Kezdőlap Tartalom Utcajegyzék Képtár Reklámok Útmutató Impresszum

Kisfaludy Károly-utca.

A Sándor János utcai áll. leányiskola város felőli oldalán haladva, a Wesselényi Miklós-utcába vezet.

str. Predeal u. (eleje, a Crinului / Liliom utcáig)

Kisfaludy Károly.

1788–1830.

Irta: Hints Sándor.

 Születésének korai örömét szomorú gyászeset váltotta fel, édesanyja másnapi halála. Halála pillanatában érte a késői örömhir: az Akadémia tagjának választotta meg. E két esemény jellemzője közöttük lefolyt életének: az volt balsorsának előidézője; ez munkásságának jutalma…

 1788. febr. 5-én, Téten született (Győr-m.) Szülőinek legkisebb gyermeke, Kisfaludy Sándornak testvéröccse volt. – Már 15 éves korában katona lett s részt vett a franciák elleni háborukban is. Azonban tiszti rangjáról csakhamar lemondott s Bécsbe ment, hol a festő müvészetben akarta kiképeztetni magát. E végből utazott a müvészet őshazájába: Olaszországba is. – Utjában nagy anyagi nyomorusággal küzdött; sok-sok csalódás érte s keserüséggel telt szivvel vágyódott haza:

„Ott hazám, hol a Tiszának
Lejtnek könnyü habjai:
Arra kelnek, arra szállnak
Lelkem néma vágyai.“

 1817-ben haza is jött; Pesten telepedett le, hol – további küzdött!… elkeseredése már-már a végsőjét járta:

Végezd, Sors! amit reám kimértél,
Öntsd le mérged életem kelyhébe!

 De – az embernek sorsát az Egekben intézik – mégis, még ekkor is fel-felcsillan lelkében a jobb jövő iránt való remény, amely „biztatója fáradt, bágyadt szivének s fentartója már mullandó létének.“
 Belátta, hogy a festészet nem hivatása neki: felhagyott vele. Más múzsa vonzotta s ejtette rabúl: a költészeté, mely több jót, nagyobb dicsőséget tartogatott számára… Bár ebben is kételkedett, mert akkor is úgy volt, hogy:

Messze halad, ki tanul; messzebb jut mézes szavakkal;
Legmesszebb, ki örök görnyedésre szokott.

 Azonban: amilyen termékeny volt munkássága, sikere épen olyan nagy, épen olyan teljes volt; hire, neve épen ugy terjedt szét az országban; népszerüsége s tekintélye akkora lett, hogy a költők és irók őt ismerték el vezérökül…

 A költészetnek – versben és prózában – majdnem mindenik nemét müvelte: irt népdalokat, balladákat, elbeszéléseket, drámákat, tragédiákat, vigjátékokat, stb., amelyek legtöbbjéhez a magyar nemzet multjából és jelenéből választott tárgyakat, hogy azokkal a letünt dicsőség képeit ujitsa fel, ezekkel a „törpe utódok“ félszegségeit gunyolta ki, hibáit ostorozta. Ott bánkódó, töprengő lelkének komor felhői sötétlenek; itt szelid humorának derüje csillámlik elő. Igy művei által nemcsak irodalmunknak, de politikai és társadalmi ujjászületésünknek is munkása lett.
 Rövid idő alatt sokat irt, sokat dolgozott; még több tervet szövögetett a jövőre, mikor a soha nem pihenő tollat – 1830. november 21-én – kivette kezéből a halál. A merre – irodalmunknak, (akkor virággal épen nem diszes) mezején – járt, alig-alig akadt taposott ösvényre, de utána mély és széles csapás maradt, amelyen – Petőfit és Aranyt sem véve ki – százak mehettek tovább, tovább…
 Ebben van az ő legnagyobb érdeme, mely az idők végéig sem enyészik el soha!…