CSOMORY BÉLA: RÓZSA SÁNDOR VÉGE

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2019
A korrektúra az OSZK-t támogató közösségi szolgálat formájában történt.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-434-9 (online)
MEK-19238

Hősünket akkor hagytuk el, mikor várvavárt leveleit összeszedve, Czingár házából gyorsan eltávozott és felkereste a jegyzőt. - Korán volt még, a jegyző még aludt és Rózsa Sándor türelmetlenül várta ébredését. Tiz órára járt már az idő, mikor Réthy uram félig felöltözve kijött a lakásából, hogy a kutnál mosakodjék. A konyhaajtónál találkozott a volt csikóssal, aki tisztességesen köszöntötte.

- Adjon Isten kendnek is, Rózsa Sándor. Lám, lám, olyan korán jött? Az szép, nagyon szép. Nos, mi jót hozott kend?

- Lám, lám, már tudom. Hát megjött a válasz? Az szép, nagyon szép. Nos, mit válaszoltak?

Rózsa Sándor kivette a két levelet a tarisznyájából és oda adta a jegyzőnek.

- Igen, tudom, tizenöt forintot fizetett kend az irásért, hát az szép, nagyon szép, akkor most csak tizet fog kend fizetni az olvasásért.

Rózsa Sándor szó nélkül kivette a tiz forintot a tárczájából, a bankót átadta a jegyzőnek és megvető hangon mondta:

A jegyző zsebrevágta a tizest, aztán átvette a két levelet és egy pillantást vetve a nagyobb levélre, azt mondta:

- Lám, lám, ez szép, nagyon szép, ez a levél a belügyminisztériumból jön.

- Majd mindjárt meglátjuk, szólt Réthy jegyző és felbontván a levelet, a következőket olvasta fel:

- Lám, lám, szólt a jegyző, ez szép, nagyon szép, egészen ugy, amint mondtam.

- Mit jelent? Hát azt, amit mondottam. Visszaküldték folyamodványunkat, mert nem a belügyminiszteriumhoz tartozik.

- Már hogy ne tartoznék oda, kiáltott Rózsa Sándor, mikor a miniszter maga mondta.

- Dehogy mondta, szólt a jegyző, kend csak ugy értette, mintha ezt mondta volna. A miniszter urak rendszerint sokat igérnek, de keveset tartanak meg. Ezt kend nem érti, de mégis igy kell lennie. Nézze csak kend ezt a számot: 47658. Tudja kend, mit jelent ez?

- Lám, kend ezt nem érti. Majd én megmagyarázom. Ez a szám azt jelenti, hogy az idén 47658 folyamodványt adtak be a miniszter urnak, ez annyi mint 130 folyamodvány naponként.

- Lám, lám, kend is belátja. A kend folyamodványa ugy sem tartozik a belügyminisztérium hatáskörébe, hát elintézetlenül visszaküldték.

Réthy jegyző e kérdésnél fel akart kaczagni, de másrészt ugy megszánta az öreg embert, hogy visszatartotta magát és egész komolyan a hivatalos levélbe nézve olvasta:

- Egyébként tiszteltetem Rózsa Sándort, és azt üzenem neki, hogy nézzen munka után és jól viselje magát.

- No lássa, jegyző uram, hogy ismer engem a miniszter, kiáltott Rózsa Sándor.

- Ismerni ismeri, nevetett most már a jegyző, de azért többet tehetett volna kendért, mint amit tett.

- Az igaz, de bizonyára nem volt ideje, sóhajtott Rózsa Sándor és egy kis szünet után hozzá tette:

A jegyző most kezébe vette a másik levelet, egy pillantást vetett reá és felkiáltott:

Rózsa Sándor egy ideig nézett a jegyzőre, aztán összeszedte a két levelét, a tarisznyába tette és halk hangon mondta:

- Hohó, kend már menni akar? Lám, lám, ez nem szép kendtől. Üljön le kend. Ugy! Hát most mondja meg nekem, mihez akar most kend fogni?

- Nem kell nekem a Veszelka munkája!... Majd találok én más, nekem való munkát.

- Jól meggondoltam én mindent, szólt felállva Rózsa Sándor, majd csak találok valamit magamnak Kondoroson.

Rózsa Sándor elhagyta a községházát és a falu vége felé ballagott. Szinte örült, mikor a czigányputri előtt nem találkozott a czigány Örzsivel és mikor kiért az országutra, meggyorsitotta lépteit. Az országut, mint tudjuk, a keczeli csárda mellett vezetett el a kondorosi puszta felé és Rózsa Sándor, mikor a csárda közelébe ért, jobbra-balra nézett, hogy meg ne lepesse magát Veszelka emberei által. De minden csendes maradt. A hótakarta földeken ember nem mutatkozott és mikor a csárda mellett elhaladt, a csárdában minden néma volt. Mintha kihalt volna a csárda, ugy állt ott, pedig Rózsa Sándor jól tudta, hogy vannak benn és szinte érezte, hogy figyelnek reá és hogy Veszelka János maga is figyelemmel kiséri. Egy pillanatig ugy vélte Rózsa Sándor, hogy mégsem illik, hogy ő most ugy elmenjen a keczeli csárda mellett és meg se látogassa régi jó barátját, de aztán meggondolta és gyorsan tovább haladt.

Délfelé járt már az idő, mikor Rózsa Sándor a kondorosi pusztára ért, hol ifjuságában csikósbojtár volt. Mintha csak tegnap hagyta volna el az óriási birtokot, oly annyira változatlanul maradt ott minden.

Rózsa Sándor mosolyogva tartott a nagy hosszu istállók felé, melyekben télen át tartották a lovakat. A középső istállóépületből éppen kilépett egy 25-30 éves hatalmas termetü csikós ember, aki körülnézve az udvarban, felkiáltott:

- Hát tudja kend, csak kijöttem valami munka után nézni. Ha kellene kendnek ember?

Rózsa Sándor szeme felvillant e kérdésre és az előtte álló emberre nézve, mosolyogva pödörte a bajuszát, amikor felelt:

- Hogy tudok-e lovakkal bánni? Hogyne tudnék, hiszen kend még csak kis fiu lehetett akkor, mikor én már csikós számadó voltam.

- Ugy, szólt a csikós, hát hiszen akkor gyorsan rendben leszünk, adja csak kend ide a munkakönyvét.

- Életemben sem volt nekem munkakönyvem, szólt Rózsa Sándor, mire való az?

A csikósbojtár nagyot nézett az előtte álló öreg emberre, aztán bizonyos bizalmatlansággal kérdezte:

- Én dorozsmai ember vagyok és itt a kondorosi pusztán voltam csikós számadó.

- És most kend talán csikósnak akar menni? Hja, hiszen öreg már kend ahhoz és aztán, nézze kend, őszintén megmondom, nem hiszem, hogy az ispán ur hajlandó lenne börtönviselt embert itt alkalmazni. Külömben nézze csak kend, ott jön éppen Dalmady ur, a mi ispánunk, próbáljon kend nála szerencsét.

Ezzel a bojtár visszasietett az istállóba, Rózsa Sándor pedig a kalapját a kezében tartva, elébe ment az ispánnak.

Az ispán nagyot nézett az előtte álló emberre és mogorva hangon kérdezte:

- Jó erőben vagyok, tekintetes uram, nem is vagyok olyan öreg, mint amilyennek látszom.

- Hires csikós volt? Hja, a voltra nem ad a zsidó semmit. Hol a kend munkakönyve?

- Kend Rózsa Sándor, a hirhedt rablóvezér? - kiáltott az ispán dühösen és még ide mer jönni? Pusztuljon innen, mert a kutyákkal kergettetem ki innen. Ez már mégis szemtelenség!

És az ispán otthagyta az egykori csikóshuszár vezért, aki csendesen megfordult és lassan távozott a kondorosi pusztából, ahol egyszer oly hires legény volt. Meg sem állt Rózsa Sándor elébb, mig a puszta el nem tünt a látóhatárról. Éppen a keczeli csárda szomszédságában állt meg és már-már oda akart betérni, mikor felébredt benne régi daczossága. Gyorsan elhaladt a csárda mellett és maga elé mormogott:

Este lett már, mikor a csapdi pusztára, Károlyi György gróf birtokára érkezett. Hideg szél fujt egész délután és mikor estefelé a szél elállt, havazni kezdett. Rózsa Sándor fáradt, éhes is volt és mikor a pusztára ért, mindenekelőtt a ménes felé tartott, hogy ott a csikósoktól szállást kérjen. Jókor is jött, mert a csikósok éppen itatáshoz kergették a csikókat. Az öreg csikós szeme csak ugy felvillant, mikor a sok lovat látta és fürkészve kereste a számadó csikóst, kit végre is a kut mellett látott meg. Rózsa Sándor megkerülte vigan a kut felé ugráló lovakat és a számadó csikós felé tartott, aki nem igen barátságosan nézett a jövevényre.

- Tizennyolcz esztendeig távol volt? Hallja kend, nem kend az a Rózsa Sándor?

- Verje meg az Isten kendet, én Czinege Gáspár vagyok, a Czinege Ábrisnak az öcscse, kit kend a rablósághoz csábitott és akit aztán a szegedi fogházban a hajduk agyonütöttek. Pusztuljon kend innen!

A számadó csikós dühösen emelte föl a karikás ostorát és Rózsa Sándor, mint a leforrázott kutya gyorsan távozott. A sötét éjszakában fáradtan, éhesen, csak ugy vaktában tovább ballagott az országuton a Tisza felé, hogy azon átkelve, jusson a csongrádi határba. És az éhség és a fáradtság kinzásai alatt lelke elkeseredett és kezdte belátni, hogy nem oly könnyü ám az, amit oly könnyünek hitt: a visszatérés a tisztesség utjára.

Éjfél volt már, mikor a Tisza kompjához ért. Távolról már látta a ködön át a csongrádi oldalon lévő révházat és annak egyik ablakából gyertyafényt, jeléül annak, hogy a révészek még ébren vannak. A két kezét kagylóként tartotta a szájához és torkaszakadtából kiáltott át a másik partra:

A révházban meghallották és néhány percz mulva egy hang a tulsó partról visszakiáltott:

- Jövök már, hallatszott a révész hangja és a következő perczben már Rózsa Sándor látta, hogy a révész meggyujtotta a kompon a zöld lámpást és nemsokára reá hallotta az uszó komp csigájának recsegését.

A komp a parthoz érkezett és Rózsa Sándor a kompra ugrott. A révész odajött hozzá és lámpájával az arczába világitva, mondta:

A révész a parthoz sietett és körülnézett, nem jön-e még valahonnan kocsi. Nem hallott semmit.

Visszament a kompra, kioldotta a kötelet és a komp zajtalanul kezdett a csongrádi part felé uszni.

Már jó darabot uszott a komp, mikor a parttól, ahonnan éppen távoztak, egy női hang hallatszott:

- Mihály bácsi! - Jőjjön kend vissza!... Csongrádra kell sietnem a patikába.

E hang hallatára Rózsa Sándor összerezzent. Rögtön felismerte a hangot: Vilma hangja volt.

A révész nem is kért engedélyt Rózsa Sándortól hanem rögtön visszafelé irányitotta a kompot. Rózsa Sándor subájába burkolózott, nem akart most a leányával találkozni.

- Persze, hogy visszaviszlek, galambom, szólt a révész, mi baja az anyádnak?

- Nagy láza van, félrebeszél, felelt zokogva a leány és leült a komp másik oldalára.

- Ne sirj, galambom, majd segit az Uristen, vigasztalta a leányt a révész, erős asszony a te anyád, majd csak kiheveri ezt a nyavalyát is.

A leány nem felelt, hanem leült a komp szélére és bánatosan nézett a Tisza hullámzó vizére és nem tudta azt a gondolatot magától elüzni, hogy nem volna-e jobb egy merész ugrással véget vetni ennek az életnek?

És furcsa, a komp tulsó oldalán ott ült Rózsa Sándor és ugyanezzel a gondolattal küzdött. «Nem kellek én már senkinek», mormogott maga elé, «mit élek én ezen a világon?»

És mennél tovább nézett a szőke Tisza vizébe, annál erősebb gyökeret vert ez a gondolat a lelkében. Egyszerre ezután felugrott, hogy a gondolatot megvalósitsa, de e pillanatban a komp a tulsó parthoz ért és amint a komp a parthoz ütközött, Rózsa Sándor a heves lökéstől majdnem elesett.

Rózsa Sándor beburkolózott a subájába és valamit mormogott. A révész kedvetlenül nézte a mogorva, magába zárkózott embert, mikor Vilma gyorsan hozzá közeledett és szivélyes hangon mondá:

- Áldja meg a jó Isten érte, Mihály bácsi, szólt Vilma és partra szállva, gyorsan eltünt a sötétségben.

Rózsa Sándor, aki éppen a révész mellett elhaladt, meghallotta az utolsó szavakat és gyorsan kérdezte:

- Már hogyne ismerném, hisz odaát lakik a komp szomszédságában. Kend is arra jött el a házuk mellett.

- Az. Ott lakik az anyja. Hej, hires szép leány volt az a Veszelka Julcsa hajdan!

- Senki. Belebolondult az a szegény Julcsa az annak idején hires Rózsa Sándorba, akit aztán elvittek messze földre börtönbe. A gazember emléket hagyott a szegény Julcsának, mert három, vagy négy hónappal elfogatása után ennek a leánynak adott életet. És aztán dolgozni kezdett és várta, hogy a kedvese kikerüljön a börtönből, de év-év után mult, de az is csak ott maradt a börtönben. Kérték elegen a Veszelka Julcsa kezét, magam is el akartam venni feleségül, de ő egyik kérőt a másik után kikosarazta és hűségesen várt a Sándorjára. Az évek multak, a leány felnőtt, a Julcsa megvénült, végre kiszabadult Rózsa Sándor.

A révész itt elhallgatott. Erősen odakötötte a kompot a kikötő czölöphöz, rágyujtott a pipájára, nagy füstfelleget fujt a levegőbe és aztán dühösen felkiáltott:

- Verje meg az Uristen azt a gazembert! Nagyobb akasztófáravaló lett belőle a börtönben, mint azelőtt volt. Hallani sem akar arról, hogy esküjét beváltsa, hogy a szegény Julcsának a becsületét visszaadja... Ugy, hát most már jöhet kend a kompházba.

Néhány percz mulva Rózsa Sándor ott ült a jó meleg szobában. A révész bort és szalonnát hozott és Rózsa Sándor, mikor megvacsorált, odaadott a révésznek egy tizes bankót.

Mihály bácsi ijedten nézett hol a bankóra, hol vendégére és felkiáltott:

- Hát hagyja csak, Mihály bácsi. Tartson meg belőle magának egy forintot a vacsoráért és a szállásért.

- Adja kend azt a kilencz forintot annak a leánynak, de nem most, mikor visszajön, hanem holnap reggel.

A révész mereven szegezte szemét az idegen parasztra, aztán halk hangon mondta:

- Fogadjon kend nekem szót és menjen kend rögtön vissza a tulsó oldalra. Azonnal átviszem kendet, szólt a révész.

A révész nem felelt és vette a mécset az asztalról, mintha vendégének az utat akarná mutatni a hálóhelyéhez. Rózsa Sándor fel is állt a helyéről, de e pillanatban a révész az arcza felé tartotta a mécset, egy pillantást vetett és felkiáltott:

A révész az ajtóhoz ment, kinyitotta és kifelé mutatva, rideg hangon mondta:

- Itt a pénze. Nem kell nekem. És itt az ajtó. Pusztuljon kend innen, egy ilyen gazember részére nincs hely az én házamban.

- Mihály! Szekeres Mihály! - kiáltott Rózsa Sándor, a ki a révészben most felismerte egyik régi czimboráját.

- Ne szólits a becsületes nevemen, - kiáltott a révész. Odaát halálán van a volt kedvesed, akit gyalázatosan megcsaltál, a saját véred, a gyermeked előtt betakartad arczodat, ... menj, takarodj!

Rózsa Sándor szó nélkül felállt és elhagyta a révházat. Csongrád felé vette az utját és éppen a város első házához ért, mikor a városból kifelé jött Vilma, ki gyors lépésekkel haladt a komp felé.

Rózsa Sándor sokáig utána nézett, aztán megfordult és beballagott a városba. Éppen be akarták zárni a nagy korcsmát, mikor odaért és szállást kért. Ott tartották és ott maradt az éjjel. Korán reggel felkelt, miután az álmatlanul töltött éjszakán elhatározta, hogy reggel felkeresi Julcsát és rendbe hoz vele mindent.

Alighogy a korcsmát felnyitották, Rózsa Sándor csak egy pohár pálinkát ivott és vissza indult a komp felé. A kompnál nem az öreg révészt találta, hanem a fiát. Kérdezte Mihály bácsit, mire a fiu csak röviden azt felelte, hogy odaát van a szomszédságban.

Átkeltek. Mikor a partra értek, Rózsa Sándor egy hatost nyomott a révész kezébe és gyorsan a partra ugrott. Mint valami láthatatlan erőtől hajtva, gyorsan haladt a kis házikó elé, melyben Veszelka Julcsa lakott. Mikor odaért, több embert talált a házikó kapuja előtt, kik halk hangon beszéltek egymással. Rózsa Sándor gyorsan elhaladt mellettük és bement a házba. Az emberek bámulva néztek az idegenre és utána siettek. Rózsa Sándor az ámbitusból bement a pitvarba és onnan benyitott a szobába. Megdermedten állt meg ott.

Az ágy előtt ott állt Mihály bácsi, a révész, mig Vilma az ágy előtt térdepelve és fejével az ágyban fekvő Julcsára borulva, zokogva kiáltott:

Rózsa Sándor megrezzent és egész testében reszketni kezdett. Csak most látta, hogy az ágyban fekvő asszony vértócsában volt, hogy az ágynemü tele volt vérfoltokkal. Oda akart rohanni, de lábai nem birták, szólni akart, de hangja torkán rekedt. Ott állt, mint egy kőszobor és tágra nyitott szemmel nézett az ágyban fekvő halottra.

A nyitott ajtón át beömlő hideg levegő okozta, hogy Vilma végre felemelte a fejét és az ajtó felé nézett. Ott meglátta Rózsa Sándort. Az első pillanatban nem akart szemeinek hinni, de mikor aztán látta, hogy nem rémkép áll ott, hanem tényleg az, akit ő apjának nevezett, felugrott, vad kiáltással az ajtó felé rohant és kezét apja ellen emelve, őrült, vad dühvel kiáltott:

- Ugy késsen nálad az Isten kegyelme, mint elkéstél a jóvátevéssel, szólt tompa hangon Vilma.

- Takarodj innen! Légy átkozott, gyilkos - kiáltott a leány és zokogva borult az anyja tetemére.

A betóduló emberek kituszkolták Rózsa Sándort, ki mint furiáktól kergetve, eszeveszetten futott a hótakart országuton! Egyszerre hátulról kocsit hallott zörögni, mely gyors hajtásban jött utána. Rózsa Sándor megállt és kitért a kocsi előtt. A kocsin csak egy ember ült, aki maga hajtotta a pompás két lovat, Rózsa Sándor felismerte benne Veszelka Jánost. De ez is rögtön felismerte a gyalog emberben czimboráját. Egyet rántott a gyeplőn, megállitotta a lovakat és visszakiáltott:

Rózsa Sándor egy pillanatig nézett Veszelkára, aztán vad haragban felkiáltott:

Egy pillanattal később felugrott a kocsira, mely őrült hajtásban robogott a keczeli csárda felé.

- De most, Sándor, megisszuk az áldomást, szólt Veszelka, mikor hazaértek és most meg fogod ismerni őt is, akit annyira gyülöltél, és aki azóta mindnyájunk barátja lett.

- A te kedvedért? Nem hittem volna, hogy ezt ember valaha tőlem kérni merje, mormogott Rózsa Sándor.

- Én feltétlenül szükségesnek tartom, szólt egy kis szünet után Veszelka, mi kettőnknek, neked és nekem okvetlenül érintkeznünk kell vele. A többiek nem tudnak róla semmit.

- Az is, igazad van, tudod, az az ő bérlője, szólt kissé huzakodva Veszelka.

- Mondok én neked valamit, Jancsi, szólt némi gondolkozás után Rózsa Sándor, titok, amelyet ennyien tudnak, nem ér egy fagarast se.

- Hát tudod Sándor barátom, bevallom neked az igazat. Ismerem én ezt a méltóságos urat, épp oly alaposan, mint te és nem bizom én se benne. Felette ravasz ember, olyan mint a róka. Tudom, hogy szükség esetén egy perczig sem habozna és mindnyájunkat kiszolgáltatna a hóhérnak.

- Sőt azt hiszem, be se várná a szükségét, ha egyszer elegendően telerakta a zsebeit és kényelmetlenné lesz ránézve a velünk való ismeretsége és összeköttetése, akkor szivesen fogja látni, ha bennünket elfognak és talán be is fogja sugni a perzekutoroknak, hol találhatnak bennünket legbiztosabban, hogy csak minélelőbb szabaduljon tőlünk. Én ezt mind jól tudom, de tudom azt is, hogy ez a Kercsey oly kitünő szolgálatokat tesz nekünk, annyira emeli jólétünket, hogy ma már alig tudjuk nélkülözni. Mi egymásra vagyunk utalva és gondolkoztam arról, hogy neki épp oly nehéz lesz tőlünk megválni, mint nekünk tőle. És e czélból lassankint melléje adtam legbizalmasabb embereimet, Petit, Czingár Danit és Lichtmann nevü szegedi zsidómat, az orgazdánkat. Ezek minden lépésére ügyelnek és biztos lenne neki a halál, ha egyszer nem jó uton járna. És ha én most kérlek, hogy lépj érintkezésbe azzal az emberrel, ezt is csak azért teszem, mert bizom éles szemeidben. Kercsey serkentett folyton, mióta hazajöttél, arra, hogy nyerjelek meg a bandának. Ő sokat, nagyon sokat tart rólad és ha nem leszel vele szemben tartózkodó, bizonyára legrövidebb idő alatt bizalmi embere leszel, aki előtt nem lesz titka. Igy tehát...

Tovább Veszelka nem folytathatta beszédét, mert a titkos ajtónál, mely a kemenczébe vezetett, csengetés hallatszott.

A következő pillanatban a titkos ajtón át belépett Kercsey Andor. Egy pillanatig ott maradt a fal mellett, aztán odasietett Rózsa Sándorhoz és szivélyes hangon mondta:

- Hozta Isten, Sándor. Mi ellenségek voltunk, remélem, hogy most annál jobb barátok leszünk.

Oly egyszerü és szivélyes hangon mondta ezt, hogy Rózsa Sándor akarata ellenére elfogadta a neki nyujtott kezet és ezt szivélyesen megrázta.

Veszelka az asztalhoz hivta most Kercseyt és Rózsa Sándort és a beszélgetés egyelőre megszünt. A szép Rózsi, a gazdasszony tálalt, mig egy mellékhelyiségben, ugy, mint Rózsa Sándor első látogatása alkalmával, czigánybanda huzta a szép nótákat.

A fekete kávét hozta a gazdasszony és most ismét megeredt a beszélgetés. Persze, hogy ezt Kercsey, a világlátott uriember vezette. Kikérdezte Rózsa Sándort a rabságban töltött idejéről és lassan-lassan átment a jelenre. Ismertette Rózsa Sándorral a banda szervezetét és elbeszélte neki azt is, hogy melyik szolgabiró, rendőrkapitány, csendbiztos, pandur és hajdu áll a banda zsoldjában. És mennél többet tudott ily módon meg Rózsa Sándor a banda szervezetéről, annál nagyobb lett csodálkozása. Szent Isten, milyen ország ez! Milyen viszonyok! Ha mindez igaz, amit Kercsey itt annyi könnyedséggel elbeszél, hiszen akkor a hatósági közegek nagy része nem más, mint a banda czinkostársai. Mintha magától értetődne, oly könnyedén mondta ezt az ördöngös Kercsey.

- Torontálban nem igen kell félni, Pálfalvy alispán igen jó emberem, az nem igen bántja a Veszelka embereit, s nem is fogja bántani a Rózsa Sándor embereit sem. Derék ember az én barátom Pálfalvy alispán, de sok pénzbe kerül is. 3000 forintot kap tőlem esztendőnként - egye meg a fene, ott ahol van.

Igy ment ez egyideig és Rózsa Sándor lassanként kivette Kercsey beszédéből, hogy melyik megyében, melyik hivatalos közeg a banda embere. És megtudta aztán azt is, hogy kik a banda orgazdái. Ezen is nem keveset csodálkozott Rózsa Sándor. Volt a bandának mindenféle rabolt jószágnak külön-külön orgazdája. Ezek között voltak zsidók és keresztények, kereskedők, iparosok és földbirtokosok is. A rabolt ékszereket a zsidónak adták el. Vette azokat Lichtmann Heini Szegeden, vagy a Weiczenkorn Mózsi Zentán, a rabolt gabonát eladták a szentesi molnárnak Nagy Ferkónak, mig az elhajtott marhákat elvitték a gárdosi pusztára Bácskába, hol nemzetes Malomházy Farkas uram gazdálkodott, vagy pedig a kaszaperi pusztára Csongrád megyében, mely akkoriban nemes Dulsicsowszky Gábor birtoka volt.

És mikor Kercsey igy megismertette Rózsa Sándorral a viszonyokat, lassan áttért a jövőre és bámulatba ejtette Rózsa Sándort merész terveivel.

- Tudja Sándor, őszintén mondva, sokáig magam sem szeretném, ha ezt az életet élnénk. Igaz, hogy jól, sőt kitünően vagyunk szervezve, de az ördög nem alszik és addig megy a korsó a kutra, mig eltörik. Szándékom az, hogy egy bizonyos vagyont szerezzünk és aztán elhagyjuk ezt az országot, vagy legalább ezt a vidéket. Ha egyszer mindegyikünknek százezer forintja lesz, akkor mindegyikünk mehet, ahová akar. Én elmegyek Baranya megyébe, kend Sándor barátom elmehet Somogyba, na és kend János gazda felmehet Borsod megyébe. Egy kis birtokot vesz mindegyik magának és a fene sem fogja sejteni, hogy kik voltunk azelőtt.

- Istenem, kiáltott Kercsey, ki fog ilyen csekélységekkel törődni? Azok maradnak, amik voltak. Majd akad közülök, aki felcsap vezérüknek, hiszen nem tüznek oly nagy czélt maguk elé, mint mi, ők csak megélni akarnak. Mi, a vezérek, csak nem köthetjük sorsunkat örökké azokhoz a szegény legényekhez, végre az ember egyszer pihenni is akar és ugy hiszem, hogy 100,000 forinttal már pihenhet az ember.

- Azt mondom én is, szólt egy kis szünet után Rózsa Sándor, de... de a kérdés most már csak az, hogy honnan veszszük azt a százezer forintot?

- Hogy honnan veszszük? Ez már az én gondom lesz, felelt Kercsey. Hej, istenem, istenem, van nekem egy tervem, egy óriási tervem, ha ezt megvalósithatnók, mindjárt megvolna nem csak a 300.000 forint, hanem még több is.

- Még több is! Talán kétszer annyi is, szólt Kercsey, és a dolog, ha veszszük nem is oly nehéz, sőt egy kis merészséggel egészen könnyen fog menni.

- Hát, szólt Veszelka, ha az én Sándor barátom még az, aki hajdan volt, akkor lesz merészsége, amennyi csak kell. A Sándor nem szokott félni.

- És miért ne menne ez nálunk, holott ugyanez Amerikában mindennapi dolog. Hej, hej, ezek az amerikaiak! Ezek aztán a legények! Hat amerikai legénynyel meglenne a dolog, szólt Kercsey.

- No, majd beszélünk még erről, mondta Kercsey és ezzel a három ember elvált egymástól. De távozóban odaszólt Rózsa Sándor Veszelkának, hogy neki nem nagyon tetszenek Kercsey tervei és még mindig nem határozta el magát arra végleg, hogy Kercseyvel együtt dolgozzon.

Furcsa világ volt a magyar Alföldön közvetlen a kiegyezés után. Valódi betyárvilág, közbiztonság szempontjából épp oly rossz, vagy talán még rosszabb, mint az önkényuralom kora alatt. Az 1848-ban a hűbérség alól felmentett és szabaddá lett alföldi parasztember nem tudott mit kezdeni a szabadságával, amelyet különben senki se tartott tiszteletben.

Az önkényuralom korában a szegény ember csupa daczból szövetkezett a hatalom ellen a szegénylegényekkel. A nép inkább segitett a szegénylegényeknek, mint a német és cseh zsandárnak. A nép hazafias kötelességnek tekintette azt, hogy a szegénylegényekkel tartson. A zsandár elől rejtegette a futó betyárt, a gyülölt zsandárt hamis nyomra irányitani igyekezett a nép és a szegénylegények közt olyforma viszony jött létre, hogy utóvégre már az Alföldön nem is lehetett meghatározni, hogy ki a szegénylegény és ki nem. És ezt a segélyt a szegénylegények olyformán köszönték meg, hogy sohasem loptak, raboltak a szegényebb parasztnéptől, hanem mindig csak az uri birtokosoknál keresték zsákmányukat. Ezek aztán igyekeztek jószágaikat a szegénylegények ellen megvédeni, de óvakodtak attól, hogy a szegénylegények ellen a zsandárság segitségét igénybe vegyék, mert az ilyen földesurat aztán az akkori mód szerint alaposan megtánczoltatták volna.

De téved, aki hiszi, hogy ebbe a viszonyba az 1867. évi kiegyezés némi változást, vagy javulást hozott volna. A kiegyezés nem változtatott e tekintetben semmit, sőt ellenkezőleg, a viszonyok még rosszabbak lettek, mint voltak. Az uj magyar kormány mindenekelőtt ujabb terheket rótt a népre és az uj adókat az uj magyar közegek a legnagyobb szigorral kezdték behajtani. Aki nem fizetett, vagy nem tudott fizetni, annak a földjét, házát és jószágát kimélet nélkül potom áron elárverezték.

A végrehajtók cseppet sem törődtek azzal, hogy koldusbotra jut az a szegény ember, akinek elárverezik életfentartásának egyetlen forrását. - Ők jöttek - «és fizess vagy árverezünk» - ez volt a jelszavuk. Az adóvégrehajtó az alföldön a hatvanas évek végén többet rontott, mint amennyit Budán a legjobb kormány tudott volna épiteni.

És ennél nagyobb baj volt még az uj magyar hivatalnokok kapzsisága és erőszakossága.

A felelős minisztérium kinevezésével uj korszak kezdődött a magyar iskolázott urak részére. Az uj minisztériumok részére tömérdek sok ember kellett és igy egész sereg az abszolutizmus alatt kiéhezett ember jutott most kenyérhez, hivatalhoz. A felsőbb állásokra nem annyira szakembereket hivtak a minisztériumokba, mint olyan férfiakat, kik a szabadságharcz alatt nagyobb, vagy vezetőszerepet játszottak. Ez igazságos és méltányos eljárás volt, melyet az országban nagy rokonszenvvel fogadtak. Csakhogy ezek az urak az elnyomatás ideje alatt többnyire anyagilag tönkre mentek és most az alig elnyert hivatalt anyagi viszonyaik rendezésére használták. A kisebb hivatalnoki állások betöltésénél döntő befolyással birtak és csak természetes, hogy minden magasabb hivatalnok igyekezett mennél több, a családja, vagy ismeretsége köréhez tartozó embernek hivatalt adatni.

Igy aztán mindjárt az uj alkotmányos korszak kezdetén kezdődött az az áldatlan protekcziós gazdálkodás, amelyet még ma sem tudnak kiirtani és amely az államkormányzat gépezetét oly nehézkessé teszi, a hivatalnoki kart pedig olyannyira megfosztotta a nagyközönség rokonszenvétől.

És ha ez már a fővárosban, a kormány székhelyén igy volt, akkor gondolható, hogy milyen viszonyok fejlődtek a vidéken, hol a kishivatalnokok éppenséggel kis isteneknek tartották magukat. Némely helyen zsarolták a népet és aki bőségesen nem tudta osztogatni a baksist, annak bizony, ha az uristen nem segitett a baján, a hivatalnok, aki erre hivatva volt, bizonyára nem segitett.

Pedig nagy szüksége lett volna a vidéki paraszt népnek, főleg pedig az alföldi paraszt népnek egy jóakarata utmutató hivatalnoki kar segitségére. A paraszt nép a hűbérség és a robot beszüntetésével válságos helyzetbe jutott. Akinek földje nem volt, az mehetett cselédnek a nagyobb uradalmakba, vagy pedig kénytelen volt napszámba és aratáskor részesnek menni.

A napszámos még akkoriban nem igen kellett. Ipar nem volt, utakat, csatornákat, vasutakat nem igen épitettek, hát kinek is kellett volna napszámos, mint a zsidónak, akinek a kezében volt az ország csekély kereskedelmi forgalma. Aki a zsidónál nem dolgozhatott napszámban nevetséges csekély fizetés mellett, az csak az aratási munkára volt utalva, és aztán abból, amit aratáskor keresett, meg kellett élnie egész éven át.

Szomoru világ volt ez. És megtörtént aztán a szegény részessel számtalanszor az is, hogy részesedése miatt összeveszett a földbirtokossal, aki csupa kapzsiságból igyekezett a keservesen megkeresett részből még valamit leharácsolni. Ha aztán a szegény részes elment a jogát a biróságnál keresni, azt bizony nagyon ritkán találta. A legtöbb esetben meg sem hallgatták és egyszerüen kidobták a hivatali helyiségből és ekkor még meglehetősen jól járt a szegény. De jaj volt neki, ha az illető hivatalnokot rossz kedvében találta, vagy ami reá nézve még rosszabb volt, olyan hivatalnokhoz fordult, akit már előzetesen értesitett az ügy mibenlétéről a szegény paraszt ellenfele.

Ily körülmények között nem lehet csudálkozni azon, hogy az Alföldön a paraszt nép annyira meggyülölte a hatóságokat és azok közegeit, hogy sokkal inkább szövetkezett a rablókkal, mint a hatósági közegekkel és megérthető az is, hogy miért csatlakozott a jámbor alföldi paraszt oly könnyen a rablókhoz. Megélhetését biztositotta ezzel.

Mint láttuk, a sors ugy hozta magával, hogy Rózsa Sándor ismét rabló lett és átvette Veszelka János bandájának vezetését. Láttuk, hogy kibékült régi ellenségével, Kercsey Andorral, aki Veszelka bandájának titkos fővezére volt és hallottuk, hogy Kercsey Andor valami nagy fogásról beszélt czinkosaival.

Egy-két nappal később ismét a keczeli csárda földalatti ebédlőjében találkozunk Rózsa Sándorral és Veszelka Jánossal. Az asztal mellett ülnek és beszélgetnek.

- Igazad van Jancsi, merész tervei vannak a te méltóságos uradnak. Nekem ez az ember kezd tetszeni.

Rózsa Sándor mereven nézett Veszelka szemei közé és aztán csudálkozva mondta:

- Akkor én más véleményen vagyok - szólt Rózsa Sándor, mert nekem éppen ez a terv tetszik.

- Miért nem? A dolog igen egyszerü és korántsem oly nehéz, mint amilyennek látszik.

- De kérlek Sándor, az, amit Kercsey akar, nem más, mint őrültség! Képzeld csak, egy vasuti vonatot...

- Nos, mi van abban? Semmi. Ez csak nagyon veszedelmesnek látszik, de a valóságban igen könnyü.

- Nincs ezen semmi nevetni való, - szólt komolyan Rózsa Sándor. Mondok én neked valamit.

- Mikor engem 18 év előtt Szegedről Kufsteinba szállitottak, akkor még csak egy kis darabja volt a vasutnak az országban. Persze, nekem gyalog kellett megtenni az utat a tiroli Kufsteinig, és majdnem négy hétig tartott, mig odaértem. Az egész uton csak egyszer haladtunk el a vaspálya mellett, de én akkor nem láttam sem masinát, se vonatot. Nyolcz évvel később kezdték Kufstein mellett a vasutat épiteni. Én akkoriban egynéhány rabtársammal vizhordó voltam, azaz nekünk kellett naponta háromszor az Inn folyóból két nagy hordóban vizet hozni a várba. Igy aztán naponta többször elhaladtam a jövendő vasut mellett és láttam, hogyan szegezték le a sineket a talpfára. Már akkor gyakran gondoltam magamban: Istenem, mi lesz majd ebből a vasutból, ha egyszer egy ilyen szeg meglazul.

Rózsa Sándor egy darabig komolyan nézett Veszelkára és aztán, anélkül, hogy e megjegyzésre felelt volna, igy folytatta elbeszélését:

- Egy nap aztán elkészült Kufstein mellett a vasut, a munkások elutaztak és naponként láttam vonatokat a kufsteini állomáshoz érkezni és onnan ismét visszafelé elindulni. És ha ugy a vár bástyáján állva láttam mélyen alattam a gyorsvonatot őrült sebességgel elrobogni, mindig ujból felmerült lelkemben a gondolat: Istenem, mi lenne e vonatból, ha csak egyetlen sinszeg meglazulna?

- Bizony megtörténhetik az, - felelt komolyan Rózsa Sándor. Magam is láttam és még most is borzalommal emlékszem az iszonyu éjszakára. Egy este lefeküdtünk és az esti «vizit» (a rendes napi börtönvizsgálat) után azonnal elaludtam. Ugy éjféltájt aztán felköltöttek engem és szobatársainkat. A börtönőr parancsolta, hogy gyorsan öltözködjünk, aztán kivittek bennünket a várból a városba és onnan a vasuthoz.

Már messziről láttam fáklyás embereket ide-oda szaladgálni. Mikor közelebb értünk, láttuk, hogy a masina és 6 kocsi, ezek között négy személykocsi kisiklott. Mondhatom, iszonyu látvány volt. A mozdonyvezetőt és a fütőt halva találták a mozdonyon, az utasok közül pedig több mint harmincz megsebesült. Néhány nap mulva aztán jött az állomásfőnök a várparancsnokhoz látogatóba és mig e két ur a szobában együtt beszélgettek, én kint a folyosót tisztitottam. Mikor a nyitott szobaablak mellett elhaladtam, hallottam, hogy az állomásfőnök ezeket mondta:

- A balesetet a pályafelügyelő hanyagsága okozta, egy helyen a sinszegek meglazultak és ezt nem vette észre. Majd meglakol érte!

E szavak után Rózsa Sándor elhallgatott és komolyan nézett Veszelkára. Egy ideig várt, hogy Rózsa Sándor folytassa a beszédjét, de miután ez csak hallgatott, Veszelka végre kérdezte:

- Aztán nem is kell ám arra várni, hogy egy ilyen szeg meglazuljon, - szólt Rózsa Sándor halk hangon, lehet ezt elősegiteni...

- Te, Jancsi, ha valaki rosszakarattal van a vasut iránt és bajt akar okozni, ezt nagyon könnyen megteheti...

- Nincs egyszerübb ennél, - szólt Rózsa Sándor. Az illető egyszerüen bevárja, mig a pályaőr bejárta a vonalát, aztán egy helyen srófhuzóval kihuzza a sinből az összekötő szegeket és kész a baj.

- Egy kufsteini rabtársamtól. A szegény ember pályaőr volt valahol Csehországban. Egy nap berendelték az állomásra, hogy segitsen a raktári munkásoknak és végeztesse a saját munkáját a feleségével. A pályaőr bement az állomásra, hol a raktárfőnök kirakatott vele egy kocsi lisztet. A szegény gyenge ember nem birta a nehéz lisztes zsákokat, összeroskadt a nehéz teher alatt, mire a raktáros hazakergette. Mikor odaért az őrházhoz, a konyhában egy finom köpenyeget talált. Rosszat sejtve, berontott a szobájába és ott lelte az állomásfőnököt a feleségénél. Féktelen dühében kést rántott és agyonszurta az állomásfőnököt és feleségét. A törvényszék halálra itélte a pályaőrt, de a császár tizenöt esztendei sánczmunkára kegyelmezte. Kufsteinba hozták és ott is halt meg. Ez az ember aztán egyetmást elbeszélt nekem a vaspályáról.

Mielőtt még Veszelka válaszolhatott volna, megszólalt a csengetyü, mely Kercsey érkezését szokta jelezni. Egy perczczel később felnyilt a titkos ajtó és Kercsey belépett.

- Jó, hogy itt vagytok, - szólt nagy izgatottsággal Kercsey, egy kis beszélni valóm van veletek.

- Hát emlékszünk reá, - szólt Veszelka, sőt mielőtt a méltóságos ur jött, akkor is erről beszéltem Sándorral...

- Tetszik? Csakugyan tetszik? - kérdezte örömtől sugárzó arczczal Kercsey.

- Miért ne tetszene? A dolog olyan egyszerü és könnyü, és az ilyen dologgal egyszerre megszabadulhat az ember az élet gondjaitól.

- Igaza van kendnek, Sándor barátom, az ember egy csapásra gazdag ember lehet.

- Azt hiszem, hogy Veszelka barátom fél az akasztófától? - szólt gunyosan Kercsey.

- Hát nincs is kendre szükség, szólt hidegen Kercsey, majd megbeszélem én azt Sándorral.

- De a Sándor sem megy ám a dologba nélkülem, kiáltott Veszelka dühösen és aztán én sohasem féltem, most sem félek és ha Sándor belemegy a dologba, én is részt veszek benne.

- Ez aztán a beszéd, kiáltott Kercsey. Barátim, sohasem volt szükségesebb, hogy összetartsunk, mint most, mert barátim, azt mondom, itt az idő, most vagy soha! Határoznunk kell.

- A vasuti dologra. Barátim, mához egy hétre lesz 16-ika. Ezen a napon szállitják Pestről Szegedre és Temesvárra a vasut és a katonaság részére a pénzeket. Több mint 500,000 forintot visz minden tizenhatodikán az éjjeli személyvonat. Ezt az alkalmat nem szabad elmulasztanunk.

- Én már előzetesen kidolgoztam a tervet. Oly egyszerü és könnyü a dolog, csak néhány bátor és elszánt emberre van szükségem.

- Hallgassatok reám barátim, mindjárt megmagyarázom a dolgot. Nem kell több az egészhez, mint egy kis merészség. Meg kell várni, mig a pályaőr bejárta vonalát, aztán egy helyen gyorsan kihuzni a sineket összetartó szögeket.

- Hát kend Sándor barátom tudja, hogy kell azt csinálni? - kérdezte Kercsey.

- Annál jobb, szólt Kercsey. Hát ha a szögek kint vannak, nem kell több, mint lesbe állni és a vonatra várni. Ha az a kijelölt helyen annak rendje-módja szerint kisikamlik, akkor a csapat a zürzavarban előre rohan a podgyász-kocsihoz.

- Igen, szólt Veszelka, ha ott nem volna a vonat-személyzet és ha nem volnának az utasok...

- Istenem, János gazda, mivé lett kend, kiáltott Kercsey, hát azoktól fél kend? Ha a vonat kisikamlott és embereink a podgyász-kocsi felé rohannak, nem kell többet tenniök, mint puskájukat a levegőbe sütni és biztositom, hogy a kisikamlástól ugyis halálra ijedt emberek ugy szerteszét futnának, hogy egy sem maradna a vonatnál.

- Hát őszintén mondva, szólt Veszelka, van valami abban, amit a méltóságos ur mond.

- Csakhogy már egyszer belátja János gazda, nevetett Kercsey és aztán komolyabban hozzátette:

- Jól van, szólt Kercsey, hát akkor ez most már elhatározott dolog. És most beszéljük meg a részleteket. Én már az egész tervet kidolgoztam.

- Mindenek előtt magától értetődik, hogy én távol maradok a dologtól, azt kendtekre bizom. Éppen ugy magától értetődik, hogy a zsákmány horgosi házamhoz hozandó, ahol aztán osztozkodni fogunk.

- No jó, szólt Kercsey, hát ez rendben van. Ami az ügy végrehajtását illeti, ugy szeretném, ha abban minél kevesebb ember venne részt. Ugy hiszem, hogy kendteken kivül még nyolcz megbizható, merész ember, tökéletesen elég lesz. Mi?

- Hát legyen tiz ember, nem bánom, szólt Kercsey. Tiz erős, bátor és merész ember, mindegyik jó lovas legyen és mindegyiknek kitünő lova is legyen. És teljesen felfegyverezve legyenek. Dupla puska, két pisztoly, karikás ostor és a legvégső szükségre fokos és kés. Nem paraszt, hanem uri ruhában és feketére festett arczczal fognak a kijelölt helyre nyargalni. A karikás ostort különben feleslegesnek vélem, hagyjuk ezt el.

A ruházatról gondoskodni fogok, az ott lesz a gyülekező helyen, amint a szinhely tekintetében megállapodtunk. Ami most ezt illeti, én ugy hiszem, jobb lenne, ha ezt itt a közelben választaná ki. Itt ismerjük a vidéket és szükség esetén, ha véletlenül a dolog nem sikerülne, mindegyik tudja, hogy hol és kinél talál buvó helyet.

- A fődolog az, folytatta Kercsey, hogy a tett után, akár sikerült az, akár nem, nyolcz napig senkinek se szabad a keczeli csárdába menni, még kendteknek sem.

- Azért, mert ugy vélem, hogy a tett után, nagyon is fognak a keczeli csárdában kutatni, felelt Kercsey nevetve.

- Ki-ki rejtőzzék el, szólt Kercsey és ne veszélyeztesse a társaságot azzal, hogy a csárdába jön. Ennek a révén legkönnyebben rájönnének a csárda titkaira.

- Én se, mondta Kercsey és remélem, hogy sohasem fogják ezeket a titkokat megismerni. A mondottak után én a tett szinhelyéül legalkalmasabbnak vélem a Kis-Telek és Puszta-Péteri közt levő vonatrészt, mely a 343. és 344. számu őrházak között van. Ezt a részt pedig azért választottam, mert azt a vidéket mindegyikünk ismeri, mert oda közel van a göröbölyi csárda, melynek korcsmárosa, Vajda György, a mi emberünk, mert a nevezett két őrház között a vonat nem egyenesen, hanem nagy kanyarodással van épitve, ugy, hogy azt, ami a kanyarodásban történik, egyik őrháztól sem lehet látni. Itt kell a sinszögeket kiszedni és itt fog Veszelka kocsija két megbizható erős emberrel várni, akik egyszersmind vigyázni is fognak a lovakra. A vonat Kistelekről egy órakor éjjel indul Temesvár felé. Tehát pont egy órakor kell mindenkinek a helyén lenni. Ha aztán a pályaőr bejárta a vonalat, kend Sándor gazda még egy emberrel odamegy a sinekhez és kihuzza a szögeket.

Ha aztán a vonat kisikamlott, embereink lövöldözve és kiáltozva megrohanják a vonatot, behatolnak a podgyászkocsiba, a pénzesládát a kocsinkra viszik és aztán gyorsan a szélrózsa minden iránya felé futásnak erednek.

Lovaglás közben ledörzsölik a fekete festéket az arczukról és néhány napig elrejtőznek. Ha aztán elmult az első lárma, kiki elmegy Veszelkához és kikapja tőle a neki járó részt. Az egész igen egyszerü és a dolognak okvetlenül sikerülnie kell.

E pillanatban Rózsi, a gazdaasszony lépett a szobába. Veszelkát magához intette és valamit a fülébe sugott. A hir láthatólag rossz benyomást tett Veszelkára, mert előbb haragosan a fejét rázta, aztán egy kézmozdulattal kiküldötte Rózsit. A gazdaasszony távozása után Veszelka magához hivta Rózsa Sándort és halk hangon szólt hozzá:

- Családi ügy? Hát van kendteknek családja? Erről eddig nem volt tudomásom.

- Hát az elhalt nővéremnek van egy leánya, - szólt Veszelka és eljött a csárdába, mert beszélni akar velem.

- És miért beszél kend erről Rózsa Sándorral, miért nem velem? - kérdezte Kercsey.

- Azért, mert az én nővérem leánya a Sándor leánya is, - felelt Veszelka.

- Nős? Nem, nem voltam nős, tudja kérem, mikor annak idején a János nővérét, aki kedvesem volt, el akartam venni, hát éppen letartóztattak.

- Ah, értem, értem, - szólt Kercsey, - és most, hogy kend kiszabadult, nagy leányt talált itthon.

- És mig kend távol volt, természetesen Veszelka gondoskodott a leányról és annak anyjáról, aki az ő nővére volt, nemde?

Veszelka e kérdésre nem felelt, hanem türelmetlenül kezdett ujjaival az asztalon dobolni. Kercsey ekkor felállt, odament Veszelkához és fenyegető hangon mondta:

- Hallja kend, János gazda, mikor én kenddel üzleti összeköttetésbe léptem, határozottan kikötöttem, hogy előttem kendnek nem szabad bármi néven nevezendő titkának lenni. Miért nem szólt kend soha a nővéréről és annak leányáról?

- Nővérem elpártolt tőlem, nem akart tőlem segélyt elfogadni, napszámba ment dolgozni, daczára annak, hogy nálam kényelmesen megélhetett volna.

- Azt magával vitte. Ott lakott a szentesi révház előtt egy kis viskóban, amelyet megvett és ott várt Sándor szabadulására, szólt lehorgasztott fővel Veszelka János.

- Azt mondotta, hogy nem akar rablótól segélyt elfogadni, mert ő tisztességes életet akar élni.

- Aztán én éveken át nem találkoztam vele, ő nem keresett engem és én nem kerestem őt. Tudtam, hogy nagy nyomorban él leányával és többször kináltam neki segitséget, de nem fogadta el. Sándorra várt, aki neki annak idején megigérte, hogy feleségül veszi.

- Na és miért nem vette kend el a János nővérét? - kérdezte most Rózsa Sándort Kercsey.

- Hát kérem, - felelt Sándor, - magam sem tudom. Akkoriban, mikor szégyenbe ejtettem, letartóztattak a lakodalom előtt, mikor aztán Kufsteinból visszajöttem, már nagyon meg volt vénülve a szegény. Ezt meg is mondtam neki, mikor vele a vasutnál találkoztam. Ő aztán többször felkeresett és könyörgött, hogy váltsam be a neki adott szavamat, a leányunkat, a Vilmát is többször hozzám küldte, de én nem akartam az életemet egy megvénült asszonyhoz kötni. Mikor aztán végre mégis elszántam magamat, hogy a Julcsát feleségül vegyem, már késő volt. Öngyilkosságot követett el. Házacskájában halva találtam és leánya megátkozott és kikergetett a házukból...

- A Jánossal? Jól van János gazda, menjen fel és hallgassa meg, hogy mit akar, de azt mondom, hogy egy szót se titkoljon el abból, amit az a leány kér és világért se igérjen neki valamit tudtom és akaratom nélkül. Értette kend, János gazda?

Veszelka távozott, Kercsey pedig fel és alá járkált a tágas helyiségben. Egyszerre aztán megállt Rózsa Sándor előtt és szemét mereven régi ellenségére szegezve, halk hangon mondta:

- Halálos ellensége az kendnek, daczára annak, hogy a kend leánya. Rossz járatban jött az ide.

- Ez lehetséges, sőt valószinü is, méltóságos uram, magam is ilyent gondoltam.

- Ez a leány bosszut forral kend ellen, szólt határozott hangon Kercsey és aztán egy kis szünet után azt kérdezte:

- Segitséget kért tőlem és hajlékot. A kunyhója a mult éjjel leégett. Oda van az egész holmija, szolgálni akar itt a csárdában, - felelt Veszelka.

- Abból bizony nem lesz semmi, kiáltott Kercsey, még csak az kellene, hogy ilyen leányokat vegyünk a nyakunkra. Adjon neki 50 vagy 100 forintot János gazda és azután menjen Isten hirével.

- Kináltam neki pénzt, de nem fogadta el, könyörgött, hogy vegyem a házamba, nem akar idegen népek közé menni. Ugy megsajnáltam szegényt...

- És nem látta kend, hogy ez csak ürügy, hogy ide bejöhessen? Hát kend nem idegen előtte?

- Hát tudja mit, János gazda, mondok én kendnek valamit. Ha akar velem tovább is összeköttetésben maradni, akkor továbbra se törődjön ezzel a leánynyal.

- Mit törődik kend azzal? Ez a leány a vesztünkre tör és veszély reánk nézve. Ki akarja kémlelni a keczeli csárda titkait, hogy aztán feladhasson bennünket a törvénynek. Ez a leány a lábát se tegye többé ide be, ha kend nem akarja, hogy én elmaradjak a háztól.

- Mit? Hogy ide beveszi cselédnek? Ezt rosszul tette kend. Nagyon rosszul. Ez egyszer nem fogja beváltani szavát. De azért az a leány ne veszitsen semmit. Tudja mit, János gazda?

- Mondja annak a leánynak, hogy elhamarkodta a dolgot, nincs hely a részére és küldje ki hozzám Horgosra.

- De bizony abból nem lesz semmi, kiáltott most dühösen Rózsa Sándor, az én véremet nem bizom én a méltóságos ur kezére.

- Ah értem, Sándor, értem, de kend elfelejti, hogy azóta én is már 18 esztendővel idősebb lettem.

- Nem felejtettem el semmit, méltóságos uram, csak annyit mondok, hogy én nem engedem az én leányomat a méltóságod házába küldeni.

- Hát jól van, ne küldjék oda, de mi történjék vele? - mondta dühösen Kercsey.

- Annak a leánynak, méltóságos uram, joga van arra, hogy a bátyja házában hajlékot kérjen és azért Vilma itt fog maradni.

- Igen, hogy tönkre tegyen bennünket, - kiáltott Kercsey, - nem, én ezt semmi szin alatt sem engedem.

- Hohó, méltóságos uram, a Veszelka házában, ugy hiszem, csak Veszelka parancsol.

- Akkor téved kend, Sándor barátom, a keczeli csárda nem Veszelkáé, hanem a társaságé.

- Ugy? Hát akkor is, ha én és Veszelka kivánjuk, hogy a rokonunk itt maradjon?

- Hát nem bánom, maradjon itt, de majd meg fogják ezt kendtek bánni, ha késő lesz, - szólt Kercsey. - Aztán egy kis szünet után barátságosabb hangon mondta:

- Remélem, hogy kendtek azon lesznek, hogy ez a leány távol maradjon e helyiségtől.

- Hogyne, méltóságos uram, mondta Veszelka, közel se fogja az ide a lábát tenni.

- Méltóságos uram, szólt Rózsa Sándor, bizza azt a leányt csak én reám. Szemmel fogom én a Vilmát tartani, ugy, hogy nem fog az senkit se bántani, de őt se bántsa senki.

Rózsa Sándor az utolsó szavakat oly nyomatékosan hangsulyozta, hogy Kercsey rögtön értette, hogy azok neki szólnak. Nem is felelt többet, hanem csak hosszabb szünet után mondta:

- Hát ez rendben van, ami pedig a vasuti ügyet illeti, még én ez ügyben mégegyszer ide jövök. Ennek az ügynek a jövő hét folyamán meg kell történnie. Sándor barátom, kendre bizom, válaszsza ki a legalkalmasabb legényeket. Holnapután ilyenkor itt leszek s aztán megbeszéljük az ügy részleteit is. Addig is, Isten áldja meg kendteket.

Amióta a göröbölyi csárda ott állt a kisteleki határban, nem látott a fedele alatt annyi uri vendéget, mint azon az estén, amelyet Kercsey a vonat ellen való támadásra kijelölt. A kis viskó, alig tudta a sok uri vendéget magába fogadni, akik este kilencz órától minden irányból lóháton a csárdához érkeztek. Csupa jól öltözött és jóképü uriembereknek látszottak és mintha vadászatról jöttek volna, mert mindegyik duplacsövü puskát hordott a vállán és mindegyiknek volt egy jól telepakolt vadásztarisznyája is.

Már tizenegyre járt az idő, mikor az országutról kocsirobogás hallatszott. Néhány percz mulva a csárda előtt megállt egy parasztkocsi, mely elé két kitünő pej mén volt fogva és amelyen a kocsison kivül két szintén uri módon öltözött, puskával és tarisznyával ellátott férfi ült, akikben mi rögtön felismerjük Rózsa Sándort és Veszelka Jánost.

A két barát belépett a csárdakorcsma szobájába, hol a jelenvoltak nagy örömmel fogadták őket. Rózsa Sándor Veszelkával a hosszu asztalhoz ült és ott, ugy, mint a többiek, ők is elköltötték vacsorájukat.

Vacsora után halk hangon beszélgettek és türelmetlenül várták a «cselekvés» idejét. Künn sötét hideg éjszaka volt, havazott és az erős északi szél csak ugy süvitett a beláthatatlan pusztán. Már tizenkét óra lehetett, mikor egyszerre a távolból a keményen megfagyott országuton lovak dobogása hallatszott.

- Mi az? - suttogott Rózsa Sándor, akinek éles hallása rögtön felismerte, hogy lovasok közelednek a csárdához.

- Magam se tudom, - felelt éppen oly halkan Veszelka, de azt hallom, hogy lovasok jönnek.

E pillanatban berontott az udvarból sápadt arczczal Vajda uram, a korcsmáros, odasietett Veszelka asztalához és füléhez hajolva, reszkető hangon suttogott:

- Öten, - felelt a korcsmáros, - egy őrmester és négy pandur, még pedig félegyháziak.

- Az baj, de reájuk nézve, - felelt nevetve Veszelka, aztán a korcsmároshoz fordulva, parancsoló hangon mondta:

Vajda uram engedelmeskedett és kiment. Veszelka gyorsan az emberei közé lépett és halk hangon mondta:

- Barátim, baj van! Félegyházi pandurok jönnek, nem kell félni, csak öten vannak. Mindenki maradjon nyugodtan a helyén, majd beszélek én velük. Ha igazolványainkat kérik, akkor rajta, fogjátok le minden zaj nélkül és kötözzétek meg őket. Ha nyugodtan távoznak, akkor maradjatok ti is a helyeiteken.

Két perczczel később a pandurok a csárdához értek. Leszálltak lovaikról és betértek a csárdába. Hiszen oly hideg volt kint! Az őrmester meglepetten nézte a sok uriembert, kik közül egyet se ismert, aztán a szoba közepére lépve, harsány hangon mondta:

Az őrmester tetőtől talpig végignézte az előtte álló óriási uriembert és udvariasan kérdezte:

A korcsmáros kiment és hozta a bort. Amint a borral visszajött, Veszelka felállt és az ajtó felé tartva, összeütközött a korcsmárossal, ugy, hogy ez a két üveg bort elejtette.

- Bocsánatot kérek, korcsmáros uram, szólt Veszelka, ezt a bort majd én fizetem.

Ezzel Veszelka kiment az udvarra és ott várt a korcsmárosra. Mikor ez a pinczéből feljött a borral, Veszelka megállitotta és a kezében levő papirból egy kis fehér port öntött mindegyik üvegbe.

- Rázd meg jól az üveget Vajda, szólt halk hangon Veszelka és visszasietett a szobába.

E pillanatban a falióra a korcsmában félegyet ütött. Rózsa Sándor Veszelkára nézett, de ez csak alig láthatóan a kezével intett, mintha azt mondaná:

A korcsmáros hozta a bort és töltött a panduroknak, kik fenékig üritették poharaikat, mire Vajda uram ujra töltött nekik. De mielőtt még a másik pohárhoz nyultak volna, az őrmester egyszerre felállt és nehézkesen dadogott:

Két percz mulva a göröbölyi csárda csendes és elhagyatott volt, mint rendesen, csak az öt pandur aludt a hosszu padon.

Utolsónak Rózsa Sándor és Veszelka János hagyta el a csárdát. Tudjuk, hogy ők kocsin érkeztek. Most is a csárda előtt álló kocsijuk felé haladtak, mikor Rózsa Sándor az ajtó előtt egy fához kötve látta a pandurok lovait. Megállt és odaszólt barátjának:

- De feltünhetnek itt valakinek, szólt Rózsa Sándor, jobb lesz, ha utnak eresztjük szegényeket.

- Fogd meg csak a lovakat és tartsd kantárszáron, szólt Rózsa Sándor és kivett mellényzsebéből egy darab taplót.

Veszelka rögtön tudta, hogy Rózsa Sándor mit akar, eloldozta a lovakat és erősen a kantárszáruknál tartotta, mig Rózsa Sándor egy-egy darab égő taplót helyezett el minden lónak a fülébe. Mikor ezzel készen volt, Veszelka eleresztette a lovakat és félreugrott, Rózsa Sándor pedig nagyot suhintott ostorával a lovakra, amelyek széjjel nyargaltak.

Rózsa Sándor aztán Veszelkával felült a kocsira és elhajtatott a vonat megtámadására kijelölt helyre. Nem sokára odaértek. Mintha csak arra teremtve lett volna, oly alkalmas volt ez a hely. Egy kanyarulat közepén volt a vágány, alacsony töltésen huzódott el, a töltés tövén sürü füzfabokrok voltak, melyek között ugy a tiz lovas, mint Rózsa Sándor és Veszelka a kocsival együtt elegendő buvóhelyet találtak.

Rózsa Sándor leszállt a kocsiról és meggyőződést szerzett arról, hogy emberei helyeiken vannak-e. Aztán odakuszott a vasuti gáthoz és a magas füzfabokroktól elrejtve, subájába burkolózva hasra feküdt a keményre fagyott hóra és leste a pályafelügyelő érkezését. Egy óra felé járt az idő, nem sokáig kellett várnia. A pályafelügyelő Kistelekről jőve, lassan haladt el a vonalon Rózsa Sándor buvóhelye mellett. Lelkiismeretes ember lehetett, mert alaposan megvizsgálta az egyes sineket, ott, ahol a következő sinnel össze voltak kötve. Mindent rendben talált, körülnézett és lassan tovább ment. Két percz mulva eltünt a kanyarulatban. Rózsa Sándor még vagy öt perczig várt, aztán felegyenesedett és halkan fütyült. Néhány pillanattal később ott állt mellette Veszelka János, aki zsákot hozott a hátán.

Gyors léptekkel felsiettek a gátra, hol Veszelka a földre eresztette a zsákot és azt felnyitotta, mig Rózsa Sándor a sinek közé sietett és a srófhuzóval kezdte a sineket összekötő szögeket kiszedni. Nem igen nehéz munka volt ez, néhány percz elég volt arra, hogy mind a két vágányon kiszedte a két sindarabot összekötő szögeket.

Veszelka nem válaszolt, de a földre hajolt és hatalmas kezével megrántotta a meglazitott sineket. Ezek meg sem mozdultak a helyükből, mire Veszelka halk hangon mondta:

- De majd segitek én a bajon, szólt Rózsa Sándor. Kiszedem a tulsó szögeket is.

És rögtön odament a meglazitott sin másik végéhez és ott is gyorsan kiszedte a szögeket.

Veszelka válasz helyett ismét a földre térdepelt és hatalmasan megrázta az egyik sint, mely most már kiesett a vágányból.

- Ezt már aztán jó munkának nevezem, nevetett Veszelka és gyorsan kilökte a lábával a második sint is a vágányból, ugy hogy most hatalmas ür tátongott a vonal vágányában.

Veszelka gyorsan összeszedte és a zsákjába dugta a szögkiszedésnél alkalmazott szerszámokat és a zsákot a vállára téve, halk hangon mondta:

Veszelka távozott. Rózsa Sándor ott maradt a gáton és mereven nézett a távolba. Mire gondolt? Merre járt az esze? Gondolt-e talán arra a kimondhatatlan szerencsétlenségre, melyet vakmerő tette okozhat? Vagy gondolt-e arra, hogy hová menjen, ha a tett teljesen sikerül?

Minderre Rózsa Sándor nem gondolt. Más valami járt az eszében, olyas valami, amiért Veszelka bizonyára kinevette volna. Vilmára gondolt és arra, hogy jó volt-e azt a leányt egyedül hagyni a keczeli csárdában? Hátha mégis rosszban fő a feje? És ha nem, nem férkőzhetik-e hozzá Kercsey?

Nem gondolhatta végig gondolatát, mert hirtelen ott termett mellette Veszelka János és átadta neki kétcsövü puskáját.

E pillanatban az éj csendjében megszólalt a Kistelek állomásról adott jelzés a közelre eső harangon.

Rózsa Sándor a jelzésre összerezzent. A tett ideje elérkezett. Csakhamar összeszedte magát. Körülnézett és egyet fütyült. A közeli bokrokban erre megmozdultak czinkosai, mindnyájan helyükön voltak.

Néhány perczig szótlanul várták a vonatot, mely éppen kirobogott a kisteleki állomásról és melynek tizennégy percz mulva ide kellene érkeznie. Mintha a sors is elősegitené gaz tervüket, a hold letünt az égboltozatról, melyen gyorsan fekete felhők tornyosodtak. A gátnál koromsötét lett az éj, a hideg engedett és nemsokára sürü köd keletkezett.

A távolból tompa zaj hallatszott, a vonat robogása. Rózsa Sándor s Veszelka görcsösen szoritották fegyvereik agyát és készen álltak a rohamra.

Egyszerre csak Rózsa Sándor összerezzent. A sürü ködön át a csárda felől lovak dobogása hallatszott, mely őrült sebességgel közeledett. Felébredtek a pandurok? Avagy egy másik őrjárat találta-e őket alva s keresi most azokat, kik őket elaltatták.

Rózsa Sándor éles szemével igyekezett a ködön átlátni. Látta czimboráit, kik szintén megijedve a közeledő lódobogástól, gyorsan vezérükhöz siettek, hogy együtt próbáljanak a veszélynek ellenállni, de nem tudták meglátni a folyton közeledő lovakat.

De a következő pillanatban nevetése megszünt és tágra nyitott szemekkel ijedten nézett a fülükben égő tapló által őrültté tett állatokra, melyek egy fekete tömegben, szörnyü kinjaikban, mint a villám, felrohantak a vasuti gátra és most mint egy fekete kisértet elrohantak mellettük a vágányon Kistelek és a közeledő vonat felé.

Most már mindinkább közeledett az érkező vonat robogása is. Egyszerre, közel a kanyarulathoz, hirtelen megszólalt a mozdony gőzsipja; a mozdonyvezető vészjelt adott, aztán lassabb és lassabb lett a vonat robogása.

Megdermedve az ijedtségtől, álltak Rózsa Sándor és Veszelka János a vasuti gáton, mert a mozdony megállása tervük meghiusitását jelentette volna. De a mozdony nem állt meg, mert az erősen sziszegő gőzfelhőktől még a megvadult lovak is meghökkentek, egy pillanatig egész testükön reszketve nézték a feléjük haladó, ördögiesen sziszegő szörnyeteget, aztán gyorsan megfordultak és visszafelé futottak egy darabig, a vonattól lassan követve a sineken, mig végre a vezető ló balfelé leugrott a sinekről és a többi lovaktól követve, Puszta-Péteri felé vette az utját.

Most a mozdony lassu menetben közeledett a válságos helyhez. Rózsa Sándor és Veszelka János gyorsan lesiettek a gátról és czinkostársaikkal együtt készenlétbe helyezkedtek a támadásra. A mozdonyvezető látva, hogy a lovak letértek a vágányról, éppen gyorsitani akarta a mozdony menetét, mikor egy hirtelenül támadt szél széjjeloszlatta a ködöt. A mozdonyvezető rémülve látta a felszakitott sineket, vészjelt adott és teljes erejéből meghuzva a féket, közvetlen a felszakitott sinek előtt megállitotta a vonatot.

Rózsa Sándor látva a vonatot megállni, dühtől reszkető hangon kérdezte Veszelkát:

- Igazad van János, szólt Rózsa Sándor és czinkostársaihoz fordulva igy kiáltott:

És Rózsa Sándor bandája lövöldözve rohant a vonat felé, melynek utasai rémülten ugrottak ki a kocsikból.

Rózsa Sándor, Veszelka János és emberei egyenesen a podgyászkocsi felé rohantak és annak ólomzárral elzárt ajtaját igyekeztek felnyitni. Mig Rózsa Sándor a podgyászkocsit nyitotta, társai folytonos lövöldözéssel távol tartották maguktól a vonat személyzetét és az utasokat.

Éppen, mikor Rózsa Sándornak végre sikerült a podgyászkocsi ajtaját felnyitni és társai a pénzesládáért a kocsiba akartak hatolni, a mozdony felől egy óriási alak izzó tüzes pálczát a kezében forgatva, rohant a rablók felé. Balogh László mozdonyvezető volt ez, aki a fütőtől elkapva a tüzkaparót, megrohanta a rablókat:

- Lőjjétek le az őrültet, kiáltott Rózsa Sándor, ki már felugrott a kocsira.

Nyolcz puskát emeltek a parancsszóra Balogh mozdonyvezető ellen, mikor egyszerre megszólalt a vonat végén egy katonai kürt. Trombitaszó mellett rohamlépésben közeledett egy katonacsapat szuronyos fegyverrel a rémült rablók ellen, kik most otthagyva a podgyászkocsit, őrült gyorsasággal futásnak eredtek, mig egy első osztályu kocsi ablakában megjelent egy ifju tábornok és utána kiáltott a katonáknak:

Az ifju tábornok József főherczeg volt, kit éppen akkor neveztek ki az ujonnan szervezett honvédség főparancsnokává és aki azon az éjjelen Pestről Szegedre utazott a Rózsa Sándor által megtámadt vonaton.

A katonák üldözőbe vették a rablókat, de nem tudták elfogni őket, mert lóra pattanva elmenekültek.

A megtámadt vonat több mint három órai késéssel érkezett Szegedre, hol rögtön jelentést tettek a vakmerő támadásról.

Mikor másnap Szeged város polgármestere tisztelgett József főherczegnél és a főherczegnek szerencsét kivánt ahhoz, hogy megmenekült a nagy veszélyből, a főherczeg komolyan felelt:

A pest-szegedi személyvonat vakmerő megtámadása országszerte a legnagyobb feltünést és izgatottságot keltette, ami sokat mond olyan országban, hol a betyárvilág türt dolog, szinte bevett fogalom volt. Hiszen jól tudta akkoriban mindenki, hogy a közbiztonság a vidéken, főleg pedig az Alföldön éppenséggel nem a legszilárdabb alapon áll! mindenki tudta, hogy az Alföld csak ugy hemzseg a sok futó betyártól és rablótól. Mindezt tudták, türték és nem igen igyekeztek a bajokon segiteni. «Aki utazik, ne vigyen pénzt magával, és ha mégis visz, akkor ne utazzék egyedül és fegyver nélkül» - mondták a megyebeli urak, és tétlenül nézték, hogy a betyárok mind merészebben működtek. De most hirtelenül felriadtak álmukból. «Megtámadták a vonatot!» Mint a villám, oly hirtelenül csapott ez a rémhir a megyebeli urak közé. «Megtámadták a vasutat - és József főherczeg a vonaton volt!»

A szegedi személyvonat megtámadásának hire a nép között is gyorsan terjedt. Ujságból persze még nem tudta meg a rémhirt a nép, mert ujság még csak igen kevés volt, drágák is voltak az ujságok, no meg aztán a nép se tudott akkoriban ugy irni és olvasni, mint most. Tehát nem az ujság terjesztette a rémhirt, hanem a piaczon, a hetivásárok alkalmával az egyik mesélte el a másiknak és mindenki, aki csak tovább adta a hirt, megtoldotta egy kissé a saját maga képzeletében termett adatokkal, ugy, hogy már két nappal a vakmerő tett elkövetése után a legborzasztóbb dolgokat beszélték.

A belügyminiszteriumban eszeveszetten futkostak a miniszteri és osztálytanácsosok egyik szobából a másikba és reszketve beszélgettek a vasuti támadás következményeiről. Mert hogy annak következményei, még pedig sulyos következményei lesznek, az mindenki előtt bizonyos volt. Egy olyan vonat megtámadása, melyen főherczeg utazott, nem maradhat kellő megtorlás nélkül. Itt nemcsak a merész rablókat kell elfogatni és példaszerüen megbüntetni, hanem meg kell büntetni azokat is, akik az ilyen állapotok fejlődését nyugodtan türték. És éppen ezért reszkettek a belügyminiszteri urak a legjobban, mert ők bizony, mióta a belügyminiszterium 1867-ben létesült, ujjukat se mozditották, hogy az alföldi közbiztonsági viszonyokon valamit segitsenek.

És amint a vidéken és a fővárosban a nép között, ugy terjedtek a vonat megtámadásával összefüggésben a belügyminiszteriumban is valóságos rémhirek. Nem kevesebbről beszéltek, mint arról, hogy a támadás miatt felette felháborodott József főherczeg egyenesen a királynál tett panaszt és hogy a király szigoruan felelősségre akarja vonni mindazokat, akik az alföldi közbiztonsági viszonyok tekintetében mulasztást követtek el. Pedig ki nem követett el e tekintetben a miniszteriumban mulasztást?!

Természetes, hogy az izgatottság hatása alatt Wenckheim Béla báró belügyminisztert mindenki bukott embernek tartotta és a hirlapokban már találgatni kezdték, hogy ki lesz Wenckheim utóda.

Mint rendesen, most is a hiresztelések tulzottnak bizonyultak. Igaz, hogy Wenckheim báró, amint ő későbben maga beszélte, akkoriban igen izgalmas és kellemetlen napokat élt, de annyira még sem fejlődtek a dolgok, amint hiresztelték és amint azt némelyek szerették volna.

József főherczeg természetesen nem sietett a királyhoz, hanem igenis elment Wenckheim báró belügyminiszterhez, aki neki igen kedves embere volt, és elbeszélte az esetet, erélyesen hangsulyozta, hogy az alföldi közbiztonsági viszonyok javulása érdekében okvetlenül minélelőbb erélyes és hathatós intézkedéseket kell tenni, amit Wenckheim báró természetesen meg is igért.

De Wenckheim báró igérete a nálunk divatos szokás szerint talán mindörökké igéret maradt volna, ha maga a király Pestre érkezése alkalmával nem foglalkozott volna a vonatmegtámadás ügyével, melyet a külföldi sajtó heteken át czikkekben és képekben, és természetesen a legtulzottabb módon tárgyalt. A király mindenekelőtt Andrássy Gyula gróf miniszterelnöktől kimeritő jelentést kért az esetről és aztán szigoruan meghagyta a miniszterelnöknek, hogy minélelőbb, mindenáron tegye meg a szükséges intézkedéseket. Egyuttal a király meghagyta a miniszterelnöknek, hogy nyolcz nap mulva tegyen neki jelentést a megtett intézkedésekről.

Andrássy Gyula gróf, amint a király kihallgatásáról visszatért a miniszterelnöki palotába, rögtön magához kérette Wenckheim Béla belügyminisztert, ki ijedten kereste fel barátját, a miniszterelnököt.

- No Béla, szólt Andrássy a belépő Wenckheimhoz, ez szép dolog! Ő felségétől jövök, kinek a pusztapéteri dologról kellett jelentést tennem. Mondhatom, még nem láttam ily haragosan a felséges urat, mint most. Rögtöni intézkedést kér és nyolcz nap alatt a tett intézkedésekről jelentést. Mit szólsz ehhez?

- Hát mit szóljak, felelt Wenckheim, - azt se tudom, hogy mit kiván Ő felsége.

- Mindenekelőtt a tettesek elfogatását és szigoru megbüntetését, felelt a miniszterelnök.

- Pedig én azt hittem, hogy te még erre is képes volnál, nevetett Andrássy. Nem is hiszed, mennyit tartok az ügyességedről.

- Mit tudok? Hát mit tudjak? Majd sürgönyzök a főispánnak, hogy fogassa el a gazembereket.

- Ez nem ér egy fagarast se, - felelt Andrássy komolyan. Barátom, ha a te csongrádmegyei főispánod helyén való ember lenne, akkor már intézkedett volna a tettesek elfogatása iránt és már el is fogatta volna őket, de a te embered nem törődik az ottani viszonyokkal és ugy hiszem, hogy fogalma sincs arról, hogy mi voltaképpen az ő kötelessége.

- Ebben igazad lehet, - sóhajtott Wenckheim; pedig, olyan jó családból való, derék uriember az a Kárász és kitünő protekcziója is volt, hja, igaz, hiszen te is kivántad a kinevezését, Gyula.

- Hja, igen, igen, emlékszem rá, kivántam, azaz tudod, azt hittem, hogy erélyes ember, de ugy látszik, hogy csalatkoztam, - szólt Andrássy egy kissé zavarodottan, de utóvégre a főispán sem foghatja maga össze a rablókat.

- Nem bizony, ehhez erélyes emberek kellenek, - sóhajtott Wenckheim és azokban nagy hiány van.

- Bezzeg ezeket a gazembereket el kell fogni és az Alföldet alaposan meg kell tisztitani a sok betyár népségtől. Ez ő felsége határozott kivánsága, - szólt Andrássy.

- Itt valamit tenni kell, - mondta fel és alá járkálva Andrássy, gondolkozzál csak Bélám, nincs valami erélyes, vasmarku, semmi kiméletet nem ismerő embered?

- Ugyan kérlek, Gyula, hová gondolsz? Hogyan jönne ilyen ember az én miniszteriumomba? Nálam csupa kifogástalan, derék uriember van.

- Süsd meg őket, - kiáltott haragosan Andrássy, nekem nem ilyen emberre van szükségem, azaz nem is nekem, hanem neked, Béla.

Wenckheim nem felelt, hanem felállt, fel és alá járkált, aztán az ablakhoz állva, egy darabig átnézett Pestre és ujjaival idegesen dobolva az ablakon, gondolkozott, hogy mitévő legyen. Egyszerre aztán elkomolyodott arcza kiderült, hirtelen megfordult, odasietett Andrássyhoz és ezt mondta:

- Az az ember! Hogy én erre nem gondoltam. Le fogom küldeni Thaisz Eleket, a pesti főkapitányt Szegedre.

- Ugyan kérlek, Béla, hová gondolsz? Először is Thaisz Elek nem az állam, hanem Pest város szolgálatában áll.

- Érdemes is volna, Thaisz Elekért, - nevetett Andrássy, hiszen ennek a rendőrsége ott lent a rablókkal szövetkezne, mint itt a betörőkkel és zsebtolvajokkal. És aztán Thaisz nem is ismeri az ottani viszonyokat.

- Te, Gyula, mondok én neked valamit. Annyi bizonyos, hogy mi ketten nem értünk ehhez a dologhoz, talán mégis tudna ez a Thaisz valamit tanácsolni!

Andrássy behivatta titkárját és egy óra mulva már ott állt a két miniszter előtt Thaisz Elek, Pest város hires főkapitánya.

- Hivattam, kedves Thaisz, - szólt Andrássy, beszélni valóm van önnel egy felette fontos ügyben.

- Nézze csak, kedves Thaisz, egy kiküldetésről van szó, amelyet legszivesebben önre biznék.

- De, igen, igen, hát nézze csak Thaisz, ugy-e ön hallott már a kisteleki vonat megtámadásáról?

- Hogyne, kegyelmes uram, - felelt élénken Thaisz, már meg is tétettem a szükséges intézkedéseket a rablók kézrekeritésére.

- Amint a gazemberek Pestre jönnek, közegeim rögtön letartóztatják őket, - szólt Thaisz.

- Nem ettek azok bolondgombát, hogy ide jöjjenek! kiáltott haragosan Andrássy.

- Tudom, tudom, hiszen ön Pest városi főkapitány és mégis én önt akarom kiküldeni Szegedre.

- Igen, kedves Thaisz, önt, felelt mosolyogva Andrássy és most már elgondolhatja, hogy mi volna a teendője. A vasuti rablókat letartóztatni és aztán az Alföldet a betyárnépségtől alaposan megtisztitani. Nem volna ez szép feladat az ön részére, kedves Thaisz?

- Remek feladat volna ez, kegyelmes uram, bárki részére is és megoldása bárkinek csak dicsőséget szerezne. De ami engem illet, kegyelmes uram, legmélyebb sajnálatomra nem fogadhatnám el ezt a megbizást.

- Ez csak egy ok, de van ám még egy másik ok is, szólt komolyan Thaisz Elek.

- Kegyelmes uram, szólt Thaisz, az alföldi szégyenletes közbiztonsági viszonyokon most nemcsak az ország, hanem egész Európa megbotránkozott. Azok megszüntetésére vasmarku, kegyetlen természetü emberre van szükség, az pedig én nem vagyok. Aki lemegy Szegedre, hogy az Alföldön gyökerestől kiirtsa a betyárvilágot, annak mindenekelőtt alaposan ismernie kell az ottani talajt, az ottani népet és az ottani viszonyokat, én pedig azokat nem ismerem. Aki Szegedre megy rendet csinálni, annak ott egy teljesen uj és erélyes rendőrséget kell szervezni, olyant, amely kiméletlen és kegyetlen, mint ő maga, meg nem vásárolható és meg nem félemlithető. Ehhez pedig én nem értek, kegyelmes uram. És mindezek után még azt mondom, kegyelmes uram, hogy az az ember, aki lemegy Szegedre rendet csinálni, nem mehet másképpen, mint felruházva tökéletes hatalommal, ugy, hogy működésének ideje alatt kivüle senki se parancsoljon Szegeden; - vasmarku, kegyetlen és kiméletlen királyi biztos kell. Csak az csinálhat ott rendet. Ez az én véleményem, kegyelmes uram.

- Köszönöm, kedves Thaisz, a becses véleményét, mely majdnem teljesen megegyezik az én felfogásommal. Őszintén sajnálom, hogy ön nem fogadhatja el a megbizást és most csak még egy kérdésem volna.

- Ha már ön maga nem mehet Szegedre, nem tudna valakit, aki oda alkalmas volna?

- Alkalmas embert Szegedre? - kérdezte Thaisz Elek gondolkozva, ez nehéz dolog, kegyelmes uram.

- Mert erre a fényes és teljhatalmu királyi biztosi állásra - és az ilyennel kell a Szegedre küldendő embert felruházni, hogy feladatának megfeleljen, - erre a fényes állásra csak igen kevés számbavehető embert ismerek és ezek nem fogják ezt az állást elvállalni, felelt Thaisz.

- Főkapitány ur, nevetett Andrássy, ön tréfál; nincs Magyarországon olyan állás, amely után kapva nem kapnának...

- Ez az állás olyan, szólt rendithetlen nyugalommal Thaisz főkapitány. Azok, akik erre az állásra valók, nem fogják elfogadni.

- Előkelő uri ember, amilyen ilyen állásra kell, magasabb hivatalnok, nálunk nem igen szereti a rendőrségi szolgálatot. Ehhez most még az jön, hogy azok, akikre gondolok, akiket erre az állásra alkalmasaknak tartok, akik az ottani viszonyokat ismerik, nem fognak állást elfogadni, mely a legjobb esetben egy esztendeig tarthat és melyről az illetőnek távoznia kell majd, mielőtt feladatát befejezte volna.

- Kegyelmes uram, felelt Thaisz, bárki is fog Szegedre, mint királyi biztos kiküldetni, egy esztendő mulva vissza fogják hivni, mielőtt még feladatát befejezte...

- Ez nem jóslat, kegyelmes uram, hanem ez az én meggyőződésem, melyet rögtön indokolni is fogok, felelt a főkapitány.

- Na, az indokolásra kiváncsi vagyok, - szólt Andrássy és leült a karos székébe.

- Az én indokolásom, kegyelmes uraim, pedig rövid. Ha erre a feladatra alkalmas, kegyetlen, kérlelhetlen és megvesztegethetlen ember Szegedre megy, akkor legkésőbb egy esztendő mulva vissza fogják hivni, mert ez az ember működése alatt kezét oly bünös emberekre fogja lenni, akik ma ott lent előkelő társadalmi állást foglalnak el. Ez az ember működése közben az ottani társadalom gyökereihez fog nyulni és ezek a gyökerek, kegyelmes uraim, mélyen a bün fertőjében vannak. Ott lent, kegyelmes uraim, alig van uri család, melynek egyik, vagy másik tagja valami módon ne huzott volna hasznot a haramiák garázdálkodásából és az a királyi biztos, aki erre az állásra alkalmas, annyi nagy és gazdag uri család viselt dolgait bolygatná meg, hogy e családok befolyása, az én meggyőződésem szerint, gyorsan véget vetne a királyi biztos működésének.

- Hohó, főkapitány ur, ebben ön téved, - kiáltott Andrássy; a szegedi királyi biztos működését nem fogja bizony senkinek a befolyása meggátolni. Ettől ne féljen senki!

Thaisz Elek mosolyogva meghajolt és hallgatott. Jobban ismerte az efféle dolgokat, mint a kegyelmes ur.

Andrássy gróf felállt és gondolataiba elmerülve fel és alá járkált. Egy kis szünet után megállt a főkapitány előtt és szokása szerint gyorsan, az egyes szavakat darabolva, mondta:

- A dolog épp oly sürgős, mint fontos. Én önt hivattam főkapitány ur, meghallgattam a véleményét és most ismételve kérdezem: nem tudna nekem egy embert mondani, kit királyi biztosként Szegedre küldhetnék?

- Egy embert tudnék, kegyelmes uram, akiről azt hiszem, hogy megfelelne ennek az állásnak és aki talán el is fogadná.

- Az az ember itt van Pesten, azaz Budán és osztálytanácsos a belügyminiszteriumban.

- Jézusom, kiáltott Wenckheim, hogy én a szegény Gidára nem gondoltam. Pedig mióta ott ül mint az államrendőrségi ügyosztály ideiglenes vezetője, folyton ostromol terveivel és folyton küldözgeti hozzám emlékiratait az Alföldön uralkodó rossz vagyoni biztonság tárgyában.

- És hol vannak azok az emlékiratok? - kérdezte Andrássy, ki jól ismerte Wenckheim báró lustaságát.

- Hol vannak? Istenem, hát én azt is tudjam? - sóhajtott Wenckheim, ott lesznek az iróasztalomon, ha ugyan el nem kallódtak.

Andrássy dühösen elfordult Wenckheimtől és egy kissé fel és alá járkált. Aztán megállt Thaisz előtt és azt kérdezte:

- És ön főkapitány ur, Ráday Gedeon grófot erre az állásra képesnek tartja?

- Nem én, kegyelmes uram. Alaposan nem ismerem, de amit véletlenül megtudtam, az bizonyiték nekem, hogy megvan benne a főkellék ehhez az álláshoz.

- Kegyelmes uram, felelt Thaisz Elek, én Ráday Gedeon grófot másképp ismerem.

- Ugy? - kérdezte Wenckheim, hát milyen embernek ismeri főkapitány ur a szegény Gidát?

- Kegyetlen hajlamu embernek, kegyelmes uram, sziveskedjék csak engem meghallgatni.

- A véletlen ugy hozta magával, hogy csak egy-két hét előtt tudtam meg azt, amit most elbeszélni akarok. A pesti városháza második, vagyis kis udvarában minden héten kétszer, még pedig kedden és pénteken délután hajtják végre a rendőrség által megitélt testi fenyitéseket. Délután négy órakor a börtönfelügyelő felhozatja a pinczezárkából az elitélt gyerekeket, férfiakat és nőket, az udvaron áll a deres és sorrendben kapják a gyerekek a vesszővel, a felnőtt férfiak a mogyoró pálczával, a nők pedig korbácscsal a reájuk szabott ütéseket. Régi szokás szerint ez nyilvánosan történik és a kedd és péntek délutánokon a pesti városház folyosóin éppen annyi a közönség, mely élvezetet talál az ilyen igazságszolgáltatás végignézésében, mint szerdán és szombaton délután a katonai börtönben, a mikor ott osztogatják a sok megitélt huszonötöt. Két hét előtt kedden délután véletlenül valami dolgom volt a városházán.

Mikor a folyosóra érkeztem, lármát hallok, odanézek s legnagyobb csodálkozásomra ott találom Ráday Gedeon grófot, ki nagyban czivakodott Simon börtönfelügyelőmmel és folyton kiabált:

- Odaléptem és arra kértem Rádayt, kit csak ugy látásból ismertem, hogy lépjen a szobámba. Ott aztán a gróf azt panaszolta el, hogy nem egyforma erővel méreti Simon felügyelő az ütéseket az elitéltekre, hogy Simon pénzt fogad el az elitéltektől és mennél több pénzt kap egy ilyen szerencsétlentől, annál gyengébben vereti és annál többször ver a porkoláb az illető mellé, a padra.

Ennek bizonyitására Ráday gróf aztán egy meglehetős hosszu névjegyzéket adott a kezembe. A névjegyzéken álló embereket hallgassam ki, majd megtudom aztán, mennyi igazságtalanságot követ el Simon börtönfelügyelő, aki csak ugy czirógatja a bottal azokat, kik neki pénzt adnak, ellenben még a szabályzatban megállapitottnál is nagyobb erővel vereti azokat a szerencsétleneket, kik nem adhatnak neki pénzt.

- Hallatlan! kiáltott nevetve Wenckheim, hát még a deresen is működik a pénz hatalma?

- Én rögtön magam elé hivattam a börtönfelügyelőt, aki nem is igen tagadta, hogy tényleg minden ugy van, amit a méltóságos ur azt panaszolta. Természetesen összeszidtam a börtönfelügyelőt, daczára annak, hogy tudtam, hogy nem sokat segitek a dolgon.

- Mikor aztán Ráday gróf távozott, ismét magamhoz hivattam Simon börtönfelügyelőt, aki, miután ismételve összeszidtam, azt kérdezte:

- Ez a magyar királyi államrendőrségi ügyosztály vezetője, feleltem, mire Simon a fejét csóválva fogai között mormogott:

- Kérdésemre aztán Simon előadta, hogy Ráday Gedeon gróf már hónapok óta pontosan elmegy a büntetési napokon a városházára és végig nézi a botozásokat.

- Én olvastam egyszer, hogy vannak ilyen emberek, de nem akartam elhinni, mormogott Wenckheim.

- Két nappal később történt, folytatta Thaisz Elek, hogy gazdasszonyomnak...

- Eltünt egy gyémánt fülbevalója. Én rögtön elővettem a szobaleányt, aki tagadta, hogy elvitte volna a fülbevalót, de bevallotta, hogy kedvese, egy Kovács János nevü huszár egy nappal ezelőtt nála volt. De nem hiszem, nagyságos uram, hogy a Jancsi elvitte volna a fülbevalót, nagyon becsületes fiu az, - szólt sirva a Julcsa. Daczára ennek, én elmentem Kerebélyi ezredeshez, akinek ezredében a legény szolgált. Az ezredes régi jó barátom, rögtön kihallgattatta a legényt, aki persze tagadta, hogy ellopta a fülbevalót, de mikor kitudták, hogy aznap este, mikor a lopás történt, az éjszakát a kaszárnyán kivül töltötte és egy korcsmában nagy murit csapott, az ezredes negyven botütésre itélte.

Másnap reggel, alighogy hivatalomba értem, utánam jött a gazdasszonyom és örömtől sugárzó arczczal elbeszélte, hogy megtalálta az elvesztett fülbevalót. Én rögtön Kerebélyi ezredeshez akartam hajtatni, de ekkor jelentették nekem, hogy a Külső Soroksári-uton meggyilkolva találtak egy marhakereskedőt. A tett szinhelyére hajtattam és a vizsgálat annyira igénybe vett, hogy nem is ebédelhettem.

Délután három óra volt már, mikor az ezredeshez hajthattam, mikor elmondottam neki, hogy mi járatban jövök, a derék ezredes haragosan mondta:

- Félek, hogy későn jöttél. Nálunk három órakor kezdődik a hegedülés. Gyere velem!

- Lesiettünk a stockházba, hol nagy közönség nézte a három egymás mellett felállitott deresen történő botozást. Még nem volt késő, mert a szegény Kovács János csak most következett volna. Már ott állt a deres előtt, mikor odaérkeztünk. Képzelhetik kegyelmes uraim a szegény ördög örömét, mikor Kerebélyi ezredes odalépett és pardonirozta. Én aztán az ezredessel távoztam a szomoru helyiségből és a főporkoláb kikisért bennünket a stockházból. Az ajtóhoz érve, odafordultam a főporkolábhoz és kérdeztem:

A főporkoláb egy pillantást vetett a mutatott irányba és aztán nevetve mondotta:

- Hogyne ismerném, nagyságos uram. Hiszen az az ur hónapok óta egy büntetési napot sem mulaszt el.

- És most már ugy hiszem, kegyelmes uraim, hogy jogosan feltételezem Ráday Gedeon grófról, hogy kegyetlen lelkü ember, - szólt Thaisz Elek.

- Persze, kedves főkapitány, önnek igaza van, - szólt Wenckheim, sohasem hittem volna, hogy ez a Gida oly kegyetlen lelkü ember.

- Igen, - szólt Wenckheim, ha oda egyedül csakis kegyetlenség kellene, akkor bizony Ráday alkalmas volna, de...

- Te, Béla, - vetette közbe most Andrássy, - hiszen te az imént szóltál valami emlékiratról.

- Igen, az az emlékirat, melyet Ráday gróf készitett és nekem küldött... az asztalomon kell, hogy legyen.

- Kérlek Béla, siess át a hivatalodba és keresd meg azt az emlékiratot. Ha megtalálod, hozd ide és... és...

- Kérlek, ha idehozod azt az emlékiratot, akkor hozd azt a Rádayt is magaddal, beszélni akarok vele.

Wenckheim báró távozott. Andrássy pedig a főkapitányhoz fordult és bucsuzva szólt:

- Köszönöm, főkapitány ur, hogy erre az emberre figyelmeztettél. Ugy sejtem, hogy ez lesz a helyes ember.

Ezzel elbocsátotta a főkapitányt és dolgozóasztalához ült. Nem sokáig dolgozhatott, mert néhány percz mulva visszajött Wenckheim, kezében lobogtatva a keresett emlékiratot.

Andrássy gróf gyorsan végigfutotta az átvett emlékiratot és közben felkiáltott:

Andrássy futó pillantást vetett az előtte álló osztálytanácsosra és kedélyes hangon kérdezte:

Andrássy gróf néhány pillanatig fel és alá járkált, aztán megállva Ráday előtt, röviden ezt mondta:

- Két nap mulva a kinevezésed a Budapesti Közlönyben lesz. Vaskezü emberre van szükség, ugy hiszem, hogy benned megtaláltam.

- Van, kegyelmes uram, még pedig az, hogy összes személyzetemet tetszésem szerint választom.

- Nekem vaskezü, de nem kegyetlen ember kell és te kegyetlen ember hirében állasz.

- Ah, nevetett Ráday, igen, igen, hónapok óta nézem. Tanulmányozom a testi fájdalmak hatását az emberekre, mert én abban a véleményben vagyok, hogy az ember inkább birja a testi, mint a lelki kint. Én tudom, hogy az a népség, melyhez én most megyek, nem reszket a bottól. Én meg fogom kinozni kegyetlenül, kérlelhetetlenül a lelkeiket és sikert fogok aratni.

- Akkor Isten veled, sok jó szerencsét kivánok, - szólt az uj királyi biztosnak kezét nyujtva Andrássy.

Két nappal később megjelent a Budapesti Közlönyben a királyi kézirat, a melylyel Ráday Gedeon grófot királyi biztossá nevezte ki és ugyanaz nap már Ráday Szegedre utazott.

A jó szegediek hetekig várva-várták az uj királyi biztos érkezését, hogy régi szokás szerint méltóságához illően ünnepélyes fogadásban részesitsék. De a biztos nem érkezett; hét hét után mult és a királyi biztosnak se hire, se hamva nem volt. Ekkor végre Szeged város polgármestere alázatos feliratban tudakozódott a belügyminiszternél az iránt, hogy mikor fogja a kinevezett királyi biztos a hivatalát átvenni és mikor jön Szegedre, mire néhány nap mulva a miniszteriumtól az a válasz érkezett, hogy az teljesen a kinevezett biztos belátásától függ.

A megye székhelye akkoriban a kis Mindszent volt. Szeged nagyban fáradozott abban, hogy a vármegye székhelyét Szegedre helyezze át és Szentes városa ugyanezt kivánta a maga részére. Kárász főispán a maga részéről is legjobban szerette volna, ha a vármegye székhelye Szegeden volna és Szegeden is lakott és csak nagy ritkán látogatott el Mindszentre.

Egy nap Kárász főispán Szegeden, családja körében éppen reggelizett, mikor egy hajdu belépett és névjegyet hozott a főispánnak.

- Vezesd a dolgozószobámba és mondd neki, hogy kéretem, várjon néhány perczig.

A hajdu kiment és udvariasan bevezette a Ladányi Ignácz nevü idegent a dolgozószobába, hol az egy karosszékbe dobta magát. A hajdu kiment és magára hagyta Ladányit, aki türelmesen várta a főispán érkezését. Nem sokáig kellett várnia, mert alig öt percz mulva a folyosón nehéz lépések hallatszottak és Kárász főispán hatalmas alakja mutatkozott a dolgozószoba küszöbén.

Ladányi felállt és elébe sietett a belépő főispánnak. Alig hogy ez meglátta Ladányit, már is felkiáltott:

- Azt, hogy én most nem Ráday Gedeon gróf, a királyi biztos vagyok, hanem egyszerüen Ladányi Ignácz ur.

- Pedig a dolog igen egyszerü. Tanulmányozni akarom a talajt, szervezni a hivatalomat. Nehéz feladatra vállalkoztam és remélem, Gyuri, hogy a te becsületes és hathatós közreműködésedre számithatok.

- Köszönöm a szivességedet, nem sokat fogok alkalmatlankodni. Saját utaimon szeretek járni.

- Egészen a tetszésed szerint, nevetett a főispán. Tudom, hogy mindig szerettél különczködni. Szolgálhatok egy kis reggelivel?

- Az Istenért, nem, - mondta Ráday, - ne felejtsd, hogy én nem Ráday gróf, hanem Ladányi Ignácz vagyok.

- Ha többre nincs szükséged, nevetett a főispán az iróasztalhoz ülve, hát mit irjak?

- Csongrád vármegye alispánjának, összes tisztviselőinek és közegeinek, diktált Ladányi.

- Ezennel felkérem czimet, miszerint jelen sorok felmutatójának, mint a nagyméltóságu magyar királyi belügyminiszterium külön titkos kiküldöttjének az összes czim őrizete alatt álló iratokban való betekintést bármikor megengedni és minden kivánt felvilágositást és tudósitást legjobb tudta szerint megadni sziveskedjék. Kelt Szegeden, 1869. évi deczember 8-án. Kárász György főispán.

A főispán felolvasta az irást és át akarta adni Rádaynak. De ez nem fogadta el, hanem nevetve mondta:

- Ah, oly könnyen nem szabadulsz tőlem, kedves Gyuri barátom. Ezt még kétszer kell leirnod.

A főispán fejcsóválva irta le még kétszer az ajánló levelet és aztán mind a három ivet az aláirásával és pecsétjével ellátva odaadta Rádaynak, aki azokat szépen összehajtotta és tárczájába rejtette.

A főispán nyugodtan várt, mig Ráday elhelyezte az ajánló leveleket és aztán kérdezte:

- Igen, mert esetleg egyik-másik emberemnek is lesz szüksége ilyen levélre, - felelt Ráday.

- Mert nem tudom, milyen néven fogok szerepelni, nem akarom, hogy felismerjenek.

- Nem fog senkise rám ismerni, még te sem. Különben mondanom sem kell, hogy ittlétem a legnagyobb titokban tartandó, senkinek egy szót se róla.

- Stammer Antal alispán, derék, jó, tisztességes uri ember, de olyan ember, aki szeret a maga feje után járni és őszintén bevallom, gyakran nem igen tartja tiszteletben a parancsaimat.

- Holnap reggel Mindszenten leszek. Isten áldjon meg és senkinek egy szót se látogatásomról.

Ezzel kezet szoritott a főispánnal és távozott. Kifizette a Fekete sasban a számláját, kocsit fogadott és Mindszentre utazott. Másnap reggel beküldte a névjegyét Stammer alispánhoz, ki rögtön fogadta.

- A megyebeli telekkönyveket szeretném tanulmányozni, - szólt egyszerüen Ráday, mintha ez mindennapi dolog volna, - és e czélra nagyságod engedélyét kérem.

- A czéljaimat nem mondhatom meg, de itt van a főispán urtól egy ajánló levelem.

Stammer alispán egy pillantást vetett az ajánló levélre, meghajtotta magát és nyugodtan mondta:

- Van, szólt Ráday és a tárczájából kivett egy gondosan összehajtott irást, melyen látható volt a belügyminiszterium nagy pecsétje.

Stammer alispán átvette az irást, egy pillantást vetett reá és meglepetten olvasta tartalmát. Aztán visszaadta az irást.

- Ily ajánlatot még ritkán kapott ember a miniszteriumtól. Kihez van szerencsém uram, mivel ebben sincs név kiirva?

- Ladányi, Ladányi? - mormogott Stammer, - ah, most meg van, méltóságos uram, most már ismerem... ön...

- Jól van, alispán ur, az vagyok és most kérdezem, számithatok-e őszintén támogatására?

- Akkor kérem, irjon nekem három, előmutatóra szóló levelet, melyekben a megyei telekkönyvvezetők utasittatnak az előmutatónak megengedni, hogy a telekkönyveket bármikor tanulmányozhassa. - Stammer alispán szó nélkül megirta a három levelet, reá nyomta a pecsétjét és átadta a leveleket Ráday grófnak.

- Én egyelőre Ladányi Ignácz vagyok és senkinek egy szót se szóljon ideérkezésemről.

- Méltóságos uram, - szólt Stammer, - kegyeskedjék bizalmával megtisztelni, én e megyében születtem, mindenkit ismerek és ha bármilyen felvilágositásra lesz szükséges, készen állok.

- Szivesen fogom igénybe venni szives ajánlatát, - szólt Ráday, - nini, éppen eszembe jut valami. Teleky Blanka grófnő megkért, hogy tudakozódjam Rózsa Sándor, a volt csikóshuszár felől. Nem tudhatnék meg egyetmást róla nagyságodnál?

- Az, igen, értem, - szólt az alispán. - Sajnálom, de nem a legjobbat mondhatok pártfogoltjáról, nagyon gyanusan viselkedik, sokat érintkezik volt rablótársával Veszelka Jánossal, ugy hiszem, hogy most is annál lakik a keczeli csárdában és... és...

- És nagyságod, ugy látom, abban a véleményben van, hogy Rózsa Sándornak volt része a kisteleki vasut megtámadásában is.

- Tényleg, méltóságos uram, azt hiszem, - szólt Stammer alispán és némi gondolkozás után élénken hozzátette:

- Van valami ebben, szólt Ráday, - minden esetre nagyon gyanus, hogy ez a Rózsa Sándor ismét összebarátkozott régi czimborájával. És alispán ur biztosan tudja, hogy Rózsa Sándor Veszelkánál lakik?

- Hát az utóbbi időben ott lakik, - felelt Stammer alispán, - de van neki azért Dorozsmán is lakása valami Czingár Dani nevü embernél, aki szintén jó barátságban van Veszelkával.

- Köszönöm felvilágositásait, alispán ur, - szólt Ráday - és miután a telekkönyvvezetőknek szóló meghatalmazást átvette és a tárczájában elhelyezte, távozott az alispán hivatalából és Szegedre hajtatott.

Másnap reggel Ráday gróf Szeged utczáin sétálgatott és séta közben megnézte a csillagvárat, a hajdani szegedi vár utolsó maradékát is. Dél felé a szállása, a «Fekete sas szálloda» felé tartott. Szivarra akart gyujtani, de most észre vette, hogy szivartárczáját reggel a szállodában felejtette. Körülnézett és meglátott egy füszerkereskedést, mely dohánytőzsdével volt összekötve. Egy derék, nagy asszony ült a szivarárusitásnál, mig a segédek a többi vevőt szolgálták ki.

Az asszony háta mögött egy félig nyitott ajtó vezetett a füszeres lakásába, honnan egy fiu keserves sirása hallatszott. Éppen, mikor Ráday gróf belépett az üzletbe, az asszony fejét a nyitott ajtó felé forditotta és kérő hangon hátrafelé szólt:

Válasz helyett három hatalmas botütés csattant a szobában a fiu hátára, ki rimánkodva kiáltott:

- Jaj jaj, Laucsik ur, kérem ne bántson, én nem loptam el azt az öt forintot!

- Hazudsz ficzkó, kiáltott egy mély csengő hang, agyonütlek, ha nem vallod be, hova tetted az öt forintot!

Most ismét ütés hallatszott, a fiu jajgatott és rimánkodott, de a vallató férfi csak folyton tovább ütötte.

Ráday meglepetten nézett az ajtó felé és nem is felelt, mikor az asszony kérdezte:

- Ha bevallod, akkor szavamat adom, hogy nem bántlak többé, eleget kaptál, - de ha nem vallod be, agyonkinozlak!

Az asszony, ki restellte a dolgot a finoman öltözött uri ember előtt, ismét hátra akart fordulni, de Ráday azt kérdezte:

- Ah istenem, uram, annyira rosszak ezek az inasok! Öt forintot lopott a pénztárból.

- Nagyon szépek vannak, felelt az asszony és egy doboz szivart állitott Ráday elé, aki lassan válogatott a szivarok között.

- Te Károly, hallatszott most ismét a férfi fenyegető hangja a szobából, most elég volt a nádpálczából. Most komolyan fogok veled beszélni. Ha rögtön be nem vallod, hová tetted azt az öt forintot, Istenemre esküszöm, hogy viaszkot csepegtetek a körmeid alá!

Egy pillanatig mély csend volt a szobában, aztán egyszerre vadállati fájdalomsikoltás hallatszott.

- No látod, te ostoba, hogy kihoztam belőled; ha előbb vallottál volna, nem kaptál volna annyit. Jani! Jani!

Egy kis füszeres inas, aki a pudli mögött állott, összerezzent és gyorsan befutott a szobába.

- Te Jani, szólt a füszeres, a pinczében a savanyu káposztás hordó alatt van egy ötforintos bankó.

- Kérem Laucsik ur, rimánkodott a megvert fiu, már csak négy forint hatvan krajczár van ott.

- Jól van, fiam, szólt a füszeres, hát siess Jani, hozd fel azt a négy forint hatvan krajczárt.

A Jani fiu a konyhán keresztül sietett a pinczébe, a füszeres pedig ismét vallatni kezdte a Károlyt.

- Ugy, a komédiában voltál? Szép, és a Jani tudta, hogy honnan vetted a pénzt?

- Jól van fiam, szép tőled, hogy igazat beszélsz, azért nem bántalak, de most mondd meg fiam, de igazán, mert különben ismét kikapsz, azelőtt hányszor loptál még a fiókból?

- Ejnye Károly, már megint hazudsz. Látod fiam, ha már bevallottad, hogy egyszer loptál, bevallhatod őszintén a többi büneidet is. A büntetés egyforma lesz, akár egyszer, akár többször loptál és legalább könnyitettél a lelkiismereteden; - nos hát valld be szépen fiam, ezért aztán már nem jár külön büntetés.

E pillanatban jött vissza a pinczébe küldött Jani fiu a szobába és daczos hangon mondta:

- Jól van fiam, várj csak egy kicsit. Gyere közelebb hozzám; nos, miért félsz? Mondd meg, mennyit loptál az én kézi pénztáramból?

Jani egy pillantást vetett Károly kartársára és már tudta, hányat ütött az óra. A Károly vallott. Ismerte a gazdáját, hogy vele nem lehet paczkázni és azért rögtön mondta:

- Hát kérem, Laucsik ur, nyitva állt mindig a pénztár és én sokszor nyultam bele, nem tudom, hogy mennyit loptam, csak azt tudom, hogy egy esztendő óta gyakran vettem magamnak pénzt.

- Ez csunya dolog fiam, de még csunyább dolog az, hogy még Károlyt is lopásra csábitottad.

- Jól van fiam, ma este a boltzárás után mind a ketten megkapjátok jól megérdemelt büntetésteket. Most takarodjatok az üzletbe.

A két inas abban a pillanatban jött kisirt szemekkel a boltba vissza, mikor Ráday, aki a szivarválasztás alatt folyton figyelt a szobában történtekre, a szivarok árát átadta Laucsiknénak.

Ráday gróf szó nélkül bekopogott a szobába és miután onnan kihallatszott a behivó «tessék», belépett a szobába, hol egy körülbelül 40-45 éves tagbaszakadt embert talált.

- Ladányi Ignácz, miniszteri hivatalnok vagyok, szólt Ráday, egy kis beszédem volna Laucsik urral.

- Én Laucsik Máté vagyok, mivel szolgálhatok? Méltóztassék helyet foglalni!

Ezzel a kezével egy támlásszékre mutatott és miután Ráday leült, maga is helyet foglalt egy másik székben.

- Laucsik ur, szólt Ráday mosolyogva, én véletlenül a boltban voltam, mikor ön az ön két tanonczát vallatta, mondhatom, hogy önből kitünő vizsgálóbiró lett volna.

- Ah, uram, az embernek mindig annyi baja van az inasokkal és ha az ember nem tudna szigoru lenni...

- Tudom, tudom, szólt Ráday gondolkozva, aztán hirtelen felállt és Laucsik elé állva, kérdezte:

Laucsik e váratlan kérdésre meglepetten emelte bozontos fejét látogatója felé és oly fürkészően nézett Rádayra, hogy ez alig tudta fürkésző tekintetét kitartani. Laucsik pedig, miután vendégét elegendően megnézte, a lehető legnagyobb nyugalommal felelt:

- Jól van, jól, nevetett Ráday, de azért csak eladná talán ezt az üzletet?

- Eladni? Miért nem, ha megadják az árát. Ladányi ur talán füszerkereskedő?

- Megér talán annyit, de mégsem adok érte annyit, szólt Ráday egy kis gondolkozás után.

- Igen, szólt Ráday, de azért mégis el fogja adni ezt az üzletet. Én kevesebbet kinálok 10.000 forintnál és mégis többet.

- Majd mindjárt meg fogja érteni. Ön ezt a füszerkereskedést át fogja adni a kedves feleségének.

- Ezt már megint nem értem, szólt Laucsik és fejcsóválva meresztette szemeit Ráday grófra.

- Kedves Laucsik ur, az imént véletlenül tanuja voltam, hogy miként vallatta ön a két inasát és akkor azt találtam, hogy ön nagyon is helyén volna, mint vizsgálóbiró.

- Tudom, felelt Ráday és meg vagyok győződve hogy nagyobb esetben még kérlelhetetlenebb szigorral tudna eljárni.

- Hát ami azt illeti, felelt Laucsik komolyan, gazemberekkel szemben tényleg nem ismerek irgalmat.

- Az nem tesz semmit, felelt nyugodtan Ráday. Akar ön vizsgálóbiró lenni? Akarja ön az ön kérlelhetetlen szigorát az igazságszolgáltatásnak szentelni, akar ön segédkezet nyujtani az alföldi haramiavilág kiirtására?

Laucsik felugrott székéről, mereven szegezte szemeit Rádayra és felkiáltott:

- Ah, Ladányi ur, most már ismerem önt, most már tudom, hogy kihez van szerencsém. - Ladányi ur, ön Rá...

- Pszt, egy szót se, Laucsik ur, suttogott Ráday gróf, ha tudja, hogy kivel van dolga, annál jobb. Ismételve kérdezem, akar ön az én emberem, az én vizsgálóbirám lenni?

- Akkor keressen fel ma este kilencz órakor a lakásomon, a Fekete sas szállodában, ahol meg fogjuk beszélni az ügy részleteit. Addig is Isten önnel, vizsgálóbiró uram.

- Alázatos szolgája, méltóságos uram, szólt Laucsik és kikisérte vendégét a ház kapujáig. Itt Ráday megállt és mosolyogva mondta:

- Az lehetetlen, méltóságos uram. Azt nem tehetem. Én egész életemben mindig csak az igazságot kerestem, soha a kegyelmet. Nem kegyelmeznék a saját fiamnak sem. Bünt követtek el és most bünhödni fognak. Én nem változtatok a világ rendjén.

Ezzel Ráday gróf távozott a füszeres házától, kiből később a rettegett vizsgálóbiró vált.

Meg volt most már Ráday Gedeon grófnak a vizsgálóbirója és most már széjjel nézett a többi személyzet összeállitása végett. Gyors egymásutánban saját ismeretsége köréből maga mellé szerződtette Kéméndy Istvánt, Seidl Józsefet, Havranek Károlyt és az öreg Szekula Jánost csendbiztosoknak és egy szegedi vagyonbukott szatócsot, Lichtmann Henriket, akinek a királyi biztos egészen önálló, sajátságos működési kört biztositott.

Lichtmann Henriket Szekula János ajánlotta a királyi biztosnak. Azt mondta róla Szekula, hogy becsületesebb zsidó embert még soha sem látott. Pedig köztudomásu volt, hogy Lichtmann Henrik évek hosszu során orgazdája volt az összes csongrádmegyei rablóbandáknak. De aztán hirtelen megszállta a szentlélek Lichtmann Henriket, amennyire a szentlélek általában zsidót és orgazdát megszállhat. Magába szállt és megszakitott minden összeköttetést a rablókkal. Gonosz nyelvek ugyan azt is kotnyelveskedték, hogy Lichtmann Henriktől oly messze van a szentlélek, mint Makótól Jeruzsálem és hogy csak azért szakitott a rablókkal, mert egy éjszaka nála törtek be és elvitték tőle összes összeharácsolt vagyonát, no de nem kell az embernek a felebarátjáról mindig a legrosszabbat hinni és igy elégedjünk meg mi is azzal, hogy Lichtmann Henrik tényleg magába szállt és most a rablókat épp ugy gyülölte, mint ahogy azelőtt szeretett velük seftelni.

Ráday gróf igen jól ismerte az okokat, melyek miatt Lichtmann Henrik, vagy amint őt szegedi hitsorsosai hivták, a «Hársli bácsi» annyira haragudott a rablókra és éppen ezért Lichtmannt maga mellett, saját felvigyázata alatt tartotta.

És mikor már szerződve voltak a vizsgálóbiró, az irnokok, a csendbiztosok és Lichtmann Henrik, Ráday Gedeon gróf utnak indult, hogy összetoborozza pandurjait.

Erre Ráday Gedeon gróf nagy sulyt fektetett. A gróf bejárta Nagy-Becskerek, Nagy-Kikinda, Temesvár, Arad, Békés-Csaba, Gyula, Zenta, Zombor, Csongrád, Szentes, Hódmezővásárhely és Makó városokat és minden városból egy-két városi, vagy megyei pandurt szerződtetett. Jól kikereste legényeit, csupa óriási termetü, nagy erejü fiatal embereket, kiknek bátorságáról és merészségéről a legtöbb esetben ő maga győződött meg. Ha valahol szemügyre vett egy legényt, alaposan tudakozódott utána, mielőtt szolgálatába fogadta. Nem a felettes hatóságánál, hanem a lakosság között. Ha neki a szatócs, akinél mindig legelőbb tudakozódott, dicsérte az illető embert, akkor Ráday a világért se fogadta volna szolgálatába. Akkor se fogadta fel, ha azt a cselédek, csikósok, bojtárok, kanászok «derék, jó embernek» mondták. De ha ezek és a zsidó szatócs szidták, átkozták a tudakolt embert, az iparos polgárok pedig szigoru embernek mondták, akkor Ráday igyekezett, hogy az illetőt pandurjai közé szerződtesse.

És mig Ráday Csongrád, Csanád, Békés, Torontál és Bács vármegyében összeszedte pandurjait, addig egy nap a szegediek nagy csodálkozására épitkezési állványokkal vették körül a Tisza partján álló ósdi szegedi várat és számos kőmives, lakatos, asztalos és egyéb iparos és egész sereg napszámos nyakra-főre dolgozni kezdett. A szegediek egy ideig fejcsóválva nézték a sürgős épitkezést és egyik a másiktól kérdezte:

Ezt persze senki se tudta. Alig két hónap telt el, már ismét eltünt a munkássereg, eltüntek az épitkezési állványok. Az ósdi vár egész uj alakban állt a szegediek előtt, kik most ismét csudálkozva kérdezték:

Erre is megjött a válasz. Egy nap a vár nagy kapuja fölé oda szegeztek egy nagy pléhtáblát, melyen a magyar czimeren kivül még ez a felirat volt látható:

Egyszerre aztán nagy élénkség kezdődött az addig teljesen elhagyatva volt ósdi várban. Miután a vizsgálóbiró és a csendbiztosok Ráday gróf parancsára a vár átalakitásának ideje alatt szorgalmasan átkutatták a Csongrád, Csanád, Torontál, Bács és Békés vármegye telekkönyveit, néhány nappal az átalakitási munkálatok befejezése után Ráday gróf, Laucsik Máté a vizsgálóbiró, Szekula, Kéméndy, Szeidl és Havranek csendbiztosok és a már szerződtetett pandurok megjelentek az átalakitott várban és elfoglalták hivatali helyiségeiket.

És most napról-napra mindinkább több és nagyobb aktacsomó érkezett az uj királyi biztosi hivatalhoz. Ráday Gedeon gróf köriratban hivta föl a Csongrád, Csanád, Torontál, Arad, Bács és Békés vármegyében volt törvényszékeket, hogy haladéktalanul küldjék neki Szegedre mindazon aktákat, melyek az utolsó 20 évben feljelentésre jutott betörés, rablás és rablógyilkosságok tárgyában a vizsgálat alatt felvétettek és mely esetek tetteseit nem sikerült kézrekeriteni.

Az egyes törvényszékeknél nagy hahotával fogadták Ráday gróf köriratát. «Nini! - kiáltották az öreg törvényszéki elnökök, birák és ügyészek, - nini, mit nem akar tudni egy olyan pesti protekcziós gyerek! Azt, amit mi nem tudtunk kideriteni közvetlenül a történte után, a pesti méltóságos ur most mindazt tiz vagy tizenöt év után akarja tudni! No, ez szép lesz. Sok jó szerencsét kivánunk!»

Igy duzzogtak a törvényszéki elnökök, birák és ügyészek, de mert szigoru meghagyás volt az igazságügyminisztertől, hogy Ráday Gedeon gróf királyi biztosnak mindenben segitségére legyenek; hát Isten nevében kutatni kezdtek a levéltárban és mázsaszámra küldték a dohos, poros aktákat, a ki nem deritett esetekről Szegedre.

Még nagyobb felháborodást keltett Ráday gróf kiküldetése és működése a megyebeli főszolgabirák, szolgabirák és a városok rendőrkapitányai, főként pedig a megyei és városi pandurok közt. Mig a törvényszékeknél többnyire csak a megsértett hiuság jajdult fel Ráday kiküldetésére, addig a főszolgabiráknál és szolgabiráknál, a városok kapitányainál, a panduroknál és csendbiztosoknál nem a hiuság sértődött meg, hanem e derék közegek félni, rettegni kezdtek attól, hogy hátha a királyi biztos működése által az ő viselt dolgaik is napfényre kerülnek. És volt is okuk miért félni! Alig volt köztük egy, aki jó pénzért megvásárolható ne lett volna.

És ez volt az oka annak, hogy Ráday Gedeon gróf egész működési ideje alatt éppen a megyei és városi rendőri közegeket találta mindig utjában, ezek voltak azok, akik hathatós működését mindenáron és minden módon meggátolni igyekeztek.

A dohos, poros aktákat óriási szorgalommal tanulmányozta előbb Laucsik Máté vizsgálóbiró, aki aztán az illető aktákat sajátkezüleg irt jelentéssel küldte át a királyi biztosnak. E munkát, annak hatását, az ügy további lefolyását könnyebb megérthetés czéljából a következőkben leirjuk:

Laucsik Máté vizsgálóbiró az iróasztala mellett ül. Előtte egy hatalmas iratcsomó fekszik, melyet a vizsgálóbiró éppen tanulmányoz.

Az iratcsomó a kecskeméti törvényszéktől érkezett. Tartalma röviden a következő:

1859. évi november 14-én reggel a kecskeméti határban levő ugynevezett «Zsindelyes tanyán» éjfél után rablók jártak, kik Kerekes Mátyást, a tanya tulajdonosát, mivel ez a rablóknak ellenszegült, agyonütötték, Kerekes feleségét pedig megkötözték és tőle a szekrény kulcsait elvették. A rablók a szekrényből 2465 forintot készpénzben elraboltak, mely összeget Kerekes Mátyás csak egy nappal meggyilkolása előtt kapta eladott buzájáért Rosenbaum Náthán kecskeméti gabonakereskedőtől.

A vizsgálati iratokból kitünt, hogy a kecskeméti rendőrkapitányság az ottani csendőrséggel egyetemben rögtön a gyilkosság felfedezése után széleskörü nyomozást inditott az ismeretlen tettesek kinyomozására. A rendőrkapitány, Juraseb Ádám kihallgatta ugy özvegy Kerekes Mátyásnét, mint a tanyán szolgált cselédséget, nevezetesen Lovász Dániel béres, Fazekas Zsuzsánna és Deák Örzsi mindenes cselédeket. Ezek vallomásai a következők: Kerekes Mátyásné: Férjem tegnap este érkezett haza a városból (Kecskemétről), hol a buzánkat, mint rendesen, a Rózinbóm zsidónak eladta 2496 forintért. A pénzből megfizette néhány csekély adósságainkat a városban és onnan magával hozott két akó bort és egy zsák lisztet. A megmaradt 2465 forintot megboldogult férjem nekem adta át és én a pénzt a szekrénybe zártam. Mig én a vacsorát felmelegitettem, férjem a Dani béressel előbb a lisztet a kamarába vitette, aztán a boros hordót a pinczébe guritotta, ott a hordót mindjárt megcsapolta és a hordóból két itcze bort hozott fel a vacsorához egy kancsóban.

Ezután vacsorához ültünk, férjem, Lovász Dani béresünk és Fazekas Zsuzsa és Deák Örzsi mindenes cselédjeimmel. Jó kedvüek voltunk és a Dani háromszor, vagy négyszer ment le a pinczébe borért. Sok bort ittam és egy kicsit becsipettnek éreztem magamat, miért is korán lefeküdtem és rögtön el is aludtam. Nem tudom, meddig aludtam, mikor egyszerre valami zajra fölébredtem. Mikor felültem az ágyamban és körülnéztem, három embert láttam bekormozott arczczal, kik felém rohantak és egyikük dühösen reám orditott: «Egy kukkot se, vagy agyonütlek! Rögtön tudtam, hogy rablók hatoltak házunkba és reszketve hallgattam. Megkötöztek és elvették tőlem a szekrény kulcsát. Mig a szekrényben a pénzt keresték, én a szobában körülnéztem és meglátva vérében fekvő férjemet, elájultam. Mikor magamhoz tértem, az ágyamhoz kötve találtam magamat, egyedül a szobában. Kiáltani akartam, de nem tudtam, mert a rablók egy kendőt dugtak a számba. Hajnalkor Lovász Dani, aki az istállóban aludt, mint rendesen, bejött a szobánkba és látva a történeteket, kiszabaditott helyzetemből. Többet nem tudok. A rablókról annyit mondhatok, hogy nagy, erős, tagbaszakadt férfiak voltak. Nem ismertem őket, nem is ismerhettem őket, mert arczuk korommal volt befeketitve. A szobában maradt puskát soha sem láttam, ez nem volt a mienk, ez a rablóké lehetett.

Fazekas Zsuzsanna és Deák Örzsi cselédek vallomási jegyzőkönyve igen rövid. Ők a válságos éjszakán, mint rendesen, az istálló mellett volt kamarában aludtak és mivel a bortól azon éjszaka még mélyebben aludtak, mint rendesen, ennélfogva a szobában történteket nem hallhatták és csak reggel tudták meg gazdájuk meggyilkolását.

Lovász Dániel béres és kocsis is csak röviden vallott. Azt adta jegyzőkönyvbe, amit már Kerekes Mátyásné előtte mondott. A vacsora után körülbelül fél 10 órakor ittas fővel ment az istállóba aludni. Az éjjel nem hallott semmit. Mikor reggel öt órakor felébredt és kötelessége szerint gazdája szobájába ment, hogy gazdáját és annak feleségét felköltse, legnagyobb ijedtségére gazdáját a szoba közepén, a padlón találta nagy vértócsában, mig Kerekesné az ágyra volt kötve. Feloldotta Kerekesné köteleit és kivett a szájából egy zsebkendőt. A rablóktól a szobában felejtett puskát sohasem látta.

Jurasek Ádám rendőrkapitány aztán Lovász Dánielhez kérdést intézett, hogy mitől lett az ő, Lovász Dániel, fehér nadrágja több helyen véres, mire Lovász Dániel azt felelte: «Mikor gazdámat a földön találtam, fel akartam emelni és igy bekentem a nadrágomat az ő vérével.»

Jurasek Adám most a következő kérdést intézte Lovász Dániel béreshez: A helyszini szemle megtartásánál a kut melletti vályuban kissé megfagyott véres vizet találtak, nem mondhatná meg, hogy honnan került az a véres viz a vályuba? Mire Lovász Dániel egyszerüen azt felelte: Talán ott mosakodtak a véres gyilkosok! Ezzel végződött Lovász Dániel vallomása.

A vizsgálati iratokból kitünt továbbá, hogy Jurasek Ádám rendőrkapitány Lovász Dánielt gyanusitotta a tett elkövetésével és azt 1860. február 16-án le is tartóztatta és beszolgáltatta a kecskeméti országos törvényszéknek. Négy hónapig volt Lovász Dániel vizsgálati fogságban, azután pedig szabadon bocsátották és beszüntették ellene a további eljárást, mivel semmit se tudtak rábizonyitani.

1861-ben visszavonták az országból a császári hivatalnokokat és megadták a megyéknek ismét az önkormányzatot. A cs. kir. országos törvényszékeket és rendőrségi hatóságokat feloszlatták és helyettük megyei törvényszékeket és szolgabiróságokat állitottak fel, melyekbe a császári hivatalnokok helyett csupa uj magyar hivatalnokokat neveztek ki. És noha az 1861. évi alkotmányos kor csakhamar véget ért, az ujabb kormány nem merészelte az éppen létesitett magyar közigazgatási és birósági hatóságokat ismét megsemmisiteni és mindent ugy hagyott, amint a rövid 1861-iki alkotmányos időben létesült.

És ennek aztán a közigazgatásra és a jogszolgálatra nézve igen sulyos következményei voltak. A hivatalokhoz nem értő tapasztalatlan magyar birók és hivatalnokok működésük első évében alig tudták a folyó mindennapi ügyeket sikeresen és helyesen elintézni, ugy, hogy a régebbi ügyekkel egyáltalában nem foglalkozhattak. Igy aztán a régebbi bünügyek aktái egyszerüen az irattárba vándoroltak örök nyugalomra.

Ez a sors érte a Kerekes Mátyás-féle aktákat is. Elhelyezték az irattárba és ott hevertek egészen 1864-ig, amikor egy felette buzgó ifju biró, Bilkei Papp István az irattárban kutatva, rábukkant a hatalmas porlepte aktacsomóra. Az ifju biró lapozgatni kezdett az aktában, az eset felkeltette érdeklődését és végre felkérte az aktákat tanulmányozás végett magához.

És most Bilkei Papp István biró Kerekes Mátyás meggyilkolása ügyében ugylátszik uj vizsgálatot akart inditani. Az ügyiratokból látható, hogy megbizta Kecskemét város kapitányát a következők kikutatásával:

1. Életben van-e még özvegy Kerekes Mátyásné és ha életben van, hol és milyen viszonyok közt él?

2. Életben van-e Lovász Dániel, és ha életben van, hol és milyen viszonyok közt él?

A kecskeméti rendőrkapitányság, ugy látszik, nem igen komolyan vette Bilkei Papp István vizsgálóbiró megkeresését, mert csak egy félév mulva felelt az első kérdésre, még pedig azt, hogy Kerekes Mátyásné, mig Lovász Dániel vizsgálati fogságban volt, elköltözött Kecskemétről Dorozsmára és a kapitány hozzátette, hogy amint ő hallotta, Lovász Dániel is kiszabadulása után szinte Dorozsmára ment volna.

Ez az értesités már nem találta Bilkei Papp István vizsgálóbirót Kecskeméten, mivel őt már két hónappal az értesités odaérkezése előtt az éppen akkor ujjászervezett pestvárosi törvényszékhez nevezték ki. Kecskeméti utódja pedig a főkapitány értesitését nem is olvasta át, hanem egyszerüen az aktákhoz csatolta és az aktákat ismét az irattárba helyeztette.

És most pihentek a Kerekes Mátyás meggyilkolásáról felvett akták mindaddig, mig Ráday Gedeon gróf Szegedre jött királyi biztosnak. Ráday köriratot intézett az alföldi megyék törvényszékeihez, hogy sürgősen küldjék be neki a régi bünügyek aktáit, melyeknél a tetteseket nem nyomozták ki.

A különféle törvényszékektől aztán garmadaszámra érkeztek a régi büntettek aktái a bünjelekkel együtt. A törvényszéki elnökök jót nevettek a királyi biztos ur vállalkozásának és örültek, hogy irattáraik megszabadulnak a lim-lom aktáktól. A Kerekes Mátyás meggyilkolása ügyében felvett aktákkal együtt még az a régi puska is megérkezett, melylyel Kerekest meggyilkolták és amelyet a gyilkosok a tett szinhelyén felejtettek.

A szegedi várban Laucsik Máté vizsgálóbiró éppen most tanulmányozta a Kerekes Mátyás esetéről szóló aktákat. Annyira elmélyedt az akták tanulmányozásában, hogy észre sem vette, mikor a folyosóra nyiló ajtó felnyilt és Ráday Gedeon gróf, a királyi biztos lépett a szobájába.

A királyi biztos egy pillanatig mosolyogva nézte a vizsgálóbiró munkásságát, aztán kedélyes hangon mondta:

- Alázatos szolgája, méltóságos uram, kiáltott Laucsik és felkelt a helyéről.

- Maradjon csak Laucsik, szólt Ráday, látom, hogy el van foglalva. Érdekes ügy?

- Igen, méltóságos uram, igen érdekes. Egy 1859-ben történt gyilkosság. Rögtön készen lesz az esetről méltóságod részére készitett kivonat.

Ráday gróf a kényelmes divánra ült és nyugodtan várta, mig a lázas gyorsasággal dolgozó Laucsik készitette a kivonatot. Néhány percz mulva Laucsik elkészült munkájával és átnyujtotta Rádaynak, ki rögtön elolvasta.

- Igen, méltóságos uram, szólt Laucsik, magam is tisztában vagyok az ügygyel. Öreg férj, ifju asszony és csinos, szemrevaló béres. A dolog épp oly egyszerü, mint természetes. A béres az asszony tudtával és beleegyezésével ölte meg a gazdáját.

- Ezt a haramia-fészket minél előbb alaposan ki kellene tisztitani, szólt Ráday.

- Ideje volna már, ott van a Rózsa Sándor bandájának a székhelye is, felelt Laucsik.

- Igen méltóságos uram, ha igaz, amit itt annak idején a kecskeméti rendőrkapitány irt.

- Majd rögtön megtudjuk, hogy igaz-e, szólt Ráday és a vizsgálóbiró asztalán levő csengetyüvel csengetett, mire rögtön egy pandur lépett be.

- Gáspár, szólt Ráday a feszesen tisztelgő pandurhoz, teremtse rögtön ide Lichtmannt.

- Jelentem alázatosan méltóságos uramnak, éppen a kapu előtt találtam azt a zsidót és ide hoztam.

- Eressze be, parancsolta Ráday és a következő perczben már belépett Lichtmann Henrik, egy hosszu, vézna, sovány ember.

Lichtmann Henrik mélyen meghajolt a királyi biztos előtt, aztán felegyenesedve, hallgatva várta Ráday gróf kérdéseit.

- Mondja csak Lichtmann, szólt egy kis szünet után Ráday gróf, ugy-e ön ismerős Kecskeméten?

- Hajdanában sokat jártam arrafelé, minden házban, minden tanyán megfordultam.

- Kerekes? Kerekes Mátyás? - mormogott Lichtmann Henrik, az már nagyon régen lehetett, méltóságos uram, mi történt vele?

- Ah, már emlékszem, kiáltott Lichtmann. A zsindelyes tanyában lakott. A kocsist gyanusitották, valami Lovász Dániel nevü legényt.

- Az csinos asszony volt, csinos, kaczér, kikapós asszony. Tudja Isten, hogyan jutott az a derék, jóravaló ember ehhez a Vig Eszterhez, akiről külömben Kecskeméten senki se tudta, hogy honnan jött és akiről Kecskeméten azt beszélték, hogy két esztendőt töltött egy temesvári türt házban. Hát ez a Vig Eszter egyszerre csak Kecskeméten termett és ott a református templom mögött nyitott magának egy kis kurta korcsmát. Ott ismerhette meg Kerekes Mátyást, aki aztán feleségül is vette a szép Esztert. Sok czérnát, gombostűt és gyüszüt adtam én el neki és nagyon sok üzenetet vittem tőle az ifju Mókay Pál káplán urhoz, akihez Kerekes Mátyásné feltünően gyakran ment gyónni. - Sok büne volt a szép asszonynak, nevetett Lichtmann, mert a zsindelyes tanya körül nyiltan beszélték, hogy Kerekes Mátyásné még a Mókay káplánnál is sokkal jobban szereti férjének kocsisát, Lovász Dánielt.

- De még mennyire, méltóságos uram! Hiszen mikor egy reggel Kerekes Mátyást a tanyája szobájában meggyilkolva és feleségét az ágyához kötve találták, rögtön egész Kecskeméten kezdték beszélni, hogy Kerekes Mátyást a felesége tudtával és akaratával a kocsisa gyilkolta meg.

- Ugy hiszem, le is tartóztatták akkor Lovász Dánielt? szólt közömbös hangon Ráday.

- Igen, letartóztatták, de nem igen szigoruan vallatták, felelt nevetve Lichtmann Henrik. Mikor Lovászt letartóztatták, átkisérték a törvényszékhez. Itt az ügyet kiosztották Leininger János vizsgálóbirónak, ki nagy nőbarát hirében állt. Egyszer beczitálta magához a szép Kerekes Mátyásnét kihallgatás végett és a szép asszony annyira elcsavarta a már meglehetős öreg vizsgálóbirónak a fejét, hogy ez ki se hallgatta Kerekesnét és néhány nap mulva teljesen rabja lett a szép asszonynak. Naponta magához hivatta a vizsgálóbiró a ravasz asszonyt, mig aztán egyszerre elmaradt Kerekesné. De ettől az időtől gyakran látták az öreg Leininger vizsgálóbirót estefelé abba a Kőrösi-utczai kis házba bemenni, melyet Kerekesné a zsindelyes tanya eladása után kibérelt.

- Méltóságos uram, azt nem mondhatom meg. Elég az, hogy tudom, és méltóságod már nem egyszer győződött meg arról, hogy Lichtmann Henrik mindig igazat mond.

- Méltóságos uram, szólt Lichtmann Henrik komolyan, méltóságod megigérte nekem, hogy addig, mig meg lesz elégedve szolgálataimmal, sohasem fogja kutatni, honnan szereztem a sokféle dolgot, amit tudok.

- No jól van, Lichtmann, hát nem kutatok tovább, csak folytassa elbeszélését.

- Egy nap aztán nagy meglepetés érte az öreg Leininger vizsgálóbirót. Mikor este odaérkezett a Kerekesné lakásához, zárva találta a kaput. Egy ideig várakozott a szép asszonyra, de mivel nem jött, hát haza ment. Másnap délelőtt pandurt küldött oda egy idézéssel, hogy jöjjön rögtön kihallgatásra. A pandur visszatért azzal, hogy Kerekesné elhurczolkodott Kecskemétről. Két nappal később Leininger vizsgálóbiró levelet kapott Kecskemétről, melyben ez parancsoló hangon követelte a birótól Lovász Dániel szabadlábra helyezését és az ellene inditott vizsgálat beszüntetését, mert külömben annyira nevetségessé fogja tenni a nagyságos biró urat, hogy hónapokig fognak rajta kaczagni.

- Honnan tudja ön, mi volt Kerekesné levelében? kérdezte Laucsik vizsgálóbiró.

- Erre már megint nem kellene felelnem, de felelek, hogy bebizonyitsam azt, hogy ismerem Kerekesnét. Hát kérem vizsgálóbiró ur, én magam irtam azt a levelet.

- Igen, én akkoriban Virág Gáspár bandájával mentem, kinek ugy, mint most a Veszelka bandájának, Dorozsma község volt a rejtekhelye.

- Semmi! A biró nem válaszolt, de néhány nap mulva beszüntette a Lovász Dániel ellen inditott vizsgálatot és Lovász Dánielt szabadlábra helyezte. Csak természetes, hogy eljött Dorozsmára és itt 1861-ben meg is esküdött Kerekes Mátyásnéval. Csinos pár volt, csak kár, hogy Lovász Dániel annyira szerette a bort és a kártyát. Ez volt a veszte. Ha késő éjjel, vagy korán reggel ittas fővel hazament, mindig belekötött a feleségébe és ütötte verte a szép asszonyt, akit pedig nagyon szeretett. Eszter asszony egy ideig türt. Sokat szenvedett szegény, de nem szólt senkinek. Egy nap aztán hazajött a szamosujvári börtönből Veszelka János. Mindjárt az első vasárnapon a templomban látta Lovásznét. Odaült melléje, beszélgetett vele és együtt mentek haza. Azóta majdnem mindennap találkoztak. Veszelka megvette a keczeli csárdát és mig Lovász Dániel ittasan aludt, a felesége ellátogatott Veszelka Jánoshoz.

- Hát bizony, felelt vállát vonva Lichtmann Henrik, nem igen sokat mondhatott, mert mikor sejteni kezdte, hogy mi történik a háta mögött, javakorában meghalt. Kár érte! Szép, derék ember volt, a kutba dobta magát, legalább a kutban találta egy reggel Lovászné férje holttestét.

Nagyon érdekes, szólt Laucsik Máté. Mit szóltak Dorozsmán Lovász Dániel halálához?

- Hát kérem, felelt Lichtmann Henrik mosolyogva, a dorozsmaiak az ilyesfélékhez már szokva vannak, nem is beszéltek sokat az esetről. Azt mondták, hogy a kutba esett, mikor ittas fővel hajnalban hazajött. Voltak persze olyanok is, akik azt suttogták, hogy Lovász Dani nem esett a kutba, hanem hogy bedobták. De ezekkel nem igen törődtek, hanem szépen eltemették és ezzel vége lett az ügynek.

- És mi lett az özvegy asszonyból? - kérdezte nagy érdeklődéssel Ráday gróf.

- Veszelka János gazdasszonya. Még csak néhány év előtt is ott gazdálkodott a keczeli csárdában. Nagyon szerette a gazdáját. De az már megunta a már vénülő asszony szerelmét és egy nap szép, csinos fiatal asszonyt hozott a csárdába. Egyideig a két asszony egymás mellett maradt, de aztán elkezdtek féltékenykedni és folyton czivakodtak. Egyszerre aztán Lovász Dániel özvegye nyomtalanul eltünt a keczeli csárdából és azóta ember nem látta többé a szegény asszonyt.

- Köszönöm Lichtmann, szólt egy kis szünet után a királyi biztos, majd hivatom megint, ha szükségem lesz önre.

- Akkor a holttestét kell megtalálnom, szólt határozott hangon Laucsik Máté; élve vagy halva, ezt az asszonyt látnom kell.

- Persze, ez jó volna, szólt Ráday gondolkozva, de majd anélkül is el fogunk bánni ezekkel az emberekkel. Ma éjjel kimegyünk a keczeli csárdába.

- Méltóságos uram, kiáltott meglepetten Laucsik, a keczeli csárdába? Ez nehéz dolog.

- Tudom, Laucsik, de már megtettem minden intézkedést. Ma reggel egy női látogatóm volt.

- Meglehetősen korán, no, ne nevessen Laucsik a látogatóm egy rendkivül szép és csinos parasztleány volt, sok érdekes dolgot mondott nekem, rokona Veszelkának és természetes leánya Rózsa Sándornak.

- Nem, de tudom, hogy Rózsa Sándor és Veszelka Julcsa leánya, tudom, hogy gyülöli az apját, Rózsa Sándort és Veszelka Jánost, tudom, hogy egy idő óta ott szolgál a keczeli csárdában, ah méltóságos uram, ha a Vilma itt volt méltóságodnál és beszélt, akkor minden jól fog menni.

- Mi itt fogunk találkozni és innen megyünk embereinkkel a csárdába. Este nyolcz órakor indulunk.

- De méltóságos uram, hiszen méltóztatik tudni, nem lehet a csárdához közel sem jutni.

- Bizza ezt csak reám, kedves Laucsik, megtettem a szükséges intézkedéseket, be fogunk jutni. Csak arra kérem, pontosan nyolcz órakor itt legyenek.

- Hát önt, Seidlt, Kéméndyt, Szekula Jánost és tizenkét pandurt, felelt nyugodtan Ráday.

- Bizza ezt csak én reám, Laucsik és ne féljen, leszünk mi ma este elegen. Ismételve kérem, legyenek pontosak. Nyolcz órakor itt leszek. Isten önnel, kedves Laucsik.

Ráday távozott. Laucsik pedig ismét böngészni kezdte az ő porlepte irásait.

Veszelka Vilma, Rózsa Sándor leánya, tényleg ott járt Ráday Gedeon gróf királyi biztosnál, aki a leányt kivánságára személyesen fogadta és kihallgatta. Ebben az országban talán még sohasem volt magasabb tisztviselő annyira megközelithető, mint Ráday Gedeon királyi biztos. Parancsot adott a vár összes személyzetének, hogy mindenkit, aki hozzá akar menni, minden további kikérdezkedés és zaklatás nélkül haladéktalanul vezessék oda. De Ráday gróf még ennél is tovább ment. Kihirdette és kidoboltatta a hatáskörébe eső megyék minden falvában, hogy aki nála feljelentést bünügyben tenni akar, bármikor, éjjel, vagy nappal, hozzájuthat. Kihirdette továbbá, hogy mindazokat, akik büntetteket elkövettek és ezt nemcsak hogy előtte beismerik, hanem volt büntársaikat is feljelentik, királyi kegyelemre fogja ajánlani. Ezek után könnyen képzelhető, hogy volt mindig elég ember, aki kihallgatásra ment Ráday grófhoz és ez alig győzte a sok embert kihallgatni.

A belépőt Ráday Gedeon gróf rögtön megfigyelés alá vette és oly szurós és átható volt a tekintete, hogy még teljesen ártatlan emberek is megijedtek, ha Ráday nagy, sötét, igéző erővel biró szemeit reájuk szegezte. A kihallgatás maga pedig igy kezdődött:

- Nos, kend velem akar beszélni. Én vagyok Ráday gróf. Üljön le szépen, ide ni, ne féljen egy cseppet se és most mondja meg, hogy mit akar.

- Hát kérem alázattal, nagyságos méltóságos uram, az én ügyem bizony nagy sor.

A paraszt kiment és néhány percz mulva bejött egy másik ember. Urasági kocsis, erős, izmos, csinos fiatal ember. A gróf megszólitja:

- Az özvegy Szür-Szabó Istvánné. Csongrádon kocsis voltam az uránál, mikor belém szeretett.

- Meghalt, méltóságos uram, mert a Marcsa, ez volt az asszony neve, mérget adott neki, amit a javasasszonytól vett.

- Hogyne élne, hisz még a mult héten járt házunknál, azaz Szür-Szabó Istvánné házánál.

- Nagyon szerettem a Marcsát, és aztán azt hittem, hogy majd én leszek a gazda.

A kocsis arcza e szavaknál borzasztóan elsápadt, homlokáról csak ugy csurgott a hideg verejték. Szemeit aggodalmasan meresztette a királyi biztosra és reszkető ujjai idegesen játszottak lajblijának a pléhgombjain.

- Hallod-e te Csutak Mérő János, dörmögött most Ráday, tudod-e, hogy ki előtt állsz? Itt a királyi biztos előtt állsz, és az előtt mindig csak az igazat kell mondani, akár a gyóntató papnak. Értetted?

- Miért? Hát hiszen kidobolták, aki a czinkosát feladja, az megmenekül a büntetéstől.

- Hja ugy, szólt Ráday, hát ezt félreértetted öcsém, tudod, ez csak ugy van, hogy aki önként saját büntettét bevallja és czinkosát feladja, ezt enyhébben büntetik. Minél többet bevallasz a saját és büntársaid tetteiből, annál enyhébb lesz a büntetésed és csak ha mindent bevallasz, amit elkövettél és összes büntársaidat feladtad, akkor kapod meg a teljes királyi kegyelmet.

- Te fiam? Hát téged e csekély vallomásod után nem akasztunk fel, hanem husz évi fegyházat fogsz kapni.

- Nincs? No majd itt maradsz és elhozatom Szür-Szabó Istvánnét, kit veled szembesiteni fogok.

- Jaj Istenem, méltóságos uram, azzal az asszonynyal, az Istenért ne, inkább bevallok mindent, mindent.

- Jól van fiam, igy szeretem, majd átkisértetlek a vizsgálóbiróhoz, de annak aztán mindent mondj meg őszintén és igazán, mert ha hazugságon ér, rögtön ide czitálja az asszonyt.

- Nem, nem, az igazat fogom mondani, csakis az igazat, felelt megtörötten Csutak Mérő János, mire a királyi biztos átkisértette Laucsik vizsgálóbiróhoz, hol aztán bevallott egy egész csomó büntettet és feladott egész sereg büntársat.

Csak természetes, hogy vallomása után ott tartották a szegedi várban Csutak Mérő Jánost és még aznap elfogatta Ráday gróf Csutak Mérő János büntársait. Titokzatos, mint az egész működése, volt az a mód is, ahogy letartóztatta a feladott embereket. Váratlanul, mint a villámcsapás érte a bünös embert a letartóztatás.

Éjfélkor megjelentek kocsin, vagy lóháton Ráday emberei és megálltak a keresett ember háza előtt. Ha zárva találták a kaput, az egyik halkan az ablakon kopogtatott, és ha aztán az asszony, vagy a cseléd nyitott ablakot és kérdezte, hogy ki van kint és mit akar, a Ráday embere nyugodtan felelt:

- Sürgős beszélni valóm van Mihály gazdával, mondja csak neki, hogy Csutak Mérő János küldött.

Ha aztán a cseléd, vagy az asszony felnyitotta a kaput és kérte az éjjeli vendéget, hogy lépjen be, Mihály gazda várja, akkor Ráday embere azt felelte:

- Nem vagyok én sült bolond, hogy éjjel a Szilágyi Mihály házába menjek, jöjjön ő kigyelme ki, itt az utczán megmondom neki, hogy mit üzent neki Csutak Mérő János.

Most már vagy kijött Szilágyi Mihály uram a házából, vagy nem. Ha kijött, szemközt találta magát Ráday gróf tagbaszakadt csendbiztosával, aki pisztolyt szegezett homlokának:

- Egy szót se, vagy golyót röpitek a kend fejébe. Gróf Ráday Gedeon királyi biztos embere vagyok, a király nevében letartóztatom kendet!

E szavaknál már ott termettek a biztos emberei és vasbékót raktak a meglepett ember kézcsuklóira. Ha aztán az ember felkiáltott:

- Az a gazember engem mert feladni? kiáltott fel Szilágyi Mihály, hiszen ő gyilkolta meg Seress Gábort Félegyházán harmadmagával! Vele volt a csongrádi Vig József és az algyői Benedek Máté, de azonkivül is a Csutak Mérő János a Kompolti Berczi és a Lakatos Pintér János czigánynyal meggyilkolta a kunszentmártoni Klein zsidót, mikor a szentesi vásárról hazafelé hajtott. Mondhatnék én még többet is a Csutak Mérő Jánosról!...

- Majd a vizsgáló biró urnak mondd el, szólt a csendbiztos, most ülj csak fel erre a kocsira.

Felültették és elvitték a szegedi várba. Eltünt az egyelőre az élők sorából, aki mögött a szegedi vár nagy vaskapuja bezáródott. És másnap aztán letartóztatták a Szilágyi Mihály által megnevezett embereket, Vig Józsefet, Benedek Mátét, Kompolti Berczit és a czigány Lakatos Pintér Jánost és azokat is a szegedi várba vitték. Ott aztán hetek mulva Ráday Gedeon gróf és Laucsik Máté az ő külön módjuk szerint hallgatták ki egyenkint a letartóztatottakat, miután előbb hetekig ültek kihallgatás nélkül a börtönben. Egy nap aztán megcsörrent Szilágyi Mihály börtönajtaja előtt a kulcsár kulcscsomója, felnyitották a börtön ajtaját és a kulcsár bekiáltott:

Mikor aztán Szilágyi Mihály a folyosóra lépett, hirtelen zsákot vetettek a fejére és hátra kötötték a kezét. Aztán a kulcsár néhányszor gyorsan körülforgatta és most, mikor a rab a körülforditás következtében az utirányt is elvesztette, a kulcsár kiáltott:

És a rab a zsákkal a fején és hátrakötött kézzel követte az előtte járó kulcsárt. Nem tudta, hogy jobbra, vagy balra megyen-e, csak annyit tudott, hogy utána két szuronyos börtönőr megy, kik puskaagygyal az oldalába böknek, ha megállani merészel. Igy megy aztán az ut a vár pinczéje alatt, számtalan folyosókon át, mig végre egy lépcsőn felérnek a földszintre, hol ismét több hosszabb folyosón haladnak keresztül, mig végre egy ajtó nyilik előttük, amelyen a rabot bevezetik a vizsgálóbiró szobájába.

- Állj! kiált a kulcsár és ebben a pillanatban a rab érzi, hogy a zsákot hátulról a fejéről lerántják. Most már lát, azaz ismét nem lát semmit, mert szemei előtt minden fekete, minden sötét. Szinte akarata ellenére kapna a szeméhez, de keze hátra van kötve. Igy tágra meresztett szemekkel néz a sötétségbe. Lassankint látni kezd, látja, hogy az a helyiség, amelyben most van, azért olyan sötét, mert sürü fekete posztóval van a fala behuzva. Mielőtt még csak sejtheti, hogy miért van ez igy, háta mögött egy mély öblös hang megszólitja:

A rab megfordult és ijedten visszahökken. Amit most lát, az borzasztó, idegrázó. Előtte nagy hosszu asztal áll. Az asztal éppugy, mint a fal, sürü fekete posztóval van behuzva, csakhogy a posztóban apró ezüst halálfejek vannak behimezve. Az asztalon két sorban hat-hat viaszkgyertya ég hosszában és három-három gyertya az asztal szélességében, ugy, hogy a 18 gyertya hatalmas keresztet képez. A kereszt közepén halálkoponya áll az asztalon és a koponya mellett 12 apró kis égő gyertyától körülvéve egy hófehér elefántcsont feszület áll. A feszület előtt ül egy fekete karosszékben Laucsik Máté vizsgálóbiró.

Szilágyi Mihály ijedten, egész testében reszketve nézett a pokolian diszitett asztalra, mely előtt még a vizsgálóbiró arcza is a viaszgyertyák világitása mellett halálsápadtnak tünt fel. És mennél tovább nézett a rab a biróra, annál borzalmasabb dolgok mutatkoztak. Végre már annyira vitte a borzalom az egyszerü szegény ember képzelődését, hogy a két koponyát mozogni, tánczolni vélte látni. Haja e képzelődésre égnek meredt, homlokát hideg verejték boritotta, teste reszketett, térdei megrogytak és nagy rémületében csak annak az egy gondolatnak tudott kifejezést adni:

- Kegyelmet csak a bünbánó lélek érdemel, akarod-e most büntetteidet bevallani?

E kérdés visszaadta a megrögzött embernek régi akaraterejét. Bevallani? Hát ez az ember ott nem tud semmit, csak most akar mindent kitudni tőle. És a sok rémség nem más, mint ijesztés? Komédia? Hohó, vizsgálóbiró uram, oly könnyen nem lehet ám Szilágyi Mihálylyal végezni. Tőlem vallomást kicsikarni? Soha!

- Hazudsz, gazember, kiáltott Laucsik és megrántott egy, az asztal alatt levő kötelet, mely az egyik csontvázat tartotta. Igy aztán, amint ezt a szót: «Hazudsz, gazember!» dörmögte, a csontváz abban a pillanatban egész hosszában előre esett, ugy hogy koponyája esés közben érintette a rab testét, aki erre ujra iszonyuan megrémült.

- Ne hazudj! - Kuczora János, a régi czimborád vallotta, mondta Laucsik, aki semmit se tudott Fekete Jánosné meggyilkolásáról és csak cselként hozta fel, hogy ezzel uszitsa Szilágyit Kuczora büntársa ellen.

- Igen, Szilágyi, - itt van a Kuczora vallomása, akit különben is kenddel szembesiteni fogok.

- Hát ha az a gazember ilyeneket vallott rám, akkor majd én most az igazat fogom megvallani róla. Nagyságos uram, vegye csak azt a pennát és irja, hogy Kuczora János velem és Martinkovics Józseffel együtt betört a szegvári biró házába és a birót, mert az nem akarta a pénzét kiadni, baltával agyonütötte.

- És merné kend ezt a Kuczorának és a Martinovicsnak a szemébe is megmondani?

- Merem hát, mert az, amit én mondtam, igaz. Mondhatok én még többet is Kuczoráról.

- Nagyságos uram, ugy tiz év előtt betört Kuczora Csongrádon az Eszes Mátyás házába és mikor Eszes felébredt és ellenszegült Kuczorának, ez kést döfött Eszes mellébe, ugy, hogy az rögtön meghalt.

- Ezt is, felelt Szilágyi, még azt is, hogy Kuczora János, Virág Bencze, Kolumbár Gida és Csóri János együtt rabolták ki tizenkét évvel ezelőtt a mindszenti zsidó templomot.

- Jól van, majd szembesiteni fogom kendet Kuczoráékkal. És most vallja be, mi nyomja még a kend lelkiismeretét. Hiszen most már láthatja, hogy én mindent megtudok, hogy előttem nem lehet semmit se eltitkolni.

És Szilágyi Mihály bevallotta összes tetteit, mire aztán Laucsik levezettette ismét a börtönbe és ugyanazon módon folytatta a kihallgatást a Szilágyival egyidejüleg letartóztatott emberekkel. Ravaszsággal Laucsik mindegyiknél elérte, hogy bosszuból a czimborára vallottak, hiszen véleményük szerint azok is vallottak ő reájuk.

E csellel sok-sok, eddig ki nem nyomozott gyilkos és rabló nyomára jutott és számtalan régi büntett elkövetőit tudta ki.

Ami aztán most következett, könnyen gondolható. Laucsik ugyanazon módon, mint Szilágyi Mihályt, elfogatta a Szilágyi Mihály és társaitól feladott tetteseket és azokat is a szegedi várba hozatta és ott a fent irt módon kihallgatta. Ezekkel most már a derék vizsgálóbirónak sokkal könnyebb dolga volt, mint Szilágyi Mihálylyal, mert ezeket csakugyan megtörtént büntettekre nézve hallgatta ki.

A Ráday gróf által elfogatott emberek legtöbbnyire jómódu parasztgazdák és kisbirtokosok voltak, kik miután egy, vagy több bün elkövetésével pénzhez jutottak, kis földet vettek maguknak és aztán igyekeztek mint tisztességes gazdák élni. A falujokban már régóta elfelejtették, hogy ők, a mostani jómódu gazdák, hajdanában olyan szegények voltak, mint a templom egere. Köztiszteletben éltek és talán már ők is elfelejtették egykori tetteiket.

Annál nagyobb volt aztán e jómódu gazdák rémülete, mikor egyszerre csak éjjel hirtelen letartóztatták és bevitték a rettegetté vált szegedi várba. És fokozódott rémületük, mikor fölvezették őket Laucsik szobájába és a vizsgálóbiró emlékezetükbe hozta régi büneiket.

- Tudja-e Kuczora János, hogy miért tartóztatták le kendet? kérdezte a vizsgálóbiró.

- Hogyan tudjam én azt, mikor olyan ártatlan vagyok, akár csak Krisztus Urunk báránykája volnék, mondta Kuczora.

- Ugy-e, kend ártatlannak mondja magát? Én pedig tudom, hogy kend gyilkolta a szegvári birót a baltával, akinek a házába kend, Szilágyi Mihálylyal és Martinkovics Józseffel betört.

Kuczora, aki erre a támadásra nem volt elkészülve, érezte, hogy térdei megroskadtak, és csak nagynehezen tudta mondani:

Veszelka Vilma, mint láttuk, Ráday Gedeon királyi biztosnál volt és kihallgatás során tett feljelentése alapján a királyi biztos elrendelte a keczeli csárda ellen a hajszát.

Aznap estéjén, mikor Ráday gróf elrendelte Laucsik vizsgálóbirónál Rózsa Sándor, Veszelka János és társai elfogatását, a szegedi vár egyik hivatalos helyiségében élénk élet uralkodott. Szekula csendőrbiztos szobája volt ez, hol az öreg Szekulán kivül már együtt voltak Seidl, Havranek és Kéméndy csendbiztosok, Laucsik vizsgálóbiró, Bálint Máté pandurőrmester, kik suttogva beszélgettek a ma esti hajsza esélyeiről, mig künn a vár tágas udvarán 18 pandur és hat lovaspandur várakozott Ráday gróf parancsára.

Mikor a Rókus külvárosi plébánia templomában nyolczat ütött az óra, pontosan, mint mindig, belépett Ráday gróf Szekula csendőrbiztos szobájába.

- Adjon Isten urak, szólt a gróf, mint látom, önök is pontosak. Ennek örülök. Mehetünk uraim?

- Bocsánatot kérek, méltóságos uram, de még nem tudjuk, miként? szólt Laucsik.

- Ah igen, rögtön megmondom, kedves Laucsik, a dolog igen egyszerü. Önök az én vezetésem alatt eljönnek a keczeli csárda felé; remélem, hogy mindenki kellőképpen magával hozta fegyvereit?

- Semmi de, kedves Laucsik, mi elmegyünk a csárda felé és aztán bizza csak a dolgot reám és a katonaságra, amelyet kirendeltem.

- Persze, hogy jön, nevetett Ráday, hát maga kedves Laucsik, azt hitte, hogy én ezzel a marék emberrel akarnék nekimenni a keczeli csárdának és a Rózsa Sándor bandájának?

- Hát ami azt illeti, méltóságos uram elég merész is volna és mivel sehol se láttam katonaságot és nem is tudom, hogy van-e itt Szegeden katonaság?...

- Nohát ne aggódjék Laucsik, van itt katonaság elég. Már mintegy tiz nap óta az összes szegedi katonaság gyakorlatozik a keczeli csárda körül; ott lesz az pontosan a szinhelyen a válságos pillanatban.

Ezzel aztán Ráday gróf kiment az udvarra, ahová Laucsik Máté és a csendbiztos követték. Ráday odaállt az uj pandurok elé és azt mondta:

- Fiuk! Ma fogjuk az első csatát megvivni. Mellettem lesztek. Csak ma fog kitudódni, melyiktek lehet Ráday gróf embere és melyik nem. Többet nem mondok.

Az előre megbeszélt terv szerint Laucsik és az öt csendbiztos mindegyike három-három pandurt vett maga mellé és ilyformán aztán kisebb csapatokra felosztva hagyták el a szegedi várat, követve Ráday grófot.

Alig hogy az utolsó csapat is kivonult a szegedi vár kapuján, egy ember, aki a tulsó oldalon nézte a csendbiztosok és pandurok kivonulását, óvatosan kijött a kapu alól és halk hangon mormogott:

- Ejnye, ejnye, ezek alighanem a keczeli csárda felé mennek. Jó volna ezt rögtön Veszelkával tudatni. Csak már a méltóságos uram jönne.

A czigány Peti, mert ez volt az ember, óvatosan nézett maga körül, de a sürü sötétségben még az ő sötétséghez szokott szeme se tudott látni.

- Nem tudom, nem tenném-e a legjobban, ha ez egyszer váratnám a méltóságos urat és kisietnék a keczeli csárdába, Veszelka uramat a közeledő veszélyre figyelmeztetni?

E pillanatban rövid éles fütty hallatszott a vár mögött és a következő pillanatban gyorsan közeledő lépések zaja hallatszott.

- Hála a devlának, mormogott a czigány, ez csak az én méltóságos uram lehet.

Aki jött, tényleg Kercsey Andor volt. Gyors lépésekkel közeledett a helyhez, ahol Peti állott és mikor odaért, csak ezt az egy szót mondta:

És ezzel Kercsey tovább haladt. Peti egy pillanatig csudálkozva nézett gyorsan távozó gazdájára, aztán gyors elhatározással utána sietett és halk hangon utána kiáltott:

Kercsey Andor egy nagy üres telekhez érve, hirtelen megállt és haragosan kiáltott Petire:

- Tartsd a szádat, te barom, ami az enyém, már régóta elvittem a csárdából és ugy hiszem, neked sincsenek nagy kincseid ottan.

- Ami azt illeti, nincs, nevetett a czigány, de az ember azért mégis csak figyelmeztetheti a közeledő veszélyre régi czinkosait.

- Mit nyernél vele? Örökké rabszolgája akarsz maradni Veszelkának és Rózsa Sándornak?

- Marha, mennél többen ott vesznek, annál kevesebben maradnak azokból, kik tudják, hogy mi ketten milyen szerepet játszottunk ott. Sőt Isten ugy segéljen, ha bizhatnék benned, Peti, elküldenélek Rádayhoz, hogy, hogy...

- Igen, azt gondolom, hogy elárulnád neki a keczeli csárda kemenczéjének titkát.

- Én igen, felelt hidegen Kercsey, hadd vesszenek mindnyájan ott, akiknek szereplésünkről tudomásuk van.

- Nem, nem, méltóságos uram, ezt az én lelkiismeretem nem engedi, szólt határozott hangon a czigány.

- Hála az Istennek, felelt nevetve és megváltozott hangon Kercsey, csak hogy láthatom, hogy neked is van lelkiismereted. Most már bizom benned Peti, gyere ide, mondok valamit! Tudod Peti, hogy kivel volna jó Veszelkát értesiteni?

- Ugy hiszem, legjobb lesz, ha én magam megyek oda, szólt a czigány, aki most egészen Kercsey mellé jutott.

- Nem a, Peti, te nem mehetsz oda, te itt maradsz, suttogott Kercsey és kés villant meg a kezében, melyet hihetetlen gyorsasággal döfött markolatig a czigány mellébe, aki mint a villámtól sujtott, némán rogyott halva a földre.

- Ettől megszabadultam, szólt Kercsey gunyosan, azoktól pedig, ha van ördög a pokolban, majd megszabadit a királyi biztos.

És lábával hatalmasat rugva az előtte holtan fekvő Peti oldalába, gyors lépésekkel távozott legujabb gaztettének szinhelyéről.

Ráday Gedeon gróf és csapata ezalatt kiért a város határára, ahol már hat kocsi várt reá. Négy-négy emberét felültette egy-egy kocsira és mikor ő maga Lichtmann Henrikkel, Laucsik Mátéval és két pandurral felült az utolsó kocsira, oda szólt a kocsisoknak:

- Most előre! Mindegyik külön-külön uton Dorozsmának. Dorozsmát megkerülni és a falun tul a kisteleki utnál találkozunk. Előre!

A hat kocsi hat külön uton tovább robogott. Egy óra mulva Ráday gróf kocsija érkezett elsőnek a találkozó helyre. Ráday gróf és kisérői leszálltak, mire a kocsis, szó nélkül megfordult és visszafelé hajtott Szegedre.

Ráday gróf embereivel egy kukoriczaföldre vonult vissza és ott egy helyen, ahonnan az országutat áttekinthetni, lefeküdtek és várták a többi kocsi érkezését.

Kisebb, nagyobb időközökben egyik kocsi a másik után megérkezett, és mikor mindnyájan együtt voltak, Ráday az élükre állt és harsány hangon mondta:

Ezzel aztán tovább haladt az országuton a keczeli csárda felé. Sötét éjszaka volt, az eső csak ugy szakadt, a sáros földön alig lehetett haladni és a sötétségtől alig lehetett három lépésnyire látni. Ráday gróf csapatjával igy csak igen lassan tudott előre haladni és jó félóráig tartott, mig a keczeli csárda kivilágitott ablakait megláthatták. Amint ezt Ráday meglátta, halk hangon szólt visszafelé:

És lassan, óvatosan tovább haladt. Alig hogy harmincz lépéssel előre ment, hirtelen előbukkant a kukoriczaföldről két hatalmas bundába burkolt, fegyveres alak és az egyik zord hangon kiáltott:

A következő pillanatban Ráday gróf válasz helyett villámgyorsasággal rásütötte forgópisztolyát az utját álló haramiára, aki szó nélkül holtan a földre rogyott. A másik rabló most gyorsan puskája után kapott, de mielőtt még keze a ravaszhoz érhetett volna, a gróf sohasem hibázó pisztolya ezt is földre teritette.

- Előre! szólt Ráday, mintha semmi se történt volna és lassan előre haladt csapatja élén a keczeli csárda felé.

Egy pillanatig mély csend uralkodott, de aztán a kukoriczaföldről éles fütty hallatszott és a következő pillanatban jobbról is, balról is lövöldözni kezdtek a csapatra, mire Ráday kiadta a parancsot:

És maga feküdt le elsőnek a sáros földre és példáját társai követték. Ezalatt mindinkább nagyobb lett a kukoriczaföldről a lövöldözés, és mindjobban gyülekeztek a rablók. A lövöldözés mindinkább közeledett és most már egyes hangokat is lehetett hallani, melyek folyton kiáltottak:

- Erre felé mentek! Lőttek embereinkre! Egyiknek se szabad elevenen elmenekülni!

Egyszerre aztán a távolból jobbról is, balról is katonai kürtszó és dobok pergése hallatszott. És amint az imént a lövöldözés mindinkább közeledett, ugy közeledett most minden oldalról a katonai kürtszó, a dobolás és amint ezek közeledtek, elnémult hirtelen a haramiák lövöldözése.

- Árulás! Árulás! Veszve vagyunk! Itt a katonaság! kiáltottak a haramiák.

- Talpra emberek! kiáltott Ráday és csapatját két részre osztva, az egyiket jobbra, a másikat balra a kukoriczaföldtől, azon parancscsal állitotta fel, hogy a feléjük tóduló haramiákat egyszer fegyverletételre szólitsák fel és ha ennek nem tesznek eleget, irgalom nélkül lőjjenek közéjük.

A gróf parancsát csapatai pontosan teljesitették. A minden oldalról előtóduló katonaság elől futó rablók egyszerre csak szemközt látták magukat a Ráday gróf csapataival, melyek harsányan rájuk kiáltottak:

És mikor a megrémült és az ijedtségtől megdermedt rablók e parancsnak rögtön nem tettek eleget, a csendbiztosok és a pandurok tüzelni kezdtek, mig a rablók, kik maguk előtt látták most már a pandurokat, hátuk mögött pedig tudták a folyton előre tóduló katonaságot, eszeveszetten eldobták puskáikat és kezeiket ég felé emelve kiáltottak:

Ráday gróf megkötöztette a haramiákat és sorba oda fektette őket a kukoriczaföld szélére. Majd oda állitott egy nagyobb csapat lovas és gyalog katonaságot őrségnek a megkötözött rablókhoz, aztán odament a katonaság parancsnokához és néhány perczig megbeszélte vele a további teendőket. A beszélgetés befejeztével a katonatiszt kardjával tisztelgett, egy csapat katonát rögtön Ráday rendelkezésére bocsájtott és aztán katonaságát kisebb-nagyobb csapatokra osztva, nagy ivben körülvette a keczeli csárdát. Ráday gróf odasietett embereihez és harsány hangon mondta:

A keczeli csárdában észrevették a kukoriczaföldeken folyt harczot, de véletlenül éppen akkor a csárdában nem volt senki a bandából, és segitségért Dorozsmára és Horgosra küldeni már késő volt. Veszelka János Rózsa Sándorral éjfél utánig volt a söntésben és beszélgetett a legközelebb jövőre tervelt tetteikről, és éppen a kemencze felé haladtak, hogy lemenjenek titkos földalatti lakosztályaikba, mikor az első lövöldözés hallatszott a dorozsmai kukoriczaföldekről. Két revolverlövés volt ez és Rózsa Sándor, kinek igen finom hallása volt, rögtön a puskája után nyult, és halk hangon kérdezte:

- Igazad van Sándor, szólt Veszelka, ez forgópisztoly volt. Ne törődj vele, bizonyára már meglakolt az a vakmerő, aki...

Most a távolból puskalövéseket hallottak. Veszelka odafordult Rózsa Sándorhoz és ravasz mosolygással mondta:

- Te Jancsi, feltünő hosszu ideig tart a mi embereink lövöldözése. Talán segitségükre mennénk? szólt Rózsa Sándor.

- Dehogy is megyek, szólt Rózsa Sándor, nem megyek én aludni, ha czimboráim bajban vannak. Gyere János, vigyük magunkkal a kutyákat, ez is sokat fog segiteni rajtuk.

- Hát én nem bánom, szólt Veszelka, én veled megyek, de tudom, hogy felesleges lesz, mert most már a sokáig tartó lövöldözésre bizonyosan segitségükre siettek a dorozsmai czimborák.

E pillanatban távolról hallatszott a katonai kürtök harsány hangja és a dobok pergése; a lövöldözés lassanként megszünt és alig két percz mulva minden csendes és néma lett.

- Hiába mennénk! Elkéstünk! felelt elfojtott dühvel Veszelka. Ugy látszik, ez a Ráday tényleg kemény ember, sok dolgunk lesz vele. Ah, a katonai kürtök!... Körülvették embereinket.

Veszelka János nem felelt, hanem mereven nézett a nyitott ablakból a sötét éjszakába. Egyszerre csak eloltotta a falon égő mécset és vad dühvel kiáltott:

És Rózsa Sándort a kezénél megragadva, a kemenczéhez rohant, megnyomta a titkos ajtó rugóját és Sándorral együtt eltünt a kemencze belsejében, melynek titkos ajtaja nyomban bezáródott mögöttük.

Alighogy Veszelka és Rózsa Sándor a kemenczében eltüntek, a kemencze kuczkójában kis nesz hallatszott és egy női alak egyenesedett fel és zajtalanul a korcsmaszoba ablaka felé haladt. Az ablakhoz érve gyufát gyujtott és ezzel meggyujtotta az ablak párkányán álló mécsest.

Veszelka Vilma volt ez, Rózsa Sándor leánya, aki, mikor az ablakba állitotta az égő mécset, a kemencze felé fordult és vad gyülölettel mormogott:

És aztán a mellére font karokkal, mozdulatlanul, mint a bosszu angyala, távolba merengő sötét tekintettel, ott maradt a kemenczénél.

Alig öt perczczel később Ráday Gedeon gróf csapatjával a csárdához ért.

Veszelka és Rózsa Sándor puskájukat kezükben tartva, némán ültek a földalatti szobában. Előttük az asztalon egy kosár lőpor és egész halmaz golyó feküdt, ami arra mutatott, hogy el voltak szánva, hogy életüket minél drágábban adják el. Az asztalról egy petroleumba mártott kanócz futott végig a szoba jobb sarkához egy lyukba, mely alatt a haramiák lőporkészletüket tartották.

- Ne busulj, Sándor, szólt Veszelka János, ide be nem törnek, erről biztositva vagyok. Élelmiszer, enni és inni való van itt akár három esztendőre is és a legvégső szükség esetén mindig kezünk ügyében van itt ez a kanócz, amelynek segitségével nemcsak magunkat, hanem a betóduló ellenséget is a levegőbe röpithetjük. Hej, ha csak itt volna most...

- Rögtön mentve volnánk, kikerülnénk a hinárból. Tudod, Sándor, a méltóságos urnak, aki a csárdát saját tervei szerint alakittatta át, van ide még egy titkos utja, amelyet én magam sem ismerek és amely innen messze elvezet a föld alatt. Mondtam én neked mindig, okos ember ám az a méltóságos ur!

E pillanatban Veszelka felugrott és hirtelen elsápadva, halk hangon suttogott:

- Te, Sándor, kérlek, nézd meg csak a kemenczét, baj van, jönnek, hallottam a titkos ajtó...

Tovább nem szólhatott, mert a titkos ajtó felnyilt és égő fáklyákkal a kezükben az ajtó küszöbén megjelent Ráday gróf embereivel.

- A törvény nevében letartóztatlak téged, Rózsa Sándor és téged, Veszelka János, szólt harsány hangon Ráday.

- Le a fegyverekkel! - kiáltott Laucsik és fenyegetőleg emelte pisztolyát Veszelkára.

Veszelka eldobta a puskáját és Rózsa Sándor máris követni akarta példáját, mikor, mintha valami eszébe jutna, hirtelen felkiáltott:

- Igazad van, Jancsi, lőporraktáron állunk, menjünk együtt a halálba mindnyájan!

És mielőtt meggátolták volna, az asztalról lekapta az égő mécsest és meggyujtotta az asztalon fekvő kanócz végét.

A kanócz gyorsan tüzet fogott és hamarosan égett a lőporraktár nyilása felé. Oly gyorsan történt mindez, hogy Ráday és emberei nem is vették észre az őket fenyegető veszedelmet. A láng már közeledett a nyiláshoz, mikor a titkos ajtón Vilma lépett a szobába és ruháját a kezére hajtva, hirtelen a kanócz után kapott és torkaszakadtából kiáltott:

A következő pillanatban Lichtmann Henrik a késével kettévágta a kanóczot és Vilma az égő kanóczdarabot a földre dobva rálépett és eloltotta.

- Igenis én, bátyám uram, szólt Vilma, én árultam el a kemencze titkát, megbosszulva szegény anyám halálát.

E pillanatban Vilmát valaki hátulról hirtelenül a földre dobta, egyidejüleg ezzel a váratlan támadással egy lövés dördült el és Veszelka vad dühvel kiáltott:

De lövése nem talált, mert Kéméndy csendbiztos észrevette, mikor Veszelka pisztolyt rántott és villámgyorsan feltartotta Vilmát.

Amint Veszelka lövése eldördült, Ráday emberei Veszelkára vetették magukat és daczára óriási erejének, egy pillanat alatt leteperték.

Mialatt Ráday emberei Veszelkával küzdöttek, Ráday gróf ott állt, pisztolyát a kezében tartva, az ajtónál és szemmel tartva Rózsa Sándort, figyelt annak minden mozdulatára. De nem kellett a grófnak a pisztolyt használni, mert Rózsa Sándor, mikor hallotta Vilma szavait, mint villámtól sujtva, a padra rogyott, arczát tenyerébe temette és sirva fakadt:

Ezzel hátat forditott leányának, pisztolyt rántott a zsebéből és a homlokához emelte. De hirtelen erős kéz ragadta meg a kezét és egy hatalmasat rántva a karján, kényszeritette, hogy a pisztolyt a földre ejtse.

- Nem ugy, Rózsa Sándor, szólt Ráday gróf, aki a válságos pillanatban kirántotta a haramia kezéből a pisztolyt, nem ugy Rózsa Sándor! Ez gyávaság volna. Te a puszták királya voltál, királynak pedig nem szabad gyávának lenni.

Rózsa Sándor rémülten nézett Ráday arczába. Tudta, hogy ez Ráday gróf, de nem emlékezett arra, hogy hol látta ezt az embert. Szemeit a gróf merész tekintete előtt földre sütve, halk hangon mormogott:

- Budán? A kegyelmes ur szobájában? Ugy-e a méltóságos asszony előtt? - kérdezte Rózsa Sándor.

- Ah, ha a grófnő nem felejtett volna el, ha a grófnő felelt volna a levelemre, minden másként lett volna!...

Ráday gróf intett embereinek és ezek megkötözték Rózsa Sándort. A királyi biztos körülnézett és éles szemei csakhamar megtalálták azt a kijáratot is, mely a földalatti szobából az udvarra vezetett.

Ráday gróf Veszelkát és Rózsa Sándort az udvarra vitette és mindegyiket külön kocsira téve, szigoru őrizet alatt hagyva őket, ismét visszament a földalatti szobába. Ott találta még mozdulatlanul Veszelka Vilmát és magához intve őt, azt kérdezte:

- Mondd meg leányom, csak ez a két ember ismerte az idevezető titkos bejáratot?

- Tudtommal még egy harmadik ember is szokott idejönni és sejtem, hogy ez volt éppen a valódi ur, mert János bátyám és apám mindenben feltétlenül engedelmeskedtek neki, szólt a leány.

- Nem bántott engem a méltóságos ur, nem is árulom el a nevét, felelt szilárd hangon Vilma.

- A méltóságos ur? Hát méltóságos ur? kiáltott nagy érdeklődéssel Ráday gróf.

- Mehetsz leányom, amerre csak akarsz, felelt Ráday, mire Vilma távozott a földalatti szobából.

Ráday gróf mindenekelőtt katonákat rendelt maga mellé és ezek segitségével a legnagyobb óvatossággal kiüritette azt a felette veszedelmes helyet, melybe az asztaltól a kanócz vezetett és melyet Rózsa Sándor és Veszelka János lőportárnak használtak.

Aztán a királyi biztos hozzálátott a ház alapos kikutatásához. Mikor a tömérdek lőport és lőszert kivitették a lőportárból, a földön különféle futókanóczokat találtak, ami arra engedett következtetni, hogy Rózsa Sándor és Veszelka, vagy talán ha ezek nem, a Veszelka Vilma vallomása szerint ezeknek parancsoló méltóságos ur el volt határozva a keczeli csárdát inkább a levegőbe röpiteni, mintsem azt a hatóság kezeibe juttatni.

E többféle irányban széjjelfutó kanóczokat követte most már Ráday gróf és egymásután megtalálta aztán a fegyvertárt, melyben rengeteg puska, forgópisztoly, pisztoly, kés és bunkósbot, sok karikásostor és kanászbalta volt felhalmozva, megtalálta továbbá az élelmi kamrát a külön sütődével, ahol annyi szalonna, kolbász, sonka, füstölt hus, liszt volt felhalmozva, hogy egy ármádiát lehetett volna belőle heteken át élelemmel ellátni. És megtalálta Ráday gróf a földön elhelyezett kanóczok végén még a haramiák kincstárát is, amelyben az évek hosszu során át mindenütt elrabolt és eddig még nem értékesitett arany és ezüst tárgyak egész halmazát és nagymennyiségü arany-, ezüst- és papirpénzt talált. Csak természetes, hogy rögtön részletes leltárt vétetett fel az összes ott talált dolgokról és azokat éppugy, mint a csárda titkos földalatti szobájában elfogott két rablót és a kukoriczaföldeken elfogott többi haramiákat rögtön Szegedre szállittatta.

A királyi biztos aztán még egy kanóczot talált, mely egy falhoz vezetett és a fal alatt a földbe volt beásva. A királyi biztos rögtön maga mellé rendelte összes csendbiztosait és egy csapat katonát és fáklyafény mellett kezdte vizsgálni a falat, keresve azt a titkos rugót, amely innen egy más, eddig még előtte ismeretlen helyiségbe vezet. De bármennyit is kisérletezett ezen a falon, nem találta semmi rugónak, vagy titkos ajtónak a nyomát. A királyi biztos már le akarta romboltatni a falat, mikor hirtelen eszébe jutott, hogy lehetne máshol is a titkos ajtó nyoma. Rögtön a földre térdepelt és tenyerével kezdte tapogatni a fal szélességében a földet. Hirtelen felkiáltott:

Tenyere egy, a földbe beeresztett kőlemezhez ért, melynek közepén egy kis vaskarika volt található. Ráday gróf most teljes erejéből meghuzta a vaskarikát és ime a falban rögtön egy kis nyilás támadt, mely egy teljesen sötét helyiségbe nyilott. Ráday gróf fáklyával bevilágitott és egy teljesen üres, kis négyszögletes szobát látott maga előtt. A királyi biztos hátrafordult és csak annyit mondott:

- Ez, felelte a királyi biztos, ez nem lehet más, mint az a titokzatos ut, amelyen a méltóságos ur meg szokta lepni látogatásával társait.

És Ráday gróf ismét keresni kezdte azt a titkos rugót, melynek segitségével innen kimenni lehetséges volt. Hosszabb keresés után meg is találta. Ismét a földbe eresztett kőlemezt talált, mely éppugy, mint az előbbi helyiségben, egy karikával volt felhuzható. És most egy mély lyukat láttak, amelyben vékony kötéllétra vezetett le a sötét ürbe.

Ráday gróf egy pillanatig gondolkozott, aztán visszafordult, és Szekula csendőrbiztost magához híva, igy szólt:

- Hallja csak, Szekula bácsi, adja csak kérem ide a dohányzacskóját és a tüzkövét.

Az öreg csendbiztos szó nélkül odaadta a követ Rádaynak, aki azt az ürbe dobta.

- Hiszen lent van a kovám, méltóságos uram, hát utána kell mennem, szólt Szekula.

- Igaza van Szekula bácsi, hát ha nem sajnálja a lépcsőmászást, jőjjön utánam.

Ezzel aztán Ráday lassan lemászott a lépcsőn a mélységbe és aztán felkiáltott:

- Jöjjön utánam, de hozzon magával két fáklyát és egy egész pakli gyufát.

- Igenis méltóságos uram, szólt Szekula csendbiztos és magához vette a két fáklyát és a gyufát, aztán ő is lemászott a mélységbe.

Amint az öreg csendbiztos leért a tágas ürbe, a gróf rögtön meggyujtotta az egyik fáklyát és körülnézett. Nem sokáig kellett keresnie, mert az egyik falban egy kis vasajtót látott. A kezét a vasajtó kilincsére tette és azt megnyomta. A kilincs engedett, a vasajtó felnyilt és most a gróf egy alagut formáju akna előtt állott, melyből oly erős léghuzam áramlott a nagy üregbe, hogy majdnem eloltotta a gróf fáklyáját.

- Meg kell tudnom, hogy hová vezet ez az akna, szólt a gróf, és kezét a szájához téve, felkiáltott:

- Kérem Laucsik, küldje rögtön utánam Seidl és Havranek csendbiztosokat és négy fegyveres katonát. Minden ember hozzon két fáklyát és egy csomó gyufát magával.

- Azonnal lent lesznek, méltóságos uram, szólt Laucsik, mire Ráday gróf felkiáltott:

- Laucsik, jöjjön ön is le az emberekkel, egy kis beszélni valóm van önnel.

Mig a Ráday gróf kivánta emberek lassan és egyenként lejöttek az ürbe, Ráday gróf gondosan megpróbálta a titokzatos ajtó zárját. Az ürből is, az aknából is megnézte a lakatot, bement az aknába, maga mögött betette az ajtót és azután belülről felnyitotta. Meggyőződött arról, hogy az a vasajtó nem kulcscsal, hanem csak kilincscsel zárható, még pedig az aknából éppugy, mint az ürből.

Mig a királyi biztos az ajtót szemlélte, leért a hat ember és Laucsik is, aki elébb jól körülnézett az ürben és most, mikor a gróf visszajött az aknából, azt mondta:

- Jól van Laucsik, szólt Ráday, most nézzen csak ide. És a gróf a vasajtóra mutatott és felnyitotta az ajtót.

- Nézze csak Laucsik, igy nyilik, igy záródik ez az ajtó. Most vigyázzon jól arra, a mit mondok. Én Seidl és Havranek csendőrbiztosokkal és a négy katonával végigmegyek az aknán. Ön Laucsik, az emberei felét ott hagyja a kis üres szobában, a honnan idejött, emberei másik részével pedig lejön és itt vár reám. Ha két óra mulva embereimmel vissza nem jövök, vagy az egyik katonával nem küldök ujabb utasitást, akkor baj történt és akkor Ön összes embereivel utánam indul. Értette?

- Jól van Laucsik, bizok magában. És most hozza le az emberei egy részét ide, aztán rögtön indulok.

Néhány percz mulva lent volt Laucsik az embereivel az ürben és most Ráday csapatjának élére állva, azt mondta:

- Barátaim, az akna szük, csak egy ember mehet elől. Én elől megyek és magam viszem az első fáklyát. Az utolsó ember szinte gyujtsa meg a fáklyáját. És most előre!...

Ezzel aztán a hat emberrel belépett az aknába és magára zárta az akna ajtaját. Aztán csapatja élére állt és meggyujtva fáklyáját, lassan, óvatosan előre ment. Emberei követték.

Az akna körülbelül hat lábnyi mélységben volt a föld alatt. A kiásott föld az akna két oldalán az oldalfalakhoz volt taposva. Oly magas volt az egész akna, hogy egy ember állva mehetett benne, szélessége pedig nem volt elég arra, hogy két ember haladhatott volna egymás mellett.

Ráday gróf abban a véleményben volt, mikor két-három perczig haladt ebben az aknában, hogy annak hamar vége lesz. De csakhamar belátta, hogy e nézete téves volt, mert mikor már több, mint félóráig haladt előre, vette csak észre, hogy még közepére se ért az alagutnak.

További félórai haladás után aztán Ráday a távolból valami zajt hallott, tompa morajt, mely minden lépésénél erősebbedett. Rögtön hátrafelé fordult embereihez és halk hangon mondta:

Aztán ismét előre ment. A tompa moraj mind nagyobb lett. - Ráday végre nem állhatta meg, hogy ki ne elégitse kiváncsiságát, visszafordult és odaszólt embereihez:

Aztán letérdelt és fejét a földre hajtotta, egyideig hallgatódzott. Aztán felugrott és megelégedett hangon mondta embereinek:

És előre haladt. Egyszerre aztán a messze távolból fénysugarat, világosságot látott. Az akna vége látszott.

- Vigyázz! szólt Ráday és a forgópisztolylyal a kezében gyorsabban előrehaladt. A világosság mindinkább nagyobb lett, most már a fáklyákat is elolthatták. Néhány percz mulva aztán az akna végéhez értek. Ezt teljesen elfedte egy sürü füzfabokor, melynek lombján át jutott a napsugár az aknába.

Ráday óvatosan szétnyomta a bokor ágait és kilépett. Tényleg a Tisza partján voltak, még pedig, a mint az első pillantásra látta, alig egy negyedórányira Szegedtől.

Körülnézett és ugy ötven lépésnyire az ut mellett kis halászkunyhót látott. Már a halászkunyhó felé akart indulni, mikor a Tiszán halászcsónakot látott, melyben egy öreg halász ült, a ki éppen a hálóit dobta a Tiszába.

- Hallja kend, halász, kiáltott Ráday torkaszakadtából, jőjjön kend ide azzal a csónakkal.

A halász nyugodtan folytatta a csónakban munkáját. Nyilván nem hallotta a gróf hangját, mert a nélkül, hogy a gróf felé fordult volna, a csónak közepén két evezőt állitott fel és erre egy ócska hálót teritett száritani, a mely teljesen be volt takarva piros foltokkal.

A gróf még egyszer kiáltott a halásznak, de az, mintha siket lett volna, nem is hederitett a hivásra. Ráday most a kunyhó felé fordult és csudálkozva látta, hogy egy 13-14 éves, rongyokba öltözött suhancz a kunyhó tetejére egy szintén piros foltos ócska hálót akasztott egy árbóczféle rudra.

- Kéméndy, menjen gyorsan két emberrel ahhoz a kunyhóhoz, kötözzön meg mindenkit, akit csak ott talál, vegye le a hálót a kunyhó tetejéről és ha talál ott ladikot, evezzen gyorsan ide.

Kéméndy gyorsan távozott. Ráday pedig egyik katonáját magához intette és halk hangon kérdezte:

- Jól van fiam, ide állj! Ha tüzet parancsolok, akkor lőjj, de ne a halászra, hanem a csónak aljába. Értetted?

Ráday most kezeit hangtölcsérként a szájához tartotta és ismét erős hangon kiáltott:

A halász, mintha egy szót se hallott volna, tovább dolgozott csónakjában, a gróf pedig odafordult a katonához és halk hangon mondta:

A következő pillanatban lövés dördült el, a golyó a csónak aljába furódott, a mitől a csónak természetesen annyira megingott, hogy az öreg halász majdnem a vizbe esett. A póznaként felállitott két evező pedig a hálóval együtt eldőlt és a vizbe hullott.

A parthoz fordulva kiáltotta e szavakat az öreg halász, az ott álló katonákhoz és éppen be akarta fejezni mondókáját, mikor egyszerre csak a kunyhója felé nézve, látta, hogy a kunyhó tetejéről két ember leveszi az odaakasztott pirosfoltos hálót.

Az öreg embernek, mikor ezt látta, a szó a torkán akadt, lassan odafordult a parton álló emberekhez:

E pillanatban az öreg halász látta, hogy Kéméndy csendbiztos két emberével az ő saját ladikjával gyorsan hozzá közeledik és látva, hogy most már nem menekülhet, odakiáltott:

És gyorsan a parthoz evezett, a hová őt Kéméndy csendbiztos ladikjában követte.

A csónak a parthoz ért, az öreg halász kiszállt és odaállva Ráday elé, a legártatlanabb arczczal kérdezte:

Felelet helyett Seidl és Havranek csendbiztosok a már Rádaytól előzetesen kapott utasitás szerint megragadták a halász kezét, a hátára kötötték, mire a halász ijedten felkiáltott:

- Vigyék a gazembert a várba és itassanak vele egy itcze sósvizet, szólt nyugodtan Ráday és elfordult a megrémült halásztól.

Ráday gróf ismét odafordult hozzá, éles tekintetét reá vetette és azt kérdezte:

E szavakra a halász elsápadt, szemei a rémülettől szinte kidülledtek, fogai vaczogtak és térdei összeroskadtak. Szemeit kérőleg emelte a rettegett királyi biztosra és siralmas hangon kiáltott:

- Nem érted? Lenyuzatom a bőrödet és nyárson süttetlek meg, mondta Ráday, ... kinek szólt az a jelzés?

- A kutya csak ugathat, de nem beszélhet, szólt a halász, én nem tudom, hogy mit akarnak tőlem?

- Nem? No, majd megtanitlak rá, kiáltott a gróf és megparancsolta, hogy vigyék a vén halászt Szegedre.

Erre már aztán az öreg halász kikelt magából és dühösen kezdett lármázni:

- Tegyenek velem, a mit akarnak, nekem mindegy. Látom, hogy igy is, ugy is végem van. Ha beszélek, akkor azok nyuzzák le a bőrömet, ha nem beszélek, ezek. Hát nem bánom, itt a bőröm, nyuzzák le.

Erre már aztán Ráday is nevetett és odalépve a halászhoz, komoly hangon mondta:

- Nem ugy van ám az, a mint kend mondja. Amazoktól már kendnek nincs mit félni; az éjjel Rózsa Sándort és Veszelka Jánost, társaival együtt elfogtam és a szegedi várba vitettem.

- Kár értük, szólt az öreg halász oly közömbös hangon, hogy Ráday gróf rögtön látta, hogy a nagy bandának nem éppen Rózsa Sándor és Veszelka János voltak a legfontosabb tagjai.

Ráday Gedeon gróf ezt rögtön észre is vette és azért nagy fontoskodással mondá:

- Különben is felfedeztem azt a titkos alagutat, a melyen a méltóságos ur mindig a táborba járt.

- És most, szólt Ráday minden szavát hangsulyozva, most embereimmel ott az alagutnál lesbe fogok állani és majd csak eljön az, a ki azon az alaguton szokott járni a keczeli csárdába.

Az öreg halász e szavaknál ismét elhalványodott és szinte felszisszent fájdalmában; arczán látható volt a rémület kifejezése.

- A mi pedig kendet illeti, kendet most bevitetem a szegedi várba és ott majd meglátja kend, hogy vannak eszközeim, a melyek majd csak rábirják kendet is az őszinte vallomásra!...

Kéméndy és Szekula csendbiztosok megragadták a halászt és magukkal akarták vinni. A mint a halász felállt a földről és Szeged felé fordult, hirtelen örömsugár futotta át napbarnitott arczát. A kunyhójából sürü füstfellegek szálltak ég felé, a kunyhó lángban állott.

- Kit hagytak Önök a kunyhóban? kérdezte ránczbaszedett homlokkal Ráday gróf a csendbiztosoktól.

- Alázatosan kérem, felelt Szekula csendbiztos, mi ott csak egy 13-14 éves suhanczot találtunk, azt megkötöztük és ott hagytuk a kunyhóban.

- Most már lesbe állhatnak az urak, nevetett gunyosan az öreg halász, most már a keczeli csárda ura figyelmeztetve van; most tegyenek velem, amit akarnak!

- Ördög és pokol! kiáltott Ráday, ezért lakolsz, vén gazember! El vele! Szekula, Kéméndy! Vigyék magukkal a katonákat és menjenek az alaguton át vissza Laucsikhoz. Én pedig két emberrel ezt a gazembert Szegedre viszem.

Igy is történt. Ráday gróf két pandurral bekisérte a halászt a szegedi várba, Szekula és Kéméndy pedig a katonákkal együtt az alaguton át visszament Laucsikhoz.

Hetek multak. Ráday gróf régi szokása szerint még csak kihallgatásra sem hivatta maga, vagy Laucsik elé se Rózsa Sándort, se Veszelka Jánost. Mindegyik külön-külön zárkában volt elhelyezve és sem elfogott bajtársairól, sem pedig családjáról, vagy általában a külvilágról nem hallhatott semmit.

Ez a heteken át tartó vizsgálati fogság a magánzárkában minden kihallgatás nélkül a legnagyobb kin volt a vizsgálat alatt lévő rabra és rendesen már ez is megtörte a legmakacsabb embert is.

Már két hónapja volt, hogy Rózsa Sándor ott ült a szegedi várban és türelmetlenül várta, hogy mi lesz vele. Mint minden rab, ő is vágyódott már a vizsgáló biró elé. Szeretett volna már vele szembeszállni. Hosszu vizsgálati fogsága nem igen törte még meg, tudta ő, mint rabviselt ember nagyon jól, hogy mit akarnak ezzel a hosszu, kihallgatás nélküli vizsgálati fogsággal. Megpuhitani akarták. - No de ez nála nem igen sikerült, mert nem puhult meg, hanem inkább megkeményedett, megrögzött. Tőle bizony nem fognak semmit se kitudni, akár a fejükre is állnak a törvény emberei. Egy kukkot se fog vallani, tegyenek vele, amit akarnak. Igy gondolkozott Rózsa Sándor.

Laucsik Máté vizsgálóbiró azonban másként gondolkozott. Egy nap, amikor már elegendően megpuhitottnak gondolta Rózsa Sándort arra, hogy végre kihallgassa, parancsot adott a börtönfelügyelőnek, hogy vezesse hozzá. Igy aztán a börtönfelügyelő Rózsa Sándort a szokott és már megirt módon felvezette Laucsikhoz.

Mikor a szemkötőt lehuzták a szeméről, mint minden rab, ugy Rózsa Sándor is ijedten visszahökkent a fekete szoba láttára. Reá is megtették a fekete posztóval bevont falak, az égő viaszgyertyák, a halálfejek és csontvázak azt a nagy hatást, melyet a vizsgálóbiró mérlegelő esze ezen külsőségektől várt.

Laucsik Máté feketére bevont mély karosszékében ülve, nagy figyelemmel nézte az előtte álló rabot és mikor ez éppen bágyadtan tekintett a karosszéktől jobbra és balra álló csontvázak felé, a vizsgálóbiró hirtelen megszólalt:

Mintha a végitélet harsány hangja hivta volna, hogy most feleljen minden tettéről, ugy megijedt Rózsa Sándor, e mély, öblös hangtól, mely ugy érte a fülét, mintha valami sülyesztőből került volna ki.

Rózsa Sándor, a puszták réme, reszketve lépett egyet az asztal felé. Csak ekkor láthatta a vizsgálóbiró komoly, mozdulatlan arczát és nagy szürke szemeit. Mélyen meghajolt a vizsgálóbiró előtt és halk hangon mondta:

A vizsgálóbiró nagyot nézett. Ezt a feleletet nem hallotta egy vádlottól sem.

- Ugy, ugy, hát kend tudja, szólt Laucsik, kezeit dörzsölve, no jó, hát mondja szépen meg, hogy miért?

- Hát azért, mert a pandurok jöttek a nagyságos urral és elfogtak a keczeli csárdában.

- Igen, igen, egészen helyes, hiszen tudtam én azt, hogy kend derék, szókimondó férfi, aki mindenkor merte és most is meri az igazat megmondani, ugy-e, Rózsa Sándor?

- Hát bizony, nagyságos uram, én nem is tudok hazudni. - Hát azért fogtak el, mert a nagyságos ur tudta, hogy én sok rossz fát tettem a tüzre, hogy rabló, utonálló voltam.

- Egyet elfelejtett megmondani, Rózsa Sándor, szólt komoly hangon Laucsik, kend gyilkos is volt.

- Lehetséges, de az is lehet, hogy nem, felelt Rózsa Sándor, mások dolgával nem törődöm.

- Rózsa Sándor, én tudom, hogy kend katonaviselt, bátor ember, tudom, hogy kendet még Kossuth apánk is megdicsérte, a saját érdekében felszólitom, tegyen itt előttem igazságos vallomást s adja föl a büntársait, ugy, amint az régi katonához illik.

- Nagyságos uram, mondtam már, hogy minden reám vonatkozó tettet kész vagyok bevallani...

- Hja barátom, szólt Laucsik vizsgálóbiró, az nekem nem elég, nekem teljes vallomás kell.

Ezzel a vizsgálóbiró csengetett. A csengetésre belépett a börtönfelügyelő az embereivel és az ajtó mellett közvetlen Rózsa Sándor háta mögött várt a vizsgálóbiró parancsára.

A következő pillanatban a zsák a rabló fejére hullott, hátrafelé kötözték a kezét, jó erősen bekötötték a szemét, aztán többször saját maga körül megforgatták és igy vezették a czellájába. Mikor a börtönbe értek, feloldották a kezeit, levették a szemkötőjét és reá zárták a nagy nehéz vasajtót.

Ismét egyedül volt Rózsa Sándor a börtönben. Néhány perczig fel és alá járt börtönében, aztán leült az ágyára és gondolkozott a történteken. Egyszerre csak azon vette magát észre, hogy nagyon szomjas. Felállt és odament ahhoz a kis polczhoz, melyen mindig a vizes kancsó állott. De most ez egyszer nem találta ott a kancsót és haragosan dörmögött:

Tehát várnia kellett ebédig, mert azt már régi tapasztalatból tudta, hogy csak akkor nyithatja fel az őr a börtönt.

Messze volt még délig és mivel nem volt viz a zárkában, csak természetes, hogy mindinkább fokozódott Rózsa Sándor szomjusága. Már ugy 11 óra felé Rózsa Sándor ütötte mindkét öklével a vasajtót, amelyet aztán mindaddig döngetett, mig a kint őrtálló börtönőr félretolta az ajtóban beillesztett megfigyelő ablak tolóját és rideg hangon bekiáltott:

- Várjon kend délig és legyen csendes kend, különben ide küldöm a kulcsárt a bottal.

Ezzel aztán a börtönőr becsapta a kis ablakot és tovább ment. Rózsa Sándor pedig, mint egy őrült futott fel és alá a zárkában és alig tudta bevárni, mig kint a folyosón elkezdték a rabkoszt kiosztását.

Végre dél lett. Rózsa Sándor az ajtó mellett leste az ebéd érkezését, mert délben se nyitotta ki a kulcsár a vasajtót, hanem a kis ablakon át adta be az egyes zárkákban fogva tartott raboknak az ebédjüket. Végre-valahára Rózsa Sándor ajtajához ért a kulcsár az ebéddel. Felnyitotta a kis ablakot és azon át betolt egy sajka levest, egy sajka paszulyt és egy fél kenyeret és aztán rögtön becsapta a kis ablakot, anélkül, hogy szokás szerint friss vizet is adott volna. Rózsa Sándor most már dühösen odaugrott az ajtóhoz és olyan haraggal verte a kis ablakot, hogy az rögtön széjjel tört. Erre aztán visszajött a kulcsár, felnyitotta az ajtót és bekiáltott:

- Mit akarok? Vizet akarok, orditott Rózsa Sándor. Reggel óta nem hoztak vizet!...

- Ugy, hát kend szomjas és azért veri ugy az ablakot, hogy széjjel törik? No jól van, ezt bejelentem a felügyelő urnak, ezért olyan huszonötöt kap kend, hogy három napig sem fog az ivásra gondolni!

Ezzel a kulcsár az ajtó felé fordult, de Rózsa Sándor utána futott és könyörögve kiáltott:

- Nincs ám és addig nem is lesz, a vizsgálóbiró ur rendeletére, mig vallani nem fog kend.

Rózsa Sándor visszatántorgott és ijedten szegezte szemeit a kulcsárra, ki az ajtóhoz érve, azt felnyitotta, hogy kimenjen.

Ezzel aztán a kulcsár kiugrott a zárkából és maga után becsapta a nehéz vasajtót. Rózsa Sándor pedig kétségbeesetten dőlt az ágyára és dühösen felkiáltott:

- Azt a teremtését ennek a vizsgálóbirónak, hát ördög az, hogy agyon akar szomjaztatni?

Természetes, hogy mennél jobban dühöngött, annál nagyobb mértékben szomjazott. Kétségbeesetten, dühösen, mint egy fenevad futott a kis zárkában fel és alá. Egyszerre meglátta a még mindig párolgó leveses sajkát. Oda rohant és felkiáltott:

- Tyüh, az árgyélusát annak a szakácsnak, de szerelmes. Ugy elsózta a levest, hogy no!...

Aztán odaült és lassan kikanalazta az elsózott levest. Mikor aztán a paszulyt is kezdte enni, azt tapasztalta, hogy azt is nagyon elsózta a szakács, de mert éhes volt, csak evett, csak evett, amig volt. Aztán félretette a két sajkát és lehevert az ágyára. De csak néhány perczig maradt ott, hirtelen felugrott és szinte orditozva kiáltott:

- Vizet! Vizet! Meghalok, ha nem adnak vizet! De nem jött senki, aki vizet hozott volna. Pedig most már a jól megsózott leves és paszuly is kezdte hatását gyakorolni. Az őrüléshez közel érezte már magát az ily furfangos módon megkinzott ember, mikor ismét az ajtóhoz futott és azt teljes erejével döngetni kezdte.

És a börtönőr felnyitotta az ablakot és beadott egy nagy kancsót, tele friss, hideg vizzel.

Rózsa Sándor örömkiáltással kapott a kancsó után és azt szájához emelte. A következő pillanatban azonban vad felkiáltással ugy odadobta a kancsót az ajtóhoz, hogy a kancsó ezer darabra törött.

- Hát olyat adtam, amilyen van, mást nem kap kend addig, amig a vizsgálóbiró ur előtt töredelmes vallomást nem tesz.

Igy is volt. Négy napig ellentállt Rózsa Sándor erős, szivós természete a borzasztó kinoknak, mert négy napig nem kapott mást, mint sós vizet és sós ételt. Az ötödik napon végre megtört, mint az őrült verte az ajtaját és mikor végre odajött a börtönőr, rekedt hangon kiáltott:

A börtönőr sietett a börtönfelügyelőhöz, ez lement Rózsa Sándor zárkájába és a szokott módon bekötöztette a rab szemeit és felvezettette a vizsgálóbiróhoz.

Rózsa Sándor ismét ott állott, de most megtörötten, kétségbeesetten a fekete posztóval behuzott szobában, Laucsik Máté vizsgálóbiró előtt és rémülten, szinte őrült félelemmel meresztette szemét hol a két csontvázra, hol a vizsgálóbiró halvány arczára.

- No, Rózsa Sándor, szólt a vizsgálóbiró, hát kend vallani akar, az szép kendtől, de aztán igazat valljon.

- Igen, igen, az igazat, de könyörgöm alázatosan nagyságos uram, egy kis vizet, csak egy pohárkával, négy napja nem ittam.

- Négy napja, kiáltott Laucsik, hiszen ez szörnyü, hiszen az csoda, hogy kend bele nem halt; ez kegyetlenség, ezt én nem türöm. Itt van, igyék kend Rózsa Sándor.

És Laucsik Máté ravasz mosolygással töltött egy kis pálinkás pohárkába az előtte álló üvegből vizet és oda adta a rabnak.

Rózsa Sándor gyorsan kapott a pohárka után és az abban volt pár csepp vizet lehajtotta. Egy korty volt az egész. Rózsa Sándor oda tartotta a pohárkát a vizsgálóbirónak és könyörgött:

- Alázatosan kérem, még egy pohárkával, olyan jó volt és én olyan szomjas vagyok!...

- Hohó, szólt a vizsgálóbiró, az nem megy ugy, előbb valljon kend, aztán kap vizet, amennyit csak akar.

- De nagyságos uram, könyörgött a rab, akit ez a pohárka viz csak még szomjasabbá tett, nagyságos uram, csak még egyetlen pohárkával.

- Egy csöppet se, előbb mondja meg kend szépen, hogy ki ölte meg főtisztelendő Filó Mátyást, a félegyházi plébánost?

- Én nem, szólt Rózsa Sándor, amit én tettem, azt bevallom, de árulkodni nem fogok.

Laucsik Máté nem felelt semmit, hanem az asztala alá nyult, onnan kivett egy nagy üveg vizet, ebből egy poharat töltött és lassan inni kezdte. Rózsa Sándor az irtózatos szomjtól pokoli módon kinozva, az ivó vizsgálóbiró láttára éghez emelt kezekkel térdre rogyott és zokogva könyörgött:

- Vizet! Egy pohár vizet, nagyságos uram, az Isten szerelmére, egy pohár vizet!

És a vizsgálóbiró nyugodtan a helyére tette a vizes üveget, Rózsa Sándor pedig lesujtva az irtózatos kegyetlenségtől, végre vallani kezdett.

- Hát ha vizet kapok aztán, nem bánom, bevallok mindent. A főtisztelendő urat Czinczár Dani és Sinóros Nagy Máté ölték meg.

- És kend ezt Czinczár Daninak és Sinóros Nagy Máténak szemébe is mondja?

És a vizsgálóbiró ismét egy pohárka vizet adott a rabnak, aki azt mohón fölhajtotta.

Most Laucsik Máté kérdezni kezdte Rózsa Sándort. Előbb beismertette vele a saját tetteit. A vén rabló ezeket töredelmesen be is vallotta és mikor a saját tetteinek bevallásával elkészült, a vizsgálóbiró végre egy nagy pohár vizet adott neki jutalmul.

- Csak azért adom kendnek ezt a vizet, mert látom, hogy derék ember, és igaz, őszinte vallomást tett.

És aztán ismét kezdte kérdezni a büntársai tettére nézve. Rózsa Sándor most már mindent bevallott, amit tudott, nem kevesebb, mint 146 ember ellen vallott és vallomását minden büntársának a szemébe is megismételte.

Mikor aztán Laucsik Máté Rózsa Sándorral a makacs tagadásban levő Veszelka János előtt is ismételtette a vallomást, az óriás is megtört és csak annyit mondott a vizsgálóbirónak:

- Verje meg az Isten ezt a bitang, gyáva Rózsa Sándort, minden igaz, amit mondott!...

Lancsik most már a banda egyes tagjait szembesitette a két vezérrel és ezek vallomása után már egyikük sem tagadhatott.

A szembesitések után Laucsik Máté magánál tartotta Rózsa Sándort és Veszelka Jánost és hosszabb vallatás után kitudta tőlük, hogy voltaképpen a fővezér Kercsey Andor volt.

Laucsik vizsgálóbiró e megdöbbentő vallomást rögtön közölte Ráday gróffal, ki azonnal kiküldte Kéméndy és Szekula csendbiztosokat Horgosra, Kercsey Andor elfogatására. De a két csendbiztos már nem találta életben a «méltóságos urat», mert ez éppen, mikor a két csendbiztos kastélya udvarába lépett, a szobában golyót röpitett halántékába.

A szeged-dorozsmai rablóbanda összes tagjai most már a szegedi csillagvár börtönében voltak és Rózsa Sándor és Veszelka János vallomásaival szemben hiába is lett volna tagadásuk. Tehát vallottak, vallottak mindnyájan és várva-várták a pillanatot, a melyben a rettenetes szegedi várból elviszik őket a királyi törvényszék emberségesebb börtönébe.

Sokáig kellett várniok, mig kivánságuk teljesült. Ugyanis beállt egy körülmény; melyre sem Ráday gróf, sem pedig a letartóztattak nem számitottak. Bármennyire is igyekezett Ráday gróf titokban tartani vallatási módját és a szegedi csillagvárban történteket, mégis sok mindenféle kiszivárgott a külvilágba. Utóvégre még Ráday Gedeon és Laucsik Máté vizsgálóbiró se találhattak minden embert bünösnek, a kit valami gyanura, vagy egyik-másik rab vallomása alapján letartóztattak. Sok ilyen ember ártatlanságáról meggyőződött Ráday Gedeon gróf és aztán elbocsátotta őket. Ezek az emberek aztán szerte vitték a hirét, hogy miként bántak velük a csillagvárban és hogy miként vallatja Ráday gróf az ő rabjait. A közvélemény figyelmes lett a sok hirre és egyszerre csak mindenfelé az országban hangoztatták:

- Hja, ily barbár módon vallomásokat kicsikarni nem nagy művészet, ezt mi is tudnók!

Az elkeseredés az országban folyton nagyobb lett Ráday Gedeon gróf ellen. Az ujságokban csak az «Alföld hóhérja» czim alatt beszéltek Ráday Gedeon grófról.

Horváth Boldizsár igazságügyminiszternek roppant sok kellemetlenséget okoztak a Ráday gróf ellen felmerült panaszok. Ő maga szerzett meggyőződést arról, hogy mennyire gyülöli Rádayt ugy az alföldi nép, mint az Alföldön működő birósági és hivatalnoki kar. A miniszter attól tartott, hogy ha a szegedi várban letartóztattak a szegedi, vagy a kecskeméti törvényszék elé kerülnek, ott a birák felmentik őket, azzal indokolva a felmentést, hogy vallomásaikat Ráday iszonyu kinzásokkal vette ki belőlük.

Ezt meg akarta akadályozni az igazságügyminiszter és ezért a vizsgálati fogságban levő rabok ügyeinek vizsgálatára nem az arra illetékes szegedi, vagy kecskeméti törvényszék, hanem a pestvidéki törvényszéket küldötte ki Szegedre.

E kirendelt biróság elé került aztán a dorozsmai nagy rablóbanda, Rózsa Sándor és Veszelka János.

Szegeden akkoriban oly hirek voltak forgalomban, hogy a törvényszék, tekintetbe véve a letartóztatott rabok vallomásainak kicsikart, kierőszakolt voltát, fel fogja menteni az összes vádlottakat. De nem ez történt, hanem az, hogy a biróság és a vádlottak nagyszámu védői között létrejött egy megegyezés, melynek értelmében a törvényszék kötelezte magát arra, hogy halálra szóló itéletet nem fog hozni, mig a védők kötelezték magukat, hogy csakis a törvényszabta keretben fogják védenczeiket védelmezni.

És igy aztán megindult a törvényszék előtt a végtárgyalás. Ez éppen három hónapot vett igénybe, ami nem is sok, mivel nem kevesebb, mint 198 vádlott felett kellett itélkezni és a 198 vádlott között volt sok olyan is, aki 25-30 bünperben játszott szerepet.

A pestvidéki törvényszék végre Rózsa Sándort és Veszelka Jánost életfogytiglani fegyházra itélte, 196 büntársát pedig 10-20 évi fegyházra. Mivel az itélet ellen senki sem fellebezett, az itélet rögtön jogérvényes lett.

És most a rabokat Szegedről elszállitották az ország különféle fegyházaiba, Rózsa Sándort a szamosujvári fegyházba vitték.

Mikor a szuronyos csendőrök között a várból a vasuti pályaudvarhoz vezették, szemközt jött egy czigány temetés. Négy öreg czigányasszony vállon vitt egy fehér koporsót, jeléül annak, hogy nőt temetnek. Mikor a csendőrök mellett elhaladt a gyászmenet, az egyik csendőr megkérdezett egy czigány asszonyt:

Rózsa Sándor összerezzent. A czigány Örzsit, hajdani szeretőjét vitték örök nyugalomra, a czigány Örzsit, az ő javasasszonyát, aki neki kártyából megjósolta, hogy kétszer fogják elevenen föld alá temetni.

A czigány Örzse jóslata teljesedett. Rózsa Sándort Szamosujvárba vitték, hol másodszor temette el a földi igazságszolgáltatás.

De a czigány Örzse maga nem érte meg jóslatának beteljesedését. Őt is eltemették, ugyanakkor, mikor az ő princzijét vitték a nagy temetőbe, a szamosujvári fegyházba.

...És a mi ezek után történt, már csak olyasvalami volt, mint az erős fa zuhanásának hangja. Nagyot szólt, a világ meghallotta Rózsa Sándornak, a puszták királyának megtörését, de azért még is az élet volt itt a nagyszerü és hangja csak természetes következménye volt ennek.

Rózsa Sándort, a kit a nép hősnek, de a törvény haramiának mondott ki, rablánczon, szuronyos őrök vitték el Szegedről és azok vitték el a társait is. A vezér Szamosujvárra került, Veszelka Illavára, a többi pedig az ország egyéb fegyházaiba.

De a kik ide, a legsulyosabb rabságba jutottak, már nem voltak a régiek, Rózsa Sándor bandájának vakmerő legényei. Lesorvasztotta már a börtön és megtörte őket a Ráday gróf vaskeze. Hej, ez a vaskéz! Hej, azok a sötét földalatti börtönök, de messzire világitottak. Nagyon is messzire, oly messzire, hogy Ráday grófon beteljesült Thaisz jövendölése.

Egy év mulva, a mikor már a legnagyobb biztonság lett urrá az Alföldön, a hires kormánybiztos még nem elégedett meg ezzel az eredménynyel. Tovább kutatott, nyomozott régi nagy bünök után és a nyom oly messzire vezetett be a társadalomba, hogy annak javáig is elhatott már. Nagy urakra, a kikre félő tisztelettel néztek egész vármegyék, voltak belekeverve a rablásokba, gyilkosságokba. De ezekre a nagy urakra már nem engedték, hogy rátegye a kezét Ráday gróf. Ráday grófot visszahivták. Megelégedtek azzal, hogy Rózsa Sándor legényei biztos helyen vannak.

Mert hát nagyon biztos helyen volt valamennyi, különösen pedig a legrettegettebb: Rózsa Sándor. Nem árthatott volna már senkinek, semminek. Ártalmatlanná tette őt a szegedi rabság. Megroskadt bele egészen. Sudár termete megtört, aczélerejü karja megsorvadt, a látása meg elhomályosult. Asztalos munkára szánták a fegyházban, de bizony nem látta ő már akkor a czentimétert, aztán meg a gyalu is meg-megcsuszott a kezében. Igy aztán még erre sem használták Rózsa Sándort és Balkay Géza, a szamosujvári fegyház akkori igazgatója, a ki most a váczi fegyházat igazgatja, a legalantosabb munkát juttatta neki. Enyvet főzetett vele az asztalos műhely számára.

Nyolcz hosszu esztendeig kavarta azt Rózsa Sándor. A többivel már végzett a fegyház. Veszelka két évig birta ki Illaván, aztán meghalt, de Rózsa Sándort, még abban a megtört állapotában is csak nyolcz év mulva birta elpusztitani a nehéz rabság.

A puszták királya nyolcz évig főzte, kavarta az enyvet. Csendesen, zugolódás nélkül végezte a munkáját és akik látták, azt mondják, hogy amint a kezében tartotta a keverő lapátot, tekintete mindig csak maga elé meredt.

Maga elé meredt és vajjon a gomolygó párában mit láthatott; a nehéz, rossz szagban mit érezhetett? Talán az alföldi rónaságot látta. A rónaságot, amelyen végig száguldott tüzes, gyors paripákon Rózsa Sándor és bandája. És talán érezte a puszták illatát, szabadságát! És igy keverte, keverte Rózsa Sándor a pépet, mig csak egyszer mégis megakadt a keze ebben a munkában is. Meghalt!

A szamosujvári fegyház temetője a dombon van. Nincs itt se kereszt, se semmi más emlék. Apró dombok jelzik a hantokat, amelyek alatt névtelenül, elfeledve fekszenek a társadalomból kitaszitottak. E domb csucsára jutott Rózsa Sándor. Ide temettette Balkay Géza, mintegy jelezve azt, hogy a bünösök temetőjében a legelőkelőbb halott.

A nagy sivárságból sok éven keresztül évente egyszer, a halál évfordulóján kiviláglott valami szinesség, a domb csucsáról. Évente egyszer virágot tettek a Rózsa Sándor sirjára. Ki tette oda, nem tudta senki, nem is kutatta senki. Féltek az emberek, hogy a kiváncsiság elriasztja majd onnan ezt a kegyeletet is.

De egyszer aztán mégis csak elmaradt az. A sivárság összhangját nem zavarta meg immár senki és csak most indult meg a szegény emberek képzelete. A nép titokzatosan meséli:

- Hatalmas, gazdag nagy uriasszony, egy grófnő küldte akkor a virágot; de most már az se küldi...