát. A reactioellenben mindig veszedelmes ott a magyarságra hol nagy kisebbségben van, mert az

idegen többség rendesen elnyeli a kevés magyart….

Valószínű, hogy az eszme hatása a kezdetleges műveltségű népeknél igen gyönge ; mert a műveletlen nép vallásos babonája,

állami és társadalmi rendje nagy ellentállást fejt ki az új eszmével szemben. Mythosának állítólagos isteni eredete akadályozza az új

eszme támadását. A vallás megrendülésével gyorsabb az új eszme hálása, gyengébb a nemzeti eszme ereje, míg végre a tökély

magas tokán lanyhább lesz az actio támadása és csekély a reactio visszaszorító működése, úgy, hogy az emberiség egész

fejlődése ismét egy hatalmas hullámnak tűnik fel.

Én azonban csak előszót akartam írni könyvemhez és röviden jelezni benne az emberiség szellemi fejlődésének törvényét :

de most veszem

észre, hogy sok olyat mondok, a mit az irodalomtörténet folyamán jóval bővebben, szélesebben beszélek el. Ez a rövid előszó

 csak útmntatóúl szolgáljon a t. olvasónak. Azt hiszem, hogy annyira világos, áttetsző a tan, egyszerű és józan, az elmélet

hogy könnyen eloszlanak a támadó

kételyek. Meg kell azonban jegyeznem, hogy az egyes írók, művészek és államférfiak sokszor túlélik az irányt, melynek

főképviselői, anélkül, hogy megszűnnének dolgozni vagy az új irányba csapnának át. Nem minden költővel történik meg

 az a szomorú csoda, a mi Balassával és Petőfivel történt, hogy az actio határán letűntek a történet szinpadáról. Az mily

férfiú müküclik még a/iitáii is. Működése azonban

népszerűtlen, hatástalan lesz, munkáját nem koronázza a kívánt siker. A nagy költő ugyan megírja ódáit, a nagy államférfi

mint nálunk Eötvös

lekintélye megalkotja a nemzetiségi törvényt, környezete azonban már nem érti öt. Deák Ferencz megtartja nagy szózalát

a vallásszabadság érdekében, a körülötte ülő képviselők azonban nem érzik az actio ideáljának szükségét. Más idők,

más csillagok járnak. Ha mégis a ránk maradt müvek után akarnánk Ítélni, többször úgy látszik, hogy az actio mélyen

 benyúlik a reactióba, pedig csak az az oka. hogy a kérdéses művész. író, államférfi tovább élt mint kellett volna,

mondaná az irigység. Továbbá megtörténik az is. hogy a közönség egy része annyira magába szítta az actio eszméjét,

 hogy az erkölcsi világ egyes ágában még uralkodik, mikor a másikban már elvesztette minden befolyását ; azért

nehéz a két eszme határpontját szabatosan megjelölni. A

XVI. század hetvenes éveiben még tombol az actio, pedig a szivekben erősen mutatkozik a reactio; a XVIll. század

kilenczvenes éveiben

találkozik és küzd a két áramlat, míg századunk negyvenes évei mutatják ezt a háborút. Itt is úgy van mint a természetben,

a nagy folyók édes vize messze behat a tenger sós habjaiba ; máskor meg a tenger viharos hullámai látszanak

visszaszorítani a folyó előretörő vizeit. A nagy áramok ily összeütközése az emberi szellem nagyképviselőinek

találkozója és a nagy alkotások édesanyja. — Az is nagyon természetes, hogy az erkölcsi világ igazságai csak relativok,

az emberiség műveltségétől függenek, fénsőbb társadalmi visszonyok között fensőbb ideáljai vannak nemünknek ;

de a keret, a melyben föllépnek, csak

az actio és reactio keretei lehetnek. Ez áll nemcsak az irodalom, a művészet eszméiről ; a szellemi és erkölcsi világ

egyéb terén sincs ellenkező törvény. A mit mondottam, belevág a nemzetek vallási, politikai, társadalmi és művészeti

életébe. Előttem azonban csak a magyar nemzet irodalmának története lebegett, ezt akartam megírni,

                                  ezzel akartam édes hazámnak szolgálni.

A mi munkám berendezését illeti, két czélt tűztem ki magam elé. Először oly művet akartam írni, mely egészen

új úton halad, és erkölcsi világa egy forrásból származik, egy eredetre vihető vissza s

habár nehéz a magyarázata, lehetetlen tagadnunk, hogy

ugyanegy tüneménynek más-más alakjával állunk szemben.

Az ember belvilága nem lehet egyéb, mint a külsőnek

szebb vagy fensőbb, szellemibb formája. Az ember eszményi világát a vallás, bölcsészet és művészet terén találjuk,

itt alkotja a teremtő eszme mindazt, a mit jónak, igaznak és szépnek vallunk; itt emelkedik

az isteni körébe ; itt keresi azt az édes vigaszt, mely a

léleknek erőt és boldogságot ad, hogy a lét nehézségein

és bajain megnyugodni bírjon. E szép világ egy részét

az ember rendesen írásba foglalta, phantasiája alkotásait,

a képző- és hangmüvészet kivételével, a szó közönséges

értelmében leírta s ez iratok összeségét értjük irodalomnak. Van ugyan e szónak szélesebb értelme is, midőn a

 tudományokat is felöleli,

mert a műveltség egyik legnagyobb tényezője a reál ismeretek irodalma, azonban itt kiválóan az eszményi világ

irodalmáról s kivált ennek legkifejezőbbjéről, a költészetéről lesz alkalmunk szólani. A tudományok irodalma csupán

fölfedezéseket és feltalálásokat nyújt olvasóinak, az emberi szellem itt csak a kereső, kutató és combináló szerepét

játszsza, míg az ideális világ irodalmában alkot és teremt.

II. AZ IRODALOMTÖRTÉNET

Ha fajunk szellemi tehetsége minden egyes tagjánál

-egészen egyenlő volna és nem hatnának reá egyéb kö-

rülmények : az ember eszményi alkotásai azonosak, egyen-

lők lennének. Mindnyájan egyenlően nagy költők. írók és

művészek volnánk, mindegyikünkből kitelnék egy Korner

és Shakespeare, egy Phidias és Michel-Angelo, az irodal-

makat is csak azért tanulnók, hogy ismerjük és élvezzük,

de nem csodálnók mint jelenleg valamely lángész alkotá-

sát. Hasonló erőfeszítés mellett mi is alkothatnánk afféléket.

Fájdalom, az emberi természet annyira elüt egymástól, az

egyén szellemi és erkölcsi sajátságai oly eltérők és külöm-

bözők, hogy míg néhányan a lángelme hatalmával örök

időkre szóló remekmüveket alkotnak ; addig mások a

képesség oly alacsony színvonalán állanak, hogy alig ér-

demlik meg az ember nevét. Nemünk egyike vagy másika

a fejlődés utján különféle tényezők működése következtében

csodálatos magasságra emelkedett. E fejlődést és tényezőit

az irodalom terén kimutatni, a benne uralkodó eszméket

s nyilatkozásuk módját feltüntetni, ezen eszmék forrását

jelezni, okaikat nyomozni és összefüggőleg előadni lesz

az irodalomtörténet föladata.

III. A MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNET FELOSZTÁSA.

Könnyebb áttekintés és tárgyalás végett a magyar

irodalom történetét egyes korszakokra oszthatni. E kor-

szakokat a bennök uralkodó irányokról és más jelensé-

gekről nevezték el./ LÁSD A FEJEZET ELEJÉN/…

…A hazai elbeszélő költészet egyik szorgalmasabb munkása Ilosvai Selymes Péter vala. Előbb Nagy-Idán, 1564-ben Szatmárt tanított, 1568-ban Szántón, később pedig a szilágysági Kusalköben tartózkodott. Hogy a Kálvinisták és unitáriusok harczában is résztvett, Dávid Ferencz egy gúnyos megjegyzéséből is sejthetjük, ki a három Pétert, (Melius. Károlyi és Ilosvai) a szentlíáromsággal hasonlítja össze. Ő dolgozta fel 1574-ben az ismert Toldi- inondát, de mint tudákos poéta nem bírta egységes s kerek formába önteni. Az ö Toldija sem több, sem kevesebb mint egy erős ember «az örök Istennek nagy sok ajándéka, melylyel mindez világ körös-körül rakva, az erősség sem utolsó ajándéka, melylyel Toldi Miklóst régen megáldotta.>> A kis Toldi csak «erös, vastag gyermek.>> Míg bátyja, György, Lajos király udvaránál Budán tartózkodik, « Miklós otthon lakik az anyjával, lát minden dologhoz az béres szolgákkal, hatalmas erejét nézik meg csodával, nagy malomköveket emel föl karjával ». Miklós megöli György szolgáját és azért el kell bujdosnia a réten s nádon. Csak anyját sajnálja s néha szárcsatojást küld asztalára, míg meg nem kegyelmez neki bátyja. Nemsokára Laczfy András jő Erdélyből Budára s Nagy-Falu mellett, egy által- úton elveszte az irányt s épen Toldi

Miklóst kérdezte útja felöl. Ez félkezével megkapja a nyomó rudat s bús kedvében azzal mutatá meg az utat. «Történék hogy

is meg esek gyilkosságba, melyért következek neki bujdosása>>. így juta Pestre, hol éhséggel küzd és a vágóhídhoz megy,

hogy májat kaphasson. A mint itt ólálkodik vala, « pokol fene bika» elszabadul, Toldi azonban farkon ragadja és a mészárszékbe

 vonja. Majd a budai mészárosnak szolgál, sőt eltekint a király konyhájára is és «étel után szennyes fazekokat mos vala. Onnét az

Dunára vizért küldik vala, két jó öreg kondért

hamar ragad vala, két kezében vízzel teli hoza vala, az ő nagy erején elálmékodnak vala>>. A konyhából elballag a rúdhányáshoz

 is s a király csodálkozására két annyira veti mint a többi vitéz, s mikor elmondják a fejedelemnek, hogy gyilkosságért bujdosott

el hazulról, megkegyelmez neki, sőt dorgáló levelet ír Györgynek. Bátyja most őt «két lóra felépítette vala», anyja pedig száz

 aranyat tön rozskenyerébe, de csak hütös szolgájának adta tudtára. Hogy Budára ére, Lajos király új udvart tarta s egy cseh

vitéz győzött az öklelésben ; többi közt egy özvegyasszonynak két fiát ejté el. Miklós boszut akar állani rajta, tollát küldé neki

kihívás jeléül. Nagy néptömeg jelenlétében, két csónakon szállanak át Margit- szigetére, de mihelyt Toldi porondra juta, elereszti

csónakát, hisz «elég egy embernek vizén egy csólnakon járni, meg kell itt ma halni egyikünknek, nem szükséges az hajó, aztán

holt embernek. Erre imádkozik, azután harczra száll ellenfelével, szörnyű rángatással fárasztá, epeszté, ugyan ropog vala az

cseh vitéznek teste. »

Hiába ígéri vagyonát Miklósnak, ez fejét veszi s pénzével elküldi az özvegy asszonynak. Alig jutott a király tudomására e tette,

udvarába vévé s tizenkét lóra hópénzzel látta el.

Ilosvai úgy látszik ismerte a Toldi-monda több részét, de egy pár kalandját meséli el. Egyik azon csúfság, mely az ifjú

özvegyasszonynál érte, mikor az oroszlánra akarván felugrani, egy ingben Buda piaczára esek. Másik, midőn egy lakatos

álkulcsaival egy kis kápolna sírját

bontá fel, de a kövek közé szorulva, a lakatos megijede s elfuta, Toldi pedig sok vesződés után fölemelé a követ s a lakatos

 ruhájában menekült haza. A költő nem hoz fel több kalandot hőse ifjúságából, hanem áttér vénségének csodadolgaira.

Egyszer levelet kap a király a császártól, hogy hozza el adóját Magyarországnak s hogy személyesen jöjjön el, mert a nála levő

11 király is akarná látni. Lajos nagyon elbúsult ezen az üzeneten, de Laczfy András biztatja, hogy ne bánkódjék, hanem vigye

magával Toldi Miklóst s indítsa meg maga után nagy hadseregét. Laczfy tovább is oktatja a királyt, hogy ne

féljen, de hiába, mert midőn a császár elé lépett, « ijedtében szólni sem tud vala, sarkát Toldi Miklós úgy nyomódja vala,

sarkából királynak az vér is kifoly vala». De ezalatt megérkeznek a magyarok, beveszik Prága városát s a tizenkét idegen

fejedelem, Miklós nagy botjától

rettegve, fejet hajt a magyar királynak.

Hazatérte után egyszer csak megharagudott Miklósra, úgy hogy három esztendeig udvarát sem látta. Ekkor Német-Újhely

várába fényes udvart hirdete a király, hová nagyszámú és előkelő vendégsereg érkezek. Megjelent ott egy olasz vitéz is, a

ki mindnyájukat legyőzte ökleléseikben. A király most Toldira emlékezett vissza s a fejedelem megemlékezését megírák a

vén Toldinak.

«Egy cseppet sem késék, Pesten általment, clastromban barátruhát véve, kurta pejlovára, mint egy barát üle, Uj-Helyvára felé,

hamar el-kiléptete. Mikoron  helyben lovon el-béjuta, Ujhely piaczára szépen

benyomtata, oktalan ö neki nagy öklelő fája, piaczon hogy nyargal, szikrázik lópatkója. Nagy öklelő fáját hogy felhánja vala,

nyakában csuklája lobogdogál vala, derekán kapája rengdegél vala.»

Toldi csakhamar leteríté az olaszt s megismertetvén magát, kegyelmet nyert a királytól. Késő vénségében kassai palotájában

lakék, mikor egyszer Budára hivatá a király. Miklós sejté, hogy ki fogják csúfolni az ifjú vitézek és szakálahoz fordulva,

zsörtölödék magában, s megigéré

neki, hogy gyöngybe füzeti, ha boszút áll rajtok, míg szálanként szaggatja ki s szemétre veti, ha meg nem tanítandja őket.

A csúfság valóban megtörtént, az egyik ifjú azzal gúnyolja, hogy molnár volt és lisztes zsákot vertek a fejéhez, másik, hogy

 halász létére halacskákat

nyelt el, a harmadik, hogy talán ludat hozott a királynak. Erre dühbe jött az öreg és köntösujjával, melyben héttollú buzogánya

vala, hármat ütött agyon a csúfolódók közül….

Ilosvai Selymes Péter (Sericeus Petrus Ilosvanus) deák bánatjáhan 1564-ben hideglelő kisasszonynak havában egy jámbor

lakatgyártónak házában Szathmárott írta meg Az nagy szent Pál apostolnak életéről és haláláról szóló szép históriáját. Panaszkodik

is, hogy a sok reszelés, fűrás kárt tett neki az írásban s nem csuda, ha szemét vagyon benne. Verse elején most is azzal kezdi, a

mivel Nagy Sándorról szóló versét : Sokat szóltam immár néktök stb. a miből többen azt gyanítjuk, hogy egyik-másik éneke

elveszett. Ilosvai ez énekében az új szövetség egyik legelső alakját tette tárgyává. A merész és tanult férfiú, a római

polgár és nagyeszű apostol megfelelt a lelkes reformátorok ideáljának, ők is mindnyájan apostolok, még pedig tanult és eszes

apostolok voltak, a kik szembe szálltak a hatalommal és az uralkodó egyházzal. Rólok is el lehete mondani, a mit Ilosvai mond

 szent Pálról, hogy három egész hónapig disputált az egyik helyen vagy a másikon ; az ő életök is örök disputában folyt le, az ő

egyházuk is csak annyira alakult meg, mint szent Pálé. A nagy apostol hányatása és vetődése is nagyon hasonlított az ő küzdelmes

életök hányatásaihoz. Ilosvai azért lelkesen fog magasztos tárgyához és meglátszik előadásán, hogy szívesen foglalkozott vele.

Az ének három részre oszlik, melyek gyors egymásután beszélik el az apostol fáradságos napjait.

Másik érdekes tárgya Ilosvai énekmondásának a <<Ptolomeus király históriája, miképpen Moisesnek öt könyvét nagy költséggel

hetvenkét tolmács által zsidó nyelvből görögre fordíttatá.» E nem kis terjedelmű versét 1570-ben írta a sovány Szilágyságban, egy

 cellában azaz egy füstös házban, bevégezte pedig egy sombokorban. Forrása Aristeas volt….

Heltai Gáspár kiadott egy művet, melyehet Aesopushől és egyebünnen egybegyüjtött és összveszörzett a fabuláknak értelmével

egyetembe. A buzgó reformátor e müvében szelídebb húrokat kezd pengetni ; azt akarja mondani, hogy béke lábra óhajt állani

mindenkivel, azért

kijelenti előszavában : < Senkinek e munkámmal nem akartam ártani, senkit nem akartam boszantani, senkit is megkissebbiteni.

 És vélem, hogy ha valaki e fabulákol jó szívvel meg akarja olvasni, hogy sok jó

hasznot vehet belőle. > Ez már nem az újítás emberének hangja. Nem így szólottak társai. Eszméjök vezérlete alatt merészen

 támadtak, ostromoltak s nem keresték a békét. E szelid hang daczára attól tart, hogy jó szándékát és nehéz munkáját sokan

vissza és gonoszra magyarázzak ; mert a szája veszetteknek akármit adj eleikbe,

azért ugyan nem kedvelik, mert a szájoknak ize elveszett. Ha nem tetszik nekik, «üljenek le és csináljanak jobbat. Én bizon nem

irillem.” …Valóban az értelem nála ki szokott bővülni, hogy akárhányszor akkora mint maga a mese. Kivételt azok a mesék tesznek,

 melyek

rendkívül hosszúak, mint például ; Az egy nemes emberről és az ördögről szóló mese, mely tizenhat lapra terjed,

itt már jóval rövidebb a tanúlság, melyet ő nemcsak bölcs mondásokkal és szent írási helyekkel szokott gyarapítani,

hanem történeti vonatkozásokkal is. Martinuzziról

háromszor is megemlékezik. Békés hangja mellett mégis felüti fejét müveiben az újító bátorsága és lelki ereje. Például egyik

meséjében erősen int, hogy «boszuállásra ne igyekezzünk, mert gyakran történik, hogy istennek ítéletétől visszafordul a koczka

és a hol mi másnak akarunk ártani és mást igyekszünk elveszteni, olt mi magunknak

kerestünk kárt és veszedelmet. Vajha ezt meggondolnák a nagy urak ; bizony jobb állapot volna az ö dolgok. Budában nem volna

 török basa. De a nyereg hátunkon maradott és a zabola szájunkon. Vagy egy másik meséjében : « Gondoljátok meg negyven

esztendőktől fogva

hova lőttének el és bova lesznek naponkint a nagy embermanók, az igen nagy urak és az egyéb magabírók mind az országban

szerin-szerte, mind az városokban!”

Ez már az actio emberének bátor és nemes szava, a ki nem kiméli a szegény jobbágyok elnyomóit. Csak is újítátsainak lelkes

szózata és az új eszme hatása folytán érthetni az l547-iki országgyűlés határozatát, mely az 1514-iki reactionarius végzés után

 elismerte, hogy az országos bajok javarésze a jobbágyok elnyomásából származott…Nem tartozott a reformátió nagy characterei

közé, a kiknek szava többet nyomott a szegény nép érdekében. Az actio idején igen sok ügyvédje akad a szegény községnek,

azért jobb dolga is van, mint a reactio idején, mikor az elnyomott nép sehol sem szerezhet igazságot és gyakori lázongásokban

szokott kitörni. A tekintély és a rend eszméje pártolja a

hatalmasokat, a nemzeti eszme képviselőit és nem hallgatja meg a szegény ember panaszát, a ki mindenütt süket fülekre talál. A

XVI. században nem egy hatalmas ember élt gyalázatos életet, nyúzta szegény jobbágyait de általában még sem nehezedett rajok

 oly súlyos erkölcsi nyomás mint a XVII-ben, mikor a fegyelem nyomasztó igája szorította őket, mikor legfölebb az örökös

háborúk zajában élveztek némi, habár szomorú szabadságot.

Heltai irályán vonzó népiesség és egyszerűség ömlik el. Elleste a nép szólamait és ügyesen alkalmazta azokat. Szeret kedélyesen,

 enyelegve csevegni. Természetes, hogy reformátori szerepéhez képest bőbeszédű, néha szószaporító lesz. Nincs érzéke a mese

rövidsége iránt.

Mindig sok a mondanivalója, jóval több mint a mennyi egy meseírónak elég. Szeret körülírni, tájékoztatni, gongolataiba bőven

bevezetni …Forrásként a német meseírókat használta. Burkhard Waldis, Steinhöwel, Boner német mesegyűjteményeiből merített….

A XVI. század világi lyrájának nagy mestere Balassa Bálint volt, a kékköi és gyarmathi Balassa János fia, ki 1551 ben született.

Hol tanult, nem tudni. Valószínű, hogy Bornemisza Péter vezette neveléset, ki atyjának udvari papja volt. Talán ö ébresztgette

az ifjú költői

lelkét, talán ő adta a gondolatot Bálintnak, hogy Füves kertecske (Krakkó 1572. Bártfa 1580.) czím alatt fordítson le egy nemet

 munkát….Bizonyos, hogy, mint akkor minden nemes ifjú, részt

vett a végek harczaiban. Azért is tudott oly találó képet rajzolni e végvárak örökös küzdelmeiről, hisz e « széles föld felett nincs

szebb dolog- a végeknél !» Valóban e kép egy XVI. századbeli ifjú képzeletének rajza, a ki önmagáért szereti a harczot. lelkesül

a dicsőségért s el van ragadtatva, ha szerecsen lován jó kedvéből  vitézpróbára indulhat, benyargalhatja a sík mezőt

 s nem riad vissza attól, hogy „sok vad madár gyomra gyakran koporsója”

lesz holttestének. Bátorságának, vitézségének Balassa is

számos jelét adta. hisz meg van írva róla, hogy egy nap

tizenegy bajt vívott s mindeniket győzedelmesen.

 A huszonnégy éves fiatal ember azonban egy nagyobb

vállalatba is fogott. Ez Békési Gáspár támadása volt az

erdélyi feledelem Báthori István ellen. Balassa Bálint is

részt vett e harczban és fogságba esett…

Balassának nem lehetett valami rossz dolga az erdélyi fogságban, hanem élte világát, forgolódott az asszonyok körül, Bebek

Juditnak és Csáki Borbálának szerelmes verset írt. A Bebek Juditnak szólóból megtudjuk,

hogy hősének .szép sugár termete, piros ajaka van, a ki ha tánczol. sebesen járja a nélkül, hogy dereka mozdulna. Nyájas,

szelíd és szemérmes, de a ki szellemesen tud társalogni : a vers azonban hidegen hagy bennünket, hihetőleg Judit iránti

szerelme sem lehetett valami lángoló érzelem….1584 ig szerelem és mulatság, költészet és hadiélet, pörlekedés és hatalmaskodás

 között folytatta életét, mely a mennyire a távolból és költeményeiből kivehetni, kalandos és zaklatott vala. A

Balassák erőszakos és kegyetlen természete benne sem hiányzott. Nem volt meg kapzsiságuk, de ö is tudott durva lenni. Bár

az ifjú daliás külseje és elegáns táncza az udvar dicséretét is magára vonta és szívesen élt a főúri nők társaságában, mégis a

XVI. század szenvedélyes és nyers

embere maradt….Talán e zilált és csapongó életből akart menekülni,

mikor 1584-ben az egri hős leányát. Dobó Krisztinát.

Várday Mihály fiatal özvegyét vette nőül.

E házasság hozta meg neki a végső romlást és pusztulást. Mivel neje unokatestvére volt, dispensatiót pedig  nem kért és nem

kapott, vérfertőzést követett el, melynek jószágvesztés volt a büntetése. Alig teltek el a mézes hetek s már megérkezett a nemezis,

mely a

költőt földönfutóvá, hazátlanná tette…

A mi a magyar lyra XVI. századbeli mesterének müveit illeti, az úgynevezett istenes énekek messze túlhaladják a század sok

vallásos poétájának szent dalait. Majd mindenekben megragad bennünket az érzés igazsága, a fájdalom őszintesége, a nyelv

képekkel dúskodó használata. Ez a szenvedélyes ember, ki sok igazságtalanságot

követhetett el, de a kit lépten nyomon utolért a büntetés, lesújtott helyzetében istenéhez kiált s tőle vár vigasztalást….

Balassa vallásos költeményeiből sehol sem rí ki a katholikus szempont. Énekelheti őket a protestáns, úgy mint a pápista. Úgy

látszik, áttérése után is nagyjából megmaradt annak, a mi volt. A felekezetek dogmái nem igen zaklatták. Lelke istenéhez sóhajtott,

hozzá kiáltott és

nem kérdezte, melyik oltáron áldozzon neki…

 A mi világi költeményeit illeti, bennök a műdal megteremtöjeként lépett föl. Mint maga mondja, sokan írtak az ö korában világi

dalokat, nem is hihető, hogy az erkölcsi elemnek bármily hatalmas föllépése elnyomhatta volna a szerelem költészetét ;

annyit azonban elért, hogy a virágénekeket éppen nem becsülték, szerzőik maguk nem sokat adtak reá s oly könnyelmű,

ledér, léha színnel vonta be az erkölcsi érzés müveiket, hogy össze sem írták és elkallódni hagyták, vagy pedig megsemmisítették

azokat. Hisz Balassa is meg akarta semmisíteni dalait és csak a legújabb idő hozta napvilágra őket.

S ma csupán az övéit bírjuk. Összehasonlításra nincs alapunk, csupán Rimay magasztaló szavait kell magunkévá tennünk s az ő

verseit tartanunk a legjobbaknak. Nincs okunk, igaznak uem tekinteni Rimay nyilatkozatát. Szájával hihetőleg a közvélemény szólott.

Balassa költeményeinek nagy része tartalom, forma és nyelv tekintetében kiváló figyelmet érdemel. Valamint vallásos költeményeiből

sokszor az érzés igazsága, a szenvedély heve sugárzik felénk, úgy e világi dalok némelyikében annyi közvetlenség és bensőség van,

hogy elbájolva olvassuk…

Balassa müveivel, azt hiszszük. meg lehetünk elégedve. Oly poétával van dolgunk, a ki önmaga beszél, a ki magyarázó jegyzetek

nélkül is érthető. Láttuk, hogy századának gyermeke a század erényeivel és hibáival. Ma nagylelkű, holnap kegyetlen, ma jámbor

 és istenfélő, holnap vad és istenkáromló, ma ideális szerelem lelkesíti, holnap orgiát ül, ma önmagának ura, éhezik és szomjazik,

akár vérét ontja hazája- és

családjáért, holnap féktelen tivornyázó; ma csupa szeretetés önfeláldozás, holnap gyűlölet, megszólás és rágalmazás. Balassa nem

lehetett külömb már fajánál fogva sem. A jelleme változó, de költeményeinek alaphangja majd mindig a szív igaz érzelméből fakad….

Költeményeit számtalan, szebbnél-szebb kép díszíti. A képzelet gyönyörű virágai azok. Olykor azonban mód nélkül összehalmozza

őket. Erőltetve rakosgatja egymás mellé a képeket, mint a tudós poéták teszik. Az olvasó belefárad a sok hasonlat egymásutánjába,

melyek mint a lánczszemek kapcsolódnak egymásba és untató egyhangúságot szülnek.

Számos költeménye inkább szabad fordítás vagy átdolgozás, mint eredeti. Marullus, Angerianus és más új latin költők szolgáltatták

 az anyagot, melyet azután lelkében feldogozott anélkül, hogy hibáikat kikerülte volna. Sok baja volt a nyelvvel is.

Rime és rhythmusa számos helytelen szó- és mondatfüzésre, ízetlen és oda

nem illő gondolatra kényszerítették…

Van azután, bár kevés, ilyen is:

Kedvelt, böcsült véred lett csufoltságossá,

Szablyádnak bő zsoldja nagy olcsóságossá,

Megcsorbult nemzeted változott korcsossá,

Neved ékessége nagy utálatossá….

Sem pénz, jószág mostan s méltó árú posztó.

Nem indít, hogy szolgálj, megszűkült az osztó,

Csudáld, hogy minden rend nem kóborló s fosztó,

A nagy orv most kicsinyt szörnyebb felakasztó.

Biz ezek gyarló, szerencsétlen versek, melyeknek

alig van értelmük. Hányszor történik az meg vele, hogy néhány kitűnő sor vagy szép versszak után egy-egy ízetlen és helytelen

következik, melyben vagy az értelem hiányzik vagy a gondolat nem illik oda, vagy a kép csűrt, csavart, erőltetett. Balassa úgy látszik

könnyen dolgozott, hevenyében teremtett, talán át sem nézte nagy hirtelen alkotott

verseit, mert lehetetlen, hogy kiváló tehetsége annyi

gyarlóságot, hibát engedett volna meg költeményeiben….

A legtarkább változatával találkozunk az ütemeknek, a soroknak és szakoknak. Vannak közöttük tetszetösek, vannak azonban

olyanok is, melyek a mesterkedés ízét ébresztik az olvasóban. Ilyen maga a róla nevezett versszak, mely másfél századon keresztül

 nagyon kedvelt dalforma volt, ő maga is sok éneket írt rajta, kivált élte vége felé. Ezen

költötte hires katonaénekét :

Vitézek, mi lehet

E széles föld felett

Szebb dolog a végeknél ?

Holott kikeletkor

A sok szép madár szól,

Kivel ember ugyan él:

Mező jó illatot,

Az ég szép harmatot

Ád, ki kedves mindennél….

Heltai meséi 1566-ban jelentek meg először, 1596-ban Másodszor…

A regényes elbeszélések azonban elpusztultak, mert nem őrizték meg

az urak szekrényei. Sajtó alá pedig soha sem kerüitek. Mikor azután kitört a protestáns mozgalom, az új eszme háttérbe szorította az

 e fajta elbeszéléseket, laposnak, közönségesnek, művészietlennek tekintette a

prózai históriákat ; a versben írt szép történetek felé fordult, ezeket művelte, sőt a külföldi prózai históriákat is versben ültette át

magyarra, kivált ha a tárgy jobban megragadta a lelkét.

A reactio kezdetén azonban megjelent a regényes próza is. Ilyen volt Ponciamis liistoriája azaz hét bölcs mestereknek mondásit

csuda szép hasonlatosságuval foglalván, mi módon az császár fiát Diveletianust hétszer haláltul megmentette, legyen, mely mostan

 igaz és tiszta

magyar nyelvre fordíttatott. (Bécsben, Éber Balázs 1573.)

A magyar fordítás tartalma :

Poneianus. Róma városának ura, elvévé a római császár leányát és vele nemzé Diocletianus fiát…A XlX. század Ludas Matyija már

többet megenged magának. Már tud némely rosszat is mondani földesuráról, Salamon és Markalf szereti a közmondásokat,

példázatokat, azt hiszi, hogy nagyobb súlyt, nyomatékot adhatnak szavainak. Hisz e közmondások és példázatok a nemzeti

eszme moráljának kifejezései, gyakorlati eredményei. Markalf igazán bőven használja őket. úgy, hogy

feltűntek Ipolyinak és másoknak a nélkül, hogy meg tudták volna magyarázni, miért el velők annyira. Később maga a jó

Markalf is közmondásos alakká változott és szívesen hivatkozott rá a szegény, az igavonó ember. /Vége az I. kötetnek/

I. kötet: TARTALOM.

Előszó.

Bevezető. Lap

I. Mi az irodalom ……… ……………….1

II. Az irodalomtörlénet .... ………………3

III. A magyar irodalomtörténet feloszlása. ... 4

IV. A magyar nyelv ... ... ………………5

V. A magyar nép... ... ... .........................9

VI. A magyar nemzet eredete ... ……..12

VII A magyarok ősvallása... ... .. ……..16

VIII. A magyarok ősköltészete ... …….23

A MONDÁK KORA 1300-ig.

Bevezetés ... ... ... ………………………29

A magyar mondaköltészet ... ... ........... 33

A KÖZÉPKORI VALLÁSOS IRODALOM KORA

1300-1526.

Bevezetés ... . ... ... ……………………42

I. A vallásos próza

Legendák és más vallásos iratok .......... 46

II. A vallásos lyra és epika .. ... ... ……..70

III. Világi költészet……… …………….81

IV. Színköltészet ...... ………………….95

A HITÚJÍTÁS KORA 1526-1600.

Bevezetés .. ... ………………………….109

I. A vallásos próza.

II. A biblia fordítása……………………..115

III. A hitvitázó és erkölcstani irodalom…..128

IV. Világi próza.

V. Történetírás ... ... ……………………..223

LYRA.

I. A vallásos lyrra..................................................249

II A világi lyra ………. …………………………278

Az elbeszélő költészet . …………………………292

I. Regék, mondák, balladafélek és elbeszélések …296

II. Hazai és világtörténeti elbeszélések ……. ... ... 350

III. Bibliai és szenttörténeti elbeszélések... ... ... ... 378

A tanító és feddő költészet ... ... ... ... ... ... ……….422

A drámai költészet…….. ...................................... 457

A széppróza ... ... ... ... ... ... ... …………………...474

Név- és tárgymutató ... ... ..................................... 493

II. KÖTET

Full text of "A magyar irodalom története" - Internet Archive

http://archive.org/stream/magyarirodalomt00bodnuoft/magyarir...

Presented to the  LIBRARY ofthe UNIVERSITY OF TORONTO

By GEORGE BISZTRAY

FOUILLÉE ALFRÉDNAK   PÁRIZSBAN

Alfred Fouillée (18 octobre 1838 à La Pouëze - 16 janvier 1912 à Lyon) est un philosophe français.

****

PÁZMÁNY KORA. 1600-1650.

BEVEZETÉS.

A nemzeti reactio hatalmas áramlatába lépünk bele. Minden vonalon győzött, visszaszorította az újítás rajongó

hőseit, leverte az ábrándozókat. kijózanította a mámoros

főket, lehűtötte képzelődésöket és biztosította a nemzeti

eszme győzelmét. Az egész XVII. század és egy rész a XVIII-ikból a nemzeti eszme uralma alatt áll.

A nemzeti zászló lobog az állami, társadalmi és művészeti élet minden terén. Senkit sem háborgat az új.

Ennek a kornak tehát egy fő jellemvonása van és azért egy időszaknak vehetnők. Azonban az anyag bősége indít arra,

hogy lehetőleg két egyenlő részre szakítsuk. Az első felét Pázmány korának nevezhetjük, mert ő fejtette ki a

legnagyobb tevékenységet.

Mint jezsuita hittérítő, mint kiváló politikus és legjobban,

mint író. korának legkitűnőbb embere volt.

Minden kedvezett neki. Az ember megunta a szabadság hullámzását, a vallási, erkölcsi és politikai nézetek örökös zűrzavarát,

az ész rideg bonczolását a haladás nyugtalan javítását. Mint a vándor, a ki útra kel és gyönyörködik a vidék gyönyörűbbnél

gyönyörűbb szépségein, elragadtatva nézi a hegyek s völgyek fenséges alakulását és örül, hogy kiszabadult otthona egyhangúságából,

úgy erezte magát az emberiség a XVI szazadban….

A XVII. század a tekintély, a rend, a szív uralma után     epedvén, a katholicismus malmára hajtotta a vizet,

mint a melynek kebelében mindama kívánságát megtalál-

hatta a nemzet….

Pázmány maga majd minden évben egy- két munkával lépett fel. S míg a protestánsok inkább az áhítatra buzdító müvekkel álltak

elő, a katholikusok egyenes támadásokat intéztek ellenök, melyre alig győztek felelni. …

A jezsuita Pázmány és társai vevék kezökbe az irodalmat. A nyomda segélyével gyorsan és számos példányban terjesztek el

irataikat, a protestáns tanok czáfolatait. A jezsuita író nem panaszkodék, hogy nem ér rá, hogy lelkészkednie kell, hogy nincsenek

forrásai, melyekből müvét megalkossa ; mert ha időre volt szüksége, az áhitat rendes gyakorlatain és egy-két tanítási órán kívül,

asztalához ülhete és nyugodtan dolgozhaték ; ha pedig könyvekre, nélkülözhetlen forrásokra volt szüksége, a rend és pártfogói

éppen nem sajnálták a költséget, hogy előteremtsék a kivánt müveket. ….

* * *

Rimai János (1564 — 1631) előkelő szerepet játszott a politikai életben, nem egyszer volt követ a török udvarnál, mint lyrai költő

 tekintélyes nevet vívott ki magának irodalmunkban. Verseinek a radványi codexe mondja róla: « Méltó, hogy a Balassi írásitúl

 messze ne hagyjuk, mert Balassi Bálinton kívül csak egy magyar sem érkezhetik el véle, bár ugyan igyekezzék is rajta, kiről

 itéletet tehet, akárki az írását olvassa; az mint Balassi Bálint is így szólott róla éltében, mond : Ha úgy mégy elő dolgodban az

mint elkezdte, gyakorolván azt — nemhogy

el nem érkeznél vélem, de meg is fogsz haladni. Sőt haála órájában is őtet vallotta Balassi helyében valónak lenni, mit véghez

is vitt Rimái János . . .» Énekei számos kiadást értek meg és vallásos tartalmuk megfelelt a reactió első áramlatának. Az

érzés igazságával tudott kortársaihoz szólani, a bűnbánó szív fájdalmát némi melegséggel és hévvel tolmácsolni. Határtalan

bizalma istenben, gyöngéd szeretete az egek urához, a szentek szentjéhez, enyhítő, vigasztaló és önmagában vallásos lelke

egészen más hangon nyilatkozik mint a milyenen az actió szentjei szoktak szólani. Ha baj nyomja, bizalommal kiált istenéhez :

Azért te szolgádnak siess oltamára,

Hogy gonoszság miatt ne jussak halálra,

Csak tégedet várlak lelkem váltságára,

Elhagyott igyemnek bosszúállására…

Szenczi Molnár Albert zsoltár fordítása «az francia nótáknak és verseknek módjokra<<  1612-ben Oppenheimban jelent meg

csinosan nyomatva. A végén már különösen szertartási énekeket is foglal magában, némelyek régiek vagy pedig a protestantismus

 első énekeseitől, mint Huszár Gáltól vagy Bornemisza Pétertől valók, pl.

a « Gyermekek rengetésére», melyben ugyan kevés gyermeki van. Molnár Albert munkája azonban nagy jelentőségü munka.

A nemzeti eszme első tizedeiben a buzgó protestáns ízléssel tudta párosítani a két idő szellemét. Új volt a formára és dallamra

nézve, de elég nemzeties,

elég magyaros nyelvére, erős és fenséges stílusára nézve. A nemzeti eszme bensösége és melege ömlik el sorain, melyek idegen

mintákat honosítanak meg a magyar földön. Hosszas külföldi tartózkodása, idegen házassága, más vidékek szokásainak elsajátítása

 két ország gyermekévé tették a hányatott férfiút. Ifjú korának magyar géniusa

másik hazájának geniusával párosult s e szövetség üdvösen hatott költészetére, melyet szívesen fogadtak a protestánsok, az új

eszme hagyományosai. Szenczi Molnár Albert a két eszme összeütközésének napjaiban virágzott,  ifjúsága ebbe a korba esik.

Költészetén tehát mindkét időszak jellege megvan. Idegen, művészibb formák meg-

honosítása jó magyaros nyelvvel párosul nála…

A mostani reactio idején különösen a zene szempontjából bolygatják Szenczi Molnár Albert tevékenységét…

A két eszme összeütközése nagy küzdelmet, harczot támaszt az ember bensejében ; nem csoda, ha izgatott lelke a legkönnyebb

 formában, a lyrában nyilatkozik s nagy számmal keletkezik, szaporodik a lantos költészet. Balassa költeményeinek radványi

kéziratából tudjuk, hogy

a jeles költőn kívül számosan daloltak. E kézirat készítője mondja:

« Kezdődnek itt már külemb-külemb-féle szép énekek, melyeket ez mostani poéták szerzettek, akarván az poetaságban

elméjöket fárasztván futtatni az Balassi Bálint elméjével és poetaságban elérni és meg is

haladni, melynek bizony csak az egyike is kétség, nem

hogy mindkettő>>. Valóban sok lantosunk volt. Megpendült országszerte az egyházi és világi lant. Könnyen termett a vers,

író és nem író megpróbálkozott vele…Thaly Kálmán még a hatvanas

években felkutatott néhány ily gyűjteményt s kiadott belőlük számos éneket. De valószínű, hogy még több ily gyűjtemény

van országszerte elrejtve a levéltárakban, melyek csak ezután kerülnek napfényre…

A KURUCZVILAG KORA. 1650—1711.

Bár sok szerencsétlenség és viszontagság érte a nemzetet a XVI. század elejétől a XVII. közepéig, hisz ezer sebből vérzett

 a lesújtott ország teste, melyet majd a német, majd a török, majd meg a magyar öldökölt ;

mindez a szerencsétlenség csak növekedett a XVII. század második felében.

Rákóczy György kétségbeejtő lengyel hadjárata, mely az egész Erdély pusztulásával, lakosainak rablánczra füzesével,

városai- és falvainak fölégetésével végződött, volt a kezdet, melyet szakadatlan sorban követett az egyik baj a másik után.

Csupa bizonytalanság az állam

életében, rombolás és gyilkolás a társadalomban, felekezeti düh és öldöklés a vallások érintkezésében. Szegény, szerencsétlen

Magyarország !

Nem volt elég a törökök és tatárok kegyetlensége, a zsoldos hadak rablása, a német hadvezérek magyargyűlölete ; jó ideig a

katholikus és a protestáns vallás különítette két táborra az ország fiait, kik leleményes

módon tettek kárt egymás életében és vagyonában. Katholikus főpapok, mint egy ideig Szelepcsényi primás, továbbá Bársony

 György és mások megfeledkezvén arról, hogy a magyar nemzet fiai, szivesen látták honfitársaik véres üldöztetését csupán azért,

mert protestánsok voltak.

Vakbuzgó jezsuiták szították ezt az üldözést, mely karóba huzatta, bitófára vonatta, gályára küldette a szegény kálvinista és

lutheránus magyart, a ki azonban, ha szerét tehette, kegyetlen boszút állott a katholikus papokon, kivált a jezsuitákon….

A HITVITÁZÓ ES ERKÖLCSTANI IRODALOM.

A magyar történetírás e korszakban nem egy figyelemre méltó müvet tud felmutatni. Kissé tisztultak az eszmék, legalább a

gondolkodó világiak között megszűnt az az elfogult és egyoldalú kárhoztatás, melyet a század első felében mindenütt megtalálunk,

katholikusoknál és

protestánsoknál. A papok ugyan még a régi álláspont hivei, állásuk sem engedte, hogy másképp írjanak, bár később a modor, a

hang, az irály náluk is elárulja, hogy

változnak az idők.

Jellemző e tekintetben Pethő Gergely krónikája. Rövid magyar krónika sok rendbéli fő históriás könyvekből

nagy szorgalmatossággal

egybeszedegettetett és irattatott Pethő Gergelytül. 1660. Ez egy összefüggő történeti munka, melynek szerzője ismeretlen.

Kálnoky Sámuel, a ki e krónika második kiadását rendezte sajtó alá, azt

mondja, hogy e név alatt gr. Zrínyi Miklós rejtőzik. Spangár András jezsuita, a ki 1732-ig folytatta, azt hiszi a könyv szerzőjéről,

hogy már 1626-ban elhunyt. Lehet, hogy Zrínyi csak kiadója volt.…

A mi Pethő Gergeiy krónikáját illeti, már fentebb dicsértük határozott tárgyiasságát, most említsük meg egy pár különösségét.

Mindjárt a czímlap után mondja, hogy ha valaki érteni akarja, «úgy gondolkodjék felőle, mintha Tótországban volna akkor, mikor

ezt olvassa>>,

sőt a negyedik lapon egy kiváltságlevél foglal helyet, melyet állítólag Nagy Sándor adott …

Bethlen Miidós kanczellár megírta a maga életrajzát. Világot látott ember volt, a ki megfordult a művelt nyugaton, részt vett a nagy

 politikában s a mit írt, annak súlya volt. Nem ment ugyan az üres fecsegéstől, a haszontalan mende-mondáktól, de általában

elmondhatni róla, hogy korának legkedvesebb történeti olvasmányát adta. Érdekes például mindaz, a mit korának iskolai

tanításáról mond…

Zrínyi Miklós hadtudományi és politikai iratai közül csak egy látott napvilágot. E korszak végén Forgách Simon tábornok 1705-ben

 kiadta Az török áfium ellen való orvosságot II. Rákóczi Ferencznek ajánlva. Más művei: Mátyás király életéről való elmélkedések,

 a Vitéz had-

nagy, Siralmas panasz, a Tábori kis trakta kéziratban keringtek országszerte. Ez utóbbi nincs befejezve.

Mindezen iratokat mély értelme,

bölcs belátása és lángoló hazaszeretete sugallta. A mint a XVII. század nemzeti eszméje visszaszorította az új eszmét,

mutatkozott az a

békére, nyugalomra való hajlam, mely a reactió második felét vagy végét jellemzi. Az elernyedő nemzeti eszme nem szereti

a háborút.

 Míg tart az új eszmével a belső harcz, tartanak a nagy nemzeti háborúk is mint a XVII. század első felében …

A reactió nem tűri a nemzeti eszme ellenes újításokat és ha szenvedélyes, heves fiatal ember a mozgató erő, a ki tapintat nélkül,

makacs erélylyel akarja keresztül vinni terveit, könnyen összetörik, zúzódik a szirteken, melyeket nem tud kikerülni.

Ez a sors várt a nagy tehetségű Apacsai Csere Jánosra, a ki 1619 ben a Barczaságon született s Geleji Katona István közbenjárására

 Hollandiába Utrechtbe ment, hol tanári állást kaphatott volna ; de hazatért és a gyulafehérvári főiskolán kapott alkalmazást. Fiatal

buzgósága, merész bölcsészeti nézetei bántották társainak rendes

köznapi gondolkodását. …A nemzeti eszme felelemmel tekint minden újra. S Apáczai nem volt az a körültekintő, gondos lény,

a ki minden szavát latra veti, mielőtt kiejtené ; nem volt az az óvatos tanár, a ki

szerényen kitér az ellentétes nézeteknek. Lángoló hazaszeretete, apostoli heve, tudományszomja és új bölcsészete mind arra

kényszerűek, hogy szembe szálljon mások támadásával, elfogadja a harczot, melyet maga is keresni látszott. Úgy látszik, azt

hitte, hogy a harczban aczélosodik meg a tehetség, érik meg az eszme s győz az igazság. Ez helyes volt az eszmék akkori

harczi zajában, csakhogy a ki magában állt, nem vihetett ki semmit. …« Magyar Encyclopaediája azaz minden igaz és

hasznos bölcseségnek szép rendbe foglalója és magyar nyelven világra bocsátása>> Utrechtben 1653-ban jelent meg.

A derék magyar író és gondolkozó már ifjú korában érezte egy oly könyv szükségét, melyben az akkori ismeretek összegét

 mind megtalálná…

Már a vallásos próza tárgyalásánál megismerkedtünk egy derék magyar nővel, a ki a költészet terén sem volt járatlan.

E derék nő Fetrőczy Kata- Szidónia Fekry Lőrinczné volt. A müveit asszonyt Thaly Kálmán ismertette meg bővebben

az irodalomtörténet művelőivel. Ő írta meg életrajzát. Lelkesedéssel és hévvel szól róla, kit nemcsak szerető atyjának és

testvérének elveszte, vagyonának pusztulása, hanem férje szerelmének állítólagos elhidegülése is gyötrött és a szenvedés költővé tett.

Csak magamban tartom holtig gyötrelmimet,

Versekkel enyhítem keserűségemet :

Kinek terjeszthetném elejbe sebemet

Nincs ; csak sírván mérem irott verseimet.

S a jó feleség és édes anya szorgalmasan irogatta verseit és vallásos iratait. Jól gördülő bánatos sorok a versek,

 melyeket igaz fájdalom őszinte szavakban tolmácsolt. Mikor nem nyer vigasztalást az emberektől, mikor mindenki

 elhagyja, a természethez fordul, tőle kér segélyt és kitörő fájdalommal mondja :

Szánjatok kősziklák,

Erdők, kies puszták

Bánkódjatok én rajtam ;

Szánjatok meg, kérlek.

Mert jaj! búban élek,

És im mire jutottam!

Mezők szép virági.

Vizek szép folyási

Könnyezzelek én rajtam !

Máskor pedig szépen mondja :

Bús embernél legkedvesebb az szép zöld erdő,

Az sem adhat vigasztalás!, az is nem kellő ;

Folyóvizek, szép források, nyári friss szellő,

Minden világi sok szépség — búdat nevelő. …

Azzal vádolja férjét, hogy özvegygyé szeretne lenni, hogy igaz hitvesének halálát várja ; de reméli, hogy bánkódva

 fog reá visszaemlékezni.

Talán holtom után

Egyet sóhajt s megszán

Én sok gyötrelmimet azzal meghálálván —

Elsenyvedt szivemnek ezt jutalmul adván !

Máskor meg véget vet verseinek, mert nincs bennek bús szivemnek vigasztalása lelkemnek — sőt áradása könnyemnek.

A jó feleséget és anyát a szerelem és szeretet gondjai bántják, földi aggodalmak gyötrik, azért hol eredeti, hol fordított énekekben

fordul istenéhez, melyeket szintén az érzés igazsága és melegsége, a ritmus szabályos verése tűntet ki. Bel- és külalak tekintetében

korának szebb versei közé tartoznak e nő alkotásai s valóban kár, hogy annak idején nem jelentek meg nyomtatásban. Sok kesergő

 szívnek szereztek volna enyhülést. De az akkori sajtóviszonyok nem kedveztek az írónak, különösen nem a verselőnek. Érdemesnek

sem igen tartották az

efféle költemények kiadását.

A XVII. század második felének sok verse láttára Arany László azt hiszi, hogy « sajátságos jellemvonás népünknél, hogy a bajban és

bánatban költeménybe önti panaszait az is, a ki talán soha sem írt volna verset>>. Valóban a bujdosók tele vannak verssel. Bánatuk

 dalra fakasztja őket. A kiket börtönbe vetnek, a kik az akasztófát rettegik, a térdig vasban szenvedő rab, a földönfutó betyár, a

szökött katona mind dallal vigasztalja magát, barátait, ismerőseit. Arany László nézetében sok igaz van s inkább csak azért hoztuk

fel, mert egy régi állítást tolmácsol. A tévedés csak abban rejlik, hogy e sajátságot népünknek tulajdonítja, a mi általános

emberi tulajdonság és nem tudja, hogy e sajátság leginkább az újjászülött nemzeti eszme idején a tulajdonunk. Az új eszme és

a harcz korszakában nehezen megy a verselés. Ilyenkor jobbadán csak a hivatottak és a merészebbek verselnek. Senki sem

szereti a fűzfa verseket. De a mint a nemzeti lassankint legyőzi az új eszmét vagy részben magába olvasztja, a világ minden művelt

népénél terjed a könnyű dalocskák, bánatos alagyák szerzése. Bár a nagy közönség kényelme szereti a pongyolább előadást, a

könnyen gördülő prózát, mégis sok verselő akad, csak hogy ezek sem szoktak nehéz feladatokkal küzdeni, hanem főleg szerelmi,

érzéki vagy más töprengéseiket öntik ki meleg dalokba, elegiákba. Napjainkban is sok az

elég ügyes dalszerző, holott annyira szeretjük a prózát, hogy kevesen tudnak elolvasni nagyobb verses munkát. Irtóznak a hosszabb

 lyrai költeménytől is. E magyarázat után érthető lesz az a föltevés is.

hogy csak a fölkelések idején támad fel a nemzeti lelkesedés, a hév, a remény és a költői ihlet. Valóban a nyomás ellennyomást

kelt, támadás idején kitör belőlünk a panasz, csakhogy a hangra nézve minden a támadás idejétől függ. Például a szatmári kiegyezés

 után nem sokára

beköszöntött az új eszme, mikor a verselés más irányt vesz, mikor nem szeretjük a régi nemzetit, ezer kifogásunk van a nemzeti

 eszme minden eleme ellen. A reactió első felében, a harcz korában, legszenvedélyesebb a nemzeti költészet ekkor nyilatkozik

igazán erőteljes, férfias hangon….

A magyar nép és történet egyik legszebb alakja, a magyar faj egyik eszménye a törökverő és költő Zrínyi  Miklós, kinek

nevéről lehetne megjelölni a XVII. század közepét. Igazán kiváló, igazán nagy ember. Bírta mindazon fényes sajátságokat,

melyek kiemelik és szemünkben fölmagasztalják a férfiút. Nemes és előkelő magatartása : becsületes nyíltsága és mély erkölcsi

 alapja hatalmas szellemmel, beható értelemmel és fényes költői phantasiával párosult. Honszeretet és a hazafi erős ambicziója.

mely tenni s a hazának élni kívánt, finom műveltség és a tudomány, művészet és irodalom szeretete, mindez csak emelte a

csodálatot, melylyel a magyar és az idegen szeme tekintett reá. Mint gazdag főúr. mint katholikus mágnás, mint Pázmány neveltje,

 az akkori időben is rendkívüli gyorsasággal emelkedett. Bizalommal

tekintett reá a bécsi udvar és számos méltósággal ruházta fel a király, de csakhamar érezte, hogy bár hű emberrel, mindamellett

igaz és lelkes magyarral van dolga, a ki jót akar ugyan a birodalomnak is, de mindenekelőtt hazáját szereti.

Ifjúságában még erős katholikus, nem hiába a jezsuiták növendéke, később azonban kiszorult lelkéből a vallásos elfogultság;

mindvégig hű maradt vallásához, jámbor, vallásos lélek, de becsül és szeret minden magyart valláskülönbség nélkül. Midőn az

egész nemzet két táborra oszlik, melvről bátran elmondhatni, hogy az egyik fél katholikus, a másik protestáns volt ; Zrínyi

ragaszkodik ugyan királyához, de sok tekintetben ingadozóvá lesz és gyűlölettel néz az udvar irántunk ellenséges tanácsosaira.

Nagy műve, melynek czímlapján az Adriai tenger syrenájának nevezi magát, még alighanem a buzgó katholikus ifjúnak, a jezsuiták

 lelkes tanítványának agyában született meg. Egy esztendőben, sőt egy télben vitte véghez munkáját, melyet a magyar nemességnek

ajánlott. Ó adja isten, hogy véremet utolsó csöppig hasznosan neki dedicálhassam. Harminczhárom éves korában jelent meg a

mű Bécsben 1651-ben. Az előszóban már Szigeti veszedelemnek nevezi. Mint maga mondja, csak mulatságért írta, semmi jutalmat

sem vár érette, hisz más az ö professiója vagy mestersége, nagyobb és jobb országunk szolgalatjára. Ő csak mulatságból,

szórakozásból akar poéta lenni, nem tartja magát hivatásos költőnek, a kinek nincs másra gondja: neki ez a legutolsó.

Irt. ahogy tudott, noha a mint mondja, némely helyen jobban is tudott volna, de szánta rá vesztegetni munkáját.

Igazában azért nem javított müvén, mert nem ért rá. Az ország dolga foglalta le minden idejét. Jól tudja, hogy van

fogyatkozás a verseiben, de hisz saepe et magnus dormitat

 Homerus ; azért bizony szégyen nélkül szemlélhetem csorbáimat. S mivel szegénynek találja a magyar nyelvet, azért török, horvát

és deák szókat kever verseibe, a ki históriát ír, elhiszi szómat. — de különben

szebbnek is tartja az idegen kifejezések belé vegyítését.

Mikor az új eposz megjelent, csak kevesen vették észre, pedig alighanem a kor szokása szerint sok példányt osztott ki a szerző.

Már előkelő és nagy neve is magára vonhatta a figyelmet…

Conceptiója kiválóan szép. Tehetségre vall, hogy a kis Szigetvár védelmét oly nagyszerűvé tudta tenni, hogy egy eposz tárgyává

lehetett. Tagadhatatlan, hogy nem nagyszerű magában véve…A Zrínyiász csak kevés magyar küzdelme a hatalmas török óriási

serege ellen. Az egész

inkább martyrhalál, mint nemzeti actió, Zrínyi halálát kívánja az egek ura, hogy megbékéljen, hogy kiengesztelődjék a magyarokkal,

a kik «a szép keresztyén hitet lábok alá nyomták, gyönyörködnek Jeülönbkülönb vallásoknak…

A mellékeseményekről Toldy megjegyezte, hogy lazábbal függnek össze a mesével, hogy a négy közül egy sem nyúl be az egésznek

szervezetébe akár gátlólag, akár előmozdítólag, szereznek azonban változatosságot, adnak korképet, kibővítik ismereteinket, jobban

belátunk a jellemekbe. A szerkezet elismerést csal ajkainkra. Az egésznek menete, fejlődése, emelkedése és leszállása van, mint

egy igazi művésztől várhatni. Zrínyi mint egy kitűnő hadvezér tudja beosztani, elhelyezni az egyes részleteket, nem száraz históriai

egymásutánnal untatja olvasóját, hanem a művész érzékével tudja mit és hogyan kell előadni.

Kortársaihoz hasonlítva, messze túlhaladja őket. Báró Liszti vagy Gyöngyösi gyarló kontárok a concepció és compositió tekintetéből

hozzája képest. És mégis épen az ő conceptiója volt idegen a XVII.

század második felének szellemétől. Az ország legnagyobb része vérzett a protestáns üldözésektől, városok, faluk feldúlva, lakóiktól

 megfosztva állottak a felekezeti harcz miatt. Az ujjászülött nemzeti szellem csakhamar nem akarta elhinni, hogy az isten haragja

a szegény meggyötrött protestánsok miatt sújtja a magyar nemzetet, hisz ők mindenfelé háttérbe szorultak, sokan hazátlanul

nyomorogtak, mások török földre menekültek. Jeles magyar hazafiak, a kik szerették hazájukat és műveltebbek valának, érezték,

 hogy a török mellett Bécs is nagy ellenségünk, a ki terjeszti, erőszakos eszközökkel terjeszteti a katholikus vallást, mely népszerűbb

lehetett a század első tizedeiben, de a második felében kevésbbé volt az. ők már azt hitték, hogy mindkét vallás szépen megélhet

egymás mellett és kezet fogva kell harczolniok a

gyűlölt  német sógor és a  kutya török ellen….

Az eposz sincs kivéve azon szabály alól, hogy igaz, teljes, való embert rajzoljon erényekkel és hibákkal. Csak a nép mondáiban

lehet tisztán angyalnak festeni az egyik részt és ördögnek a másikat. Oly müvelt lélek alkotása, milyen a költő Zrínyi Miklósé volt,

a művészi teremtés törvényei alá esik. Jellemei nem lehetnek csupa angyalok, sem pedig tiszta ördögök. Már pedig a keresztyén

tábor két jelese : Zrínyi és Deli Vid nem mutat semmi emberi gyarlóságot. Deli Vid házi életének rajzát szívesen olvastuk volna,

 hisz ott volt Borbála, az egyedüli asszony Szigetben : de a török tábori kalandot kivéve, mitsem hallunk ez asszonyról. A pathos

hangjai mellett jól esik olvasnunk a két török vezér vacsoráját és a török ifjú énekét Siklós alatt. Szívesen olvasnók Szigetvárában

 is a magyarok belső életét, különösen a szép Borbáláét….. Lám Virgil mennyi művészettel illesztette költeményébe a szerencsétlen

 Didó szerelmét : s noha Zrínyi annyira utánozta Virgilt és Tassót, hogy számos jelenetet és mondatot kölcsönzött müveikből,

épen a vonzóbb részeket hagyta el…

Véleményem szerint ez a kifogás nem magyarázza meg a költemény elfelejtését. Bármily gyönge a költő verselése, mégsem annyira

gyarló, hogy egy különben jeles müvet épen miatta ignoráltak volna. Helyenként elég szépek is azok a versek. Erőteljes, férfias

komolysággal gördülnek….

Arany János azt gondolja, hogy Zrínyi megelőzte korát és nem hatott reá. Mi azt hiszszük, hogy a Zrínyiáss egy kissé elkésett. Vannak

mások, a kik azt tartják, hogy népünknek a XVII. században még nem volt érzéke «az oly magas löltöi tulajdonok iránt, minő az

 alkotás egysége, formabeli telje és kerekded volta.>> Ezeket rég megczáfolta Arany János, mikor azt mondotta, hogy őbenne van

ez az emberi ter-

mészet alapjában, mint a köznép meséi, mondái, balladái bizonyítják.

Jellemző, hogy másfél század után épen a classicísták, a görög-római remekek hű követői és csodálói, a nagy művészet, a mesteri

compositió igazi tisztelői fedezték íöl Zrínyi eltemetett szépségeit, Ráday Gedeon és

barátjai ismerték föl a költemény nagyságát. Érdekes, hogy a francziák, németek, sőt maguk az angolok is akkor fedezték íöl

Shakespearet. Ez nagyon természetes. Az ujjászülött nemzeti eszme nem szereti a Shakespeare-i vagy a Zrínyi- féle erőt és

fenséget. Neki nem kellenek

az ily nagyszerű alkotások….

A mi Zrínyi eredetiségét illeti, Arany János alapos tanulmányában fejtegette a kérdést és szorosan összevetette a Zrínyiász első énekeit

Tasso Megszabadított Jeruzsálemével, a többiekre nézve Greksa Kázmér folytatta a munkát. Habár itt-ott feltűnően egyezik az alak.

a jelenet, a gondolat vagy a kép, az egész mű eredeti felfogását, magas conceptióját, hatalmas szerkezetét, zord fenségét senki sem

merte tagadni….

A XVII. század második felének legnépszerűbb költője Gyöngyösi István volt. Előbb Wesselényi nádor belső embere, komornyikja,

a kinek murányi kalandját versbe foglalta. Mikor született, nem tudjuk. Valószínű, hogy 1620 körűi. Azt hiszik, hogy 1653-ban

távozott ura házatói, a mikor megnősült és elvette Békényi Zsófiát és

Gömörmegye táblabírája lett. Később sokáig alít a vármegye élén mint alispán, majd országgyűlési követ volt. 1704-ben mint

elhunytról emlékezik meg róla a megye jegyzőkönyve.

Gyöngyösi István 1664-ben adta a Marssal társal-

kodó Murányi Venus czimű költeményét. Müvét Wesse-

lényi Ferencz nádornak és nejének Szécsi Máriának,

ajánlotta. «Az én kegyelmes uramnak és asszonyomnak

egészséget, hosszú életet kivánok alázatosan>>, mondja

dedicatiójában ; a mi azonban nem teljesült, mert a nádor

1667-ben, neje pedig 1670-ben bécsi börtönében hunyt

el. De a költemény, melyet szerelmes historiáj okról írt,

népszerűvé tette nevöket és az egész ország ismerte a

regényes történetet, melynek megírásáért asszonya Baba-

luska faluval ajándékozta meg. Maga is érezte, hogy hal-

hatatlanná teszi mind magát, mind hőseit ; nyíltan ki-

mondja ezt előszavában, hogy azért írta müvét, hogy

« Nagyságtok egymás kedvéért való cselekedete, a követ-

kező időknek messze határira repülvén, . . . hiresűljön,

ismertessék, terjedjen és éljen örökké. »

Költeményét nem otthon nyugalomban, hanem úton

és zajos szállásokon irogatta ; de mivel könnyen készült,

lassan csak elkészült és átadta a magyar közönségnek,

mely mohón kapta és szívesen olvasta. Ugy látszik nem tréfa, a mit ez előszóban a mű conceptiojáról mond. Ő ugyan «A régi

verseket csinálok

írásiból úgy tanulta>>, hogy «poetai költeményekkel>> azaz

költői leleménynyel is szaporíthatja írásait, amennyiben

belevonta az istenek beavatkozását «Venusnak és Marsnak tulajdonítván a Murányi dolgoknak szerencsés véghez menetelét…

Gyöngyösi is mint kortársai szerette a hosszú czímeket, melyek az előszót pótolhatták volna, de a fecsegő öreg nem engedi el az

előszót s fölemlíti benne, hogy már régen elmúlt esztendőkben megírta versét, melyet elvittek tőle s csak nehezen tudta visszaszerezni

s akkor

is csak elrongyolódottan kapta kezéhez, sőt hiányzottak is egyes részei, melyeket ugyan nem érkezett kiegészíteni, hanem

annyirra-amennyire mégis összeállította.

Mivel Apor Istvánnak ajánlotta versét, illett volna Aporról vagy családjáról meríteni a költemény tárgyát, mert seregekkel győnek

előmbe azok az érdemes dolgok, melyeket nagyon érdemes volna leírni, kedve is volna hozzá, de törődött öregségében erőtlen

keze is keveset

győz, elméje is fáradékony, sőt elégtelen : továbbá csoportosan tóduló dolgai sem engedik, hogy újat írjon. Kiadta tehát Kemény

Gyűjtnek azért össze számos míveseket,

De nem karmazsinnal bánó mestereket,

Sem selyem- s szkófinombocsátó kezeket,

Hanem vasforgató erős Bronteseket.

Melyek mintha jöttek volna az Aetnábúl,

Vulcanus mívének szennyes barlangjábúl,

Most is füst gőzölög némelyek szájábúl ;

Hatan állnak elő kovácsok számábúl….

A NEMZETI SZELLEM SZUNNYADÁSÁNAK KORA

A XVII. század fényes irodalmi alkotásai után az újjászülött nemzeti eszme önmagával való megelégedése, rend, osztály,

kaszt szelleme

következett. Láttuk, hogy már a múlt század véirén megkezdődött e szellem uralma. Az újjászülött nemzeti eszme meg lévén elégedve

önmagával, nem tűri erkölcsi ideáinak bolygatását. Önmagukba

zárkóznak az osztályok, kasztok, felekezetek, vidékek, városok, csak a maguk bajával törődnek, apró, kicsinyes, helyi érdekeiket

dédelgetik. Nyugodt, csendes az ország, a nemzet. Lecsillapul a nagy érdekek országos küzdelme, élet-halál harcza. Az erkölcsi

eszme csak a

végső szükségben tudja felrázni a nemzetet, az egyes osztályok bajaival nem törődik az összeség, elszunnyad az összetartozás

hatalmas érzete. Nemzetek, nemzetiségek, törzsek, osztályok, felekezetek, megyék, községek csendesen maguknak élnek. Közös

eszme nem melegíti,

hevíti keblöket. A békés családi élet, az anyagi jólét, a külső fegyelem megtartása, a hagyományos, megállapodott erkölcsi

eszmék tiszteletben tartása, a létező jogi, politikai viszonyok megbecsülése a fő. Igazában támadni, erőszakoskodui nem tudunk.

Szeretjük a békét, a nyugalmat. Nem bolygatunk másokat, de azok se bolygassanak bennünket. Ahol a korlátlan uralkodó vasakarata

megtámad valamely erkölcsi eszmét, helyzetet, bizonyos fokig tűrjük ; de alkotmányos államban, a hol

módunkban van megakadályozni, erélyesen föllépünk ellene. Ha valamely osztály, felekezet, nemzetiség elnyomásról panaszkodik,

megyék, városok érdekeik sérelmével állanak elő, a béke kedvéért egyben-másban engedünk nekik, mert nem tudunk harczolni,

gyűlölködni….

 Az anyagi jólét a kor fő jellemvonása. Mindenk jólétre, gazdagságra, gondtalan és kényelmes életre törekszik. Ilyenkor fényűzők

vagyunk. Finom drága bútorok, ruhák, ékszerek és más kincset érő holmik halmozódnak fel az úri házakban.

Pompaszeretetünk határtalan.

A művészetben a realismus, naturalismus és trivialismus uralkodik. Az ember érzéki, testi életét szeretik festeni. Nagy érzékök

van a művészeknek a formához s kevés az eszméhez. A költők nem tudnak ideális alakokat rajzolni, egyéneik mind olyanok,

minőkkel mindennap találkozunk az életben. A vers csengő-bongó ritmus, melyekben kevés az eszme. Könnyed, hangulatos

lyra uralkodik mindenfelé. S mivel könnyen terem a kadenczia, azt hiszik, hogy meglehet tanulni a költők mesterségét.

A dráma és epos reális ugyan, az előadás jellemzetes, de hiányzik belőlök a fenség. A nyelv többnyire lapos és kényelmes.

Hanyatlik az orthologia, mert egy közös eszmét karol fel, a hódító nemzeti eszmének kifejezése s helyét mindenfelé pongyolaság

 váltja fel. Terjednek az idegen és tájszók, zűrzavaros, kevert nyelvet

használunk társalgásunkban. ..

Az anyagi jólét, az országos fényűzés sok országban eltakarta ezt az erkölcsi lazulást vagy legalább kevésbbé tűnik fel a

 szemlélőnek, nálunk azonban az ország súlyos anyagi helyzete nagyon érezteti s láttatja a

hiányokat s nem csoda, ha a század első felének történetírói megvetéssel és felháborodással emlékeznek meg róla. Legújabban

 Grünwald Béla foglalkozott vele behatóan. De ő is csak a régi húrokat pengeti, azt hiszi,

hogy «a szatmári békében egy kimerült, lemondó nemzet megadja magát a gonosz sorsnak, mert kétségbeesve látja be, hogy

hiábavaló ellene minden küzdelem. A szatmári békekötéssel kezdődik a magyar nemzet történelmének legdicstelenebb korszaka,

mely egy századnál tovább tart. Történetíróink akár politikai, akár irodalmi viszonyainkat irják le, egyhangúlag a sülyedés,

az elnemzetlenedés korszakának nevezik s jellemzésére a legerősebb kifejezéseket használják. Őseink gyalázatáról, a nemzet

elaljasodásáról beszélnek ... A csapások legnagyobbika súlyosodott reánk, szellemünk haldoklott, önérzetünket

vesztettük el, méltóságunkról feledkeztünk meg, elaljasodtunk. íme a hangzatos Ítéletek, kárhoztatások! Mi volt e gyászos

 helyzetnek oka? Viszonyunk Ausztriához, a rendi alkotmány természete s végre az országnak kedvezőtlen gazdasági és

társadalmi alakulása a múltban…

A költészeti tünemények között első helyet foglal el az új    verselés. Rádai Pál fia, gróf Radai Gedeon

volt, a ki a többi között legerősebben érezte a régi verselés laposságát, kadencziáinak egyhangúságát ; valami

új felé tört a szive-lelke s ez a görög-római és a nyu-

goti formák meghonosítása volt. — Egyébiránt termé-

ketlen szellem, a ki hosszú élete folytán nagyon keveset

írt, csak a jó szándéka nyugtalanította. Gondosan for-

dítgatott Horatius, Virgilius, Anacreon, Macpherson, Gel-

lert s más költőkbül. Ő volt az, a ki felismerte a Szi-

geti veszedelem, mint Arany mondja, «az elfeledett, a

soha nem méltányolt história>> szépségét, átírja nemes

prózába, megkísérli hatméretü sorokba önteni, majd

a Török ifjú énekét (III. ének) nyugoti alakra vál-

toztatni. S mily szépen hangzik, mennyi nemesség, vá-

lasztékosság árad szét sorain ! Sőt egy hősköltemény-

ről, mint maga nevezi « bajnoki énekről » ábrándozik,

bele is fog Árpádjába, melynek bevezetése az 1787-iki

Magyar Múzsában jelent meg. Nyolczas versszakokban

van írva s reánk nagyon tanulságosak ; de a mi legfon-

tosabb, hogy Tavaszi estvéje állítólag már 1735-ben ké-

szült. A péczeli magány és dús könyvtár e szelíd lakosa

lelkében már ekkor izgatott az új eszme s megkezdette

az első támadást, melynek annyi derék folytatója lett.

Müveit Váczy János gyűjtötte össze.

Amadé László nem csak kedves költő, hanem a magyar vers egyik reformátora is volt…

MIKES KELEMEN

Az olvasó gyönyörködtetésére szánt prózai müveket csak pár írótól mutathatunk be, az egyik az újjászülött nemzeti eszme

 gyermeke, a másik az új eszméé, az első Mikes Kelemen, a másik Haller László.

Midőn a nagy fejedelem  Rákóczy 1711 ben hazánk földét idegennel cserélte föl, a számos bujdosó közt egy lelkes, és a fejedelmet

egész odaadással szerető erdélyi ifjú is volt : Mikes Kelemen. 1690-ben születve, mint huszonegy éves ifjú, tele hazája és nemzete

lángoló szeretetével, de még annyi keserű tapasztalással is, hagyta oda hazáját, hogy soha se lássa azt. 1717-ig Franczia-

országban tartózkodott. Hihetőleg itt ismerte meg a fensőbb műveltséget, melynek megszerzése hazájának örökös harczai és

saját maga hányatott gyermek- és ifjúkora miatt lehetetlen vala. Az előkelő, finom franczia társaság, melyben Rákóczy és

 társai megfordultak, hihetőleg buzditólag hatott a tehetséges ifjúra, hogy szorgalom által üsse helyre azt, mit a körülmények

 okoztak. Nem hihető azonban, hogy Mikes rendszeres tanulmányozást űzött volna. Bizonyos szak aligha fogta el lelkét annyira,

hogy abban mélyebb haladásra tehetett volna szert. Ha mégis valamire különös súlyt fektetett, ez a történeti lehetett, főleg egyház-

és állam-történeti. Különben a  Törökországi Levelek egyetlen pontja sem szól arról, miként tölte szabad — ez pedig sok

volt — idejét Francziaországban, nem említi az olvasott szerzők nevét, úgy hogy ezekről teljes homályban maradunk.

1717-ben Rákóczy « bujdosó magyarjaival > keletre, Törökországba vándorolt, hogy gyönge eszköze legyen egy folyton

gyengülő hatalomnak, Törökországnak: hogy ijesztőjéül szolgáljon egy mind inkább erősödő birodalomnak, Ausztriának.

Új hazájukban Drinápoly, Bujukdere, Jenikö, Rodostó jelöltetett ki tartózkodási helyökül, a porta elég nagylelkűen gondoskodott

 élelmezésökről, a jó szomszéd vendégszeretetét az utolsó emberig, — ki  maga Mikes volt, hálával tapasztalták, de sem a

tenger mérhetetlen képe, sem a vidék bája nem semmisíthette, csak enyhítette, a fájdalmakat, melyeket a száműzetés magánya

szült: Erdélytől, attól «a kedves tündérország-

tól» távol, Mikes, mint Toldy véli, naplózott, melyekből később állítá össze azon Törökországi Leveleket, melyeket talán báró

Tót Ferencz mentett meg, Kulcsár pedig 1795-ben és Toldy Ferencz 1861-ben a szerző saját kézirataiból sajtó alá rendezett.

Leveleinek száma 207-re rúg, az első kelte Gallipoliból Anno 1717. 10. octobris. az utolsóé : Rodostó, 20. decz. 1758. «Az

első levelemet, a midőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilenczedikben írom mondja utolsó

levelében. E levelek gyöngéd megnyugvása a gondviselés változhatatlan rendelkezésében; azon minden kitörés nélküli vallásos

resignatio, melynek egyhangúságát csak egyes hazai dolgok megpillantása zavarja meg ; azon derült, édes keserű felfogás,

humoros világnézet, mely első levelétől

az utolsóig mindnyáján alapjellegként tűnik fel, nem negyvenkét, hanem legfölebb néhány év lefolytára mutat. A kéz, mely

e leveleket írta, nem a 27 éves fiatal emberé, hanem a hatvanas öregé. Mi sem mutat e levelek egymástóli oly mersze időtávolára,

 míg egész tartalmok és hangjok elárulja, hogy szerzőjük egy a sors csapásain kissé megtört s reméllni megszűnt, de épen e csapások

által mélyen megtisztult s önmagával kibékült szív. Az a józanság, mellyel a tényeket megítéli; a mérséklet, mely az európai

bonyodalmakban és azoknak a török által felhasználtatásában mindig hazáját s Magyarországot s főleg Erdélyt félti, nem egy

fiatal számüzötté, ki bukott fejedelmét idegen tájakra kiséri, hogy onnét ismét győzelmesen térjenek vissza az elnyomott

hazába. Igaz, elmondja, hogy «az öreg fejedelmet igen szerette » és bujdosását «az urához való vak szeretete okozta”, de e

nyilatkozatát a késő idő látta, s tudjuk, hogy véleményünk a multakról az évek nyomása, a szerencsétlenség  súlya alatt mennyire

átváltozik. Az átélt eseményeket, az elmúlt világot mily más üvegen nézzük hatvanas éveinkben, kivált midőn saját személyünkre

vonatkoznak.

A jó öreg azon felfogása bujdosása felől, melyet Leveleiben nyújt, a száműzetés hosszú és unalmas éveiben fejlődhetett ki.

A megőszült remete keresve kereste hazája elhagyásának, a franczia- és törökországi bujdosásnak indokát, s csak a nagy

fejedelem egyéniségében találta azt, s nem jutott eszébe, hogy a huszonegy éves ifjú, midőn a szülőhaza határait átlépte,

 vezére- és társaival azért távozott, hogy rövid idő múlva ismét számoljon a némettel. Természetes, hogy idővel, mikor az

 ifjúkor e vágya füstbe ment ; mikor a török hatalom tehetetlensége mi reményt sem nyújtott ; mikor évek során át tapasztalta,

mily rosszul «fo!y ennek az imperiumnak a dolga” : akkor a folyton munkáló keresett és talált is egy új okot, a közösen csodált

 fejedelem személyét.

A Törökországi Levelek tárgya Mikes és a bujdosók kisebb-nagyobb élményei, törökföldi tapasztalásai, s ha más tárgy hiányzott,

egyes fölvetett, nem egyszer válási kérdések, « egyházi szokások. » Szól a templomrend eltöröltetéséröl, a nagyböjt eredetéről, a

pápák primátusáról, a püspökök fényes hintóiról stb. Egy aristocrata és feudális ur meggyőződésével védi ez utolsót, midőn mondja:

«Mit mondanának most egy tolentinumi érsek felől Spanyolországban, a kinek három- vagy négyszázezer arany jövedelme vagyon

 esztendőre, hacsak egy szolgálót tartana, a ki babot főzne ebédjire és egy szamáron kerülné meg a dioecesisét. A hitigazságok

kérdéseiben dogmatice correct kath. nézeleket vall, kételyeket nem ismer, s noha Erdélyben és Törökországban nem egy vallással

 állott szemben, ez kath. hitét meg nem rendíthette. A lelki és egyházi dolgokról általában nagy tisztelettel szól, de mindez nem

 tartja vissza, hogy enyelgő tréfáját ily pontoknál is ne alkalmazza, mi például az 58- ik levélben, hol a nőknek papi pályára léphetését

 kedves tréfája tárgyává teszi. <-Már látja, hogy

a nagy böjtből igen kicsidet csinálnának, vagy talán kitörülnék a kalendáriumból és annyi idővel meghosszabbítanák a farsangot

mely hosszú volna a gyóntatás .... de meg ellenben könnyű penitencziát adna.» De vallásos lelkének legszebb vonása marad azon

őszinte megnyugvás, melynek számos levél végén kifejezést ad. «Hogy pedig azon végezzem el levelemet, amin elkezdettem, hogy

 ajánljuk Istennek bujdosásunkat és ha sóhajtunk is, ne törődéssel sóhajtozzunk ; mert igen sokan vannak olyanok, a kik rosszabbul

vannak nálunknál. Erre azt mondja ked, hogy a nem nagy vigasztalás, és mi haszna vagyon egy éhelhalónak abban, hogy Kolozsvárt

jó kenyeret sütnek? A való, hogy a nyughatatlansággal való vágyódás az istent megbántja A sóhajtás mind könnyebb,

mind hasznosabb

leszen, ha aztot az istennek ajánljuk és ha csak az ő segítségét suhajtjuk. De ismét hasonlíthatlan szerénységgel magát azon paphoz

 hasonlítja, ki népének jó tanácsot ad. de maga nem követi, s midőn szemére hányták, felelé : «Én csak nektek prédikálok, nem

magamnak : Talán én is azt mondhatom kednek szerencsés jó étszakával együtt. Hazája- és nemzetének szeretete vonzó tárgyát

képezi e leveleknek. A bujdosó lelkében e szeretet a távolság által csak erősbülhetett. Midőn 1738-ban a török hadak élén Ausztria

ellen nyomulának, hazáját félté a pusztítástól, s midőn visszatérve Nikápolynál az édes Olt vizét megpillantja, «csak azt sem láthatta

 suhajtás nélkül ; mert olyan édes hazából foly ki, a honnét 31 esztendőtől fogvást ki van rekesztve. Szerette nemzete

nyelvét is, a magyart, s mélyen fájt nemes szivének, midőn a nagy Rákóczy bécsi nevelésben részesült fiát látva, észrevéve, hogy

 nem tud magyarul, de még «azt sem tudja, mi légyen a nemzetihez való szeretet ; mert soha a nemzetivel nem társalkodhatott.

» Fájt szive, mikor a bujdosók új fejedelmét derék atyjától annyira elütni látta. Elkeseredve mondja: «Vigasztalásunkra vártuk ez

 ifjút : de szomorúságunkra jött. A szép rendtartást, a melyet az atyja szabott volt közöttünk, és a melyet oly igen igyekezett annyi

 esztendők alatt megtartani és

megtartatni velünk mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordítá és annak elrontásán kezdé az itt való életét úgy annyira, hogy

olyan kevés idő alatt abban a keresztyéni és fejedelemhez illendő rendű tartásban alig marad meg valami. Minden eltöröltetett, és

csak a nagy rendetlenségnek ködi szállotta meg a házunkat. A rendet nagy rendetlenség követte, az okosságot hebehurgyaság, a

 kegyességet a harag és idegenség, úgy annyira, hogy harmincz esztendőtől való bujdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint

már ez a három holnap. Most suhajtjuk leginkább a mi megholt urunkat ; mert szomorúan kell néznünk az atyja és a fia között

 való nagy különbséget.  Mégis midőn hazájáról beszél, Erdélyt szereti kiemelni Magyarország felett. Jellemző az, mit a 32. levélben

ír: «Ha magyarországi volna ked, tartanék valamitől ; de erdélyi levén, ott a nemes asszonyoknak a szavok olyan állandó, valamint

a brassai havas .... egy erdélyi asszony nem ér-e annyit mint tiz magyarországi ? . . . . Mikor Magyarországon fogyatkozás vagyon

a napban, csak egy erdélyi asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ad.» E merész nagyítástól maga is megszeppenve,

támogatni törekszik s azért hozzáteszi : «E nem dicséret, hanem igazmondás. «

Majd a törökök és földjükön lakó más népek, mint a görögök és örmények, szokásait festi, a mint egyik-másik ily szokás épen

alkalmilag tolla alá kerül. Vagy néha, kivált utóbbi leveleiben, melyekben a tárgy hiányozni látszik, bizonyos rendszerrel is.

Előtte a hanyatló Törökország, látja mint csapatnak le a képtelen vezérek, és mint emeltetnek helyükbe ismét egy favágó, egy

mészáros, kik az állam- és hadügyekhez mit sem értenek, s mikor már valamit tanultak, a női cselszövény megbuktatja őket.

Fájdalmasan veszi a társas élet hiányát keleten, az ő rokonszenves enyelgése, kedélyes tréfája keresve kereste a társaságot, de

a magyarokon kivül sehol sem találta meg. A társas élet e hiánya képezi ezerszer ismételt panaszát: «Az unadalomra mindennap

elég alkalmatosság adatik ; mert ezek a bóerok olyanok mint a medvék az idegenhez. » 150. 1. Bukarestből írja: «Nem tudom én,

micsodaféle emberek ezek, de ezekkel nem lehet társalkodni. 155. 1. A törökökről mondja: «Való, a törökök bennünket szeretnek,

semmi fogyatkozásunk nincsen, de az idegen nemzetnek nehéz itt ; mert semmi ismeretséget, barátságot nem tehet. Ez a nemzet a

keresztényt nem utálja, de megveti. Azt nem kell várni, hogy valaki a házához hijjon bennünket. — Bizony nincsen is az a

 nagyravágyódásom, hogy valaki magához hijjon ; mert ugyanis miért ? Ott ad egy pipa dohányt, egy findsa kávét, azután egy-két

szó után a hosszú hallgatás ; mikor pedig a füstölőt elé hozzák, már az arra való, hogy el kell vakarodni a háztól. Azt ugyan talán

meglehetne kérdezni a gazdától, hogy : mint vannak a ked gyermekei? — de azt kérdezni, hogy: mint vagyon a ked felesége ?

azt nem jovallom senkinek, mert botokkal kisérnék ki a háztól. És a gazdasszonyról nem is kell emlékezni, mintha asszony sem

volna a világon. Képzelhetni mennyire ellenkezett e fagyos életmód Mikes

Könnyű, kedélyes modorával, a török hallgatagság az ő szívélyes csevegésével, a keleti indolentia és lassú mozgás az ő élénkségével.

Végre hogy megszűnjem a tartalomról szólni, csak pár gazdasági és nevelési levelét hozom fel, melyek hazája iránti szeretetének

való jelei. A török gazdaság két ágát, a gyapotét és selymét ajánlja ; részletezi a gyapot és selyem gondozási módját, s hiszi, hogy

hazájában is tenyésznének. Kiváló becsüek a nevelés-oktatásról írt sorai. Mikes látja, hogy «a mi boldogtalan országunkban a jó

neveltetésre alkalmatossága nincsen egy ifjúnak, noha mindezekre olyan alkalmatos volna, mint akármely nemzet.” De meg van

győződve, hogy mégis jobban neveltethetnének, ha az atyák gondosabbak lennének. Majd a hazai nevelést rajzolja: «A gyermek

tíz vagy tizenegy esztendős koráig a faluból ki nem megyén, hanem addig a falusi iskolába jár, megtanul olvasni, de az olvasással

sok paraszti szokást is tanúl. Ha iskolában nincsen, otthon egyebet nem lát, hanem minden héten hétszer az apját részegen látja, a

 ki nem törődik azzal, hogy a fiába valamely nemesi és keresztényi erkölcsöket oltson.

A huszonnégy éves ifjú kijön a collegiumból s evés ivás, apja vendégeinek részegítése, vadászat és lovaglás lesz összes teendője.

Többi idejét Venus udvarában tölti el. Mikes az újjá szülött nemzeti eszme hatása alatt megrója oktatásunkat, a reáliák

elhanyagolását,

 és egy gyakorlati politikus józanságával hirdette, hogy múlt századi szerzetes és más iskoláink csekély tényezői voltak a

műveltségnek.

«De mit tanúlt volt annyi esztendeig? Kérdi bosszúsan, s azonnal megfelel: «csak a deák nyelvet. Valóban a gymnasialis oktatásnak

nem csak sarkpontja, de kizáró mindene a latinnyelv megtanulása, latin verselgetés, latin rhetorika szabályai, egy kis philosophia a

scholastica pedanteriájával volt. Jól mondja Mikes, hogy «a physicából annyit nem tud mint a molnárja vagy a kovácsa; mert a reál

ismeretek e szegény tanodákban igazán nevetséges semmit képeztek. Olvassuk csak azon néhány physicai munkát, melyeket e

szomorú időből bírunk, mily szivesen foglalkoznak ily hiábavaló kérdésekkel…Mikes vádjaiból, «nem azt akarja kihozni, hogy

 a deák nyelv haszontalan volna, hanem csak azt mondja, hogy egy nemes embernek idővesztés annyi esztendőkig csak azt a

nyelvet tanulni ; mivel a mellett más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna, s egy paraszt ember gyermekinek még haszontalanabb

 és jobb volna, mihent írni és olvasni tud, valamely mesterséget tanulni ; mivel a mesterségek és a kereskedések hajtanak hasznot

egy országban. Az öreg földművelők, úri szolgák, borbélyok

és más mesteremberek jutnak eszünkbe, kik az öt-hat gymnasiumi osztályt elvégezve, az iparhoz tértek át…

A Törökországi leveleit a hazai leány- nevelést is felhozzák és elitélik. Mikes 27-ik levelében nénjét az idegen nyelv tanulására

buzdítván, szemére hányja a szülőknek, «hogy még csak az írásra és olvasásra sem kénszerétenék a leányokat, hogy ha csak

azoknak nem volna

arra kedvek. » Pedig mint helyesen jegyzi meg, a női vallásosság is megkívánná, hogy « holmi jó könyveket>> olvasson, és

ha «ura,» férje távol van, levélben tudósíthassa «nem csak a hagymáról és dézmaborról, hanem más egyéb egyességből,

szeretetből származó gondolatairól is.» ….E levelek jellemét az igénytelen, minden keresettség és erőtetés nélküli kedvesség teszi.

Mikes szerény enyelgése rokonszenvet s részvétet költ olvasóiban. Szelídsége, melyet csak pár helyen szakít meg a keserűség,

midőn például a nagy fejedelem kis fiára neheztel ; s

könnyed mozgékonysága, mely minden monotoniát elűz, és sohasem nehézkés és szegletes ; szeretetre méltó pongyolasága,

mely minden ünnepélyest és fárasztót kerül : mindjárt megbarátkoztat olvasásával. E könnyűség humorral párosul, mely a

komolyat is tréfával tárgyalja,

anélkül, hogy komolyságát megsemmisítené, csak a leverőt és fárasztót veszi el tőle. Bármily komoly dolgot pendítsen meg ;

lehet a tárgy magában véve száraz és egyhangú; lehet az ismétlés által unalmas: Mikes majd egy ellenkép, majd szokatlan

összekötés, eszmetársítás

utján érdekessé tudja azt tenni. Kivált leveleinek vége számtalan ily összekötés tanuja, úgy hogy a legbúsabb tartalmú levél

 is a végén tréfába csap át. Mikor Mária Terézia koronáztatásakor a hazatérés reménye újra erősebben nyilatkozott lelkében ;

de a sülyedő nemzet övéire gondolni megszűnvén, ez édes óhaja is füstbe ment, mily

kedves szeszélylyel igazolja a kormány eljárását : « Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztésünket, mivel

ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk se tiszttartóval, se számvetővel. A perlekedésben a fejünk nem fáj.

A kvártélyos nem szomorgat. A jószág szerzésén vagy elvesztésén

nem törődünk. A más sorsát, tisztségét, előmenetelét, udvarházát nem irigyeljük. Gondolom, hogy más sem irigyli a mieinket.

A gazdasszony zsémbelődésit nem halljuk, se sopánkodását, hogy ez vagy amaz nincsen. Abban nem törjük a fejünket, hogy

a gyermekeinknek micsoda jószágot hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk nekik » (165. levél)…

Mi a levelek nyelvi sajátságait illeti, Mikes iratai a provincialismus, még pedig az erdélyi jellegét viselik magukon, bar a

Rákóczy közelében élő magyarok társasága az ő nyelvezetére is lehetett hatással. Helyesírása

gondatlan ; legalább a Toldy gondozása alatt megjelent

konstantinápolyi levél (1759. jan. 5-én) ezt tanúsítja…

1873-ban Farkas Lajos gyűjteményével Mikes Kelemennek tizenöt kötetnyi kézirata került a nemzeti múzeum birtokába.

Müvei elbeszélések mint a Mulatságos Napok, elmélkedések, bibliai magyarázatok, káték stb. Mikes életírója Abafi, Lajos

kiadta a Mulatságos Napokat, melyeket Gomezné Poisson Magdolna-Angelika

(1684 — 1770), ez a termékeny és könnyű, de felszínes írónő Les journées amusantes czim alatt 1723-ban írt. Regényes

históriák, novellák ezek, melyeket kedvelt a kor, többször lenyomatták, de ma már alig tudjuk elolvasni s mivel magyar

fordításuk csak most látott világot, hatásuk sem volt a magyar irodalomra. Csak azt mutatják, hogy a szegény magyar bujdosó

 irogatással űzte el száműzetésének unalmát és fordítgatott oly müveket, melyeket hihetőleg szívesen olvasott. E novellák az új

eszme hajnalán keletkeztek, sejtetik megérkezését,

kalandos, phantastikus meséik, gyarló, hiányos jellemzésük, a való iránti csekély érzékük mind erre mutatnak,  ha az nem jelezné,

hogy épen az új eszme napjain több  kiadást értek. A fordító irálya sem láttatja többé a Törökorssági levelek kedves, könnyed,

enyelgő stílusát ;

nem nehézkes ugyan, de nem is oly meleg és vonzó.

Inkább színtelen és egyhangú.

A külföldi és hazai irodalomtörténetek az egyes írók stiljának megítélésénél ritkán tévednek. Rendesen egymás ítéleteit irják át

szellemes változattal. Annál több tévedést követnek el, mikor a stilus sajátságának okait a jelenben és múltban keresik, az átmenetet

akarják megmagyarázni, az idők kapcsait óhajtják velünk megértetni ;

a mi nem csoda, mert nem ismerik a haladás törvényét. Nem is szemrehányáskép, hanem magyarázatul álljon itt egy példa. Mikes

Kelemen irályáról szóltában Beöthy Zsolt számos helytelen állítást koczkáztat, pl. «Magyari István,  a derék sárvári prédikátor,

képezi az átmenetet a múlt idő panaszos hangjáról az újnak erőteljes írásmódjára>>….

Ismeretes, a protestáns actio szenvedélyes, erőrőteljes és hatalmas támadása, ünnepélyes és fenséges hangja a catholicismus

ellenében. A ki reformálni akar, nem szokott pityeregni. Előfordult ugyan a panaszos hang is, de csak mellékesen. Ez a visszahatás

erélyes ostroma

után lett általánosabb a hitújítóknál. Ekkor a katholikusok és az erdélyi orthodox protestánsok sajátították el az erő hangját.

« Magyariból még élénken hangzik a múlt század mysticismusa» megint tévedés; a XVI. század mozgalma nem volt igazi mysticismus,

ez a lelkiállapot jobbadán a reactio némely képviselőjénél jelentkezik, s kivált az újjászülött nemzeti eszme idején szokott terjedni,

míg az új eszme hatalmas egyénei tetterős, munkás férfiak. «A pathos megható emelkedésére és

nemes lendületére vannak Magyarinak és Zrínyi röpiratának lapjai, melyek ma is megilletnek, sőt elragadnak s a melyekhez hasonlókat

 Pázmánynál és követőinél hiába keresünk>> ; igen mert mindkettőnél erős kitörésekben nyilatkozik az a panaszos hang, Magyarinál

a reactió támadása, Zrínyinél a hódító nemzeti eszme hanyatlása és az ország romlása miatt. Pázmánynak nem igen volt oka panaszban

 kitörni, mert az egyik diadalt a másik után aratta. De szent beszédeiben találni ilyeneket is. « Sikerességüknek egyik fő eszköze

beszédők népies jelleme volt, mely a magyar protestáns stiláris hagyományokat magába fogadta s először képezte ki egész

gazdagságukat és hatalmasságukat. Másfelől egy német népies egyházírói iskola állott előttök élén a XV. századi kaisersbergi

Gailer Jánossal. Pázmány aligha hallotta hírét.

Geyler kenetes szent beszédei, melyekben sok a bensőség és melegség, kevés rokonságot mutatnak Pázmány prédikáczióival.

Az első a reactio második felében élt, az erkölcsi eszme sűlyedésekor, midőn nem szerették a dogmák fejtegetését, hanem annál

jobban a mysticismust.

Az utóbbi a reactio első felében harczolt a protestánsok ellen, mikor a tanok, a dogmák feszegelése volt napirenden, ezért egészen

más az ő iratainak és beszédeinek hangja ; a XV. század újjászülött nemzeti eszméjének szelíd, lágy, könnyed és meleg stílusa nagyon

elüt a

XVII. század hódító nemzeti eszméjének hatalmas és szenvedélyes irályától….

A széppróza szerényebb alkotásai közé számíthatni Bod Péter Szent Hilariusát, melyben szellemes mondásokat, találós meséket,

üdvös erkölcsi tanításokat, történeti példákat olvashatni. « Nincsen e könyvben semmi olyan, a melynek olvasása tisztességes

keresztyén embert

meg nem illetne. Annál inkább olyan, a mely valakit személyében vagy vallásában megsérthetne. » Kellemes, szórakoztató

kérdések- és feleletekben tálalja fel a gyűjtő erkölcsi tanításait és mulatságos történeteit. Vannak benne korjellemzők is nagy

számmal pl. mikor azt mondja Olaszországról, hogy a testnek paradicsoma, a léleknek

pokla, az erszénynek purgatoriuma.

NÉV- ES TÁRGYMUTATÓ. 518 oldal terjedelmű a könyv

Magyar irod. tört. utolsó három fejezetének elkészítésével Bodnár adós maradt. Bod Péterig jutott el.

* * *

A magyar irodalom története I-II. Bodnár Zsigmond
Singer és Wolfner könyvkereskedése (1891)
Előjegyzésre , antikvárium.hu

19. Bodnár egyéb munkái

A tartalom részletezése alább, az illető fejezetnél

Tartalom:

A tudomány csődjéről,1895

Irodalom Mi a Magyar? Magyar irodalom

Báró Kemény Zsigmond levelei br. .... Bodnár Zsigmond

Levél a szerkesztőhöz /Gyularól/, Itk. 1892

Bodnár Zsigmond: Az erkölcsi világ. Singer és Wolfner

Bodnár Zsigmond: Az eszmeerő magyarázata

ERKÖLCSI KÉRDÉSEK,1897

Bodnár: A népfajok sorsa, 1900

Erkölcsi Kérdések, 1897, A nő c. fejezet

A népfajok sorsa, 1900

Szellemi haladásunk törvénye, 1892, címlap és részletek

Szociológia az iskolában, 1913, részletek

Az eszmeerő magyarázata, antikvárium, 1894

Az eszmeerő vizsgálata, részletek, Jókai c. fejezet

Rácz Lajos:Eötvös és Kemény.

Bodnár: Válasz Rácz Lajos írására

Erkölcsi törvény. Irta Bodnár Zsigmond. Budapest, 1902

* * *

Bodnár Zsigmond: A tudomány csődjéről,1895

BUDAPEST AZ ΕGGENBERGER-FÉLE KÖNYVKERESKEDÉS (HOFFMANN ÉS MOLNÁR)
LEVÉL BRUNETIÈRE FERDINÁNDNAK
A FRANCZIA AKADÉMIA TAGJÁNAK STB.

….Rászedtek bennünket a természettudósok, mondja Ön, nem tartották meg ígéreteiket, nem váltották

be szavaikat ! Téved uram. Mi csalódtunk, mikor olyan

világosságot vártunk a realismus tudományos világától,,

melyet az nem adhat. Bámulatos sokat tudunk a természetből, melyekről alig volt fogalmunk negyven év előtt; de midőn olyas valamit vártunk e tudománytól, hogy fejtse meg nekünk az erény és bűn, az élet és halál, a nemzet és haza, a lét és nemlét nagy kérdéseit, szóval ha erkölcsi, eszmei kérdések megoldását vártuk tőle. Okvetlenül csalódnunk kelle, mert ilyenekre nem tud felelni a természettudomány; ezeket az összefoglaló emberi ész deríti fel…

Még föl sem tudják helyesen tenni az ember erededetének,

a magaviselet törvényének és rendeltetésének

kérdését. A megismerhetlen vesz körül bennünket, az

borit be, az szorongat s nem menekülhetünk karjaiból…

III.

Számon kéri Ön a történeti tudományoktól is ígéreteik

beváltását. Valljon tudományok-e ezek? Idáig valóban

nem voltak tudományok. Mig nem ismertük az erkölcsi

világ törvényét, mi más volt a történelem mint érdekes

események egymásutánja, szellemes emberek vonzó elbeszélése, kritikus elmék néha csábító, néha unalmas fejtegetése, helytelen összehasonlítása, melyekről hibásan mondotta Cicero, hogy a történelem az élet mestere, historia est magistra vitae, mert biz' senki sem tanulhatott belőle. Más az emberiség történelme az Idealismus, más az idealrealismus s megint más a realismus alatt. Ezt nem tudtuk idáig …Valóban fölfedezésem után tudomány lőn a történelem. Ma már megértjük a múltat, ha elég adattal rendelkezünk megértéséhez; sőt kijavíthatjuk a homályos elbeszéléseket. Feltárul előttünk a jelen politikája és egy kissé belátunk a jövőbe is. Én fölfedezésem után nemsokára megmondottam, hogy végtelen bajba sodorja az

országot minden központosító törvényjavas…

VI.

Az idealismus azonban már beköszöntött, mindenfelé

ébredezik az erkölcsi érzés, megjelent a gazdasági válság,

nemsokára jelentkezik az ipar és kereskedés pangása, a

törvényhozó testületek mindenfelé szigorítják a törvényeket, a kormányok üldözik a felforgató elemeket, világszerte mutatkozik a nagy emberek kultusa, heroworshipperek kezdünk lenni. A vallás, az irodalom, a művészet terén is találkozunk az eszményiség halvány jeleivel. A megvénhedt emberiség, mint a phoenix madár felgyújtja fészkét és elégeti benne önmagát, hogy megifjodva induljon neki a haladás egy újabb hullámának. A nyílt tengerre bocsátkozik a hajó, ki vannak feszítve a vitorlák, az örökkévaló kormányos: az eszme megadta az indulás jelét s mi ujjongva megyünk neki a csapkodó haboknak, pedig kétségtelen, hogy előbb-utóbb elnyelnek bennünket, az egyeseket, de halad az emberiség.

Hosszú és szerencsés utat!

Budapesten, 1895. január 20-án.

* * *

Irodalom :: Mi a Magyar? :: Magyar irodalom

http://www.magyarvagyok.com/kultura/irodalom/mi a magyar/mag...

Az irodalom ezeknek a szellemi áramlatoknak letéteményese. ... látszott, hogy Bodnár Zsigmond kísérletet tett vele egy az

egyetemes emberi szellem alakulására ..... hogy minden nemzetpolitikai haladásunk legigazibb előkészítője az irodalom, .....

szavai tettek, melyek jogszerűen esnek törvény és közvélemény ítélete alá

Full text of "Irodalomtörténeti közlemények" 1908, Szilády Ákos szerk,

http://archive.org/stream/irodalomtrtneti00trgoog/irodalomtr...

Kemény Lajos 225 Báró Kemény Zsigmond levelei br. .... Bodnár

Zsigmond 1839—1907 .

28,5 MB - PDF - EPA

http://epa.oszk.hu/00000/00001/00018/pdf/00018.pdf

Irodalomtörténeti Közlemények 1892. KRITIKAI ROVAT.

LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ

Tisztelt szerkesztő úr!

Fogadja köszönetemet elismerő bírálatáért. Nagyon jól esik

egy komoly tudósnak nagybecsű hozzászólása és méltatása

….Forduljunk egy tekintélyes magyar emberhez, Gyulai Pálhoz.Tegnap mondotta elnöki beszédét a Kisfaludy-társaság közgyűlésén(fébr. 7.). Nyelvünk tisztaságáról beszélt. Elmondja, hogy ma sokan vétenek a nyelvtisztaság ellen. »E jelenség okát könnyen feltalálhatjuk, ha keressük, s fejtegetésök nincs minden tanulság nélkül.« Első sorban hírlapirodalmunkat tartja a nem eléggé tisztanyelv melegágyának. Ezt hallani az egész világon 60—70 esztendő óta. Nálunk is legalább ötven éve emlegetik. Emlegették az actio, a purismus, a neologia delén és emlegetjük ma is, a reactio napjaiban.

Akkor üldözték az idegen szókat, ma védik az idegen szókat nemcsak nálunk, hanem külföldön is.

A másik ok Gyulai szerint az orthologusok gyűlölete, a kik

inkább élnek idegennel mint valamely rontott neológgal. Itt azután megtámadja az orthologiát. Támadása elég udvarias, de nem elég tudományos. Elfogadja például a hamis analógia tanát, melyet ortholog irányú nyelvészek karoltak fel. Azután hozzáteszi: »De tegyük föl, hogy az orthologok törvényei mind helyesek. Mit

bizonyit ez ? Legföljebb azt, hogy ne alkossunk többé hibás szót,de nem azt, hogy a már meglevőket ne használjuk, ha szükségünk van rajok, másokkal pótolni képtelenek vagyunk és legjobb Íróink is használták ? Ha rossz, ha törvénytelen a szó, az következik

belőle, hogy ne használjuk és csináljunk másikat, törvényeset helyébe. Józan észszel csak ez következhetik belőle. Annál inkább, mert semmi sem könnyebb, mint úgynevezett törvényes szót alkotni.— Csakhogy a mai nyelvtudomány szerint nincs törvénytelen szó.

Igaz, hogy még sok nyelvész védi a régi nézetet, mint Bréal is mondja, de ez tarthatatlan álláspont. »A nyelv nemcsak természeti, történelmi termék is«, mondja tovább Gyulai. Egy gondolkodó főnek így nem szabad beszélni. »Történelmi termék,« ez paradoxon Gyulai álláspontján. Az egyik kizárja a másikat. A mi termék az

nem történelem, a mi történelem az nem termék, productum. Gyulainak ismernie kell a régi vitát, váljon thesis vagy physis-e a nyelv. Ismernie kellene az ujabb idevágó vitákat. »Az angolnak, francziának, németnek nem jut eszébe, hogy kivesse nyelvéből a hibás szót«, mondja továbbá Gyulai. Látszik, hogy nem ismeri az idevágó harczokat, A reactio nemcsak nálunk teremtette meg a Nyelvőrt és a Szarvas Gáborokat, hanem még

arra is rábírta az öreg Manzonit, hogy az I Promessi Sposi-ból kidobjon minden, nem toscanai eredetű szót. Itt tehát az orthologia hatása alatt a legjobb olasz iró vállalkozott az állítólag hibás szók kivetésére. — »A mint a törvénytelen szülöttnek megvan a maga létjoga a társadalomban; úgy megvan az a nyelvben is,« folytatja tovább

Gyulai. Ez a logika sántít. Törvénytelen szülött nálunk, a kinek az apját és anyját nem eskette össze a pap, de azért épen olyan egészséges, erős magzat lehet, mint valamely törvényes ágy szülötte. Társadalmilag törvénytelen, természetileg egészen törvényes, azaz

a természeti törvények szerint született. A tudomány nem ismer törvénytelen szülöttet a nyelv terén, csak az orthologia; s ezek oly szók lennének, melyek nem a felekezet papja, Szarvas Gábor által megáldott házasságból származnak. »Valamint az egyház, társadalom és állam csak arra törekszik, hogy a törvénytelen szülöttek száma ne szaporodjék, de nem arra, hogy megölje őket:

ügy a nyelvészeknek sincs joguk, szerencsére hatalmuk sincs, hogy kiirtsák a törvénytelen szókat, ha élnek és életrevalóságuk kétségtelen. « Itt nem csupán a használat helytelen, hanem az állítás is téves. Az orthologia igen sok szót megölt, melyeket az ötvenes, hatvanas években sokan használtak, életrevalóknak találtak. Például

hosszú harcz után megölte a tanodát, vigardát, bizottmányt. És hány szó esett el nagyobb küzdelem nélkül így folytathatnók és pontról pontra igazíthatnók Gyulai(beszédét, mely nem mutat se tudományos színvonalra, se erős gondolkodó főre. Most állítsuk mellé a mi elméletünket. Az új eszme újít az erkölcsi világ egész terén, tehát a nyelvén is….

Az eszmeerő magyarázata. Bp. 1894.

Bodnár Zsigmond: Az eszmeerő magyarázata. Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1894.

81-102.o.

Forrás: Bodnár Zsigmond: Az erkölcsi világ. Singer és Wolfner Könyvkereskedése, Budapest, 1896.

200-217.o.

A szerelem

Rendesen a férfikor hajnalán egy érzelem szokta meglepni az emberiség

mindkét nemét: ez a szerelem, erős, hatalmas szenvedély, mely boldog egyesülésre törekszik, s kétségbeejtő eszközökhöz nyúlhat, mikor nem tudja célját elérni; mely nem ismer gátat, s lerombol minden korlátot, ha fékevesztett rohanásában ellenkezésre talál. Tulajdonképp a legszebb, legkedvesebb, legédesebb érzelem, a legnagyobb boldogság, melyet csak úgy elérhet a szegény pór, a nép egyszerű gyermeke, mint a leghatalmasabb király, mely nincs ranghoz, álláshoz, műveltséghez vagy tudományhoz kötve. Feladata az emberiség fenntartása…

Ez röviden és nagy vonásokban az uralkodó eszme hatása a szerelemre.

Lássuk már most az egyes korszakokat, hogyan jelentkezett a szerelem, minő

tüneményeket hozott létre az idealismus és realismus napjaiban…

A bölcsészet

A politika és morál viszonya, előző könyv 76-86. old.

* * *

MŰVÉSZET szerk. Lyka Károly, 1905.II. szám
A MŰTERMÉKEKRŐL

A művészeti alkotásokról szeretnék röviden elmélkedni, egyet-más megértetni és első pillanatra azt gondolhatnók, hogy rossz időben jut eszünkbe a művészetekről valami jobbat mondani, mikor a haladás útján oly stádiumba jutott az ember, melyről egy-egy józanabb megfigyelő azt gondolhatná, hogy bomladozik az emberi nem. Ha felnyitom a történelem könyvét és azt az időt keresem, mely legjobban hasonlított a miénkhez, úgy találom, hogy az 1800 körüli idők voltak ezek. Akkor is hasonló eszmények lelkesítették az embert. Akkor is, most is az ideálizmus napjait élték és éljük.

Az ideálizmus vagyis az egység, a faj, a nemzet, a haza, a patriotizmus, az orthodox vallás, a tekintélyi morál, az eszményi bölcsészet, az ideális művészetek, a hősi tragédia és elbeszélés, a közgazdaság terén az agrárizmus, a védővámok, az állami gyárak eszméje az uralkodó. Üldözzük az élelmiszerek hamisítását, háttérbe szorítjuk a kiskereskedőket, a közvetítőket. Élet-halál harcot vívnak egymással a fajok, a nemzetiségek, versengenek a felekezetek. Óriási hadseregeket állítanak egymás ellen a nemzetek s csatákat vívnak, melyekben hallatlan az elesettek és sebesültek száma és a technika oly eszközeivel küzdenek, melyek borzadalmunkat keltik fel. Igazi bellum omnium contra omnes. Mindnyájunk küzdelme mindenek ellen. Benn a hazában, a társadalomban az egyes osztályok támadják, nyomják egymást. Egyesületek, pártok, társulatok, szövetkezetek, néposztályok, testületek, csoportok, kartellek, trösztök stb.

vértelen és néha véres csatákat vívnak egymással s nincs egy pillanatunk, melyben teljes testi-lelki békéről álmodozhatnánk. Bizonyos, hogy folyton csak rosszabbodik a helyzet. Idegeink végtelenül fel vannak izgatva, értelmünk elvesztette uralmát, ma téves a józan észről csak szólani is.

Hatvan-hetven év előtt az értelemről, a tudományról, a tudás hatalmáról, erkölcsi becséről, üdvös politikai hatásáról beszélt a világ; ma az akarat becséről, fontosságáról szól a bölcsész, a pedagógus, az iskola; hazafias nemzeti nevelésről beszél a miniszter, az író, a gondolkodó; a testi erőt, a torna- és más versenyeket magasztalják a lapok. Értelemről, komoly tudományról alig van szó bennök, legfeljebb a túlterhelést hangoztatják, ami nem csoda. Hisz az ideálizmus eszményei, mint Isten, lélek, szabadakarat, halhatatlanság, tekintélyi morál és orthodox vallás, faj, nemzet, haza, patriotizmus, imperializmus stb. mind fölötte vannak az értelemnek vagy egyenesen ellenkeznek vele. Ideális gondolkodásunknak köszönhetni a mai pompát, a fényűző életet, mely az egész társadalmat magával ragadja, neki tulajdoníthatni a kormányok, az országok roppant költségvetéseit, mely nálunk az idén egy negyedmillió embert csábított és kényszerített a kivándorlásra. Ideálizmusunk eszményei a haza fogalmában egyesülnek, mely fölfalja gyermekeit és hazátlanná teszi szerencsétlen fiait, mely uralomra juttatja az erős akaratú embereket és fajokat, akik azután kiszívják a vérét a szegény és gyámol-talan, altruista és reálisabb gondolkodású embernek. Mindezt nem azért mondom, mintha változtatni lehetne rajta, mielőtt megjön az ideje, mikor magától megváltozik és átcsap a reálizmusba; hanem csupán azért, hogy értse meg az ember. Minden nép csodálatos mámora, szent őrülete ez a mai idealizmus, mely szükséges tényezője és stádiuma nemünk fejlődésének.

Meglepő, hogy a rajongás többi tárgyai között ilyenkor a művészetek mámorában is élünk. Ezer meg ezer dráma, eposz, opera, kép, szobor, épület lát világot, a lirai versek és zenei alkotások száma pedig milliókra rúg. Kisebb mértékben így volt ez a XVII. században, így 1760-tól 1815-ig. Ma mindenki énekel, muzsikál, verset ír a bölcsőtől a sírig, csodagyermekek állanak elő, akik bámulatos művészi lángelmével vannak megáldva és oly remekeket alkotnak, melyekhez rendesen sok tanulmány és fáradság kívántatik meg. Királyoktól s fejedelmektől le a szegény munkáskisasszonyokig mindenki rajong a rajzért, a festésért, a muzsikáért, kivált ez utóbbi ejti mámorba embertársainkat, cigány zenészeink meghódították a fél világot, mert mint szélső idealisták legjobban ki tudják fejezni azt a művészi őrületet, melyben most annyi ember leledzik, zsidó felebarátjaink hódító társakul szegődtek hozzájuk a művészet minden ágában, mint festők, szobrászok, építészek, tán-czosok, kivált muzsikusok és színészek mindenütt megjelennek és hódítanak. A zsidó ugyanis mint idealista faj, most az ideálizmus napjaiban ritka tehetséggel tudja tolmácsolni azt a lelki állapotot, melyben a reálisabb fajok is úsznak; innét származik bámulatos sikerük az irodalmi, hírlapírói, jogi, művészi, tudományos, orvosi és kereskedői pályán.

De nemcsak maguk a művészek érzik most azt a mámort és rajongást, melyet a műalkotások ébresztenek az ideális idők fogékony embereiben; hanem még a komoly tudósok és tehetséges esztétikusok is a mámor hangján szeretnek írni és beszélni a műtermékek-Némelyikük a józanság, az értelmes beszéd hangját sem keresi, hanem ragyogó költői túlzásokba csap át; ezekkel a gyönyörű érthe-tetlenségekkel akarja azután megértetni magát és a művész alkotásának szépségeit.

Valóban sohasem írtak annyit a művészetekről, mint napjainkban. A tömérdek színi képzőművészeti kritika ezer meg ezer kötetet mutathatna fel és bizonyos, hogy sok becses anyag van bennük felhalmozva, megállapodásra azonban még sem juthatnak, mert holnap már tömérdek más jeles esztétikus újabb és újabb cáfolattal s magyarázattal áll elő. És mi az oka a megállapodás e hiányának? kérdi az olvasó. Egyszerűen az, hogy a szellemi, erkölcsi és esztétikai világban egy pillanatra sincs megállás, megpihenés, hanem örökös módosulás és változás. Ami tegnap igaz volt, ma már nem az; amiért tegnap rajongtunk, ma félrevetjük, legjobb esetben valamely múzeumba helyezzük el. Ezért kell nekünk a tömérdek szellemi, erkölcsi és esztétikai raktár, a sok bibliotéka, mindenféle múzeum, gyűjtemény.

De ha örökös a módosulás, bizonyosan kell e módosulásban is szabálynak, rendnek, törvényszerűségnek lenni, mert a természet nem lehet el törvény nélkül. Igazán van ily törvényszerűség. Az ember ugyanis a legszélsőbb ideálizmusból, a legszorosabb egységből halad a legszétesőbb, szétmállóbb reálizmusba és mindig oly fajok jutnak uralomra, melyek megfelelnek az idők árjának, így látni például, hogy ősidőkben az egyiptomiak, indusok, kínaiak, később a zsidók, perzsák, asszírok, babilóniaiak stb. váltják fel egymást az uralomban. - Ezek még mind kizáró fajok, melyek nem tűrik meg, hogy mások beléjök olvadjanak; kiirtják vagy rabszolgákká teszik a többi fajokat. A görög volt az első faj, mely prozelita tudott lenni és magába olvasztani más népeket, ezért görögösítette el Kis- és Élő-Ázsiát, Egyiptomot, déli Olaszországot ; de még a görög népek között is ott volt a dóri törzs, mely kizáró létére nem olvasztotta magába a meghódított népet, hanem rabszolgákká tette. A spártaiak élete, vallása, törvényei világossá, érhetővé teszik és bebizonyítják azt az állítást, hogy e faj sokkal idealistább volt, mint a többi görög. A helléneknél valamivel reálisabb faj volt a latin, mely felvette magába Európa, Afrika, Ázsia számos lakóját, létre hozhatta a kereszténységet, a valláserkölcsi élet e jóval reálisabb jelenségét, utóbb a germánokkal összeolvadva az új latin fajok szülőanyja lön.

A kizáró, az elzárkózott fajok kegyetlensége azonban még sokszor megrémítette a reálisabbakat; még sokszor találkozunk a fajok, a felekezetek, a néptörzsek lemérszárlásával. De mindig ritkábbak lesznek s lassankint győz a reális felfogás altruisztikus gondolkodása vagyis a humánizmus.

Bennünket azonban most csak azért érdekelnek e dolgok, mert világító fáklyául szolgálnak a különféle fajok művészetének földerítésénél.

A szélső idealista fajok művészete ugyanis tetemesen különbözik a reálistábbakétől. Annyira már jutott az esztétika, a művelődéi-történet, az antropológia, hogy az ó-világ népei mást és máskép láttak, más gondolatok és érzelmek nyilatkoztak meg alkotásaikon; de hogy mi volt ennek az oka, tarkábbnál-tar-kább fejtegetésekkel próbálták megvilágítani. Pedig a föntebbi faji magyarázat után mindjárt megérti az olvasó, hogy miért és miként kellett módosulnia az ember ízlésének. Nemünk ugyanis a legszorosabb egységből halad a leg-szétmállóbb különféleségbe, vagyis az ideálizmusból a reálizmusba. Ősi fajaink szélső idealisták valának, melyeket érzéseik- és gondolataikban az egység, a faj eszméje vezérelt, azért keveset törődtek az egyénnel. Az egyén, az alkotó rész, az asszony, a gyermek öröme és bánata kevésbbé érdekelte őket; mindenütt és mindenben a faji egységet, a nemzeti nagyságot, az istenit, a nagyszerűt, a fenségest, a monumentálist látták és keresték. Innét magyarázhatók a roppant piramisok, szfinxek, obeliszkek, óriási templomok, paloták, a hatalmas oszlopcsarnokok. Még most is, mikor az ember haladásában vissza-visszatér az ideálizmus, mi is visszatérünk a régi egyiptomiak, indusok, asszírok, babilóniaiak, arabok épületeihez, motivumaihoz, vagy megelégszünk a középkori mintákkal és mint most, tornyokkal díszítjük köz- és magánépületeinket. Bizonyosan gyönyörűségünket találjuk bennök, különben nem csinálnók épületeinkre e drága toldalékot. Ilyenkor nagy élvezettel olvassuk a görög-római irodalom remekeit és szemléljük e népek művészetének gyönyörű alkotásait. A görög és római, mint jóval reálisabb faj érzése, gondolkodása, kivált ideális időkben, érthetőbb nekünk, szebbeknek tartjuk alkotásaikat, mint az egyiptomiak, asszírok, babilóniaiak termékeit. És csak ennyiben van értelme a mondásnak, hogy a görög a leg-művészibb nép. Ideálizmus idején a mi reálizmusunk rovására magasztaljuk a görög irodalom és művészet remekeit, mert ilyenkor szebbeknek találjuk, mint a reális időkben; mikor kevésbbé gyönyörködünk Homeros Iliásá-ban, Sophokles tragédiáiban, sőt bosszankodunk egy Aristophanes hóbortjain, szemérmetlenségein, neveletlenségein. Humánizmusunk felháborodik a görög vígjátékíró kíméletlenségein, holott a mostani ideális áramlat napjaiban egy Arany János vállalkozik magyar fordítására.

A magyar költő, mint mérsékelt idealista faj gyermeke, az ideális időkben közelebb állott a göröghöz, mint az angol, vagy északi német, vagy pláne az orosz faj sarja. Őt mulattatták Aristophanes vígjátékai. A klasszikus ó-kor remekeit a XIV. és XV. században, 1570-től 1660-ig, 1760-tól 1815-ig, most is 1870-től napjainkig többé-kevésbbé mindnyájan élvezzük. Értjük a görög plasztika és szoros egység szépségeit. Ez a plasztika, ez az egység kissé szorít bennünket reálisabb napjainkban. Akkor például erősen szidjuk a dráma hármas egységét. Nem tetszik és nem tetszhetik az Iliás jellemzésmódja, feszes, ünne-pies verselése, mi jobban gyönyörködünk széteső regényeink széles, plasztikátlan jellemzésén, pongyola, egyszerű, igénytelen prózáján.

Ha tehát azt kérdezné valaki, hogy haladás-e mostani művészetünk a görögökéhez képest? Azt kell felelnünk, hogy bizonyára haladás, mert megfelel a növekvő reális érzésnek, gondolkodásnak. Egy évezred múlva alig tudják megérteni, micsoda gyönyörűséget találhattunk már mi is az Iliásban vagy pláne Zrínyi Szigeti veszedelmében? Csodálkozni fognak rajta, hogy a Zrinyiász szűk világa, lehetetlen meséje, csodás jellemei bennünket annyira gyönyörködtettek, hogy az ideálizmus napjaiban iskoláinkba is bevittük. Csodálkozni fognak, hogy sok magyar esztétikus mennyit izzadt e költemény remekségének bizonyításán és különösen mennyit töprengett azon a kérdésen, hogy miért nem kellett kortársainak és most sem kell a nagy közönségnek ?

Valamikor Shakespeare egy csodálójától olvastam, hogyha minden könyvünk elveszne, csak a brit költő drámái maradnának meg, ez iratokból mindig meg lehetne ítélni milyen érzésű, gondolkodású lény lakott egykor a földön. Nála annyifajta ember szerepel, hogy világos fogalmat alkothatnánk az emberiségről. Kissé nagy mondás. Hisz a XVII. század közepén, már nem kellett a brit költő, ami jelenti, hogy jellemeiben nem gyönyörködtek, mert másfajta emberek töltötték be helyöket. Valóban egy Corneille, Calderon, Zrínyi Miklós, Goethe (Herrman és Dorothea), Csokonai, Kisfaludy Sándor jellemei, ez idealista költők alkotásai, tetemesen eltérnek a brit mester alkotásaitól. És sokan beszélhettek és beszéltek is róla oly lenéző módon, ahogyan most Tolsztoj beszél. Mert csak azt csodáljuk, ahhoz vonzódunk, akinek érzése, gondolkodása rokon a mienkkel.

Az erős idealista a jellem szempontjából szűk körben mozog. Neki a nő angyal vagy ördög, szent vagy a férfi játékszere, kéjének eszköze, gyermekeinek, házának fentartója. Minél beljebb megyünk a reálizmusba, annál több lesz nekünk a nő. Az idealista idők feminizmusa, tehát a mai is, alig egyéb, mint a férfi és nő egymáshoz való férkőzhetésének megkönnyítése, azon korlátok lerombolása, gátak eltávolítása, melyek a két nem útjában állanak. Ezért bocsátjuk be most a nőt az iskolákba, az egyetemekre, a hivatalokba, a nyilvános mulatságokra, nem ütközünk meg rajta, ha egyedül vagy pedig udvarlója jelenlétében jelenik meg valahol. Sőt nem is illik, hogy az úri hölgyet a férje kisérgesse. Ezt a szerepet az udvarló, a szerető, a cicisbeo vitte az ideális időkben. A két nem társalgása pedig erősen érzéki, mondhatnék, szemérmetlen és felhívó. A reális idők erénye: a szemérem, a női méltóság és büszkeség-majd újra kellő távolba szorítja vissza a férfit.

És miért ismer oly kevés jellemet az idealista? Oka nagyon egyszerű, mert az ideálizmus nem egyéb, mint a faj, a nemzet, az egység szempontjából való felfogás, kiindulás. Az egység lehetőleg összetör, lekoptat minden egyéni eltérést, megsemmisíti az individuumokat, az egységbe nem illő egyéni érzést, gondolkodást. Innét ered azután, hogy az egységesítés munkájának végrehajtásánál annyi a forrongás, torzsalkodás, zendülés, lázongás a családi, a társadalmi, a politikai, a vallási, az erkölcsi, a közgazdasági stb. életben. Az egyén ugyanis nem egykönnyen hagyja magát; de végre győznie kell a faji, a nemzeti egységnek, lassanként apad az eltérések száma és velük fogynak az egyéni jellemek.

Ezekből megérthetni, miért oly kevés a jellemek száma a szélső idealista, a kizáró, az antiprozelita fajoknál, minő a kínai, az indus, a japán stb. Irodalmuk, művészetük aránylag igen kevés jellemet tud felmutatni. Ellenben a reális fajok, minő az angol, a német, valóban dúsgazdagok a jellemek külön-féleségében. Reális időkben a mérsékelt idealista fajoknál is mint az új latinok, továbbá a szlávok idealistább törzseinél, minő a lengyel, a cseh, a horvát, a szerb, a bolgár, szintén számos jellemváltozatra akadunk. De már az ideálizmus napjaiban e változatos jellemek mindinkább halványulnak, számuk apad. Az idealista fajoknál pedig, minő pl. a kínai, a japán, csekélyek az eltérő jellemvonások. Ezt részben nálunk is megfigyelhetni. A zsidók gyermekeinél még több eltérő vonásra akadunk, legalább nekem úgy látszott; de mihelyt elérik a férfikort, mihelyt érvényre jut lelkűkben a faji egység érzése, gondolkodása, győzelmesen jelentkeznek a faji jellemvonások, melyek mellett elhalványulnak s kivált az idegen szemében majdnem elenyésznek az egyéni jellemvonások.

Azt kérdezi akárhány gondolkodó, hogy miért tértek el az egyiptomi, az asszír stb. művészek a természettől, a valóságtól? És azt felelik reá, hogy feltűnőbbé, világosabbá, szem-lélhetőbbé akarták tenni az emberi testet és tagjait. Szerintük a régi egyiptomi, asszír művészek átalakították a természetet; ez az átalakítás azonban nem a szépség kedvéért történt, csak az illúziót akarták vele emelni. Ebből az következnék, hogy az asszír művész nem tartotta szépnek, amit remeknek alkotott, csak a felismerést akarta megkönnyíteni, illúziót óhajtott kelteni, mikor kitörte embereinek derekát, vagy kificamította karjait, vagy hasonlókat csinált. Mindez nem magyaráz meg semmit. Illúziót kelteni nem egyéb, mint a szépre törekedni. Az egyiptomi, az asszír művész a maga módja, felfogása szerinti szépet akarta faragásán vagy festésén megvalósítani. De csekély tehetségük volt a valóhoz. A szélső idealista faj helytelenül látta a valót, nem volt érzéke hozzá. E fajok ugyanis any-nyira az egység rabjai, annyira felolvadnak az egységben, hogy csak homályosan, félszegen látják a valót. Minél jobban terjed a reálizmus, vagyis oly fajok jutnak uralomra, melyekben az egyén egész lénye nem olvad fel a faj egységében, hanem többé-kevésbbé érvényre jut: annál közelebb jut az ember a valóhoz, a természethez. A szélső idealisták kevés örömet találnak a természetben, nem igen van rá szükségük; de mihelyt bomladozik a faji, a családi egység, annál inkább rá vagyunk utalva, hogy a természethez forduljunk, kezdjük szépnek találni, sőt már a középkorban, mint például a szerzetesek levelei mutatják, rajonganak érette; az újabb századokban pedig mind erősebb, szenvedélyesebb lesz ez a rajongás. Nemünknek ugyanis támaszra, meleg barátra, szerető leiekre van szüksége és midőn mindjobban kiválunk a faj, a család zsarnoki és dermesztő egységéből, a beszédes természetben találjuk meg e támaszt. Azért biztosan előre meg lehet mondani, hogy a reálizmus növekedésével vagyis az egyén fokozottabb kiválásával, az egység nagyobb szétmállásá-val: még hatalmasabb lesz a természetért való rajongás.

Nagyon érdekes jelenség, hogy a szélső idealista fajoknak például a régi egyiptomiaknak, indusoknak, asszíroknak, perzsáknak rendkívül tetszik a fenséges,a nagyszerű,a hatalmas; alkotásaik rendesen ilyenek; de mihelyt a köznapi élet rajzolásához akarnak fogni, mindjárt félszegek, helytelenek. Ezekben nem tudnak igazak lenni. A görögök, mint jóval reálisabb és így prozelita faj, már ezekben is mesterek. De úgy látszik, hogy azért még sem jutottak el odáig, hogy jó arcképet fessenek vagy faragjanak. Erről is sok elméletet állítottak fel a gondolkodók, az esztétikusok. Pedig ezt a jelenséget is csak abból kell kimagyarázni, hogy művészeik még az ő képeik, szobraikba is annyira beléoltották fajuk lelki világát, hogy nehezen tudták bennük feltüntetni az egyénit, ami már sokkal könnyebb mai művészeinknek s még könnyebb lesz a jövő művészeinek.

Ezt a magyarázatot meg kell toldanom azzal, hogy korunk ideálizmusa és reálizmusa is módosítólag hat napjaink művészetére. Tessék megnézni a tíz-húsz év óta készült képeket, mily csodálatos változás mutatkozik bennök, mekkora átalakuláson megy át festőink világnézete, érzése, gondolkozása, mily máskép látjuk az életet, a természetet, kivált ha a XIX. szazad harmadik, negyedik tizedének reális festőivel hasonlítjuk össze. Akkor az értelem uralkodott, az értelem, az intellektuálizmus, a természettudományi gondolkodás világosságával nézték az embert és a természetet, most pedig az idealista misztikus, rejtelmes, leiekbe néző, lelket látó szemévei tekintjük embertársainkat, magyarázzuk tetteiket, szemléljük a külső természetet. Persze, hogy a húszas, harmincas, negyvenes évek reálistája azt fogja mondani, hogy ideálizmusunk kiforgatta mivoltából a természetet és beleképzelte a mi lelkünk vajúdását, bomlását a természetbe; az idealista pedig azt hirdeti, hogy akkori lapos, korlátolt, hideg, lelketlen gondolkodásunkkal nem érthettük meg a természet csodás, tündéri világát, titkos, sejtelmes, isteni szózatát.

És minél messzebb halad az ember a reálizmus útján, annál gyöngébb lesz a visszatérő ideálizmus; a miénk is már jóval gyengébb, mint a XVII. századi vagy az 1400 körüli volt; művészetünk is jóval reálisabb lesz; örökre elenyésznek a nagy nemzeti eposzok, letűnnek a hősi tragédiák; képeink, szobraink, épületeink pedig nem annyira az erő, a fenség, a nagyszerű, hanem az egyén apró örömének és bánatának, józan és természetes tolmácsai lesznek. Regényeink már nagyon közelednek a valóhoz, az életből vannak véve a jellemek, többnyire ki vannak vetkőztetve az ideálizmus világnézetéből. Persze, hogy sok víz fog lefolyni a Dunán, míg odáig jut az emberiség és ne higyjük, hogy ez valami nagyon boldog állapot lesz, mert nemünknek örökös harcra van szüksége, hogy életkedve legyen. Nagy társadalmi és egyéni harcok nélkül unalmas és közönyös az élet, egyénekre bomlik szét az emberiség, szétmállik a társadalom és jólesik a halál.

Helytelen tehát ama mesés állítás, hogy a művész két oknál fogva tér el a természettől, mert alkotása a természetnél igazabb akar lenni, másodszor meg azért, mert érzelmi hatást akar kelteni s azért fokozza a kellemes érzéseket ébresztő sajátságokat. A művész, a költő azért fordul el a reális természettől, mert saját érzését, felfogását, világnézetét fejezi ki alkotásában. Ha jeles, ha nagy művész, vagyis ki tudja fejezni kortársainak érzését, gondolkodását, akkor istenítik, csodálják, mert többé-kevésbbé mind úgy látják a természetet, a valót, mint az ő bámult művészük.

Tévedéseink között nem utolsó a szép eszméje. Ez sok gondolkozó szerint az érzelmi hatás körébe tartozik, mintha nem oda tartoznék a kellemes, a fenséges, a magasztos, a csinos, a kedves stb. is. Nézetük szerint a szép a művészet magasabb kifejlődésénél mutatkozik, e magas fokon aztán a művész alkotása a tárgyak kivonatát mutatja, úgy, hogy a bonyolult valót könnyen és gyorsan megismerjük. A szépet boldog epizódnak tartják a művészetek történetében.

E homályos beszédben kevés a köszönet. Mennyivel világosabb, érthetőbb lesz előttünk, ha tudjuk, hogy minél tovább halad az emberiség a reálizmusban, annál érthetőbb lesz előtte a férfiúi és női szépség. A reális görög már tudta méltányolni egy Antinous, egy Apolló, egy otricoli Zeus, egy Diana, egy Aphrodité, egy milói Venus, sőt egy Aphrodité callipigos szépségeit is. Az egyiptomi, az asszír művész még az ő Ramsesének férfiúi szépségét is alig tudta elénk állítani, annál kevésbbé egy királynő bájait, ezekhez nem volt érzéke. Szélső ideálizmusánál fogva nem is méltányolta a nőt, a gyermeket. A reálisabb görög és római már többet látott a nőben, mint a puszta érzékiség edényét, állati ingerének kielégítését, volt érzéke a férfiúi és a női szépséghez, sőt halványan a természet szépségéhez is. És mihelyt a germán elemmel vegyült a latin, mihelyt kellő műveltségre tett szert ez a vegyes faj, oly művészi és költői alkotások jelentek meg, minők Dante Divina Commediája, Petrarca szonettjei és a renais-sance nagy művészeinek Madonnái és hasonlók. Ezekben még inkább uralomra jutott az úgynevezett szép, mely most dominál művészetünkben. Minél erősebb lesz a reálizmus, annál jobban gyengül a fenséges, a nagyszerű, a hősi, az isteni iránti érzékünk; hanem mindenfelé terjed az úgynevezett szép, továbbá a kellemes, a bájos, a kedves, a csinos, a helyes, a takaros. A japán még annyit sem lát a nőben, mint amit Berzsenyink látott a XIX. század elején, ki a kéj edényének, a férfi játékszerének, háztartása vezetőjének, esetleg gyermekei gondozójának tekintette az asszonyt; a növekvő reálizmus úrrá teszi a nőt, a férfi csodálja a női szemérmet, önérzetet és méltóságot s magasztalva, elragadtatva szól szépségéről, isteni bájairól.

A művész alkotásában igen fontos a jellemzés kérdése, melynek magyarázatában sok zavaros fordul elő. Például azt mondják, hogy a regény nemcsak az események, hanem egyszersmind a jellemzések sorozata. Mintha két különböző dolog volna az esemény és a jellemzés. Hisz ez a kettő egy dolog. Csak olyan eseménynek van értéke, csak az való az elbeszélésbe, az eposzba, a regénybe, melyekkel hőseit jellemzi a művész. Hiábavaló, fölösleges az oly esemény, mely nem jellemez. Haszontalan töltelék, melynek epizódi becse is alig van. Az egész történetnek, mesének jellemeznie kell a művész, a költő alakjait. Azért az igazi jellemzés a költői alkotásokban a mese, a képzőművészeknél a kifejezés. A dráma, az elbeszélés tettekkel jellemez, hősei cselekszenek, beszélnek, mozognak, jellemző magaviseletet tanúsítanak s ezzel jellemzi őket a költő. Szívesen látjuk, olvassuk ugyan azt is, ha a regényíró szépen leírja nekünk hőse lelkiállapotját; azt is szívesen veszszük, ha szellemesen okoskodik és magyarázgatja a lelkiállapot igazi vagy látszatos okait; de a helyes jellemzés mindig a hős cselekvése, magatartása lesz. A festő, a szobrász, a színész jellemzése sem más, mint a hős érzésének, gondolkodásának tolmácsolása. Ez az érzés, ez a gondolkodás a képen, szobron kifejezve cselekvésszámba megy. Hiába mondaná nekünk a festő, hogy ezt vagy azt akarom alkotásommal kifejezni, magának a képnek, a szobornak kell ezt szó nélkül kijelentenie. A költő, a művész magyarázga-tása jobbára mellékes dolog, mi eseményeket, tetteket, beszédeket, magatartást, szóval jellemző, a hős karakterének megfelelő cselekvést kívánunk. A regényíró lélektani elemzése egy jeles gondolkodó ajkáról figyelemreméltó valami; de igen sokszor haszontalan szószaporítás. Eötvös Karthauzi-jában a lapokra terjedő elmélkedés, végnélküli okoskodás jellemzi a költőt, jellemzi az olvasó közönséget, de nem igen jellemzi a regény alakjait.

Természetes, hogy a költő, a művész alakjainak jelleme a haladás minden egyes hullámában az ideálizmus vagy reálizmus árja szerint módosul. Egy idealista művész máskép fogja fel I. Napóleont, mint egy reálista, aki csak egy zsarnokot, Korzikai rablót, a szabadság elnyomóját látja a nagy császár történetében. Az idők árjának e befolyását a művész alkotására millió példával igazolhatni, igen érdekes példa Gvadányi híres Nótáriusának budai utazása 1790-ből, mikor a nemzet mámorosán rajong a nemzeti egységért, önállóságért. A nótárius a magyarság képviselője, aki felháborodva nézi az ország fővárosának idegen szellemét, azért lehetőleg jó színben kell bemutatni a falu pennáját. Gaál József 1838-ban a reálizmus napjaiban bohózat tárgyává teszi a derék nótáriust, művének rendkívüli sikere van, a jegyzőt azonban a világtól elmaradt jámbor falusi embernek kellett rajzolnia. Nevetség tárgyává kellett lennie.

A művész éppen nem adhatja az egész embert; egy szobor, egy kép csak egy jelenet az ember életéből; de oly jelenet, melyből sokat, nagyon sokat értünk. És miért értünk? Mivel egységet kapunk bennök. Nem foghatom fel máskép embertársamat, mint csupán egységet, melyben a jellemvonások szoros kapcsolatban vannak egymással. Egy jó szobor, egy jó kép, egy jó dráma vagy elbeszélés a jellemvonások egész sorozatát mutatja. Ezek ugyanis az idők árjának embereit láttatják, akikben magunkra, társainkra ismerünk s csak az a jó műalkotás, melyben nem hiányzik ez a ráismerés. Ez alakok csakhamar, még akkor is megragadnak bennünket, ha a most ébredő áramlat hozza magukkal őket. Például a XIX. század negyvenes éveiben ébredezett az ideálizmus, tehát rajongani kezdettünk a népiesért, a tekintély és hagyomány magyaros képviselőiért s ezt Petőfi Sándor gyönyörűen tudta bemutatni költeményeiben, alakjaira azonnal ráismertünk és gyönyörűséggel lapozgattuk verseit. A reálistább érzésűek, gondolkodásúak eleinte tiltakoztak ugyan ellene, a közvélemény nyomása alatt azonban nemsokára elnémultak. Ugyanezt mutatja minden művészet története.

Egy jó alkotásnak természetes következménye, hogy felébreszti rokonérzésünket és gyönyörködtet bennünket. Mihelyt egy jól jellemzett alakot mutat be nekünk a költő, a művész, mindjárt magával ragad, a csodálat vagy a rokonszenv érzését kelti fel bennünk, gyönyörködünk, élvezünk. Ellenkezőleg, ha nincs találóan jellemezve a művész alakja, elmarad vagy zavaros lesz a mi érzésünk és nem gyönyörködünk benne. Rendesen ilyenek azok a műtermékek: költői, festői, zenei alkotások, melyekben egy pillanatra találunk valami megkapót, de rövid idő alatt elfordul tőlük a közönség; vannak dalok, melyek csak néhány hónapig tetszenek, míg akárhány ének, dal évtizedeken keresztül fentartja magát.

Gondosan figyelmeztetnek bennünket, hogy csak a főjellemvonások visszaadására törekedjék a művész. Ha tárgyának minden sajátságát előadná, megszűnnék a művészet, mert az ő műve teljesen egyeznék azzal, amit ábrázol s így csak másodlat volna, nem pedig szellemi termék; nem bizonyos felfogás eredménye. Ajánlják, hogy hasonlítsuk össze e célból a művész művét és modelljét. A modellben nincs meg a művész ábrázolta érzés, nincs kifejezés; benne csak egy modell lelke van, nem pedig az, amit a művész tulajdonképen akar.

Mit csinál a művész, a festő, a szobrász? Felfogad egy modellt és csinál róla egy képet, egy szobrot, melybe beleönti az idők árjának a maga lelkén átszűrt szellemét. De ha, tegyük fel, az a modell csodálatosan ki tudja fejezni az idők árját, mégha minden sajátságát is visszaadja a művész, alkotása nem lenne lelketlen másolat, hanem remekmű. Egy festő, aki igazán elénk tudta volna állítani Bismarckot, a kor egyik legjellemzőbb német fiát, ez a Bismarck-kép vagy szobor a legremekebb alkotás volna. Tehát a modellje válogatja és a művész képessége, hogy vissza tudja-e adni az idők árját. Az a nagy művész, aki embertársainak uralkodó vagy csak közeledő érzését, gondolkodását elénk tudja varázsolni, mint például annak idején egy Böcklin tudta a jelentkező ideálizmust. Nem mindennapi költő egy Katona József, aki a XIX. század tizes éveiben elénk tudja állítani azt az érzést, gondolkodást, melynek igazi kora a negyvenes években érkezett meg.

Hasonló téves nézet, mikor a jellemzés mellett azt is követelik a művész alkotásától, hogy az érzés kifejezője legyen. Mintha egy jól jellemzett alkotásnál szükséges volna hangoztatni az érzést A művész, ha jól tud jellemezni, azaz mesterien ki tudja fejezni az idők árját, vagyis a kor érzését, gondolkodását, oly valamit teremt, ami csodálatra ragad bennünket. Mint fentebb mondottuk, a remekművel az érzés vele jár. Fölösleges tehát amaz intés, hogy csak jellemezni nagyon ész-bélivé tenné a művészetet; a puszta érzés pedig határozatlanná. Természetes, hogy a zenei alkotás látszólag túlnyomóan érzés; de a dráma, az elbeszélés, a kép, a szobor vagy a színész alkotása az idők árjának gondolati szüleménye, mely ha remek, érzésünkön is uralkodik. Ha valamely műalkotást hidegnek, érzés-telennek találunk, bizonyosan a jellemzésben rejlik a hiba, mert a sikerült jellemzés rajongó érzést kelt a nézőben, az olvasóban és a hallgatóban.

BODNÁR ZSIGMOND

ERKÖLCSI KÉRDÉSEK

ÍRTA BODNÁR ZSIGMOND

EGYETEMI MAGÁNTANÁR

BUDAPEST S INGER ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE 1897

TARTALOM

Oldal

Elősó

I. Erkölcsi sülyedésünk és okai 5

II. Az elvek szüksége. Legfőbb elv az Isten 18

III. A soeialismus 30

VI. A nő 42

V. A jogi élet 56

VI. A bűntények szaporodása 69

VII. A Politika és morál 76

VIII. A színjáték törvénye 87

IX. Az idealismus a jog terén 1815 körül 98

X. Engedelmeskedjetek! 111

XI. Deák Ferencz 118

XII. Renan Ernő

I. Bevezetés 126

II. Renan bölcsészete 130

III. A sémita lélektana 137

IV. A szellem önkénytelen élete. A nyelv és a religiók 147

V. A keresztyénség és az izlam eredete 153

VI. Isten és a természet 160

VII. A morál és a politika 168

VIII. Renan belső küzdelmei 182

IX. Renan csalódásai 186

X. Renan bölcsészetének végső alakulása 195

XIII. Egy kritika

ELŐSZÓ

Az emberiség mindenfelé az erkölcs és vallás kérdéseivel

foglalkozik. A világ minden tájékán erkölcsi kérdéseket vetnek

föl és kárhoztatják a reális idők léhaságát, érzékiségét, elvtelen

és önző gondolkodását. Lejárta magát a szabadelvűség, határpontra

jutott az individualismus, megvetésben kezd részesülni

az érzéki és féktelen asszony, a családi élet szentélyéből kilépett

nő, a zsebeinek élő politikus és képviselő; lenézzük az anyagiság

szolgáit, a bankok, részvénytársaságok, vállalatok politikus

elnökeit, igazgatótanácsosait; mindnyájan érezzük, hogy

szaga van pénzöknek, gyűlöletes a fényök és pompájuk, tág a

lelkiismeretök, léha az életök, nem lehet meggyőződésök. Becsülni

kezdjük a tisztes szegénységet, mely független és becsületes tud

lenni; míg előbb a gazdag is hitvány szolga volt. Minden

országban szidják az oktatást és nevelési, mely a vallással és

erkölcscsel nem törődve kiüldözött minden szentet az iskolából,

vallási és erkölcsi elvek nélkül léhaságra nevelte az ifjúságot.

Szidjuk a reális idők ostoba papiroskorszakát, mely a bureaucratia

végtelen huzavonájába, zaklató közigazgatásába és elvtelen

igazságszolgáltatásába helyezte a rendet, a sokféle jelentéssel,

tárgyalással, értekezlettel lebilincselte a szabad mozgást. Á tisztviselők

megbízhatlanságából és a szabályosságból kiindulva meghonosította

a legbénítóbb ellenőrző rendszert, mely a végtelenig

szaporította alkalmazottainak számát a nélkül, hogy megbírnák

teendőik halmazát.

Annyi munkát ad nekik a féktelen individualismus, hogy

csak egy osztálynál több mint egy félmillióval növekedeti egy

év alatt a beadványok száma.

Honnét ered ez a csodálatos átalakulás? kérdi a gondolkodó.

Hisz tíz év előtt még jól éreztük magunkat az érzékiség

pocsolyájában, irigyeltük a pénz embereit, helyeseltük a politikusok,

a képviselők ügynöki, igazgató- és jogtanácsosi, szóval

üzleti szerepét, őrülten rohantunk a jólét és a szép asszony

után, nagyokat nevettünk a feleség és szeretője sikerein és a

pipogya férj kudarczán, színpadainkon gúny tárgyává tettük

az egyházi és világi tekintély képviselőit, jóízű humorral mutattuk

be a haza vezérférfiait, a t. Ház tagjait?

Ez átalakulás okait derűi föl könyvem. Az erkölcsi, szellemi

és aestheticai élet számtalan tüneményét magyarázom jelen

soraimmal. Tudom ugyan, hogy sokan nem fognak megérteni,,

mert még kevesen tudnak összefoglalóan gondolkodni. A reális

ember esze csupán a közelfekvő, a közvetlen, a helyi okot látja,,

s nem adatott neki, hogy a messzeeső tünemények rokonvonásait

'nagy egységben foglalhassa össze. De már kezd megnyílni

embertársaink lelki szeme; az erkölcs utáni epedés egyik kiáltó

jele az eszményibb érzés, gondolkodás föllépésének, mely nem

az alkotó részek, hanem az egész szempontjából tekinti a családot

és társadalmat, az egyházat és a hazát. Ez az örök, ez

a fenséges, ez az isteni világosság fog fényeskedni nemsokára

mindnyájunknak. Fiat lux! Es öt-tíz év múlva elmondhatjuk:

Facta est lux!

Budapesten, 1897. május 1-én.

Bodnár Zsigmond

IV.

A ΝŐ

Mi a nő ? Egyik fele az emberi nemnek, egyik alkotó része a családnak, szülője és anyja gyermekeinknek, bűbájosa, igéző varázsa földi létünknek, vigasztalója keserveinknek, enyhítője fájdalmainknak. Egy őskori mese szerint egy király magányban neveltette fiúgyermekét, s mikor fölserdült, eléje hozatott mindenféle kincset, aranyat, ezüstöt, gyönyörű lovakat és szép nőket, a kiket ördögöknek nevezett a szolga a kérdezősködő ifjú előtt. Mikor pedig az atyja kérdezte fiát, mi tetszett neki legjobban, az ördögöket nevezte meg, ezek vonzották leginkább.

A nő valóban a mi angyalunk és ördögünk; részben hozzá van kötve földi boldogságunk, vigasztalhat és elkeseríthet bennünket. A férfinak ez áldása és átka az ősidőkben, a műveltség kezdetleges korában csak szolgája volt a férjnek, kikből többet vagy kevesebbet szerezhetett

magának, vette, vásárolta vagy rabolta őket s mint feltétlen úr

rendelkezhetett velők. Nagyobb befolyásra, tekintélyre jutott a nő, mikor már hozománynyal kedveskedett férjének, még nagyobb lőn e tekintély, mikor lassankint pusztult a soknejűség, a polygamia és legalább a műveltebb fajoknál a monogámia foglalta el helyét. De legnagyobb haladást, tekintélyt és előnyöket ért el a női nem, mikor

uralomra jutott a keresztyén felfogás, mely feleséggé tette

az asszonyt és halálos bűnnek tekintette a férjnek minden

más viszonyát. Ez röviden a nő és férfi viszonyának kivonatos története. Nagyon ismeretes, senki se vonja, kétségbe, legfölebb a részletek vitásak, melyekkel most nem akarunk foglalkozni. Nekünk más a feladatunk. A jól ismert történeti időket kell szemügyre vennünk és bemutatnunk a nőt a haladás hullámának elejétől fogva végéig,,

mert a nő is mint a család alkotó része fontos lelki

változáson megy keresztül az idők árja szerint. És mivel

jelenleg kivált az újabbkori és a mai nő érdekel bennünket,

a minővé a civilisatio útján fejlődött, a mily magas színvonalra most emelkedett; nem bocsátkozunk a régibb hullámok rajzába, megelégszünk az újabbakból vett példákkal.

A mikor jelentkezik az idealismus, mikor egyesül az.

erkölcsi világ három eszméje: a szép, jó és igaz, nekünk

embereknek az egyetemes, az egész szempontjából kell

tekintenünk az erkölcsi élet minden jelenségét s mivel az

egész képviselője a férj és az atya, ennek akarata döntő

a családban; de mihelyt megkezdődik a három eszme

fokozatos és lassú elválása, megindul az alkotó részek a

hullám végéig nem szűnő harcza, az egész képviselője, a

férj és atya ellen.

Honnét tudhatom ezt, kérdezi a kétkedő? Hisz a

világtörténet íróiból, a nemzeti történetek és emlékiratok

följegyzőiből nehéz kiböngészni a társadalom kedélyállapotjának

hangulatát. Jól mondja Lecky, hogy sokkal könynyebb

kimutatni, mit tettek és tanítottak az emberek, mint

szemünk elé állítani azt a kedélyállapotot, melyek lehetővé

tették e tényeket vagy tanokat; nekünk azonban nem

szabad megijednünk e nehézségektől, mert a tömérdek

memoireon, részletes történeten, monographián, jogi,

erkölcsi, politikai histórián, művészeti alkotásokon kívül

rendelkezésünkre áll egy-egy hullám számos népének

rodalma, melyekből világosan látni, hogy az ünnepelt

költők időnkint hogyan rajzolják a férj és nő, az anya,

feleség és gyermekek viszonyát, a szép nő társadalmi

helyzetét, a honleányok és választmányi hölgyek szerepét.

Egy pár vaskos kötetben rendkívül érdekesen lehetne feltüntetni

a nő életét a hullám elejétől, körülbelül 1815-től

napjainkig, de mi ennyire nem bocsátkozhatunk a részletekbe.

Rövid felolvasás keretében kell végigtekintenünk és

kivált a magyar irodalom vezetése mellett haladnunk.

Tudjuk már, hogy 1815. körűi az egész, az egyetemes

szempontjából kell kiindulnia a költőnek és gondolkodónak,

az államférfiúnak és moralistának, hogy ha

elismerésre akart szert tenni. De kérdezhetjük, hogy milyen

befolyása van e felfogásnak a nő, a feleség, az anya

életére? Válaszunk nem lesz nehéz. Egyszerűen kimondva,

alá kell rendelnie akaratát a férj és atya akaratának, aki

az erő és tekintély képviselője; csak így tekintjük szépnek,

vonzónak, erkölcsösnek. Ha összeütközik szerelme a hittel,

a vallási és hazafiúi kötelességekkel vagy a tekintély képviselőjének

akaratával, le kell tudni mondania. Azért ez

időszak drámai és elbeszélő műveiben kissé háttérbe szorul

a szerelem túlnyomó szerepe, sőt némely költők, mint

például Walter Scott, a nagy angol regényíró, nem is tud

kiváló női alakokat teremteni. Szemére vetették, hogy

soha sem rajzolta a nők szenvedélyes szerelmét s azzal

magyarázták, hogy soha sem ismerte. Ez azonban nem

elég magyarázat. A tünemény okát abban kell keresnünk,

hogy a költő csak akkor rajzolhatja a szenvedélyes szerelmet,

ha az népszerű, ha egyezik az idők árjával. Szemére

vetik Kisfaludy Károlynak is, hogy Irénéje (1820.) lágy,

passiv, erély- és szenvedély nélküli teremtés, nem tudja

feltüntetni lelkének belső harczát. De azt kérdezhetjük,

hogy meg volt-e az a féktelen szenvedély a társadalomban?

Valóban itt is hiányzott. Az ideális eszme nyomása

alatt nem volt elég erős, követelő az alkotó rész, tehát

nem lehetett féktelen szerelem sem, kivált ha az egyetemes

érdekével jutott ellentétbe. És ha egyes költők megkísér45

lettek az ily női szerelem rajzolását, efféle alakjaikkal épen

nem arattak sikert, legalább akkor nem; míg az önfeláldozó

szerelem magával ragadta az olvasók és nézők

seregét. Kiáltó példák erre nálunk Kisfaludy Károly tragédiái,

minő: A tatárok Magyarországban; Ilka vagy Nándorfehérvár

bevétele, Kemény Simon, Barátság és nagylelkűség,

Iréné, melyek határtalan tetszéssel találkoztak és hősnőik

mind epicus meg önfeláldozó jellemek. Természetes, hogy

nem minden költő tudott ennyire tolmácsa lenni a lemondó

szerelemnek, de többé-kevésbbé mind ilyenek s csak ekkor

lehet hatásuk.

Érdekes, hogy Kisfaludy Károly 1820. után is akar tragédiát írni, de akárhányszor próbál és hozzáfog, hiába

való minden fáradsága. Az aestheticusok és irodalomtörténetírók

keresik e jelenség okát s felhozott okaik senkit

sem elégíthetnek ki. Egyszerű magyarázata abban keresendő,

hogy Kisfaludy, a ki bomlott lélekkel élte végig a

reálisabb idők léha napjait és a szélső idealismus alatt

elérte lelke harmóniáját, most a három főeszme szétválásával,

az alkotó részek megkezdődő harczával nem volt

képes az idők árjához igazán simulni és oly tragédiákat

írni, melyekben az egyén halvány jogait kellett volna feltüntetni

az egyetemes ellenében.

De kérdés, bekövetkezhetik-e most is e szélső Idealismus,

mikor a nőnek alig van más, mint önfeláldozó

története? Most a szerelmi tragédiák, a kettős öngyilkosságok,

a Ghimay herczegnők, Bourbon Elvirák, a felsőbb

leányok, a doctorkisasszonyok, az emancipált hölgyek

napjaiban méltán kérdezhetni, hogy újra visszatér-e

a nő a családi élet szentélyébe; férjéhez való hűségéhez,

odaadó lemondásában fogja-e keresni boldogságát? Bármilyen

valószínűtlennek látszassék válaszunk, ki kell

mondanunk, hogy öt-tíz év alatt beáll ez az időszak. Nem

lesz a nőnek más története, csak önfeláldozó szerelem és

hűség. Igaz, hogy addig sok áldozata lesz a féktelen és

érzéki szerelemnek, de azután egyelőre el fog tűnni s mi

nagy megvetéssel fogunk szólani az Aspasiák, a Ninon de

l’Enclos-k ragyogó napjairól. Már ma az egész világon

szóval és írásban kezdenek tiltakozni a nők magaviselete

ellen, mindenütt szerepel a nőkérdés, a feminismus s míg

egy részről újabb és újabb jogokat vívnak ki maguknak,

másrészről rohamos gyorsasággal szaporodnak az emanczipált

nővilág ellenségei. Mindenfelé erélyesen lép föl a

rendőrség, szigorúbban kezeli a café chantantok, orfeumok,

színházak censuráját, a közönség is idegenkedni kezd a

szereplő hölgyektől s igen sokszor hallani a férfiaktól

Thucidydesnek szintén az ideális idők hajnalán kiejtett

mondását, hogy az a legjobb asszony, akiről se jót, se

rosszat nem hallani. Vagyis, mai nyelven szólva, akinek

neve nem szokott előfordulni az újságokban. Felmerülhet

a kérdés, meddig emelkedhetik a társadalom erkölcsi felbuzdulása?

Ε tekintetben, úgy látszik, az északi germán fajok, kivált az angolok a

legtovább mennek. Ismeretes, hogy 1816-ban lord Byront, idáig ünnepelt

költőjüket, kizárták az úri osztály köreiből, úgy, hogy felháborodva

távozott hazájából. Ügy látszik, az idealismus ereje ugyanazon

civilisatiónak újabb és újabb hullámaiban folyton

gyengül, így mutatja ezt a görög római polgárosodás története;

így jelentkezik a VII. századból a keresztyén civilisatio mentén is.

Csakhogy a szélső idealismus napjai rendesen nagyon

meg vannak számlálva. Mihelyt hatalomra jutott, megkezdődik

a három főeszme szétválása, az alkotó részek

harcza az egész képviselője ellen. 1825-ben már máskép

fogják fel a költők az asszonyt, mint 1815-ben. Még

mindig a tiszta, a nemes, az önfeláldozó nő szerepét hangoztatják

a legszívesebben; de van érzékök a bűbájos

szerelem iránt is. Nálunk Vörösmarty Zalán futásának női

alakjai fejezik ki ez idők nőiségének eszményét, a tiszta,

ártatlan és érzékiség nélküli szerelmet, mely fölött a

hazafiság erénye lebeg. Rendesen fiatal leányok, a kik az

első szerelem szemérmes és ártatlan mosolyával fogadják

az ifjú, a fiatal ember közeledését.

1830. körűi föllép egy-két honleány, egy-két magas

állású aristocrata nő, a kik valamely nevelő vagy jótékony

intézet pártfogói, védnökei, a kik már nem restéinek a

nyilvánosság előtt szerepelni. Nyilvános banketteken még

nem szívesen jelennek meg, bort, szeszes italt nem isznak,

maguktartásában szerények és szemérmesek, de már van

érzékök az érzékibb szerelemhez is. Megjelenik a lovagias,

a szertelen jellemek iránti vonzódás, a közönség szívesen

olvassa a regényes, grotesk kalandokat, a rémes históriákat.

Az író- és művészvilág szabadabb morált kezd gyakorolni,

némelyek a szabadabb szerelem jogát hirdetik a hit és

tekintély, az egyházi és világi hatalom s az úgynevezett

szülői önkény ellenében. Vele lassankint háttérbe szorul

a 18 éves leány és a harmincz éves asszony kalandos és

kicsapongó szerelme foglalja el helyét. Legalább Balsac és

néhány társa már ilyeneket rajzolnak. Meg kell azonban

jegyeznünk, hogy az efféle szépirodalmi műveket jobbadán

férfiak olvassák, a családokba még nem igen férkőzhetnek be.

Különben elég gyorsan módosult a társadalom jelleme

is. 1815. körűi valami becses, tiszteletreméltó nemesség,

egyöntetűség, összhang van a nők lelkében, testi-lelki

maguktartásában. Ha az ekkori női arczképeket, idealisabb

művészek alkotásait tekintjük, a mi reális szemünkben

hidegeknek, szenvedélynélkülieknek látszanak, de valami

jótékony lelki harmónia mutatkozik rajtok. 1830. körűi

kivált az aristocrata hölgyek között sokan bomladoztak,

élni és élvezni akartak, egyesek eldobták a társadalmi

balítéleteket és némi rátartisággal léptek föl a morál sorom48

pói ellen, szerepelni kívántak, bizonyod blazírt hidegséget,

gúnyos kétkedést és előkelő leereszkedést mutatva.

Mások jobban megőrzék a lovagias, nemes magatartást,

de már hisznek a szerelem hatalmában és azt

tartják, hogy szerelmökkel az erény, a becsület, a hazafias

kötelességek útjára terelhetik, megnemesíthetik férjeiket.

Nálunk 1840. körül Jósika Miklós tolmácsolta, rajzolta e

nő világ érzelmeit.

1840. körül mindenfelé mutatkozik az alkotó rész, a

nő erélyes föllépte, követelő és melegével boldogító szerepe

az egész képviselője ellenében. Szerelmök édes melege

kifejezője a gyarapodó nemzeti szellemnek nemzeti szokásaival,

erkölcseivel együtt. Míg a társadalom előkelőbb

világában mindenfelé szerepelnek a hazafias hölgyek, a

bájos honleányok, otthon a család kedves körében a nő

közvetlen, benső és forró szerelme kezd uralkodni. Az egész

világirodalmában, mondhatni, Petőfi tudta legjobban a negyvenes

éveke fejlődő bűbájos melegét dalaival kifejezni. Noha

még benne is van egy kevés Heine bomlottabb lelkéből,

de tud tiszta, összhangzó és édes, meleg dalokat költeni,

melyekből nem hiányzik az eszményibb érzés, gondolkodás

lendülete sem.

De azért még mindig túlnyomó a szertelen, a romantikus,

a lovagias, a hősi, a betyáros, a bravourös, a szilaj

jellemek iránti vonzalmunk, ily férfiak iránt rajonganak a

nők, félelmes csodálattal tekintenek rajok, rejtett szerelemmel

közelednek feléjök. Ilyeneket szeretne látni minden asszony

az ő jámbor férjében, különben filiszternek, nyárspolgárnak

tekinti. Ugyanakkor rajongunk a nemzeti egység- és

nagyságért s kiváló, patheticus hazafinak kell lenni a

férjnek, a mi pedig nem minden helyzetben könnyű, ha

boldogítani akarja feleségét. Az ötvenes, hatvanas évek

költői rajzolták nekünk ezeket az erélyes, hazafias asszonyokat,

a kik már nem bábjai férjeik akaratának.

De ha eddig is gyöngült a reálisabb érzés nyomása

alatt az eszményi felfogás, szűkült az összefoglaló gondolkodás,

ha elenyészett, kihalt Vörösmarty és társainak hideg

és nemes asszonyvilága, a győzelmesen haladó nemzeti

szellem meleg tanyáján mind nagyobb befolyásra jut a

nő és vele szaporodnak a válóperek. Idealisabb napokban

sokat tűr a nő, tudja, hogy az egész képviselője, a férj és

az atya az úr, neki mint alkotó résznek első kötelessége

a türelem és szófogadás; most az édes, benső és meleg

nemzeti szellem uralma alatt a nő uralkodása mutatkozik,

hisz ő tudja legjobban kifejezni e szellemet, az ő magatartása,

bűbájos szerelme éltetője a nemzeti geniusnak.

A nő lesz a társaság lelke; ha nyílt házat vihet, körülötte

forog az egész társaság, részt vesz a férfiak örömei és

tisztességesebb mulatságaiban, nem fél többé a szeszes italoktól,

módjával szívesen megízleli. Ha szép és gazdag,

elfogadja az udvarlókat és csak akkor érzi jól magát ο

társaságban, ha férfi-kíséret mulattatja, gyönyörködteti.

A férj nemcsak tűri ezt, hanem elő is mozdítja. Úgy kell

intéznie a vendégek meghívását, hogy a nő mulattatásáról

is gondoskodva legyen. Idealisabb időben rendkívül óvatos,

körültekintő és szemérmes a társalgás. A férfi nem tudja,

mit mondjon a nőnek. Az asszonyok, leányok inkább

maguk közt szeretnek csevegni, nem is szeretik, ha zavarják

őket a férfiak; a hazáról, a köz- és házi teendőkről

nem lehet sokat beszélni, az akkori irodalom és művészet

patheticus tárgyalása is fárasztó, egy Vörösmarty Zalán

futásáról, egy Victor Hugó Ernani-jétól, egy Rossini, Auber,

Donizetti operáiról nem is lehet kellemesen, mulattatóan

csevegni; a meleg és könnyed, kedves és enyelgő társalgás

csupán a reálisabb idők tulajdona. Ekkor van egy

kimeríthetlen tárgy, a magunk és mások szerelme és szeretkezése.

A mi erre vonatkozik, hátráltatja vagy előmozdítja,

mind vonz és érdekel bennünket. Ezt feszegetni,

burkolt vagy kétértelmű czélzásokkal szóba hozni, ismerőseinket,

barátainkat vele faggatni, kedves foglalkozásunk.

Divatosak lesznek a ló- és tornaversenyek, az operák, a

színjátékokba concertek, a jourok vagy esti találkozók.

Növekszik a színházak, orpheumok, vendéglők, kávéházak

látogatása. Az úri nő, kivált ha nincsenek gyermekei, nem

képes egy estét magában eltölteni. Kiállhatlanul fárasztja,

untatja a magány, a csend. Társaság, könnyű vagy nehéz

foglalkozás kell nekünk. Csak ne otthon. Vendégek nélkül

otthon ülni, borzasztó valami.

Századunk hetvenes éveiben már teljes uralomra jut

a nemzeti szellem s vele a nő átalakulása. Az irodalom,

a művészet, az élet túlnyomóan érzéki lesz, A pénz és szép asszony után

megindul az őrült hajsza. Boldognak mondjuk azt, aki gazdagodik,

vagyont szerez és a kit felkarolnak az asszonyok. Munka és szórakozás

a kenyerünk, azzal szerzünk, ezzel pazarlunk,

ünnepelünk, jubilálunk, bankettezünk, fényes temetéseket

rendezünk, gyönyörű karácsonfákat díszítünk, gratulálunk,

újévi köszöntőket küldünk fűnek-fának. És így tovább.

Mindennek központja, lelke, támogatója, követelője a

nő. Vele kitűnően sikerül, nélküle megbukunk. A minek

az asszonyok állanak az élén, annak sikerülnie kell. Az

idealismus napjaiban a nő a férj árnyékában húzza meg

magát, a családi élet szentélyében lehet egyedül boldog,

innét száműzve, kitaszítva szerencsétlen, boldogtalan. Ha

nem megy férjhez, valamely jó rokonnál vonja meg magát,

második anyja, jó nénikéje lesz a család gyermekeinek;

a realismus napjaiban önállóságra törekszik, tanul és fárad,

hogy képesítő oklevélre, diplomára tegyen szert, hogy

fizetéses állásba juthasson, hogy ne függjön, hanem inkább

tőle függjenek.

Ekkor a nő eszejárása is érthetetlen a férjnek, a férfiúnak.

Tulajdonkép mindkettő bomlott. A férj tudniilik az

egésznek, a tekintélynek, a családnak a hivatalos képviselője.

A külvilág előtt ő jelenti ki a család akaratát, követelését.

Tényleg azonban a nő és gyermekek akaratának

a tolmácsa. Neki nincs és nem szabad akaratának lennie.

Mihelyt nem tekinti ezt irányadónak a férj, azonnal beáll

a családi bomlás, melyben a férj szenved legtöbbet, mert

az eszme nyomása alatt rendkívül fáj neki, hogy nejének

és gyermekeinek bánatot okozott. A férj csak akkor érzi

jól magát, ha valamivel kedveskedhetik nejének és gyermekeinek.

Sohasem kap a nő és gyermek annyi ajándékot

és játékot, mint a reális időkben. Ezért virágzottak fel

harmincz év óta a díszmű-, játék- és csemegekereskedések,

szaporodtak el a bazárok, az órás, az arany- és ezüstművesek,

az ötvösök boltjai, s mihelyt uralomra jut az

idealismus, számos ilyen kereskedő bezárja a boltját. Hallatlan

fényt űzünk a virágokkal is. Ez a legdrágább

ajándék, mert néhány óra alatt hervad és pusztul; de

gyönyörű színpompájában kiváló örömét találja benne a nő,

az ő szépségének, könnyen hervadó bájainak találó symboluma

a virág, kivált pazarul szórjuk, dobáljuk a művésznőknek,

a kik ilyenkor a világ legirigyeltebb teremtései.

Ők mindennap láttathatják elragadó, érzéki művészetöket,

bájaikat. Ideális időkben csak egyes szegény nő szánja el

magát a művésznői pályára, a jobb módú, a ki nem szorult

reá, otthon a család körében zenél, énekel; a reálisabb

napokban minden nő zenét, éneket tanul, hogy idővel

a nagyközönség előtt csillogtassa művészetét, s ha

kell, jövedelmezővé tegye tehetségét.

De nem csupán gyönyörért, szórakozásaért és esetleges

jövedelemért tanul a realista leány zenét és éneket, gyógyszer

is az minden nőnek. Akárhány szülő küzd, nyomorog,

csakhogy zenére, énekre taníttassa gyermekét és

némileg jól teszik, mert ilyenkor az egyén féktelenségének

napjaiban kifejezhetlen és gyógyító mámort ad a zene, az

ének. A hetedik égbe, a paradicsom mámorába ragad

bennünket a dal, a symphonia, s felejtjük az élet terhét,

mely a reális időkben kétségbeejtő. Soha sem érezzük e

nyomást annyira, mint ez időszakban. Az idealismus nagy

erkölcsi egységében, fenkölt érzése és gondolkodásában,

minden embernek, férjnek, nőnek és gyermeknek megvan

a maga helye a család, az egyház és állam egészében:

a realismus napjaiban, mikor mindenki egyedül áll, mindenki

szabad egyéniség, a nő egymagában álló, erkölcsi

támasz nélküli individuum, egymaga viseli az élet terhét,

senki sem osztozik vele súlyának hordozásában, egymagának,

különálló féktelen akaratának kell félre tolni és

legyőzni a tömérdek akadályt, korlátot, sorompót és mindig

kijebb terjeszteni szabadsága határait. Az élet e harczában

kimerül a férfi, a nő, a gyermek, a kik végre semmire

sem becsülik az életet, bámulatos könnyűséggel tudnak

megválni tőle. Ezért látni most, hogy a halálra Ítéltek

többször nyugodtan, néha tréfálkozva lépnek a bitófa alá,

gazdag emberek, ünnepelt férfiak és nők sokszor minden

előző jelenség nélkül veszik el maguktól az életet. A kit

pedig a szerelem kínja, családi perpatvar, anyagi zavar,.

szégyen vagy bűn gyötör és aggaszt, nem tekinti feleségét,

a nő nem. férjét és szerető gyermekeit, hanem elpusztítja

magát. Alig van ember a realismus alatt, a ki nem

foglalkoznék az élet kioltásának gondolatával vagy legalább

is gyakran jelentkezik szívében az örök pihenésvágya.

A reális idők gyógyszerei között az örökös szórakozás

és munka mellett a legkiválóbb, a legkedveltebb orvosság

a szerelem és szeretkezés. Ez a realista legfőbb és legédesebb

boldogsága. Akármerre menjünk, minden ezt juttatja

eszünkbe. Múzeumok, képtárak, kirakatok, olvasmányaink,

rajzaink mind a szerelemről szólanak hozzánk.

Otthon a leány előtt szerelemről szólanak a szülők és

rokonok, szerelemről suttog a felsőbb leánynak, a polgári

iskolai tanulónak az ifjú, a szerelem után eped az eladó

leány és férjes nő. És mily külömbség van az ideális és

reális idők szerelmei között. Az eszményi kor szerelme

fenkölt, nemes és szemérmes, de nem is tud meleg és

benső lenni. A reális időké féktelen, tomboló, érzéki, de

akár tombol, akár nem, mindig mámoros, kábítóan érzéki,

meleg, bűbájosán édes. Nem hiába irta Louis Ferdinand

porosz királyi herczeg, a ki 1814-ben a Saalfeldi csatában

esett el, a szép zsidó leánynak, Herz Henriettének, hogy

csak ők ketten tudják, mi a szerelem: azt hiszi ekkor

minden szerelmes ember az ő mérhetetlen mámorában,

különösen az érzékibb fajok leányai, milyenek a magyar

leányok, ilyenkor szerelemre gyulasztják az idegenek szívét.

Ideálisabb időkben sokszor kerül hozzánk egy-egy német

feleség a szomszéd nyugatról; a reálisabb időkben kapósabbak

a magyar leányok, nagyobb a kivitel.

A reális idők magyar leányának Blaháné volt a legtehetségesebb

kifejezője a színpadon. Az ő játéka mindjárt elbájolta a nagy

közönséget, magát és vágyait, kora ideálját

látta maga előtt megjelenni; s ha idegen vendégeink

voltak, őt mutattuk be nekik, hogy fogalmuk legyen az

érzéki, a kedves, a bűbájos magyar menyecskéről.

Ma az idealismus hajnalán tünedezőben van ez az

önfeledt, közvetlen, benső és érzéki szerelem, a nagy

közönség alig veszi észre, mert elég bátor a nő tekintete;

a kormányok, a hatalom emberei azonban mindenfelé fölvetik

a vallás és morál szempontját, sürgetik a valláserkölcsös

nevelést, fékezik a nő szabadságát. Igen sok család kezd

elmaradozni a mulatságokról, otthon csendesen, kis körben

töltik el az estét. Pár év óta számos vallásos mű jelenik meg

nálunk is, melyet nem csupán a papok

rendelnek meg, hogy alig olvassák, hanem a világi családok

is veszik, hogy lapozgassanak bennök. Átalában elmondhatni,

hogy öt-tiz év alatt oly nagy átalakuláson megy át a nő, a milyenről

ma csak kevesen álmodoznak. Végül sok más jellemző vonást nem

említve, a reálismus oly tulajdonságáról kell megemlékeznünk, melyben a

nő nagy, mondjuk, legfőbb szerepet játszik s ez az általános

jótékonyság. Sohasem annyira jótékony az ember,

mint a reálisabb időkben. Mikor mint individuum egy

magára marad az ember; mikor egymásután rombolja leszabadsága

korlátjait, távolítja el a morál sorompóit; mikor

az eszme nyomása alatt mindenki az anyagira és érzékire

veti magát s a ki nem férhet hozzá, ezer meg ezer követeléssel

hangoztatja a Panem et circenses, vagyis kenyeret

és mulatságot, béremelést, fizetésjavítást és ingyen vagy

olcsó szórakozást követel: nem tudjuk nézni embertársaink

ínségét, a gyermekek nyomorát, betegségét, hanem tehetségünkhöz

képest segíteni akarunk rajtok. Ε jótékonysága

legszeretetreméltóbb tényezője a nő. Egy sereg jólelkű

asszony jár-kel, gyűlésezik, tanácskozik ilyenkor a segély

beszerzéséről, gondoskodik a kegyes adományokról. Szívvel-

lélekkel vannak rajta, hogy minden megszorulton gyakorolják

az irgalmasság cselekedeteit. Boldogító leleményességgel

hozzáférkőznek a nyomor, az ínség mindenféle

fajtájához. Ellenállhatlan kérésökre megnyílnak a gazdagok

tárczái, a kereskedők raktárai, a pénzintézetek szekrényei

és százezreket részesítenek oly jótéteményekben, melyeknek

a nő jó szíve, reális meleg érzése az egyik és főforrása.

A reális idők lágysága nem kérdi a szenvedők

vallását, erkölcsét, csak a felebarátot látja benne, a ki úgy

érez mint ő, a kinek úgy fáj mint neki. A reális idők

nemzeti szelleme csak azt kívánja, hogy nemzeti szokásainkhoz,

erkölcseinkhez, nyelvünkhöz simuljon embertársunk,

vagyis olyan legyen mint mi vagyunk és szívesen

látjuk körünkben, éreztetjük vele jóságunkat; míg az idealismus

napjaiban, mikor az egyetemesből, az egészből

indulunk ki, mikor az Isten, a vallás, az erkölcs játszik

vezérszerepet érzésünk és gondolkodásunkban, kisebbnagyobb

gyűlölettel viseltetnek egymás iránt az eltérő fajok,

így látjuk, hogy mészárolják egymást a törökök, örmények

és görögök, ilyenkor a jótékonyság is válogatós lesz, irgalom

helyett sújtja, üldözi a morális kifogás alá eső egyéneket,

a nő nyilvános szereplése is háttérbe szorul s vele

hanyatlanak a jótékony egyesületek is.

Ez röviden a nő szerepe minden egyes hullám elejétől

végéig. Bármennyire haladjon a civilisatio, a mi nem

egyéb mint az alkotó részek fokozatos győzelme az egész

fölött, minden idealismus megjelentével mutatkozik a társadalmi

törekvés fékezni, korlátozni a nő szabadságát és

érzékiségét visszaszorítani a morál sorompói mögé. De mi

történik, ha egyszer törvényekkel lesz biztosítva a nő feltétlen

joga és egyenlősége az egész képviselőjével, az

atyával és férjjel szemben? Mi történik, ha bekövetkezik a

legszabadabb szerelem, ha mindenki azt szeretheti, a kit

akar, ha el lesz távolítva a morál és vallás minden sorompója?

Mi történik akkor, ha nem lesz férfikormány, hanem

vegyes minisztérium, vegyes hivatal, vegyes bíróság, vegyes

közigazgatás, minden egyén, férfi és nő választ vagy

választatik, kormányoz vagy engedelmeskedik: lesz-e képes

a kitörő idealismus visszaszorítani az alkotó részeket, a

nőt, a gyermeket, az atyai és férji tekintély mögé a családi

élet szentélyébe? Ezt nem feszegetjük. Egyelőre ne

tartsunk tőle. Semmiféle testület sem állhat fenn, melyben

az alkotó résznek egyenlő vagy nagyobb joga van az

egésznek képviselőjénél. Amazon államok csak a mesében

lehetségesek. Annyi azonban kétségtelen, hogy ha jóval

tovább haladunk az alkotó részek szétmállásának útján,

összeomlik az a fényes civilisatió, melynek köszönhetjük

e nagy erkölcsi törvény fölfedezését.

Bodnár: A népfajok sorsa, címlap. 1900

A címlapon Bodnár elméletét szemléltető körök láthatók

Könyv, Irat / Antik könyv - Antik tárgy, Műtárgy, Régiség ...

http://galeriasavaria.hu
Bodnár Zsigmond: A népfajok sorsa... Feltöltve: 2012.10.07. 17:34. 2.500,- HUF.

Bodnár Zsigmond: A jog keletkezése... Feltöltve: 2012.10.07. 17:27. 2.500,- HUF.

42. BODNÁR Zsigmond A népfajok sorsa és más kérdések

Bp., 1900. „Pátria”. 224 p. Kiadói, aranyozott vászonkötésben.

Gerince kissé kopott. Jó állapotban.

5000 Ft

Bodnar zsigmond szellemi haladasunk torvenye (1892), toronto

Bodnár: Szellemi haladásunk törvénye, 14. oldalon a hullámelmélet rajza látható

Belül bélyegző: Library dec 2; 2000 University of Toronto

Bodnár a 4. oldalon írja: „Nem remélhetem, hogy csodálatos felfedezésem

hamar bejut a nagyközönség elméjébe…”

A 14. oldalon diagramot rajzol az eszme utjáról.

Szellemi haladásunk törvénye, 1892. Bevezető. E kiadás ellen a Kolozsvári Egyetem

bölcsészeti karának három – köztük ifj. Szinnyei József - referense a könyv

kiadását nem javasolta: „nagyon eredeti és megmételyezné az ifjúságot.”

Szellemi Haladásunk Törvénye [Paperback]

Bodnár Zsigmond (Author)

Be the first to review this item | Like (0)

$14.63 & eligible for FREE Super Saver Shipping on orders over $25. Details

SOCIOLOGIA AZ ISKOLÁBAN

ÍRTA: BODNÁR I. ZSIGMOND

PÉCSETT, 1913.

NYOMATOTT PAIZS JÓZSEF KÖNYVNYOMDÁJÁBAN.

Bevezetés

BODNÁR ZSIGMOND ERKÖLCSI TÖRVÉNYÉnek alkalmazása e tanulmány.

Ennek az elméletnek alapján kívánunk feleletet adni arra a kérdésre, hogy milyen

szerepet van hivatva a sociologia az iskolában

betölteni. Bodnár theoriáját ma még legtöbben oly önkényes

constructionak tartják, mely alig számithat az ész igazolására: a történelem tényeit

nem tartván elégségesnek arra, hogy kielégítő magyarázó elvet nyújtson, hogy a

változások logikai szükségszerűségét

bizonyítsák. Szerintük nincs az a chímaera, mely kellő támaszt ne találna a

történelem tényeiben.

„A sociologiai változás alapja” cÍmű dolgozatomban

kifejtettem ezzel szemben álláspontomat s kimutatni

iparkodtam, hogy az eddigi sociologiai és történetbölcseleti

rendszerek közül épen Bodnáré az, mely a társadalmi jelenségek világában

legbiztosabb, az objectív igényeket leginkább kielégítő eligazodást nyújt.

De meggyőződésünk támogatására szolgál egyrészt az az erősen capacitáló

jelenség is, hogy az idő, mely annyi nagy constructionak adta meg a halálos

döfést, Bodnárt csak Igazolta, hogy annak a negyedszázadnak eseményei,

melyek ez elméletet hirdető

igék első elhangzása óta felmerültek, valamennyi egy-egy adalék lett annak

igazolására, hogy itt nem csak az elmúlt társadalmi jelenségek önkényes rendezéséről

van szó, hanem oly igazságról, mely bevilágít

a messze jövőbe. Másrészt hitünket erősíti az a körülmény is,

hogy erős meggyőződéssel oly komoly gondolkozók hirdetik e tan igazát, mint

Ballagi Aladár, FerenczyJózsef, Fitos Vilmos, Lechner Tibor és az újabb

generationak is több érdemes tagja.

Az I. fejezetből

….A paedagogia tehát csak a módszerét illetőleg alkalmazott lélektan, vagyis abban a vonatkozásában, hogy hogyan neveljünk; hogy mit tanítsunk és mire neveljünk, a legszélesebb értelemben véve teljesen társadalmi kérdés s így elbírálásánál a társadalom fejlődésének törvénye az irányadó. A paedagogia általában a nevelés célját illetőleg megelégedett azzal a morálfelfogással, mely majd minden moráltheoriában közös, t. í. hogy önmagunk és mások javát egyformán szolgáljuk, mely norma végre is az eddigi terminológiára támaszkodva az önző és társasember természetének teljesen megfelel és ezzel

a nevelés társadalmi vonatkozását jóformán el is intézte, pedig minden nevelő igen jól tudja, hogy mit érnek e teljesen általános értékű szabályok. Jól tudja, hogy a teljesen a konkrétumok világában lefolyó

nevelői munkára nézve csakis a legközelebbi célok,

a közvetlen adottságok a döntők, vagyis azok a normák,

melyekben minden moráltheoria különbözik egymástól.

Legfeljebb még egy két jelszóval, mint a munkára szoktatás, a coeducátio, a szolidaritás fejlesztés stb. kívánják a fejlődő társadalomtudomány igényeit kielégíteni, miknek azonban annak positiv eredményeihezcsak annyi közük van, hogy korunk felismeréséhez

nyújtanak adatokat. Egyébként, mint már láttuk a szerfölött agressiv

korunk természetének nagyon megfelelő psychologia

constructiók irányítják paedagogusainkat. Valóban a lélektan szempontjából a gyermek morális és aesthetikai alakithatósága egészen acceptabilis. A psychologus előtt a lelki életnek ama mozzanatai

állanak, melyek bizonyos egyirányú fejlődésmenetet tüntetnek föl, mely fejlődésben a külső motívumok befolyásoló ereje kimutatható. A psychologiai neveléstan természetesen vallani kénytelen, hogy

a nevelő céltudatos befolyása a gyermek fejlődésére, jellemére eldöntő körülmény. Sőt a lélektan s így az annak alapján álló paedagogia még tovább megy, még azt is vallja, hogy a társadalom egyesekből áll,

kiknek akaratát mesterséges utón egy bizonyos irányba

terelheti, tehát magára a társadalom jövő alakulására

is hatással lehet. Ezzel szemben, ha az iskolának társadalmi szerepét

tekintjük, rögtön föltűnik, hogy sohasem volt irányító befolyása. A különböző társadalmi törekvések és irányok, csak akkor helyezkedtek el benne, mikor már hanyatlásnak indultak. A kor szelleme nem az

élet frisseségével tört oda utat magának, hanem a

még fennálló conservativ intézményektől és a múlthoz

nőtt emberektől megnyomorítva. Általában elfogadott

elv a traditio és classicítás s gyermekeink az apák

életfelfogását, erkölcsi és aesthetikai nézeteit tanulják.

Itt tehát az elmélet és a gyakorlat között oly ürt látunk tátongani, melynek áthidalásához elég erőt nem érzünk magunkban és inkább kerülő úthoz fordulunk. Mindenekelőtt a követendő út megválasztása

végett egy kiemelkedő pontot keresünk . . . Helyezkedjünk

el azon a széles perspectivát nyújtó magaslaton,

melyet a társadalomtudomány épített. A látvány nagyszerű! Előttünk az emberiség történelme, mint a létnek egyik formája, melynek a

végtelen kuszált, bonyolult folyamatában a legellentétesebb

törekvések keresnek utat a megvalósulásra. Vallási, jogi, politikai, erkölcsi, művészeti és gazdasági nézetek és intézmények csodás sokféleségben váltakoznak előttünk. Az események mind más és mások,

sehol sincs ismétlődés….

Az eszmeerő vizsgalata

http://mtdaportal.extra.hu/books/bodnar_zsigmond_az_eszmeero_

magyarazata.pdf

BUDAPEST

EGGENBERGER-FÉLE KÖNYVKERESKEDÉS

(HOFFMANN ÉS MOLNÁR 1894

Tartalom

I. Az erkölcsi világ törvénye

II. Az olasz irodalom

III. Az anarchia

IV. Sante Caserio V. Az erkölcsi fogalmak

VI. A szabad akaratról

VII. A realismus bölcsészete

VIII. Jókai

FEKETE JÓZSEF BARÁTOMNAK

Kedves barátom!

Mikor három év előtt az erkölcsi világ törvényét fölfedeztem

s pár hónapra rá neked nagy vonásokban magyaráztam:

te mindjárt felfogtad roppant horderejét és lelkesedéssel

üdvözölted. Azóta csak növekedett érdeklődésed. Bár

ma sem dicsekedhetünk a tan széles elterjedésével, a társadalomban

ébredezik az erkölcsi érzés, valami eddig ismeretlen

erő ragadja magával embertársainkat, kezdenek összefoglalni,

általánosítani s a realismus léha porából magasabb eszmei,

erkölcsi és aestheticai színvonalra emelkedni. Ha visszatekintek

három éves küzdelmemre s lelkem elé idézem ez idő borús és

derült napjait, a te képedet látom bennök gyakran fölmerülni

s kivált utóbb vigasztaló angyalomul föllépni. Tudom ugyan,

hogy ezt nem tekinted érdemednek, mert az eszme hajt, az

eszme űz bennünket a munkára, lelkünk előtt magasan

lebeg az ideal s rohanva rohanunk, hogy elérjük vagy legalább

verőfényében éljünk: mindamellett jól esik rád gondolnom

és nemes, önzetlen barátságodért megszorítanom testvéri jobbodat.

Engedd meg, hogy szeretetem jeléül neked ajánlhassam

e füzetet, melynek szíves figyelemmel hallgattad apró czikkeit.

Budapesten, 1894. okt. 15-én.

Bodnár Zsigmond

VIII.

JÓKAI MÓR

Jókai azon szerencsés nagy poéta, a kinek föllépte az ébredező nemzeti eszmével kezdődik,

átélte a forradalmat, a hódító nemzeti eszme hatalmas napjait, a nemzeti egység, az olasz,

a német birodalom létrejöttét, a magyar alkotmány feltámadását, látta nemzetünk

tekintélyes politikai szereplését és élvezi a realismus sima, kedves, enyhe alkonyát.

Alig van ily szerencsés költő. Most talán egy sincs. Az angol Tennysont tudnám

hozzá hasonlítani, a ki simult a korhoz, melyben élt és általános elismerést vívott ki.

Hugo Viktor pályája ragyogóbb, fenségesebb, volt idő, mikor a század legnagyobb

költőjének tartották, az egész világ csodálta és ünnepelte; de a realismus gyarapodásával

szemlátomást megfogytak bámulói s mielőtt a sírba szállott volna, tapasztalta, hogy

egymagában áll, mint a tengerből kiálló szikla, melyet folyton csapdosnak a habok.

Még szórta ugyan menyköveit, megírta hatalmas ódáit; de már nem értette senki.

A mi Aranyunk is a negyvenes években lépett föl, mint Jókai. Bár nem sokat

ünnepelték, mindig nagy tisztelet kísérte gyönyörű alkotásait, az egész nemzet

átérezte a költő nagyságát; de maga a költő nem tudott leszállani

ideál-reál magaslatáról, élte alkonyán félrevonult az emberektől és a realismus

idején megírta a Bolond Istókot, mely pessimista lelkének lőn a tolmácsa. Jókai

az ötvenes-hatvanas években ragyogó képzeletével rajzolta nekünk a magyar

nemzet fényes és borús napjait, sugaras humorával bearanyozta az élet szomorú

képeit, tündéri fénynyel vonta be a nemzet történetét. Képzelete az idealismus

hatása alatt merészen csapongott, mindnyájan követtük és bámultuk e csapongásában,

igaznak tartottuk, a mit Új földesurában, Magyar nábobjában, Fekete gyémántok és

más alkotásaiban mondott. Az ötvenes években még dolgoztak ugyan a nemzet más

regényírói is. De Jósika már sentimentális volt a kornak, nem tudott elég meleg,

eléggé nemzeti lenni. Kemény idealismusa szerette a dolgok eszmei oldalát kutatni,

s így hidegen hagyta az olvasót, irálya, előadása is eszményibb volt, Eötvös pedig

szónokibb, ünnepélyesebb, mint hogy a realismus felé haladásunkban tovább is

gyönyörködtettek volna. A mint erősödött a realismus, a mint a valóhoz, a nemzetihez

fordult az emberiség, a magyarosabbhoz a magyar, Jókai kedves és enyelgő humorával

eléggé honn találta magát ez új világban is. Megszűnt ugyan a nemzet igézője,

bámult mesélője lenni, de tudtunk benne gyönyörködni a realismus csendesebb

napjaiban is. A bírálók ugyan sorban mutogatták regényeinek lélektani hibáit,

hősei jellemének lehetetlenségét, a közönség sem rajongott érette már azzal a

lelkesedéssel, mint az ötvenes-hatvanas években, de hálás volt nagy nemzeti

érdemeiért s szívesen ünnepelte, amikor alkalma nyílt. Pedig Jókai csak részben

tudott realista lenni. Irálya magyaros, igazán nemzeti lőn, könnyed, kedves,

gördülékeny a mint az idők kívánták; de regényeinek meséje az ideal-realis

időké maradt napjainkig. A politikában is tudott haladni a korral. Az ötvenes-hatvanas

években realistább, nemzetibb volt mint Deák, Eötvös, Andrássy; realismusa

Tisza Kálmánhoz vonzotta, vele ment egész bukásáig. A hódító nemzeti eszme

erényeivel és hibáival haladt azon az úton, mely a mostani decentralisatióig vezetett.

Az ő irataiból szépen össze lehetne állítani az eszmék változásának történetet. Mintegy

tükörben látni az 1850 előtti idealismust, a nagy eszmék hirdetését, majd fokonkint a

nemzeti eszme, a realismus gyarapodását, az idealismus hanyatlását, a nagy nemzeti

központosítást, mely lehető egységet honosított meg nálunk is, megfékezte a

nemzetiségeket, korlátozta a felekezeteket, gyöngítette a megyék autonómiáját,

városok, vidékek önállóságát, az ország hatalmas, virágzó központjává tette

Budapestet, emelte a királyi hatalom nymbusát, magasztossá, fenségessé tette

a dynastia iránti tiszteletet. Ε központtal egyesülve, egész Európában elismerést

vívott ki a magyar nemzet, a miniszterelnök egy-egy nyilatkozata messze

elhangzott az ország határain túl. De ugyanaz a Jókai, a ki mindezeknek

kiváló tényezője volt, látja most a realismus decentralisátióját, látja a

nemzetiségek, felekezetek, osztályok, vidékek sürgető követeléseit, a

széthúzó, szétmálló elemek zajos megjelenését, látja a művészet, a költészet,

az irodalom, a társadalom terén a realismus összes tüneteit. Mindennap észlelheti,

hogy ifjúkorának nagy álmai, magasztos érzelmei, ideális föllendülései, melyek

akkor az egész világot eltöltötték, ma már a mesék országába, a tündérek

világába tartoznak. Ma reálisok, gyöngédek, simák, lágyak, türelmesek, elnézők

vagyunk, irályunk lapos ugyan, de magyaros, egyszerű, igénytelen, keresetlen;

nem akar és nem is tud elragadni, ma nem tudunk gyűlölni, megvetni, az eszme,

a doctrina nem választ el bennünket; nincs érzékünk az erkölcsi, a nemes,

legfölebb a nemesi kutyabőr iránt. Mindezt látja Jókai, közöttünk él, mosolyog

velünk és talán rajtunk. Egy Schopenhauer, egy Strindberg ilyenkor pessimista lesz,

Nietsche megörül, a nagy idők más tanúi felháborodnak és rosszul érzik magukat.

Jókait megmentik erős idegei. A hálás nemzet pedig, mely ez időszakban tud igazán

ünnepelni, a Kárpátoktól Adriáig hangoztatja nagy regényírója nevét.

Nyugat 1925. 5-6. Buday Dezső: Jókai lelke

A vallás és a papok dolgában meglátszik Jókai regényein, hogy a 30-as évek

liberálisabb gondolkodásában vagy hogy a hullámelmélet nagy tudósának,

Bodnár Zsigmondnak a szavaival éljek, ideál-realizmusában nőtt fel. Ahhoz

a liberalizmushoz hozzátartozott egy bizonyos filoszemitizmus is, aminek Jókai

a veleszületett félénkséggel és diszkrécióval, de mégis szeretett néha-néha kifejezést adni…

Bodnár Zsigmond: Eötvös és Kemény - EPA

http://epa.oszk.hu/00900/00979/00159/pdf/1905_22_01_049-051.pdf Irta': Bodnár Zsigmond.

.Eszményeink czimű művét, kapcsolatban a tőle ... s ez alatt az átmeneti idő alatt mindkét

kornak eszméivel találkozunk

IRODALMI SZEMLE.

Rácz Lajos:Eötvös és Kemény.

Irta: Bodnár Zsigmond. Budapest, 1905. Eggenberger-féle könyvkereskedés. 1905. 01. 04.

323 n. 8. r. lap. lap. Ára 5 tor.

E folyóirat 1902. évi folyamában (358—60. 1.) mutattam be

Bodnár Zsigmond Eszményeink czimű művét, kapcsolatban a tőle

fölfedezett és fáradhatatlan ékesszólással hirdetett erkölcsi törvénynyel.

Míg abban a művében az „erkölcsi törvényt" — az emberiség

ideális és reális gondolkozásának hullámszerű váltakozását ós

minden eszményünknek ehhez képest való átalakulását — a modern

állami, társadalmi, gazdasági, irodalmi és művészeti élet problémáira

alkalmazva állítja elénk, fönt czímzett legújabb művében nemzeti

irodalmunk két előkelő alakját, a (szerinte) reálista Br. Eötvös

Józsefet és az idealista Br. Kemény Zsigmondot veszi elő s költői

alkotásaikat, valamint irodalmi tanulmányaikat tárgyalja abból a

szempontból, hogy ezek mennyiben állottak a keletkezósök idejében

uralkodó felfogás — ideális vagy reális gondolkozás — hatása

alatt s mennyiben tükrözik vissza annak jellemvonásait

Sorra előveszi Eötvös regényeit, színműveit, akadémiai beszédeit s nyomrólnyomra

kimutatja, mint Uralkodik berinök a kor érzése, gondolkozása, mint változik később,

az idők árja szerint, a költő felfogása s hajlik át lassanként a reálismusból az ideálismusba.

Báró Keményt pessimistának rajzolja, a kinek lelke disharmoniában állt az uralkodó

felfogással, nem tudott ahhoz simulni, idomulni s ezért időnap

előtt megtörik; regényei mind ezt a disharmoniát, mélységes

pessimismust, szertelenségekben való csapongást árulják el.

Ha e művet, a mely a. tárgyalt két író nem egy írói jellemvonására,

nem egy sajátosságára, nem egy művöknek alapírányára

meglepő világot vet, végigolvastuk, önkénytelenül egynéhány kérdés

tolul ajkainkra. így első sorban nehezen tudunk hozzáilleszkedni a

Bodnár terminológiájához, a mely Br. Eötvöst reálistának nevezi,

holott mi őt idealistának tartjuk, a mely nálunk a 30-as, 40-es

években a realismus uralmáról beszél, holott e két évtizedet nemzeti művelődésünk

történetében a lángoló eszményiség korszakának

nevezhetjük. E kor vezéralakjai nem reális érdekekért (talán Széchenyit

kivéve), hanem csupa ideálokért küzdöttek, s így joggal

nevezhetők idealistáknak, koruk az ideálismus korának. Viszont,

hogy a 80-as évek az ideálismus beköszöntének évei lennének nemzeti

életünkben, midőn mindenütt a legvastagabb reálismus uralma

ötlik szemünkbe, — ezt is nehezen vagyunk hajlandók elhinni. Am

mindkét esetbon a terminológia a tévedés oka, mert Bodnár a közhasználattól eltérő,

sőt azzal majdnem ellenkező értelemben használja az ideálismus és reálismus elnevezéseket.

Eszményeink czímű művében Bodnár a ma is uralkodó ideálismus

pirkadását 1880-ra teszi, s az szembetűnőbben csak a 90-es

években mutatkozott (47. 1.), a 60-as, 70-es években még erőben

reálisták voltunk (48. 1.) Ellenben legújabb művében az ideálismus

hajnalhasadását teljes 40 esztendővel előretolja, vagyis 1840-re,

illetőleg a 40-os évekre teszi (88., 94., 117., 150., 228., 245., 260. 1).

Azt értem és természetesnek tartom, hogy bizonyos átmeneti időre

van szükség, míg az emberiség egyik hullámból a másikba átlép

s ez alatt az átmeneti idő alatt mindkét kornak eszméivel találkozunk

; de azért azt még se tudom természetesnek találni, hogy a

reálismus már 1840 óta hanyatlani kezdett, mert hiszen akkor uralma

mindössze 25 évig (1815—1840). tartott volna, valamint azt se,

hogy viszont haldoklása 40 esztendeig (1840—1880) tartana. Itt

nyilván ellenmondás van a két munka álláspontja közt. Hiszen ha

az utóbbi felfogása lenne igaz, a most szereplő ideálismus uralmának

ideje jóval tovább tartana, miután még mindig befelé haladunk

az ideálismusba, mint a megelőző reálismusé, holott elmélete szerint

az ideálistikus gondolkodás ereje egyre csökken.

Bodnár szerint az ideálismus korszakában „gyöngül a női

szemérem, eltűnik a női méltóság és önérzet, a női divat mindjobban

feltűnteti a test idomait", ellenben „a reálismus korszakában a

nő, a gyermek, a szolga stb. tisztes szerepet kap" (4., 5., 1:). Itt

Bodnár megint ellentétbe helyezkedik a közfelfogással, mert utóbbi

szerint a reálismus írói (Zola) rajzolják szemérmetlennek a nőt. Am

fogadjuk el igaznak, a mit Bodnár az ideálismus íróiról a nőre

vonatkozólag hirdet, de akkor hogyan magyarázható meg az, hogy

Jókai, a kit szerzőnk idealista írónak nevez (164., 168. 1.), ezzel

éppen ellenkezőnek rajzolja a nőt, s alig van regényíró, a ki oly

magas piedesztálra helyezné a nőt, a ki oly szép, nemes alakokat

rajzolna, mint Jókai ? a ki, bár nem reálista, rendszerint ellenébe

állítja a családi érdeknek a szerelmet, az egység érdekénél előbbre

helyezi a szív jogát, s épp oly sokra becsiili a női szemérmetességet

és méltóság-érzetet (80. 1.), akárcsak a reálismus poétája !

Habár az idők fqlyása sok részben igazat ad Bodnár azon

tanításának, hogy az ideális gondolkozás idején — s így jelenleg

is — a katholicismus tekintélye, befolyása emelkedőben van, azt

az állítását mégis túlzásnak kell tekintenem, hogy az utóbbi években

tartott Vörösmartv-, Széchenyi- és Rákóczi-ünnepélyeket is a

kath. szellem hódító előnyomúlásával kellene kapcsolatba hoznunk.

A 90-es években ünnepeltük az aradi vértanúkat, Petőfit és Kossuthot,

mert 1890 ben volt a vértanúk aradi szobrának leleplezése, 1899-ben

volt a vértanúk és Petőfi halálának félszázados fordulója ; 1894-bBii

halt meg Kossuth s 1898-ban ültük meg a szabadságharcz kitörésének

félszázados évfordulóját. A mint ezektől az ünnepélyektől

távol állott miden protestáns színezet, épp úgy távol állott a Bodnár

idézte ünnepélyektől minden katholikus színezet; Vörösmarty születésének százados

évfordulója alkalmából kizárólag' a Zalán futása

s a Szózat költőjét, egyik legnagyobb nemzeti lantosunkat ünnepeltük,

— a II. Rákóczi Ferencz fölkelésének 200 éves fordulóját

pedig nagyobb joggal ünnepelték meg a protestánsok, mint a katholikusok, mert

II. Rákóczi Ferencz mindenben azokat az eszménye

ket írta zászlajára, a melyekért Bocskay, Bethlen s Rákóczi György

küzdöttek, t. i. az alkotmányos és vallásos szabadság kivívását.

Azzal Bodnár nem szolgálja ügyét, ha az eszmények igazi értelmét

félremagyarázza s oly dolgokat is előránt elmélete magyárazására,

a melyek erre nem alkalmasak. A Ferenczi Zoltán és Beöthy Zsolt ellen való polémiája

ízléstelen. Könyvében sok érdekes dolog van, de sok benne a túlzás is.

Rácz Lajos.

Eötvös és Kemény: Válasz dr. Rácz Lajos úr - EPA

http://epa.oszk.hu/00900/00979/00161/pdf/1905_22_03_165-167.pdf

Eötvös és Kemény.

Válasz dr. Rácz Lajos úr bírálatára.

Sok köszönettel tartozom dr. Rácz Lajos úrnak és az Erdélyi Múzeum 1905 januárius

havi bírálatára sem kívánok személyi okból

válaszolni. Tisztán tárgyi okból tartom fontosnak a választ, mert

életbevágó kérdések tisztázása forog fönn, melyet az olvasók érdekében

is meg kell oldani. Ha tévedtem, köszönettel kell fogadnom

a helyreigazítást; ha pedig helyesnek tekintem nézetemet, legalább

egy-két okkal illik támogatnom fölfogásomat.

Első fontos kifogása Rácz úrnak: Bodnár realistának nevezi

Eötvöst, holott mi őt idealistának tartjuk; Bodnár a 30-as, 40-es

években a realismus uralmáról beszél, holott e két évtizedes nemzeti

művelődésünk történetében a lángoló eszményiség korszakának

nevezhetjük. Bizonyításul fölhozza Ráez, hogy e kor vezéralakjai nem

reális érdekekért (talán Széchenyit kivéve), hanem csupa ideálokért

küzdöttek s így joggal nevezhetők idealistáknak, koruk az idealismus

korának. Ezen az ellenvetésen, melyet milliószor hallottam, azért ütköztem meg, hogy

nem laikus, hanem egy jónevű bölcselő emelte, a

ki tudja, hogy az ideális napokban háttérbe szorítjuk az egyént s

a fajnak, a nemnek, a nemzetnek tulajdonítunk életet, az egység, a

háza szempontja az uralkodó ; míg rendes időkben az alkotó rész,

áz egyén, az asszony, a gyermek, a hivő, az alattvaló, a szolga

stb. szabadságának, önállóságának, egyenlőségének, testvériségének

eszméje vezérel bennünket. A ki egy kissé betekint a bölcsészet, a

jog stb. történetébe, rögtön látnia kell ezt a világfölfogást. Reális

időkben az értelem uralkodik, mely az egyént teszi vizsgálódása

tárgyává és belőle indul ki; ideális időkben pedig kisebb-nagyobb

mértékben mindnyájan sociologok vagyunk, tehát az egység

genus, a faj, a nemzet szempontját tartjuk magunk előtt.

A második ellenvetés, hogy már az 1840 körüli időre teszem

az idealismus halavány megjelenését. Azelőtt a hullám közepét az

ideal-realismus szóval jeleztem. De mikor az irodalmakban a népies

megjelenésén töprenkedtem és a különféle irodalmak történetíróinál

e jelenség okát kerestem, csakhamar beláttam, hogy az nem egyéb,

mint az idealismus hatása, mert a népnél van a hagyomány, a

magyaros, a nemzeties.

Azon is megütközik t. ismertetőm, hogy Jókait idealistának

nevezem, holott „alig van regényíró, a ki oly magas piedesztálra

heryezné a nőt, a ki oly szép és nemes alakokat rajzolna, mint

Jókai ? a ki, bár nem realista, rendszerint ellenébe állítja a családi

érdeknek a szerelmet, az egység érdekénél előbbre helyezi a szív

jogát s épp oly fokra beesüli a női szemérmetességet és méltóságérzetet, akárcsak a

realismus poétája!"

Pedig Jókai erősen idealista, a ki mondhatni kezdettől fogva

a magyar faj, nemzet és haza szempontjából indult ki és különösen

annak a fölfogásnak volt igazi tolmácsa, a hogy az ötvenes, hatvanas,

hetvenes években a magyar leányt és asszonyt szerettük rajzolni,

mikor még kissé távolestünk a mai idealismustől. Ezért nincs meg

benne a mostani érzékiség. Rendesen kétféle nőt szeret bemutatni:

angyalt vagy ördögöt s a magyar leány és asszony nála majd

mindig angyal. A magyar férfi pedig erős akaratú, bátor, vitéz,

hős, a ki a legmerészebb föladatra vállalkozik. A magyar dicsőség,

a nemzeti önállóság és függetlenség az ő ábrándja. Az effajta íróknál

majdnem lehetetlen a lélektani igazság, annyira rabjai a faji szempontnak, a magyar

dicsőítésének : mégis szívesen olvasta a külföld is, mert a nemzeti és férfias akarat

megnyilvánulása rendkívül tetszik ideális időkben.

Rácz Lajos úr utolsó kifogása, hogy habár sok részben igazat

ad nekem az idők folyása tekintetébeen , mégis túlzásnak tekinti, ha én a Vörösmarty,

Széchenyi és Rákóczi-ünnepekben, mely utóbbit a kassai püspök és a jászói prépost látszottak

rendezni, a katholikus szellem emelkedését látom. Végűi int, hogy „azzal B. nem szolgálja

ügyét, ha az eszmények igazi értelmét félremagyarázza s oly dolgokat is előránt elmélete

magyarázására, a melyek erre nem alkalmasak".

Biz' ez roppant fontosságú ellenvetés. Nagyon érzem a súlyát.

De ha közelebbről vizsgáljuk, mindjárt észrevesszük, hogy lehetetlen

váddal sújt ellenfelem. Mivel a haladás egy-egy hullámában az egyik

fele a realísmus, vagyis az értelem kora, nagyon természetes, hogy

minden vallás érzi az értelem súlyát, nyomását és bátran mondhatni,

hogy például 1660-tól fokozatosan növekedett a kath. egyházban is

a protestáns szellem éppen úgy, mint a XVIII. század második

felében egész 1815-ig jelentkezett a katholikus szellem. 1815-től

újra protestánsok lettek még a tekintélyi vallások is. Persze csak

módjával. Erre tömérdek .adattal szolgál a theologia és vallás története. Ma pedig rendkívül

érdekes látni a piotestáns vallás belső

küzdelmét, bomlását, a katholikus törekvéseket. Világszerte

akkora erővel lép föl bensőnkben a tekintély és hagyomány

elve, hogy mindazon intézmények, melyek a szabadságon, az értelmen alapúinak, mint a

protestantismus, a parlament, az egész alkotmány élete bomladozik. A realísmus ugyanis

abból indul ki, hogy az emberi természet jó, tehát csak szabaddá kell tenni; az idealismus

azonban a tekintély és hagyomány elvét vallja, a rendet követeli és az emberi természet

gyarlóságát, féktelenségét vallja. Ez magyarázza meg, hogy mindenfelé annyi protestáns,

zsidó tér át a kath. vallásra, vagy legalább gyermekeit nevelteti benne, hogy híres

katholikus papok szent beszédén annyi protestáns és zsidó van jelen.

Ezelőtt 50—70 esztendővel éppen az ellenkező történt.

Rácz Lajos úr végűi ízléstelennek találja egy-két polémiámat.

Megengedem. Az úgynevezett ízlés alatt a gyöngéd, szelíd, udvarias

modort értjük a vitában. 1890 előtt én is ilyen voltam, vagy legalább

erre törekedtem. Az erkölcsi törvény fölfedezése után azonban valami

furor apostolieus fogott el és sokszor kíméletlen vagyok kivált olyanokkal, kik fitymálják

fölfedezésem nagyságát és nem értik végtelen fontosságát s az én magyarázataim helyett

a régi semmitmondó okokkal állanak elő s fájdalom, ilyen még a legtöbb tudós írása, előadása. Bodnár Zsigmond.

Erdélyi Múzeum 1902., 19. kötet 7. füzet - EPA

http://epa.oszk.hu/00900/00979/00314/pdf/EM-1902_19_07_355-3...

Bodnár Zsigmond nem új ember az irodalom terén : több mint. 30 év óta ...

Egyik-másik művét, hogy

eszméinek minél szélesebb körben érvényt szerezzenn

Az erkölcsi törvény.

Eszményeink. Irta Bodnár Zsigmond egyetemi magántanár. Budapest, 1902.

Eggenberger kiadása 239 lap, ára 3 kor.

Bodnár Zsigmond nem új ember az irodalom terén : több mint 30 év óta ismerjük,

mint mozgékony, önálló gondolkozású irodalomtörténet-írót, aesthetikust és essaystát.

Mintegy 10 évvel ezelőtt fölfedezte szellemi haladásunk törvényét, a tőle úgynevezett

erkölcsi törvényt,

s azóta — abbahagyva nagyobbszabásúnak tervezett Magyar Irodalomtörténetét — kizárólag

a philosophia művelésére adta magát, s egymásután írta és adta ki kisebb-nagyobb philosophiai

műveit és tanulmányait, melyek mind a fölfedezte erkölcsi törvényre vonatkoznak, mind azt

igyekeznek magyarázni, megvilágosítani, bővebben kifejteni, érvényességét újabb meg

újabb mezőkön feltüntetni. Legújabban a folyó év kezdetével Az eszme czím alatt elveinek

s illetőleg törvényének ismertetésére és terjesztésére egy folyóiratot is indított meg.

Egyik-másik művét, hogy eszméinek minél szélesebb körben érvényt

szerezzen, német s franczia nyelvre is lefordította. Mi hát az az erkölcsi törvény, a melyet

Bodnár egy próféta lelkesedésével, kitartásával és elfogultságával hirdet ? Röviden

összefoglalva e törvény következőleg hangzik : A történelem tanúsága szerint az emberiség

egyszer egységben látja a szép, jó, igaz eszméjét, úgy hogy a szép egyúttal jó is, igaz is;

majd ismét az egység folytonos lazulásában. Az előbbinél jelentkezik a tekintély uralma

államban, egyházban, családban egyaránt, emelkedik a vallás tisztelete, virágzik a vallásos

költészet és művészet, az agrárismus és antisemitismus. Ez az idealismus kora. Mikor

pedig, elérte délpontját az idealismus, mint 1470, 1660, 1815 körűi, mindjárt megkezdődik

az eszme egységének lazulása s mi az alkotó részek jogaiért kezdünk rajongani ; e tünemények

folyton növekszenek a hullám végéig, az idealismus erősebb jelentkezéséig. Ez a realismus

kora. A most uralkodó realismus 1875 körűi érte el tetőpontját, azóta folyton vészit erejéből,

uralmából, úgy hogy azt lehet mondani, hogy pár évtized óta gyors léptekkel haladunk

az idealismus hulláma felé s az egyre erősebb tért hódít. Bodnár szerint, míg eddigelé a

politikai, sociolögiai, gazdasági,vallási, művészeti és tudományos élet számos jelensége

mind megannyi megfejthetetlen rejtély volt, melyek előtt tanácstalanul állottak a

történelmi philosophia búvárai…

Bodnár Zsigmond A Zrinyiász, Magyar Salon, 1890.

Hankiss János - Tormay Cécile

http://tormayc.webs.com/tc_hj1.html
Pekár Gyula ebben az időben Bodnár Zsigmondot, a méltatlanul félreállított

irodalomtörténészt olvasta s az ő «hullámelmélete» mellett tört lándzsát

életrajz http://www.klg.sulinet.hu/tantargyak/Babits/életrajz/életrajz.htm ... s erről szóló egy értekezésemet nagyságos Bodnár Zsigmond egyetemi…

11. Nagy Edit tanulmánya, 2005.

Az irodalomtörténész Bodnár Zsigmond, aki „filozófus akart lenni”

Bodnár Zsigmond /1839. február 9. - 1907. augusztus 24./

Szellemi Haladásunk Törvénye [Paperback]

életrajz *http://www.klg.sulinet.hu/tantargyak/**Babits*/életrajz/életrajz.htm
... s erről szóló egy értekezésemet nagyságos Bodnár Zsigmond egyetemi…