CSOMORY BÉLA: A SZEGEDI CSILLAGVÁR TITKAI

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2019
A korrektúra az OSZK-t támogató közösségi szolgálat formájában történt.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-433-2 (online)
MEK-19237

Hosszu, zord, kemény tél után ismét tavasz lett. Nemcsak a természetben, hanem az elnyomott magyar nemzet életében is, amelyre végre valahára kezdett kedvezőbb idő derülni. A bécsi hatalmasok és a sötétség mindenkor engedelmes eszközei végre kezdték belátni, hogy a magyar nemzet jogait nem lehet mindörökre törvény és jog ellen egyszerüen elkobozni, hogy ezt a nemzetet nem lehet mindörökre elnyomni, hanem igenis, hogy ezzel a nemzettel számitani kell, hogy a nemzet elpusztithatatlan életerejére égető szüksége van a sok különféle országokból mesterséges uton összetákolt Ausztriának, ha körülötte levő nagy és hatalmas ellenségei ellen sikeresen védekezni akar, ha fennállását biztositani óhajtja.

És a mint ezt az igazságot egyszer Ausztriában megérteni kezdték, amint ez az igazság mindinkább tért foglalt és alulról felfelé mindig magasabb és magasabb körökbe hatolt, rögtön változott is Magyarország sorsa és a tegnap még elnyomott és ádáz gyülölettel kormányzott országnak megadták az őt, mint birodalmat védelmező országnak megillető helyet. Az osztrák császár végre belátta azt a nagy igazságot, hogy hóhérokkal lehet országokat elpusztitani, de nem lehet kormányozni és amint ezt az igazságot belátta, kereste és meg is találta az utat a magyar nemzettel való kibékülésre.

Meglett a kiegyezés. A nemzet és királya között helyreállott a béke, és jeléül ennek felnyiltak a kufsteini, a josefstadti és olmützi várak borzasztó kazematta-börtönei és szabadon bocsátották mindazokat, kik évek hosszu során át bünhődtek azért, hogy nemzetük szent jogainak védelmére fegyvert ragadtak az azokat veszélyeztető zsoldosok ellen. És kivánszorogtak börtöneikből a magyar szabadságharcz hősei és visszaadattak a sokat szenvedettek hazájuknak, családjuknak.

A kiegyezést követte a most már alkotmányos király ünnepélyes megkoronáztatása. Az ország fővárosai: Buda és Pest mesés pompával vették körül koronás királyukat. És az általános öröm, a pompás ünnepélyek idejében a király nemes, jó szive megemlékezett azokról a szerencsétlenekről, kiket nem a politika, hanem közönséges büntettek vittek a börtön sötétségébe. A király koronáztatása alkalmából kegyelmet adott száz meg száz börtönviselt embernek, hadd örüljenek azok is, amikor király és nemzet örül.

1867 szeptember 16-ika volt. A tiroli örök hóval fedett hegycsucsokat sötét köd takarta. Az országban már napok óta csak ugy zugott az eső és az Eizach és az Inn folyók kilépve medrükből, pusztitották az amugy is szegény országot.

Kufstein városában megszólalt a vészharang. Vésztjósló kongása messze földre hirdette, hogy az Inn folyó széditő sebességgel áradó hullámai veszélyeztetik a folyón át vezető erős vasuti hidat. A déli vaspálya vonala vezet itt Tirolból Bajorországba és a nagy czement-iparáról és a várában levő rettenetes fogházáról hires Kufstein itt Ausztria és Bajorország között a határ. Az osztrák katonaság nagy erőfeszitéssel igyekezett a hid megmentésén. Utászok és gyalogosok egyaránt dolgoztak egy utásztiszt vezetése alatt. A hidhoz vezető gátakat minden áron meg kellett tartani, ámbár a viz éppen ezeket a védő gátakat már több helyen alámosta és megingatta. Ezeken a helyeken küzdött a katonaság a legnagyobb erőmegfeszitéssel a romboló hullámok ellen. De a romboló elem erősebbnek bizonyult az emberi erőnél. A szakadatlanul hulló eső folyton növesztette az áradást és a hegyek felől fuvó langyos déli szél egyesült az esővel a veszély gyarapitására. A déli szél a hegyeken levő óriási hótömegeket rohamos gyorsasággal megolvasztotta s most már nemcsak a folytonos esőzés, hanem a hegyekből lezuhanó patakok is nagyobbitották az Inn vizét.

A katonaság a két napon és két éjszakán keresztül való folytonos munkában kimerült. Éhesek, fáradtak, álmosak voltak, most mikor a legnagyobb veszély fenyegette a hidat. Az Innsbruckból várt katonaság elmaradt, mert a vaspályán az árviz miatt kénytelenek voltak az összes forgalmat beszüntetni. A polgárság a legnagyobb nembánomsággal nézte a küzdelmet, a világért sem siettek volna a hid megmentésére. Mi közünk van hozzá, - mondták, - hiszen a hid a vasuti társulaté, van annak elég pénze, majd épittet az más hidat!

Még napszámosokat sem lehetett drága pénzen kapni, mert a tiroli napszámos őszszel, ha otthon nem akad munkája, tömegesen átmegy Bajorországba a komlóaratáshoz, melyhez soha se kapnak elég munkás kezet.

E végzetes pillanatban a katonákat vezénylő utásztiszt stafétát küldött Kufstein város polgármesteréhez, azzal az üzenettel, hogy ha nem küld rögtön negyven embert segitségül, akkor a hid egy óránál tovább nem tartható.

Krandorfer polgármester jól tudta, hogy a városban nem talál még drága pénzért se munkaerőt, kapta magát tehát és fölsietett a várba, melynek Brazovics Milán ezredes volt a parancsnoka, és az ezredesnél könyörgött, hogy bocsásson neki a hid megmentésére ötven rabot rendelkezésére.

- Hohó! - kiáltott az ezredes, egy öreg határőrvidéki katona. Hohó! Kedves polgármester uram! Hová gondol? Honnan vegyek én ötven rabot? Alig hetven vagy nyolczvan sánczmunkára itélt rabom van s azok az Uristennek sem végeznek más munkát. Nem is áll szabadságomban őket más munkára kényszeriteni. Hjah, mikor még itt voltak azok a rebellis Kossuth-kutyák, a magyar rabok, akkor könnyü volt! Azokkal tehettem, amit csak akartam és mennél jobban megdolgoztattam őket, annál szivesebben vették azt Bécsben. De ezekkel, akik még itt maradtak, nem tehetek semmit. Ezek nagy urak, a törvény védelmezi őket. Ezek közül kismiska az, akinek csak tizenkét esztendeje van, a legnagyobb része életfogytáig marad itt; mit törődnek azok az árvizzel? Esznek, isznak és dolgoznak a sánczokban. Naponként hat órán át, amint előirva van. Többet egy perczig sem és más munkát sem. Sajnálom, de nem segithetek.

- De kedves ezredes uram, hiszen szivesen fizetünk, teljes napszámot adunk nekik.

- Fütyülnek azok a kantinra, nevetett az ezredes. Különben megkisérelhetjük, nézze csak polgármester ur, ott a cziszterna mellett azt a bundába burkolt alakot, az most a legrégibb rabom, már tizennyolcz éve, hogy itt van, és itt marad, mig meg nem hal. Nagy tekintély ez a többiek közt, daczára annak, hogy ő is bizonyos módon olyan rebellis Kossuthund volt tisztességes rabló foglalkozása mellett.

- Ez az, ez Rózsa Sándor, a hires betyár. Kemény ember. Tizennyolcz esztendeje, hogy itt van és alig hogy megviselte a kazematták gyilkos levegője. Különben, ha tetszik, idehivom, beszéljen vele.

Az ezredes kinyitotta az ablakot, egy kissé kihajolt és torkaszakadtából kiáltott:

A bundás ember nem felelt, de lánczainak csörrenése tudatta a szobában levőkkel, hogy a szoba felé tart. Egyszerre csak felnyilt az ajtó és Rózsa Sándor alakja megjelent a küszöbön.

Rózsa Sándor belépett a szobába, melynek közepén megállt és a polgármester felé fordult. Dehogy is volt igaza az ezredesnek, mikor azt mondta, hogy ezt a kemény embert alighogy megviselte a tizennyolcz évi rabság alatt a kazematták gyilkos levegője. Nagyon is megviselte. A hajdani délczeg legényből nem maradt más, mint testének nagysága. Még mindig szép szál ember volt, daczára annak, hogy haja, bajusza és szakálla nagyon is megszürkült. Azelőtt piros barna egészséges arczszine, a hosszu fogságban sárgás lett és ha a kezén és lábán lánczokat hordozó ember járkált, akkor volt csak látható, mennyire meggörbült a háta a 18 év terhe alatt.

Rózsa Sándor megállt a polgármester előtt és jobb kezével sürü, fehéredő bajuszát felfelé pederve, várta a polgármester megszólitását.

- No jó, szólt a polgármester, volt reá időd elég, most figyelj ide, akarsz pénzt keresni?

- Minek nekem a pénz, felelt vállát vonva Rózsa Sándor, kapok én itt mindent, ami dukál, még a mogyorófa-pálczából is. Különben mit akar a nagyságos ur tőlem?

- No, ide ugyan be nem jön viz, mi biztosságban vagyunk, szólt közömbös hangon a rab.

- Én, már mint én? - nevetett Rózsa Sándor, mi közöm nekem a vasuti hidhoz?

- Megkapom érte a szabadságomat, felment engemet a munkámért, a nekem minden három hónapban dukáló ötven botütéstől? - kérdezte metsző gunynyal a rab.

- De gondolja meg csak, rimánkodott a polgármester, ha a hid bedől, mennyi ember elpusztul aztán az árviz által.

- És ezt én gondoljam meg? Gondolja meg ezt a polgármester ur és segitsen, amint tud. Hiszen azért polgármester.

- Ne szemtelenkedj ficzkó, kiáltott dühösen a polgármester, vagy rendre tanittatlak.

- Hohó, kiáltott most Rózsa Sándor, lám, lám, most már ficzkó vagyok, akit megtanittat. Most már a polgármester ur szint vall és ugy beszél, amint az ilyenfajta emberrel, mint én vagyok, rendesen beszélni szokott. No jó! De most tudja meg a nagyságos ur, hogy én bármilyen összegért sem akarok a hid mentésén dolgozni és ami aztán a tanittatást illeti, erre a polgármester urnak semmi joga nincs. Itt az ezredes ur, ez parancsolhat velem, mert ez a komendánsom, mástól parancsot nem fogadok el, és a ki hozzám oly módon jön, mint az imént a polgármester ur, annak neki megyek és kidobom, még ha tizszer polgármester is!

- Ezért rögtön 25 botot fogsz kapni, kutya magyar! kiáltott az ezredes és az asztal felé ment, hogy a csengetyüt meghuzza.

Az ezredes altisztje volt az, aki most belépett. A káplár sürgönyt tartott a kezében és miután szabály szerint tisztelgett, harsány hangon mondta:

- Jelentem alázatosan, ezredes ur, éppen hozták ezt a sürgönyt. - Az ezredes átvette a sürgönyt, felbontotta és mielőtt még elolvasta volna, oda szólt:

- Ordonnáncz, vigye magával ezt a rabot és méressen rögtön huszonötöt rá!

Rózsa Sándor egy szót sem szólt, hanem éppúgy mint a káplár, katonásan tisztelgett és a káplárral együtt elhagyta a szobát.

Az ezredes orrára tette a pápaszemét, benézett a sürgönybe és felkiáltott:

De az ezredes nem felelt. Odasietett az ajtóhoz, felnyitotta és torkaszakadtából kikiáltott:

- Rózsa Sándor! Legkegyelmesebb urunk, a császár, megkegyelmezett neked, mától fogva szabad vagy, haza mehetsz hazádba, Magyarországba!

Az erős, nagy ember elsápadt és egész testében reszketni kezdett. Nem akarta elhinni az örömhirt és reszkető hangon kérdezte:

Rózsa Sándor kábultan, reszketve hallotta az örömhirt. Megszabadul! Elhagyja a kufsteini pokolt! Ismét hazájába mehet. Az erős ember zokogni kezdett, mint egy gyermek, mig aztán az ezredes rideg hangja ismét lecsillapitotta örömét.

- Rózsa Sándor, szabad vagy, majd leveszik a lánczaidat és mehetsz egyelőre a városba, mig haza utazhatol. Ha a vasat levették, szedd össze a czokmókodat és jelentkezzél nálam!

De a káplár nem mozdult. Ott állt, mint a fal, szalutált és harsány hangon mondta:

- Ah, igazad van, fiam - szólt az ezredes! Azt a huszonötöt a sürgöny vétele előtt diktáltam, az megmarad. Hogy könnyebb legyen neki a bucsuzás!

A káplár a rabbal távozott. Az ezredes pedig dühösen a polgármester felé fordult és felkiáltott:

- No tessék, polgármester uram, ilyen bolond világot élünk mi manap. Felülkerekedett ismét az a kutya rebellis magyar! A magyar miniszterium diktál és a császár ő felsége engedelmeskedik!

E pillanatban az udvarról felhallatszottak a pálcza-ütések, melyekkel a szokott taktusban lent az udvarban Rózsa Sándort bucsuzóul traktálták. Az ezredes felnyitotta az ablakot és a polgármesterrel együtt kihajolva nézték az undoritó jelenetet, gyönyörködtek a kinzott ember jajgatásán. Mikor elhangzott az utolsó ütés, az ezredes becsapta dühösen az ablakot és nevetve mondta:

E pillanatban három mozsárlövés dördült el a várost körülvevő gáton. A polgármester felugrott és ijedten felkiáltott:

És kirohant a szobából. - A vasuti hid tényleg óriási robajjal bedőlt, miután az árviz elvitte magával az azt védő alámosott gátat. A viz most csak ugy ömlött Kufstein város felé, hol csakhamar három láb magasságra emelkedett az utczákon.

Rózsa Sándort pedig, miután lekötötték a deresről, bekisérték a fegyház kovácsműhelyébe, ahol megszabaditották lánczaitól. Aztán bekisérték börtönébe, ahol összeszedte holmiját és néhány szóval elbucsuzott társaitól. Öt perczczel később ott állt az ezredes előtt.

- Eszem ágában sincs - felelt Rózsa Sándor, ezredes ur elfelejti, hogy már nem vagyok a rabja.

- Ezredes ur, ne tessék káromkodni, én szabad vagyok és a most kapott 25 ütésért is fel fogom jelenteni ezredes urat.

- Nem én! Ahhoz a 25 bothoz már nem volt joga, mert már itt volt a császári kegyelem.

Az ezredes nem felelt, hanem dühösen járkált fel és alá. Aztán megállt, felnyitotta a nagy rabkönyvet, amelyben kikereste a Rózsa Sándorra vonatkozó adatokat és az elbocsájtó levelet megirva, azt mondta:

- Rózsa Sándor, a rabkönyv szerint neked munkád után nyolczvanhét forint hatvan krajczár jár. Ezenkivül utiköltség fejében harminczöt forintot kapsz. Ez összesen százhuszonkét forint hatvan krajczár. Itt a pénzed, olvasd meg! Helyes?

Rózsa Sándor a pénzt és az elbocsájtó levelet gondosan nagy kék kendőjébe kötötte és ezt lájblija zsebébe dugta. Aztán felvette bundáját, melyet a tizennyolcz évi fogság alatt a rab-ruhatárban bizony elég jól megviseltek a molyok és pörge kalapját a fejére téve, mondta:

Ezzel megfordult és kiment a szobából. Egyenesen a nagykapu felé ment, ahová az ezredes már előzetesen odaküldte az ordonnánczot. A kapu előtte felnyilt, ő kilépett. Szabad volt.

A zugó esőben lefelé haladt a hegyről a város felé. Mit törődött az esővel? Hiszen most szabad volt. Gondolataiba merülve haladt előre a jól ösmert uton, mig egyszerre csak a lábain valami nedvességet érzett. Lenézett és látta, hogy vizben állt, a viz a csizmákon áthatolt a lábaihoz. És most látta, hogy előtte az egész vidéket ellepte a viz. Maga előtt látta Kufstein városát, de hogy jusson oda, mikor a viz mindinkább nagyobb lesz?

Rózsa Sándor körülnézett, de sehol sem látott utat, melyen a városba lehetett volna jutni. Erre aztán gondolt egyet, visszafelé fordult és lassan felfelé ment a várnak, gondolván, hogy ahol őt tizennyolcz éven tartották, majd csak megtartják még egy-két napig, mig az árviz elmulik.

Mikor a kapuhoz ért, éppen kijött az ezredes az adjutánsával. Az ezredes naponként körüljárta a vár falait és megnézte a rabokat munkájuknál. Rózsa Sándor az ezredes elé állt és kalapját megemelve szólt:

És az ezredes tovább haladt. Rózsa Sándor pedig a bunkósbotjára támaszkodva az ezredes után nézett és fejcsóválva mormogott:

- Lám, lám! Megkegyelmeztek és most már még a fegyházba sem eresztenek be!

És aztán ismét lassan haladt a város felé. A vizhez érkezve éppen azon gondolkozott, hogy ne menjen-e a vizen keresztül a városba, mikor egy csónakot látott a viz közepén. Kiáltott az evezőknek és azok feléje eveztek.

Igy jutott aztán a városba. Egy korcsma előtt megálltak. Két rézsutosan felállitott erős deszkán kellett az első emeletre felmászni, mert a földszinti helyiségek viz alatt álltak. Mikor ily módon bejutott az ideiglenes vendégszobába, szemközt állt a polgármesterrel, aki a korcsma tulajdonosa volt.

- Kiszabadultam a börtönből. Megkegyelmezett a császár. Éjjeli szállást kérek!

- Én megfizetem a szállást, de egy lépést se megyek innen, felelt Rózsa Sándor és leült egy padhoz.

A korcsmáros nem felelt. Kötelessége volt pénzért szállást adni. Oda állitott a megkegyelmezett elé egy korsó sört és egy tál burgonyát és mogorva hangon mondta:

Ott is töltötte Rózsa Sándor a bundájába burkolózva a kemény padon szabadságának első éjjelét.

Pest-Buda hetek óta örömmámorban uszott. A kiegyezés a király és a nemzet között megtörtént. I. Ferencz József 1867. február havában kinevezte a felelős magyar miniszteriumot, melynek miniszterelnöke Andrássy Gyula gróf lett. Még a miniszterium kinevezése előtt a király általános kegyelmet adott minden 1849 óta elkövetett politikai bünért. A király megkegyelmezett a szabadságharcz hőseinek és államférfiainak és megengedte, hogy visszajöhessenek mindnyájan. Még Kossuth Lajos is, de ez nem fogadta el a megkegyelmezést, nem ismerte el a király és a nemzet között történt kiegyezést, mert ő ezt a kiegyezést a magyar nemzetre nézve károsnak tartotta és kint maradt Turinban, az önkénytes számüzetésben, távol az általa oly forrón szeretett hazától. Ellenben visszajöttek csekély számu kivétellel a külföldön élt emigránsok, visszajött Pulszky Ferencz és Perczel Mór, Irányi Dániel és Vetter gróf, Helffy Ignácz és Házmán Ferencz és kiszabadultak börtöneikből mindazok, akiket a szabadságharcz után az önkényuralom hóhérjai börtönbe küldtek.

1867 junius 8-án Ferencz József királyunkat a budavári Mátyás templomban megkoronázták Szent István koronájával és most már az osztrák császárból alkotmányos magyar király lett.

És a koronázás után a király megkegyelmezett számtalan közönséges büntettekért elitélt rabnak is, elengedvén nekik a még hátralévő büntetési idejüket.

Egy nap aztán a hivatalos lap hirül hozta, hogy a király ő felsége magyar igazságügyminiszterének előterjesztésére kegyelmet adott Rózsa Sándornak, a Kufsteinban fogva tartott hajdani betyárnak, a későbbi csikós huszárvezérnek is.

A hir Pest-Budán nagy feltünést keltett. Hiszen a pesti nép oly keveset tudott a szabadságharcz hőseiről, és talán sohasem hallott arról, hogy mit művelt Rózsa Sándor a csikós huszárok élén. Ellenben igen jól tudták Pesten, hogy a hadi törvényszék Rózsa Sándort több rendbeli közönséges rablásért és gyilkossági kisérletért életfogytiglani sulyos börtönre itélte és bámultak azon, hogy miért kegyelmez meg a király egy ilyen veszedelmes embernek? Mert azt, hogy Rózsa Sándor rettegett betyár és rabló volt, hogy gyilkossági kisérletet követett el Kercsey Andor szegedi rendőrkapitány ellen, arra még igen sokan emlékeztek, mert az önkényuralom kormánya akkoriban minden itéletet falragasz által hozott köztudomásra.

Tehát Rózsa Sándornak megkegyelmezett a király. Nagyon sokat beszéltek erről mindenütt Pesten és kiváncsian kutatgatták, vajjon kinek köszönhette a hirhedt alföldi betyár megkegyelmezését. És végre megtudták és mikor megtudták, senki sem merészelte többé e megkegyelmezést rosszakaratulag birálni, sőt ellenkezőleg, most már mindenki örült Rózsa Sándor megkegyelmezésének.

A jó pestiek megtudták ugyanis, hogy Rózsa Sándor megkegyelmezését egy nőnek köszönhette, egy urnőnek, ki éveken keresztül szenvedett a kufsteini kazemattákban, mert a magyar szabadságharcznak lelkes hive volt. A pestiek megtudták, hogy ama köztiszteletben álló urnő, a ki Rózsa Sándor megkegyelmezését kieszközölte, nem volt más, mint Teleky Blanka grófnő, a szabadságharcz egyik legnemesebb részese.

És hogy a már Kufsteinból régóta kiszabadult grófnő oly melegen érdeklődött az alföldi betyár sorsa iránt, annak is megvolt a maga oka. Teleky Blanka grófnő, akit barátnője Leövey Klára önként követett a kufsteini fogságba, Kufsteinban megismerkedett Rózsa Sándorral, aki mikor először hallotta, hogy a kazemattákban két magyar urnőt is tartanak fogságban, mindent elkövetett, hogy velük érintkezhessék, nekik kis szolgálatokat tehessen.

Bár a várparancsnok és fogházigazgató, Brázovics Milán ezredes szigoruan ügyelt arra, hogy a közönséges rabok ne érintkezhessenek a politikai rabokkal, a rebellisekkel, amint ő mondta, egy cseppet sem törődött azzal, ha a rabok a két fogvatartott nő ablaka előtt megállottak és illemsértő dalokat énekeltek és azokat minden módon bosszantották.

Hogy ezt az ezredes megengedte, mig másrészt nem türte, hogy a közönséges rabok a politikai rabokkal érintkezzenek, annak is megvolt a maga oka. Még pedig a következő: Mikor a politikai rabok mindinkább nagyobb számban érkeztek Kufsteinba, Brázovics Milán ezredes, ki mint határőrvidéki horvát, természetesen gyülölője volt minden magyarnak és a ki aztán azonkivül, mint minden császári tiszt szive mélyéből gyülölte a magyar rebelliseket, Brázovics Milán ezredes tehát már gyülöletből sem akart különbséget tenni politikai rab és közönséges rab között és ezeket mind együtt hagyta. Csak természetes dolog volt, hogy a politikai rabok elkülönitették magukat a közönséges raboktól, és ezekkel még érintkezni sem akartak. Ennek aztán ismét az volt a következménye, hogy a közönséges rabok meggyülölték a politikai rabokat és ezeket főképp az első időkben minden módon sértegetni és bosszantani igyekeztek. Ez addig tartott, mig a közönséges rabok tulnyomó számban voltak, de aztán megszünt, mikor a politikai rabok száma lényegesen nagyobb lett a közönséges rabok számánál és most már a «lázadók» ökleikkel toroltak meg minden rajtuk esett sérelmet. Igy aztán meglett a béke köztük, de megmaradt a közönséges raboknál a gyülölet a kevély és büszke lázadók iránt. Együtt mentek most a sánczokba dolgozni, együtt laktak a kazematták börtöneiben, de nem érintkeztek egymással.

Ez tartott 1852-ig. Ez évben Hauslab tábornok, Ferencz József császárnak volt katonai nevelője és az osztrák-olasz hadseregnek akkori vezérkari főnöke, meglátogatta egyik katonai szemle utja alkalmával Kufstein várát is és miután az összes erőditéseket, épületeket és készleteket alaposan megszemlélte, börtönből-börtönbe járt, kisérve Brázovics ezredestől és egyenként kérdezte a rabokat, nincs-e valami panaszuk. A rabok jól ösmerték már az efféle szokásos kérdések valódi értékét és óvakodtak panaszokkal előállni. Jól tudták, hogy ott áll a tábornok mellett a szigoru ezredes és tudták, hogy a tábornok, aki ma tovább utazik, amint elhagyta Kufsteint, elfelejti a raboktól hallott panaszokat, mig az ezredes-várparancsnok itt marad és keservesen érezteti azokkal a haragját és a bosszuját, a kik elég vakmerők voltak, hogy panaszkodtak a szemlélő tábornoknak.

Tehát Hauslab altábornagy Kufsteinban volt, sorba járta be a börtönöket és minden rabtól kérdezte: Hogy hivják? Miért, mióta van itt, meddig marad és hogy van-e valami jogos panasza? Senki sem állt elő panaszszal. Végre a tábornok belépett egy nagy közös börtönbe, melyben 15 közönséges és 23 politikai rab volt elzárva. A tábornok sorban intézte a rabokhoz a szokott kérdéseit, a szokott eredménynyel, azaz senki sem mert panaszkodni. Végre Hauslab tábornok egy óriási termetü rabhoz ért, kinek kezén és lábán nehéz vas volt.

A rabok csodálkozva néztek össze, Brázovics ezredes dühösen harapdálta ajkait, mig Hauslab tábornok, nagy szürke szemeit a bátor rabra szegezve, jóakarólag mondta:

A tágas teremben egy pillanatra síri csend uralkodott, mikor Semsey Sámuel egy lépéssel előlépve, mély, öblös hangjával igy kezdte:

- Tábornok uram, mi itt vagyunk Kufsteinban száznegyvenketten, mind a hadi törvényszék által lázadás miatt elitélt politikai rabok. A haditörvényszék lázadásnak mondta, amit mi hazánk szabadságának védelmében elkövettünk. Az idők változhatnak és ki tudja, tábornok ur, vajjon egy közeli jobb idő nem fogja-e a hadi törvényszékek jogtalan és igazságtalan itéletét helyreigazitani?!

- Ezt ellenségeink mondják, de nem akarok erről vitatkozni. Mi saját legjobb meggyőződésünk szerint cselekedtünk. Elitéltek bennünket, elitéltek politikai büntettekért és nem én mondom, hanem a történelem tanitja, mennyire változtak gyakran a politikai nézetek. Akit tegnap mint lázadót elitéltek, holnap mint szabadsághőst ünnepelték. Nem hiszem, hogy mi elérjük azt az időt, amelyben rólunk is másképpen fognak itélni, de mégis azt hiszem és az a panaszom, hogy az nincs rendjén, hogy bennünket, politikai foglyokat, közönséges büntettekért elitélt rabokkal zárnak össze. Ez tábornok ur, még tulmegy a haditörvényszék szigorán is és ezért jogorvoslást kérek társaim nevében is.

- Panaszát jogosultnak tekintem, Semsey és azt a császár ő felsége elé fogom terjeszteni.

Hauslab altábornagy pedig Brázovics ezredeshez fordult és parancsoló hangon mondta:

- Ezredes ur, mig legfelsőbb helyről eziránt intézkedés történik, addig az én felelősségemre, meghagyom önnek, hogy a politikai rabokat a közönséges raboktól különitse el.

Még aznap este Hauslab altábornagy elutazott, Brázovics ezredes pedig, ki jól tudta, mennyire áll Hauslab a császár kegyében, még aznap elkülönitette a politikai rabokat a közönséges raboktól.

Teleky Blanka grófnő Leövey Klárával egy félesztendővel később érkezett Kufsteinba és Brázovics ezredes szokva ahhoz, hogy a kapott parancsokat szó szerint kell teljesiteni, a nőkre nem alkalmazta a politikai rabokra nézve kapott parancsot, lévén abban csakis rabokról és nem rabnőkről szó. Külömben is, mióta Kufstein állt, sohasem voltak ottan rabnők és a derék ezredes csak azért adott a két nőnek külön szobát, mert a fogház házirendszabályai értelmében nem volt megengedve férfiakat és nőket egy szobába összecsukni. De még mindezen kivül Brázovics ezredes nőgyülölő volt, agglegény létére nem is türt a maga közelében nőket, háztartását az ő «Bursch»-ja tartotta rendben, a ki neki nemcsak főzött és sütött, hanem még a fehérruháját is mosta. Ne is jöjjön az ő házába nőszemély soha se, szokta dörmögni, mert a nőszemélyektől ered minden baj és szerencsétlenség!...

És most egyszerre a nyakára küldöttek két nőt, rabnőt, még pedig abból a magyar rebellis fajtából. Ah, mennyire gyülölte Brázovics ezredes ezt a két nőt! Mit törődött ő azzal, hogy az egyik Teleky Blanka grófnő volt. Semmit. Neki ez a grófnő nem volt egyéb, mint forradalmár, lázadó, aki merészelt az ő császárja ellen fegyvert emelni és akit aztán a császári hadi törvényszék ide küldött Kufsteinba, az ő keze alá, hogy bűnhödjön merészségeért. Jó kézre bizták a szegény grófnőt, mikor Brázovics kezére bizták.

Mikor a grófnő három napig volt Kufsteinban, panaszra jelentkezett a várparancsnokhoz. Brázovics ezredes azt üzente vissza, hogy ő csak akkor engedi magához panasztételre a rabokat, ha azok már legalább is négy hetet töltöttek Kufsteinban. A derék ezredes elfelejtette, hogy magyar nőkkel van dolga. Másnap a kulcsár jelentést tett a várparancsnoknál, hogy a két rabnő tegnap reggel óta nem evett, nem ivott semmit, ott áll érintetlenül szobájukban az étel és a vizes korsó.

- Hagyja csak, rivallt az ezredes a kulcsárra, majd esznek, isznak, ha megéheznek és megszomjaznak.

De nem ittak, nem ettek. A következő napon a kulcsár ismét jelentést tett, hogy a két nő nem evett, nem ivott semmit.

- Donnerwetter! kiáltott az ezredes, minek is küldték ide ezt az asszonynépet. Kulcsár!

- Menjen le az asszonyokhoz és mondja nekik, hogy megkorbácsoltatom őket, ha rögtön nem fognak enni és inni!

A kulcsár szalutált, megfordult és távozott. Néhány percz mulva azonban visszajött.

- Jelentem alázatosan ezredes uram, azt üzente a grófnő az ezredes urnak, hogy ha mégegyszer ilyesmit merészelne nekik üzenni, akkor mindketten rögtön öngyilkosságot követnek el.

- Tyüh, azt a szentséges szent mennydörgős mindenét ezeknek a kutya magyar rebellis asszonyoknak! Azt mondották?

- Jelentem alázatosan ezredes uram, a grófnő a grófnő... azt mondta, hogy... hogy...

- Azt mondotta, hogy ha ezredes urnak csak egy csepp bátorsága van, akkor merjen ide hozzám jönni és engem a megkorbácsoltatással fenyegetni!

E szavakra az ezredes szinte megdermedt. Ilyen vakmerőséget vele szemben eddig még a legmerészebb rab sem bátorkodott tanusitani! És ez a magyar grófnő merészeli? Ah, ez hallatlan, ezt nem szabad megtorlás nélkül hagyni. Brázovics ezredes felelni akart, de a szó bent rekedt a torkában. Csak ugy szédült és káprázott a dühtől. És mikor végre megemberelte magát, akkor egy ideig fel és le járt a szobában, aztán fejére nyomta a sapkáját és csak annyit mondott a kulcsárnak:

És dühösen rohant az udvaron át a 1. számu kazematta épülethez, melynek 14. számu börtönében volt a két magyar nő elzárva.

A kulcsár az ezredes parancsára felnyitotta a 14. számu börtön ajtaját és az ezredes berontott az alacsony börtönbe, mely csekély világosságát egy, a szoba tetőzetében levő piszkos ablakon át nyerte.

- Akkor vegye le a sapkáját a fejéről, ha hölgyekkel beszél, szólt hideg hangon a grófnő és odalépett az ezredes elé.

Tovább nem folytathatta beszédét a derék ezredes, mert a grófnő leütötte az ezredes fejéről a sapkát, és aztán nyugodtan, mintha semmi sem történt volna, kérdezte:

Az ezredes a dühtől reszketve nézett a két nőre, azután a vad gyülölet hangján mondta:

Az ezredes elsápadt, megfordult és szó nélkül az ajtó felé ment. De Teleky Blanka grófnő gyorsan elébe sietett, utját állta és parancsoló hangon kiáltott rá:

- Ezredes ur! Ön merészelt bennünket a megkorbácsoltatással fenyegetni. Tudatom önnel, hogy én Teleky Blanka grófnő vagyok, politikai bűnért vagyok elitélve és ma-holnap meg fognak nekem kegyelmezni. Vegye tudomásul, hogy ha még egyszer ilyennel bátorkodik fenyegetni, akkor itt két holttestet fog találni, de lesz módomban, mielőtt meghalok, a világgal tudatni, hogy milyen pimasz, aljas és kegyetlen gazember az a Brázovics ezredes, akire az osztrák császár a magyar politikai rabok sorsát bizta. És most ezredes, takarodjék innen, ne rontsa jelenlétével itt az amugy is rossz levegőt!

És e szavaknál Teleky Blanka grófnő büszkén, mint egy királynő, az ajtóra mutatott.

Brázovics ezredes hörgő lélekzettel és a dühtől eltorzult arczczal hallgatta a grófnő szavait, melyek ostorcsapásként érték. Szótlanul kitántorgott és dühösen becsapva a börtön ajtaját, szinte feltépte egyenruhájának gombjait és mély lélekzetet véve, magához intette a kulcsárt, ki némi kárörömmel szemtanuja volt az egész jelenetnek.

- Készitse a derest az udvarra, félóra mulva minden készen legyen a botozáshoz.

- Egy szót se! Félóra mulva minden készen legyen,... majd megtöröm én ennek az asszonynak a gőgjét!

És ezzel Brázovics ezredes felrohant az irodájába, hol ujabb meglepetés várta. Már várt reá az adjutánsa, sürgönyt tartva a kezében.

Az ezredes az ablakhoz rohant. Lent az udvarban Wokurka kulcsár éppen az udvar közepére helyezte a végzetes padot, mig helyettese több csomó vesszőt dobott egy a pad közelében álló dézsa vizbe.

- Rakja ezt mind tüstént el, másként határoztam. Aztán jöjjön fel hozzám.

- Igen, másként határoztam. Nem lehet előkelő nőkkel igy bánni, menjen le a grófnőhöz és mondja meg neki, hogy Brázovics ezredes parancsnok beszélni akar vele.

A kulcsár bámulatában még a száját is nyitva felejtette e szavak hallatára és fejcsóválva nézett a főnökére, hogy nem hibbant-e meg az esze.

- Nos, mit néz? Siessen Wokurka, - kiáltott Brázovics, mire a kulcsár távozott. Néhány percz mulva visszajött.

- Jelentem alázatosan ezredes uram, a grófnő azt mondta, hogy szivesen fogja holnap délelőtt fogadni az ezredes ur látogatását, ha az ezredes ur megigéri...

- Hogy illedelmesen fogja magát viselni, felelt a kulcsár az ezredes előtt meghátrálva.

Az ezredes, ki minden áron szerette volna kudarczát a kulcsár előtt elleplezni, e szavaknál felkaczagott és kedélyes hangon mondta:

- Igaza van szegénynek. Bátor, merész nő. Az ilyent szeretem. Nos, mondja meg neki, hogy meg lesz velem elégedve. Holnap délben elmegyek hozzá.

Másnap délben az ezredes tényleg benyitott Teleky Blanka grófnő börtönébe. Egy pillanatig szótlanul ott állt a gyönyörü szép, fejedelmi tartásu grófnő előtt, aztán halk hangon mondta:

- Egy szót se többet erről, ezredes ur, szólt a grófnő, mivel szolgálhatok?

- Méltóságos asszonyom panaszra jelentkezett hozzám és én jöttem a panaszait meghallgatni.

- Köszönöm, ezredes ur, köszönöm. Nézze csak ezredes ur, a rabok naponta illetlen szavakat kiáltanak az ablakon át a szobámba.

- A napokban érkezett méltóságod részére ezer forint, a pénz őrizetem alatt van, szólt Brázovics.

- Megengedi méltóságos asszonyom, hogy abból a pénzből vehessek két ágyat és ágynemüt?

- De méltóságos asszonyom csak nem tarthatja rendben a szobáját egyedül, nekem pedig női cselédem nincs és a városból nem szabad idegent ide beeresztenem.

- De kérem, ezt csak nem engedhetem, méltóságos asszonyom, szólt tiltakozólag a fogházparancsnok, majd kifundálok én valamit.

- Hopp, megvan, méltóságos asszonyom. Igy aztán jó lesz. Van nekem egy rabom, magyar ember, hajdanában hires rabló volt, valami Rózsa Sándor.

- Ezt az embert megbizom majd azzal, hogy itt mindent tisztán tartson és hogy méltóságodat kiszolgálja.

- Veszedelmes? Hogyan is lehetne veszedelmes, mikor mindig két fegyveres katonát küldök vele. És aztán még örülni is fog annak, hogy legalább a saját nyelvén beszélhet önökkel. Ne méltóztassék tőle egy cseppet se félni.

- Én nem szoktam senkitől se félni, szólt büszke hangon a grófnő és mivel nincs valami jobb, szivesen elfogadom ajánlatát.

Az ezredes meghajtotta magát és bucsuzott. Bucsuzás alkalmával megigérte, hogy gyakran jön utána nézni, vajjon nincs-e a hölgyeknek szükségük valamire, vagy talán valami panaszuk. Aztán az ajtó felé indult és azt már felnyitni akarta, mikor a grófnő visszahivta.

- Mondja csak, ezredes ur, mi történt, hogy oly hirtelen megváltoztatta a magaviseletét? - kérdezte Teleky grófnő.

- Méltóságos asszonyom, nem történt semmi, csak beláttam magaviseletem illetlenségét.

- Ne, ne beszéljen igy, ezredes ur, beszéljen őszintén velem, mondta a grófnő, ezredes ur mondja az igazat, itt a megkegyelmezésem?

- Dehogy is van, mondta az ezredes, oly gyorsan nem kegyelmeznek senkinek se Bécsben.

- Jól van, jól van, ezredes ur, szólt bús hangon a grófnő és barátnéját megölelve és megcsókolva, a lemondás hangján mondta:

Az ezredes még néhány perczig ott állt az ajtónál és várta a grófnő megszólitását, de mivel ez néma maradt, szépen lassan visszahuzódott a zárkából és becsukta ajtaját.

- Hogy a menydörgős menykő csapjon közétek! Hej, ha nem érkezett volna az a bolondos sürgöny, másként beszéltem volna én most veletek!

Mikor aztán az irodájába ért, rögtön maga elé vezettette Rózsa Sándort.

- Te magyar kutya! - kiáltott a két szuronyos katona között álló csikósra, vigyázz a szavamra! Itt van két magyar rebellis hölgyrab, te fogod őket kiszolgálni, mondom, hogy illedelmesen viselkedjél, mert ha a hölgyek panaszkodnak, 25 botot kapsz. Értetted?

- Értettem, nagyságos ezredes uram, felelt Rózsa Sándor hosszu bajuszát pödörve, értettem, ezredes ur, szobaleányt akar belőlem csinálni.

- Hallgass, kutya, vagy rögtön deresre huzatlak. Holnap reggel kezdődik meg szolgálatod és most halbrechts! Mars!

Másnap délelőtt 10 órakor két szuronyos katona és Wokurka kulcsár kisérte Rózsa Sándort Teleky Blanka grófnő börtönéhez. A kulcsár előbb a börtön ajtaján kopogott és csak mikor a grófnő ezt mondta, «tessék», - nyitotta fel a börtön ajtaját.

- Jelentem alázatosan, méltóságos asszonyom, itt az a magyar rab, a ki mától fogva méltóságod szobáját rendben fogja tartani.

És ezzel Rózsa Sándorra mutatott, ki még mindig daczosan állott a két katona között.

- Ah, szólt a grófnő, szemeit Rózsa Sándorra szegezve, kend akar olyan szives lenni és nekünk a szobánkat tisztitani?

Rózsa Sándor már gorombán akart felelni, de mikor a szép asszony ragyogó szemei közé nézett, a goromba szó a torkán akadt. Mélyen meghajtva magát, halk hangon mondta:

Rózsa Sándor rögtön a szoba takaritásához látott, a mihez mint katona, kitünően értett. Mig rendbe hozta a szobát, a két urnő a kulcsártól kisérve végezte napi sétautját és csak akkor mentek vissza a börtönbe, mikor Rózsa Sándor a két fegyveres katonával feljött és jelentette, hogy rendben van a szoba. Délre Rózsa Sándor meghozta a városból az ebédet és estére a vacsorát.

Igy tartott ez hetekig, hónapokig, Rózsa Sándort annyira elbüvölte a nagyuri asszony szivélyessége, szeretetreméltósága és az a fenséges nyugalom és méltóság, amelylyel szomoru sorsát viselte, hogy örült, ha kis szolgálattal, vagy előzékenységgel gyarapithatta kényelmüket.

Olykor a grófnő, vagy Leövey Klára beszélgetésbe ereszkedett a puszta fiával és akkor könnyes szemekkel emlékezett meg szép hazájáról és az otthon és a külföldön levő kedveseiről. Néha aztán Rózsa Sándor elbeszélt egyet-mást életéből, csikóshuszár idejéből, aztán a grófnő csillogó szemekkel hallgatta az egyszerü ember elbeszélését a magyar bátorságról, a magyar katonák hőstetteiről. Egy alkalommal, mikor ismét nagy érdeklődéssel hallgatta Rózsa Sándor szájából életének elbeszélését, a grófnő csókra nyujtotta alabástromnál fehérebb kezét és könnyes szemmel mondta:

- Sándor barátom, ha az Isten innen kisegit engem, ha ismét visszatérhetek Magyarországba az enyéimhez, megemlékezem én kendről is!

- Méltóságos asszonyom, adja az Isten, hogy ez minél előbb megtörténjék, és hogy rólam is megemlékezzék...

Multak hónapok, évek, és a grófnő igérete volt a lassan őszülő rab egyetlen reménye. Rózsa Sándor szivében meggyökerezett a hit, hogy a grófnő ki fog szabadulni Kufsteinból, vissza fog adatni az övéinek, és hogy aztán beváltja igéretét. És ez a meggyőződés nemcsak, hogy vigasztalta Rózsa Sándort és megmentette a kétségbeeséstől, de erőt is adott neki arra, hogy a két urnőt is vigasztalja. A meggyőződés hangján mondta gyakran a grófnőnek, hogy okvetlenül ki fog szabadulni és hogy a méltóságos asszony által ő is vissza fogja nyerni szabadságát. A grófnő szomoru mosolygással szokta hallgatni a volt csikóshuszár beszédjét, és csak egyszer kérdezte:

- Mert tudom, méltóságos asszonyom, felelt Rózsa Sándor, a kártya is ugy mondta és a kártya nem hazudik. Azt mondta a Czigány Örzse kártyája, hogy kétszer fognak elevenen a föld alá temetni. Ime először már ide temettek a kufsteini föld alá. Hogy másodszor a föld alá temethessenek, szükséges, hogy innen kiszabaduljak. És ki fogok szabadulni innen, mert a kártya nem hazudik.

És a jóslat végre teljesült. Egy nap Brázovics ezredes szokatlan időben lerohant a grófnő börtönéhez. Éjfél volt és a két urnő már régóta aludt. Az ezredes daczára ennek kopogott a grófnő ajtaján. Blanka grófnő felriadt álmából és erős hangon kérdezte:

- Meg, méltóságos asszonyom, itt a sürgöny ő felsége kabinet-irodájából, ön szabad!

- Klára! Klára! Ébredj! Szabadok vagyunk, kiáltott a grófnő és sirva borult ébredő barátnője keblére.

A két urnő gyorsan öltözködött, a grófnő gyertyát gyujtott és megengedte az ezredesnek, hogy a szobába jöjjön.

- Méltóságos asszonyom, szólt az ezredes magát mélyen meghajtva a volt rab előtt, ön e pillanattól fogva szabad; itt a kabinet-iroda sürgönye és itt van az ön nálam őrizet alatt volt pénze és ékszere. Holnap reggel már hazafelé utazhatnak.

Csak természetes, hogy a grófnő és Leövey Klára már nem tértek ismét pihenőre. Az ezredes Rózsa Sándort hivatta, a ki, mikor meghallotta, hogy a grófnő megszabadult, felkiáltott:

Rózsa Sándor aztán összecsomagolta a két urnő holmiját és reggelig maradt a szobájuk előtt. Reggel aztán ő maga adta a hölgyek podgyászát az udvarra bejött kocsi bakjára és mikor kezet csókolt a kocsiba beszálló két hölgynek, reszkető hangon mondta:

Ismét multak hetek, hónapok, évek, Rózsa Sándor a börtönben megőszült, de Teleky Blanka grófnéról egy szót sem hallott többé. Lassan, lassan beletörődött abba a gondolatba, hogy a grófnő már rég megfeledkezett róla, és végre ő is megfeledkezett a grófnőről, nem is gondolt többé reá.

Pedig Teleky Blanka grófnő korántsem feledkezett meg igéretéről. Csakhogy, mikor ő 1860-ban hazaérkezett Pestre, akkor még nem tehetett semmitsem Rózsa Sándor érdekében. Hiszen őt magát is szigoru felügyelet alatt tartották, kémekkel körülvették és általa akarták kitudni bátyjának, gróf Teleky Lászlónak tartózkodási helyét. Egy ideig hire járt, hogy Blanka grófnő felesége lesz báró Wenckheim Bélának, ki feltünő módon udvarolt a szép grófnőnek. De mikor aztán bátyja öngyilkossá lett, a grófnő többé hallani sem akart a házasságról. Egyedül akart maradni, mérhetetlen fájdalmával és egyedül is maradt, sohasem ment férjhez.

Igy multak évek, mig egyszer aztán megérkezett a politikai tavasz, a kiegyezési tárgyalások. És mikor e tárgyalások sikeresen befejeződtek, mikor egykori udvarlója Wenckheim Béla báró az Andrássy minisztériumban elfoglalta a belügyminiszteri tárczát, akkor Teleky Blanka grófnő megemlékezett szaváról és egy nap fekete gyászruhában megjelent a belügyminiszter kihallgatási termében. A miniszteri segédtitkár, ki az előszobában jegyezgeti a kihallgatást kérelmező emberek nevét, amint a grófnő neki halk hangon megmondotta a nevét, rögtön be akarta jelenteni a grófnőt a kegyelmes úrnál, de ezt Teleky Blanka nem engedte.

- Várok én itt, mig a sor reám kerül, mondta a grófnő és helyet foglalt egy karosszékben.

De nem kellett várnia, mig a sor reá került, mert mikor a miniszter első csengetésére a segédtitkár bevitte hozzá a kihallgatásra jelentkezettek névsorát, a miniszter csak egy futó pillantást vetett a névjegyzékre, mikor a szeme a Teleky Blanka grófnő nevére bukkant.

- Mi ez? Mi ez? kérdezte Wenckheim báró, Blanka grófnő a váróteremben vár?

És anélkül, hogy bevárta volna a segédtitkár válaszát, Wenckheim kisietett a váróterembe és meglátva a grófnőt, odasietett és felkiáltott:

- Ah, kiáltott Wenckheim, amit ön kérelmez, az amennyiben tőlem függ, máris teljesitve van.

- És most kérem, grófnő, követeljen, szólt nevetve Wenckheim, és kivéve tárczáját, nevetve kérdezte:

- Nem a szegényeknek jöttem kérni, felelt komoly hangon a grófnő, hanem egy szegénynek.

- Szegényeknek, vagy egy szegénynek, szólt a mindig jókedvü Wenckheim, az egyre megy. Előre tudtam, hogy Blanka grófnő nem jön régi barátját meglátogatni, hanem az uj belügyminisztertől akar valamit kérni. No, de most mondja már, kedves grófnő, mennyit adjak, mit adjak annak a szegénynek?

- De hiszen onnan már az összes politikai rabok visszakerültek, szólt csudálkozva Wenckheim báró.

- Tudom, felelt halk hangon Blanka grófnő, de az én védenczem nem politikai rab.

- Kiszolgált bennünket, mig ott voltunk. Oly hű, oly szolgálatkésznek mutatkozott, megigértem neki, hogy közbenjárok az érdekében.

- De csak majdnem, szólt halk hangon és mosolyogva a grófnő, ha szépen kérem...

- De kedves Blanka, én nem vagyok igazságügyminiszter. Horváth Bódi megöl, ha a szakmájának ügyeibe beleavatkozom.

- Blanka, ki tudna kegyednek ellenállni, ha igy beszél? Megteszek mindent, ami csak lehetséges.

- No jó, megigérem, hogy kieszközlöm a megkegyelmezését, de önnek is tennie kell valamit az érdekében.

- Amikor a jövő héten a királyné ő felsége előtt meg fog jelenni, hogy megköszönje csillagkeresztes hölgygyé való kineveztetését, ő felsége szokott kegyességében hosszabb beszélgetésbe fog bocsátkozni kegyeddel. Meg vagyok győződve, hogy a felséges asszony néhány kérdést fog intézni kegyedhez kufsteini fogságára vonatkozólag, és ez alkalommal szóba hozhatja Rózsa Sándor sorsát, és megkérheti ő felségét, hogy kegyeskedjék valamit Rózsa Sándor megkegyelmeztetése tekintetében tenni.

- Dehogy, a felséges asszony jól tudja, hogy a király az ilyen beavatkozást nem szereti és nem is engedi. Még feleségének sem. De a királyné beszélni fog Horváth Boldizsárral és amint ez rajong a királynéért, sietni fog kivánatának eleget tenni.

- Köszönöm a jó tanácsot, báró ur, de azért ön is tegyen meg mindent, amit tehet.

- Megteszem, grófnő, megteszem, csakhogy várnom kell, mig Bódit egyszer jókedvében találom.

- Igy van ez naponként. Még az országházba is utánam jönnek. Igen örvendek, kedves grófnő, hogy kegyednek szolgálatot tehetek. Hej, ha az a szegény asszony, aki a leányával ugyancsak Rózsa Sándor érdekében nálam járt, tudná, mennyire javultak férjének esélyei.

- Férjének? szólt Blanka grófnő, hát Rózsa Sándor nős? Soha sem szólt nekem erről.

- Hát talán nem is a törvényes felesége, szólt Wenckheim, igen, igen, ugy is lesz az, hiszen az a nő nem is Rózsa Sándornénak jelentette be magát nálam, hanem... hogy is hivják, ah, igen, Veszelka Julcsának.

- Hát annak idején szép lehetett, nagyon szép, de azóta nagyon is megviselte az idő.

- Szegény asszony! Mennyire fog örülni! Hát ugy-e kedves báró ur, számithatok önre?

- Feltétlenül, kedves grófnő, szólt Wenckheim és udvariasan megcsókolva a grófnő kezét, kikisérte egészen az előszoba ajtajáig.

Minden ugy ment, amint azt Wenckheim báró a grófnőnek előre mondotta. Mikor Wenckheim először szólt Horváth Boldizsárnak, az akkori igazságügyminiszternek Rózsa Sándor szomoru sorsáról, Horváth Boldizsár dühösen reá förmedt:

- Miért megy az hozzád, miért nem jön hozzám? szólt most már szelidebb hangon Horváth.

- Hát nem mert a szegény, ismeri szigoruságodat, részrehajlatlanságodat és bocsásd meg Bódi, a te hires gorombaságodat is...

Ez hatott. Horváth Boldizsár, ki maga a megtestesült gyengédség és jóság volt mindenkivel szemben, Horváth Bódi, akinek oly nehezére esett valakitől valamit megtagadni, semmit sem hallott szivesebben, mintha hiresztelték az ő szigorát, hajthatatlanságát. Wenckheim báró ezt igen jól tudta és egy kis szünet után folytatta a beszédet:

- Hát kérlek szeretettel, Bódi, Blanka grófnő csak nem tehette ki magát annak, hogy rossz kedvedben találjon, és igy inkább hozzám jött.

- Ühüm, mormogott Horváth megelégedetten mosolyogva, mert tudja, hogy te szép asszonytól semmit sem tagadhatsz meg, hjah Béla, már én keményebb fából vagyok, nem hiába volt az apám csizmadia.

- Igen, a kutyabőr megvolt neki, csakhogy valamiképen eltünt. No, de sebaj, hát mit akar Teleky Blanka grófnő?

- Rózsa Sándor! Annak a hirhedt, gyilkos betyárnak a megkegyelmezését? Az lehetetlen! Jó helyen van az Kufsteinban.

- De a grófnő ugy kért,... Rózsa Sándor szolgálta ki Kufsteinban, kitünően viselkedett...

- Igen, elhiszem, de az lehetetlen, hiszen életfogytiglani fegyházra van itélve, annak még a büntetésének egy részét sem lehet elengedni.

- És aztán Blanka grófnő a megboldogult László grófnak egyetlen nővére.

- Hogyne szabadna, kiáltott Horváth, én megtagadom, a jog, az igazság ezt nem engedi. Nem tehetem, nem tehetem, de adok egy tanácsot.

- Hát akkor ne szólj, szólt Horváth Boldizsár, akkor mindörökké ott marad Kufsteinban.

- Jól van, jól. Az igazságosság palástja alá takarod a kegyetlenségedet. Szervusz, Bódi. Megyek a grófnőhöz.

- A királyhoz menj, kiáltott Horváth, addig majd gondolkozom, mit lehet az ügyben tenni!

Wenckheim távozott. Jól tudta, hogy megnyerte Horváth Boldizsárnál a játszmáját. Dehogy is ment volna a királyhoz, aki sohasem szerette a hivatlan beavatkozást. Szépen hazament és várta a dolgok fejlődését.

És ezek szépen fejlődtek. Teleky Blanka grófnőt Erzsébet királyné külön kihallgatáson fogadta. A királyné, az annyit szenvedett urnő iránt a legnagyobb szeretetreméltósággal viselkedett és részvéttel hallgatta a grófnő elbeszélését. A grófnő tényleg megemlékezett Rózsa Sándorról. Mikor a királyné kivánatára elbeszélt egyet-mást a kufsteini börtönben töltött időkről, ügyesen hozta szóba Rózsa Sándort, az alföld e hires alakját is, elbeszélte, hogy buzgólkodott Rózsa Sándor az ő szolgálatában és végre hangsulyozta, hogy az az ember már több, mint tizenhét év óta viseli Kufsteinban a rablánczokat. A királyné mélyen meghatva hallgatta a grófnő szavait és mikor végre felállt a pamlagról, melyen a grófnő mellett foglalt helyet, kezét csókra nyujtotta az uj csillagkeresztes hölgynek s meghatottságtól reszkető hangon mondá a grófnőnek:

- Boldognak érezném magamat, kedves grófnő, ha egy kivánságát teljesithetném.

- Ha felséged legkegyelmesebben kieszközölné ő felségénél Rózsa Sándor megkegyelmezését, szólt reszkető hangon Teleky Blanka.

- Jaj, kedves grófnő, szólt a királyné, majdnem megijedve, ez lehetetlen, felséges uram nem tür semmiféle beavatkozást az állam dolgaiba.

- Igy hát szegény Rózsa Sándornak nincsen semmi reménysége? - sóhajtott a grófnő.

- Dehogy nincs, nevetett a jóságos királyné. Én csak azt mondtam, hogy én magam nem eszközölhetem ki a megkegyelmezést felséges uramnál, mert nem türi, hogy az állam dolgaiba avatkozzam. E tekintetben az uram valóban hajthatatlan, sóhajtott a királyné, de azért ne gondolja ám, hogy én ott, ahol akarom nem birnék reá befolyást gyakorolni. Tudok én, csakhogy mindig közvetitőre van szükségem, aki akaratomat a királylyal közli. Most is igy fogok tenni; nézzük csak, kihez forduljak?

- Jaj, csak ahhoz a medvéhez ne, nevetett a királyné, az csupa igazságszeretetből elárulná az egész dolgot a királynak.

- Nem, nem, tudom én már kivel beszéljek, igy lesz ez a legjobban elintézve. Holnap magamhoz kéretem Deák Ferenczet és ha ő a dolgot a kezébe veszi, akkor legrövidebb idő mulva itthon lesz az az ember. Nos, bizza csak reám az ügyet, kedves grófnő, jó kézben van az.

A grófnő távozott és boldogan elbeszélte a kihallgatás lefolyását barátnéjának, Leövey Klárának.

Két nappal később, Deák a képviselőház folyosóján ülve, magához intette az éppen a házba érkezett Horváth Boldizsárt, az igazságügyminisztert.

Az ilyesmi nagy kitüntetés volt mindenkire nézve. Az öreg ur, amint Deák Ferenczet hivták, naponta a folyosón levő pamlagon ülve szivta el szivarját és ilyenkor mindig körül volt véve hiveitől, kik állva hallgatták adomáit. Ha aztán az öreg ur valakit magához hivott és maga mellé ültetett, hivei tudták, hogy Deáknak fontos beszélni valója van és lassan távoztak. Most is igy történt. Amint Deák Horváth Boldizsárt maga mellé ültette, többi hivei távoztak, ugy hogy Deák egyedül maradt Horváthtal.

- Parancsolj kérlek, szólt az igazságügy miniszter, helyet foglalva a haza bölcse mellett.

- Tudom, tudom, hogy óriási munkát biztak reád, és hogy kivüled nincs is ember, aki ezt a munkát kibirná. Tudom, mennyit dolgozol, mennyit kezdtél meg és mennyit fejeztél már be és ugy vélem, hogy is mondjam, ugy vélem, hogy munkálkodásodban egy kis hiba van.

- Egy kis hiba? Hogyan gondolod ezt, Feri bácsi? - kérdezte Horváth némi nyugtalansággal.

- Már ugy, hogy te Bódi, nagyon is komoly ember vagy, aki csak komoly munkával foglalkozik és nem törődik olyan száz meg száz aprósággal, amely a magad állásu embernek meghozza a kellő népszerüséget.

- Ez éppen a hibád, Bódi öcsém, még pedig nagy hibád, nevetett Deák. Nagy kincs ám az a népszerüség, csak tudni kell vele élni. Aztán azt, hogy neked nincs szükséged a népszerüségre, elhiszem, de te nem maradsz ám örökké igazságügyminiszter. Ha neked nincs is szükséged a népszerüségre, annál jobban kell az a tárczádnak. Gondold csak meg, Bódi, a tárczád az elképzelhető legkomolyabb, legridegebb, hiszen megijed mindenki, akinek az igazsággal dolga akad. És te még megveted azt a számtalan apró eszközt is, amely legalább a népszerüségnek egy sugarát meghozná a tárczádnak.

- De uram istenem, kiáltott Horváth, aki imádta az öreg urat, mitévő legyek?

- Nézd öcsém, te már hónapok óta vagy igazságügyminiszter és még egy embert sem ajánlottál a királynak kegyelemre.

- De kérlek, Feri bácsi, akit becsuktak, az mind megérdemelte a büntetését.

- Igen, igen, csakhogy Igazság istenasszony szemei be vannak kötözve, nevetett Deák.

- Majd ajánlok én neked valakit megkegyelmeztetésre, olyant, ami emelni fogja tárczád népszerüségét.

- Az lehetséges, felelt Deák, mert ezt általánosan várják. A királyné ő felsége is kivánja.

Horváth tágra nyitott szemmel nézett a nyugodtan ülő és szivarozó Deákra és ijedten felkiáltott:

- Azt már nem tudom, felelt Deák, de azt tudom, hogy kivánja, mert a felséges asszony küldött engem hozzád.

- Nem teheted? Miért nem? Mert szamár vagy, kegyelmes uram, dörmögött most már haragosan Deák Ferencz, aki jól tudta, hogy Horváth Boldizsárnál csakis vaskos gorombaságokkal lehetett valamit elérni.

- Mit? Mi van azzal az emberrel? Nem tudom mit vétkezett tényleg, és mit nem. De tudom, hogy 1849-ben, mint csikós huszár jó szolgálatokat tett a hazának és tudom, hogy 17-18 évi kufsteini rabságával bünhödött eleget minden büneért. De persze, hogy ilyen száraz, kegyetlen könyvmolynak, mint te vagy, beszélhet az ember.

- Ugyan hallgass, egyszer kérek szivességet tőled, azt is megtagadod. Ez aztán a jó barátság. No, köszönöm alásan.

- De hiszen megkegyelmeztetem, csak ne haragudjál már Feri bácsi, még holnap a királyhoz megyek, előterjesztem az iratokat, holnapután már a megkegyelmeztetés bent lesz a Budapesti Közlönyben.

- Ez már aztán beszéd, szólt még mindig haragosan Deák és egy kis szünet után hozzá tette:

- De, te Bódi, azt mondom, egy szót se a király előtt arról, hogy a felséges asszony küldött engem, különben egész életemben se beszélek hozzád egy szót se.

Másnap Horváth Boldizsár megjelent a király előtt és a király elé terjesztette Rózsa Sándor megkegyelmeztetését.

A király nem szólt semmit, fogta a tollát és aláirta a megkegyelmezést, mely aztán a következő napon megjelent a Budapesti Közlönyben.

A jóságos királyné pedig, amint Deák Ferencztől értesült a kihirdetett megkegyelmeztetésről, magához hivatta Teleky Blanka grófnőt és tudatta vele kérelmének teljesitését.

Wenckheim Béla báró, a belügyminiszter, most már nem tett semmi mást, mint hogy táviratilag pénzt küldött a kufsteini fogház parancsnokának, hogy küldje haza vasuton Rózsa Sándort.

De a belügyminiszter pénze már nem érte Rózsa Sándort Kufsteinban, Brázovics ezredes visszaküldte a pénzt, azzal a távirati jelentéssel, hogy Rózsa Sándor már utnak indult Pest felé.

- Terringettét, mondta Wenckheim, ez gyorsan ment. Blanka grófnő örülni fog, látni akarja volt szolgáját és magam is kiváncsi vagyok rá. Majd szólok Thaisznak, a főkapitánynak.

Wenckheim tényleg magához hivatta Thaisz főkapitányt és meghagyta neki, hogy állitson egy titkos rendőrt a déli vaspályához azzal a megbizással, hogy Rózsa Sándort megérkezésekor hozza fel hozzá a miniszteriumba.

Igy is történt. Két nappal később, Rózsa Sándor a reggeli vonattal megérkezett a déli vaspálya budai pályaudvarán. Amikor jegyét a perron ajtajánál elszedte tőle a vasuti szolga és ő megbámulva az indóházat, belépett a váróterembe, hozzájött egy uriasan öltözött ember és halk hangon mondta:

Rózsa Sándor bámulva nézett az uriemberre és aztán majdnem rideg hangon felelt:

- Azt elhiszem. Engem nem is ismer kend, de az apámat, a Beimler Mózsi pálinkást jól ismerte kend.

Rózsa Sándor egy pillanatig gondolkozott, aztán barátságosabb hangon mondta:

- Az vagyok. Beimler József a nevem és Pest szabad királyi városnak a rendőrbiztosa vagyok.

Rózsa Sándor ijedten nézett az előtte álló emberre és homlokát ránczba szedve, mondta:

- Ne féljen kend, Rózsa Sándor, semmi rosszat. Parancsom van, hogy kendet megérkezése után hintóba ültessem és felvigyem a kegyelmes urhoz.

- Melyik kegyelmes urhoz? Hát ahhoz, aki Teleky grófnő kérelmére kieszközölte a kend megkegyelmezését. Báró Wenckheim Béla magyar királyi belügyminiszter ő kegyelmessége látni akarja kendet és ott fogja kend találni Teleky Blanka grófnőt is.

- Ah, az a földre szállt angyal! - kiáltott Rózsa Sándor, hát ott lesz a grófnő is? Akkor menjünk uram, menjünk!

Beimler titkos rendőr beültette Rózsa Sándort egy fiakkerbe és felhajtott vele a várba. Korán volt még, a kegyelmes ur, még nem volt a hivatalban. Beimler elvezette Rózsa Sándort a Koszoru korcsmába és ott jó reggelit adatott neki. Egy óra mulva ismét elment vele a miniszteriumba és most már ott találta a kegyelmes urat. Bejelentette, hogy Rózsa Sándorral együtt az előszobában várja a kegyelmes ur parancsait.

Wenckheim báró rögtön magához hivatta Beimler titkos rendőrt. A miniszter levelet tartott a kezében és mikor a titkos rendőr belépett a szobájába, gyorsan kérdezte:

- Akkor üljön rögtön kocsiba, hajtasson a grófnőhöz és adja neki át ezt a levelet.

A következő pillanatban Rózsa Sándor a magyar királyi belügyminiszter előtt állt és kiváncsian nézett a nagy urra, hogy mit akar az tőle.

- Örvendek, hogy valamit tehettem érdekében, szólt a miniszter leereszkedő hangon.

- Köszönöm alázatosan kegyelmes uram minden jót, amit érdekemben tett. Isten éltesse kegyelmes, jó uramat.

- Majd megköszönheti neki személyesen, nemsokára itt lesz a grófnő. Mondja csak Rózsa Sándor, mit fog maga most Szegeden kezdeni?

- Tessék, szólt Wenckheim és ő is, Rózsa Sándor is az ajtó felé néztek.

Az ajtó felnyilt, és egy nagy sugár, szigoru arczvonásu uriember lépett a szobába.

- Bocsáss meg kegyelmes uram, hogy háborgatlak, de egy fontos akta, csak az aláirásodat kérem.

- Szervusz Gida, szólt a miniszter, jó hogy jöttél, hát hol van az az akta?

Ráday Gedeon gróf osztálytanácsos, a belügyminiszterium országos rendőrségi osztályának a vezetője volt az, aki belépett. Ráday átadta az ügydarabot a miniszternek, ki azt gyorsan aláirta és irás közben kérdezte:

Ráday megfordult és nagy, szürke szemeivel egy pillanatig nézett Rózsa Sándorra. Aztán ismét odafordult Weinckheimhoz és kemény hangon mondta:

Ráday ismét ránézett a megkegyelmezettre, aztán vállait vonva, rideg hangon mondta:

- Vissza fog térni ismét haramiás mesterségéhez, szólt Ráday Gedeon, - mit is kezdjen? ki fog rabviselt embernek munkát adni? Hidd el, kegyelmes uram, aki egyszer megszokta a rabéletet, elveszett az mindenkorra a tisztességes társadalom számára.

Wenckheim felelni akart, de most belépett az ajtónálló és jelentette, hogy Teleky Blanka egy más urnővel éppen a váróterembe érkezett.

Ráday Gedeon gróf erre vette az aktáját az iróasztalról és távozott, Wenckheim pedig odaszólt az ajtónállónak:

Teleky grófnő odasietett Rózsa Sándorhoz és kezét nyujtva neki, örömtől sugárzó arczczal mondta:

- Be, be, rebegett az erős ember, áldja meg az Isten érte, méltóságos asszonyom.

- Sándor, szólt a grófnő, maga hiven szolgált engem, fogadja ezt tőlem, ezzel akarok segitségére lenni a kezdet nehézségeiben.

- Dehogy is nem, nevetett a grófnő, hiszen maga volt a vigasztalóm ama nehéz napokban.

- Rózsa Sándor, szólt most komolyan Wenckheim, a király kegyelme kisegitette kendet a kufsteini börtönből, most ugy viselkedjék kend, hogy méltó legyen a király kegyére. Ma és holnap itt maradhat Pesten az én költségemre. Az az ember, a ki kendet ide hozta, majd egy szállóba vezeti kendet. Ismétlem, elvárom, hogy jól fogja magát viselni.

Rózsa Sándor mégegyszer kezet csókolt a hölgyeknek, meghajtotta magát a kegyelmes ur előtt, aki aztán behivta Beimler titkos rendőrt és átadta neki vendégét.

Hajnalfelé érkezett a pesti éjjeli személyvonat Szegedre. Igy van ez most is, igy volt ez még abban az időben is, mikor még nem volt magyar királyi államvasut, hanem csak osztrák államvaspályatársulat.

Két nappal az elbeszélt események után a szokott időben robogott a pesti hajnali vonat a szegedi pályaudvarra, melyet óriási néptömeg szállt meg. A máskor üres pályaudvarba ezerével tódult a nép és türelmetlenül várta a pesti vonat érkezését.

Sürgöny érkezett a szegedi rendőrkapitánysághoz a belügyminiszteriumtól, melyben a kapitányságot értesitették arról, hogy Rózsa Sándor a hajnali vonattal Szegedébe érkezik.

Hogy történt, hogy nem, a hires rablóvezér megérkezésének hire valami módon kiszivárgott a kapitányi hivatalból a nagy közönség közé és villámgyorsasággal terjedt el nemcsak Szeged városában, hanem eljutott Dorozsmára is, hol, mint tudjuk Rózsa Sándor született és lakott is. És Dorozsmán e hir épp oly izgalmat keltett, mint Szegeden, mert ugy Dorozsmán, mint Szegeden élénk emlékezetben élt még a volt csikós huszár emléke. Sőt még ennél is több. Idők folyamán egész mesekör szövődött Rózsa Sándor neve körül, ugy hogy már az ötvenes évek derekán mindenütt és főleg Dorozsmán és Szegeden csakis az ártatlanul bebörtönzött és rabságot szenvedő Rózsa Sándor tetteiről beszéltek és seholsem emlitették betyárrá és haramiává történt átvedlését. Igy aztán érthető, hogy idők folyamán a nép Rózsa Sándort is a hősök közé helyezte.

A nagy tömegből kissé félreállva találunk két csoportot. Ott állt egy nagy csontos, sovány asszony, kinek fekete haja már őszülni kezdett, de szemei még mindig ifjui tüzzel csillogtak, daczára annak, hogy arczába már az idő bevéste redőit. Az asszony mellett ott állt egy 16-17 éves szép feketehaju leányka az alföldi szép leányviseletben és kiváncsian és türelmetlenül nézett a távolba, hogy nem jön-e még a masina?

Az asszony a leányt a kezénél tartotta és bús mosolygással nézte, mennyire vágyódik a kis leány, mily türelmetlenül várja azt, akit soha sem látott, soha nem ismert.

A pályaudvaron fel és alá robogtak a tolató gépek és minden pillanatban más-más oldalról hallatszott az egyik, vagy a másik gép gőzsipja.

- Nem is hiszed, mennyire örülök, hogy most már nekem is lesz édes apám. Mennyire fogom szeretni.

- Igen, sóhajtott az asszony, akiben most Veszelka Julcsát ismerjük fel, nagyon szerettem.

- Dehogy is nem szeretem, szólt az asszony és odament egy pereczes fiuhoz, akitől két pereczet vett, hogy kitérhessen leánya kérdései elől.

Nem messzire Veszelka Julcsától a váróterem ajtajánál ott állt két városi pandur, akik vigan beszélgettek egy szintén városi pandurmondurt viselő, de fegyver nélküli kis összezsugorodott aggastyánnal. Az aggastyán kabátja gallérján az őrmesteri rangot jelölő három csillagot viselt és nem volt más, mint régi ismerősünk, Galiba Mátyás, ki már évek óta mint nyugdijas őrmester ette a város kenyerét.

- Hja, bizony fiuk, szólt éppen Galiba Mátyás a két pandurhoz, azt én mondhatom meg a legjobban, hogy milyen fene egy gyerek volt ez a Sándor, kit ma ilyen hűhóval várnak, mintha legalább is a hazát mentette volna meg. Pedig nem volt az más, mint közönséges lókötő betyár.

- Dehogy is őrmester uram, szólt az egyik pandur nevetve, dehogy is volt az a Rózsa Sándor közönséges lókötő betyár. Hiszen volt ő generális is, ő vezette diadalra a dorozsmai csikós huszárokat!

- Dehogy vezette, azt én jobban tudom, mint kend, mondta dühösen Galiba Mátyás. Persze hogy volt csikós huszár és társai is azzá lettek, de miért?

- Persze, gunyolódott Galiba, te kitünően tudod, hiszen talán ott is voltál.

- Persze, hogy ugy mondják, mondta dühösen Galiba Mátyás, ugy mondják, mert nem tudják másként. Mit is tud ez a buta népség?!

- Hogyne tudnám másként, ha az én kezemen megfordult a gazember, vágta oda Galiba. Hiszen én kétszer fogtam el azt a gézengúzt és mondhatom, igaz, hogy betyár, rabló volt, de amellett olyan merész is volt, hogy volt vele elég bajom, mig beszolgáltathattam a tekintetes vármegyének...

- Hát nem volt ő csikós generális és nem parolázott Kossuth Lajos apánkkal? kérdezte az egyik pandur.

- Parolázott ő a hóhérral, dörmögött Galiba Mátyás, nem Kossuth apánkkal. Hát igenis, fiuk, mondtam már, hogy volt ő csikós huszár is és összeállitott a dorozsmai betyár legényekből egy csikós huszár csapatot. Ami igaz, az igaz. De miért tette ezt? Akarjátok tudni? Majd megmondom. Hogy a nyakát megmentse, hogy kiszabaduljon a hóhér kezeiből. Ugy volt az, hogy én, Dudás Mátyás és Kecskés Jani pandurok segítségével, - az Isten adjon nekik örök nyugalmat, mert már meghaltak szegények, - hát a Dudás Mátyás és Kecskés Jani segítségével éppen akkor fogtam el a betyárt, mikor a Veszelka fiukkal együtt felgyujtotta a nagyságos Kercsey ur, a későbbi kapitány ur horgosi kastélyát és a kését döfte a kapitány úr mellébe.

- Kár, hogy agyon nem szúrta, szólt a másik pandur, nagy gazember az, nagyobb gazember, mint az összes alföldi betyárok együttvéve.

- Fogd be a szádat öcsém, szólt Galiba Mátyás, nem értesz te ehhez. Hát, igaz, nem valami jó ember a nagyságos ur, de ne felejtsétek soha el, hogy ő mégis nagyságos ur, hogy neki több van megengedve, mint más közönséges embernek. Hát, ha azt láttátok volna, hogyan védekezett az a Rózsa Sándor! Többi társai mind cserben hagyták, mi pedig tizenhatan voltunk pandurok és mennyi népség...

- Hiszen az imént azt mondta kend, hogy a Dudás Mátyással és a Kecskés Janival fogta kend el...

- Ne óbégass, kiáltott Galiba Mátyás, persze, hogy mi hárman elfogtuk, de volt azért ott még huszonnégy pandur is.

- Te majom strázsa, ha harmincz pandur ott van, akkor csak természetes, hogy beszélhetek tizenhatról.

- Fogd be a szád, fajankó, vagy ugy képen ütlek, mint a régi jó időben, kiáltott Galiba. - Hát amint mondtam, a Veszelka fiuk már elszaladtak...

- Hazudik kend, őrmester ur, mondta most Veszelka Julcsa, aki éppen Galiba mellett haladt el, amikor az azt mondta, hogy a Veszelka fiuk elszaladtak, hazudik kend, őrmester ur, mert a Veszelka fiuk sohasem szaladtak el.

- Tyüh azt a teremfáját! Ki meri azt mondani, hogy én hazudok? Mióta élek, sohasem hazudtam.

- Most hazudott, szólt nyugodtan Veszelka Julcsa és ha van bátorsága, mondja ezt meg Veszelka Jánosnak.

Galiba Mátyás odarohant a nőhöz és szeme közé nézett. De visszatántorgott és halk hangon mormogott:

A két pandur kiváncsian nézett Galiba Mátyásra és az egyik már kérdezni is akarta, hogy volt a dolog Veszelkáékkal, mikor a távolból hallatszott a gőzmozdony éles füttye és most az egész tömeg a sinek felé tódulva, Galiba Mátyást is magával sodorta, ugy, hogy ő is közvetlenül a lassan berobogó vonat mellé került.

Veszelka Julcsa kibontakozva a tömegből, oda sietett lihegve, reszketve a leányához és kezénél fogva odavitte a kijárás ajtajához, melyen Rózsa Sándornak távoznia kellett, mikor a pályaudvarból a városba megy.

- Gyere leányom, gyere, állj ide hozzám, szólt Veszelka Julcsa, itt majd meglát bennünket.

A vonat lassan beérkezett a pályaudvarra és az utasok kiszálltak. Egy harmadosztályu kocsiból kilépett egy paraszt ember, aki régi, kopott subát vitt a hátán és vele együtt szállt ki egy uriasan öltözött férfi, aki mosolyogva nézett az egybegyült nagy tömegre és halk hangon mondta a parasztnak:

Rózsa Sándor nem felelt, vállat vonva bámulta az indóházat és azon csudálkozott, hogy mily szép lett ez a Szeged városa, amióta őt elvitték Kufsteinba.

És aztán kezet nyujtott neki az a sok ismeretlen legény, akik szinte bemutatva magukat mondták:

Eközben a Rózsa Sándorral érkezett uriember, ki nem volt más mint Beimler, a pesti titkos rendőr, körülnézett a pályaudvaron, mintha valakit keresett volna. Végre meglátott a két rendőr mellett egy óriási alakú, úriasan öltözött férfit, ki a rendőrökkel beszélgetett és nekik parancsokat adott. Beimler utat tört magának a tömegen át és odasietett a rendőrökhöz. Mig ő odaért, folyton uj meg uj legények mutatkoztak be Rózsa Sándornak, ki már unta a sok ismeretlen fiatal embert és utána akart menni a kisérőjének. De most egy ismerős hang jutott a füléhez, egy hang, melynek hallatára Rózsa Sándor szinte összerezzent. Felnézett és szemközt találta magát Galiba Mátyással, aki rákiáltott:

- Hát haza jöttél, Sándor? No, nagy gazember voltál, de 18 esztendő se gyerekjáték. Jól megviselt a kufsteini levegő. No, Isten hozott és azt mondom, jól viseld magadat!

Ezzel Galiba Mátyás kezet nyujtott Rózsa Sándornak, ki mintha ezt nem látná, tovább haladt és azon tünődött, milyen furcsa dolog az, hogy annyi jó ismerőse, akit szeretett, már régen sirba dőlt és ez az egy ember, aki halálos ellensége, még mindig a földön jár.

Mig Rózsa Sándor találkozott Galiba Mátyással, Beimler titkos rendőr odaért a két rendőrhöz és a még mindig mellettük álló uriemberhez és egy pillantást vetve erre, azt mondta:

- Beimler József, a pesti rendőrségnél alkalmazott titkos rendőr vagyok. Egy levelet hoztam kapitány urnak.

Ezzel aztán Beimler átadott Kéméndy kapitánynak egy nagy pecséttel zárt levelet, melyet a kapitány rögtön felbontott és elolvasott.

- Nagyon illedelmesen, különben én sem adtam neki okot panaszra. Elbeszélgettünk az egész uton, hát tetszik tudni, ő nem rab és a kegyelmes ur csak azért küldött engem vele, hogy utközben el ne verje pénzét.

Rózsa Sándor most oda ért a kisérőjéhez és kiváncsian nézett Kéméndy kapitányra. Beimler pedig odafordult hozzá és halk hangon mondta:

- Hallja kend, Rózsa Sándor, az én kiküldetésem véget ért, én most átadom kendet utasitásaim szerint Kéméndy rendőrkapitány urnak.

- Dehogy is, felelt Beimler helyett Kéméndy kapitány, kend szabad; mehet ahová akar, de azt mondom, jól viselje magát, mert kétszer nem kegyelmez a király.

Ezzel aztán Kéméndy kapitány hátat forditott Rózsa Sándornak és elhagyta a pályaudvart. Rózsa Sándor a titkos rendőrhöz fordult és zavarodottan kérdezte:

- Igen, félóra mulva itt lesz a temesvári vonat, melylyel Pestre utazom. Isten áldja meg kendet!

- Köszönöm a szivességét uram, szólt Rózsa Sándor. És még egy kérésem volna az urhoz.

- Kérem, keresse fel a méltóságos asszonyt, Teleky Blanka grófnőt, és mondja meg neki, hogy szerencsésen ide érkeztem és hogy kezeit csókoltatom.

- Hát, ha többet nem kiván kend, szólt Beimler nevetve, ezt megtehetem és megteszem. No, de most bemegyek az étterembe, éhes vagyok, mint a farkas, Isten áldja meg kendet.

Ezzel aztán Beimler ott hagyta Rózsa Sándort és az étterembe sietett. Rózsa Sándor pedig a tömegtől követve lassan haladt a kijáró felé.

Amint félig álmélkodva és gondolataiba merülve az ajtóhoz ért, egy asszony állta az utját. Kezet nyujtott neki és halk, reszkető hangon szólt:

E hang hallatára a viharedzett ember összerezzent. Tágra nyitott szemét az előtte álló nőre szegezve, felkiáltott:

- Igazán? - szólt Rózsa Sándor és végig nézve az asszonyon, halk hangon mondta:

Az asszony elsápadt és könny tódult a szemébe. A kezével eltörölte és aztán halk hangon mondta:

Rózsa Sándor csudálkozva nézett a gyönyörü szép leányra és mosolyogva kérdezte:

- Isten hozta, kedves jó apám, szólt a leány és kezét megragadva, azt megcsókolni akarta.

- Micsoda? Mit beszélsz? Apám? - mondta Rózsa Sándor, kérdezően nézve Veszelka Julcsára.

- Sándor, sikoltott Julcsa, ez a te leányod is, vagy talán nem hiszel szavaimnak, nem emlékszel mit igértél, mivel csábitottál?

- Akkor verjen meg az Úristen, te gazember! - kiáltott Veszelka Julcsa, és leányát kezénél fogva, azt mondta:

És anélkül, hogy tovább Rózsa Sándort egy pillantásra is méltatta volna, távozott leányával.

Rózsa Sándor egy pillanatig utána nézett, aztán pedig vállat vonva és megőszült bajuszát megpödörve, lassan kiment a váróterembe. Itt egy pillanatig megállt és mintha sajnálta volna a történteket, halk hangon mormogott:

A tömeg utána tódult a terembe, a czigányok nótába kaptak, a legények éljenezték, de Rózsa Sándor most már semmivel sem törődött. Az annyira megvénült asszony és a viruló szépségü leány nem ment ki a fejéből. Gondolataiba merülve ment a váróteremből ki az utczára és mélyen felsóhajtott. Mintha csak most érezte volna magát teljesen szabadnak.

Körülnézett, hogy eligazodjék az idegenné vált városban. Csakhamar meglátta a Rókus templomát és most már tájékozhatta magát. A Rókus külvárosnak indult és amint a tömegtől követve előre haladt, egyszerre csak szemközt jött vele egy rendőr, aki egy öreg, részeg czigányasszonyt kisért be a rendőrségre. Mikor a részeg asszony már egészen közel jutott hozzá, rikácsoló hangon felkiáltott:

- Hiába támadtál fel princzem, majd eltemetnek mégegyszer. A kártyám nem hazudik!...

A rendőr odább lökte a részeg czigányasszonyt, akinek Rózsa Sándor ugy nézett utána, mint ha kisértetett látott volna. Aztán lassan haladt a Rókus külváros felé, és folyton mormogott:

Rózsa Sándor nem ment ki a Rókus külvárosba. Az őt lépten-nyomon követő néptömeg gátolta meg szándékában, amely abból állott, hogy kimegy oda és felkeresi az ő Sáje Ganzl barátját és megkérdezi tőle volt társai hollétét. De a folyton csoportosuló tömeg más gondolatra hozta. Eltekintve attól, hogy czélszerütlennek találta a nagy tömeg előtt elárulni az öreg zsidóval való összeköttetést, még jókor eszébe jutott, hogy voltaképpen neki nem is szabad régi társaival érintkezni, ha nem akar ismét a bün utjára tévedni. Ezt pedig Rózsa Sándor semmi áron sem akarta. Nem azért, hogy tényleg megjavult volna, hanem azért, mert teljesen elég volt neki a 17 év, mit Kufsteinban töltött és cseppet sem vágyódott arra, hogy ismét oda vissza, vagy pedig valamelyik más börtönbe kerüljön.

Igy aztán lassan befordult a városba, hogy a «Fekete sasban» nyugalomra térjen. A tömeg oda is követte. A nagy lármára az uton levő házakban az alvók felébredtek és ijedten nyitották fel ablakaikat, hogy nem történt-e valami nagy szerencsétlenség, és mikor aztán az egyik vagy másik kérdezte a tömeggel járó ismerősét, hogy mit jelent ez a lárma, rendesen ezt a választ kapta:

Végre aztán Rózsa Sándor oda érkezett a «Fekete sas» vendéglőhöz, mely még változatlanul ugy állott, mint 18 évvel ezelőtt, mikor még Farkas Máté volt a kocsmáros. A kocsma és a kávéház helyiség még ki volt világitva és az ott mulatozó vendégek nagyon meg voltak lepődve, amikor Rózsa Sándor belépett. Bort hozattak és megkinálták a haza érkezett embert mindenfelől. Megkezdődött a dáridó, mely reggelig tartott. Végre aztán, mikor már több mint a fele a társaságnak asztal alá dőlt, a még félig-meddig józanon maradtak kocsira kapták Rózsa Sándort és elvitték Dorozsmára, szülőföldjére.

Itt Rózsa Sándor egyenesen a házához hajtatott. Mikor odaért, csudálkozva vette észre, hogy a házában laknak. A kéményből füst szállt az ég felé, a ház udvarán vidám gyerekek játszottak. A házból egy 35-40 éves ember jött éppen akkor az utczára, mikor Rózsa Sándor leszállt a kocsiról és a kapu felé haladva éppen az ajtónál találkozott a házból jövő gazdával, ki meggyujtotta a pipáját és bámulva nézett, hogy mit keres a háza előtt a sok ember.

Rózsa Sándor egyenesen a házba akart menni, de az idegen ember utját állva, kérdezte:

- Mit akarok, nevetett Rózsa Sándor, furcsa kérdés, haza akarok menni. Ez itt az én házam.

- Hallja kend, ne komédiázzék velem. Ha 18 esztendeig távol voltam innen, azért ez mégis az én házam, és az én nevemre van a telekkönyvbe irva.

- Sajnálom, de nem látom be, szólt az idegen. Én Czingár Dániel vagyok és ezt a házat még nyolcz év előtt vettem, árverésen.

- Árverésen, kiáltott fuldokló hangon Rózsa Sándor. Ki árvereztette el az én házamat?

- Ezt bizony a méltóságos Kercsey Andor megyei főnök árvereztette, felelt Czingár.

- Verje meg az Úristen azt a gazembert! kiáltott a dühtől elfojtott hangon Rózsa Sándor, hiszen én nem tartoztam senkinek.

- A rabtartási költségek czimén árverezték el a kend házát és földjét.

- No, no, hát kend még korántsincs hajlék nélkül, szólt most Czingár Dániel, maradhat kend a házamnál, mig valami munkát talál. Szivesen látom kendet, és ismételve mondom: Isten hozta kendet.

- Köszönöm kendnek a szivességét, szólt Rózsa Sándor és beütött a neki nyujtott kézbe, elfogadom a kend ajánlatát.

És ezzel odalépett a kisérőihez és elbucsuzván tőlük, belépett Czingár Dániel házába.

A pitvarban, a konyha előtt állt egy csinos, szép, egészségtől duzzadó asszony, Czingár Dániel odaszólt az asszonynak:

- Vendéget,... szólt az asszony, és egy gyors pillantást vetve Rózsa Sándorra, éles hangon kérdezte:

- Itt van a vendégem, nézd meg jól. Ezé a szegény emberé volt azelőtt ez a ház.

Az asszony mégegyszer végignézett a vendégen, aztán kezet nyujtott neki és halk hangon mondta:

Czingár Dániel most bevezette Rózsa Sándort a szobába és mig Panna asszony a házban sürgött-forgott, a két férfi a kemencze mellett lévő padkán ülve beszélgetett a jövőről.

- Én ezt nem hagyom annyiban, szólt Rózsa Sándor, holnap elmegyek a jegyzőhöz és levelet iratok a belügyminiszter ő kegyelmességének és Teleky Blanka grófnőnek, majd eligazitják azok ezt az ügyet.

- Ejnye de szép ösmeretsége van kendnek, nevetett Czingár Dániel, talán a börtönben ismerkedett meg kend velük?

- Bizony igaza van kendnek, felelt Rózsa Sándor, a grófnővel a kufsteini börtönben ismerkedtem meg.

Czingár Dániel azt hitte, hogy Rózsa Sándor füllent, mert nevetve kérdezte:

- Hallja kend, Sándor bátyám, ha tényleg oly előkelő ismerősei vannak, akkor kend még azok révén képes lenne engem a házamból kiugrasztani.

- Már azt nem tudom, hogy mikép fog határozni a kegyelmes miniszter ur, de azt mondhatom, hogy rendkivül jó és derék ember, kezet fogott velem, vendége is voltam a palotájában.

- Hát nem a grófnénál hált kend? - kérdezte Czingár nevetve, aki vendége beszédét olyan Hári János-féle füllentésnek tartotta.

De most Rózsa Sándor dühösen felugrott a helyéről és fenyegető hangon kiáltott:

- Hallja kend, akár hiszi kend azt, amit mondtam, akár nem, az nekem mindegy, de azt mondom kendnek, ne sértegesse azt az áldott jó grófnőt, ha azt akarja, hogy itt maradjak a házban.

Éppen jókor lépett a szobába Panna asszony. A két férfi felhagyott a beszélgetéssel, az asszony pedig asztalt teritett és aztán behozta a csirke paprikást. Vacsora után még egy darabig békésen elbeszélgettek és aztán Czingár Dániel bevezette Rózsa Sándort a vendégszobába és nyugalmas éjszakát kivánt neki.

Rózsa Sándor pihenőre tért, de sokáig nem tudott elaludni. Sokat gondolkozott azon, hogy mikép lehetett az ő házát, az ő tulajdonát, az ő tudta és beleegyezése nélkül elárverezni. És amint erről gondolkozott, akarata ellen is foglalkoznia kellett Kercsey Andorral, aki az ő életében oly végzetes szerepet játszott. Kercsey és Kercsey! Szinte reszketett vad dühében, mikor erre az emberre gondolt és végre fogcsikorgatva mormogott:

Aludni akart, de nem tudott. Egész lelki és akaraterejét összeszedte, hogy gondolatait másfelé terelje. Nem akart Kercseyre gondolni, kinek képe folyton a szeme előtt állott. Visszagondolt a mai nap eseményeire és egyszerre uj kép tünt fel előtte. Veszelka Julcsa. És az a leány. Az ő leánya, amint Veszelka Julcsa állitotta. És eszébe jutott Julcsa haragos felkiáltása:

És most nem tudta a haragos nő képét elfelejteni, folyton maga előtt látta Julcsát és leányát.

- Igaza volt, szólt Rózsa Sándor, megigértem neki, hogy feleségem lesz. Igen, megigértem, be is váltottam volna igéretemet, ha el nem fogtak, el nem itéltek volna. Engem is, őt is. Csak nem esküdhettem meg vele a fogságban! És aztán ő kiszabadult, nem tudtak rábizonyitani semmit és mikor kiszabadult, én reám várt.

Hát én parancsoltam neki, hogy várjon reám? Egy szóval sem. Nem is gondoltam többé rá. Volt nekem más gondom Kufsteinban és aztán nem gondolhattam, hogy oly buta lesz, és 18 esztendeig vár reám! Miért nem ment férjhez? Hisz tudta, hogy élethossziglani fogságra itéltek! Az a gyerek? Történt az már más leánynyal is, azért mégis akad az ilyennek is férje. Hiszen tudom és most hogy elvették mindenemet, érzem is, hogy jó volna egy derék asszony a háznál, egy derék, szemrevaló asszony; - tehetek én arról, hogy a Julcsa annyira megvénült a 18 év alatt. Hja, ha olyan volna, mint a leánya! Az én leányom... - ha igaz. - Ki tudja, hogy igaz-e? Hosszu idő a 18 év és kevés a fehér-cseléd, amely annyi ideig vár a kedvesére. De ő azt mondja, hogy reám várt... - hát aztán miért futott el mindjárt, hogy nem borultam a nyakába? És ha szeret, miért átkozott? Amint én ismerem, most bosszut forral ellenem. Hát tehet amit akar, nem félek tőle, mehet panaszra a bátyjához, a Jancsihoz, ha a vén gazember még életben van. Hej, ha a Veszelka János megtudná, hogy hazajöttem, dehogy is nem keresne fel az engem! De bizonyosan felakasztották már régen, meg is érdemelte, nagy gazember volt a Jancsi... és a Terka... és a leánya...

Az álom végre lenyomta a szemeit. Elaludt, de álma nyugtalan volt. Folyton azt a szép leányt látta maga előtt, aki őt «édes apám» szóval üdvözölte. És milyen szépnek látta most azt a leánykát, szinte restellte, hogy el nem fogadta üdvözletét.

Nyugtalanul mozgolódott ágyán és már-már fel akart kelni, mikor ablakán halk kopogást hallott. Felnyitotta szemeit és mozdulatlanul hallgatózott. A kopogás ismétlődött. Rózsa Sándor felugrott ágyáról és odasietett az ablakhoz. Kint szép holdvilágos idő volt, és jól láthatta az ablak előtt álló embert. Az első pillanatra felismerte és nem akart szemeinek hinni. Ismételve dörzsölte a szemeit, hogy kiszoritsa belőle az álmosságot, de az az alak az ablak előtt mégis csak az ő régi ismerőse - a Peti czigány volt.

- Hogy az Istennyila csapjon ebbe a czigányba, mit akar ez a gazember tőlem? - mormogott Rózsa Sándor, mig lassan felnyitotta az ablakot és kihajolva, rideg hangon kérdezte a czigányt:

- Semmi közöd hozzá, mit akarsz itt? Takarodj innen, szólt Rózsa Sándor fenyegető hangon.

- Jól van, szólt Peti, ha haragszik kend rám, bizonyára lesz kendnek oka reá, ámbár én nem tudom, mit vétettem volna kend ellen.

- Beszélni valója van kenddel és azért várja kendet holnap este a keczeli csárdában.

- De még mennyire, nevetett Peti. Kend fel sem fogja ismerni, olyan czifra most az a csárda.

- Hát a Jancsiból csárdás lett? Ejnye, de felvitte az Isten a dolgát! Mikor került ki a fogházból?

- Nagyon egyszerüen. A csárda uj tulajdonosa felkinálta neki a csárdát és ő elfogadta. Nem is bánta azt meg a Jancsi soha, mert jól megszedte magát a csárdában.

- Ugy, ugy, szólt Rózsa Sándor gondolataiba elmerülve, hát meggazdagodott a Jancsi?

- Meg bizony, felelt a czigány, de az nem is csuda, jó embere neki a csárda uj tulajdonosa.

Rózsa Sándor gyorsan felnézett és szemeit kérdezőleg szegezte a czigányra. Már most harmadszor emlitette a czigány a csárda uj tulajdonosát. Mit akart ezzel? Mit emlegeti folyton előtte azt az uj tulajdonost? Rózsa Sándor szemei fürkészőleg nyugodtak a czigányon, aki nyugodtan és mozdulatlanul állta ki tekintetét. És amint most Rózsa Sándor végig nézett a czigányon, egyszerre észrevette, hogy az valami libériafélét viselt. Rózsa Sándor meghökkent és gyanakodva kérdezte:

- A keczeli csárda uj tulajdonosa! - kiáltott Rózsa Sándor türelmetlenül, már negyedszer mondod ezt és még mindig nem tudom, ki az az uj tulajdonos?

- Hát az uj tulajdonos senki más, mint Szeged városának volt rendőrkapitánya.

- Azt akarom, felelt Peti. A csárda uj tulajdonosa nagyságos Kercsey Andor úr.

- Arra kérem kendet, szólt Peti vigyorogva, ne szidja az én jelenlétemben a gazdámat.

Rózsa Sándor dühösen becsapta az ablakot és szobájában fel és alá járkált.

Egyszerre csak ismét kopogtak ablakán. Mikor odasietett és kinézett, hát még mindig ott látta a czigány vigyorgó arczát.

- Azt, hogy nem teszem a lábamat olyan házba, mely annak az átkozottnak a tulajdona.

- Dehogy is nem, nevetett a czigány, ha kend tudná, mennyire megváltozott az az ember.

- Talán. De mi nagyon derék embernek ismerjük most, szólt nyomatékosan a czigány.

- No, mondhatom, szép kompániába jutott a szegény Jancsi, dörmögött Rózsa Sándor.

- Hát ő nagyon jól megvan abban a kompániában és én sem panaszkodhatom a sorsom ellen.

- Köszönöm a kend szivességét, de nem akarok olyan magasra emelkedni. Mit mondjak Veszelkának?

- Hát, szólt Sándor, ha a Jancsinak beszélni valója van velem, akkor jöjjön ő ide hozzám.

- Hjah, szólt Peti fontoskodva, azt könnyen mondhatja kend, de a Jancsi nem mozdulhat el könnyen a csárdából.

- Nem mozdulhat el? - kérdezte csodálkozva Rózsa Sándor, hát annyi dolga van?

- Elhiszem, hogy van, nevetett Peti. Akad egy ilyen csárdában mindig munka. Aztán otthon kell neki maradnia, folyton jönnek, mennek a barátjai...

- És a Jancsi segélyezi őket? Mindig derék, jó bajtárs volt, szólt Rózsa Sándor.

- Az igaz. Mindig derék jó bajtárs volt a Veszelka Jancsi, de azért mégsem segélyezi a régi barátjait, szólt nevetve Peti.

- Hát, felelt a czigány, mert azok bizony nem szorulnak az ő segélyezésére! Mindnyájan jól állják a sarat.

- Igen, dolgoznak a Jancsi vezetése alatt, mint akkoriban dolgoztak a kend vezetése alatt.

- Persze és még jobban, mint azelőtt. Az üzlet pompásan megy. Mindegyik megszedte magát. Nem csoda. Jó pártfogójuk van.

- Ki? Majd megmondom kendnek. A Veszelka Jancsi pártfogója, a keczeli csárda uj gazdája.

Rózsa Sándor bámulatában tágra nyitott szemmel nézett az előtte álló czigányra, aztán a vállát vonta és csak annyit mondott:

- Nem én, felelt a czigány, nem fogyott még el a sütnivalóm és ha kend sem akarja elhinni azt, amit én mondok, hát kérdezze csak meg Veszelka Jánost.

- Azt nem mondtam, szólt Rózsa Sándor és fürkészőleg nézett ismét a czigányra. És most, amint ismét Petire nézett, hirtelen gyanu fogamzott meg az agyában. Odalépett a czigányhoz és keményen vállon ragadva, felkiáltott:

- Igen ő is és Veszelka nem küldött volna, ha a méltóságos ur nem kivánta volna.

- Ezt nem értem, szólt Rózsa Sándor fejcsóválva. Kercsey Andor küldött volna értem?

- Ha mondom, szólt Peti. Persze, hogy nem mondta nekem, hogy menjek Rózsa Sándorért, de megmondta Veszelkának és az aztán megparancsolta nekem.

- Ugy? szólt Rózsa Sándor egy kis szünet után, hát ilyenformán nem Veszelka János, hanem Kercsey hivat engem?

- És Veszelka János igy enged magának parancsolni? - kérdezte dühösen Rózsa Sándor.

- No, én mindezt nem hiszem, nem is megyek én a keczeli csárdába. Jöjjön a Jancsi ide.

A czigány vállat vont, megvetőleg nézett Rózsa Sándorra, aztán fennhangon mondta:

- Jól van, jól. Majd megmondom neki, hogy jöjjön ő ide, mert kend fél a keczeli csárdába elmenni.

Ezzel aztán Peti távozni akart, de Rózsa Sándor dühösen megragadta és azt mondta:

- Gyalázatos gazember! Ki merészeli azt mondani, hogy Rózsa Sándor fél valakitől? Mondd meg a Jancsinak, hogy máma este ott leszek nála. És most takarodj!

A czigány távozott. A közeli toronyban hármat ütött az óra, mikor Rózsa Sándor ismét bement szobájába és lefeküdt.

- Lám, lám, mormogott a volt csikós huszár, hát a Jancsi kibékült Kercseyvel. Hja, nagyot fordult a világ, mióta innen elvittek.

Másnap reggel már a nap sütött a szobába, mikor Rózsa Sándor felébredt, fölöltözködött és bement a lakószobába, ahol Czingár Dani nevetve fogadta:

- Igen, csak most, felelt Rózsa Sándor, hajnalodott már, mikor el tudtam aludni.

- Kend nem tudott aludni? - kérdezte Czingárné, pedig én a legjobb ágyamat vittem abba a szobába.

- Az ágy pompás volt, de annyiféle járt az eszembe, hogy nem tudtam elaludni.

Az asszony nem felelt, hanem oda állitott Rózsa Sándor elé egy üveg pálinkát, egy darab füstölt szalonnát és szép barnára sütött kenyeret.

- Itt a fölöstök, váljék kendnek egészségére, szólt Czingárné és távozott a szobából.

Mig Rózsa Sándor jóizüen elköltötte reggeliét, Czingár Dániel nyugodtan tömte a pipáját és rágyujtott. Egy ideig mély csend uralkodott a szobában, mig aztán Czingár Dániel halk hangon kérdezte a vendégét:

Czingár Dániel hüvelykujját reányomta az égő dohányra, egy, két hatalmas szippantást tett és nagy füstfelleget fujva a szájából, halk hangon kérdezte:

- Nekem ugy tetszett, mintha kend az éjjel beszélgetett volna az udvaron valakivel.

- Mit tagadjam? - felelt nyugodtan Rózsa Sándor, beszéltem. Felkeresett valaki. Régi ismerősöm volt, aki eljött hozzám.

- Már bocsásson meg kend, nevetett Czingár Dániel, de csak szabad tudnom, hogy ki jár éjnek idején a házamban.

- Igaza van kendnek, szólt Rózsa Sándor és kikopogtatva a tenyerén a pipáját, egy kis szünet után folytatta:

- Mit tagadjam, az éjjel egyik régi emberem jött hozzám, a czigány Peti és felkeltett álmomból.

- Hát a méltóságos ur, meg az inasa is. Ismerem őket. Amilyen az ur, olyan a szolga, szólt Czingár.

- Bizony igaza van kendnek, mondta keserüen Rózsa Sándor, amilyen az ur, olyan a szolga.

- Hát segitett sokat a dorozsmaiaknak, mig szegedi rendőrkapitány volt és mikor az Uristen aztán felvitte a dolgát, hogy főispánhelyettes lett, nem volt ember, a ki hozzánk jobb lett volna, mint a méltóságos ur.

Rózsa Sándor fejcsóválva hallgatta Czingár szavait és aztán lassan, halk hangon mormogott:

- Hja, nevetett Czingár, változik ám az ember természete. Nemde, Sándor bátyám, a méltóságos ur a Petivel magához hivatta kendet?

- Nem a, mondta Rózsa Sándor élénken. És engem ne is hivasson, ugysem mennék hozzá! Egy régi jó barátom, Veszelka János küldte a czigányt.

- Ah, az hivatta kendet? A keczeli csárda korcsmárosa? Az éppen annyi, mintha a méltóságos ur hivatta volna kendet. A Veszelka János a méltóságos ur legbizalmasabb embere és tűzbe is menne a méltóságos urért.

- Ne mondja, kiáltott Rózsa Sándor, akinek a feje szinte szédült a bámulattól.

- Bizony Sándor bátyám, az úgy van, amint mondom. És nemcsak a Veszelka Jancsi, hanem mi mindnyájan itt Dorozsmán tüzbe mennénk a méltóságos úrért.

Rózsa Sándor nem felelt. Egy ideig gondolkozott, aztán felállt és halk hangon mormogott:

Czingár Dániel odalépett Rózsa Sándorhoz és kezét a vállára téve, nyomatékosan, minden egyes szót hangsulyozva mondta:

- Ha kend jó barátságban van Veszelka Jánossal, akkor kendnek itt Dorozsmán jó sorsa lesz... ha Veszelkával jó barátságban marad...

- Ej semmit, az egész szót sem érdemel, szólt kedvtelenül Czingár, valami asszonydolog.

- Ugy hiszem azért, szólt komolyan Czingár Dani, a szegény leány várt kendre 18 évig.

- A Julcsa mondja és az nem hazudik még az egész világért se, szólt oly komoly és határozott hangon Czingár Dániel, hogy Rózsa Sándor elhallgatott.

Kis ideig szótlanul ült a két férfi a kemencze mellett, mig ismét Czingár kérdezte:

- Talán, talán! - szólt hevesen Czingár, Veszelka bizonyosan várja kendet és ő nem szeret valakire hiába várni.

- Az igaz, suttogott Czingár, de Veszelkánál máskép áll a dolog. Neki nincs ideje a látogatásokra és igy ő csak ellenségeit szokta meglátogatni. Ezeknek aztán nincs nevetni valójuk.

A két férfi ismét elhallgatott. Czingár Dániel fel és alá járkált a szobában, mig Rózsa Sándor ott ült a kemencze padkáján és a pipájából sürü füstfellegeket bocsátott a levegőbe. Végre aztán Czingár megállt Rózsa Sándor előtt és ismételve kérdezte:

Ismét elhallgattak. Egy kis szünet után ismét Czingár Dániel vette fel a beszélgetés fonalát:

- Hát ha Veszelkával megegyezik, akkor nem lesz szüksége arra, hogy Pestre irjon.

- Nem, de majd szerez kend rövid idő mulva más házat magának, nevetett Czingár Dani.

Rózsa Sándor bámulva nézett Czingár Dánielra és aztán halk hangon suttogott:

- Majd mindent megért kend, ha Veszelkával beszélt, menjen kend csak minél előbb oda.

Ezzel aztán felállt és odament a kemencze kuczkóhoz a subájáért. E pillanatban halk kopogás hallatszott az ajtón és mielőtt még Czingár Dániel szólhatott volna, belépett Vilma, Veszelka Julcsa leánya.

- Adjon Isten jó reggelt kendnek, - szólt a szép leány és körülnézett a szobában.

E szó hallatára Rózsa Sándor, ki épen kemencze kuczkónál felvette a subáját, gyorsan előrejött és látva Vilmát, tétovázva kérdezte:

Rózsa Sándor kételkedve nézett az előtte álló leányra és nem tudta, mit szóljon. Zavarában szótlanul állt és forgatta a kezében tartott kalapját.

- Egy kis beszédem volna kenddel, ha megengedi, - szólt Vilma és közelebb lépett Rózsa Sándorhoz.

- No, akkor már nekem is ki kell mennem a szobámból, - nevetett Czingár Dániel, - átengedem a helyemet.

Ezzel Czingár Dániel kiment a szobából és magára hagyta az atyját és a leányát.

A leányka komolyan nézett az öreg emberre és mig kötényével egy könnyet törült a szeméből, anélkül, hogy Rózsa Sándor kérdésére felelt volna, csak annyit mondott:

- Mi közöm hozzá? Majd megmondom kendnek, apám-uram. Annyi közöm van hozzá, hogy nem akarok tovább is zabi gyerek maradni, ez egy. Aztán van közöm hozzá, mert tudni akarom, minek becsüljem azt az embert, akit anyám édes apámnak mond. Tudnom kell, hogy az tisztességes férfi-e, vagy aljas, hunczut gazember.

- Te leány, egy szót se tovább, - kiáltott Rózsa Sándor, kezét ütésre emelve.

- Dehogy is nem. Mondok én kendnek még valamit, akár akarja hallani, akár nem. Van közöm és tudnom kell, hogy mihez tartsam magamat, mert édes anyám, mióta kendet tegnapelőtt reggel az indóházban látta, otthon fekszik lázban és megesküdött, hogy a Tiszába fojtja inkább magát, mintsem tovább is mint leányasszony éljen. Pedig az anyám meg szokta tartani a szavát és az esküjét, akár jóra, akár rosszra adta. És én, én mostanáig csak az anyám leánya vagyok és olyan vagyok, mint ő. Ha én valamire megesküszöm, azt be is tartom, apám-uram. És most ismét kérdezem, megesküdött-e apám uram anyámnak, hogy feleségül veszi?

- Akkor esküszöm kendnek, hogy levelet irok királyunknak és megirom neki, hogy másszor jobban nézze meg azokat, akiknek kegyelmet ád, és ne kegyelmezzen meg olyan hitvány...

A vén rabló kezet emelt a leánya ellen, aki mellére font karokkal és büszke tekintettel minden félelem nélkül várta ütését. De mikor az öreg ember odaért a daczosan álló leány elé, keze elhanyatlott a leány büszke tekintete előtt, és némi megelégedéssel és büszkeséggel nézett a bátor leányra, aki neki olyat mert mondani, amit eddig ember fia még nem mert.

- No, miért nem üt kend, apám uram? - kérdezte a leány egy kis szünet után.

De több se kellett Vilmának. Mint a vadmacska, ugy ugrott a vén betyár elé és két kezével Rózsa Sándor hatalmas karját megragadta, vad dühvel sziszegett:

- Hallja kend, engem üthet, verhet kend, amint akar, de azt mondom kendnek, az én édes anyámat ne sértegesse, mert különben vége lesz mindkettőnknek.

És a leány piros csizmája szárából kést huzott ki, melynek pengéjét megvillogtatta Rózsa Sándor előtt.

Az öreg ijedten, de büszkén is nézett a leányra, aztán halk hangon mormogott:

- Hát ha megesküdött kend apám-uram, miért nem tartja kend meg az esküjét? Nem fél kend az Uristen büntetésétől?

- Hadd azt leányom, nem érted te azt. Öreg már a te anyád, mit akar az már - a férfitól? Nagyon, nagyon megvénült, mig én oda voltam.

- Nézze csak jól meg magát, apám-uram, nézze csak, milyen vén ember lett kend is.

Rózsa Sándor a tükörbe pillantott és szinte megijedt, mikor a képét látta. Eltaszitotta a tükröt arcza elől, és mélyen sóhajtva mondta:

- Ugy ám, gyerek, - duzzogott Vilma, - pedig pünkösd napján lettem 17 éves.

- Nem megyek én bizony addig tánczra, mig meg nem tudom, van-e apám, vagy nincs.

- Az nem elég, - szólt Vilma, - kend megesküdött az édes anyámnak, tartsa kend meg az esküjét.

- Itt nincs semmi meggondolni való, - szólt Vilma erélyesen - és aztán, gondolja csak kend meg, nincs ám kendnek már annyi ideje a meggondolásra. Kend már öreg ember, akinek nagyon is szüksége van a jó háziasszonyra, aki gondját viseli, aki segit kendnek az élet terheit viselni és aki ápolja kendet, ha megbetegszik. S ki tenné ezt jobban, mint az, aki kendet oly forrón szerette és még mindig szereti.

Rózsa Sándor arczát a kezébe temetve némán hallgatta a leány szavait. Ott ült a székén mozdulatlanul és csak azon tünődött, honnan vette ez az ő kis leánya ezt a rengeteg sok bátorságot. A leány pedig kis szünet után folytatta a beszédét.

- Mondja csak kend, apám-uram, olyan csunya, buta leány vagyok én, hogy kend restellné magát nyiltan apámnak vallani? Vagy rossz leánynak tart engem, apám-uram? Oh abban nagyon téved. Nem vagyok én rossz. Sőt ellenkezőleg. Ugy szeretném kendet... ugy, mint kedves jó anyámat szeretem. Kérdezze csak meg kend a kedves anyámat, mennyit dolgoztam én vele, kérdezze meg, mennyit segitettem neki, mennyit dolgozott ő is, én is, hogy életünket tisztességesen tudjuk fenntartani.

- Az? - kiáltott a leány megvető hangon, azzal az édes anyám nem is beszél... az... az...

- Én mindent tudok. Édes anyám nekem mindent megmondott, - szólt izgatottan Vilma.

- Igen, igy, - szólt Vilma határozottan. - Az idők változtak. A mikor kend apám-uram rabló lett és egy rablóbanda élére állt, akkor az idegen uralkodott országunkban és igyekezett letiporni mindent, ami magyar. De most nálunk már nem uralkodik az idegen. Koronázott királyunk van, akinek mindenki engedelmességgel tartozik és ha János bátyám a fennálló törvények ellen vétkezik, a királyt sérti. János bátyám nem más, mint egy közönséges utonálló, aki a tisztességes munkát kerüli és felebarátjának tulajdonára tör.

- Te leány, kitől hallottad te mindezeket? - kérdezte felriadva Rózsa Sándor.

- Édes anyám mikor hirét vette, hogy kend hazajön, azt mondotta nekem, hogy nagyon fél attól, hogy kendet a bátyja, a Veszelka János ismét magához fogja csábitani. És aztán mindig azt mondotta: Vilma, ha édes apád haza jön, akkor kettőzött szorgalommal kell dolgoznunk, hogy édes apád ne szükölködjék semmiben, nehogy engedjen a János csábitásainak.

- És én a szűz Mária előtt fogadalmat tettem az Uristennek, hogy teljes erőmmel szakadatlanul fogok dolgozni, amennyit csak tudok, hogy kendnek ne legyen hiánya semmiben.

- És kend nálunk fog maradni? Kend feleségül veszi édes anyámat. Kend nem megyen a János bátyámhoz?...

- Tyü teringettét! - kiáltott Rózsa Sándor, dehogy nem megyek hozzá. Hiszen hivatott.

- Hivatta? A Veszelka János? - kérdezte aggodalmasan Vilma. De kend csak nem fog reá hallgatni?

- Jól van, hát menjen, de ugy-e kend nem fog összeállni a János bátyámmal, kend nem lesz ujra, ami volt.

- És igaza is volt. És azért édes anyám még valamit üzent velem kendnek, - szólt Vilma.

- Azt, hogy tartsa kend mindig szem előtt, hogy annak a rablóbandának a feje, melynek élén Veszelka János áll, nem más, mint Kercsey Andor.

- Akkor áldja meg kendet a jó Isten, apám uram, szólt Vilma és minden további bucsuzás nélkül eltávozott.

Kemény feje volt az öreg Rózsa Sándornak. Nehezen ment oda valami be, de ami egyszer benn volt, az aztán benn is maradt. Amit egyszer feltett magában, azt ki is vette. Nem szerette a terveit megváltoztatni. Tervbe vette, hogy irat a belügyminiszternek és hogy panaszt fog emelni nála az elárverezett háza miatt. És bár most már Czingár Dánieltől olyanokat hallott, hogy szükségtelennek látta a miniszternek irni, mégis Vilmával való beszélgetése után elhatározta, hogy elmegy a jegyzőhöz és tényleg irat a kegyelmes urnak. Nem azért talán, mert a Vilmával való beszélgetése után elhatározta volna, hogy nem megy Veszelkához, hanem csakis azért, mert nem ment ki a fejéből, hogy vele igazságtalanság történt, mikor a házát elárverezték. És ezt nyugodtan nem akarta eltürni.

- Ha nem is használ, nem is árt, mormogott magában és elindult a jegyző felé.

A községházában is csupa uj ember volt. Rózsa Sándor sem a birót, sem a jegyzőt, sem a kisbirót nem ismerte. A jegyző egy egész fiatal, uri ruhát viselő ember volt. Réthy Jánosnak hivták és csinos embernek lehetett volna mondani, ha nagyon kancsal nem lett volna. És aztán még vereshaju és egy kissé himlőhelyes is volt. De máskülönben igen csinosnak lehetett a jegyző uramat mondani.

Réthy János, Dorozsma falu érdemes jegyzője, éppen a szobájában ült és más munka hiányában nagyban pipázott, mikor Rózsa Sándor, miután illedelmesen kopogtatott, benyitott a hivatalos helyiségbe.

- Még a nagyapám is dorozsmai ember volt, felelt némi büszkeséggel Rózsa Sándor.

Rózsa Sándor hallgatott és a jegyző nagyot szivott a pipájából. Egy kis szünet után aztán a jegyző azt kérdezte:

A jegyző ismét elhallgatott, mig Rózsa Sándor régi széles karimáju kalapját forgatta a kezében.

- Kérése? Lám, lám, ez szép, ez nagyon szép. Hát kérése van kendnek? Jól van. És mit akar kend tőlem?

- Hát tudja kérem, jegyző uram, a dolog ugy van: Nekem egy kis házam és egy kis földecském volt.

- Itt Dorozsmán? - kérdezte csodálkozva a jegyző. Az már régen lehetett, én már négy év óta vagyok itt, de...

- Oh, könyörgöm alázatosan, jegyző uram, én tizennyolcz évig távol voltam.

- Hja, ugy. Hát tizennyolcz év előtt volt. Lám, lám. Ez szép, nagyon szép.

- De bizony, ez nem szép; mondta dühösen Rózsa Sándor. Mikor tizennyolcz év előtt elvittek, házam és földem volt és mikor most hazajöttem, más embert találtam a házamban.

- Más embert? - kérdezte a jegyző, hát kergesse azt el, ha jogtalanul bitorolja a tulajdonát.

- Dehogy is szép. Mi jogon árverezték el távollétem alatt az én tulajdonomat?

- Az? A Czingár Dani háza a kend háza volt? Lám, lám, ez nagyon szép. Hiszen akkor a dolog rendben van. Azt még a császári főispánhelyettes, a méltóságos Kercsey Andor ur árvereztette el.

- Kiváncsi kend? Az szép. Hát nézze csak kend, ugy-e kend tizennyolcz évig távol volt innen?

- Hát fizetett-e kend e tizennyolcz éven át porcziót a háza és földje után?

- Hát rab volt. Lám, lám. Ez szép, nagyon szép. És mikor rab volt, nem fizetett adót. No lássa! Nem fizetett adót, tehát jogosan árverezték el a házát és a földjét. Érti már most kend?

- Értem, értem. De azért mégsem jogos az, hogy tőlem nem is követelték azt az adót.

- Nem jogos? Dehogy nem jogos! Mondja csak kend, jelentkezett kend évenként az adókivető bizottságnál?

- Rab volt, az szép, nagyon szép. De csak nem követelheti kend, mint rab, hogy az adókivető bizottság jelentkezzék kendnél; nemde?

- No lássa kend, most már rendben vagyunk. Kend nem jelentkezett tizennyolcz évig az adókivető bizottságnál, kend nem fizetett tizennyolcz évig adót, tehát teljesen rendben van, hogy a kend házát és földét elárverezzék. Itt én nem segithetek.

- Hogy jegyző uram nem segithet, azt én jól tudom, szólt egy kis szünet után Rózsa Sándor.

- Hát arra akarom kérni jegyző uramat, hogy irjon nekem egy levelet, mivel én nem értek úgy az iráshoz.

A jegyző kancsal szemével nagyot nézett Rózsa Sándorra és csudálkozva kérdezte:

- Tyüh terringettét! kiáltott a jegyző és nagyot csapott az asztalra, a belügyminiszter ur ő kegyelmességének?

- No, ez már szép, nagyon szép. Lám, lám. A belügyminiszter urnak irjak levelet? És mit irjak neki?

- Hát instálom alázatosan, irja meg neki jegyző uram, hogy hazajöttem és irja azt is meg neki, hogy mig távol voltam, elárverezték a házamat és földemet, ugy, a mint történt.

- Bizony ott voltam. A kegyelmes ur hivatott, aztán a vendége is voltam, a kegyelmes ur elhivatta Teleky Blanka grófnőt is...

- De bizony Isten és aztán a kegyelmes ur is, meg a méltóságos asszony is azt mondották, hogyha valami bajom volna, irassak csak a kegyelmes urnak, majd rendbe hoz ő mindent és ezért kérem most jegyző uramat, mert ez nagy bajom ám nekem, irja meg a kegyelmes urnak, hogy mi történt velem.

- De nézze csak kend, ebben az ügyben még maga a miniszter ő kegyelmessége sem segithet.

- Dehogy nem segithet. Hogyne segithetne, ha miniszter és kegyelmes ur. Irja csak meg azt a levelet jegyző uram, én megfizetem tisztességesen az irást.

- Jól van, jól, szólt a jegyző, ha kend megfizeti azt a levelet, az szép, én meg is irom, csak nem tudom, lesz-e foganatja. Tudja kend, gyorsan felejtik ám a nagy urak azt, amit igértek.

- Az is nagy ur. Majd meglátja kend, hogy kár lesz a pénzért, amibe a levelezés kerül, mert 10 forinton alul nem irok én miniszternek levelet. De mondok én kendnek valamit. Miért nem néz kend munka után?

- Most jött? Lám, lám, ez szép. De tudtommal három napja, hogy itt van kend, nézett-e már munka után? Ugy-e, hogy nem. Hát mit akar kend? Talán a miniszter ajándékozzon kendnek házat és földet? Hozzám jön, hogy levelet irjak a kegyelmes urnak. Miért nem jön kend hozzám, hogy nem tudok-e kend részére valami munkát? Erre inkább feleltem volna.

- Persze, hogy tudok. Hiszen kend csikós volt, ért a jószághoz. Menjen kend el a keczeli csárdába, Veszelka János korcsmáros uramhoz, annak szüksége van egy kocsisra.

- Soha? Az szép, nagyon szép. Hát kend nem akar dolgozni, kend a minisztert akarja zaklatni? Abból nem lesz semmi. Mi kifogása van kendnek a Veszelka János ellen? Én őt nagyon derék és tisztességes embernek ismerem és annak ismeri őt az egész megye.

- Azt, azt. Vagy azt hiszi kend, hogy a méltóságos Kercsey Andor ur a Veszelkára bizná a keczeli csárdát, ha nem ismerné tisztességes embernek?

- A Kercsey Andor Veszelka Jánost derék embernek ismeri? Akkor bizony derék ember lehet, nevetett keserüen Rózsa Sándor.

- Nézze csak kend, Rózsa Sándor, szólt egy kis szünet után Réthy jegyző, mondok én kendnek valamit. Veszelka János több dorozsmai embert foglalkoztat és mindegyiknek jól megy a sora. Próbálja meg kend is nála a szerencséjét. Tudom, hogy kend régi ismerőse, czimborája és jó barátja Veszelka Jánosnak. Annál inkább kellene kendnek bizalommal Veszelkához fordulni. Ő jó, derék ember, bizonyára nem fogja régi czimborájától a segitséget megtagadni. Menjen csak kend Veszelkához...

- Ne adjon kend ezekre a mende-mondákra és rágalmazásokra semmit. Hiszen jól tudja kend, hogy ha valakinek jól megy a sora, mindjárt kész a rágalom, hogy igy, meg ugy. Elégedjék meg kend azzal, hogy a hatóság Veszelka Jánost derék, tisztességes embernek ismeri. Menjen kend hozzá és meg vagyok győződve, hogy jól fog menni ott a sora.

- Hja, azt a levelet? Hát, ha kend ugy akarja, nem bánom, megirom, de csak ha kend beszélt Veszelkával. Jöjjön kend aztán ismét ide és ha aztán még mindig kivánja, hogy irjam meg azt a levelet, hát megirom. Miért is volnék én jegyző, ha nem tudnék a miniszternek levelet irni?

- Ez szép, nagyon szép. És tiszteltetem Veszelka uramat. És most Isten áldja meg kendet, Rózsa Sándor.

Rózsa Sándor távozott, és csak a községházának portája előtt gondolkozott a történtekről. Mi lett ebből a Veszelkából? Hát tényleg Kercsey szolgája lett belőle? És mit mivelnek azok együtt? Talán csak nem lett a méltóságos urból is olyan szegény legény, betyár, rabló, mint milyen annak idején én voltam? Pedig ha a Vilma leányom igazat szólt, akkor ez a Kercsey sem lehet más. Meg kell győződnöm erről, beszélnem kell Veszelkával.

És Rózsa Sándor gondolataiba merülve haladt a falu vége felé a keczeli csárdához vezető országuton. Mikor a falu végéhez ért, szinte akarata ellen felnézett és visszahökkent. Éppen a czigányputri előtt látta magát és a putri kapuja előtt levő kis padon, egy tarka rongyokba burkolt vénasszony ült és pipázott. Oly egykedvüen fujta a czigányasszony a füstfellegeket, mintha egyedül lett volna a világon. A czigányasszony mellett egy nagy fekete kandur kuporodott becsukott szemekkel a padon és csak néha-néha mormogott kedélyesen, mikor a czigányasszony barna kezével végig simitotta fekete szőrét.

Rózsa Sándor megijedt. Rögtön felismerte a czigányasszonyban Örzsit, Peti nővérét. Kellemetlenül esett neki ez a találkozás az őrült czigányasszonnyal és szerette volna kikerülni. Mélyen a homlokára nyomta széles karimájú kalapját és az utcza tulsó oldalán gyors léptekkel igyekezett a putri mellett elhaladni. De a czigányasszony éles szeme már messziről észrevette és amikor Rózsa Sándor a közelébe jutott, Örzsi hirtelen felszökött a padról, és egy ugrással az utcza közepére érve utját állta.

- Isten hozott princzem, szép princzem. Haza jöttél? Eljöttél a menyasszonyodért? Itt vagyok. Vártalak princzem, gyere be hozzám, gyere be.

És az őrült czigányasszony a keze után kapott, melyet Rózsa Sándor gyorsan visszahúzott:

- Eressz Örzsi, dolgom van, szólt Rózsa Sándor és ki akart térni Örzsi elől.

- Innen nem mégy el princzem, itt tartalak nálam, nem hagylak, ugy is el akarnak venni, hogy eltemessenek, mint már eltemettek, mélyen a föld alá, ahol oly hideg van. Maradj itt princzem, varrok én neked piros rózsabimbót a szürödre, maradj itt, megcsókollak, jól tartalak...

- Nem, nem, nem! Nem hagylak, itt maradsz szivem édes princze. Ha elmégy, elfognak a sirásók és eltemetnek. Mély gödröt ásnak, olyan mélyet, hogy a kut feneke sem mélyebb. Tudom, hogy várnak reád, hogy eltemessenek, a kártyám mondta és az én kártyám nem hazudik. Gyere be princzikém.

Rózsa Sándor kiszakitotta magát a czigányasszony kezeiből és rideg hangon szólt:

- Dolgom van most, Örzsi, ereszd el a ködmönömet, majd ha visszajövök, bemegyek hozzád.

De az őrült czigányasszony nem engedett. Az őrültek makacsságával utjába állt és halk hangon suttogott:

- Ne menj el tőlem princzem, ne menj! Kártyát vetek, szerencsét mondok neked. Az én kártyám nem hazudik soha. Kártyát vetek neked egy virágos sirdombon, elvezetlek, tudod-e hová? Elvezetlek Annuska sirjához.

Annuska sirjához! E szó egy régóta meg nem szólalt húrt hozott a szivében rezgésbe. Annuska! Évek hosszu sora óta nem gondolt már a szép szőke leányra, ki Kercsey Andor által találta halálát. Évek óta nem gondolt már arra a leányra, kit ő egyszer annyira szeretett és most ez az őrült czigányasszony emlékezteti rá, ugyanaz a czigányasszony, aki annak idején Annuskának gyülölője és vetélytársa volt. És milyen sajátságos, ez a megemlékeztetés éppen most történt, mikor ő arra készül, hogy Kercsey Andorral, vagy annak embereivel ujból érintkezésbe lépjen.

És mig Rózsa Sándor ezeken gondolkozott, az őrült czigányasszony ott állt a távolba meredt szemekkel és halk hangon, suttogott érthetetlen szavakat a szép szőke leányról és a czigány Örzsi princzjéről és csak néha-néha szakitotta félbe mormogását, rikácsoló hangon nevetett és fölkiáltott:

- A kártyám nem hazudik soha. A szép szőke leánynak is megmondtam az igazat. Gyere princzem, gyere be hozzám.

Rózsa Sándor felriadt gondolkozásából, zsebéből néhány hatost vett ki és ezt a czigányasszony markába nyomva, lágy hangon mondta:

- Eredj haza Örzsi és készitsd elő kártyáidat. Kimegyek Annuska sirjához, és ha visszajövök, benézek hozzád.

Örzsi az örömtől ujjongva fogta az ezüst hatosokat és tánczolni kezdett és nem is törődött tovább Rózsa Sándorral, ki most nyugodtan folytatta utját a keczeli csárda felé. Mikor aztán a temetőhöz ért, oda akart menni Annuska sirjához, de a temető előtt a temető árokból felemelkedett egy ember, aki feléje tartott, és akiben csakhamar Petit ismerte fel, a czigány Petit, volt czimboráját, Kercsey Andor mostani szolgáját.

- Tudok én többet, mint kend gondolja, nevetett Peti. Kend most egyenesen a keczeli csárdához igyekszik.

- No ezt nem volt ezermesterség kifundálni, hiszen te magad jöttél hozzám, hogy menjek oda.

- Persze, hogy én voltam, szólt a czigány és egy kis szünet után hozzátette:

- Semmi, semmi, szólt csillapitóan Peti, én csak azt akartam mondani, hogy Veszelka János örülni fog annak, hogy kend eljött.

- Amint én a Jánost ismerem, nem igen busult volna, ha nem is jöttem volna el.

- Haragudott volna? Én miattam haragudhatik, mit törődöm én a Jancsi haragjával.

- Ne mondja kend ezt, szólt komoly hangon Peti, nincsen annak nevetni valója, akire a Veszelka János haragszik.

Rózsa Sándor e szavakra hirtelen megállt és mereven a czigányra nézve, fenyegető hangon mondta:

- Te Peti, ugy látszik, hogy te már elfelejtetted, hogy kivel beszélsz. Én Rózsa Sándor vagyok és soha senkitől sem féltem.

- Tudom én azt jól, milyen ember volt kend, de az idők változtak ám! Na de hiszen utóvégre kend eljött és igy nem lesz semmi baj.

- Te Peti, tudod-e, hogy most kedvem volna csak azért is megfordulni, hogy haragudjon a Jancsi.

- Hát ha ne tegyem, akkor ne gagyogj nekem ily bolondokat, szólt büszkén Rózsa Sándor és meggyorsitott lépésekkel haladt a czigány mellett előre.

Nem is szólt többé egy szót sem. Csendesen folytatták utjukat. Mikor aztán messziről meglátták a holdvilágos éjben a hófehérre meszelt csárdát, Peti szándékosan egy kissé visszamaradt és eltünt Rózsa Sándor oldalától. Rózsa Sándor nem igen méltatta figyelemre a czigány elmaradását, hanem még gyorsabban haladt a csárda felé.

Egyszerre aztán az éjjeli csendet megszakitotta egy szerelmes fürj pitypalatyja, melyre közvetlenül a fülesbagoly kiáltása hallatszott. Rózsa Sándor megállt és éles szemei azonnal észrevették, hogy a csárda korcsmaszobájában gyertyát gyujtottak és hogy azt a gyertyát az ablakra állitották. Tehát a pitypalaty és a fülesbagoly kiáltása jelzések voltak. Körülnézett és most észrevette Petit, aki sebes futással igyekezett őt utolérni.

Peti hallgatott és Rózsa Sándor mellett némán ballagott tovább, de már egy kis szünet után Rózsa Sándor ismét megszólalt:

- Hát ha már tudni akarja kend, a csárdában levő barátoknak jeleztem, hogy jó barát érkezik.

- Jó barát? Honnan tudod azt? Ki mondta neked, hogy jó barátja vagyok azoknak?

- Ha nem lenne az, akkor csak nem jött volna el kend, szólt Peti vigyorogva, különben is meg kellett a jelzést adni, mert anélkül éjjel senkisem mehet a csárdába.

- Ugy ám, felelt Peti, a csárda körül felállitott őrök senkit sem eresztenek a csárdába.

És mintha szavait akarták volna megerősiteni, hirtelen az utszéli kukoriczaföldről két subába burkolt fegyveres ember bukkant ki, kik némán néztek a mellettük elhaladó két emberre és aztán ismét visszavonultak a kukoriczásba.

- Hja, jobb az elővigyázat, mint a börtönbe kerülés! De most álljon csak meg kend, Rózsa Sándor, egy csekélységre akarom kendet kérni.

- Peti a zsebéből egy nagy kék-piros koczkás zsebkendőt vett ki és ezt gondosan összehajtva, szinte félve mondotta:

- Mit akarsz azzal a kendővel? Nem értettelek, orditott dühösen Rózsa Sándor.

- Mivel nem akar kend jó barát lenni, felelt Peti vállát vonva, hát ugy kell kenddel bánni, mint az idegennel.

- Kisérelje meg a fene, kiáltott Rózsa Sándor, nincsen ott semmi dolgom. Hazamegyek!

- Hallod-e, te czigány, azt mondom, ne bosszants, mert különben kitekerem a nyakadat. Én most vagy előre, vagy hátra fogok menni.

- Azt szeretném én látni, kiáltott Rózsa Sándor dühösen és messze ellökve magától Petit, gyorsan a csárda felé sietett.

Peti mosolyogva, mellére font karokkal nézett Rózsa Sándor után, ki gyors lépésekkel haladt két-három perczig a csárda felé.

- Átkozott czigány, dünnyögött Rózsa Sándor, engem akar az ilyen mókákkal megijeszteni.

E pillanatban a jobbra és balra levő kukoriczaföldekből két-két fegyveres ember ugrott Rózsa Sándor elé és fegyvereiket nekiszegezve, kiáltották:

- Én Rózsa Sándor vagyok! És most lóduljon innen az utból, aki az életét szereti.

- Hogy az istennyila üssön belétek, rongyos utonállók, félre innen, vagy bezuzom a fejeteket.

És mielőtt még a négy fegyveres felocsudhatott volna csodálkozásából, Rózsa Sándor az egyik kezéből kicsavarta a puskát, a következő pillanatban a puskaagygyal az egyik fegyveres fejére olyan csapást mért, hogy ez rögtön a földre rogyott, aztán a puskát megforditva, a harmadik fegyveresre czélzott és eközben ismét felkiáltott:

És ezzel meghuzta a ravaszt. A lövés eldördült, de nem talált. - Még mielőtt Rózsa Sándor a puskát másodszor elsüthette volna, minden oldalról rohantak feléje a fegyveresek. Mintegy harmincz ember fogta körül a dühösen védekező Rózsa Sándort és két fegyveres éppen puskát emelt ellene és czélba vette a fejét, mikor Peti odarohant és felkiáltott:

Vagy harmincz ember rohant Rózsa Sándor felé, ki a puskát óriási gyorsasággal körben forgatta és ezáltal bizonyos távolságban tartotta magától támadóit. A fegyveresek átkozva rohantak az eszeveszetten védekező emberre, aki már többeket leütött.

A fegyveresek szégyenkezve, hogy egy emberrel nem birnak, vad rivalgással rohantak most feléje és egyiküknek sikerült is Rózsa Sándort hátulról átkarolni és igy egy pillanatra védtelenné tenni. De rosszul járt ez az egy is. Rózsa Sándor vad felkiáltással teljes erejével támadói közé dobta puskáját és aztán villámgyorsassággal jobb kezével az őt átölelve tartó embert nyakánál elkapta és óriási erővel ugy megszoritotta, hogy az rögtön lelógatta karjait. Most Rózsa Sándor ezt az embert két kezével magasra emelte és mint egy paizst tartotta maga előtt. Igy haladt néhány lépést a csárda felé, de most Peti parancsára minden oldalról ismét nekirohantak a fegyveresek. Rózsa Sándor látva, hogy nem bir a sokasággal, a kezében levő embert torkon ragadta és odakiáltott a megtámadóihoz:

- Halál reá, halál reá! Lőjjétek le ezt a veszett embert, kiáltottak a fegyveresek és vad dühvel ismét feléje rohanva, többen puskájukat emelték Rózsa Sándor ellen.

- Mi történik itt? - kiáltott e pillanatban egy mély, öblös hang, mióta mennek az én embereim negyvenével egy ellen?

A fegyveresek visszaléptek, a lárma lecsillapult és a tömegben csak e szó hallatszott:

Az pedig, akit «gazdának» neveztek egy óriási termetü, körülbelül 60 éves félig paraszt, félig polgári ruhába öltözött ember volt, akiben mi régi ismerősünket, Veszelka Jánost ismerjük meg. Büszkén, emelt fővel lépett a fegyveresek közé és mintha a kissé félreállott Rózsa Sándort nem látta volna, haragos hangon kérdezte:

- Ez az ember itt jelszó nélkül akart a csárdába menni és mi nem eresztettük.

Veszelka János abba az irányba fordult, ahová a fegyveres mutatott és mintha csak most ismerné fel az ott álló embert, felkiáltott:

És mielőtt még Rózsa Sándor felelhetett volna, az óriás megölelte és csókolgatta, mialatt folyton beszélt:

- Istenem, milyen szerencse! Hogy az én kedves Sándor bátyámat még egyszer láthatom, ölelhetem. És téged pajtás feltartottak? Oh ezek a buták! Takarodjatok! Pusztuljatok innen! El a szemeim elől! És te kedves pajtásom, bocsáss meg ezeknek.

- Nincs mit megbocsátani, szólt Rózsa Sándor ridegen. Ezek csak kötelességüket teljesitették, de tőled János, tőled elvárom, hogy nekem megmondod, mit jelent mindez?

- Egy kis elővigyázat, kedves barátom, semmi más, - majd megmagyarázom én mindezt neked bent a csárdában. Gyere csak velem, Sándor, hiszen tudod, hogy előtted nincs titkom.

Rózsa Sándor mozdulatlanul maradt a helyén és komoly, sötét tekintettel nézett Veszelkára.

- No gyere már Sándor, szólt Veszelka, ne haragudj már ezért a kis kellemetlenségért.

- Nem haragszom, szólt Rózsa Sándor, de tudni akarom, hogy kihez és hová megyek!

- Jól van, bemegyek, szólt Rózsa Sándor határozottan, de csak egy feltétel alatt.

- Ugyan kérlek pajtás, ne sértegess, szólt Veszelka. Mit beszélsz te feltételekről? Te eljössz velem, jöhetsz és mehetsz amikor és ahová akarsz, te itt a csárdában az én házamban éppen ugy vagy a gazda és az ur, mint én magam. És most gyere!

- Még nem, szólt Rózsa Sándor makacsul. Nézd csak Jancsi, mi régi jó barátok vagyunk, mi nem szoktunk egymás elől valamit eltitkolni, és igy most is nyiltan fogok veled beszélni, mint hajdan szoktam. Én a napokban jöttem csak haza, tudod te jól, hogy honnan. Tizenhét esztendeig voltam ott, éppen elég idő ez arra, hogy megelégelje az ember azt a levegőt. Hazaérkeztem és te magadhoz hivtál. Eljöttem, daczára annak, hogy sejtem, tudom, hogy mit mivelsz. Régi jó barátom vagy, beszélni akarsz velem, sejtem, hogy mit, és én eljöttem. Utamat állták és én ütöttem, ugy, mint hajdan tettem. Most magadhoz hivsz, bizonyára egyetmást ajánlani fogsz, hát ha én a te ajánlataidat nem fogadom el? Mi legyen azután?

- Mi legyen azután? - kérdezte csudálkozva Veszelka, ugyan kérlek Sándor, hogy is kérdezhetsz ilyet? Ha nem fogadod el, amit én neked ajánlani fogok, akkor mi annak daczára legjobb barátok maradunk, te ki és bemehetsz a házamba, amikor csak akarsz, gazda leszel ott, akinek mindenki engedelmességgel tartozik, mert amig én, Veszelka János, élek, az, ami az enyém, a tied is. Értetted?

- Értettem, felelt elérzékenyülve Rózsa Sándor és most már veled megyek, Jancsi. Látom már, mi már csak amig élünk, megmaradunk a régi jó barátok.

És most már Rózsa Sándor kezet nyujtott Veszelka Jánosnak és aztán együtt ballagtak a csárda felé.

Rózsa Sándor éles szeme észrevette, hogy az egész uton jobbról és balról az országuthoz a kukoriczában fegyveres őrök voltak felállitva és hogy a csárda előtti legelőn több mint ötven felkantározott ló legelt. A csárdához érve egész rajban rohantak a nagy, bundás komondorok a két érkező felé, de Veszelka János szavára csakhamar meghunyászkodtak és visszaczammogtak a csárdához, hol nyugodtan a helyeikre feküdtek és többé nem is méltatták figyelemre Rózsa Sándort. Mintha ők is tudták volna már, hogy a gazdájuk barátja.

Veszelka János bevezette Rózsa Sándort a kivilágitott korcsma szobába. Minden ugy volt itt, mint tizennyolcz év előtt, csakhogy minden tisztább volt. Senki sem volt kivülök a szobában és daczára ennek Rózsa Sándornak ugy tünt fel, mintha a közelben mulatoznának, sőt mintha a czigányokat is hallaná. Veszelka mosolyogva örült barátja csodálkozásán. Végre Rózsa Sándor a fejét egy kissé a föld felé hajtotta és aztán halk hangon kérdezte:

- Akkor mi itt maradunk, nem szeretnék embereiddel találkozni, szólt Rózsa Sándor.

- Nem fogsz te ott lent senkit sem találni. Gyere csak velem, Sándor pajtás, éhes leszel, vár már a vacsora.

Ezzel aztán Veszelka János egyenesen odament a nagy kemenczéhez, felhágott a kemencze patkára és a jobb hüvelyk ujjával egyet nyomott a kemenczefalra. És most Rózsa Sándor csudálkozva látta, hogy a kemenczefal szétvált, ugy, hogy abban ür támadt, melyen át Veszelka János belépett a kemencze belsejébe.

- Gyere utánam, gyorsan, szólt Veszelka és most már Rózsa Sándor is belépett a kemenczébe, melynek ajtaja rögtön mögötte bezáródott.

- Ejnye, de ügyes dolog ez, kiáltott Rózsa Sándor, ki mióta betette a lábát a csárdába, szinte beszivta a kedvet régi életmódjához.

- Látsz te itt még ügyesebbet ennél, nevetett Veszelka, egy gyufát gyujtva. Nézz csak ide.

És Veszelka János letérdepelt a kemencze fenekére és egy ott egy kőbe beeresztett vaskarikát felfelé huzott. A kemencze fenekétől ezzel egy titkos ajtót huzott félre és most Rózsa Sándor az igy támadt ürben létrát látott, mely a pinczébe vezetett.

- Ez az én bejáróm, melyet embereim közül egy sem ismer, szólt Veszelka. Hogy neked ezt megmutattam, fogadd ezt bizalmam jeléül. Amit itt látni és hallani fogsz, az téged semmire sem kötelez, csak egyre, de ez az egy becsületbeli dolog.

- Hallgatni, felelt Veszelka, akár a mienk leszel, akár nem, arról, amit itt látni és hallani fogsz, ne szólj senkinek se.

- Ez magától értetődik, ezt régi barátnak és czimborának mondani sem volt szükséges.

Veszelka most lement a létrán a mélységbe és mikor lent volt, barátjának szólt, hogy jőjjön utána. Rózsa Sándor nem sokat gondolkozott és követte Veszelkát. Amint a sötétségben leért a földre, feje felett recsegést hallott, gyorsan felnézett és látta, hogy a titkos ajtó a feje fölött bezáródik. És e pillanatban bosszankodva érezte, hogy teljesen Veszelka János hatalmában van.

Veszelka pedig gyufát gyujtott és azzal meggyujtott egy lámpást. A lámpa fénye felriasztotta Rózsa Sándort sötét gondolataiból és mikor maga előtt látta Veszelka folyton mosolygó arczát, visszatért bátorsága és elszántsága is és nevetve szólt Veszelkához:

- Igen, megmondom, szólt Rózsa Sándor, kis gondolkozás után. Hát én bizony arra gondoltam, hogy most már teljesen a hatalmadban vagyok.

- Lám, nevetett Veszelka, erre én Isten ucscse nem is gondoltam, de ha akarod, rögtön megmutatom neked, hogyan nyitják ki ezt a titkos ajtót. Gyere csak, nézz ide, nincs előtted titkom.

- Hagyd ezt most, szólt Rózsa Sándor, majd megmutatod, ha kimegyünk, most már tényleg szeretnék valamit falatozni, éhes is, szomjas is vagyok.

- Hát az Isten szerelmére, kérlek, miért nem szóltál már előbb? - kiáltott Veszelka és felnyitva egy ajtót, belépett egy csinosan berendezett, számos gyertyával kivilágitott terembe és maga után hivta Rózsa Sándort, aki szintén belépve, csudálkozva nézett maga körül.

Tágas teremben látta magát, melyen ablaknak sehol sem volt nyoma. Ahová csak nézett, mindenütt sima, fehérre meszelt fal volt. Fal, amelyekben sem ablak, sem ajtó nem volt. Mikor hátra nézett, már azt az ajtót sem látta, amelyen belépett, ott is csak fal volt, mint mindenütt. A terem közepén nagy fehérrel boritott asztal állt, melyen két személynek volt terítve. De nem közönséges, hanem nagyúri teriték volt ez. Finom porczellán tányérok, ezüst evőeszközök, az asztalon pedig három darab négyágu ezüst gyertyatartó volt, míg a terem boltozatáról hatalmas csillár lógott, melyről 36 gyertya árasztotta a világosságot. Az asztal előtt két finom faragásu szék állott, melyek egyikébe Veszelka ült és intett Rózsa Sándornak, hogy foglaljon helyet a másik széken.

Rózsa Sándor leült és ismét körültekintve, nem csekély csodálkozással mondta:

- Hát meg vagyok elégedve a sorsommal, felelt Veszelka, aki mosolyogva nézett Rózsa Sándorra, ki most folyton egy sarok felé tekintgetett, ahol egy nagy, hosszu és széles szőnyegekkel takart alacsony török pamlag állt, melyen több selyem vánkos csak ugy csalogatta a pihenésre.

Veszelka János megnyomott egy az asztalon álló ezüst csengetyüt. Egy pillanattal később a Rózsa Sándor üléséhez szemközt levő falnak egy része megmozdult, egy, a mész által ügyesen eltakart titkos ajtó felnyilt és ezen át egy, a Szeged vidéki viseletbe öltözött gyönyörü menyecske párolgó tál gulyáshussal a kezében, belépett a terembe. A menyecske a tálat mosolyogva tette az asztalra és aztán szótlanul várt Veszelka további parancsaira.

- Ejnye, kiáltott Rózsa Sándor, pompás! - És aztán gyönyörködve nézett a szép menyecskére.

- No de most kérlek, Sándor, egyél és ne szégyenitsd meg a Rózsika főztjét.

- Igen annak, felelt nevetve Veszelka és látva, hogy Rózsa Sándor szemeivel szinte falja a szép menyecskét, kissé nyomatékosan hozzátette:

- Te csak mégis a régi maradtál, Sándor, no ne beszélj, látom, még mindig bolondulsz a szoknya után. Én szivesen látom, hogy mindenben a régi maradtál.

- Ne vitatkozzunk most, Sándor, hanem együnk, szólt Veszelka és a menyecskéhez fordulva, nyájas hangon kérdezte:

- Hát még paprikás halat tarhonyával, rántott csirkét és egy kis turós csuszát főztem, felelt a menyecske.

- Hallottad Sándor? Mind a kedvencz ételeidet főzte. Egyél! És te Rózsika szaladj és hozzál egy kancsóval abból a legjobb boromból. Tudod már, melyiket vélem.

Rózsika meghajtotta a fejét és sajnálkozva nézett egy pillanatig Rózsa Sándorra, aki most már az asztal előtt álló karosszékbe ereszkedett. És most, hogy kés és villa után nyult és a gyönyörü abroszra tekintett, csak most vette észre, milyen nagyuri módon terittetett Veszelka János az ő tiszteletére. Finom dupla porczellántányérok és nehéz ezüst kések és villák voltak előtte és az üvegek és poharak olyan finomak és szépek voltak, amilyeneket ő egyáltalában sohasem látott. Néhány perczig bámulta Rózsa Sándor ezt az uri pompát, mikor egyszer Veszelka felkiáltott:

Rózsa Sándor pedig, mintha e szavakat nem is hallotta volna, odaszólt Veszelkának:

- Ez? Nem, felelt gyorsan Veszelka, én sokkal szerényebben lakom. Ez... ez... hogy is mondjam csak, hát ez a mi vendégszobánk. De kérlek, egyél már!

Rózsa Sándor most már nem kérette magát, hanem neki kezdett a falatozásnak. A gulyáshus kitünően izlett neki és nem állhatta meg, hogy meg ne dicsérje:

- Hallod Jancsi, most már mondd meg, ki és mi itt ez a Rózsika? - szólt Rózsa Sándor.

Rózsa Sándor egy pillanatig komolyan nézett barátjának folyton mosolygó arczába és aztán azt kérdezte:

- Ki ez a mi? Beszélj őszintén Jancsi! A szoba a mi vendégszobánk, az asszony pedig a mi gazdaasszonyunk, hát most már tényleg kiváncsi vagyok, ki az a mi?

Veszelka János éppen felelni akart, mikor ismét belépett Rózsika. Ezuttal egy nagy majolika korsót hozott és ezt szó nélkül letette az asztalra. Veszelka intett a szép menyecskének, mire ez a korsóból a két férfi poharát teletöltötte és mosolyogva mondotta:

- Hát a mi szép és kedves gazdaasszonyunk nem iszik velünk? Áldja meg a jó Isten, galambom, - mondta Rózsa Sándor.

- Kendet is, felelt Rózsika és elfogadva Rózsa Sándor kezéből a poharat, szólt:

És aztán kiitta a bort. Rózsa Sándor körülfogta jobb karjával a menyecske derekát és azt mondta:

- Ugy hiszem, hogy illik, hogy a gazdasszony a vendégekkel tartson. Miért nem ül hozzánk, szép rózsám?

Ezzel ügyesen kibontakozott Rózsa Sándor karjából, gyorsan összeszedte az asztalon álló edényt és behozta a pompás paprikás halat és egy tál tarhonyát. Ujból töltött a két férfinak és aztán Veszelka egy észrevehető pillantására lassan kiment a szobából.

Rózsa Sándor hevesen dobogó szivvel nézett a szép, karcsu, szőke menyecske után és csak akkor tért magához, mikor Veszelka a tányérját telerakta paprikás hallal és nevetve mondta:

- Hallod-e Sándor, a te szived ugyancsak megőrizte ifjuságát a 18 esztendő alatt.

- Hát a gazdám, én és ha oly kedves vendégem van, mint amilyen te vagy Sándor, - az is.

Rózsa Sándor egy pillanatig bámulva nézett Veszelkára, ki óvatosan ette a paprikás halat és aztán haragosan felkiáltott:

- Pedig a dolog olyan egyszerü, nevetett Veszelka. Ez a menyecske a mi gazdasszonyunk, a gazdámé és az enyém és mint mondtam már, a mi kedves vendégeinké is, hát a tied is.

Koczintottak és ittak. Rózsa Sándor hevesen letette maga elé az üres poharat és megszólalt:

- Igen, igen, az régen volt, mormogott Rózsa Sándor, aztán elhallgatott ő is, Veszelka is. Ott ültek némán és mindegyikük maga elé nézve gondolt a régi időkre. Észre sem vették, hogy a Rózsi ki és besietett és hozta a gyönyörüen barnára sült csirkét és ismét kiosont. Egyszerre csak ismét Rózsa Sándor kérdezte:

- Kitünően, felelt Veszelka, hiszen látod Sándor, ami az övé, az az enyém is.

- Helyes, ez az igaz. Társak vagyunk. Ez voltaképen az ő szobája, ha idejön hozzám, de ha nincs itt, akkor én is használom.

- Hát ha itt van, akkor ő használja, akkor ő tartózkodik itt és akkor én nem használhatom. Akkor nem is jövök ide, ha nem hivat.

- Verje meg az Uristen, kiáltott székéről felszökve vad dühhel Rózsa Sándor.

Veszelka nem szólt semmit, lassan és gondosan megtöltötte az asztalon levő poharakat és halk hangon mondta:

- Azt én nem tudom. Ő jön és megy akkor, amikor akar és amelyik uton akar. Én ugy tudom, hogy most horgosi birtokán van, de azért lehetséges, hogy a jövő pillanatban itt áll előttünk.

- Nem, de nem ellenőrizhetem az utjait és neki ide előttem több ismeretlen bejárója van.

- Hosszu dolog az, Sándor, de majd elmondom azt neked, hogy és miként történt minden. De nem itt, ahol meghallhatja.

- Nem azért, hanem azért, mert esze annyival felül jár az én eszem fölött. Óriási tervei vannak és ezek rendszerint sikerülnek. Ugy hiszem, ez az ember az ördöggel is szövetségben áll.

- Magam is azt hiszem, mormogott Rózsa Sándor, mert ha nem ugy volna, már régóta felakasztották volna.

- Ugyan kérlek Sándor, ne beszélj igy, nem olyan rossz ember ő, mint te gondolod.

- Dehogy is, - nevetett Veszelka és aztán ismét egy kis szünet után komolyabb hangon folytatta:

- Te, Sándor, mondok én neked valamit! Tudom, hogy rossz ember volt és tudom, hogy neked sok rosszat is tett, de azt is tudom, hogy az az ember azóta nagyon, de nagyon megváltozott.

- Dehogy is változott, - kiáltott Rózsa Sándor, - sohasem lesz az ördögből angyal.

- Az nem, bizony nem, - szólt komolyan Veszelka - és talán igazad is van abban, hogy nem változott. De aztán az is igaz, hogy csak ellenségeivel szemben volt rossz, de barátai iránt mindig jó volt.

- Tudom, mert nekem is ellenségem volt, mig veled voltam. De azóta változás történt és ő most az én barátom és velem szemben mindig hű barátnak mutatkozott.

- De nem értem - szólt Rózsa Sándor, - hogy tudtatok annyira összebarátkozni, te, a fogházból kiszabadult kanász, a volt rabló és ő, aki mindig nagy ur volt.

- Hja barátom, - mondta Veszelka János, - ez hosszu történet. Sokat szenvedett ő is, mig az én barátságomhoz jutott. Tudod, hol ismerkedtem meg vele?

- Hja barátom, az már régen volt, az akkor volt, mikor téged elitéltek. Mikor én megismerkedtem vele, akkor bizony ő nem volt szegedi főkapitány, hanem vizsgálati fogságban levő rab volt.

- Kercsey Andor rab volt? - kiáltott Rózsa Sándor az örömtől sugárzó arczczal, - bizonyára rossz fát tett a tüzre.

- Nem tudom, - felelt vállat vonva Veszelka János, - nem is kutattam. Én csak annyit tudok, hogy mig mi a fogságban voltunk, az Isten nagyon felvitte az ő dolgát, mert kinevezte a császári kormány csongrádmegyei helyettes főispánnak. Egyszerre aztán megfosztották a diszes állásától és egy napon a fogházfelügyelő engem azzal bizott meg, mert kitünően viseltem magamat, hogy egy előkelő vizsgálati rabnak legyek a szobatisztitója és szolgája.

- Nem, de azt tudom, hogy nem azért, mert sok Miatyánkot mondott. Sokat beszéltek akkor róla, és én egyetmást hallattam is, de nem tudom, hogy igaz-e. Azt beszélték ugyanis, hogy 1859-ben, mikor háboru volt az olaszokkal, tagja volt annak a nagy tolvajbandának, melynek élén az osztrák pénzügyminiszter és a főhadbiztos Eynatten báró tábornok állott és amely banda borzasztó módon dézsmálta a háboruba vonuló katonaság élelmezését és nagy csalásával sok millió forinttal kárositotta meg az államot.

- Ugy, ugy, - kiáltott Rózsa Sándor, - hát akkor mégis igazam van, ha nagy gazembernek tartom.

- Dehogy is van, - nevetett Veszelka, - hiszen csak onnan lopott, ahol sok volt és ha ő nem lopott volna, akkor más dugta volna zsebre a tömérdek, majdnem gazdátlan jószágot.

- Rá bizony, - szólt Veszelka. - Hát ez már ugy szokott lenni, a korsó addig megy a kutra, mig eltörik. Végre mindig csak rájönnek a tetteinkre, ez már rendszerint igy szokott lenni.

- Tudom, - felelt Rózsa Sándor - és azért hallani sem akarok az olyan munkáról, mely ismét Kufsteinba juttat, elég volt abból egyszer is.

- Én is ugy beszéltem, mikor kiszabadultam, - szólt pipára gyujtva Veszelka János, - de azért mégis visszatértem a régi foglalkozáshoz és egészen jól érzem magamat mellette.

- És ha igen?! - kiáltott daczosan Veszelka, - fel nem akaszthatnak és még inkább élek a börtönben, mint hogy mint földönfutó koldus a szabadságban koplaljak. Te, Sándor, sejtelmed sincs, hány ember él olyan inségben, hogy még a rabra is irigy lehet!

Rózsa Sándor is pipára gyujtott és aztán egy pohár bort ivott. Csak néhány percz mulva kérdezte Veszelkát:

Azt én nem tudom, de azt tudom, hogy abban az időben szörnyű dolgok történtek. A háborut elvesztettük, mert a katonáink éheztek. Mikor aztán a békét megkötötték, vizsgálatot inditottak. Nos és akkor aztán ijedtében az osztrák pénzügyminiszter elvágta a nyakát, Eynatten tábornok pedig főbelőtte magát, számos nagy urat pedig, ezek közt Kercsey Andort is, letartóztatták és hosszu fogságra itélték.

- Nem itélték el, - szólt Veszelka, - határozottan tudom, hogy nem itélték el. Két esztendeig Szegeden volt vizsgálati fogságban, aztán innen Bécsbe vitték. Birtokait a kincstár részére elkobozták. Hát én aztán 1863-ban szabadultam és hidd el Sándor, olyan inségbe jutottam a szabadságban, hogy akárhányszor visszakivánkoztam a fogházba. Hát én is feltettem magamban, hogy tisztességes munkával élek, de hol talál egy büntetését elszenvedett, rabviselt ember tisztességes munkát? Még kanásznak sem fogadtak fel. Annyira jutottam, hogy koldulni jártam a tanyákra, de akkor a kutyákat uszitották reám és egyik gazda a másik után azzal utasitott el:

- Igy aztán munkát sem kaptam, alamizsnát sem. Kénytelen voltam ott kezdeni, ahol annak idején elhagytam. Elkezdtem lopni, betörni és most már jobbra fordult a sorsom. Régi czimborákat találtam és azokkal szövetkeztem. Gyülőhelyünk természetesen itt a csárdában volt. A zsandárok folyton hajszoltak bennünket, de nem tudtak nyomunkra jönni, mert jó hely volt ám akkoriban ez a csárda, ugy ahogy akkor volt és a környéken a nép világért sem árult volna el bennünket a zsandárnak, mert ha tényleg tolvajok, rablók és utonállók voltunk is, mégis a magyar nép bennünket sokkal jobban szivelt, mint a hunczut osztrák zsandárját. De mind e mellett ez csak nyomoruságos élet volt, csak ugy tengődtünk, mert egy nagyobb fogás már ritkaság volt. A nagy urak mindnyájan pecsovicsok voltak és az osztrák zsandárokkal őriztették kastélyaikat és birtokaikat és a kis földbirtokosoktól, vagy éppen a parasztembertől mit lehetett elvinni? Semmit, vagy majdnem semmit. Egy-két lovat vagy ökröt és ezeket aztán éjjel messzire kellett elhajtani idegen vidékre és ott potom áron tuladni rajta. Barátom, nem volt akkor pénz a nép között és a nagy urhoz nehezen lehetett bejutni. Ez volt akkor az én bajom, különben egészen jól éreztem volna magamat.

Veszelka János e szavak után ismét megtöltötte a poharakat és koczintott barátjával.

Rózsa Sándor kiitta a poharát és aztán ismét pipájára gyujtott. Egy ideig szótlanul eregette a kék füstfelhőket és utána nézett a karikákban felfelé szálló és eloszló füstnek. Végre aztán azt kérdezte:

- Hogyan? Majd megmondom, - szólt kis gondolkozás után Veszelka János. - Látod Sándor, hát az ugy volt. Egy nap a söntésben a kuczkóban feküdtem a subámon és azon gondolkoztam, hogyan lehetne a helyzetemen segiteni, mikor egyszerre csak az udvaron az én Bodri kutyám megszólalt, azaz vad ugatással és csaholással jelezte, hogy idegen ember közeledik a csárda felé. A Bodri ismeri az én barátaimat és az én embereimet és csak akkor ugat, ha idegen jön. Hát a puskám, a késem és a fokosom mellettem voltak s igy én nyugodtan vártam az idegen érkezését. Egyszerre csak felnyilik az ajtó és azon belép a méltóságos ur, Kercsey Andor, aki a fogházban is gazdám volt és maga mögött becsapva az ajtót, azt mondta:

- Hogy az Istennyila üssön az olyan házba, hol a gazda még a vendégeket sem védelmezi meg a kutyáitól.

- Hát, - nevetett Veszelka, - ez nagyon is magyarosan kimondotta a véleményét és nagyon restelltem, hogy tényleg igaza van. Már ki akartam bujni a kuczkóból, hogy üdvözöljem a vendéget, mikor eszembe jutott, hogy tán jó volna bevárni és megnézni, hogy mit akar itt és hogy nem véletlenül, vagy rossz szándékkal jött-e ide. Igy hát nyugodtan a kuczkóban maradtam, honnan megfigyeltem emberemet.

- Hát, - folytatta Veszelka, - mondhatom, hogy a méltóságos ur egy kissé nagyon kopottan nézett ki, távol sem olyan uriasan, mint a börtönben. Szakasztott olyan volt, mint egy éppen kiszabadult fegyencz. A méltóságos ur körülnézett a korcsmában és mikor senkit se látott, botjával az asztalra vágott és felkiáltott:

- Most már jónak láttam kibujni a kuczkóból. Mintha álmomat zavarták volna, felugrottam és haragosan kiáltottam:

- Hozzon nekem mindenekelőtt egy itcze bort és valami enni valót, János, mert éhes és szomjas vagyok.

- No, hogy csak végre valaki ismerni akar, - szólt keserü hangon Kercsey. - Kérem, János barátom, hozzon ételt és italt, aztán majd beszélgetünk.

- Rögtön méltóságos uram, - szóltam, - tessék csak helyet foglalni, rögtön itt leszek.

Egy pillanatig csudálkozva néztem reá, ezt ő észrevette, és haragosan rám kiáltott:

- Nos, mit bámul? Nincs pénzem, teljesen tönkre mentem, és most azt kérdem, akar-e nekem ételt és italt adni, vagy nem?

Szó nélkül kifutottam és a pinczéből felhoztam három itczét a legjobb boromból, egy sonkát, egy darab füstölt szalonnát és a konyhából friss kenyeret és mindezt egy deszkán vittem be neki a söntésbe. Mikor beléptem az ajtón, ott ült az asztalnál, fejét a két tenyerébe temetve és oly mély gondolkozásban volt, hogy még az érkezésemet sem vette észre.

- Méltóságos uram, - szóltam hozzá egy kis várakozás után, itt az étel és az ital.

Kercsey felriadt a gondolkozásból, reám meresztette szemét és látva a kezemben levő jó dolgokat, egy kis szünet után azt mondta:

- Derék ember vagy, Veszelka, tedd csak mindezt ott az asztalra és hagyj magamra.

- Talán tiz percz mulva a méltóságos ur a botjával verte az asztalt. Kint álltam az ajtó előtt és ugy értettem, mintha nekem szólt volna a kopogás. Benyitottam, a méltóságos ur már megebédelt és ott állt a korcsma közepén.

- Igen, meg akartam köszönni a jó ebédet. Azt, hogy pénzem nincs, előzetesen megmondtam.

- Ugyan kérem, méltóságos uram, hiszen szót sem érdemel ez a csekélység.

- Nem, nem, - felelt gyorsan halk hangon Kercsey, - sohasem maradtam senkinek se adósa.

Ezzel aztán egy kissé, mintha gondolkozott volna, fel és alá járkált, aztán megállt és igy szólt:

- Tudja mit kend? Én kendnek pénzt az ebédért nem adhatok, mert nincs. De mondok én kendnek egy ujságot, talán hasznát veheti kend.

- Hallottam, méltóságos uram, ugy hirlik, hogy a szegény legények felgyujtották bosszuból.

- Azt én nem tudom, - felelt gyorsan Kercsey, - de azt tudom, hogy a takarmányhiány miatt az öreg Naszódy Mihály, a fábiáni ispán felhajtatta valamennyi marhát és juhot Pestre és hogy tegnap onnan vissza tért és negyvenezer forintot hozott magával.

- Igen, annyit - felelt Kercsey - magam láttam a szegedi Fekete Sasban. Az öreg Naszódy nagy kártyás, vacsora után leült ferblizni és még vagy huszezer forintot nyert, aztán hazahajtatott. A fábiáni pusztán az ispánlakásban igy most 60,000 forintot őriznek. Ez az én ujságom.

- Miért? Furcsa kérdés! Mert pénzem nincs és én azt hittem, hogy kend hasznosítani tudja ezt az ujságot. No, tudja mit kend, ha ez, amit mondtam, hasznot hajtott kendnek, akkor a felét a haszonból elhozhatja nekem a szegedi lakásomra és akkor én kendnek máskor is mondok ujságot. Isten áldja meg kendet!

- Másnak nem mondanám, de előtted Sándor nincsen titkom. Hát az történt, hogy a következő éjszakán rablók törtek be a fábiáni puszta ispáni lakásába, az öreg ispánt megkötözték, feltörték a szekrényét és elvittek onnan 62,000 forintot, mely összegből 31,000 forintot magam vittem a méltóságos urnak, ki azóta már sok jó ujságot mondott nekem és utóbb üzlettársam, azaz gazdám lett.

- No szépen elzüllött a te méltóságos üzlettársad, - nevetett Rózsa Sándor, - megverte azt az Uristen!

- Nem a, egészen jól érzi magát, kérlek, hiszen Bécsben, ahová innen elvitték, nem itélték el, mert nem tudtak rábizonyitani semmit se. De két esztendeig vizsgálati fogságban tartották és azalatt elkobozták az összes birtokait. Mikor aztán szabadlábra bocsájtották, nem volt se birtoka, se pénze. Koldus volt.

- Ugy mint én, - szólt tompa hangon Rózsa Sándor, - nekem is elárverezték mindenemet.

- No látod, barátom. Hát aztán mit kezdhet egy olyan nagy ur, ha koldusbotra juttatják? Az csak nem mehet béresnek, vagy napszámosnak. Hát miből éljen?

- Igazad van Jancsi, - szólt Rózsa Sándor, aki a sok bortól már kezdett egy kissé ittas és álmos lenni,- nem tehet az mást, mint ujságokat sugni. - Ezzel aztán Rózsa Sándor a könyökét az asztalra tette és fejét a tenyerébe temette. Veszelka látva, hogy az álom elnyomja barátját, oda szólt:

Ezzel aztán Veszelka nagynehezen odavezette a pamlaghoz és Rózsa Sándor elaludt. Veszelka János pedig a titkos ajtón át eltünt a szobából. Néhány pillanattal később Rózsi a szobába jött, hogy a még az asztalon lévő tányérokat és egyéb edényeket kivigye. Össze is rakott belőle szép csomót és kifelé fordult. E pillanatban Rózsa Sándor a pamlagon álmában megszólalt:

Mikor másnap reggel Rózsa Sándor felébredt, csudálkozva nézett maga körül. A pompás teremnek nyoma se volt, ott találta magát a söntésben a kályha kuczkója mögött a subáján. Mintha mindent csak álmodott volna.

Szemét dörzsölte és ismét körülnézett. És ott látta a söntésben Veszelka Jánost. Fölkelt és nehéz fővel oda vánszorgott:

- Hát mit történt volna, többet ittál, mint amennyit elbirsz Sándor, ez az egész.

- Többet ittam, mint kellene? Nem igen szoktam, de lehetséges. És mikor volt az? Olyan nehéz a fejem!

- Elhiszem, - nevetett Veszelka János, - hiszen ott ültünk annál az asztalnál éjfél utánig és beszélgettünk a régi időkről.

- Ott bizony, ott ettünk vacsorára nyárson sült szalonnát és éjfélig ittunk és beszélgettünk….. ott, annál az asztalnál. Persze, te szegény barátom, nem tudsz már inni, alaposan leszoktattak abban a….. hogy is hívják, ahol voltál?

Rózsa Sándor bámulva hallgatta Veszelka beszédjét és most ugy tünt fel neki az egész, mintha Veszelka megsajnálva a tegnap éjjeli tulságosan messzire ment bizalmat, most mindent letagadna. Rövid gondolkozás után Rózsa Sándor belátta, hogy barátja az ő saját szempontjából egészen helyesen cselekszik és igy ő elhatározta, hogy bele fog menni abba, hogy a tegnap éjjeli kaland csak álmában történt. Ezért Rózsa Sándor kis szünet után sajnálkozva azt mondta:

- Ej, sok mindenfélét. A legszebb az volt, hogy én veled itt a kemenczén át egy titkos módon rejtett szép uri szobába mentem és ott pompásan teritett asztalnál kitünően vacsoráztunk. És milyen szép fehércseléd szolgált ki bennünket. Ugy hiszem Rózsikának hivják és gazdasszonyodnak mondtad.

Veszelka János jóizüen kaczagott e szavakra és hosszabb ideig tartott, mig abbahagyta a nevetést. Aztán vidáman mondta:

- Hát tudod Sándor, majd megmondom neked, hogy jutsz az ilyen álmokhoz. Neked Kufsteinban bizonyosan volt egy embered, aki mesét mondott neked és annak a mesevilágába te annyira beleélted magadat, hogy most már a mesebeli dolgok folyton a fejedben járnak és még álmaidban is foglalkoztatnak.

- Nem volt bizony az én szobámban senkisem, egyedül voltam én mindig egy kis zárkában és amit én az éjjel láttam, azt láttam.

E pillanatban belépett a söntésbe egy cselédformáju nő, aki odalépve Veszelkához, bizalmas hangon igy szólt:

- Hallja kend, János bácsi: a Peti czigány azt üzeni kendnek, hogy ő bemegy Szegedre.

Rózsa Sándor az első pillanatban felismerte a csinos cselédben az éjjeli gazdasszonyt és nem állotta meg, hogy fel ne kiáltson:

A cseléd Veszelka szavai után mintha nem is hallotta volna Rózsa Sándor felkiáltását és anélkül, hogy csak ránézett volna Rózsa Sándorra, kiment a korcsmából az udvarra. Veszelka pedig, akinek látszólag kellemetlen volt az éjjelre való visszaemlékezés, odatett barátja elé kenyeret, házisonkát és egy itcze bort és miután Rózsa Sándorral szemközt foglalt helyet, az asztal mellett levő hosszu padon, komolyan szólt hozzá:

- Hát igen, hivattalak, mikor hallottam, hogy megérkeztél, ugy, mint régi jó czimborához illik. Talán már megsugták neked is, vagy talán sejtetted már, hogy én ismét megkezdtem a régi foglalkozásomat.

- Hiszen nem kellett álmodnom, - szólt komolyan Rózsa Sándor, magad mondtad el nekem.

- Én, én nem mondtam semmit, - szólt gyorsan Veszelka - és ha mondtam volna valamit, kérlek pajtás, felejtsd el, nem jó az, ha az ember többet tud, mint szükséges.

- Mit csürjem, tagadjam - van! Nekem rémitő sok dolgom van itt a háznál és igy, amint csak megtudtam, hogy hazajöttél, rögtön reád gondoltam és elhatároztam, hogy reád bizom a banda vezetését.

- Akkor mi ketten olyan jó barátok maradunk, mint voltunk, te jöhetsz és mehetsz, amikor csak akarsz, házam portája előtted mindig nyitva van mindaddig, mig az itt történendőkről hallgatsz.

- Tudom, tudom, Sándor és épp azért nincsen is előtted titkom és remélem, hogy elfogadod ajánlatomat.

- Majdnem tizennyolcz évet ültem Kufsteinban és ezen idő alatt 1600 botütést mértek reám és ugy hiszem most elég volt a börtönből, nem akarok többé oda visszakerülni.

- Te, Sándor, mondok én neked valamit, - szólt a pipájára gyujtva Veszelka János.

- Van még ezenkivül is más okom. Mikor kibocsátottak Kufsteinból, megfogadtam, hogy most már tisztességes életet fogok élni és ezt meg is igértem ugy a Wenckheim miniszter urnak, mint a méltóságos Teleky Blanka grófkisasszonynak.

- Lopott az öregapád anyja! - kiáltott dühösen Rózsa Sándor, odazárták a szegény grófnőt, mert résztvett a forradalomban. Hat esztendeig volt Kufsteinban és én szolgáltam ki őt. Ezért aztán, mikor a grófné kiszabadult, ki is vitte a miniszter ur ő kegyelmességénél, hogy nekem a király által megkegyelmeztetett és mikor Kufsteinből Pestre érkeztem, oda vittek a kegyelmes miniszter urhoz, aki látni akart és odajött a méltóságos grófnő is és én mindkettőnek becsületszavamat adtam, hogy becsületes életet fogok élni és akkor haza bocsátottak, a grófnő még 500 forintot is adott és azt mondta: Rózsa Sándor, hogyha kell kendnek valami, itt a czimem, irjon nekem kend levelet és én nem fogom elfelejteni soha, milyen hű volt irántam. Ezt mondta a méltóságos grófnő és én a kezeit megcsókoltam.

- Ah, - szólt Veszelka, - hiszen akkor neked jó módod lesz, csak irnod kell a méltóságos grófnénak.

- És majd jönnek aztán a nagy pénzes levelek. Hja, ha ez ugy van, akkor te persze nem fogadhatod el az ajánlatomat! Mondd csak Sándor, irtál már nekik?

- Most akarok levelet iratni a miniszter urnak, meg a grófnőnek is a házam miatt.

- Igen - igen - majd épitenek azok neked házat! - nevetett gunyosan Veszelka és egy kis szünet után hozzá tette:

- Persze, hogy jól! Ha az embernek ily magas pártfogói vannak, akkor lesz neki pénze is, háza is és munkája is. Persze, hogy becsületes életét élj! Hát tudod mit, Sándor, nekem most sok a dolgom - ugy-e te haza mégy most?

- Nem fog téged többé senki feltartani. Amit mondtam, azt mondtam. Jöhetsz - mehetsz, amikor akarsz. Házam kapuja mindig nyitva a számodra. És most, Sándor, mielőtt haza indulsz, mondok neked még valamit.

- Vigyázz jól arra, amit most mondok neked, szólt Veszelka. A te magas pártfogóid nem igen fognak többé veled törődni és ha egyszer is fogsz tőlük valamit kérni, akkor sem fognak még csak felelni sem.

- Az lehetetlen, hiszen megigérték! - kiáltotta a meggyőződés hangján Rózsa Sándor.

- Megigérték! Mit nem igérnek ily nagy urak, ha jó kedvük van, nevetett Veszelka, - de azért nem tartanak meg azok semmit sem.

- Hiszen én nem pénzt, csak igazságot kérek tőlük, - szólt Rózsa Sándor.

- Meg bizony, de én nem hiszem, hogy a te minisztered, vagy az a grófnő segitségedre lesz. Azt is mondtad Sándor, hogy munka után fogsz nézni. Jól van! De én ugy vélem, hogy nézhetsz, kereshetsz, de találni nem fogsz semmit. Ne haragudj Sándor, mert igazat mondok. De ugyan kérlek, mondd csak, ki fog egy öreg, összetörődött, erejéből kifogyott, fegyházviselt embernek munkát adni, mikor annyi ifju, teljes erejében levő tisztességes, büntetlen ember munka nélkül van. Ezt magad is beláthatod.

- És ha nem találsz? Ha a magas pártfogóid megfeledkeznek rólad? Ha munka nélkül, nyomorban leszel, mihez fogsz akkor?

- Akkor - akkor a tied leszek, Jancsi, - kiáltott Rózsa Sándor, - a tied, vagy az ördögé, ami utóvégre is mindegy.

Rózsa Sándor a keczeli csárdából hazafelé iparkodott. Minél távolabb ért a csárdától, annál jobban határozta el magában: No ugyan ide sem teszem többé a lábamat!

És aztán mindjobban sietett, mintha félt volna valamitől az átkozott csárda környékében. Itt, ott, jobbra-balra pillantott, mintha kereste volna azokat a fegyveres őröket, kik idejövetelekor oly kellemetlen módon feltartották utjában, de bármennyire is kutatott éles szemével, nem birt egyetlen egy őrszemet sem látni. Pedig mintha érezte volna, hogy folyton körülveszik Veszelka emberei. Tudta ő nagyon jól, hogy a Veszelka emberei köröskörül bujkálnak a magas kukoriczában, meglesik minden lépését és csak azért nem mutogatják magukat, mert ezt Veszelka János megtiltotta nekik.

«Mehetsz, jöhetsz, amikor neked tetszik, részedre mindig nyitva a házam kapuja.» Igy szólt hozzá még csak egy óra előtt hajdani jó barátja és czimborája, akiből most már vezér lett, míg ő maga, a hajdani vezér, a hajdan rettegett Rózsa Sándor, szegény földönfutóvá lett.

Nem igen szivesen gondolt Rózsa Sándor erre és mégsem kergethette ki magából ezt a gondolatot. Milyen biztosra vette ez a Veszelka azt, hogy ő utóvégre mégis csak visszatér régi mesterségéhez, hogy szabad utat enged az ő titokzatos csárdájához.

- De bizony Jancsi barátom, ebből bizony nem lesz semmi sem. Elég volt nekem Kufsteinból, még ha nem is botoznak már ott, - mormogott magában Rózsa Sándor és gyorsabban haladt előre és szinte örült, mikor már messziről látta Dorozsma utolsó házát, a czigányputrit, amely előtt most is ott ült az őrült Örzsi és rakosgatta a fapadon kártyáit.

Rózsa Sándor, mikor a faluhoz ért, a zsebébe nyult, hogy egy pár krajczárral lerázhassa magáról az őrült asszonyt, de az most annyira el volt mélyedve kártyáiban, hogy észre nem vette. Igy tehát Rózsa Sándor gyors lépésekkel haladt el a putri mellett és egyenesen Czingár Dani háza felé tartott. Utközben volt a községháza, Rózsa Sándor el akart mellette haladni, mert bár szándékában volt a miniszternek levelet iratni, mégis csak két-három nap mulva akarta tenni, mert, hej, nagy dolog ám az ilyen levél, jól meg kell azt fontolni - gondolta Rózsa Sándor és már el is hagyta a községháza kapuját, mikor az hirtelen kinyilt és Réthy uram, a jegyző az utczára lépett.

- Lám, lám, - mondta a jegyző, - hiszen ez Rózsa Sándor, aki büszkén a községháza mellett elmegy, anélkül, hogy bejönne. No ez szép, nagyon szép. Hallja kend, Rózsa Sándor!...

Rózsa Sándor visszafordult és meglátva a jegyzőt, tisztességesen köszönt neki:

- Adjon isten kendnek is, Rózsa Sándor. Lám, lám, kend nem is jön már errefelé?

- Lám, lám, el volt, ez szép, nagyon szép. Kend ott volt talán a keczeli csárdában?

- Ott volt? Lám, lám, ez szép, hogy ott volt. Nagyon szép. Nos és kapott kend munkát?

- Ez szép, nagyon szép. Csak gondolkozzék kend. Persze azt a levelet most már nem iratja meg.

- Dehogy is nem. Sőt nagyon is megiratom és mert jegyző uram éppen szóba hozta, hát biz én nem bánnám, ha rögtön megirná.

- Ha rögtön megirnám? Lám, lám, ez szép, nagyon szép, de kend tán azt gondolja, hogy nálam halomszámra van az a finom miniszterpapiros, amilyenen a minisztereknek irnak, azt Szegedéből kell hozatnom.

- Hát akkor hozassa meg azt a papirost, mert én holnap szeretném a levelet megiratni, jegyző uram.

- Ez szép, nagyon szép. Itt is lesz holnap, meg is irom, csak mondja kend el, hogy mit irjak a kegyelmes urnak.

- Hiszen megmondtam már, jegyző uram, - szólt türelmetlenül Rózsa Sándor, - irja meg a kegyelmes Wenckheim miniszter urnak, hogy hogyan és mikép árverezték el távollétem alatt házamat és földemet, irja meg neki, hogy én most hajléktalan vagyok és irja meg neki, hogy én, a Rózsa Sándor, kéretem, segitsen valami módon a jogomhoz, segitsen valami módon a bajomon.

- Lám, lám, ez szép, ez nagyon szép, - nevetett Réthy uram, - de fog-e a kegyelmes ur még kendre emlékezni?

- Már hogyne emlékezne, mikor csupa kiváncsiságból maga elé hivatott és ugy beszélgetett velem, akár mint én most jegyző urammal beszélek.

- Lám, lám. Ugy beszélt kenddel? Ez szép, nagyon szép, szólt a jegyző, csakhogy a miniszter uraknak igen gyenge emlékezetük van, főleg pedig akkor, mikor kérnek valamit tőlük.

- Ugy? - szólt Rózsa Sándor, hát azon segithetünk. Tudja mit jegyző ur? Irjon mindjárt két levelet.

- Hát egyet a kegyelmes Wenckheim miniszter urnak, egyet pedig a méltóságos Teleky Blanka grófnőnek.

- Teleky Blanka grófnőnek? Lám, lám, ez szép, nagyon szép. És mit irjak a méltóságos asszonynak?

- Hát azt, amit a miniszter urnak és irja meg a méltóságos asszonynak, hogy kéretem, járjon el az érdekemben a miniszter urnál.

- Persze, hogy meglesz, csakhogy ez most már két levél és kend csak belátja, hogy két ilyen nagyfontosságu levélért több jár, mint egy levélért.

Rózsa Sándor szó nélkül kivett a tárczájából két tizes bankót és átadta a jegyzőnek.

- Jegyző uram, nem szoktam fukarkodni, itt van husz forint, de aztán szépen irja meg azt a két levelet.

- Lám, lám. Ez szép, nagyon szép. Meg lesz az ugy irva, hogy még a kegyelmes ur titkárja se irhatná szebben. Bizza kend ezt csak reám. Holnap reggel eljöhet a levelekért.

Czingár Dani éppen az udvaron befogta a lovait, mikor Rózsa Sándor belépett.

- Mi a manó? Kend nem fogadta el a Veszelka munkáját? kiáltott csodálkozva Czingár.

- Persze, jól tette kend, nagyon jól tette, minek is fogadjon kend munkát, mikor a Czingár Dani házánál ehetik és ihatik kend, - mondta gunyosan Czingár Dani.

- Hallja kend, gazda uram, - felelt most Rózsa Sándor dühösen, - nekem kend ne ajándékozzon semmit, én megfizetem kendnek a szállást, meg minden falat kenyeret, amit a kend házánál eszem.

- Ha pedig kend vendégnek fogadott, akkor ne tegyen nekem szemrehányást azért, hogy én nem fogadtam el az olyan munkát, amely nekem nem tetszik. Különben is, mondok én kendnek valamit, én összeszedem a holmimat és bemegyek Szegedére a vendéglőbe lakni.

- Ejnye de megharagudott kend, mondta Czingár, hiszen nem ugy értettem én azt, amint mondtam, tőlem akár két esztendeig is itt lehet kend és én mindig szivesen látom, csakhogy azt akartam mondani, hogy kár volt azt a munkát el nem fogadni.

- Az már aztán az én dolgom, hogy kár volt-e vagy nem, - szólt még mindig haragosan Rózsa Sándor - és az én ügyembe nincsen senkinek beleszólása.

- Persze hogy nincs, hogy is lenne, - mondta Czingár Dani, - mindenki legjobban tudja, hogy mit cselekszik. Magam sem szeretem, ha más ember az én munkámba belekotyog. No de ne haragudjék már kend, maradjon kend tovább is csak az én szivesen látott vendégem, itt a kezem, hogy szivesen látom, az imént csak eljárt a szám, ne haragudjék kend és mondja inkább, miért nem fogadta kend el a Veszelka János munkáját?

- Ah, értem, értem, kend azt hiszi, hogy az olyan munkát, mint a Veszelkáét, a saját szakállára is megcsinálhatja kend.

- Nem, nem, - felelt gyorsan Rózsa Sándor, - azt nem hiszem, csak azért nem fogadtam el, mert egyelőre általánosan nem akarok ilyen munkát kezdeni, várok más valamire.

Ezzel aztán Rózsa Sándor bement a szobájába. Czingár Dani utánanézett és fejcsóválva mondta:

- Még sem a régi már az öreg. Fél a jó munkától. Hej, nem is csoda. Hosszu idő az olyan tizennyolcz esztendő.

E napon aztán Czingár Dani többé nem beszélt Veszelka János munkájáról Rózsa Sándorral.

Másnap délelőtt Rózsa Sándor elment a jegyzőhöz és már készen találta a két levelet. A jegyző felolvasta Rózsa Sándor előtt és miután ez meg volt elégedve, három keresztet iratott Rózsa Sándorral minden levél alá, a leveleket boritékba zárta, lepecsételte és aztán a boritékra ráirta a czimet. Mikor aztán ezzel is elkészült, odaadta a leveleket Rózsa Sándornak és mosolyogva mondta:

- Lám, lám, ez szépen sikerült. Ezeknél szebb leveleket még a megyei főjegyző ur se irt volna ily potom pénzen kendnek. Itt van, átadom most kendnek a leveleket, vigye azokat Szegedére a postára és kivánom, hogy jó eredményt érjen a levelekkel. Szegeden a postánál minden levélért 35 krajczárt fog kend fizetni. Isten áldja meg!

Rózsa Sándor begyalogolt Szegedére és feladta leveleit. És most, mint aki jól végezte dolgát, haza ment Dorozsmára és várta a feleletet a leveleire.

És multak napok, hetek, mult az első és a második hónap, de válasz nem érkezett. Rózsa Sándor mind gyakrabban látogatott el a jegyzőhöz, ki mindig csak azzal vigasztalta:

- Hja, nem válaszolnak ám olyan gyorsan a miniszter urak, mint kend hiszi. Legyen kend csak türelemmel.

És Rózsa Sándor hazament és tovább várt. Időközben többször eljárt nála Vilma, a Julcsa leánya és kért, könyörgött, hogy vessen véget az ő szégyenének, vegye el az anyját, Veszelka Julcsát, ki ugysem fog már soká élni, mert nagyon beteg szegény, de Rózsa Sándor csak mindig azzal vigasztalta Vilmát:

Egy nap aztán ismét eljött Vilma Czingár Dani házához apja látogatására. Rózsa Sándor nem volt otthon, a jegyzőnél volt, aki ismét azzal vigasztalta, hogy legyen türelemmel.

- De, hallja jegyző uram, most már kifogytam a türelemből, - szólt Rózsa Sándor, - hiszen már több mint két hónapja, hogy azokat a leveleket irtam.

- Két hónapja? Lám, lám. Az szép, nagyon szép. De hát mit gondol kend? Azt hiszi, hogy nincs a kegyelmes urnak más dolga, mind kendnek felelni?

- Ej mit, - kiáltott Rózsa Sándor, - tudom én már, mit fogok tenni. Felmegyek én Pestre a kegyelmes urhoz.

- Lám, lám, kend fel akar menni Pestre? Az szép, nagyon szép. De a miniszter nem fogja kendet fogadni.

- Lám, lám, azt meg fogja kend látni. Ismerem én a nagyurakat jobban, mint kend. De ha már fel akar menni kend, én nem tarthatom vissza. De azt tanácsolom, várjon kend még hétfőig, ha addig nem jön a válasz, akkor nem bánom, ha felmegy.

Rózsa Sándor beleegyezett és igen rossz kedvben ballagott hazafelé. Mikor Czingár Dani házához ért, ott találta az utczán a kapu előtti kis padon ülve Vilmát, ki gyorsan felállt és szivélyes hangon mondta:

- Anyám küldött. Azt mondta, hogy érzi az utolsó óráját és könyörögve kéreti kendet, hogy emlékezzék az igéretére.

- Hagyjatok azzal az igérettel békében, mondtam már, hogy meggondolom a dolgot.

- Sokáig tart, mig kend gondolkozik, apám és édes anyámnak nincs már sok ideje a várakozásra.

- Nem bánom, azért mégis megmondom. Ha kend, apám uram szombatig nem veszi el az anyámat, akkor én levelet iratok Teleky Blanka grófnőnek!

- Azt mondtam, hogy megiratom Teleky Blankának, hogy milyen derék, szavát tartó férfi az én apám uram!

- Vilma, kiáltott Rózsa Sándor, honnan ismered te a grófnő nevét? Honnan tudod...

- Ne törődjék ezzel kend, elégedjék meg azzal, hogy tudom és hogy fel fogom használni azt, amit tudok. Hogy honnan tudom, azt ugy sem mondom meg kendnek.

- Te Vilma, mondok én neked valamit, egy szót ha irsz a grófnőnek, én agyonütlek.

- Nem félek én a fenyegetéseitől, a rablókból ugyis mindig gyilkosok lesznek.

- Vilma!... kiáltott hörögve Rózsa Sándor és a leány felé rohant. De a leány villámgyorsan és egy kigyó ügyességével kitért előle és zsebéből egy kis kést kirántva, villogó szemmel kiáltott:

- Ne merje kend ellenem a kezét emelni, különben megmutatom, hogy én csakugyan a kend leánya vagyok.

Rózsa Sándor visszahökkent a leánytól és megtörve, lesujtva érezte, hogy most már másod izben történt, hogy saját vére emelte a kezét ellene. Egy mellette álló fához támaszkodott és halk hangon mondta:

- Igen, felelt a leány, törvényesitsen apám, aztán nem bánom, ha darabokra tép is. Adja vissza anyámnak a becsületét, adjon nekem, apám, nevet.

- Ezt már kend többször mondta és nekünk nincs idő a várakozásra. Nem, nem apám, vagy-vagy! Tegye meg kend a kötelességét szegény anyám iránt, vagy...

Ezzel Rózsa Sándor ott hagyta az utczán a leányát és berohant a házba. Alig hogy köszönt a pitvarban álló Czingáréknak. Egyenesen bement szobájába és egész nap ki se jött többé.

Egy nyugtalanul és álom nélkül töltött éjszaka után Rózsa Sándor korán reggel azzal az elhatározással ébredt, hogy mostantól kezdve körüljár a gazdáknál és munkát keres. Felöltözött és ugy lépett be Czingárékhoz, kik már várták a reggelivel.

- Sok szerencsét kivánok kendnek, szólt Czingár, de azért egy kis papramorgót bevesz. Üljön kend le, már vártuk kendet.

Az asszony is kinálta, odatolta neki a széket és Rózsa Sándor leült. Czingár Dani töltött neki a pálinkából, Czingárné pedig hozzátolta a paprikás szalonnát és a fehér kenyeret és mikor Rózsa Sándor falatozni kezdett, az asszony kiment a konyhába széjjelnézni.

- Elnézek majd Kondorosra, Csabra és talán lefelé is megyek a szentesi határba.

- Hát tudja kend, gazd'uram, arra a munkára még van időm, azt bármikor elvállalhatom.

- Nem én, felelt gyorsan Rózsa Sándor; a legjobb barátságban távoztam tőle.

- Kendet nagyon bántja az, hogy Veszelka most a kend gazdája legyen, holott egyszer kend volt a gazda.

Rózsa Sándor felugrott, nagyot nézett Czingár Danira, aztán ismét leült és halk hangon mondta:

Rózsa Sándor felelni akart, de e pillanatban mély öblös hang hallatszott a konyhából.

A levélhordó kérdőleg nézett Rózsa Sándorra, vállait vonta és azt mondta:

- Hohó, várjon csak kend, ez nem megy ám olyan gyorsan! Ajánlott hivatalos levele van és én nem ismerem kendet. Tudja kend a személyazonosságát igazolni?

- Micsoda, hát én ne legyek Rózsa Sándor, hát ha az nem vagyok, akkor ki lennék?

- Kend nem ért engem, kend soha sem volt hivatalnok, szólt büszkén a levélhordó. Hiszen az meglehet és én el is hiszem, hogy kend csakugyan Rózsa Sándor, az a Rózsa Sándor, akinek ez a levél czimezve van. De az nem elég, hogy én hiszem, az sem elég, hogy kend az a Rózsa Sándor, mert azt be is kell bizonyitani tanukkal, mert a magyar királyi postahivatal nem hisz ám senkinek. Értette kend most?

- Igen, ez az, felelt büszkén a levélhordó, és mig kend azt hitelesen be nem bizonyitotta, addig nem is kapja meg kend a leveleket.

- Teringettét, de furcsa lett itt minden, mióta távol voltam, szólt Rózsa Sándor, most még azt sem hiszik el az embernek, hogy tényleg ő az, akinek ismerik.

- Hát van-e kendnek ismerőse, aki a kend személyazonosságát bebizonyitja, kérdezte a postás.

- Van hát, felelt Rózsa Sándor, itt van a házigazdám, ugy-e kend ismer engem?

- Hát néhány hónap előtt hozzám jött azzal, hogy ő Rózsa Sándor és én elhittem neki.

- No lássa kend, hogy nem ismeri. Ezt a tanut a magyar királyi posta nem ismeri el. Van-e kendnek más tanuja, hogy kend Rózsa Sándor?

- No lássa kend, ez aztán az azonossági tanu. Hát hozza kend Veszelka János uramat ide és ha ő azt mondja, hogy kend tényleg Rózsa Sándor, akkor kikapja a leveleit.

- De hogy élhet kend igazoló okmány nélkül? Nálunk még a czigány sem élhet pakszus nélkül. Csak valami papirosa lesz kendnek?

Ezzel aztán Rózsa Sándor kisietett a szobából és néhány percz mulva nagy összehajtott levelet a kezében lobogtatva jött vissza.

- Olvasni? Hja, ha én olvasni tudnék, sóhajtott a jámbor postás. De annyit már látok, hogy ez nem magyar királyi okmány, hát majd odaviszem a postamester urnak.

És a levélhordó az elbocsátási levelet a zsebébe dugva, az ajtó felé fordult.

- No, mi van Mihály bácsi, adja már a leveleimet, kap jó borravalót, szólt türelmetlenül Rózsa Sándor.

- Micsoda? Borravaló? Kend tán meg akar vesztegetni? Még ha egy forintot is ad, akkor sem adom oda a leveleket!

- Mihály bácsi! Adok én kendnek három forintot, adja már a leveleimet. Itt a három forint.

- Micsoda? Három forintot ad kend? És kend a becsületszavát is adja, hogy kend tényleg az a Rózsa Sándor?

- Hát ha kend megesküszik, az már más. Mért nem esküdött kend mindjárt? Ide azt a három forintot! Igy ni, itt vannak a levelei és Isten áldja meg kendet.

Evvel aztán Mihály bácsi átadta a leveleket és távozott. Rózsa Sándor és Czingár Dani egy darabig nézték a nagyobbik levelet, melyen nagy viaszkos pecsét volt a magyar czimerrel, de mivel egyikük sem tudott irni, olvasni, Rózsa Sándor óvatosan beletette a két levelet a tarisznyájába és odaszólt Czingárnak: