BERDE MÁRIA: A TÜKÖR

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2020
Készült a Summa Artium támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-436-3 (online)
MEK-20474

Sápadtarcu, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az ezüst-arany himzésekkel mennyezetig zsufolt bazárban. A bazáros zagyva franciasággal esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi boltocska milliókat ér, - közben a száz frankra tartott vállkendőt odaadta tiz frankért. Magukban maradva, a sápadt idegen törökre forditotta a szót:

A török, kezével intve, félrelibbentette a boltocska hátsó függönyét. Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől megderengetett kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna.

A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban odatartotta nehány szétteregetett szőnyeghez, a boltozatról aláfüggő rézampolnához... Az európai szeme azonban egy, a falnak hanyagul támasztott tükrön akadt meg. A tükör kerete a magasból jövő derengésben alig csillogott, mintha vasból vagy nagyon elpiszkolt ezüstből volna.

Az európai e bókra a tükör után hajolt; az lehúzta a kezét, amint könnyedén akarta fölemelni. Csak most tünt elő: mily gonddal voltak kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű, liliomfonásos arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se mutatott.

- Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim ben Abdullah nem őriz olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni lehetne. Ha nem jössz igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide be. Nézd meg frenki, jól azt a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem tudom, hogy hivják az ércét, de rozsda nem fogja és többet ér, mint a vertarany. A tükörlapja pedig...

- Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki bejött a bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a tükörlap.

Az európai maga mellé állitotta az olajlámpást és kutatva vizsgálta kiszemelt zsákmányát.

- Ha platina - mert annak néz ki - mindenesetre megér húszezret. Hát a munka rajta... A tükörlap azonban... a vén ámitó csalni akar vele, jó lesz hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt fizetem meg; különben, ha rá jön, hogy magában a keretet taksálom húszezerre, mindjárt külön fizetteti meg a meséjét...

- Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a mezarthim csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz.

- Figyelj, frenki. A tükröt egy vándordervistől vettem, aki Bagdadból zarándokolt Rumba. A Tigris-folyó partján vetette ki lábához a víz, midőn egyszer reggeli áhitatmosdását teljesitette. Megvettem tőle, mert láttam, hogy régi és hogy nagy kincs... Később hallottam, hogy a bagdadiak ezer esztendeje keresik Kandazé emirleánynak a Tigris-folyó hullámaiba veszett varázstükrét...

- Óh uram, e tükör a világ hét csodáját multa felül csodálatosságában. Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló kezéből ered az - talán hallottad, hogy azokra bízatott valamikor a világegyetem valamennyi titka. A tükör üveglapját ő úgy állította össze, hogy az minden beleeső képet magába szívott és mindazt, amit valaha látott, időnként visszasugározta. Rahman emir csináltatta e tükröt, hogy felitatva leányának, Kandazénak hasonlithatlan szépségét, azt a kalifának megmutathassa, anélkül, hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a menyasszony bemutatását házasság előtt, megszegné.

- És tart még a varázstulajdonság? - kérdezte az európai kicsit türelmetlenül.

- Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak olyannak mutatta képeit, aki értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren, a kalifán és Kandazén kivül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki állitólag kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és aki azután -

- Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék Ibraim, ismered-é a tükör nyitját?

- Persze, persze. - És az európai nevetett. - Ma is élnek a csodák, csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a vásárral, emlékezz. A mezarthim éppen nyitni akarja szemét... Húszezer frankot adok.

- Igen uram... nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül köszöntél...

Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását. Hallgatva, egy darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna alá fogva, kifelé indult a stambuli ótörök városrész nehézillatú, sikátorszerü utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyilt ki, mint valami szikrázó ezüstlótusz az ég véghetetlen bibortengerében...

A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyuló terembe holdfény szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes vitrinákat, mereven mosolygó aranyozott bálványokot cirógatva végig, mint valami mennyei uszály földetseprő vége. Időnkint a holduszályba ide-oda imbolygó árnyék esett: fiatal férfifej, egy, a kezével kebléhez szoritott ovális keretre hajolva...

Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli aranyporos alkonyatba lépett... Túl volt azon, hogy a vén török meséjét hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán rábukkant egy följegyzésre, mely Kandazé tükrét emlitette... tehát volt valami, valaha, valahol...

És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen szerkezet, mely a beleesett fénysugarakat megőrizze, és bizonyos külső hatás alatt visszavetitse a világba...?

Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha fölszisszent: balgaság, észvesztő ostobaság az egész - ő, aki a tudomány megtéveszthetlen fáklyája mellett hatolt előre az elült századok, ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén, bizonytalan ingoványok fölé, mintegy lidércfény után...? És mégis. Az a vakszemü tükörlap a babona bilincseit sugározta rá: régi, hűvös, józan mérlegelésekkel nem tudta beleosztályozni fölhalmozott, vignettázott, kor, érték, hitelesség szerint mesterien elrendezett régiségei közé. Nem tudott napirendre térni fölötte, nem uj problémához menekülni tőle... agya és keze szüntelenül visszanyúlt a tükörhöz, mint behunyt szemhez, amit föl akar nyitni, amibe bele akar pillantani...

Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holduszály egy könnyű indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve a merengőt. A fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a nyugágyon, nem volt ereje valóban nyugalomra térni. A tele hold éppen a tejfehér tükörlapba esett: egyszerre a sima, hályogszerű vak semmiség mélyülni kezdett, perspektivát kapott; valami csak feltükröződött benne... Ah, nem a könyvekkel, vitrinekkel zsúfolt háttér, hanem egy csipkeszerüen stukkózott, ívekbe boruló oszlopos terem barnaarany mennyezete... De ez csak távoli, elvesző háttér gyanánt, mindjárt elől egy fej hajolt a tükörhöz: két nagy, mérhetetlenül tudatlan, sóvárgó, titokzatos és szomorú szem, parányi összecsukott gránát virágajak, nehéz, sötét hajfelhők alatt boruló, vakitó homlok... A fiatalember szíve elállott. A tükörből tekintő arc egyszerre abba a néma extázisba ragadta, amibe minden férfit beleejt az igazi női szépség és az igazi női szomoruság. Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen, mintha szólitanák, megfordult: helyette az egész pompázatos, falvánkosokkal, szőnyegekkel ékitett csarnok képe hullt a tükörbe. Közepén ezüstgyönggyel omló szökőkút, a kút medencéjét nyiló fehér hónapos rózsák fonták körül.

Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye szétnyílt: egy békaszerüen rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó ruharakással, lapos, hervadt szájáról le lehetett olvasni a szót:

A tudós szive őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul beszélt és ő ezt a nyelvet értette...

Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyü, de szemérmesen hosszú fehér muszliningben volt, virágkarján, lábán semmiféle ékszer. Az öregasszony azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő kösöntyüket aggatott rá és megcsókolva lábacskáit, parányi szattyánpapucsba bujtatta őket.

Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemü szerecsen ajtónálló lépett be.

- Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasságosabb atyád, az emir akar megtisztelni látogatásával. Beléphet?

Magas, derékigérő szakállu, zöldturbános férfi jelent meg, lassu méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető leányzónak.

- Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága. Én jöttem ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig csak alázatos alattvalód...

A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt virágkarja reszketni kezdett.

A hatalmas emir gyönyörködve nézte gyermekét és egy, az öregasszony által elébeteritett bársonyvánkosra vonva magamellé, az öregasszonyt egy kézintéssel kiparancsolta.

- Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy hirt hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben, mint parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e csodatükör felszivta huriszépségedet. Az elmult éjjelen - ép holdtölte volt - tudtodon kivül a kalifához vitettem azt, isteni szeme elé tárva, ki vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba, átölelte a tükröt és Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon eljegyez és mához harmadnapon feleségévé teszen, rangban minden eddigiek felett álló nejévé és születendő fiadat örökösévé... Leánykám, e perctől fogva a kalifa mátkája, az én felséges uralkodóném, a szent hit és szent birodalom leendő kalifájának kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te és a te férjed szegény szolgája...

A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka összezárult, keble reszketve emelkedett, arca elfehérült...

- Ungo, háremem leghivebb őre, ki éberségedért nyerted legkedvesebb gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő!

A vak szerecsen a kiáltásra ujból belépett és Kandazé lábához térdelve, ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe.

- Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a perctől fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a szerelemben, nekem az uralkodásban kezesünkké tetted.

Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A leány azonban, mintha zöldszemü sárgakigyó csavarodna rá, hirtelen halottfehéren, mint a lekaszált virág, végigesett a padozat tarka márványzatán...

A tükör hirtelen elhomályosult, mintha kendővel takarták volna le, azután újra derengeni kezdett...

A csarnok hátterében, nehéz bíbortakarók között Kandazé aludt: lábát a déli arany verőfény melengette. Az öregasszony egy bronzkandeláber lángjába galyakat hintegetett: a lángból kék és sárga füstbodrok szálldostak a leány halántéka felé... Kandazé fölébredt.

- Fatma, - sugta halkan, úgy, hogy alig lehetett leolvasni ajkáról a szót - hűséges öreg Fatma, mondd meg nekem, láttad-e valaha a szent kalifát?

- Miket gondolsz, galambkám. A felséges kalifa nagy bölcsességét hatvan esztendő alatt gyüjtötte.

- Úgyhát mondd... nincsen bronzszínü arca és a szeme nem ég, mint a parázs a kandeláber mélyületében...?

- Rút? Honnan tudnád te galambkám, mi az a rút, mi az a szép? Hát láttál te már férfit atyádon, meg a szerecsen Ungon kivül? Hiszen te úgy nőttél fel, mint gyöngy a kagylóban, a tenger fenekén... Ha egyszer kalifa, akkor ő a férfiak elsője: szép bölcs és jó.

- Szeplőtlen arab szűz ilyet nem gondol, nem hogy mondana, leánykám. A férfiban csak a vétkezni vágyó nő válogat. Igaz mohamedán hajadonra nézve nincsenek férfiak, hogy összehasonlitsa őket, csak egy férfi van, akinek odaadják. Hogyan is lehetne boldog egy nő a világon, ha észrevenné, hogy az övénél szebb férfiak is vannak? Allahra, téged valami megbabonázott, hogy ilyen gondolatod van. Megmondta már egy álom ezt nekem, tudtam, hogy fájdalom, betegség vagy romlás lesz belőle.

- Tegnap alkonyatkor, ahogy a zugolyomban elbóbiskoltam, - ott láttalak az ablakrostélynál állani, és óh, szörnyüség, mintha egy fiatal párduc hajolt volna feléd a rácson keresztül... Azért jajgattam, mikor hirtelen felébredtem; és te hajnalló arccal, mintha jó és nem gonosz jelek környékeznének, futottál felém az ablak mellől... Mi az, galambkám, mért vacogsz? Ne félj, ne higyj az öreg Fatma babonáiban! Vagy füstöljek a kisértésoszlató szent fahánccsal?

- Mióta anyádnak élte árán a világra jöttél, - őt is híven szolgáltam, Allah juttassa a hurik kertjébe, - egy nap se hagytalak el, egyetlen galambocskám. Belőlem szívtad az életet... miért kérded hát, hogy szeretlek-e.

Kandazé arcán biborvérfelhők gomolyogtak át, szeme emésztő tüzben égett. Lehajtotta fejét Fatma kezére és sírni kezdett...

Ugyanaz a csarnok, csakhogy a délelőtti világosság helyett esthajnali rózsafény könyökölt az ablakokra. Fatma Kandazé lábánál aludt. A leány megmozdult, felkelt... Arcára fátylat, vállára könnyü sált vetve, mezitláb lopózott az ablakig... A tükör az ablakon át a kertet is visszaverte: haragos thuják, ezüstgyászos olajrengeteg, lángszinü rózsamezők hátterében mint valami fiatal ragadozó: egy sudár kékkaftános legény bukkant fel... A teste bronz, a haja sörény, a szeme parázs. Amint Kandazét megpillantotta, hirtelen, mintegy imádkozón, karját keresztbevetette vállán. Aztán gyors, könnyü macskalépésekkel surrant közelebb; megragadta és kiemelte az ablakrácsot. Kandazé kihajolt, mint a forró szél alatt lengő virág.

A szép idegen ajkához szoritotta a leányka kicsüggő fátyolát. Kandazé karját is aláejtette... A legény csókolt, csókolt és mégis: szemét az ablakon keresztül, mint kutató kést, mely prédát keres, villantotta a csarnokba.

- Kandazé, azt beszélik, holnapután lesz a lakodalmad, a kalifa már megtekintette a rózsaberkeket, kétmillió rózsát szedet a város díszítésére. Az édességárusok üstökben főzik a rachatot, tizezer narancs leve csurgott már a sörbetesek hordóiba, szegfübors, szerecsendió és más drága fűszerszámok illatától részeg a város; a mecsetek belsejéből a legszentebb szőnyegek kerülnek elé, a pálmalombokból a legüdébb sarjak kaszálódnak le utad ékitésére, ahol a nászmanchyn körülhordoznak téged... Nekem csak a sötét szegénység marad. Mennyit rimánkodtam, hallván szépséged földöntuli voltáról, hogy ablakod alatt, a rózsakertben szolgálhassak. Mennyit lapultam, mig rámtévedt tekinteted át a rácson; hány éjszakán át játszottam a halállal, mig az ablakrácsot átfűrészeltem... most imádkozom hozzád, könyörülj rajtam, csak egyszer engedd meg, hogy szememmel érinthessem a mennyei csarnokot, melyben lakol, láthassalak téged tetőtől talpig.

A legény alakja emelkedni kezdett és hirtelen betekeredett az ablakon. De földet érve, nem Kandazéra, hanem a terem többi falaira vetette szemét és pillanatra vadul meredt a tükörbe. Kandazé bámulva nézte... A legény észbekapott:

- Oh huriszép Kandazé, tükreidet akartam legelőször látni, mert hisz ők bitorolják a gyönyört, ami nekem elérhetetlen üdv: fátyol nélkül láthatják arcodat.

- Csak egy tükröm van, az ott a falon, abba is csak apám parancsából tekintek.

A legény szeme megvillant, mint fegyver a napsugárban. Hirtelen amaz egyetlen tükörhöz lépett.

De már késő volt. A legény arca belemetsződött egész vad szépségében a tükörlapba.

Kandazé pedig, mintha ijedtsége hirtelen boldogsággá hajnallana, maga is belemosolygott a legény vállán át a tükörbe.

- Hát úgy legyen... hát nézz bele jól... - suttogta. - De aztán... eredj, eredj. Siess, nagyon félek.

A legény gyorsan az ablakhoz ugrott. Mozdulata oly vad volt, hogy a márványmedence szélén álló üvegcse csendülve, cserepekre törve gördült a medencében alá. Fatma felriadt, száját kiáltozásra tárta.

- Fatmának nem kell ajándék, Fatma soha árulója nem lesz az ő tejgyermekének... - makogta az öregasszony.

- Vesd magad a földre és úgy esküdj meg erre. - És a legény szemével majd átdöfte az öregasszonyt.

A tükör most hosszabb időre elborult: a londoni éjszaka a holdat is elfogta ködkezével. A fiatal tudós holtmereven feküdt, mintha egy moccanása elüzhetné a felidézett varázsképeket. Ajka egymásraszáradt, pupillája sóvár, sötét üreggé tágult... A hold sápadtan, mint lábadó beteg kezdett előbontakozni ködlepedőiből és vele együtt a tükör arca is ujra elevenné vált...

Az aranybarna csarnok reggeli fényözönében drágakőszinü madarak röpködnek, a márványmedence hónaposrózsái egész áradatban nyilnak, mintha a viz hófehér habja csordulna alá a káván. A szökőkút szivárványosan járja gyöngyös táncait, a kandeláberek rózsaszinű gőzzel füstölögnek... Kandazé halványpiros fátyolköntösben, vállán papagályával, feje fölött lengő csodamadaraival a hurik táncát lejti.

Kandazé táncol. Karját a mennyezetre tárja, keringőző madarai ékszerek gyanánt lepik el repülő haját és ő táncol... Táncol, mig ajaka vérré, arca hóvá, szeme szikrázó csillaggá hevül a tánctól. Mintha a tánccal őrjiteni készülne...

Hirtelen, legszéditőbb keringéséből, legcsábitóbb felnyulánkozásából alázatossá, megadóvá, mozdulatlanná válva földreborul... Csudamadarai rajban lepik el és csőrükkel magasbaemelik homlokpántját és abból alácsüggő fátyolát... Szenvedélytől izzó arca mint az üdvözitő nap a felhőkből: előragyog, hogy elvakitson.

Aztán egészen lehanyatlik: apja felfogni készülő karja helyett a nyitott alkóv selyemvánkosaira.

- Kandazé... győzhetetlen leszek... leszel: Nincs férfi, akit ez meg ne őrjitene. És az emir megáldja leányát. Kandazé térdel, mosolyog és kér.

- Nem, mert a kalifa is belenézett. És ha meghalok, talán más férfiszem fogja egyszer nézni belőle arcomat. Ez bűn. Engedd meg, hogy nászom estéjén... összetörjem.

A vak szerecsen a kiáltásra egy gyöngyházzal beeresztett rózsafaládát emel be a függöny mögötti ajtón.

- Ime, Kandazé, a felséges kalifa itt küldi a nászruhákat. Tied a kinai biborselyem, a prófétazöld kaftán az ő nászi pompája lesz. Arra kér, hogy saját kezeddel teritsd azt majd rá a holnapi nászlakomán, hadd lássák az ország nagyjai hozzávaló szerelmedet. Egyébként pedig ma nem látlak többet; sirasd meg, amint illik, leányságodat, senki sem fog megzavarni.

Kandazé semmit se szól. Szeme lehunyva, nagyon sápadt és úgy mosolyog, mintha egyszerre nagyon boldogtalan és nagyon boldog lenne.

Bíboros alkonyest könyököl a csarnok ablakán, a csarnok falain sötétrózsaszinü virágfüzérek. A padozat is csupa szirom: Kandazé tele marokkal hinti egy háncskosárból a rózsapelyhet. A kandeláberek aranyfüstöt lehelnek. Kandazé halványpiros fátyolruhájában a tükör előtt áll, átkarolja azt és ujjong:

- Tükröm, kincsem, világom. Enyém vagy, egészen az enyém. Drága foglalat, mely fölittad, magadba zártad az ő bronzszin mosolyát... És föl fogod inni, magadba fogod zárni a fölémhajlását, a fátylamra szórt csókjait... Kimetszlek tükröm a drága keretből és elrejtelek, falba, földbe, vizbe, ahol más sohse lát és én lopott éjféli órákon belédláthatok...

Kandazé tekintete megelevenedik: odahajol, egészen közel a tükörhöz és forró csókokat lehel bele. Aztán hirtelen tovarepes, az ablak felé. - A legény most veti át magát a párkányon. A medence szélére, a rózsák hűvösébe ülnek.

- Timur, suttogja Kandazé, fájdalmamat szivem fenekére zártam érted. Örvendeni akarok ma, mert holnap engem eltemetnek. Parancsolj velem életem utolsó boldog napjáért, Timur. Szólj, mivel vendégeljelek meg, szólj, milyen ruhába öltözzem; kivánd, hogy ellejtsem násztáncomat...

- Nem, azt látnod kell, mert abban teljesül egy régi kivánságod... a végén majd meglátod... És aztán átöltözöm a nászruhába. De először téged akarlak megtisztelni.

Kandazé egy kis rózsaolajos üvegcsét vett elő, azzal megkente Timur haját, a fejére tiarát, vállára pedig a zöldselyem kaftánt adta.

- Fatma, súgta az öregnek, készitsd elő leghűsebb sörbetedet, legizesebb halvádat, mert mi ma ujjongani és vendégeskedni akarunk, ma mi vagyunk a menny és föld urai.

Kandazé halkan dalra nyitotta ajkait, tapsra kezecskéjét. Az oszlopok közt függő kalitokból tarka lepkerajként rebbentek elő az ékszermadarak. A leány fátylat vett a kezébe és táncra lejtett...

- Mindjárt végzi a bohó és öltözni megy és mi magunkra maradunk és akkor...

E pillanatban azonban, épen a tükörből: a leánynak egy oly lebilincselő mozdulata lepte meg, hogy önkénytelen visszafordult... A vérszinü gőzben imbolygó virágalak, az arc sürün elfátyolozott és mégis sejtetett szépsége a legény fiatal vérét hajtani kezdték. Szeme mohón tapadt a leány meztelen lábfejére, mely az utolsó széditő ütemeket lejtette... A lepkeszinü madárraj a leány fejére szállt s amint tanitva volt a kalifa gyönyörüségére tenni azt: csőrével megragadta és magasbaemelte Kandazé arcfátyolát. A leány álmodhatatlan szépsége láttán Timur összereszketett. Soha se látott szépséges finom főuri nőt szemtől-szembe, fátyol nélkül; nem volt képzete se, mi egy gyönyörü nő. És most a föld legszebbje vakitott reá. Mintha villám érte volna, megtántorult és odahullott a leány elé, hirtelen viharként kerekedett, szörnyü szenvedelemben.

A legény megérezte a leány tánctól áthevült testének, hajának illatát. Keble vadul emelkedett, szemében szédült gondolatok kergetőztek:

- Mire gondolsz? suttogta Kandazé, gyönyörrel fürödve a legényből áradó vágy hullámaiban. A sárga napruhámra? A csillaggal varrt türkizleplemre? A redőzött indus muszlinuszályomra? A vérszinü hajnalköntösömre?

- Annak a ruhának a szine, mint a drága gyöngyé, érintése mint a pihebársony, redője nincs, Allah remekbe szabta... Eredj, kérd meg Fatmát, vetkeztessen téged abba a pompába...

Kandazé szivéreszoritott kézzel, mintegy megbabonázva suhant a zöld függöny mögé. Timur káprázatban állt pillanatig a terem közepén. Mintha szédülne vagy viaskodna, megragadta saját homlokát. Aztán körülnézett... most megpillantotta a tükröt. Odarohant, megfogta mindkét kezével és nehéz lélekzettel vallott neki:

- Istenem... hiszen én e tükörért jöttem... mit akarok?... mit várok?... Itt vagyok, egyedül vagyok végre, én és a föld legnagyobb kincse, győzhetetlen fegyvere: a tükör... Tükör, halld imádkozó szavamat, hiszen imákat töprengtem ki sóvárgásomban, amiket belédsuttogjak... Enyém vagy és veled együtt rabszolgám minden ember, nekem, aki eddig mindenkinek rabszolgája voltam... Ahova én felfüggesztelek... Ismerni fogom az összeesküvők jelbeszédét, a királynék bűneit, a pénzcsinálók titkát; ott leszek az ellenség és a jóbarát legelrejtettebb óráin: ahova beférkőzöm veled, ott nincsen többé titok... Ah, pénz, hatalom és gyönyör fog lábamhoz hullani; és kéjjel és üdvösséggel fogom gőgös gazdáimat, kegyetlen volt urnőimet kipellengérezni... Elfuthatok most, most...

- Nem... nem birok. Nem, amig azt a kart magamra nem kapcsoltam, azt az ajkat ki nem ittam, abban a hajban meg nem fürödtem... A prófétára, még van idő a teljes sötétig... S ha nem maradok többé magamra a tükörrel?... Nem, nem is kell. Hiszen vinni fogom őt is... az asszonyok asszonyát... és a tükröt, a kincsek kincsét... Soha ilyen zsákmányt!

És Timur, félkézzel a tükröt markolva, félkarját mint a szerelembeteg ragadozó nyújtotta az alkóv felé... Kandazé fehér virágként emelkedve a függöny zöld hullámaiból: egyetlen patyolat-shawlba burkolózva, lassan, lehajtott fejjel jött előre. Oly néma alázattal jött, hogy Timur megértette. A liliomszínű leplet csak egyetlen kapocs tartotta; törékeny, remegő opálkapocs: Kandazénak szívéreszorított keze.

Timur szemére vérfátyol borult. Elengedte a tükröt és megragadta Kandazé opálkezét.

A tükör ujra elvakult: a vitrinás csarnok ijesztő feketeségében félhalottként fekvő tudós homlokára szoritotta félkezét. Úgy érezte, hogy a kép többé soha folytatódni nem fog és hogy önmaga, félőrülten a kibogozatlan történet és a tükör soha meg nem fejthető talányos mibenléte miatt, mint egy mániákus fogja hátralévő esztendeit leőrölni. Soha nem könyörgött semmiért: szívében most vad, gyermeki szorongás támadt, sőt félelem, sőt rimánkodás: tovább, tovább! Mint enyhülő megváltásba merült aztán ujra a villámsebesen felbukó képözönbe.

- Ha maradok, árulóvá gyötörnek, ha viszel, mindig megölhetsz, ha terhetekre válok.

- Ehhez tartsd magad és figyelj. Teremts kenyeret és valami italt, ezekre szükségünk lesz. De perc alatt. Sietnünk kell, mint a halálnak. Ah, hosszu volt a szerelem. Ha az éjfél a városon belül talál, veszve vagyunk. A partőrök aludni térnek és a viz fölé leeresztik a rácsot... Már pedig csak a folyón szabadulhatunk. A csónak oda át van a lótuszok között: magam tákoltam. Először Kandazét fogod kisegiteni hozzám a tükörrel együtt az ablakon...

- A tükör mindent látott és árulónk lesz, ha visszahagyjuk. Egyébként pedig ne kérdezz, ne sóhajts és ne nyögj, mert...

- Irgalmazz és mondd, legalább azt mondd, hova... nem magamért, a tejgyermekemért, a szememfényéért kérdem, mit akarsz velünk... vele?

- De hiszen a holnapi hajnal látni fogja, hogyan kötnek gúzsba az üldözők engem meg téged, és a holnaputáni a vérünk tócsájában fogja megnézni orcáját...

- Ne fecsegj, ne rémüldözz. Mielőtt a hajnal hasadna, a Tigris-folyó egy kimosott, csak a viz felől megközelithető titkos barlangjában leszünk. Ott maradunk rejtve, míg az országot átkutatják. Onnan aztán napkeletre megyünk, túl a Ganga-folyón, ahonnan eladtak engem s ahová már nem ér se az emir, se a kalifa keze...

Kandazé belépett. Egyetlen mosoly volt, egyetlen ragyogás: arca, válla, karja az opálfény helyett korállrózsaszinben tündökölt, maga volt a megdicsőült szerelem. Nem nézett sehova, nem látott meg semmit, szemét Timuréba veszítette.

A leány odahajolt a legény boltozott vállára, mint galamb, aki együtt akar a sassal felrepülni. Timur azonban elhárította:

- Nincs több időnk. Sietni kell. Készüljetek és úgy, hogy végig a vizen megyünk, különben az emir ebei kiszimatolnák lépteinket.

A legény kivetette magát az ablakon, Fatma Kandazét az alkóv függönye mögé kisérte. Pillanatra a csarnok üresen maradt. Ekkor a szerecsen függönyajtója gyengén szétnyílt: a vak tapogatózva, neszelődve az ablakig vergődött és kezét réműlten furta a rácstalan tátongó ablaknyílásba. Aztán gyorsan visszasompolygott a függönye mögé.

Az aranybarnán stukkózott terem csak álomszerű körvonalakban tetszett ki... Egyetlen olajlámpa kezdte fényét szürni a nehéz selyemfüggönyökre, a medence fehér faragványaira, a szendergő rózsafejekre... Kandazé az ablaknál remegett, kezével a tükröt ölelve. Fatma egy váltottnak arcával jött, ment: néha a kezét tördelte... Az ablaknál, a csillagos éjbe rajzolódva, megjelent Timur. Kandazé ajakáról örömsikoly lebbent el: Timur kiölelte az ablakon.

A tükörlapban most alig kivehetően sötétkék árnyékból és ezüst derengésből szőtt keleti éj bukott föl; keréknyi, vérvörösen fellebegő holdtányérral, diónyi csillagokkal, pálmák és minarettek fantasztikus körvonalaival: aztán egy acélszínű, fenségesen tovaimbolygó folyón himbálózó kis lélekvesztő.

Timur beléhelyezte Kandazét és pár pillanat mulva Fatmát is odavezette. A kötél eloldózott, Timur kézbekapta az evezőt: karján az erek finom zsinegekként dagadoztak. Kandazé melléje símult: a tükröt maguk elé tartva, abból bámulta a város elúszó képébe rajzolódó Timurt. Néha - ilyenkor a vizre árnyék eshetett - a tükörlap egész éjbe borult, aztán ujra megderengett.

Egyszerre Timur arca eltorzult. A csolnak a város falához volt érkezőben és ime, a folyót áthidaló kőivből a vaslécezet a viz fölé volt bocsátva.

Egy percre behúnyta a szemét, számot vetett. Arca oly kemény volt, olyan elszánt, hogy Kandazé szive elállott. A csolnak épen a rácsba akart ütődni.

Ekkor Timur torkonfogta Fatmát és a viz alá nyomta, hogy a rács fogai ne engedjék föl a testét. Nehány hörgő bugyborék szállt a viz színére... Timur öklével hatalmas léket vert a csolnakba, aztán átölelte Kandazét.

- Fogd jól a tükröt, ki ne nyisd a szemed és ne végy lélegzetet, amíg nem mondom.

Azzal lebukott a viz alá, mélyre, ahova a rács már nem ért... A tükörbe sötét-zöld álomvilág festődött, amelybe végtelen magasból szűrődött alá a csillagok ragyogó hálózata. Aztán a feketezöld világ ismét oszolni kezdett... Timur a viz fölé emelkedett. Az erősbödő holdfényben folyékony ezüstté vált az ár: ezüstben úsztak tova, a tükörben pedig lassan álommá mosódott a városfal, a pálmák, minaretek csipkézete.

- Végy lélegzetet és ujjongj, suttogta Timur. Az akadály gyors letiprása, a friss, elszánt gyilkosság mintha borzadalmas mámorban megkettőzték volna a legény erejét: baloldalra feküdve, oldalvást úszott, hogy Kandazét majdnem egészen kiemelhesse a vizből. A leány vonagló ajakkal, halálrarémült szemmel Fatmát hivta, kereste...

És Timur hatalmas ívekben szelte a vizet. Sokáig ringtak igy az ég és a feneketlen folyómélység között. Ekkor Timurnak a tükörbe eső arcára fekete felhőnél ijesztőbb árny borult. Valami hang ütötte meg a fülét... A tükröt balkezébe kapta: messze, de a városfalon már innen, a folyóparton apró aranygőzös csillagokként fáklyák rajzottak... A fáklyafüstben imbolygó, előresuhanó árnyak: lovasok. Timur tudta, hogy a lovasok a viz sodránál és a legsebesebb úszónál együttvéve is gyorsabban jönnek... jönnek. Összeszedte minden erejét, úgy haladt előre kétségbeesett, merész ívekben.

Az ég, a bársonyfekete csillagos ég, - mintha ijedtében - sápadozni kezdett. A lovasok egyike íjjához kapott... Hosszú nyíl szisszent a legény válla mellé a vizbe, de a lövöldözőnek íjját egy másik elrántotta, nyilván észrevette a Timur karján aléló Kandazét.

A tükör ujra zöld selyemárt mutatott, a hold ijedten tekintett a hullámfátyolon át... Aztán ujra fel és ujra alá... Ruháikat az ár tovamosta, csak Kandazé palásthaja úszott velük, takargatta a fiu bronz és a leány márványmeztelenségét. A legény homlokán pattanni készülő érkötelek dagadtak: de úszott és élt Kandazé és vele volt a tükör, a tükör...

A parti üldözőkből kettő leugrott a lóról és a vizbe vetette magát. Timur összerándult: újra alábukni készült, ezuttal hosszabb időre.

De azért fogta, szorította, míg újra a viz szinére buktak. Szorította, míg tagjait zsibbadó görcs húzta, míg ujjait nem érezte többé... Timur látta, hogy a leány ájulóban van, hogy keze meglazul a tükrön... Lelkében pillanatnyi őrült tusa kerekedett: a tükör, vagy a leány, a lány, vagy a tükör... Egyiknek veszni kellett.

Behunyta a szemét, nehogy a leány huri-szépsége, nagy, szomorú, a percek agóniájában mindent megsejtő szeme megtéveszthesse. Örjöngő mozdulattal kapott a tükör után, a leányt pedig eleresztette. Oh, milyen könnyen vált le róla: mintha tehetetlen ájult lenne, vagy mintha mindent megértve, örömmel feküdne a halál hullámaiba. Az úszó hajpalást egy iszalagja még lábujjába ölelőzött a legénynek: és Timur lerugta azt...

Mindegy. Most alábukik és vele van a tükör, a tükör és a tükörrel együtt mérhetetlen szerencse, hír, gazdagság és a huriknál tündöklőbb asszonyok, akiknek ölén Kandazét el fogja felejteni. De abban a pillanatban, hogy a leányt elengedte, megszünt számára az irgalom. A katonák nyilai rajban villámlottak feléje... Ahogy alábukott, vörös vércsikok imbolyogtak utána a viz hajnali fénytől világosodó zöldjében; balvállába minden tempónál hasogató szúrás nyilallott.

Még egyszer felbukott, hogy lélekzetet és irányt vegyen. Ekkor a tükör utolsó képet vett föl a partról: az ég hirtelentámadt vérkárpitja alatt két térdeplő katona egy szétbontott fehér turbánba göngyölgette Kandazé tetemét.

A vizben csupán egyik üldöző volt Timur mögött, de az is messze oldalt maradva. Az ujjongás pillanatnyi fellobbanását a legény lelkében szörnyü bizonyosság oltotta ki: üldözője elmaradt, mert önmaga a viz alatt uszva, egy örvény sodrába került. Ha elengedi a tükröt, talán még kivághatja magát igy, sebektől hasogatva is. De nem: a tükröt soha, semmiért! Sőt belekapaszkodott, sőt rátekerte testét, hogy vérszalagok futottak le a tükörlapon... És az örvény, mint vaskéz ragadta, húzta le a semmibe: a tükör őrületes, zöldebb, zöldebb, sötétebb, sötétebb kavargást mutatott...

A fiatal tudós verdeső szivvel felült a kereveten. Mégegyszer a tükör fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan zöld végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme kidülledve, ajkát a halak lakmározták... A tudós irtózva taszította el magától a tébolyító képet... A zuhanó csörömpölésre magához tért. Az ablakon a halavány londoni reggel sápadt, most oltva ki a hold utolsó ezüst kévéjét. A bálványok hozzáférhetlen, megfejthetetlen mosollyal köszöntötték. A húszezer frankos tükör a parketten hevert, hátlapjával fölfelé. Pillanatig nem merte fölemelni: nem tudta, miért: attól félt-e, hogy összetört, vagy hogy nem és hogy ismét azt az arcot fogja rávetíteni.

Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva, mintha sok-sok finom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok fehérek és foltatlanok voltak, mint a sűrű tej.

- Több dolgok vannak, oh Horatio... villant át a tudós zaklatott agyán. - Soha egy lélek se higyje magáról, hogy fölötte áll egy-egy bűvöletes óra kisérteteinek.

És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifju mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett.

A hegység fenyegetőn hajolt a falu fölé: a házak tán örök féltükben húzták be szalmafedelüket egész a homlokukba; alázattal pislantva a kereken betapasztott ablakszemükön keresztül, mintha éjjel-nappal a hegy felé huzódó, talpalatig megművelt soványka krumpli meg mákföldekért rimánkodnának: csapós hegyivíz, odvakból lehelő jégfuvallás el ne sodorja-seperje. Isten szük marokkal mért, a természet erőinek alakjában bujkáló gonosz pedig nagy hatalommal pusztitott: nem csoda, ha a mennyei és földi titkos hatalmaknak egyként fejethajtottak itt a népek...

A tavasz erre későn, felejtkezve, hanyagul érkezett, májusig is foszladozni hagyta az észkos helyeken a tél fehér rongyait. Ha az asszonyok a tavaszi madár füttyére letették a fonást és a kertbe fordultak ki: a férfinép baltával vonult fel az erdőbe; halk kattogás ümmögött le onnan aztán és a gyermekek egész nap lesték: mikor jő meg a Szurdukvizen az első usztatott fenyőfa. Juniusra kivirult a mák, a falu felvette ünneplőjét. Rózsaszinlila tengerbe süppedtek a barnácska házak, s ha a szél megindult, rózsaszinlila sziromzápor kerekedett felibük.

Egyéb virág nem igen nyilt: egy két mályva az ereszek alatt, sárga viola, szagos muszkáta az ablakdeszkákon... A munka és a föld a krumplinak, a kukoricának meg a máknak kellett. Csak egyetlen kunyhó előtt nyilt ki - honnan kerülhetett? - nyár derekán nehány tulkarcsu, tuláttetsző fehér liliom. Ez a liliomos kunyhó egyébként is valami felsőbb és titkos pártfogás alatt állt - a közhit szerint arra vitt a tündérek útja, olykor a Szurdukba járván éjjelente megfürdeni. Pedig a kunyhót ugyan szegény nép lakta: szegényebb valamennyinél; egy öreg töpörödött anyóka meg az unokája. Az erdő tartotta őket. Az árnyas, zengő-rengő, páfránysűrüs vadon adott hármuknak - mert volt egy kecskéjük is - füvet a jászolba, galyat a tüzhelyre, vadalmát, vackort az aszaló deszkákra. Egész nyáron át terülj-terüljt játszott érettük: kezdte az édes barabollyal, amit a földből kellett kikaparni, folytatta kék, zöld, fehér meg piroshátu gombával, ami a lábosba került; a barna kenyérgombát nyersen is megették: édes volt és tej csurgott belőle, a nagy hiribiket felfüzve aszalgatták a tűzhely felett. - Az irtások illatos eperrel, kásás galagonyával, a sürüség bibormálnával, kéklő szederrel és késő őszön, harkálykopácsoláskor hamvas meg piros áfonyával terült végül a kökényszüret befejezte a nyár pazar kedvét. Az erdő volt a nyári gondviselés.

Őszönte Orsolya anyó mákot törni, krumplit ásni járt a gazdagok két-három holdjaira. Ez kedves idő volt: a gyermekek tüzet raktak a földek végén, a szénre egy-egy éretlenül maradt kukoricacsövet dobtak, csemegének; később a mákfejtés, kukorica morzsolás jött, lobogós pitvartüznél, kápráztató meseszó mellett. Ilyenkorra már a tova százesztendős Ágota is a faluba érkezett nyári viskójából.

Ágota nénőt is ugy félig-meddig az erdő tartotta. Hanem egyéb is. Apja, az öreg pakulár valaha kint lakott a hegység kopaszodó lábánál, leányára egy kis nyári kunyhót, a vidék összes titkait, babonáit és a gyógyitás tudományát hagyta. Jó örökség volt: meg lehetett holtig élni belőle. A kilencvenkilencszer visszafelé meritett szurdukvizbe kilencvenkilenc nyirfavesszőt főzve, megvolt a szárazbetegségtől való fürdő; a vizbedobott széndarabbal irt kereszt a homlokon a szemveréstől tett jót; a gyermekek éhnyála sebet forrasztott, a talált sarló learatta a szemről az árpát: a keresetlen csont kikente a csúzt a lábból, derékból, az istállóra tűzött lókoponya szomszédba üzte a ragályt... a "kuruzs kuruzs" ráolvasással főzött zsálya, bodza, hársfa és más főzetek, borjuínból száritott, tört hajnövesztők, petrezselyemgyökérből főtt szeplővizek az öreg Ágota kunyhójába sok embert, sok mákot, krumplit, kukoricát hajtottak. Ágota nénő mindenre tudott tanácsot adni: még azt is tudta, amit soha senki, hogyan lehet lányból fiut, fiuból leányt csinálni: csak a szivárványon kell átbujtatni a kisdedet. Kezének hatalma átnyult a tulvilágba: tenni tudott a halottak nyugalmáról is; a nyugtalan elköltözöttek sirjára kalácsot és bort vitetett. Főjövedelme azonban a szerelmi italokból volt. Ezekhez feketevarju máját, küszöb előtti lábnyomnak sózott sarát, Szentgyörgy napján szedett gyöngyharmatot, a szerető elégetett hajtincsét használta s még ki tudja mi mindent! Hiszen épen abban volt a titokzat, hogy nem igen árulta el a tudományát.

Ágota nénő télire a faluba költözött egy ángyához és sorba járta a betakaritásokat, fosztókákat. Nem azért, hogy dolgozzék, hanem hogy mesélhessen. Meséi alatt a gyermekek összébb huzódtak és riadtan tekingettek a sötétbe, mert a mesékben sorban vonultak el a környék titokzatos szellemei: a hegységen fönt nyujtózó szürkeszakállas felhőkirály, aki a záport és a szelet önti; a völgyekben holdfénynél a Szurduk felé fellebegő ködruhás fehérember, akit meglátni halált jelent, s akit ép ezért jószerint még senki meg nem nézett; aztán a reccsenő ágak közt csörtető láncos kisértet, a tejet vérré, vért vizzé rontó sánta lidérc és a vakszemü földikutya, akinek feljárása a földindulást hozza hirül. Mert a földikutya vájta út egyenest a világot hátánhordó elefántig vezet, mely elefánt egy cethalon, s ez ismét egy más szörnyetegen áll. Mikor pedig e szörnyek valamelyike egy oldalról a másra fordul, akkor támad a földindulás; a földikutya pediglen előre látja a szörnyetegek nyugtalanságát. Ágota olykor a falu egy két emberét is beleszőtte meséibe: akik éjjelente cigánykereket hányva farkassá változnak... Többet is tudna erről, mert bizony ő látta is egynek a foga között a kádárék Ticája piros kötényének foszlányát; akit azelőtti este egy farkaskutya letépett az erdőszélen hazajövet.

De voltak Ágotának szelidebb meséi is, és volt egy, amit százszor el lehetett hallgatni; ez pedig az Avascsúcs alatti sziklakapúról szólott. Ez a szép, hatszögü bazaltsipokból tornyadozó kapu egyenes bejáratul Tündérországba vezetett és aki pünkösttájt, kökényviruláskor messziről nézte, az látta is, hogy a tündérlányok olykor ki-kiteregették felibe hófehérre mosott ingecskéiket. Ágota nénő azt is tudta, hogy a kapu minden százesztendőben egyszer megnyílott, hogy egy esztendőre egy földi gyermeket beeresszen. De annak aztán sok bibije volt: elsőben is a gyermeknek teljes ártatlannak kellett lennie.

- Mert, mondogatta - én tudom még, amit már senki se tud, s amit én apám után tudok, aki meg a nagyapjától vette volt; hogy mikor az ő idejében elkövetkezett a megnyilás ideje, hát meg is nyilt ám a kapú. Az ugy volt, hogy egy bárányka jó kis leány, akit a hegyekre indultában ott ért az éj, lefeküdt a kapualjba aludni. Másnap reggel csak a rongyos kis gúnyáját lelék ott; ejsze hogy a tündérnép nem eresztette maga közibe azon rongyosan és már idekivül felöltöztette. Nem is került soha vissza, bizonyára megszánták odabent - merthogy kegyetlen mostohája volt, aki késő estennen küldte zsendicéért az esztenákhoz - s aztán odafogták mindörökre Tündérországba. Az anyja ugyan nem is ütötte a nyomát.

A gazda fia, akinek dolgoztak, s aki Bergengóciában volt katona, közbeszólott.

- Hanem a papunk kiolvasta ám egy régi matrikulából, Ágota nénő, hogy negyven év mulva a faluba egy viharverte vénasszony vetődött, holtbetegen, ringyrongyosan, s hogy halálán - egy pajtában halódott - azt beszélte félre, hogy őt ebből a faluból rabolták el és ezért idejött meghalni. Ekkor vallotta be egy öregedő gazda, hogy ő egyszer - jó harmincöt éve - látta is - dehát nemhitt a szemének - a leánykát vásárra menet egy cigánykordén, afféle szemfényvesztő kártyavető nép között... Az akkori pap, aki ezeket a matrikulába felvette, bebizonyitottnak irja az egészet, úgy hogy a falu nyakába szakadt az eltemettetés. Hát mondja Ágota anyó, megkövetem, mit szól kied ehhez?

- Hát te fiam mit szólsz ahhoz, ami most lesz százesztendeje történt s amiről mindenikünk öregszüléje emlékezett? Hogy mikor legutoljára jött ideje a megnyilásnak, egy felfuvalkodott gazdaleányt ki is küldtek a szülei a Tündérkapuba. Hát éjjel nagy földindulás támadt s reggelre ott lelék a gyermeket: egy kőgerenda leütötte. Világéletére boldogtalanforma maradt. Akkor világosodott ki az is, hogy azelőtti nagypénteken elkergetett egy öregasszonyt a kapualjból, ahová azt a havaseső beűzte. És odamerte vinni arcát a Tündérkapuba! Persze a zsugori anyja meg apja azt remélték, majd hoz valami gyöngyöt, drága tallérocskát! Hát ez pedig nem szófia beszéd, kérdd csak meg az öregeket.

- De Ágota nénő - a fiu inkább évődött mint hitetlenkedett - hiszen tavalyra is mondta már a százesztendőt s a falut úgy felbolyditotta, hogy a dolog a papunk fülébe ment. Igaz-é, hogy ő Péter-Pál utáni holdtöltekor kiment kieddel megmutatni, hogy az egész csak mese?

A pap emlitésére Ágota kicsit nekipirult, a zavartól vagy a méltatlankodástól?

- Galambom, a kapu igaz, hogy nem nyilt meg, de nem is nyilhatott. Először is: mert ha a pap szent is, se nekem, se neki a kapu meg nem nyilik. Nekem azért, mert nem vagyok ártatlan, neki azért, mert ő nem hisz benne. Márpedig csak akkor nyilik meg, ha hisznek benne szentül. Aztán pedig, s ez a fő, azt hiszem, az esztendőt is eltévesztettem. Merthogy csak a jövő nyáron... dehát jobb, ha nem is szólok. Az újévben, vagy azután, vagy mégazután!

- Nó én is amondó vagyok, jobb ha nem mondja bizonyosra. Mert még tán ujra kiviszik kiedet a kapuba éjszakázni.

És a legény nevetett. Ágota meg volt sértődve, most először fújt rá falujabeli parasztszájból ilyen szél. Megborzongott. Valami távoli vihart hallott ki belőle, mely a jövendőkben elsepri az ő világát.

- Nagyon megokosodtál te odakint Bergengóciában, - szólt és aztán nagy hallgatásba esett.

Mig ez folyt, a szorgos kezek csak tovább bontották a halmozott mákfejet és a pergő mákszemek, zörgő mákhéjak belemuzsikáltak a beszédbe. Hüvös őszvégre járt: a gazdag Bondáék pitvarában, lobogós szabadtüznél folyt a munka.

A liliomoskunyhóbeli kicsi Jula nagy, tágranyilt szemmel bámult bele Ágota meséjébe. Vézna, hallgató lányka volt ez a kicsi Jula, mint minden öregember és nyomoruság nevelte gyermek. A faluba csak néha, csak nagyanyóval járt ki, a többi gyermektől félt, mert mindenkinél szegényebbnek tudta magát. A kis fiukat messzi elkerülte, csupa madárkinzó, leánykahajcibáló gonoszt látott bennük. Ágota nénőt mint az orákulumot hallgatta. A gyermek lelke mindig szomjas volt, maga se tudta mire; csak azt tudta, hogy az Ágota meséi oltogatták a benne égő néma szomjuságot, nem ugyan mint a záporeső, hanem mint a harmat.

Mikor a munka - éjfél felé - befejeződött és a két véka kifejtett mákért a nehány fertályka magukét megkapva haza felé ballagtak a csipős októberben, Orsolya anyó megelégedve tervezgetett.

- Nagyanyó - mondta valami érthetetlen összefüggésben - mi az, hogy ártatlan valaki?

A gyermek fölkapta fejét, kis kezét, mint aki ért. Többet nem is szólt. Dideregve szedte lábát, észre is alig vette, mikorra hazaértek.

A kunyhóban a nyitottkéményes pitvaron kivül csak egy kamrácska volt, abban állott nagyanyó öreg nyoszolyája. Kicsi Jula az ablaknál, a padkán szokott aludni. Jobb szerette volna biz ő nagyanyó lábánál, de tartották magukat Ágota régulájához, hogy az öreg ember elszivja a fiatal erejét, ha együtt hálnak. S kicsi Julának ugyse volt sok a fiatalerőből!

Mint mindig, most is fölült, hogy elrebegje a boldogitó esti gyermekhitvallást:

De a három angyal közül a második ma elfelejtette kicsi Julát. A gyermek a hideg, bujóholdas, felhőrongyos éjszakán át az Avas-hegy ezüstszürke sziklacifráit bámulta és közben a bűneivel számolt. Első a mákos málé volt: tavaly karácsony szombatján egy darabkát titkon kivett a kenyérládából. Ezt meg fogja mondani nagyanyónak és megkéri: térdepeltesse le kukoricaszemre; más jóvátétel itt nincsen. A másik bűne a szegfűszeges, fahéjas husvétünnepi kenyér körül történt. Nagyanyó külön sütött neki belőle egy kis vakarót és ő azt két napig meg se kóstolta örömében. Ünnep harmadnapján azonban a kapuban játszadozott kukoricahajas, gyolcsrafestett arcu bubájával, mellette a padkán ott volt a kezdetlen cipója. Egyszer csak jön Karika, a görbelábú koldus és kinyujtja a kezét. Ő kettétörte a cipót és kis habozás után a nagyobbik darabot tartotta meg magának, pedig ő kicsi és délre jó cibrelevest evett.

Ezeken túl azonban nem igen tudott semmiféle bűnére emlékezni. Mert azt, hogy vasárnaponkint a templom utolsó padsorából némi halvány, sóvárgó irigységgel tekintgetett az első sorok bársonyvállas, pirosgyöngyös kis leányzói felé, azt nem tartotta bűnnek, hanem a szegények örök, szomoru, természetes jogának. Mindazonáltal épen arra gondolva, hogy lehetnek elfelejtett bűnei, feltette magában, hogy ezekért nagy áldozatot hoz: azt a szép nefelejtses skatulyát, amit nagyanyó a szatócstól hozott, s aminek olyan jószaga volt, oda fogja adni a kovácsék béna Marikájának, mert magáról tudta, hogy fáj az, ha úgy vágyunk valami elérhetetlenre.

Ettől az éjszakától kezdve kicsi Jula valóságos angyallá változott. Nemcsak a szappanszagú skatulyát, az ünnepi szegfüszeges kenyeret adta ajándékba. Mihelyt a tél - ezidén a szokottnál is nehezebb hótakaróval - leszakadt reájok és napokon át az utcaajtóig is alig lehetett elhányni a havat: kicsi Jula folytatta jótékonyságát a madarakon.

Abban a szenthitben élve, hogy istennek minden teremtménye - még a gyom is - lelkes és értelmes, most a madarakat segitette, mert most azok voltak az igazi koldusok. Óesztendő éjszakáján a falun az aranyoscsikó szokott keresztülvágtatni és a gyermekek kifényesitett csizmáiba piros pogácsaszivet, diót, almát hullogatott. A kit megajándékozott, annak tarka zsebkendőből zászlót is szurt a csizmájába: hadd lássa a gyermek első ébredésre, keressen-e vagy se a csizmácskában. Az idén azonban - jórészt a fagy miatt - csak két fényes ujkrajcárt, meg egy marék aszalt meggyet csúsztatott kicsi Julának. A gyermek mégis mondhatlanul örvendezett. Az aranyszinü ujkrajcárokat a következő vasárnap a zörgős templomperselybe dobta.

A tavasz sohase jött ilyen későn. A liliomtövek táján csak április közepén ütközött ki a fű. A fecskék csak juniusra érkeztek. Kicsi Jula néha azt hitte: nem is lesz többé soha tavasz. Régi kedves téli játszóhelyét a sütőkemence hátán egészen elfelejtette. Rendesen az ablaknál álldogált: az Avas oldalát, a hóolvadást leste.

De aztán olyan tavasz kerekedett, amilyen még soha. Ömlött a naparany, pattantak a rügyek, csattogtak a rigók, hintáztak a fecskék föl és alá; a liliomszárak csak ugy iramlottak a levegőégnek. A legdúsabbnak igérkező ágakat kicsi Jula féltő, babonás gonddal ápolgatta. Pünköst után az öreg Ágota fölszedte sátorfáját. Valami nagy, titokzatos szerencsének látszott az is, hogy a költözéshez segitségül kérte a kicsi Julát. Mindig sietett ezzel a kiköltözéssel, mert idebent a faluban csak lopva jártak hozzá az emberek: féltek a paptól, aki irgalmatlanul dorgálta őket és aki Ágotára meg hiveire egyszer-kétszer rá is célzott már a templomban az igével, hogy "aki fordul a szellemidézőkhöz és jósokhoz, haragomat forditom ama személy ellen".

A pap Ágotával örökös harcban állott. Ő ugyanis a falunak és az öregasszonynak valamennyi csodáját meg tudta magyarázni, még azt is, miért zöldül ki leghamarabb a liliomos kunyhó: mert egy hegyhorpadásban délnek fordult a tájéka. A nép meg is hallgatta a magyarázatot, csak ugy, mint az Ágota meséit is, hitte ezt is, amazt is, "mert nem lehet tudni, hol az igazság". Ha betegük volt, Ágotához orvosságért, a paphoz pedig azért fordultak, hogy könyörögjön a szenvedőért a templomban és igy megnyugodtak, hogy mindennek elég van téve. Azonban tagadhatatlan, hogy a liliomos kunyhóbeliek különös kegyelettel függtek Ágotán. Az ő hiuságukat némileg legyezgette az Ágota és sértette a pap magyarázata. Akik olyan szegények, azok a legnehezebben mondanak le arról, hogy valami kiváltságuk, érdekességük legyen; mert hisz egyebük amugy sincsen. Innen volt a nagy ragaszkodás az öregasszonyhoz, aki őket tündéri pártfogás alá helyezte. A pap...? Az is hatalom volt, de ő csak a mennybéliekhez volt bejáratos; Ágota a földi és földalatti erőkkel cimborált és oh, azok mindig közelebb vannak...

Langyos tavaszi illatok huzódtak a mezőkön, mikor Ágota a kicsi Julával utnak eredt. Mindketten átalvetőt cipeltek, de kicsi Jula mitsem érzett a teherből: tavasz volt, a századik tavasz...

A sürübe érve, egyhelyütt az ösvény elágozott. Kicsi Jula jobbra akart térni.

- Fiatalnak közel van. Ez az ösvény majd odáig visz. Egyébiránt mindjárt odalátunk. A fehér tündérszoknyák már bizonyára ki vannak aggatva fölibe.

Csakugyan, egy kopárabb helyre érve megpillantották jótávolra az oszlopsort. Felette - felhők avagy kökényünneplők? - de mintha fodros fehér leánykaváltozók volnának kiakgatva.

Kicsi Jula mélyen, boldogan fellélekzett, aztán vidáman szedte tovább lábacskáját.

Ágota nénő kunyhóját sértetlenül találták. Nem mert ahhoz senki egy ujjal is nyulni, mert Ágota "öntést" csinált a kunyhó körül, aki abba belelépett, azt nagy betegség vitte el. Másidőben kicsi Jula szemet szájat tátott volna a sok száritott, gerendáról függő levélcsomón. Most alig pihent, alig segitett a földet palaporral megszitálni, a tüzhelyt megtapasztani, megmeszelni, a pókhálókat leseprűzni, a cserépcsuprokat az ágasba tüzdelni: nyelte falatkáját, keresztbekötötte vállán kopott hárászkendőjét és elköszönt. Az öregasszony jutalmul a segitségért egy kis mázas, csorba csuprot adott neki. Jula sebesen ment visszafelé, de azért közben kikitért az erdőbe; nagy, elkésett illattalan ibolyákat, csillagszemű télizöldet, hólyagos gyöngyvirágokat szaggatva a csuporba. A csorgónál vizet is csurgatott a virágok alá... Az elágozó ösvénynél körülpillantott, aztán sebesen fordult be a Tündérkapu felé. A cserjésen át csak úgy találomra törtetett: ruhája pár helyt megakadt, lábát itt-ott meghorzsolta... Hirtelen, az utolsó bokron is áttörve elibelépett a sziklakapu. Sima, sűrűn, gyertyaegyenesen egymásba rovátkozó oszlopok: a föld valami ősi, tüzes hányadakénak hideg csodává dermedése. A kaputövét mohás, bársonyos fű lepte, fent azonban, túl az orgonasipszerü kapuarcon a hófehér ingzászlócskák már nem integettek... Soha senki se is látta azokat közelről, valahova csak visszahuzódtak a tündérek ruhaszáritó bokrai, ha az ember a kapu aljába lépett.

Kicsi Julának kevés ideje volt: a nap már erősen hajlott az Avas mögé. Mégis: addig járt kelt, mig a sziklasorban egy kis odut talált, abba beállitotta a virágos csuprot. Ahogy visszafordult, a rémült boldogságtól szinte összeesett. A sziklakapu csipkés árnyékot vetett az előtte zöldelő mohamezőre, a csipkés árnyékban most azonban egy karcsú, csinos, görbeszarvu parányi lovacska árnya vetődött... Mire kicsi Jula föleszmélt, fölpillantott a kaputetőre, a csoda kis állatnak csak könnyü, tovairamló lépteit hallotta...

Dobogó szivvel, ragyogó szemmel, hajnalló arccal lépegetett hazafelé. Most már bizonyos volt, hogy ezidén telik be a százesztendő. Ettől kezdve szünetlen, lázas némaságban élt. Mint egy álomjáró, végezte a surlást, tapasztást, mosogatást... Enni alig evett. Régebb félt, most szerette, ha nagyanyó egyedül küldte az erdőre. Kis kéregkosarával gyakran látták - és utoljára is ugy látták, - hogy a Szurduk által félrevetett fenyőtörzsek torlaszán, a hatalmas páfrányok között ülve szemét a vizből felnyiladozó óriás nefelejtsek közt kristályló vizfenékbe veszitette. Ha megszólitották, hát ugy összerezzent, mintha álomból verték volna fel.

Péter-Pál utáni holdtölte éjszakáján kisurrant a kertbe és leszakitotta a legteljesebb, bóditóan erősillatu liliomszálakat. Cseppet se félt: a falubeli kutyákat mind ismerte. Mégis nem az utcán, hanem a kertek alatt ment, vigyázva, hogy patyolatra mosott, keményitett, gondosan kifoltozott fehérruháját be ne csatakozza.

Az éj halkan lélekzett: a tejut millió olvadt szikrában folyt át az ég kék taván. Mire az erdőig ért, az utra rongyos, torz árnyékot hányt a kapaszkodó hold. Lábához úntalan gömbölyü sünök gördültek. Itt-ott a fenyőtű rengő szőnyeget teritett alája, máshol metsző kövekbe verődött a körme. A cserjésben véresre karmolta karját, lábszárát. A kapuba érve kicsi Jula fáradságtól, áhitattól egyként rogyott le. Kezében kinyujtotta a liliomot, ajkáról hosszu, hangtalan, rimánkodó ima folydogált:

- Ti szépséges, jóságos tündérek, oh, hogyne hinnék bennetek, hogyne, szentül! Tudom, ti jártok akkor a földön, mikor a hó olvadni kezd, ti töltitek meg éjjelente ezüsttel fönt a holdat, ti szurkáljátok tele a réteket virággal... Mi ott lakunk a hegyhorpadásban, a fehér nyirfák alatt, ahol most a liliomok nyilnak. Hiszen ti nyitjátok ki őket. Ti jöttök hozzánk, hát szerettek, én ezt hiszem, szentül hiszem. Én vagyok itt, oh ismerjetek meg, ismerjetek rám a fehér liliomokról. Büneimért megvezekeltem és imádkoztam sokat, nagyon sokat, reggel is, este is, ebéd előtt is... Rendülj meg te rengeteg kő, csendülj meg te csoda kapu, nem kelek fel addig a földről, mig meg nem nyilsz nekem...

Az éj tiszta volt és némaságos, a liliomok illata felhőként terjengett benne és bóditó, áthatlan fátyolba göngyölte a gyermek érzékeit. Fáradt feje mind mélyebbre lankadt bele az imádkozó kezébe zárt virágbokorba, kis teste a térdeplésből szédült elterülésbe nyult el. Úgy hitte, elalél a meddő könyörgésben, mikor hirtelen, világosodó szemhéjain át a hold ezüstáradatában tisztán látta a csodát: az oszlopkapu középen gyengén meghasadt és lassan, mintha százesztendő alatt sarkai berozsdásodtak volna: fordulni kezdett...

Egyszerre eltünt a gyermek aléltsága: mintha fölemelnék, könnyedén kelt fel és virágait magához ölelve indult az elibenyiló széles, aranyhomokkal hintett uton befelé. Az út mellett bársonyos, messzi mező huzódott: a mezőt csodálatos virágok himezték, aminőket kicsi Jula csak a boltosnál árult virágképecskékről ismert: oroszlánszájak, sarkantyúk, boglárok, krisztusszemek. S a virágok közt olyan gyönyörü, horgosszarvu lovacskák legeltek, amilyennek egyszer az árnyékát megpillantotta. A háttérben gyönyörü kis falu állott, csupa csinoska, aranyszalmás, korállcserepes tetejü ház, ragyogó falaikat rózsa kúszta be. Az ablakokból csipkefüggönyök integettek, az ereszek alól tarka-barka madarak szálldostak. Ragyogott a sok tulipánágy a kiskertekben, a háztetőkre pedig bibor meg mézszinü gyümölccsel rakott fák hajtották koronájukat. Mindezt pedig valami csillogó fény öntötte el, a holdnál szelidebb, a napnál mosolygóbb világosság. Kicsi Jula az égre nézett: hát akkor látta, hogy csak csillagok vannak, de akkorák, mint az ökle és mindenféle szinüek: kékek, vörösek, sárgák, rózsaszinüek.

Valami nagy ijedtség lepte meg a gyermeket. Végig nézett saját kis köntösén, megtapogatta egyszerü fekete pertlibe szorosan befont haját... Ha a gyönyörü liliomok nem lettek volna nála, bizony visszafutott volna ilyen nyomorult-szegényesen.

De már mindenkép késő lett volna, mert a függönyös ablakokban kandikáló tündérlányok megpillantották és integetni kezdtek, azután pedig seregestül rebbentek elibe, a virágok közül, a lugasokból, hintákról... Háromféle ruhát viseltek: kéket, fehéret és rózsaszinüt, a hajukba is ugyanolyan szalag volt kötve és a nyakukba ugyanolyan gyöngysor. Mindeniknek fátyla volt, amivel pajzán játékot üztek, ide-oda lobogtatva azt. Csak a legszebbik viselt piros ruhát és a fején gyémántos koronát, ebben az évben ő volt a királyné. Ez kivált a többiek sorából és a földresütött szemü, szepegő kicsi Julához lépett; bizony a leánykának a könnyei is hullottak, a boldog ámulattól, vagy hogy szégyelte magát oly kopottasan?

A tündérasszony hangja merő egy muzsika volt és mégis parancsoló mint a királynéké:

- Te a liliomoskunyhóbeli kicsi Jula vagy, rád ismerünk, s mert hittél bennünk és mert ártatlan vagy, magunk közzé eresztünk egy esztendőre, de tovább egy napig se. Azért mielőtt közénk vegyülnél, gondolj mégegyszer haza, a szegény kis kunyhótokra, a gyérlombu nyirfákra, az ereszalatti pőre fecskefiakra... Fog-e izleni a málé és lesz-e álmod a szalmapárnán, ha itt megszoktad a marcipánt, a ringó piheágyat?

Kicsi Jula megdöbbent, azt hitte: elkergetik. Térde megrogyott, keze összekulcsolódott, ajka elhalón suttogta, hogy hangja alig ért fel a parányi tündérfülekbe:

- Te szép, te jó tündérasszony, s ha majd akármi vár reám... csak most maradjak itten!

- Milyen ruhát kivánsz magadnak? A rózsaszin a legpajzánabbaké, a fehér a legártatlanabbaké, a kék a legigazabbul szeretőké...

Szeretni... ez a szó megütötte a gyermek fülét. Mintha lelke titkos, névtelen szomját most néven nevezték volna...

A tündérasszony megérintette vállát: egyszerre lehullott róla a foltozott fehér köntös, helyette kék fátyol folyta be tagjait. Nyakán ott gyöngyözött a hüvös türkizsor, fején ott repkedett a fátyol.

- Szedd össze földi ruháidat, kösd őket kis batyuba, tedd mellé azt a kis csuprot, amit nekünk áldoztál és állítsd belé liliomodat. Mikor hervadni kezd, visszaöltözöl földi leányzónak és kimégy a kapun... Addig azonban velünk örülsz és az üdvöd teljes leszen. Játszótársat is kapsz, egy kis tündérlovagot. Mit remegsz össze? Azt hiszed, a tündérfiuk is cibálják a lányok haját, kővel hajigálnak és nyelvet öltögetnek, amért a lányok nem másznak a jegenyék tetejére? Nálunk a kisfiuk jók és kedvesek, abban telik az örömük, ha minket mulattatnak. Ők találják ki a legpajzánabb, leggyönyörüségesebb játékokat.

S megsuhintva királyi pálcáját, egyszerre a tündérfalu téres piacáról, az ezüstpatak csolnakaiból, a piros almafák tetejéről kedves kisfiusereg verődött össze, de ezek olyan kópé arcu kacagó teremtések voltak: csupa jókedv és csupa kezesség. Mindenik egy kis szalagvéget viselt a süvegén, mindenik szalagvég valamelyik tündérlány barátságának záloga volt.

- Melyitek akarja ezt a földi lánykát - most testvérünket - játszótársul?

Az egy pillantást vetett kicsi Julára. A kicsi Jula azt hitte, nagyon rútnak fogja találni őt és nemre fogja rázni a fejét. De nem ugy volt. A fiucska igent intett és odajárult a leányka lábához és kicsi Jula kitalálta, hogy most a szalagjából oda kell adnia egy darabot zálogul. Közben pedig ugy rémlett neki, hogy lovagja a Bondáék Janikájához hasonlit, aki ugyan sohse csufolta őt, de viszont nem is nézett reá, mintha nem egy világban volnának. Most pedig előtte térdelt.

A tündérek sorba álltak és bemutatták magukat az uj párnak: ellebegve előttük szebbnél szebb neveket mondogattak feléjük. Kit Gyöngyvirágnak hivtak, kit Hajnalnak, Napsugárnak, Pillének, Patyolatkának; a kis fiukat Pajtikának, Játszinak, Leventének, Pajzánnak... Utoljára saját pajtása is bemutatkozott: Őzikének hivták. Kicsi Jula megrettent, hogy most neki is meg kell mondania a nevét. Istenem, milyen rút neve van! Még a földi nevek közt is a legszegényesebb... Őzike azonban megfogta a kezét:

Oh, kicsi Jula szinte összeesett a boldogságtól. Ha ezt látnák, hallanák a falubeli rátartós gazdaleányok! Bizony, most nem fintorgatnák az orrukat, ha véletlenül melléjük ülne a templompadba!

Azonban nem sok idő volt az odahagyott földiekre gondolni. Kezdődött az örömünnep. Körbeálltak és lánc-lánc-hosszúláncot, érik-a-meggyfát, meg bujj-bujj-zöldágat játszottak. De nem ugy, mint a földön, ahol, mikor egyszer kicsi Jula nagyanyó biztatására a játékba keveredett, hát senki se fogta szivesen az ő lúgtól, mésztől cserepes kezét, hanem mindenik máshoz kérezkedett volna szomszédul; s ahol őt egy álló délután senkise kapta a kör közepébe soha, mikor azt fujták hogy:

És aztán úgy tartotta a kicsi Julát a táncban, mint Jula azt a porcellánbabát, amit egyszer a gazdag Bonda Tercsi a kezébe adott "kivántatni" egy pillanatra... Olyan gyöngéden, puhán, olyan féltő szeretettel és amig forogtak, egyre azt sugta a fülébe:

A tánc után lakoma jött és kicsi Jula életében először lakott jól azokból a gyönyörü tésztákból, cukorkákból, amiket a vásárosok bódéiban látott, mikor egyszer a szekeresék bevitték a nagyvásárra. S mig eddegéltek, fejük fölött a tarka madarak egyszerre hangos emberi szóval kezdtek énekelni, de csengő szépen, akár a templomi ének; s nem olyan makogva, ahogy a vásári beszélő madarak...

És ez igy ment, nap-nap után. Mindig új és szebb mulatságok következtek: erdőkre kocsikáztak, igazi hintón, csolnakáztak, arany meg bibor gyümölcsöt szüreteltek, hintáztak és virágokkal csatáztak... És ami a legjobb volt, hogy soha, senki se bántotta a másikat, soha egy szót se veszekedtek, egy könnyet se sirtak, hanem csak daloltak, csacsogtak, mosolyogtak. A fehér ruhások voltak a legigazibb tündérgyermekek; ha a rózsaszinek nagyon pajzánok, a kékek kicsit elmélázók voltak, akkor ők amazokat csititották, emezeket viditották... Hányszor, ha kicsi Jula Őzikével kéz a kézben, fej a fejhez hajtva elmerengtek muló boldogságukon, egy kis fehér ruhás, akit Ezüstkének hivtak, és aki úgy tudott nézni, mint a sánta Marika, a kovácséké, odajött és megcirógatta, játékba vitte őket. Mert az is igaz, hogy az egész üdvösséges tündéréleten - kicsi Julának úgy tetszett - valami bübájos szomoruságfátyol lebegett: hogy föl kell ébredni belőle...

Mi történt ezalatt a földön? Szegény nagyanyó felverte a házat, a telket aztán a falut-erdőt keserves sirással, kereséssel. Mikor már egy teljes nap telt el a jajveszékelésben, estefelé, árnyék-nyuláskor összetalálkozott a falun tul az öreg pakulárral, a hegység csendes remetéjével, akinek családját valamikor szemeláttára temette el a hófuvás, s aki azóta csak a juhaival meg kecskéivel tudott beszélni, emberi szavát elveszitette; és sohse járt a népek közé, mert a mások öröme a szivét hasogatta.

Az öreg ember bólintott a fejével és mindkét kezével nagyanyó kunyhója felé mutogatott, aztán tovaballagott.

Nagyanyó gyorsan hazacibikelt. Hát igaza volt a pakulárnak. Kicsi Jula ott feküdt: küszöb volt a derékalja, húnyó napfény a lepedője, hervadt liliomág a párnája. Csak a szenesviz hidege téritette magához, amit nagyanyó úgy, ahogy Ágotától tanulta, sebtiben vetve a homlokára kent.

Kicsi Jula felnyitotta álomfátylas szemét és ocsúdozva körülnézett. Csak nehezen eszmélt a gerendázott mennyezetre, nagyanyó ráncos arcára...

A gyermek szivszaggatóan kezdett sirni. Szegény nagyanyó megijedt, rimánkodásra fogta:

- Lelkem gyermekem, nem feddeni akarlak, dehát csak tudnia kell öreganyádnak, hol kószáltál egy teljes napig?

De kicsi Jula csak tovább sirdogált. Az öregasszony megdöbbent. Ezt a gyermeket megigézték, s az igézet - úgy látszik - nem szünik a szenesviztől. Sőt rosszabb jött: kicsi Jula a sirásban elfáradva, konok, szomoru hallgatásba merült; szemét a mennyezetre függesztve meg se moccant, csak néha gördült szeméből egy-egy nehéz könnycsepp, csak néha rándult össze sovány válla. A herbateára rá se nézett, a friss málét elengedte a kezéből, a melegitett kendőt leejtette lábáról. Minden izetlen volt, kopott volt, szomorú volt...

Hajnalban öreganyó elfuttatott Ágotához. Az illatos füstfürdőt csinált, aztán odaült az elkábult gyermekhez, megfogta a kezét a saját sovány pókkezével, ráparancsolt, hogy üljön fel és mondja el, hol volt. Ezalatt a pitvarba sokan begyültek, az egész falut izgatta a kicsi Jula eltünte és titokzatos hazakerülése. A gyermek Ágota parancsára mintegy lebüvölve engedelmeskedett. Szemét egyetlen pontra meresztve, mint aki előtt sorban elevenen bukik fel mindaz, amit elmond: eleinte nehezen, szégyenlősen, aztán az ujraátélés mohó extázisába lendülve, szakgatott nehéz lélekzetet merve kis tüdejébe, beszélt, beszélt.

Künn a leselkedő asszonyok lélekzetvisszafojtva, mozdulatlanul figyeltek. Csak néha-néha néztek össze, bólingattak döbbent ámulásban... Képzeletük annál jobban szürcsölt, mert nem hallottak mindent és maguk eszelték ki az összefüggéseket. Mikor a kicsi Jula odáig ért: hogyan vette vissza földi foltos ruháit, a hervadó liliomokat; hogyan kisérte Őzike zokogva a kapuig, hogyan fogadták egymásnak, hogy soha többé kacagni nem fognak... a pitvarbeli asszonyok szemüket, orrukat törülgették és mikor kicsi Jula sirásba tört ki, az egész pitvar hangosan zokogott.

Azután pedig nekipirulva, lelkendezve jártak házról házra, kicsi Jula csudája lázba hozta az egész falut. Még a bergengóciás legény se mert egyelőre kételkedni, mert hogy a kicsi Julát szellemkezek hozták haza, az bizonyosnak látszott.

A tündérországot járt gyermek azonban nem akarta lábát a földre tenni. Egész napokon, éjjeleken az őt ért nagy élmény foglalkoztatta, lelkének minden izét, testének minden parányát. Nem evett, nem ivott, nem is igen aludt, nem érdekelte semmi egyéb a világon. Pedig a kiváncsi népség most sokmindent hordott a házba: mákot, kölest, mézzel gyurt pogácsát... Nagyanyó eleinte örvendett is: lám a kicsi Jula csudája még szerencsét hoz a házra. Hiába, a szegénység...

Ágota nénő nem igen mozdult a gyermek mellől. Mintha a kicsi Jula mostmár az ő titokzatos birodalmába tartozna. Most kacagjon a Bonda fiú, most huzódjanak el tőle a pap előtt a rátartibb asszonyok. Hallgatta, szinte szította a gyermek vallomásait, mig az átalvetővel érkező kiváncsiaktól nagyanyó átvette a hozott jókat.

Végül a lelkésznek is a fülébe jutott kicsi Jula története, s hogy hivei seregestül járnak a tündérkapuhoz és állandóan a liliomos kunyhó körül ólálkodnak, sápitva, tóditva, esküdözve. Elindult hát világosságot gyujtani örök, gyógyithatlan pogányságtól mételyezett gyermekei lelkébe. A máskor oly csendes liliomos kunyhó táján most ácsorgó alakokat talált, még a szomszéd falukból is. A tűzhelytől az ajtóig mindenütt és mindenen ültek, legtöbben az agyagból vert, palaporral megszitált földön. Olyik asszony kigombolt mellén gyermeket szoptatott, másik altatott, vagy pólyált. De mindez olyan csendesen ment, mintha valami pogány szertartáson volnának. A szeme mindnek a kis kamrán függött, alig huzódtak el, a papnak utat engedve. De aztán egyik a másikat megrántotta-lökte figyelmeztetőn és egyszerre valamennyin szégyenkező zavar vett erőt. De azért nem mozdultak. Tudták: most lesz valami.

Odabent a kamrában kicsi Jula párnákkal feltámasztva ült. Mellette az öreg Ágota, és faggatta a gyermeket. Az elrévedő szemmel beszélt... Bár ajka néha mosolygott az emlékezés fényében, egészben véve végtelenül szomorú látvány volt csontvázzá aszó testével, csillaggá növekvő szemével. Talán volt benne - most már - valami hiuság is, hogy igy csudájára járnak a népek.

A papban felforrt a vér. Még fiatal volt, még nem jutott el - s nem is akart eljutni soha - elődje csöndes megadásáig, aki örült, ha népei eljártak a templomba és nem éltek hitetlenül együtt. Nem, a fiatal pap még hitt önmagában és szenvedélyes józansága most türelmetlen és kiméletlen fellépésre ragadta. Odalépett az öreg Ágotához és megfogva a vállát, a pitvarba vonta. A kiskamra ajtaját behajtotta...

- Farkas van a nyájban, Ágota anyó! És mereven az asszony bennülő szemébe nézett. Az földre szegezte szemét, konokul hallgatva.

- Vigyázzon, mert én a nyájamnak hű és szigoru pásztora vagyok. Tudja, hogy végződik az ige, az a bizonyos? "Haragomat forditom ama személy ellen és kiirtom őt népe köréből..." A lábát nem fogja többé a templomba betenni, de még a faluba se, ha tovább üzi mesterségeit.

Az öreg szemefehére odavillant a pap haragtól sápadt arcába. Nagy szó esett: mert Ágota hitt a papban, csak a pap volt neki ellenlábasa, ő nem volt a papnak. Vallását szigoruan tartotta és hitte, csak éppen többet is hitt annál. Annyi mindennel találkozott, amit nehéz hagyományokkal terhelt lelke egyedül a menybéliekből megmagyarázni nem tudott... Hirtelen látta saját magát a karácsonyi hócsikorgós, a husvéti hóolvadós ösvényeken; az idegen templomokban, az utolsó helyen görnyedezve, vagy csak állingálva a templompitvarban; s látta az idegen asszonyfejeket, amint összesugnak felette...

Valamit ő is tudott volna mondani, azt, hogy ő jó keresztyén, vagy azt, hogy soha az ő "mestersége" senkit a templomtól el nem riasztott, (hiszen a vallást szorosan beleszőtte a maga tanácsaiba) hogy az ő igazainak élő bizonysága, tanuja ott fekszik a kamrabeli ágyon... De szembeszállani először is nem a babona fegyvere, másodszor nyilt csatavesztést jelentett volna, nem az igazságára, hanem a látszólagos eredményre nézvést. A nép nyiltan a papnak hajolna meg, sőt ha azt látná, hogy Ágota szembeágaskodik a mennyek képviselőjével, az épen botránkozást szülne a lelkekben. A babonának fejhajtva kell járni, alattomban, ő olyan mint a viz: enged a belenyuló kéznek, mert tudja: ha a kéz elhuzódik, ő megint visszafoly az ütött mélybe...

Ágota egy szó nélkül köszönt és kiment. Nem nézett az ácsorgó asszonyokra, akik előtt ugy meg volt szégyenitve. Azonban azok se büszkélkedtek, csak úgy hordták el magukat. Mintha a pap Krisztus ostorát suhogtatná. Mikorra a háztáj elcsendesült, a pap megpillantotta a tüzhely hátán hagyott ajándékokat.

- Orsolya anyó, maga kölesen árulja az unokája egészségét? Hát nem látja, hogy az a gyermek beteg? Szégyelje magát: haszonért mutogatni az unokája nyomoruságát, haszonért taszitani még beljebb a nyomoruságba! Mán tul, mig a gyermek felépül, a küszöbén rajtam kivül más a lábát be nem teszi!

Most belépett a gyermekhez. Megdöbbent annak kiégett mivoltán. Megsimogatta, megfogta hervadt kezecskéjét. Érezte, hogy az aszott kis test reszket és kuporog, mintha nagyon félne.

A gyermek szomoru szemmel nézett. Talán hallott is valamit az Ágotára mondott itéletből s ez névtelen rémületbe taszitotta.

- Nos látod, pap bácsi eljött, hogy megmagyarázza neked, ami véled történt. El fogod-e szépen mondani, hogy volt?

A lányka ajka megrándult. Szivében megbolydult a sejtelem, hogy ez az ember nem hisz az ő történetében. És ez vaskapoccsal szoritotta össze torkát. Egy-két szót próbált rebegni, de a hang csak kinosan sajgott fel kebléből. A pap azt hitte: a gyermek a gyöngeségtől nem bir szólani.

Nagyanyó az ágy lábához ült és engedelmesen mesélni kezdett. Mindent ugy, ahogy tudta. Közben szünetlen a gyermekhez fordult:

A leányka csak a fejével intett, néha a szeme is felragyogott. Csaknem elfelejtették, kinek mesélnek... a végén aztán a gyermek lehunyt, áttetszően kék szemhéja alól nagy, ragyogó könnyek eredtek.

A pap szigoru arccal figyelt. Imént ugy hitte, kicsi Julából a hiuság szól, most azonban megdermedt a babona hatalmától; soha a templomban ilyen hittel, ilyen meggyőződéssel, ragaszkodással nem találkozott.

- Gyermekem, szólt a végén, jól figyelj. A tündérkapu egy régi tüzhányóhegy maradványa, nem nyilhat az meg soha, mögötte csak fekete kő van, mint maga a kapu. Ágota nénő meséjét csak mulatságnak találták ki az emberek, szép azt hallgatni, de nem szabad utána indulni. Te úgy megtöltötted a kis lelkedet azzal a babonával, hogy a liliomok nehéz illatától elalélva beleálmodtad magad a tündérvilágba. Valami jó lélek aztán megtalált a földön és hazahozott öreganyád küszöbére. Érted most már?

A leányka behunyta a szemét, mintha hideg záporverést türne, amit el kell türnie. Semmi életjelt nem adott, a paraszti félelem és tisztelet nem engedte.

- Nyugodj meg ebben gyermekem, főleg pedig végy táplálékot magadhoz. Orsolya anyó, én ma ide fehér buzalisztet és óbort küldök, etesse, erősitse ezt a gyermeket, majd akkor a lelke is megépül. Egy biblia is jó lesz. Az öreg Ágotát pedig hozzá ne engedje többet, mert én magát mint boszorkánycimborát kiprédikálom a templomból.

Mikor a pap kiment, kicsi Jula felült az ágyon és hevesen tiltakozva megrázta a fejét, egyszer, tizszer, sokszor; csak rázta a fejét.

Vasárnap délelőtt a pap harmadszor is - ezuttal egészen nyiltan - kiprédikálta Ágotát. Az öregasszony ugyan nem volt a templomban. Nem mert, vagy talán épen dacolt? A lecke ezuttal már nem is annyira neki, mint a gyülekezetnek szólt. A pap a babona szörnyű kártételéről beszélt, mely valamikor egy leánykát a kóbor cigányok kezére juttatott, egy másikat megnyomoritott s most ezt is a legborzasztóbb sorba juttathatta volna: gonoszindulatu férfiak, marcangoló fenevadak körmére. Csak az a fentvaló egyedüli Ur védte meg, adta jó ember útjába a szegény kis leányt, igy is sorvasztó betegség néz ki hideg földön hált testéből... És a babona - tette hozzá - még egyre terjed, mert nem akad értelmes ember a házakban, aki szétüssön az igével: "én és az én házam népe az Urat szolgáljuk."

Az asszonyok egymásra néztek, mintha a pap a másiknak beszélne, a férfiak pedig templom után ököllel csaptak az asztalra:

Igy a templom után. De amikor a bergengóciás Bonda fiu odáig hetvenkedett egy esti iddogálás közben, hogy ő bizony bele vág csákányával a sziklakapuba, hadd világoljon már ki az igazság, akkor nehány férfitorkon megakadt a pipafüst és senki se ajánlkozott társul. Az öreg Bonda (aki a legnagyobbat ütött volt az asztalra) otthon, a késő éjszakában a legény vállára tette a kezét:

A kedélyek lassan lecsillapodtak. Senki se mert többé csodájára járni a liliomos kunyhónak. De titokban tovább kúszott a rege, mint az alattomban harapózó mezőtűz. A babona megkapta az igazi tenyészőtalaját: az üldözést, a sötétséget.

Kicsi Jula azonban ugy érezte: hogy egészen magára maradt. Csak a pap látogatta. A gyermek mukkanni se mert, még nagyanyja előtt se, akit a pap szünetlen megjelenése nagy kordában tartott. Később kicsi Jula azt állitotta, hogy neki nincs semmi baja, fel is kelt és szünetlenül a küszöb előtt, a napon didergett. Ugy tett, mintha mindent elfelejtett volna, akármiről inkább beszélt, mint tündérországi utazásáról. Megreszketett, ha valaki emliteni merte, mintha sebéhez nyulnának. A pap megnyugodott, hogy végre is eszére tér és ritkábban látogatta.

Mikor azonban az ősz tördelni kezdte a száraz galyakat s a Szurduk vize szennyesen törtetett, a szél pedig marékkal csapta ablakhoz a sárgult nyirlevelet, kicsi Jula visszakuporgott az ágyba és ott napokig hallgatagon meredt valami láthatatlanba. Hiába kinálta nagyanyó bubáit, hiába vett neki - Istenem, beh nagy áron - uj kötényt, hiába sütött mákosmálét. Kicsi Julának nem kellett semmi, semmi. Ha pedig magára volt, akkor felült az ágyban és kitárt karral Őzikét könyörögte.

Egy keserves, hidegrázós éjszaka, mikor már az esze se látszott helyt lenni, egy jobb percében felült és magára eszmélve, nagy komolyan mondta:

A boldogtalan nagyanyó titkon a kertek alatt futott érte. Csaknem elibe térdelt, ugy rimánkodott, adja vissza kicsi Julát az életnek, adjon neki enyhitő italt, földi kedvet...

- Orsolya anyó, én sok mindent tudok, de azt az egyet is tudom, hogy akit a tündérek egyszer maguk közibe eresztettek, az a földön többet helyét nem leli... De azért megyek, nagyon is megyek.

És jött. Diadalmas, alattomos fájdalommal ült az ágyhoz. Kicsi Jula átölelte és a fülébe sugta:

Ott is nyult ki az öreg boszorkány karjaiban, ő, az öreg boszorkány hitének szegény kis vértanuja.

Reggel, mikor Ágota a nyujtóztatást végezvén vissza akart surranni ángyához, épen összeütközött a belépő pappal. Első szempillantásra megijedt, lesütötte a szemét és parasztos alázattal akart elosonni; de aztán diadala mégis a fejébe szállt. Ő, a nyájból kivert farkas, miután övé lett a bárány, dacosan szembenézett a tehetetlen pásztorral.

- Engem hivatott; mormogta, mintha mentegetőzne, pedig nem mentegetőzött; a pap sokáig töprengett, melyik szóra tette a hangsulyt, mert bizonyos, hogy egyiken sajátságos, gúnyos nyomaték volt.

A padkán, a gyermek aszott kis teteme mellett ott feküdt a fehércipó, az óbor, meg a biblia: a pap megváltó szerei.

Azonban mégis az öreg Ágotának lett igaza, a tündérek értejöttek annak, akit maguknak eljegyeztek.

Alig hüvös, szellőtlen reggel. Körül az aranyszinü égbe alacsony, gömbölyü, ugaros dombok ivelnek bele; a dombok ölében, a tágas, sárgára égett udvar akáccal árnyalt oldalán a ház fehéren vakit, mintha izzana. Pedig a hosszu, függőkertnek tetsző tornác pazar virágpárkánya még hajnalian üde: a gardéniák merev piros meg rózsaszin gömbjei, a lenge flokszok, a ledéren elomló lusta petúniák harmatban szineskednek.

A verandán rövidszoknyás fruska áll: frissebb mint a körűle ébredő virágok, se nem merev, se nem omlatag. Arca napcsókolt szinü, vállig se érő rövid haja egyetlen sötét bronztömeg; nagy barnazöld szeme kacagva köszönti az uj napot, még a fogát is kivillantja a lány, mintha éppen bele akarna harapni a ma támadó uj életbe.

És hirtelen az előügető kutyasereg közé ront, és körültáncoltatja, udvaroltatja magát; velük együtt hancurozva végig a sárgaföldü udvart. A haja göndör kigyókba csavaródik, ágazik szerte, valóságos kis Meduzává zilálódik a feje.

A hancurozó fruska meghallja ezt, keresztül a gazdasági udvarokból szürődő cséplőgép dobogáson, baromfikáricsáláson. Fejét felüti és arra iramlik, ahonnan szólitják.

A leányka lerázza magáról velerohanó kutyáit, felugrál a tornác lépcsőin, beleütközik fehérkötős nénjébe - az épp a virágokat öntözi - és az irodában terem.

- Zentelky gróf. Kérem közölni atyjával, hogy este érkezem s hogy a kutyákra szükség lesz.

Borzi a konyha felé tünik. Az ajtóban a másik nénjének megy neki: az éppen a süteményes receptkönyvében böngész. A könyv kiesik Rózsa kezéből, a lapok szétrepülnek.

- Már megigértem apámnak, hogy ma elmegyek vele megnézni a Szabédyék caterpillar szántógépét. Szabédy is ott lesz és mindent megmagyaráz nekünk.

- Mi közöd neked a szántógéphez? Az a férfiak dolga. És mit izgat föl a vadászat? Az sem a szegény intézőlányok mulatságára van kitalálva, szól az anya kicsit keserűn.

- És egyáltalán, te nem szégyelsz Szabédy elé kerülni? Ezt a nénje mondja.

- Borzikám, segits nekem a takaritásnál. Mind a kilenc szobát rendbe kell szednünk, a gróf úr bizonyára nem egyedül jő vadászni.

Ezt Borzi másik nénje mondja, a szelid, a virágokkal foglalatoskodó. Borzi hozzádörgölődik.

- Ne nevess, Anna. Most már egész biztos, hogy fölvettek az intézetbe. Ki fogok müvelődni. Istenem... milyen szomoru dolog!

- Tudom én, hogy ez nem tőled indult. Ezt Rózsa főzte ki. És anyánkat rábeszélte. Azt is tudom miért, vagyis kiért...

- Miért nem leszünk gazdagok? Legalább én? Én gazdagnak születtem. Szegényen, de gazdagnak...

- A kis szekérbe fogj, Dani. A rázósba. A ponykat. Magad itthon ülsz. A kicsi kocsis jön. Én hajtok.

A mezőségi reggelt már átitatta az augusztusvégi naptüz, a lankás dombok felett reszketve sugárzik a hőség, az utmenti napraforgók aranyfodros fejeiket mind délnek forditották, egész aranyfelhő verődik a porból a zörögve rohanó kis szekér után.

Borzi haján is mint aranyháló ül a nap, a leányka hátraveti a fejét, amint félmarokkal a gyeplőt tartja, féllel a rövid ostorát.

Egy távolabbi dombon már látja caterpillart. Mint valami otromba fekete szörnyeteg gördül az nyolcekés lábával, feketére hasogatva maga után a kiégett, sárgult gazzal benőtt tarlót. Fent a dombtetőn Szabédy áll.

Borzi nem szégyell elébe kerülni. Egy kicsit talán igen, de egészen kicsit. Először is az ismerkedésük miatt.

Borzi a tavaszon lovagolni tanult és semmit se tudva róla, hogy a szomszéd fiatal földesúr, végezve a monostori akadémiát, hazatért; hát gondtalanul poroszkált naponként Tóhát felé, ahol a Szabédy kuria állt. És mert néha a ló makrancos is volt és udvariatlankodott Borzival, hát egyszer éppen az utszélen ülve a felhorzsolt lábát nézegette a leányka, mikor Szabédy arra lovagolt.

Szabédy akkor kölcsönadta a zsebkendőjét és személyesen jött el érte másnap.

Azonban Bardóczné nem a zsebkendőnek, hanem a két nagyobb lányának tulajdonitotta Szabédy ama látogatását és még inkább az utána következőket. Mintha Borzinak semmi köze sem lenne az ismeretséghez, egyenest kiküldték a kertbe, ha Szabédy belovagolt az udvaron. Ellenben Rózsa kisasszony - ő volt a legidősebb, huszat töltött - szebbnél szebb uj ruhákat kapott és egész napokon teasüteményt készitett, a miből aztán Szabédynak kellett a legtöbbet fogyasztania.

Egy alkonynak is beillő késő juniusi délután Rózsa kisasszony Szabédyval meg Annával a kertben andalgott. Már előre ráparancsolt Annára, hogy a mályvabokroknál maradjon el tőlük. Ez nem lesz feltünő, Anna ugyis imádja a virágokat. S a virágos kert ezerszin pompában állott.

- Nemde, kies kis rejtekhely ez itt? - kérdezte ábrándosan. Én ide szoktam elvonulni... gondolataimmal... álmaimmal...

De mielőtt Szabédy kérdezett volna, egy marok cseresznye repült a fáról kettejök közé, még pedig egy biborbogyó szétfeselve épp a Szabédy ajkára, mintha lepecsételné azt. Borzi fölnevetett a lomb között, ez sikerült.

Rózsa kisasszony elfelejtette, hogy ő itt ábrándozni szokott és fölsziszegte a pirosbogyós lombsátorba:

Hát ezért kellett magát... nem Rózsának, hanem szerinte Borzinak szégyelnie.

És való, hogy Szabédy a nyáreleji pár látogatás után nem igen jött. Talán akkor is csak az a sok "Legyen szerencsénk" hozta a házhoz, amivel Bardóczné bucsuzott tőle mindig.

Borzi nem szégyenkezett a gyönyörü augusztusvégi reggelen. A domb alá hajtva, a gyeplőt a kocsisnak dobta és perc alatt fönntermett az idomtalan csodagépnél. Összevissza kérdezte Szabédyt, mindent megvizsgálva, megtapogatva.

- A hölgyeknek igazán másfajta kivánságaik szoktak lenni. Mit csinálna vele?

- Oh, maga nem ért engem. Ha ilyen gépem volna, akkor volna hozzá sok földem is és nem kellene egy hónap mulva a tümlöcbe mennem.

- Intézetbe. Tizenhétéves létemre. És ennek félig maga az oka. Mióta cseresznyével megdobáltam... Anyám azt mondta akkor, hogy neveletlenségem a házunk szerencséjét kockáztatja. Folyamodtak... A gróf úr eljárt benne... Istenem, ha caterpillar gépem lenne...

Szabédy meghökkenve pillantott a lányra. Valami vadul kezdett tiltakozni benne. Hogy ezt a pompás vad csikót hámba fogják.

Bardócz intéző csak most kapaszkodott fel Szabédyhoz. Mikor a géppel készen voltak, Szabédy hirtelen megszólalt, a tarló szélén gubbasztó Borzira mutatva:

- Önnek is panaszkodott? Ah, bajos dolog ez kedves Szabédy. A leányt mégsem lehet fiunak nevelni. Én pedig ugy neveltem eddig ezt az egyet. Mostanig. Legalább az anyja azt veti szememre. Most aztán azt mondja a feleségem, hogy szégyent hoz a házra.

- Tudom is én. Én nem találok benne semmi szégyelni valót. Hogy lovagol, hajt, kutyákat nevel, hogy csak parancsolni tud. Azt mondják, elrontottam. Istenem. Ő az én egyedüli kis rózsabimbóm... Szabédy talán nem hallotta még a rózsabimbóim történetét?... Mikor én Hunyadból kijötem... Azt talán tudja, hogy az apám "végzett" földbirtokos volt. Mikor aztán mindent elvégzett szegény, az életét is, hát én csak három rózsabimbót téptem a kis kertünkből - akkor már a máséból - azt a kalapomba tüztem. Majd kiviritanak nekem valahol a rózsabimbók, azt gondoltam. Meg azt, hogy én ezentul is úr leszek. Ha nem a magaméban, hát a máséban. Igy kerültem én gőgös Hunyadhazámból a Mezőségre. Látja, ezért nem járunk mi sehova. Nem a magunkéban ülünk s talán lenéznének... No de hová jutok. A rózsákról akartam szólni. Amint látja, ki is viritottak nekem: a három kisasszony leányom képében. De csak Borzi az igazi pünkösti rózsa. A másik kettőt az anyjuk kényes üvegházi virágnak nevelte.

Ezt Szabédy mondta és tekintetét ismét Borzi felé küldte. A leányka már nem szomorkodott. Vidoran, versenyezve követte az óriás körökben haladó vasszörnyeteget. Fölborzolt göndör bronzhajának sürüjéből arca, ajka idáig biborlott. Imént, mialatt könnyeit takargatta, a tarlószélen néhány rikitó buzavirágot tépett s a fehér matrózbluzába tüzte.

- Valóban rózsa, moharózsa... szólt Szabédy hirtelen, minden meggondolás nélkül. Borzi... nagyon találó név.

- Különben Borbála. De mert mindig borzas... Borzi! szólj a kocsisnak! A grófot ma estére várjuk, fordult Bardócz ujra Szabédyhoz.

A fiatalembernek eszébe jutott, hogy az idén már harmadszor jő a gróf az uradalmába.

- A gróf úr... még mindig nőtlen? kérdezte Szabédy hirtelen, látszólag minden logika nélkül.

Bardócz elhallgatott. Az örök szabadban vassá kovácsolódott arcán némi zavar tükrözött, mintha elszólta volna magát.

Mikorra Bardócz meg Borzi hazaértek, az intézőlak a szokottnál is ragyogóbbá vált. A tornác, a veranda padlója aranysárgára surolva, a virágokról minden sárguló levél lemetszve, a szobákban friss csokrok illatoztak.

Mindjárt ebéd után megjött a gróf vadászlegénye. Estefelé a gróf is, de csak egyedül. Bardócznak mindjárt előadta vadászterveit.

- Szó sincs valami nagy dologról. Borzvadászni jöttem. Remélem vannak bőven borzaink? Mellesleg persze a gazdaságban is körülnézünk.

- Na igen, ez a dolgok logikus sorrendje. A borzlyukba vonul a róka s a róka eszi el a nyulainkat.

- Különben is égető szükségünk van borzzsirra. Nincs miben puhitanunk a lószerszámokat. A legény már kinn járt és fölállitotta a szalmaszálakat a borzlyukak elé. Még hajnalban meg kell néznie, el vannak-e ütve a szalmaszálak.

- A kicsi, az jönni fog. A másik kettő, az nem biztos. Mindig főznek vagy virágot öntöznek.

- No, akkor hát a kis Borzi. És talán meghivhatjuk az ezerholdas szomszédot. Szabédyt.

- Intéző ur, a gróf, Borzi őnagysága, meg én?... Jó... Mikorra parancsolnak?...

Borzi most bujt ki ágyából és előre is kipillantott az égre. Jaj, ha a jó Isten is ellene esküdött és felhőbe hunyta a fényes napszemét: akkor életének utolsó vig napjaiból ez a legvidámabbnak igérkező elromlott. De miért haragudna rá a jó Isten? Azért, mert szereti az ő ragyogó, szabad világát? Dehogy haragszik, olyan tündöklő arccal tekint be hozzá, hogy Borzi hármat penderedik, mig a tükör elé jut. Zöldbarna lódenruhát ölt, szeggel kivert nehéz cipőt, a haját fátyollal köti le.

- Tőled minden kitelik, mormogja. Csak ajánlom a tisztességes magaviseletet. Ebédre mi is kimegyünk, addig te is itthon maradhatnál.

Borzi ezt már nem is hallja. Már a kutyákkal kergetőz. Puki, Pufi, Mufi, Muki és a kis barna Csokoládé lesznek a nap hősei.

A kapunál ott áll Szabédy. Lóháton. Karcsu testén zöld vadászruha; kicsit kemény vonásu arca napégett, akár a Borzié. Tekintetét nem veszi le a játszó leánykáról.

- Nekem már kitünő reggelem van. Mit gondol! Vadászni fogok egy valódi gróffal!

A kis vadászkocsi már előállt. Borzi fölszáll és föladatja magának a kutyákat.

Most jön a gróf. Borzi hirtelen érzi, hogy nem őt illeti az elsőnek való kocsibaszállás. Le akar ugrani.

Szabédy nagyot nyel. Ah... borzvadászat. Utóvégre még Borzi lesz az a borz.

Amint a vágtató kocsi után léptet, mindenféle furcsa gondolatai kelnek. Már libapásztorlányt is vettek el grófok. És Borzi... micsoda pompás teremtés. Nem az, hogy szép. Szép leány garmadában terem Erdélyország kuriáin. Hanem különös, izzó és ártatlan. Egy forró mennyországot fog adni öntudatlan annak... Kinek? Aki a kezét kinyujtja érte. Dehát mit izgatja őt ez? Minek töpreng rajta? Fájdalma neki egy ilyen édes teremtés szerencséje? Hát mióta irigy ő? Irigy a maga fajtájára: egy elszegényedett uri familia jobb sorsára?

Vagy nem rájuk irigy? Hát kire... Aha... A grófra! A grófra. Hogy Borzi mellett ül a homokfutón és hogy a leánykához hajolva, elbeszélget vele. Szabédy nemcsak irigyli ezt, nem, egészen felbőszül rá.

A kocsi most elhagyja az országutat. Nekihajt az uttalan mezőknek, borz uraimék nem laknak a forgalmasabb helyeken. A tarlókban nehány keréknyom mutatja, hol lehet valahogy keresztülvergődni. A kocsi inog, dölingéz: Borzi ujjongva viháncol. Dombokra kell fölkapaszkodni: most már árkon-bokron át iramlanak. Borzi föláll az árkok előtt és tapsol, mikor beléjükruccannak.

Szabédy dühös. Utánaugrat a kocsinak, de senki se ügyel rá. Borzi előre néz, mit érdekli őt, az, ami már elmaradt? Egy zökkenőnél majdnem kirepül a kocsiból, a gróf megragadja, szinte átöleli.

Az oldalban zsellérház lapul, ott megállanak, a kocsi meg a lovak ottmaradnak. Most már gyalog kell fölkaptatni. Pillanatra minden oly gyönyörü: fiatal diófák árnyalta tisztás előttük, a barnuló füvek közt csillagszemü kikiricsek. Visszatekintve a falu mosolyog: bentről rút vályograkás, innen kedves, zöld bársonyba himzett gyöngyszem a sok parányi ház.

A diófás tisztáson tul kezdődik a bozót. Pista, a vadászlegény előremegy és négykézlábra esve csuszik be a sürübe.

- Miért ne? Gyermek vagyok. Most megyek intézetbe. És smaragdszemét dacosan veti Szabédy szemébe. Mintha azt mondaná:

És akkor Borzi a földre fekszik, az apja meg a gróf után és mint egy kis zöldbarna gyik, besurran a galagonyarengetegbe. Hogy kúszik! Vissza se néz többet.

Mikor Szabédy is rászánja magát: már csak a nevetését hallja jó bentről. A nevetése fáj, sebez: Szabédy hanyatt fordul. Nem akar tovább. Nincs kedve semmihez, fölbámul a galagonyalomb között azurló égre. Mi ez... Feje fölött, a tüskékbe akadva aranybarna pókháló... Nem. Darabka fátyol. A Borziéból. Lekapja onnan, és a kezébe szoritja... magához rejti. Ugy kuszik tovább. Mintha drága talizmánt lelt volna.

A földigtüskés bozótban ott ásit a borzlyuk, körüle hatalmas földhányás: a borzok lapátolták azt ki. Mily mélyre furhattak!

Az ásólegények munkára készen állanak. Pista, a nyalka vadászfiu csak a nyilást őrzi, hogy kereket ne oldhasson a borz. Ho-hó... de vajjon otthon van-e egyáltalán?

Mint a nyil furódik a borzlyukba. Morog, csahol, szinte sikolt... Hivják, csalogatják, nem jön ki többet, mig Pista ki nem húzza.

Puki vergődik, tekeredik a Pista kezében. Vissza akar bujni, az első vágás felbőszitette. Mufit is elengedik. A másik kettő nyöszörög, üvölt, felébredt bennük a vadászkedv. És láncra vannak verve.

Borzi Csokoládét, a kedvenc dakliját ölben tartja. Majd rá is sor kerül, mégpedig fontosabb szerepben. Csokoládé, a párnára szokott becekutya azonban nem mutat semmi izgatottságot. Sőt mintha nagyon barbár dolognak tartaná Pukiék lelkesült üvöltözését, rosszalóan mormog néha-néha.

Bardócz nézegeti, hol ássák az első gödröt. Mert a borz egyre beljebb, beljebb vonul várába, felülről kell hozzáférni.

A föld alól szörnyü csatározás hangja hömpölyög. Puki meg Muki csaholnak, a borz mintha sirna, mérges, vonyitó hangot ad, de csak alig kiszüremlőt. A földre kell feküdni, az odu elé, hogy az ember hallja.

A gróf aggodalmaskodik. Vajjon jó helyt ásnak? Ha elhibáznák s a földalatti üreg másfelé kanyarodnék! Jó egy órája, hogy az ásó nyesszen. A legények derékon jóval felül vannak a gödörben. Bardócz lekúszik, hallgatózik... semmi.

Most Borzi mászik be. Fülét a gödör aljára tapasztja. Mintha hallana valamit... Hirtelen ölbeli kedvence nagyot vakkantva felugrik mellőle, kisiklik a karjából. Meghallotta a földalatti riadalt! De csak nem fél? Borzi örökre meggyülölné.

No, most vigyázni az ásással. Mert megeshetik, hogy a beszakadó nyiláson át borz uram kereket old.

Az is nagy kérdés, vajjon az eredeti bejárat meg a kiásott gödör közti járatban lesz-e őkeme, mert akkor innenfelől az uj nyiláson át is rá kell engedni a kutyákat. De ha még mélyebb a földalatti gang, akkor nem kerülhet még két tüz közé a borz. Bevonul a mélybe, ha hirtelen el nem bánnak vele. Akkor aztán uj gödröt kell ásni, mindig tovább, mig a barlang végéig jutnak.

Most Puki előtámolyog a föld alól. Vérbe van köpülve. Muki azonban tartja magát.

- A Puki, az meg van semmisülve, bölcselkedik Pista és láncot vet a kidőlt harcosra.

A többi kutya őrjöng, hogy bocsássák szabadon őket. Pufit elengedik. Vén, kicsit szélütött jószág. Az orra csupa régi hegedés. A fejét féloldalt lógatja. De mikor érzi, hogy szabad, diadalthorkantva rohant a gödörbe.

Szabédy Mufit tartja készen. Borzi Csokoládét. Most fog az ásott gödör beszakadni, az uj nyilásba uj, friss harcosokat kell bocsátani.

Borzi elébeveti magát. Csokoládéé az elsőség. Odadobja a nyilásnak kedves pajtikáját. Csokoládé bukfencet vet és usgyé! neki a gödör meredekének, kifelé.

E pillanatban tüskés, csikos árnyék surran át a nyilásnál: a borz! Mire Mufi nekiugrat, már elvillámlott, be, mélységes várába, a föld gyomrába. Mufi utána.

A gróf szivéből nevet, és kezet nyujt Borzinak. Csokoládé hőstettéhez gratulál. A kis gyalázatos ott lapul a Borzi felöltőjén, egy galagonya aljában. Bardócz ráhúz egyet.

És már délre jár. Még egy ilyen baklövés: bealkonyul és ott kell hagyni az egészet. Holnapra pedig Borz uram kereket old.

Borzi kivergődik a galagonyásból. A tisztáson rőzserakás ég: ott melegszik az ebéd. Rózsa a teasüteményeket rakosgatja. A szobalány a földreterit, a zsellérné a tűz körül foglalatoskodik.

- Én irtózom a vértől. Az egész borzvadászat rémes állatkinzás. Egyetlen szerencsétlen állatra ráuszittok öt-hat kutyát. És reggeltől estig gyötritek a szegényt.

- És hogy festesz, Borzi, ha látnád! A fátylad egy rongy. A hajad tele sárga galagonyalevéllel. A kezed...

- Oh, ki gondol affélére abban a forró izgalomban odabent! jelenti ki Borzi, és ez Rózsát kellemesen nyugtatja meg.

Most az urak is jönnek. A borzlyukat Pista, meg a kutyák őrzik. Bármily pompás az ebéd, a négy vadász sietve, tempózás nélkül költi el. Majd jóllaknak este: bálmossal, szalonnában pirult galambbal, párnafánkkal. Most minden: a borz!

Az uj gödör már embernyi mély. De nem hallani semmit a föld alól. Próbakép a gróf beledobja Csokoládét: de az nem iramlik el semerre. Az ő gyávasága ezentul a próbakő. Borzi rá se néz többet.

A kutyák kettesével furakodnak a nyilásba, a láncon lévők tombolnak. Hirtelen az oldal beszakad. No most! Ha ujra elszalasztják, vége. Uj gödröt ásni már nincs idő. Az öklömnyi sötét üreg kikerekedik az ásók nyomán. Bentről a kutyák őrülten csaholnak, maguk előtt hajtják a borzot, innenfelől reszketve tombol Mufi.

Az ásitó oduból keskeny, csíkozott fej ütődik ki; Mufi odakap. Kiserked a vére, a borz orron harapta. De a borz is menekül. Vissza. Vissza? Mögötte a tulnan szorongó kutyasereg. Két tűz közt van és úgy látszik, a vára nincs tovább. Nincs hova huzódnia bellebb. És a kutyák mégsem birnak vele. Talán körben forog, hogy olyan sebeket osztogat? Üldözői vonitanak, de nem tágitanak.

Bardócz megragadja a gróf kezét. A borz Mufival együtt kihengeredett a gödör aljába, utána Pufiék, mind. Össze vannak gabalyodva.

Puki, a láncravert, irtóztató csaholásba kezd, táncol, hempereg, el akarja harapni a láncát.

Borzi lángoló arccal áll a gödör szélén. Szabédyval senki se törődik. Az kedvetlenül tekint oda: a fegyverrel célzó, marcona, fiatal főurra, s a hozzáhajló pompázatos kis Dianára, Borzira. Ah, ezeket csak a borz érdekli most! Együtt ujjonganak. És ő, ő nem tud ujjongani. Keserü és levert. Az ebéd alatt a gróf folyton Borzival évődött. És neki azalatt teasüteményt kellett ennie. Hogy gyülöli pedig a teasüteményt!

Most megdördül a kétcsövü. A borz hátából piros forrás eredez. De azért él: vergődik, marakodik. Bardócz leugrik a gödörbe, hogy elválassza a viaskodókat. A gróf utána. A kutyákat alig lehet a borzról letépni.

Olyan zürzavar támad, hogy senki se veszi észre az uj szenzációt: a borz éltepárja most üti ki orrocskáját a nyilásból. Rémülten gurul kifelé és nekiveti magát az oldalnak. Igy, ezért győzték a harcot két felé, ketten voltak.

Szabédy vállán érzi a leányka meleg kacsójának nyomát. A karja megreszket.

Fegyvere elsül, a lövés egy galagonyatőbe furódik. A borz visszanéz reájuk, mintha fügét mutatna, s eliramlik a sürübe.

A kutyák esze sincs helyt. És Borzi meg Szabédy elfelejtik uszitani őket. Mialatt mindenki a másiknak, a haldokló borznak tombol, ők hirtelen, az elszalasztott borz feletti ámultokban egymásra tekintenek. De aztán szétrebbennek.

Bardócz kimászik a gödörből: a kutyáit hozza. A gróf a borzot. Sejtelmük sincs, hogy egyet elszalasztottak. A kutyák se vették észre: a hátukon futott végig az eliramló kis szökevény. Úgy vivtak a párjával, hogy meg se szimatolták a másikat.

- Ahajt szalad őkigyelmének a hites felesége. A Szabédy uraság elhibádzta.

Hadd legyen jutalmuk: marcangolhassák a zsákmányukat. Szegény borz! A hátán sötétpiros, lucskos, borzalmas seb; de még él: apró szeme olyan szomoruan akad fenn, a csalit közt betekintő égen. A teste csupa verejték: egész nap viaskodott. S a párja, az kereket oldott, itthagyta.

Künn a tisztáson ezalatt Anna kikiricset gyüjtött. Rózsa a teasüteményeket pakkolta vissza. Volt miért hoznia. Szabédy mintha robotból ette volna. A sürübe egyikük se kivánkozott. Patyolatruha volt mindkettőn, rongyra tépődött volna.

Most jönnek a vadászok. Pista a borzot lóbálja, a kutyák majd letépik őt, vérző orrukkal folyton nekikapnak. Még a szélütött Pufi is. Agyon van pedig fáradva, tántorog. A gróf meg Bardócz nyakig agyagba vannak maszatolva. Borzi szoknyaszéle is meghurcolódott a sárga földben, a füléhez galagonyabogyókat tűzött; galagonyabogyónyi ajka el van nyilva, mintha most már, nemsokára, ahelyett, hogy tömlöcbe kerülne, szabad volna beleharapnia az életbe. Hogy csillognak az éles gyöngyfényű fogacskái! A szemére aranyfátyol ereszkedett.

A konyha felől pompás vacsoraillat terjeng. Rózsa kisasszony a szalonnában sült galambokat forgatja. Belátta, hogy a teasütemény nem célravezető. Anna virágokat rak az ebédlőben fölteritett asztal vázáiba.

A gróf most öltözik át. Bardócz a borzot nyúzatja. Szép, kövér jószág.

Borzi, a kis semmittevő a verandán ül. A veranda gardéniái hallgatózva tartják magasba fejecskéjüket. A rezedák mámort lehelnek. A leányka izzó arcát gyengéden cirógatja a holdfény, haja homlokába hull, mint a bronzfátyol.

Lódobogás. Most jött meg Szabédy. Imént hazament, ruhát cserélni. Lassan jön fel a lépcsőkön a verandára.

- És még nincs vége. Még jöhet egy csodás fordulat benne. Bár maga szerint ma már nincsenek csodás fordulatok.

- Például nagy csoda lenne az, ha maga... ma este egy caterpillart kapna ajándékba?

- Vacsorálni! Nem illik mindig elkésni az asztaltól, pláne mikor őméltósága itt van; szól föl egy csipős hang az udvarról. Rózsa kisasszonyé.

A társalgás a vadászat körül forog. Mindenki nyert valamit benne. Anna egy zsák kikiricset hozott haza. Rózsa kisasszony a borzprémet ajándékul kapta a gróftól a sok jó teasüteményért. Bardócz másfél liter borzzsirt remél a nyergeinek. A gróf... na, ő meglőtte a borzot, egy vadásznál ez a főnyereség. Hát Szabédy? Rajta mindenki nevet, hogy a maga borzát elszalasztotta.

És szeme beleragyog Borziéba, és megszoritja az asztal alatt a leányka meleg kacsóját.

Kimondhatatlan boldog. Sejtelme sincs, hogy a gróf maga is vőlegény, Erdély legszebb főuri kisasszonyának jövendőbelije. Ha sejtette volna, nem gondolt volna ma oly képtelenségekre, nem lett volna oly ostobául féltékeny; és ha nem lett volna féltékeny, nem bolondult volna bele halálosan Borziba, és nem is lenne most a világ legboldogabb embere. Lám, lám, a balgaság néha a mennyország kapujába vezérel.