Mándy Gábor
Üzenetrögzítőre
Versek 2005-ből
ISBN: 978-615-81480-6-1
Készült a 4SIDECOPY nyomdában.
Spirál füzetek 11.
TARTALOM
Üzenetrögzítőre
Simogató kezek
Jóllaktam
Maszkabál
Álruhák
Tavaszi koncert
A szikla
Egy csepp szomorúság
A boldogság látogatása
Rózsa-vers
Só-kenyér szonett
Hóvirág
Ingyen jókedv
Billeg a mérleg
Bérvers-ajánlat
Kispest
Anyóka a villamoson
Perspektívák
Tavaszi szomorka
Elhidegülés
Pokol
Agyarország
Pillanatkép
Kallódó lap
Újra itthon
Válasz Istentől
Húsz perc apokalipszis
Munkaszüneti nap
Ars politica
Hiszekegy
Az írásról
Minden szerelmemnek
Kívül és belül
A majom
Tavaszillat
Bűvölet
Kapualjban
Mosolyok
Pittyegés
A kulcsok
Természet szerint
A Nap
A titkok könyve
Elpattan a húr
Születésnapomra, 2005
A versed
Kapaszkodom
Üres vers
Gyorsvers
Szépség a múzeumban
A bögrék
Boldog vers
Ha Isten létezik...
Hó-radír
Burok
Első hóvirág
A herceg
A hernyó
Mulat a nép
Szépség és jóság
Ne írj verset a szegénységről
Teremtő ima
Serdül a Tél
A világutazó
Mállik a tapéta
Az időgép
Féreglyuk
A szikla és a madár
Erotika
Jó rossz hír
Szerelmes szavak
Humán meteorológia
Napos vers
Szenvedés-irodalom
Hulló levelek
A fagyökér
Egy vers életrajza
Leltár
Krisztusi póz
Alattam szakadék
Ha nyugdíjas leszek
A padon
Szagok
Kártya
Testen kívüli élmény
Tengerfenék
Szerelem-haikuk
A lepel
A szél
Augusztus
Hónap vége
Merülés
Irodalomtörténeti széljegyzet
Leláncolt Prometheusz
Unaloműző vers
Töredék
Ciklus
Úgy
érzem, nem kellek senkinek. |
A simogató
kezek, ölelő karok
elfeledtetik velem, hogy meghalok.
Igaz, ahogy
az idő előre halad,
az életből egyre kevesebb marad,
s egyre
közelebb kerül a halál.
De amíg ölelsz, az idő megáll.
Már
jóllaktam, elcsendesült a vágy.
De nézlek még. A párás test
pihen.
Gyönyörű szép a szemed és a szád,
a mennyországban lehet
csak ilyen.
S az illatok,
azok az illatok!
Függővé váltam, s nem is vettem észre.
Bár
jóllaktam, megint éhes vagyok.
Már újra vágyom, tested méz-ízére.
Én nem
viselek álarcot,
de akit látsz, nem az vagyok.
Ál-testben
élek születésem óta.
Ki tudja, eredetileg ki lettem volna?
Ti a bál
végén visszaváltoztok,
de én magamból ki nem bújhatok.
Lassan
felszívódott egész énem.
Csak a maszk létezik, én nem.
Láttam Elvis
Presleyt a farsangon;
egy bluest énekelt el fals hangon.
Volt
egy kalóz, kötés a fél szemén,
karján egy tündér - inkább őt
néztem én.
Volt pap és apáca többek között,
s olyan is, ki
szajhának öltözött.
Mindegy, milyen múlt állt mögötte,
magát
mindenki másnak tettette.
Nekem nem
kellett álruha. Minek?
Magamnak öltöztem. Ki ismert volna meg?
A gitár
peng,
a harang kong,
a csengő cseng,
a dongó dong,
a Föld
is reng,
ha szól a gong,
a világ cseng-bong!
Egy
kismadarat is elkap a láz.
Szólót énekel, trallaláz.
Kipróbáltad
varázserődet:
sziklává változtattál.
De ezzel változott a
helyzet:
sziklásabb lett a táj.
Visszavarázsolnál, de nem
megy.
Fiává fogadott a hegy.
Szikla maradok most már.
Derűs az
életem, igazán.
Nincs semmi bajom. Talán
a felhőkön lehetne
rés.
De ez már szinte kötözködés.
Derűs az
íróasztalom,
életművemen dolgozom,
rovom a papírt
serényen,
kidomborítom az erényem,
s az összkép jobbára
pozitív.
A barátnőm telefonon hív,
s a barna délutánban
hirtelen
valami nem-várt megjelen,
úgyszólván szavamba
vág.
Sötét lesz, nem ég a villany,
s a szoba sarkában
megcsillan
egy csepp szomorúság.
Itthon ülök,
és rád gondolok.
Csaponganak a gondolatok.
Együttlétünket
elképzelem:
egyszer majd itt fekszel velem.
A forgatókönyv nem
végleges,
de a tiéd a főszerep.
A szívem a torkomban zakatol,
a
boldogság itt kószál valahol.
De még nem jön be. Csak beles.
Bőrödön
rózsaillat.
Szeretlek nagyon.
Hajadban rózsaszín
szalag.
Megcsaltál, már tudom.
Tövis a körmöm alatt.
Lázrózsák
arcomon.
Az vagy
nekem, mint sónak a kenyér,
mint termőföld a tavasz záporának.
A
létem nélküled semmit sem ér,
te adsz értelmet minden porcikámnak.
A tükör
vagyok, s mikor belém nézel,
egy röpke percre én is szép
leszek.
Hasáb vagyok, mely kandallódban ég el,
hogy áradjon
feléd egy kis meleg.
A
hasznosságomat adom neked.
S míg tehetségem igénybe veszed,
lényem
a lényedbe beleépül.
Nem számít,
hogy mit gondolsz felőlem,
csak minél többet fogadj el belőlem,
és
használj engem, most, újra, és végül.
A hóleplet
élet törte át,
kicsi, fehér. A megtestesült átmenet:
félig még
hó, félig már virág.
Egy szelíd szavú hadüzenet:
akármilyen
gyönge, s fegyvertelen,
ő fogja legyőzni a barbár telet.
Jókedvet
hoztam, ingyen adom,
vegyél egy jó nagy mosolyt.
Vonaton
jöttem, fapadoson,
s már reggel is jókedvem volt.
Úgy
döntöttél: szomorú leszel,
pedig nincs rá igazi ok.
Kívánom,
bánatod múljon el,
de én vidám maradok.
A
szomorúságodat kibekkelem,
akármilyen nagy is.
Neked adom a
jókedvem -
jut is, marad is.
(születésnapi szomorka)
Túléltem
megint egy évet.
Tovább darált az élet.
Ünnepelni félek.
Nem
tudok örülni a napnak.
Mind kevesebben vannak,
kik
felköszönthetnének.
Szeretteim
nagy része odaát.
Már nagyon billeg a mérleg.
A tömegvonzás
majd odaránt,
és velük együtt leszek. Végleg.
Ha van egy
kedvesed,
de nem írsz verseket,
viszont szeretnéd, hogy egy
róla szóljon,
segítek bajodon,
a versed megírom.
Én hozott
anyagból is dolgozom.
Mondd el
részletesen,
a versben mi legyen,
amit akarsz, hogy majd
kidomborítsak.
Részletezd bájait,
versbe szedem ma itt,
s át
is adom. Neked fizetni kell csak.
Ez bevált
praktika,
de nincs garancia,
hogy versem kedvezően hat a
nőre.
Ettől lágyul a szív,
de lehet, hogy rendőrt hív,
ezért
a pénzt, ha lehet, add előre.
Kedvesem,
ide lakni ne jöjj,
Inkább hozzád költözöm én.
Sivár
lakótelep, fúj mindenfelől,
Panelban gyorsan fogy a
remény.
Errefelé még Istent nem láttam,
S ha
jelen volt is - csak káromkodásban.
Tehetetlen velünk
ő is, szegény...
Egy hajlott
hátú anyóka
(kérges-fekete az arca,
s testén a nyomor
mocska)
felszáll a harminchetes
villamosra.
Fáradtan
körbeles.
Mindenki mordul
elfordul.
Az utasok arcán
fintor:
Ettől felfordul a gyomor!
Ez a bűz kibírhatatlan!
Na
jó, na jó.
De a nyomor -
az kibírható?
Az apám
muzsikás koldus,
az anyám jól képzett kurva.
A nővérem is annak
készül,
s az alapokat már tudja.
Én betörőnek
tanulok,
az is egy pénzes szakma.
Azt mondják, finom kezem
van,
s az minden zárnak titka.
A tanulás
fontos feltétel,
de a börtön-szakiskolába
jelenleg nincsen
felvétel.
Csöpörög az
eső. Tavasz van.
Kizöldül az erdő a tavaszban.
A száraz levél
vízben ázik,
saját fájára visszavágyik.
De ősszel a szél a
földre lökte,
s a kapcsolat megszakadt örökre.
Egy kicsit
meguntál. Attól félek,
ez nem csak "kicsit" - ez
már végleg.
(rigmus)
Mit mondott
az öreg Kisné?
Inkább senkié, mint Kisé.
Mit mondott
az öreg Kis?
Így a legjobb neki is.
A Pokol kapuján a felirat:
"Hagyj
fel minden reménnyel
(ha maradt).
Már nincsen hely, ahová
visszatérnél.
Ki itt belépsz, már mindenből kiléptél.
A Pokol:
kín.
Ezt jól fejedbe véssed.
De beszámítjuk
földi
szenvedésed."
A
vaddisznócsorda csörtet,
felveri a port s a csöndet.
Nincs
esélye a virágnak,
letapossa a sok állat.
Mikor vita
kerekedik,
két kan összeverekedik,
feltépi a bőrt az
agyar,
véráztatta lesz az avar.
Múlik a nap, jön a másik,
s
amikor jó,
a sok disznó
a sárban jót dagonyázik.
Összetört
cserepek,
émelyítő szagok,
köztük valami
öröm után
kutatok.
Derékig fűben megyek,
Lábamon vér csorog,
bőrömet
tüske tépi.
Lábaim mellett
éppen egy gyík osont.
Nem vesznek
tudomást rólam.
Ha már meghaltam,
a Föld tovább forog,
s a
Nap is ugyanúgy ragyog.
Megkísért ez
a nyugalom.
Ez lesz az új otthonom.
Megérkeztem
végre!
Megpróbálok beleolvadni
a nagy egészbe.
Magyar sétál
az amerikai utcán,
egyforma bádogházak között.
Kallódó lap,
amelyet sután
valaki rossz könyvbe kötött.
Egymásra
nézünk, én meg az utca,
valami bocsánatkérést mormolok.
Holnap
délben már utazom vissza,
és senki se keresi a kitépett lapot.
(Ligonier, Pennsylvania)
Isten hozta
Magyarországon!
Zimmer frei? Geldwechsel? Taxi?
Visszaszippant
az országom -
bár jobb lenne kívül maradni.
Súlytalanná
vált a testem,
mint a fenn szálló luftballon,
de a sárba
hazaestem,
és most itt kell élnem-halnom.
Istennek
küldtem egy levelet,
de mert sokáig nem felelt,
azt hittem, nem
kapta meg.
Akartam tudni, mit tegyek,
hogy ne pusztuljon el a
világ.
Most megjött a válasz, a várva várt.
De a szívem nem
lett könnyebb.
Válasza egy szóból állt:
MINDEGY.
Mindegy, én küszködöm tovább.
Csöndes eső
után feltámadt a szél.
Mint mikor egy óriás felébred.
Fákat
tépett ki,
virágokat taposott szét,
leszaggatta a
villanyvezetéket.
Húsz percig
tartott a tombolása.
Most jó idő - és döbbent csönd
van.
Előzetes: ez vár majd a világra - de nagyban.
Hideglelést
hoz rám a Biblia.
Közelednek a "végső napok".
Az
Apokalipszis négy lova
már türelmetlenül topog!
Én ma nem
írok verseket.
A mai nap: munkaszünet.
Az ideák világából
leszállok,
és azt csinálom, amit ti csináltok.
A tévét is
bekapcsolom.
Nesze neked, irodalom!
Vagy hallgatok valami
tánczenét,
hagyom, hogy ellepjen a szemét.
Vagy
kirándulok: csodálatos a táj.
A réten megrezeg a sok kecses
fűszál,
surran a gyík, szökken a szöcske.
Én ma nem
írok verseket.
De mindez a fejem felett
magától is verssé áll
össze.
Ígérd, amire
vágynak!
Mire rajta kapnának,
már hivatalod van,
s onnan
sokkal jobban
hallatszik a szavad.
Lehetsz nyájas, vagy
vad,
attól függ, kihez.
Nem kérdik, "ki ez?",
hiszen
a média
védi a
gazdag embereket,
várja, hogy lefizesd.
A
politika, értsd meg,
egyfajta művészet.
De a
párbaj-jelenetben
éles kard van a kézben,
és nem
paradicsom,
vér folyik a színpadon
(meg a nézőtéren).
A tiszta
lelkiismeret
nem adatik meg neked,
de akit egy kis gaztett
idegesít,
az mi a csudát keres itt?!
Hiszek egy
világban,
hiszek önmagamban,
hiszem, hogy nekem itt
dolgom
van.
Hiszek a
halálban,
s a halhatatlanságban,
hiszem, hogy megvalósul,
amire
vágytam.
Hiszem, hogy
megvalósul -
csak az idejét kivárja.
Ha én nem érem meg,
megéri
unokám unokájának unokája.
(Ellenverse:)
Mi dolgunk?
Mi dolgunk a
világban?
Semmi.
Lenni.
A rosszat jóvá tenni.
A kárt
jóvátenni.
Ennyi.
A világ
nélkülünk is jól van.
Sőt: jobban.
Úr ír.
De
aki ír, az nem úr,
nem ura önmagának.
Az írás nyomán vita
támad,
gyilkos harc dúl.
Az írók néha korán halnak.
És
hallgatnak, mint a sír.
Ha valakivel
szerelembe estem,
soha nem múlik el már ez az érzés.
Most
higgadt vagyok, megfontolt és békés,
de felidézem sok szerelmes
estem.
Mert én csak
most fogtam fel hirtelen,
a verseimhez rímeket keresvén,
hogy
lelkem fiatal, habár a test vén,
s hogy életem enélkül íztelen.
Az éveimet
bearanyoztátok.
A sok ölelkezés, titkos találka!
Ó, hányszor
teljesült a kamasz álma!
Én csak hálával gondolhatok rátok.
Bizony,
nektek szól e szerelmi ének,
nektek - kik vagytok már vagy
negyvenen.
A kezemet esküre emelem:
a többi nőre én már rá se
nézek!
Kívül van a
bőr,
alatta az izom
ernyed és feszül.
Bordák közt
dobog
a szívem, és benne
te vagy. Legbelül.
Az állatkerti
majom
a haverom.
Ő is örül, ha meglát.
Utánozzuk egymást.
Én
fára mászom, banánt eszem
(azt hiszik, elment az eszem),
ő
viccet mesél, nagyot kacag,
s kiolvassa a lapokat.
Oly sokszor
cseréltünk szerepet,
hogy csak találgathatjuk, ki ki
lehet.
Bizony, én már azt sem tudom,
ki írta ezt: én, vagy a
haverom.
Tavaszillat
terjeng a levegőben.
Szaporábban ver tőle a szívem.
Mint a
friss kenyér a péknél,
amiből enni szeretnél,
étvágyat kelt,
jókedvet fakaszt.
Valahol már sütik a finom tavaszt!
Kertedben
illatos rózsák.
A kapu tárva-nyitva.
Valami vonz, hajt
befelé.
Mi e bűvölet titka?
Finom étel az
asztalon,
kancsókban nehéz borok.
Kattan a zár, nincs
visszaút.
Gyönyöröd rabja maradok.
Benned
oltalmat lelek.
Hadd legyek
örökös rabod!
Mások már
lefeküdtek, s rég túl voltak a dolgon,
mi még álltunk, szótalanul
a sötét kapualjban.
Búcsúképpen jó lett volna egy csókot is
adnom.
Jó lett volna, de közben elbátortalanodtam.
Arcizmaim még
nem is sejtik,
de mosolyogni fognak, én tudom.
Várni kell erre
néhány percig,
s mikor a néhány perc letelik,
széles mosoly
ragyog majd arcomon.
Mindjárt
befordulsz, s meglátsz engem,
eloszlik majd minden aggodalom:
ott
vagyok-e már, vagy elkéstem.
És mosolygunk majd mind a
ketten!
Ezen már most is elmosolyodom.
Pittyeg a
mobilom. Ki lehet az?
Mozdulok. Te is felriadsz:
"Ki
lehet, aki ilyenkor keres?"
Legyintek: ugyan, nem
érdekes.
Hosszú az éjszaka, kerül az álom.
Hirtelen hárman
lettünk az ágyon.
Visszaadtuk
egymásnak kulcsainkat.
Vége az egymáshoz járásnak.
De néha úgy
gondolok rád, mint azelőtt,
s te is mintha elérzékenyülnél.
Az
élet bonyolultabb a döntéseinknél.
Néha csak pazaroljuk az
időt.
Elküldtelek, de lehet, hogy visszahívlak.
S ajtaink
egymás előtt
már maguktól is kinyílnak.
Költő vagyok
- természetem szerint.
Mint a pók, kinek hálót kell
szőni,
mert nyála van, s az semmi másra nem jó,
s ha nem sző,
adottságát elfecsérli.
Én így
születtem. Verseket írok.
Akkor is, ha nem kell senkinek se.
Akkor
is, ha nem lesz többé ember,
s már nem lesz szükség semmiféle
versre.
A versritmus,
s a rímek kézfogása
a Kozmosz rendjéből következik.
Ha idegenek
szállnak le a Földön,
ezt megtalálják. S hátha élvezik.
A Nap egész
nap ragyog,
s nem érdekli,
mit csinálsz a fénnyel.
Én is így
vagyok.
A jókedvemet sugározom széjjel.
Melengetheted benne
arcodat,
és feltöltheted a napelemeidet.
De ha úgy látod
jónak,
a napernyőt is előveheted.
Ha morcos
vagy,
tégy érte, hogy elmúljon.
Ne a Naptól várd,
hogy
árnyékba vonuljon.
Kifakulnak a
képek a fejemben.
Már nem tudom, kivel, csak azt, hogy jó volt.
Az
ének elveszett, csak a hangzás maradt meg.
S hogy érdekelt, ami
már puszta hóbort.
Ízetlen lett
valahogy az élet.
Egyre gyengül ereje a nyárnak.
Én nem rohanok
már, csak mendegélek.
Epedő asszonyok rám rég nem várnak.
A titkok
könyvét még meg kéne írni,
és beleírni azt, amit csak én tudok.
De
abban a könyvben nem lenne semmi.
Mert élni kell csak.
Nincsen
más titok.
(egy pillanat tárgyilagos leírása)
És elpattan a
túlfeszített húr,
összegabalyodott testünk
a sötétbe
hull.
Síkos kéjt izzadnak a mirigyek,
agyunkat a semmi tölti
meg.
Csak a szív kalimpál,
mint verdeső szárnyú madár.
A
lepedőn örömünk nyomai.
Nincs kedvem takarítani.
A múlt a
jövővel összeér.
Kávét főz a
konyhában egy tündér.
Az ember ilyenkor semmit sem ért.
De már
nem érdekli, mit miért.
Ajándék ez a
vers,
melyet én adok magamnak.
Mások többnyire elvesznek,
s
jót csak ritkán adnak.
Születésnapom
van,
hatvan év nyomja a vállam.
de én előre figyelek,
arra,
ami hátravan.
Nyugdíjba
megyek hamarosan.
Új életet kezdek.
Végre az leszek, aki
vagyok!
És ez még csak a kezdet...
Azt mondod,
épp hozzád való vagyok.
s hogy értelmesen csillog a szemem,
s
ha csak meglátsz, az arcod felragyog,
s örülsz, hogy milyen jól
jártál velem.
Azt mondod,
hogy szavaim selymesek,
s gondolataim mélyen szántanak,
s
mindent tudok, amit tudni lehet -
s ha nem, talán nem is
kell tudni azt.
Szeretni
engem van vagy száz okod
(csillag vagyok az életed egén),
s még
azt is mondod, azt is mondod, hogy
oly szép
vagyok, oly okos, oly szerény...
Neked elég, ha ezt csak
gondolod -
a versedet, látod, megírom én!
Kapaszkodom
életem sziklafalán.
Az egyik kő meglazult,
másikra lépnék,
de
nem tudom, melyikben bízhatom.
A bizalomhoz
nem készül
térkép.
A hegyhez tapadok, ahogy tudok.
Mint a talaj, eggyé
válok vele.
Az emberi gőg lekopik rólam.
Nagyrészt ezen múlik:
túlélem-e.
Ebben a
versben nincsen semmi.
Se költői kép, se rím, se ritmus.
Még ha
a fejemben megvolt is,
elveszett, amire leírtam.
Én mégsem
dobnám ki,
hiszen azt azért bizonyítja,
hogy még élt, aki
itten
versírással próbálkozott.
És ehhez képest mellékes
körülmény,
hogy maga a vers csapnivaló.
(Shakespeare
ezt szebben írta volna le,
de én most mégsem cserélnék vele.)
(egy hadaró kollégámnak)
Gyorsan
elrepül az idő,
rohan, mint a szélvész.
Szét se igen
tekinthettél,
innen máris elmész.
Zúg az erdő,
jön a felhő,
megöregszik, aki felnő.
Perceg az
óra,
itt van az éjfél,
lám, ma is huszon-
négy órát
éltél.
Gyorsul a ritmus,
botlik a rigmus,
mától a lépték
a
logaritmus.
Szinte fáj a
fej, és szédül,
világcsúcskísérlet készül.
Menj előlem, hadd
rohanjak,
elsodorlak, elsodorlak!
Nemis
versez,
csakegyhülye
ötlet,
nemérdekelhogynemérted,
nemmondomeltöbbet.
Nemnemnemnemnemnemnem!
Sétáltam
teremről teremre
az absztrakt képzőművészeti kiállításon,
tűnődve
a rafinált technikák,
bizarr ötletek felett,
amelyek modern
világunk bonyolultságát voltak hivatottak kifejezni.
Majd egy
ablakhoz értem,
és kitárult előttem a természet egyszerű
szépsége,
a behavazott faágak csodája.
És nem igényelt
semmiféle interpretációt.
A lélek válik
el először:
nézeteink összeférhetetlenek.
Aztán a test
következik:
ami együtt forró volt, most hideg.
De mikor már a
test nem ismeri fel a párját,
még mindig ott vannak a tárgyak.
Nem
könnyű szétválogatni őket:
a tárgyak is egymásra vágynak.
Itt van
például ez a két bögre:
az enyém a piros, a tiéd a kék.
Közös
nyarunk páros emléke.
Összetartoznak,
nem választhatók szét.
Mi
válást óhajtunk mindketten.
De mondd, kedves:
a bögrékkel mi
legyen?
Nincs már
teljesületlen vágyam.
Ami nem teljesült, elfeledtem.
Akit
szerettem, s elhagyott,
szép emlék már csak bennem.
Boldog
vagyok, s az is maradok,
s ezen nem ronthat betegség sem.
Az
egyensúlyba beleépül
saját leépülésem.
Nem sírok, és
nem nevetek,
örök derűt ad a boldogság.
Verseket gondolok ki, s
élvezem.
De már nem kell, hogy olvassák.
Ha Isten
létezik,
léte korántsem
éteri.
Ha Isten
létezik,
benne ül a világban.
S élvezi.
Kinézek
reggel az ablakon:
hó takar mindent vastagon.
Úgy tűnik,
nincs meg a parkoló,
és egyre szállingózik a hó.
Kiradírozta,
ami rút,
szűzi-fehér lett az út.
Maradj meg,
hó, amíg csak lehet,
hadd maradjon szép a lakótelep!
A rossz hírek
ellen,
a járványok, katasztrófák hírei ellen,
a hazugságok
ellen,
a rosszindulat ellen,
a ragályos butaság ellen
burkot
építettem magamnak.
Itt jó, itt biztonságos.
Te nem férsz
be. Ez egy
egyszemélyes burok.
De szívesen segítek neked
is
bebábozódni.
Az első
hóvirág üzenete:
ebbe a télbe sem haltam bele.
S aki kínálja,
az aluljáróban,
feltételezi: még pénzem is van.
Tetszik nekem a
tavaszi üzenet.
Vennék belőle - de nincs kinek.
A hideg
télen elfagyott a szerelem.
Hóvirág, hozz új szerelmet nekem!
Szép szőke
herceget vártál,
fehér lovon.
Sajnos, az idő elszáll,
s ne
vedd zokon,
hogy mire az óhaj
teljesül végre,
addigra -
ó, jaj -
mindennek vége.
A lovat
eladtam,
koronám is odalett.
Aki most ajtódon kopog,
az én
vagyok, igen, én vagyok,
a te szép szőke herceged.
Öregen,
szegényen, és gyalog.
Hernyó
vagyok. Ez a beavatás.
Át kell rágnom magam a mocskon,
hogy
jöjjön utána a megtisztulás,
s hogy létem örömet okozzon.
Ne taposs el,
hagyj élni még!
Ez a csúf külső csak a kezdet.
Ha meg kell
halnom mindenképp,
legalább várj, míg pillangó leszek.
Szilveszter
van, mulat a nép,
trombitát fúj és durrogtat.
A szelíd
boldogság nem elég,
egy évben egy nap lehetsz vad.
A kurva
életbe! Kirúgsz a hámból,
berúgsz, úgy istenigazából -
s
holnapra több lesz a szemét.
(Írom ezt
megfigyelőként.
A dühöngő őrültek
megtűrnek
időnként.)
Lehetsz kövér
vagy horpadt mellű,
lehet arcod húsos vagy szikár,
lehet bajusz
a szájad körül,
s az se baj, ha fogsorod kijár.
Mert nem
számít a külső szépség,
csak az számít, hogy mi van belül.
Nekem
csak a jóság az érték,
s a lélek szépsége kivetül.
Lehetsz bár
ronda, mint az ördög,
ha a szív jó, s tiszta a lélek,
rólad
gyönyörű verseket költök,
és téged szeretlek, amíg élek.
Mert
hatmilliárd földlakó közül
nagyon kevés az igaz ember.
Ha
utamba akad egy - véletlenül -,
hogy szép-e, az már
nem érdekel.
Ne írj verset
a szegénységről.
A tett a szónál többet ér.
Adj ételt az
éhezőknek -
vagy tüntess értük a Parlamentnél.
Ne verset írj
a hajléktalanról,
hanem szerezz neki egy jó helyet,
takarót,
némi harapnivalót,
amivel egy darabig ellehet.
Verset nem
azért kell írni,
hogy attól legyen jobb az élet,
hanem mert -
ha rossz marad is -
dudorászva élni könnyebb.
Amíg meg nem
hal az ember,
addig mindig csak remél.
Jó lenne egy erős
barát,
ki a bajtól megkímél.
Istenem! Én tudom, hogy nem
vagy.
De ... legyél!
Orrom hegyén
landolt egy hópihe.
Vajon a kíváncsiság hajtotta ide?
Igazi hó
még nincs, csak hódara,
ficánkolnak a szemek, mint egy
kiskutya.
Serdül a Tél, még nem nőtt meg egészen.
De néhány hét
múlva jön - tettre készen.
Addig a
tükörben magát csodálja.
Még nincsen szakálla,
de már
pelyhedzik az álla.
Amikor
Rómában jártam,
felkerestem a Colosseumot.
Párizsban, a
Louvre-ban
a képek szépsége megragadott.
A Riviérán
napoztam,
az Alpokban síeltem,
a Towert csodáltam Londonban,
s
réztálra alkudtam Bombayben.
Persze lehet,
hogy csak olvastam,
s nem én vagyok, aki megélte.
De úgyis
összekeveredik az agyban
az élmény és az emléke.
Mállik a
tapéta a falról,
s a testről mállik a lélek.
Vagy a test mállik
le a lélekről?
Ez végül is mindegy.
Most ez a
szétmálló érzés.
Hogy semmi sincs, ami kitart.
Akárhogy is
igyekszel,
nem kerülöd el a bajt.
Most ez a
recsegés, ropogás.
S hogy kihull minden a kezedből.
A "minden
elmúlik" felismerés...
Már nem szabadulhatsz meg ettől.
Az elme a
múltba menekül:
mikor egész volt, ami ma törött.
De a fantáziád
is kimerül -
s csak ülsz, csak ülsz,
saját romjaid
fölött.
A mérnök
csinált egy időgépet,
beszállt, és így szólt: "Indulás!"
Látni
akart, hogy ezer éve
milyen is volt a világ.
Az időgép
1000-ben landolt.
Háború dúlt, halt lovas, csataló.
Emberünk
megijedt, látta a gépet -
de már nem tudta, mire való.
A tanulság:
Lám nem veszélytelen,
nem játék a múltba utazás.
Mert ami
számít, az nem az idő,
s nem az időgép, hanem a tudás.
S ha ezer
évet előre ugrunk?
Akkor a tudásunk sokkal több lesz!
Ez igaz.
Az időgép odaér.
De honnan tudod, hogy még Föld lesz?
Kopogtatom a
falakat,
a titkos átjárót keresem.
Mert nem lehet, az nem
lehet,
hogy csak ez az egy világ legyen.
Erre pazarolt volna
hat napot
a mindenható Isten?
Ez lenne az a Föld, ahol
virágba
borult az Éden?
Kikérdezem a csillagászokat,
bújom a tudós
könyveket.
Mert nem lehet, az nem lehet,
hogy bár sehol sem
találjuk,
ne létezzen egy féreglyuk
(ahogy a sci-fi írók
nevezik ezt),
mely egy másik, jobb világba vezet.
Hogy hol
lehet, azt nem tudom.
Semmi nyom, még semmi nyom.
A szikla szól
a költözőmadárhoz:
Szállj le, hadd nézzem, ahogy tollászkodsz.
Pihenj jót, s
ha erőre kapsz újra,
tőlem indulj el a hosszú
útra.
Pompás hely
ez, itt senki sem bánthat.
S ne feledd: jövőre
visszavárlak!
Jobbra a
férfi, balra a nő.
Két vad, szuszogó szerető.
Köztük az olvasó
- gyűrött lepedő.
A költő el
van kámpicsorodva:
"Képzeljétek, a múzsám
kidobott."
Irigykedve nézzük. A mázlista.
Hiszen ez a
legjobb dolog!
Most majd írhatsz bús verseket,
arról, hogy
nincs már szerelem,
s hogy akit szeretsz, nem szeret.
Mindenki
mást, csak téged nem.
Engem
szeretnek, én boldog vagyok,
s a költészetem így vesztésre áll.
A
szenvedély ugyan már megkopott,
de még nem ír a kéz - és
éhes a száj.
Szívem!
Mért
sajogsz újabban?
Csillagom!
Zuhansz már
lefele.
Aranyom!
Ott ülsz a
zaciban.
Életem!
Fogysz csak egyre.
Galambom!
Repülj
el messze tájra.
Nyuszikám!
Ebéd leszel az
asztalon.
Kutyusom!
Ne vigyázz tovább a
házra.
Virágszálam!
Te díszítsd a sírom.
Agyamban
ködfoltok.
Beleimben szelek.
Vállam mint hó ropog.
Savas
esőt nyelek.
A légnyomás
egyre zuhan,
a vérnyomásom is vele.
Az idő orkánként
rohan.
Kezdődik rossz kedvem tele.
Csillagfényes
éjszakával
kezdődik a nap.
Úton vagyok már, de még
nem kelt
fel a nap.
A bőrömön megmaradt az
ágyad melege,
igyekszem
majd egész nap
spórolni vele.
Csillagfényes
szemeid
látom magam előtt,
ragyog tőlük a reggel
és a
délelőtt.
Délután meg én gyűjtök
egy kis meleget,
s este az
arcomon viszek
napsütést neked.
Megcsalt a
legnagyobb szerelmem.
A bánatomból verseket írtam,
Egy kiadóhoz
elvittem,
mindet, egy nagy szatyorban.
A szerkesztő
belenézett,
s így szólt: a szenvedés valódi,
de ebből még
verset kell írni.
Szegény barátom,
ezeket kiadni lehetetlen.
Ez
nem irodalom.
Ez szenvedelem.
Fontos
üzenetet várok,
hulló levélen.
Ezen nincs.
Ezen sincs.
De
még hull bőven.
Át kell
vizsgálnom
minden levelet.
Az egyiken rám
vár az üzenet.
Múlik az idő,
a levelek
betakarnak.
Magam is része leszek
az avarnak.
Villám
csapdos, ég dörög,
esőt hozott a felhő.
A kertben a fa, fán a
levél
olyan zizegő, reszkető.
A talajban a fagyökér
nem
zajong. Tovább nő.
Az élet számára
soha nincs pihenő.
A betűk
szavakká összeállnak,
s a mondat hirtelen élni kezd.
Lüktet a
ritmus, mint a szív,
megszületett a vers!
De jaj, ha
jön a nagy összeomlás,
a kohéziós erő eltűnik.
S akkor a vers
szavakra,
s a szó betűkre szétesik.
Egyedül élettelen mindegyik.
Izmom
megnyúlt, petyhüdten lóg,
már nem húzódik össze.
Vékony a
csont, könnyen törik,
selejtes lett örökre.
A tüdőm is
selejtes már,
a falán egyre több a lik.
A szívem avul -
szinte hallom,
ahogy amortizálódik.
Az ellenőrzés
sok hiányt,
értékcsökkenést feltárt.
Csőd. S már azt sem
tudom,
kinek készítek leltárt.
Széttárom két
karom,
mint Krisztus a kereszten.
De szögek nélkül nincs
fájdalom.
Póz ez, akárhogy igyekszem.
S mennyivel könnyebb
utánozni
a testtartást és a szavakat,
mint Krisztussá válni,
és
görnyedni a feladat alatt!
Persze nekem is van keresztem,
de
komfortos, hordozható.
Elteszem, mikor eleget szenvedtem,
s
előveszem, ha már túl jó.
Hiszek
Krisztusban, de hogy helyét
az Úr jobbján foglalná el, nem
hiszem.
Krisztus élt, tanított, remélt.
De honnan veszitek,
hogy van Isten?
Bizony, szép lenne, ha lenne,
és mi is Hozzá
kerülnénk.
De akkor az egésznek lenne értelme.
Nincs nekünk olyan szerencsénk.
Beléd
kapaszkodom, tíz ujjal,
alattam tátongó szakadék.
Szerelem ez,
vagy életösztön?
Élni akarok. Veled. Még!
(Janikovszky Éva modorában)
Ha nyugdíjas
leszek,
megvalósítom az álmaimat.
Sokat olvasok,
gondolkodom,
és felfedezéseimről könyvet írok.
De legelőször
is
kikapcsolom az időt,
amely csak bosszúságot okoz.
Naphosszat
üldögélek a játszótéren,
visszagurítom a labdát a gyerekeknek.
Az
állatkertben elképzelem,
milyen lehet
majomnak, vízilónak,
madárnak lenni.
Lesz majd nyugdíjas bérletem,
és bevillamosozom
a várost.
Minden utcáról megtudom,
hogy miért hívják
úgy.
Segítek az eltévedt turistáknak,
velük megyek, és mikor
hálálkodnak,
azt mondom majd: semmiség,
nekem is épp erre volt
dolgom.
Szemem
sarkából megnézem a lányokat,
és virágot veszek az
öregasszonyoknak.
Levest osztok egy ingyenkonyhában,
és kicsit
néha én is kéregetek.
Ha nyugdíjas
leszek,
majd nem kötelességből, hanem jókedvemből élek.
Élek,
élek, élek!
S a nagy
boldogságban
majd észre sem veszem,
hogy már meghaltam.
Ülök a
padon.
Az ősz megérinti vállam:
Ugye, milyen szép?
Gyönyörködd
ki magad!
Nemsokára jön a busz,
és együtt megyünk el.
(Dencsik László verseinek ihletésére)
Megmosdottam
a szappanoddal,
és nekem is ugyanolyan szagom lett.
Beleittál a
sörömbe,
és neked is ugyanolyan szagod lett.
Csak az
összehányt lépcsőház,
az őrizte meg identitását.
Egész életünk
egy kártyajátszma.
s ritkán teszel szert adu-ászra.
A
nyereséged mindig kevés,
s a végén mindened odavész.
Isten az
ellenfél. S úgy látszik:
cinkelt lapokkal játszik.
Partiról
partira fogy az élet.
Ismerd el: nincs esélyed.
(Másképpen)
Kártyázom a
Halállal.
Ha ő nyer, akkor elvisz.
Ha én nyerek,
Akkor
játszunk még egy partit.
(rémtörténet)
Baleset.
Mindenütt
sötét.
Kirepülök a testből.
Keresztülsiklom egy
alagúton.
Vakító fény, harsonaszó.
Elönt a boldogság: mindjárt
meglátom Őt!
Ragyogó trónján rám vár...
Elbizonytalanodom.
A
kapu becsukódik az orrom előtt!
Ma már nincs bebocsájtás.
Remeg
a lélek.
Lenézek, látom magamat.
Épp most temettek el.
S én zuhanok,
zuhanok,
vissza a testbe.
Mégsem haltam meg.
Élek!
Még...
A tengerfenék állatait nem érdekli a meteorológia.
Békéjüket nem zavarják meg a felszínen dúló viharok.
Időnként
lekarikázik hozzájuk egy-egy elsüllyesztett
hajó vagy lezuhant
repülőgép.
De az is
elnémul,
és szégyelli magát.
1.
Egy
finom célzás.
Találkozó mosolyok.
Méz-cseppes ajkak.
2.
Forró
suttogás.
Egy megszelídült sikoly.
Ragadós öröm.
3.
Csendesül
a szív.
Lassan itt az ideje
szétbogozódnunk.
Vágyakozásom
illata,
vágyakozásod illata,
testnedveink illata
lepelként
terül ránk.
Alatta csak mi vagyunk:
egy test,
egy lélek,
egy
lüktetés.
Hova vezet
mindez?
A lepel eltakarja a jövőt.
És különben is csukva a
szemem.
Levetem
nadrágom-ingem,
testemet neki kitárom.
Az érintését
érzem
minden porcikámon.
Egész nap
játszik velem,
ölel-csókol, ahol ér.
Úgy csókolni nem tudsz te
sem,
ahogy csókol a szél.
Furcsa
gusztus:
kedvencem augusztus.
Ez az igazi
dráma,
jó és rossz csatája.
Kard peng,
páncéling csörög,
s a mennyei tüzérség dörög.
Még perzsel a
meleg,
de már a fellegek
özönvizet
hoznak.
(Jaj, a nyaralóknak!)
Délután még
fősz,
s estére itt az ősz.
A várkapuk
előtt van,
s trójai falovában
- mint
ki mutatkozni fél -
már ott lapul a tél.
Hónap vége:
a
pénznek vége,
visszaviszem az üvegeket.
Sör vagy kóla
-
megy mind a boltba,
az üvegbetétből még egyszer ehetek.
Hónap vége:
a
jónak vége.
Már senkinek sem veszek virágot.
Elfogyott az
utolsó falat,
kaparom éhesen a falat -
de neked jó
étvágyat kívánok.
Lassan
merülök.
A felszín ideges zajai tompulnak.
Átveszem a vízáramok
lüktetését,
a tenger szívritmusát.
Fogytán az oxigén, de
félek
a keszonbetegségtől:
a vissza-alkalmazkodás
kínjaitól.
Testvéreim
már
a cápák, polipok.
Maradok.
Petőfi nem
jött fel
az özvegyi fátyolért.
Horváth Árpád ágyban,
párnák
közt halt meg.
Én is így tervezem.
Azt mondod,
ez nem is vers?
Nem baj.
A lényeg, hogy
normálisan
éljünk-haljunk.
Lázasan dobog
a szívem,
a szavam el-elakad.
Itt ülsz igézőn előttem,
de
hozzád érnem nem szabad.
Nincs rajtam
látható kötelék,
de nem mozdulhatok meg, nem.
Ha megölelnélek,
vétenék
az illemszabályok ellen.
Az istenek
büntetnek engem,
s nem engednek szabadon soha.
De a tüzüket
megszereztem:
itt lobogsz - karnyújtásnyira!
Egy barátomra
vártam,
a parkban, egy padon.
Nem jött. De lett egy társam:
az
unalom.
Kiderült, neki is rossz magában.
Gondolta, ha mellém
leül,
az idő gyorsabban repül.
Persze,
lehet, hogy csak kitaláltam,
vagy ő talált ki engem.
Ebben a
bizonytalan világban
semmi sem lehetetlen.
Aztán a
szavakat
verssé fűztem össze,
s az unalom eltűnt.
A versírás
elűzte.
...
hegyes
ék
nyitott lék
kerék-
be tört lét
elmennék
ha
mehetnék
de nem lehet még
...
1.
Vadászdal
(ősemberből
fordítva)
Hó! Hó! Hó!
Hó!
Mamut! Hús! Jó! Jó!
Jön! Jön! Jön! Jön!
Kő! Kő! Fogd!
Fogd!
Mamut! Mamut!
Hús! Hús!
Dobd! Dobd!
Fuss! Fuss!
Dab-dab-dab-dab,
dab-dab-dab-dab!
2.
Eredetmonda
A népünket a
Nagy Szellem teremtette,
Bennünket is Ő hozott
erre a
helyre.
Az égen sok kis láng:
a csillagok.
Miénk a Nagy
Titok:
Mi vagyunk
a Szellem népe.
3.
Antik
Nagy nevű
Róma, s a klasszikus ókor sok leleménye
elpusztult, elenyészett,
durván sárba tiporták.
Jöttek az új eszmék, a kegyetlen, vad
katonákkal,
és a kapunkon a barbár horda árként bezúdult.
Mit
nekik törvény, mit nekik élet, semmi se számít,
trappolnak csak,
vad röhögéssel, s ha céljuk elérték,
berúgnak, és azt sem tudják
már, mit akartak.
Búcsúdalt
írnék abban a hitben,
hogy a leírt szó túlél engem, hozzátok jut
majd,
s abban is bízva: lesz valaki, aki érti az írást.
4.
Lantot
pengetek
Én úrfi
vagyok, lantot pengetek,
a dámák szívét ezzel lágyítom.
Oly
édes, mint a méz minden dalom,
s akinek szól, a térde megremeg.
Magam finom
kelmékben járatom,
és járatos vagyok minden nüanszban.
Mások
csak tünjenek ki véres harcban,
én hadd pengessem mézédes dalom.
A kalandoktól
kapok új erőre,
de időnként búskomorság gyötör.
Mert elvész, én
ezt sejtem már előre,
a
földtulajdonért folytatott pör.
És akkor elhallgat a dal örökre
-
nem marad más, csak paraszt és ökör.
5.
Parasztdal
Rablók,
papok, földesurak
élvezik az életet.
Aki gazdag, vígan
mulat,
nekünk lesz csak nehezebb.
Azt tanítják:
légy türelmes.
Deres táncol bőrömön.
Az erősebb mindent
elvesz,
azt se mondja, köszönöm.
A király nagy
várat épít -
dolgozz csak, büdös tahó!
Álmainkban
megjelenik
Marx és Lenin és Mao.
6.
Ipari
forradalom
Fagörgőből
kerék,
kerékből ékszíj,
ékszíjból dugattyú,
dugattyúból
páncélvonat,
targoncából futószalag,
futószalagból pénz,
és
pénzből pénz, sok pénz.
Vadászpuskából
gépfegyver,
luftballonból léghajó,
léghajóból repülő,
repülőből
bomba,
bomba, bomba és halál.
Jaj, az ipari
forradalom
felfalja gyermekeit!
Lánctalpakon
tipor előre
a soha véget nem érő
barbár jövő.
7.
Kantáta
Mostanra
végre
minden összeért.
Győzött a Földgolyón
a
demokrácia,
felhangzik mindenütt
a béke himnusza.
Nem lesz
több háború,
nem ontanak több vért.
Számítógép
oldja meg
gondjainkat.
A világproblémákra
ott az
ENSZ.
E-mailben ismeretleneknek is
üzensz.
Kis éji zene
szól,
álomba ringat.
Az ember
Holdra lépett,
s megy tovább,
tehetségét már galaktikus szonda
hirdeti,
idegen csillagok raja
hódol neki.
Éljen az új kor
és az
új világ!
8.
Posztmodern
A mítosz
feldobta a talpát.
Túl sok paranormálist
szipóztunk be.
Könyvet
írok arról,
mit hogy ne csináljunk.
A Möbius-szalag
hátoldalán
létezünk.
Minden gondolkodás ráfizetéses,
az értelemnek nincs
értelme többé.
Van-e modernizmus post mortem?
Van
-e
?
9.
Vissza
a természethez
És eltelt
százszor százszor száz év nyara,
bemerészkedtünk oda, hol város
volt valaha.
A földből fura vasak állnak ki,
rajtuk ákombákom,
senki se érti, mi.
Én sem értem, de ismerem a betűket,
ide
írom, hátha valaki tudja, mi lehet:
M I C R O S O
F T.
Mit kezdjünk ezzel most?
Ej,
haszontalan holmi,
dobjátok ki!
Faragjatok lándzsát!
Megyünk
vadászni!