GYÖNGYÖSY LÁSZLÓ: HAZULRÓL

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-481-3 (online)
MEK-19178

Éppen jókor kaptam előfizetési felhivásodat. Valamennyien együtt voltunk. A vén görög tartlit játszott a derék takarékpénztári igazgatóval. A mint a talont felmarkolta, dühös krákogásban tört ki. - A sima öreg igazgató részvevő arczczal adott kifejezést mély sajnálkozásának. Megjegyezte azonban, hogy neki ugy rémlik, mintha az összes társadalmi és illemszabályok ellen való dolog volna a dühöngés olyankor, ha a talon nem vág be.

Bálint Jenő professzor kárörvendő, diadalmaskodó arczczal beszélte Zsá Miskának, hogy Lakatosné őnagyságának macscsát három tarokkal tönkre tette. (Neked nincs szerencséd ismerni őnagyságát. Félelmes urhölgy. A szomszédjának mindég elfogja a huszonegyesét. Engem különösen kedvel, maga mellé ültet a tarokban és mindég polgármesterré avat.^* Zsá Miska barátunk nyugtalanul hallgatja Jenőt, és még nyugtalanabb pillantást vet a sarok asztal felé. Itt ültem én, Fogas Károly mérnök barátunkkal. Az előttünk való boros üvegben volt is, meg nem is valami. Karcsi örült neki, hogy elbeszéléseidet kiadod, de hevesen kifogásolta, hogy a mult esztendőben Károly estéjén csaltál. Nem a torkodba, hanem az asztal alá öntötted a jó szerednyeit. Ki is jelentette, hogy e nagy hibád miatt kénytelen lemondani az előfizetésről.

Baráti kötelességemnek tartottam védelmedre kelni. Hajtó Samu ismeretes döntő nevetésével kisérte a vitát. Barátom, Károly makacs vonakodása, Samu nevetése, javadra szolgáltak. Az egész társaság nagy karéjban vett körül minket. Mindenkinek az arczán ott ragyogott a jókedv szivárványos derűje.

Rögtön tisztában voltam vele: most mindenki mosolygós arczczal ir alá az ivnek. Lelkes szavakkal lobogtattam a levegőbe előfizetési felhivásodat, tollal, tintával kész voltam szolgálni mindenkinek, a ki a nevét alá óhajtja kanyaritani.

Samu azonnal felfogta a dolog jelentőségét, elkomorodott. A többiek arczán szintén meglátszott a pillanat ünnepélyessége. Tiszteletreméltó gondolkozás tükröződött le képükről. Mély csönd, olyan, a mely a nagy elhatározások előjele.

A jelenlevők nemes gondolatainak az öreg takarékpénztári igazgató adott kifejezést, szólván ekképen:

- Uraim! azt hiszem mindnyájunk nevében szólok, midőn kijelentem: nagy örömmel vesszük tudomásul, hogy László barátunk elbeszéléseit kiadja. (A jelenlevők tétovázva egymásra néznek.) Örömmel mondom, mert a tőlünk nagyrabecsűlt és szeretett férfiu mindnyájunk barátja, derék, kedves ember. Velem akárhányszor sakkozott, ha unatkoztam (közbekiáltás, talán a görög szólott: nekem meg rendes vevőm volt, pontosan fizetett.) Rokonszenvünkre tehát biztosan számíthat. (Általános helyeslés) Sőt az illedelem ellen való hiba volna, ha valaki kétségbe merné vonni, hogy szándékunk előfizetni kötetére. (Nagy nyugtalanság) Mondom szándékunk, de nem mindjárt. (Élénk helyeslés) Szándékunkban van nagy agitácziót kifejteni az előfizetések érdekében. Részemről kérek is egy ivet, - hogy ismerőseimnek megmutassam. (Nagy éljenzés.)

Barátom azt a lelkesedést, a mely e szavakra a hallgatóságon erőt vett, lehetetlen leirni. Egy szájjal és egy lélekkel kiáltották: Én is, én is kérek egy ivet. A görög egyszerre hármat kért, csak nagy nehezen tudtam odáig lohasztani lelkesedését, hogy kettővel elégedjék meg, különben nálam egy sem marad.

E nem várt felséges eredmény elkábitott. Természetesen én is alá akartam volna irni az ivnek, de egy hang szólalt meg belsőmben, hogy e már tulbuzgóság lesz. A tulbuzgóság pedig többet árt mint használ - éppen te mondogattad ezt nekem annak idején, mikor Málikának udvaroltam.

Abban állapodtam meg, hogy semmiképen sem fogom elhamarkodni a dolgot. Előbb alszom egyet.

Lefeküdtem. Gyötrelmes éjszakám volt. A hajnal már benézett ablakomon, de még a szemem sem tudtam behunyni. Végre, hősies elhatározással kiugrottam az ágyból. Szomoru beesett arczczal aláirtam az ivnek.

Másnap kétségbeesve nyitottam be a szomszéd mészároshoz. Ráálltam a mérlegre. Éppen négy kilót fogytam.

Azóta nem ismerek a ruháimra, mintha Négymázsa Kristó Mihályéval kicserélték volna.

E körülmény azonban csak növelte tevékenységemet. Mások is áldozatul vihetik termetbéli vastagságokat az irodalom oltárára.

A mészáros boltból egyenesen egy államhivatalnok barátomhoz siettem, a kinek szobájában egy vörös fejű ur is volt.

A nagylelkű barát rögtön 60 előfizetőt ajánlott, de oly feltétel alatt, ha őt alá nem iratom. Az ügy érdekében kénytelen voltam elfogadni ez előnyös alkut, mire az én derék barátom a vörös fejű urra mutatott e jelentős szavakkal:

H... ur erre ajánlotta magát, s gyors léptekkel távozott. - Valami nagyon sűrgős dolga volt, mert nem tudtam utólérni, oly nagyokat lépkedett.

A mint utána megfogtam az ajtó kilincsét, valaki belül, mintha tüzet jelentett volna, oly ijedt hangon felkiáltott: gyüjtenek!

Magam is annyira megilletődtem e szóra, hogy csak pár percz mulva mertem benyitni.

A szoba üres volt. Csak egy csomó kalap, sétapálcza, esernyő, mely szanaszét hevert az iróasztalokon, bizonyitotta, hogy itt voltak emberek.

Természetesen ez a körűlmény egy csöppet sem hozott zavarba. Dolguk akadt, majd csak visszajönnek!

Nyugodtan rágyujtottam egy szivarra, és elhatároztam, hogy várni fogok. A mint körülnéztem, a számok csalhatlan bizonysága jó kedvre hangolt.

A szobában 20 széket számitottam meg; 20 szék, 20 előfizető! Egy csapásra ilyen eredmény; mindenesetre fölér egy kis várakozással.

Merengésemből léptek csoszogása, halk suttogás ébresztett föl. A tulsó ajtó felül jöttek a biztató hangok. Ah már jönnek az előfizetők.

Ilyenkor nem árt az előzékenység. Odasietek az ajtóhoz, kinyitom. Tompa zuhanás, éles kiáltás, H... ur legbiztosabb előfizetőm, aki most is a kulcslyukon nézegetett be (bizonyosan be akart kiáltani, hogy el ne menjek) elterűlve hevert a földön, s homloka akkorára dagadt, mint egy czipó.

Mélyen sajnálkoztam e véletlen baleset fölött, de egyuttal biztositottam róla, hogy a lelki öröm elfelejteti az emberrel a test fájdalmait. Ilyen szép elbeszélésekre aláirni okvetlenűl csupa gyönyörűség, s ezzel megmutattam neki az ivet, s rá biztam, hogy találja el, mi a teendője?

H... ur azonban egészen más véleményben volt. - Morogva csapta be orrom előtt az ajtót, s belülről kiáltott ki.

Éppen ekkor egy nevezetes körűlmény vonta magára figyelmemet. A lépcsők aljáról tizenkilencz fej tünt elő a fal mögől. Ijedt arczczal meredt felém valamennyi.

Ni, azok az e szobából való előfizetők. Nem baj hát, hogy az ajtót becsukta H... ur. Ugy is lent várnak valamennyien, csak utánok kell mennem.

Mikor az első lépcsőfokra lépek, a tizenkilencz fej mind visszahuzódik, mikor a lépcsők aljára jutok, kihalt, néma a folyosó. Sehol egy árva lélek. Bizonyosan a szemem káprázott az imént. A föld csak nem nyelhette el a fejeket.

Fölnézek, A... Ilonka nagysám áll mellettem, a ki egészen neki pirosodott a nevetéstől. Nyári kalapjának tolla csak ugy lengett a szélben, a mint fejecskéjét előre, hátra hajtogatta.

Amint e kedves arczra néztem, rögtön eloszlott arczomról a komorság felhője. Itt egy rokonsziv, aki megért. Megnyiltam előtte.

Részvéttel hallgatott. Boldogan, kevélyen sétáltam mellette, s kihivó arczczal néztem körűl.

- Nem volna kedve aláirni nagysád? - kérdém tőle csak ugy a formaság kedvéért. Napnál világosabb, hogy erre nagy kedve van. Gyönyörködve néztem kedves arczára. Istenem, de szép szemei vannak az én kedves előfizetőnőmnek!

Ilonka ugy felkaczagott, hogy a sétány fáiról ijedten rebbentek föl a verebek.

- Eredeti ötletei vannak kedves barálom. Na már itthon vagyok. - Isten önnel!

Fölszaladt a lépcsőn, s én elképedve néztem utána. Vajjon miért feledkezett meg most róla, hogy engem is felhivjon? Mikor én már ugy megszoktam, hogy az ilyen séta után még kedvesebb tete a tete következik.

Üldöz a fátum. Ugy tetszett, mintha a legrosszabb pillanatban mutogatnám ezt az előfizetési felhivást.

Ni, ott megy Csávosy Pista kedves czimborám! E már csak aláir a barátság kedvéért is.

- Micsoda, neked bolondság az irodalom pártolása! Tudod-e mily hazafiatlan nyilatkozat ez? Tudod-e hogy az irodalomnak köszönhetjük, hogy mi most ketten magyarul beszélünk. Az irodalom nélkül én vad rácz vagyok, te meg bősz oláh...

Ez volt az utolsó ember, akivel az előfizetés dolgában beszélhettem. Vágó urambátyámmal már nem juthattam odáig. A tiszteletreméltó öreg ur aggódó arczczal nézett végig rajtam, s megfedett ilyenformán.

- Kedves öcsém, te fiatal ember vagy, szükséged van az emberek jó akaratára. - Valjon miért bőszitsz fel magad ellen mindenkit?

Vágó bátyámról az a hir szárnyalt, hogy nagy irodalom pártoló. Azért szó nélkűl vettem ki zsebemből az ivet, de még mielőtt szóhoz juthattam volna, az öreg ur letorkolt:

A párbaj eredményéről hallgatok, csak annyit jegyzek föl, hogy az nap, mikor a viaskodás megtörtént, egy hordár nyitott be hozzám. Én éppen akkor kötöttem fel a vizes ruhát fejem baloldalára.

Megösmertem az irást, s remegve bontottam fel. Nagyon rövid levél volt. Szórul szóra ezt olvastam belőle:

Barátom, mit tehetek mást? Mellékelve küldöm előfizetési felhivásodat. Csak magamat fogtam meg. Arra kérnélek, hogy a körűlményekre való tekintettel mentenél föl a kötelezettség alól...

Kedves apám háza is ott volt a Kövicses utczán. Ott laktak szép sorjában: Pálóczi Bodnár István, Gálócsi Kerekes Andris, Eszenyi Hénap József, Tarnóczi Virágh Bálint, Nagyráthi Oremus Péter, és hogy ki ne felejtsem még: Csury Méhes Barnabás uram is. Csury Barnabás a legrátartóbb volt valamennyiök között. Folyton előhozakodott nagyapja diétai diadalaival, s ezen előkelő származásból kifolyólag négy lovon is járt.

Hénap József ugyan váltig állitotta, hogy az öreg Bernáth Zsigmond, a félszázados követ, mit se tud a Csuryak diétai szerepléséről, s Barnabás komának kár ugy dicsekedni, hanem ez a hiresztelgetés nem talált általános hitelre. Hénap Józsefnek különben is osztályos pöre volt a Csuryakkal, lehet, hogy a pör keserüségei törtek ki belőle ilyen formában. Magam meg nem akartam végére járni a dolognak, mert szegről-végről atyafiságban is volnék a Csuryakkal. Igy aztán nem egészen világos a dolog.

Nem is erről akarok én voltaképen beszélni, noha annak idejében a Csury ügynél nem volt fontosabb ügy a Kövicses utczán lakók szemeiben. Ezt a tulságos fontolgatást azonban mostanság hiábavaló dolognak tartom. Akár volt Csury nagyapja a diétán, akár nem, Csury büszke volt a familiájára, s kevély volt mindegyik a magáéra, ámbár diétára járó követet tiz között ha egy tudott nagy vesződséggel kimutatni ősei közől. Édesapámat - világosan emlékszem - szintén csöndes önérzettel töltötték el a dicső ősök, pedig ő legföljebb egy poétára hivatkozhatott. Erre is azt mondták a háta mögött: tessék bebizonyitani! Ez a sértő kételkedés nem egyszer mélyen meginditotta szegény öregemet. De hát az ilyesmi nem megy különben.

Az ősök dolgában nem is volt soha megegyezés a Kövicses uton, de csodálatosan megegyeztek abban, hogy jött-ment - vagy (a mire nem jó még rá is gondolni) paraszt ne fertőztesse meg az utcza szűzies nemességét. Armálistára is görbe szemmel néztek, de csak türték valahogy, különösen, ha sok földje volt, nemesi levél nélkül azonban emberemlékezet óta csak a vakmerő Furu Péter mert oda tolakodni.

A szerencsétlen kupecz rengeteg áron vette meg az elpusztult Szentimreyék kuriáját liczitáczión. A szomszédok nem birták olyan magasra verni az árát, hogy Furu még többet ne igért volna rá.

De győzték furfanggal. Hénap József belövöldözött az udvarába, Virágh Bálint a ház vörös kéményét, (a kupecz fő-fő büszkeségét) verette le béreseivel. Mikor ez se használt, Csury Barnabás két karddal és két dupla fegyverrel rándult át hozzá, s erővel rá akarta beszélni, hogy barátságos duellumra keljen vele. A derék Furu reggelre határozta a mérkőzés napját, s azóta nyoma veszett. Máig is találgatják, vajjon hová tünt el?

Ebben sem adok igazat a Kövicses utczának, már demokrata elveimnél fogva sem. Ámbár, mint elfogulatlan szemlélő - mert, a mi igaz, igaz marad demokrata világitásban is - kénytelen vagyok bevallani, hogy pl. Eszenyi Hénap József neve mellett Furu Péter uramé, mintha egy kissé kellemetlenűl csengene! Lehet azonban, hogy csak a fülemben van a baj. Rosszul szoktatták.

E fontos ügy megitélésénél nem szabad arról sem megfelejtkezni, hogy a velünk szembe levő sor is csupa nemesi kuriákból telt ki, sőt lefelé a csacska Ungig ugy volt az.

A másik szomszédunk Diószeghy Kata néni volt, Dobosy István tisztes özvegye. Mellettök egy nagy ereszű, mohos házban lakott Kerészi Gedeon János uram bátyám. Egy kaczkiás öreg ur, szénfekete haju, fekete, keményen kipedrett bajuszu. Mindég ezüst sarkantyus csizmában járt, s ilyen feketének látták vagy 30 esztendő óta, a miért az a gonosz hir szárnyalt róla, hogy haját, bajuszát festi. Arról is tudott beszélni a világ, hogy az öreg ur a földjeit eszi, apránként eladogatván őket. Hadd pusztuljon - mondta az én kedves nagynéném, a ki pedig egy maga legalább 30 asszony véleményét fejezte ki - miért él 8 esztendő óta bolond özvegységben!

Persze mindezek nagyon régi dolgok. Azóta máskép forog a világ kereke. Most már nemes urat volna bajos találni a Kövicses uton. Ki meghalt, ki elpusztult, még a házat is eldobolták a feje felől, az ivadék pedig elszóródott az ország négy tája felé.

Olyan idegenek előttem azok az ismerős házak. Mikor a mult évben arra vitt a bajom, mogorván, kedvetlenűl néztek le rám a régi épületek, meg-meglóbálódzott régi házunk előtt a kutostor vödre; elkergetett onnan, az öreg diófák haragosan recsegtették kiszáradt galyaikat: mit is keres ez idehaza? Egy-egy idegen arcz kérdőleg végignéz, aztán közönyösen befordul a szögleten. Igaza van: mi keresni valóm volna itt? Egy-két sir az enyém, az élők közől pedig legfeljebb Csury Benedeket, a Barnabás fiát lehetne kivájni könyvei közűl. Hanem a Benedek is csak félórai hallgatás után köhent, vagy szól egyet. Uj világ, uj emberek, más az ének, más a szó. Benedek se lesz sokáig irmag, már is ugy hallatszik, hogy Budára megy a belügyminisztériumhoz.

Diák koromban már-már előtünedeztek a pusztulás jelei a Kövicses uton. Hanem milyen hanyatlás volt ez! A csézák vigan robogtak elő az udvarokból, nehéz hintók is döczögtek végig az utczán. A benne űlő asszonyságok nyájas mosolygással üdvözölték a csézán járókat. A szérűk tele kazlakkal, a magtár szinűltig buzával, a pincze jóféle szerednyeivel, a szív érzéssel, jókedvvel. Szikora Marczi csak a Kövicsesnek hegedűlt. Pusztulás aranyos jókedvvel, halál muzsikaszó mellett. Csakhogy ki hitte volna el azt akkor, mikor még most is olyan nehéz elhinni.

Rózsás felhők közől bontakozik ki gyermekkorom ideje. A füzes, a kis Ung, a kertünk végében levő cseresznyefa, tanui egykori boldogságomnak. Nélkülük talán el se hinném. A cseresznyefáról vágyó szemekkel kandikáltam Dobosy néni kertjébe, a hol szem nem látott nagyságu körtvélyek, almák, szilvák, fül nem hallott nevezetű furcsa gyümölcsök kandikáltak rám. Hejh ha én ennek a kertnek csősze lehettem volna!

És a néni szemefénye, az egyetlen Laczi, még csak képpel sem fordul felé a tündérkertnek. Innen látom az ambitusunk könyöklőjéről, hogy ott őgyeleg a széles tornácz oleanderei között abba a furcsa, virágos kantusba, a mit az édesanyja hozatott neki Pestről, pedig már idestova dél lesz. Abban a perczben a szérű felől szapora, éles hangu beszéd veri meg fülemet, sajátságos, csattanó hangok kiséretében. Majd leszédűltem a könyöklőről. A nagyasszony gazdálkodik. Hejh, de jó, hogy nem én vagyok a bérese!

Azt tudtam, hogy nagyon jó gazdálkodó a néni. A tüzesfejű sárkánytól nem ijedtek volna ugy meg a cselédei, mintha a nagyasszony bóbitás fejkötője váratlanul (és mindég váratlanul) előbukkant. De járt olyankor a cséplő, majd eltört a nagy iparkodásban.

Csüllög Ferinek a juhásznak, a ki azóta a harmadik határra bujdosott szégyenében, mint szavahihető tanuk állitják, még most is izzad az üstöke, a mikor elmondja, hogy koplalt másfél napig a nagyasszony titkos szobájában.

Ugy történt a dolog, hogy Csüllög Feri egyidőben valami harmincz bűrgének a bőrével számolt be. A nagyasszony nyakon fogta Ferkét, egyet penderitett rajta, s bevágta a titkos szobába. Csüllög Ferke a mint beesett az ajtón a nyelvét is véresre harapta kinjában. De ijedtsége még csak ezután lett határtalan. A nagyasszony ráforditotta a kulcsot. Feri másfél napot töltött étlen-szomjan az eldobott selyemruhák, karpereczek, edények, findsák, székek között. A nagyasszonynak ugyanis az a furcsa szokása volt, hogy minden olyat odahányt, a mi tetszését meg nem nyerte, lett légyen az selyemből, vagy aranyból.

Csüllög is ilyen tárgygyá lett a nagyasszony szemében. Náni a kedves belső cseléd, éjjel leoldotta a szoba kulcsát a nagyasszony kötőjéről, s az ablakon szöktette meg Csüllög Ferit. A nagyasszony még csak nem is tudakozódott róla.

Persze a néni gazdálkodó tehetsége is élénk tanácskozás tárgya volt a Kövicses uton. Özvegy Kökényesy Jánosnét valóságos dühre lobbantotta, mikor előhozták neki, hogy Diószeghy Kata a gálocsi udvarházat a hozzá tartozó földekkel özvegységében szerezte. Azt mondta, hogy Dobosy bátyánk körme kapart ott. No ezt a kifakadást még én is megmosolyogtam. Szegény Dobosy bácsi, az Isten nyugtassa meg, egész nap a tornáczon pipázott, vagyha nagyon megerőltette magát, akkor elment a Gedeon szomszéddal nyulászni, a kivel nagy barátságot tartott, vagy legföljebb valamelyik névnap estén el-eladomázott. Ennyiből állott a tevékenysége.

Hallottam róla egyebet is. Egy nap elmélázva üldögélt az oleanderek mögött. Pipájából kialudt a tűz, a szerednyei megmelegedett előtte. Dobosy bátyánk még erre se tért magához. Végre Gedeon szomszéd megunta mélységes hallgatást és megszólalt:

Ezért mondták, hogy Dobosy István uramat nagyon jól szoktatta a felesége. No de ez a történet, alighanem ráfogás.

Volt olyan is, a ki azt mondta, hogy Diószeghy Kata nem is szerette a férje urát. Csicseri Gábor tudna arról beszélni, ha élne, és ha akarna! Már én meg azt mondom erre: a szivek és vesék vizsgálója, a mindenható Isten. Kár az embereknek az ő dolgába avatni magukat.

Bizonyos azonban, hogy Dobosy néni azt a vézna Laczi gyereket rendkivűli módon szerette. Hiszen más anya is szereti a vérét, hanem Dobosy néni, mintha csak mindenkitől megvonta volna szeretetét, hogy Laczinak annál több jusson belőle. Igaz, hogy nem is volt több gyermeke, aztán valóságos hadi lábon élt miatta a halállal. Hányszor zörgette fel álmából Zsiró doktort, hányszor vitte föl Pestre, s összeveszett fia miatt az egész orvosi fakultással. Mindegyik betegsége után annál hevesebb szeretettel csüngött rajta.

Én nem is tudom, kire ütött az a Laczi? Édes apja gömbölyű, piros-pozsgás ember volt, anyja parancsoló, délczeg termetű nő, a ki előtt öles parasztok is elejtették a kalapot, ha harsányan rájuk szólott, az egész rokonság is piros-pozsgás nép volt. Isten a megmondhatója ennek?

Mikor a latin gramatikát tanultam Dobosy Laczi már kinőtt a katonasorból. De csufság volt a legénysége. Nem volt annak egy szőr szakálla, se bajusza, a keze, lába pedig olyan apró volt, mint valami kisasszonynak.

Meg is állapodtak abban a Kövicses utczán, hogy a Laczi nem sokáig él. És alig telt el a nagyasszony gyászesztendeje, a sok kérő egymásnak adta a kilincset. Haza is kotródtak valamennyien, nagy szégyenkezve. Csury Barnabásnak, a ki szintén e tájban jutott özvegységre, ekkor ötlött az eszébe: Dobosyné alighanem reám vár! Csury okulva az elődök szomoru sorsán, megadta módját a kérésnek. Kiment kereknyei tanyájára, s onnan tüzes négy lovon az alispán és a főjegyző kiséretében lépte át a hatalmas asszony küszöbét.

Mit végeztek? azt körűlményesebben nem tudom. De arra emlékszem, hogy Csury félévig nem mert előkerűlni kereknyei tanyájáról, Dobosy néni pedig két évig ellenséges szemekkel tekintett Csuryra, noha komák is voltak. Talán azért, hogy a fiának szánt szeretetből ő is elakart tulajdonitani valamicskét magának.

Hogy Dobosy bátyánk papucs alatt lett volna, ennek legfényesebb czáfolatát abban látom, hogy a nagyasszony szemefényének, a Laczinak jövendő sorsa fölött is István bátyánk határozott. Gedeon szomszéddal abban állapodtak meg, ugy kedélyes borozás közben, hogy Gedeon Juliskát neki nevelik.

A Juliska - a szomszéd leánya - mindennapos volt a háznál, különösen a jó gyümölcsök miatt. A nagyasszony eleinte nem is nézte rossz szemmel a fürge, eleven leányzót, a Laczi is nem egyszer mosolygott rá. Szóval találták egymást a gyerekek.

Hanem az még ezelőtt volt. Én már mint serdűlt hajadonra emlékszem Juliskára. Hejh, hamis leány volt az a Gedeon Julcsa. Nevetett annak mindene: szája, szeme, orczája, még azok a gödröcskék is az állán. Gyönyörű magas, karcsu teremtés lett belőle. Arcza majd kicsattant a piros egészségtől... szóval árnyék volt mellette Dobosy László. Igy vélekedék a kövicses-utczai közvélemény.

És a mi csodálatos dolog, akkor már Dobosy néni is elhidegedett a leányzó iránt. Sőt a mint egy nap az a bolondos leány a bátyja huszár-ruhájába öltözve, lódingosan, tarsolyosan beállitott Dobosy nénihez, nyilt szakadásra kerűlt a dolog. Dobosy néni összecsapta a kezét, és igy förmedt rá:

- Hogy ilyet megtud tenni egy tisztességes leányzó. Hallod-e, nekem ne járj ide ilyen maskarában!

Gedeon Juliska meghökkenve nézett Dobosy nénire. A mikor aztán a néni befordult a másik szobába, látta, hogy ennek fele se tréfa, fekete szemében az a sajátságos, égető láng jelent meg, a melylyel engem már mint kis fiut annyiszor megijesztett. Veszedelmesen tudtak égni azok a nevető szemek.

Pár hét mulva nagy léhhel-péhhel rontott be kedves nagynéném édesanyámhoz.

- Tudod-e mi az ujság? kezdte el már az ajtóban. (A jó nagynéni minden ujságot legelőször tudott meg.)

- Ugy tudom, hogy egymásnak vannak szánva - veté ellene nyugodtan kedves anyám.

Ez már nekem szólt, mert ugyancsak hegyeztem füleimet. Kedvetlenűl fordultam ki az ajtón. Tessék ebből kiokosodni. Az is baj, ha beteg az ember, az is baj, ha egészséges.

E naptól kezdve nem tudom kiverni a fejemből, hogy Dobosy néni elkeseredett, rettenetes harczot vivott Gedeon Julcsával. Női harcz: egy gyönge, vékony gyermekért, az anyai szeretet küzdelme, a sértett hiuság, a szerelem ellen. Egy vasakaratu nő harcza a szépség hatalmával. E hadviselésnek csak egyes kirohanásai jöttek nyilvánosságra, de én ugy hiszem, hogy lángolóbb, emésztőbb volt a harcz a négy falak között, s a szivek legmélyén. A Kövicses utcza ebben is más véleményt tartott. Nagynéném pl. egyenesen Gedeon Jánost tette felelőssé mindenért. A tökéletlen Gedeon Dobosy Laczi vagyonából szeretne uraskodni, mert a magáéból nem futja.

Annyit azonban bátran mondhatok, hogy egy-egy ujabb hir a két táborból lázas izgatottságba hozta az egész várost.

A következő tavaszon Diószeghy Kata kőmivesekkel rakatta be a Gedeon-portára néző ablakokat. Beszélték, sőt sokan saját szemeikkel látták is, hogy Dobosy Laczi fél napokat is előgyelgett az ablak mellett: nézte, sokáig nézte Gedeonék kertjét. (Nem is tudom, mit nézhetett rajta. Egy-két bokor csenevész szegfű és kalarábé volt benne.)

Az ablakok berakása csöppet sem hozta zavarba Lászlót. Ettől kezdve átjárogatott Gedeonékhoz.

A nénémasszonyok sugtak-bugtak, még komoly édes apám is tudakozódott a dologról. Nekem ugy tünt fel, hogy a madarak is arról fütyűlnek, az erdő is arról susog, a csacska Ung csak egyre erről kérdez. Mi lesz már most?

Hát a lett, hogy Diószeghy Kata a legnagyobb munkaidőben vitte fiát fürdőkre. Szobráncztól kezdve Tusnádig minden fűrdőt bejártak. A fák levelei is lehulltak már, mire visszakerűltek.

A sok fürdőzés nagyon megártott Dobosy néninek. Nem ismertek a régi nagyasszonyra. Egyenes termete összeesett, parancsoló tekintete olyan tétovázóvá, majdnem félénkké változott. Gyakran minden ok nélkűl összerezzent. Egy árva panasz szó nem hagyta el ajkát, de beesett arcza véghetetlen fájdalomról beszélt.

Hir talán még nem okozott nagyobb riadalmat a világon, mint mikor első hóeséskor hire ment, hogy Dobosy László megkérte, és megkapta Gedeon Juliska kezét.

Az esküvő ott volt a vén Gedeon házban. Nagytiszteletű Oremus Péter szivreható, ékes beszédben kötötte a fiatal pár szivére, hogy szeressék egymást. Gedeon Juliska örömsugárzó arczczal, de vőlegénye, vagy a pap helyett az ablakra tekintgetve mondta el az esküt. Laczi (még ekkor is csak Laczi volt) hosszu nyaka alig látszott, ugy behuzta a vállába, s igen helyett nemet mondott. A papnak kellett kiigazitani a hibát. Ugy is sáppadt arcza most még sáppadtabb volt, rikitó ellentétben Juliskáéval, a kinek arczát, mintha rózsalevéllel dobálták volna meg.

Mondják, hogy az eskü előtt Laczi ijedten nézett anyjára, s lépett is egyet felé. Talán hozzá akart menni, de Juliska erősen fogta kezénél. Éppen ekkor mondta kedves nagynéném Dobosy néninek: vékonyka a szegény Laczi, no de majd megerősödik a felesége gondozása alatt; mire Dobosy néni keservesen elsirta magát.

E jeladásra általános lett a szomoruság. A nénikék valamennyien előkeresték zsebkendőiket, s ugy megzokogtak, mint valami nagy temetésen. Dobosy néni után kedves nagynénim sirt a legkeservesebben.

Gedeon Julis vállát rángatva, szelesen szaladt ki a szobából, az ajtót alig tette be maga után, már is rárivalt az egyik ott őgyelgő cselédleányra: mit sirnak ezek az asszonyok?

Egyéb nevezetes esemény különben nem történt, ha csak azt nem fujjuk valami nagy dologgá, hogy Csury Barnabás és Eszenyi Hénap József ugy hajnali négy óra körűl a legjobb barátok lettek, és Tatay Flóris prókátorral rögtön megiratták az egyességet a negyven éves osztályos perre vonatkozólag. Csury Barnabás különben halála napjáig panaszkodott erre a hajnalra. Azt mondá, hogy elbolonditotta valaki, csak avval nem jöhetett tisztába, maga volt-e az oka, vagy Hénap, vagy az a cseles prókátor.

Az sem valami nagy esemény, hogy ez alkalommal a Laczi nagyon megerőltette magát. Négyszer tánczolt, kétszer a menyasszonyával, egyszer Virágh Ilonkával, egyszer pedig Hénap Katinkával.

Azt emliteni sem kell, hogy Szikora Marczi a legszebb nótáit huzta el, s hogy a lakodalom egy hétig tartott. Három napig Gedeonnál, három napig Diószeghy Katánál, a hová az uj pár beköltözött. Dobosy néni ugyanis erősen kikötötte, hogy velök fog lakni.

A télen csak egyszer jött lázas izgatottságba a Kövicses, a mikor valaki bolondul szélnek eresztette, hogy Dobosy László meghalt. Ennek a hirnek Laczi örült a legjobban, mert a kinek holt hirét költik, sokáig fog élni.

Ezenfelűl csak azon ütköztek meg, hogy a fiatal menyecske mindenféle oldalgós beszéddel kikerűlte, hogy Diószeghy Katát anyámnak szólitsa. Ebben a dologban sem volt megegyezés. Voltak (az igaz hogy kevesen) a kik hallották, hogy anyámnak szólitotta, mig mások váltig állitották, hogy sohasem hallották. No, ebben nem lehet eligazodni.

Mire azonban kitavaszodott, a fák rügyeivel az uj hirek is sarjadni kezdtek. A fiatal menyecske nem tud kijönni a napával, fellovalja ellene férjét, s arra akarja rábeszélni, hogy a nyárra Gálocsba menjenek lakni, a napa meg maradjon itthon. Sőt már a napot is meg tudták mondani, a mikor a költözködés megtörténik. Igaz, hogy akkor nem történt meg, de a hir asszonyság fáradhatlan volt: uj terminusokat tűzött ki.

No már az ilyenre jó keresztyén ember nem maradhat veszteg. Vajjon mi igaz a hirben? Nagy utánjárásra sikerűlt kideriteni, hogy a fiatalok csakugyan készűlődnek Gálocsba, de hol a ló sántul meg, hol a gálocsi udvarház lakhatósága ellen van kifogás, hol meg a rendelt butorokon akad meg a költözködés. Alighanem Dobosy néni keze görditi az akadályokat - e volt a Kövicses véleménye. Ez sem volt igaz beszéd, mert jól tudom, hogy egy hónap mulva maga Dobosy néni háritott el minden akadályt. De erre meg azt mondták: persze a fia kérte meg nagyon. Neki nem tud ellent állani a néni! A fiát pedig Juliska kormányozza...

Elég az hozzá, hogy a fiatalok elindultak, nyomukban öt terhes szekér ment, de aztán előgördűlt a nagyasszony csézája is, a becsűletes, öreg Kósa János kocsissal, a ki nagy ügyességgel kerűlte ki a terhes szekereket, s az első kocsi után iparkodott.

A robogásra Juliska visszafordult. Rögtön megismerte az öreg csézát, s kedvetlenűl mondá az urának:

- Szegény jó anyácskám, csakugyan jön ő is. Azt hiszi, ott kell lennie, a hol én vagyok.

Bizony Dobosy néni bekvártélyozta magát a gálocsi házba, még csak ki se lehetett onnan verni. Az ő szerzeménye volt. Ebben aztán megnyugodott a Kövicses.

Másfél hónap mulva azonban nagy megütődésünkre az öreg cséza poroszkált vissza a Kövicsesre a gálocsi utról. A becsűletes Kósa mogorván nézett szét a mélyen szemére huzott kalap alól, Dobosy néni arcza pedig olyan merev volt, mint a márványszobroké.

Ha a villám tizenháromszor üt le egy nyáron a Kövicsesre, nem lehetett volna különb a megdöbbenés, mint a cséza láttára. Még az nap 15 nénémasszony látogatta meg Dobosy nénémet. Tőle azonban egyebet nem lehetett kivájni, minthogy a nagy munkaidő miatt jött haza, sőt még azt a gorombaságot is megcselekedte, hogy az egész társaságot faképnél hagyta. Csakhogy a nénikék nem hagyták annyiba a dolgot. Nagynénémet bizták meg, hogy Susmó Katát nagy titok pecsétje alatt küldje el Gálocsba széjjelnézni.

Susmó Kata meg is jött egy pár nap mulva, hanem azt, a mit ő hozott Gálocsról, én nem tudom elhinni. Dobosy néni igy nem alázhatta meg magát, Dobosy nénivel igy elbánni nem lehet. Minthogy azonban Gálocs messze volt, s én magam nem járhattam utána a dolognak, Susmó Kata elbeszélését vagyok kénytelen ideirni. Előre is kijelentem azonban, hogy a Kata lelke rajta, ha hazudott.

Az nap 11 óra tájban, mikor a nagyasszony visszajött Gálocsról, még a kertben járt és sűrű könyhullatások között virágot szedett. Bokrétába kötötte, könyeit hullatta rá és mély sóhajjal indult a ház felé.

A méhesnél találkozott a Laczival. A beteg ember fanyar mosolylyal kérdezte tőle: kinek az a virág édes anyám?

Dobosy néni végignézett fián. A nap égető sugarai odatűztek arczára. Homloka, arczbőre sima és fényes volt, mint a márvány, s az egész arcz olyan áttetsző, mint a porczellán-üveg.

A nagyasszony réműlten forditotta el arczát, s fuldokolva mondta: Juliskának!

Laczi kaczagni próbált örömében, de erős köhögésbe fult öröme. Kinosan nyögte: ugy-ugy szeressék egymást kedves anyám! Aztán zsebkendőjét kereste elő, s a torkára kötözte, miközben elégedetlenűl mormogá: meghűltem, megint meghűltem!

A nagyasszony félőrűlten rohant a szobába, a hol Juliska himezett valamit, kezébe adta a virágcsomót, s révedező szemekkel fölkiáltott:

Susmó Kata beszélt még Juliska sirásáról, Laczi rekedt kiabálásáról és nagy haragjáról, a melynek az volt a vége, hogy Dobosy néni visszajött a Kövicsesre.

No hát ugy történt, a hogy történt. Isten annak a tudója, de annyit jó lélekkel mondhatok, hogy ez nem volt igazság. Gedeon János uram ott maradt Gálocson, Dobosy néninek pedig el kellett jönni a magáéból. Ez égbe kiált.

Alighanem elhatott az égig is, mert az Isten keze ezután nagyon ránehezedett a Gedeon-Dobosy családra. Csapás, csapás után következett félelmes gyorsasággal.

Három hét mulva Gedeon János is hazakerült Gálocsról. Két nappal rá főbe lőtte magát a fia huszárpisztolyával. Juliska ott volt a temetésen, de képpel sem fordult Dobosy néni felé.

A temetés után egész nap pörgött a dob a Gedeon-udvarban. Eladtak ott mindent az utolsó szegig. Az árverelő dob veszekedése áthallott Dobosy nénihez is. Dobosy néni pedig ott ült az oleanderes tornáczon, olvasott a nagy kapcsos bibliából, s ki-kinézett a gálocsi utra. Várt arról valakit.

Két nappal rá fényes délben a szérűjén tüzet fogott egy óriási kazal. A sok léhűtő cseléd és cséplő elvesztette a fejét, pár percz mulva lángban állott a csűr, s az egész évi termés. A tűz átcsapott az istállókra is. Itéletnap volt ez. A lángok az égig csapkodtak. 8 tehén megfuladt a füsttől, a lovak, ökrök elszabadulva, bőszűlten száguldtak keresztűl az Ung vizén. A hires gyümölcsös tönkrement a duló lángtenger között. A fák megégett koronájukkal, szemrehányólag keservesen néztek a magtárba, a hol két nap, két éjjel égett az összehalmozott rozs és buza.

Dobosy néni még ekkor is ott üldögélt cserepes háza tornáczán, olvasgatott a kapcsos bibliából és sóvárogva nézett-nézett a gálocsi utra.

Egy hét mulva reggel 8 órán is tul ágyban maradt a nagyasszony. A hű Náni tipegett-topogott a szobában, s el nem tudta képzelni, mi az oka, hogy a koránkelő tekintetes asszony még most is ágyban marad.

- Ugyan, ugyan Náni minek töröd magad annyira? Mire való már az, ilyen nagy sötétségben felkelni?

A nap sugarai pajkosan játszottak a függönyökön, a czirmos vigan belekapaszkodott a karos székek bojtjaiba, s ugrándozott a bolond jószág, csak Náni sirt keservesen.

A tekintetes asszony szemei, azok a parancsoló nagy szemek elhomályosultak örökre.

Hanem azért délután ott üldögélt a tornáczon megint, és nézett-nézett mereven a galócsi utra.

Két nap mulva állig beburkolt embert hozott arról egy cséza. Lépésben mentek a lovak, még se tudták felismerni az emberek, ki űl rajta. Az igaz, hogy csak az orra látszott ki a sálkendőből. De a vak anya megismerte fiát. Rohant az udvarra, s a becsületes Kósával nagy diadallal vitte a szobába a támolygó beteget, leültette egy karosszékbe, végig tapogatta-czirógatta, ölelgette, hizelgett, mosolygott neki végnélkül.

- Tudtam, hogy hazajösz aranyos madaram. Nagyon régen várlak. Mennyit aggódtam miattad. No de csakhogy itthon vagy. Beteg vagy kis juhom egy keveset ugy-e? De nem nagyon sáppadt az arczod. (A néni ezt is látta.) Majd meggyógyulsz lelkem virága idehaza. Ne busulj édes rajom, megmentettelek én már nem egyszer a haláltól. Most is meg foglak menteni. Ha megvakultam is édes lépesmézem, azért még mindég a régi vagyok. Istenem, Istenem csakhogy te megjöttél!

A néni forgott-mozgott, a Laczi csodálkozott s nem tudta elhinni édesanyja vakságát. Azok a nagy szemek ragyogtak az örömtől, tiszták és fényesek voltak, csak a világ borult előttük mély sötétségbe.

A beteg embert gyöngéden elhelyezte az ágyban, beszélt hozzá, kérdezősködött, mint egy csacska kis leány. És nem feledkezett meg semmiről. Kedvencz eledeleit főzette a konyhán, iratott Tokajba a hires Józsa doktorért, s elküldött Zsiró után. És beszélt, mindég beszélt.

Csak Gedeon Julisról nem volt szó köztük. Ha ők nem emlegették, én minek beszélnék róla?

Még mikor elaludt a Laczi, akkor sem ment el az ágya mellől, mert ugy tartotta: akkor könnyen baja eshetik. Csak egyedűl ő tudja a világon, hogy kell vele bánni. Másnap este össze is veszett e miatt a Nánival, még se tágitott a fiától. A Náninak kellett elmenni.

- Ébren vagy kedves lelkem - kérdezte tőle mohón a néni. Jobban érzed magad?

- Nem mondtam, hogy meggyógyitlak - diadalmaskodék a néni. - Beszélgessünk egy kicsit aranyos jószágom.

Dobosy néni megkereste selyempuha haját, és simogatni kezdte. Éppen ekkor nyilt meg az ajtó, s a kék szemüveges Zsiró doktor lépett be rajta. A nagy asszony megismerte járásáról.

Zsiró kővé válva állt mögötte. A kék szemüveg elhomályosult könyeitől. A kemény ember egy székbe kapaszkodva hörgött egyet, mint a kinek lidércz ül a mellén. De mikor megszólalt, határozottan beszélt.

- Kata hugom, fiad éppen most állja ki a krizist: a legkisebb izgatottság megölheti. Mint atyádfia kérlek, mint doktor rendelem, eredj feküdj le, ugy se aludtál két éjszaka. A fiad bizd reám. Jer elvezetlek.

Karonfogva vitte hálószobájába, s a Nánira bizta. Maga pedig rendelkezett, hogy a holttestet Csuryhoz szállitsák.

Dobosy néni békétlenkedett egy darabig, de a kiállott izgatottság megtörte akaratát. Délfelé elaludt.

Másnap délelőtt Csury kétszer is eljött megnézni a nagyasszonyt. A hetyke Barnabásra alig lehetett ráismerni. Bajuszának a hány szála volt, annyifelé állott. Egyik lábára sarkantyust, a másikra sarkantyu nélkűl való csizmát rántott. Dolmányának harmadik gombját az első gomblyukba erőszakolta. Nagy feje ferdén lógott le. A derék ember teljesen meg volt zavarodva. Dehogy merte volna felkölteni a nagyasszonyt. Mikor először jött, mint a tolvaj félénken elsomfordált. Nagyot lélekzett, mikor az utczára ért. Mikor másodszor jött el, már ekkor temették a szegény Laczit. A nagyasszony még ekkor is nyugodtan aludt. Csury tehetetlenűl ácsorgott egy darabig, de aztán megnyugodott, hogy ez az Isten rendelése. Hátha jobban is van ez igy!

Alig huzta ki lábát Csury a házból, a nagyasszony fölébredt. Bekiáltotta Nánit, és a fiáról tudakozódott.

A nagyasszony örűlt a hirnek, sietett öltözködni. A harangok zugni kezdtek, a mire a Náni mindent visszásan kezdett feladni Dobosy nénire. A néni békétlenkedett, közben-közben eltünődött.

A Náni ráhagyta. Lehet, hogy a Hénap sógor. A nagyasszony maga is eltudott találni fia ágyáig. Megdöbbenve győződött meg róla, hogy az ágy föl van vetve. Agyában iszonyu gyanu kezdett megfogamzani.

- Szinét se láttuk a tekintetes asszonynak - nyögte Náni kétségbeesve. A tekintetes ur pedig felkelt.

A szegény cseléd, mintha fuldokolt volna, ugy kapkodott kezeivel a levegőben. Szerencsére az öreg Kósa jött be.

János vasvilla szemeket vetett Nánira, s iparkodott volna az ajtó felé, ha a nagyasszony erősen nem fogta volna a karjánál.

A nagyasszonynyal egyet fordult a világ. A régi, hatalmas asszony kerekedett benne felül.

Az öreg János be is fogott, hajadon fővel fel is űlt a bakra. Dobosy néni sugárzó arczczal jobbra-balra tekintgetett a kocsiból. Biztatta Kósát: majd csak utólérjük János, majd csak utólérjük!

János sohajtva eresztette meg a gyeplőt. Nem jutott eszébe a két ló neve. Csak ugy fohászkodás formán biztatta őket: no, az Isten áldjon meg!

Mikor a két pára megindult, a gyászmenet az utcza elején a temetőnek kanyarodott. Jajgató felszél sikongott végig. Fölkapta a sárguló faleveleket, s őrűletes tánczot járt velök a kocsi körűl. El-elkapta a diákok gyászénekét, de maga annál égetőbb, viharosabb fájdalommal beszélt be a kocsiba. A nagyasszony nem is ügyelt rá, kiszólt Kósának:

Közel van már a fekete bársonynyal bevont gyászszekér, a nagyasszony boldog, megelégedett. Igen, most is megy, elmegy a fia után.

Suhai Dániel uram éppen befordult a Kövicses-utra, kopogtatta botjával a kövezetet, lóbálta a másik kezét, födetlen kopasz fejét meg lehorgasztá, a mi mind annak a jele, hogy mélyen gondolkozik.

Nem is hallotta, hogy egy öreges nő kiabál, s utána iramodik, mig végre szerencsésen utóléri az utczasarkon.

- Tekintetes ur megint itthon felejtette a kalapját. Beh sok bajom is van vele!

A tekintetes ur szó nélkűl fejébe nyomta a kerek, puha kalapot, hanem a mint Tecza nénire nézett, az ujjával kezd rámutogatni:

- Hát ezt a bundát is fölvegyem? kérdé ijedt arczczal, mert csak ugy csurgott róla az izzadtság.

- Nem kivánom, noha megérdemelné, hogy magával vigye; ugy megszalasztani az embert! Kiaggatom az eresz alá, hogy szellőzzék, mert még beleesik a moly. De a nagy sietségben magammal hoztam...

- Jó, hogy eszembe juttatta a molyokat. A bundákat nem szabad nekik engedni. Majd beszélek Szőcs István urammal...

- Minek az a pénzpazarlás, majd szellőztetem, nem szorulunk Szőcs segitségére, a molyoknak koppan...

- No már azt én jobban tudom Tecza asszony, vágott közbe Dániel ur, s tovább ballagott. Reggeli sétáját kezdte el.

A mint a Gyapju-utczára ér, találkozik (ezer szerencse) Szőcs Istvánnal, a ki télen a bundák csinálója, nyáron pedig a városbéli bundák gondozója. Suhai rögtön előállt a bundáival.

A tekintetes ur megvan nyugtatva, és kerűl-fordul a városban, s ugy egy óra mulva ott áll a háza előtt. A kapuban összeütközik egy emberrel, a ki az ő rókabőrös bundáját viszi a vállán, és ugy látszik, nagyon sietős az utja.

- Megálljon hé barátom! Magát ugy-é Szőcs István küldte el a bundáért? Nagyon meg vagyok elégedve pontosságával. Mondja meg neki, vasárnap küldök két üveg szerednyeit az ebédjéhez... Ilyen pontosnak még eddig nem ismertem.

- Várjon csak, hisz maga csak a rókatorkos bundát viszi, pedig a medvebőrösbe még könnyebben beleesik a moly. Jöjjön csak velem, azt is odaadom. Oh az a Tecza! Csak nem tud a fehércseléd boldogulni férfi nélkűl...

- Könyörgöm, majd máskor jövök - szabódék az ismeretlen szerényen - most talán terhére is vagyok a tekintetes urnak.

Az ismeretlen nyugtalanul nézett a kapu felé, hanem aztán ment az ajtónak. Igaz, hogy Suhai uram tolta maga előtt.

Ott aztán az almáriomból kivette a medvebőrös bundát, s rádobta a rókatorkosra, az idegen vállára.

- Azért még a pinczébe kell mennem, csak mondja meg Szőcs István uramnak, ott lesz a bor vasárnap.

Suhai meg volt nyugtatva. A bundák rendbe vannak. Föl alájár a szobában vagy egy negyed óráig, mikor kopogtatnak az ajtón, s bejön egy kifent bajuszu nyalka legény.

- Szőcs István mester ur küldött a bundákért a tekintetes urhoz! - mondá becsűlettudó köszöntés után.

Suhai bátyám uram még föl se ocsudott meglepetéséből, midőn Tecza gazdasszony jajveszékelve szalad be.

- Jézus Krisztuskám ne hagyj el! Nincs sehol a bunda, ellopták, elemelte valamelyik akasztófára való. Szaladok Keméndy bácsihoz...

Dániel ur most már mindent tudott. Keservesen megvakarta a füle tövét, de azért elhatározta, hogyha már a bunda oda van, megmenti legalább a tekintélyt.

- Szőcs Istvánnak mondja meg - szólott szigoruan a legényhez - hogy a bundákat egy nála élelmesebb szücs már elvitte. Én adtam oda neki sajátkezűleg.

- Hát a tekintetes ur adta oda. Ejnye, ejnye, hogy megijedtem! Mikor hozzák vissza?

Somlyó Évi szemlesütve állott meg az ajtóküszöbnél, s valami papirost gyűrögetett kezében. Meglátszott az arczán, hogy nagyon meg van zavarodva.

Kiérzett az érdes hangból, hogy nyájas akarna lenni. Ez az iparkodás is sok volt János bácsitól. Évi közelebb jött egy lépéssel a szövőszékhez, s félénken elkezdte:

- Csak azt a levelet ugy-é a Pétertől. No hát add ide, elolvasom. Ámbátor fölösleges dolog, mert az ilyen szerelmes legények levelei oly egyformák, mint ezek a fonalak.

Utána nyult a levélnek. Évi nagy zavarában az üres kezét nyujtotta neki, mig a másikat, a melyikben a levél volt, a háta mögé dugta. Az a kéz elő se kerűlt onnan mig János bácsi rá nem szólt:

Az öreg takács előkereste pápaszemét a fiókból. A vén pápaszemnek eltört a sárgaréz tartója, madzaggal kellett kitoldani, hogy a füléhez ragaszthassa.

Idegenűl, majdnem ellenséges arczczal kezdte kémlelni a levelet. Megnézte alul is, fölül is, még a hátuljára is tekintgetett. Majd a balmarkába fogta, s a jobb kezének öt ujjával megkopogtatá egy párszor. Végig siklottak szemei a szarkalábakból összerótt sorokon, s borzas szemöldjeit összevonva, komoran csóválta fejét.

- Az a, rosz ujság! A semminek való, a helyett, hogy többet dolgoznék, bolondságon töri a fejét...

- Az a, ha mondom. Előbb szerezzen egy féltelket, aztán irjon, ha ugyan még ekkor kedve lesz hozzá... Addig tartsa meg magának.

- Aztán ez nagy baj volna, tudja János bácsi, nagy baj volna. Sirás, bubánat lenne a vége. Óh Istenem, de minek is szomorit az ilyen beszéddel?

János bácsi fölrángatta jobb vállát, mint a kinek kisebb gondja is nagyobb az ő szomoruságuknál.

- Czifra biz ez, - magyarázá zord hangon János bácsi - mint a szegedi lányok kötője. No majd én megadom rá a választ.

- Meg ám, ha kérdezném - vágott vissza az öreg, s kutatni kezdett a ládában. Talált is benne egy náddarabot, a mihez fonallal kötötte oda a tollat.

Perczegett a toll, dőltek egymás után a nagy, öreg betűk a fehér papirosra. Évi aggódó szemmel nézte a betűket is meg az arczát is a takácsnak. Istenem, nem lehet valami jó oda irva, mikor olyan görbén ugornak egymásra azok a czifra betűk!

Évinek még a lélekzete is elakadt erre a pogány levélre. Ugy elszorult a szive, hogy attól tartott, mindjárt eltörik a mécses.

- Semmit se lehet - mormogott az öreg békétlenűl - ha lesz pénze a Péternek, akkor lesz felesége. Kötelességem a javadról gondoskodni, azért nevezett ki a tekintetes árvaszék tutorodnak...

- Majd valamikor! Most pedig vidd el a levelet a postamester urhoz. Itt az öt krajczár a stemplire.

A leány félénken forgatta kezében a levelet, s nem mutatott hajlandóságot a távozásra.

Évi sóhajtva indult ki a szobából. Oh minek is vannak betűk a világon, ha csak ilyen gonosz dolgokat lehet velök irni. Milyen jó, hogy nem tanult meg betűt vetni. Szegény Péter, ha elolvassa!...

... Az nap este nagy ijedtségben voltak a takács meg az Évi keresztanyja, a kinél az árva leány nevelődött. A gulya rég hazajött már, de Évinek semmi nyoma. Tűvé tették érte a falut, a környéket, hiába volt minden fáradság. Ugy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Csak harmadnap délbe jutott eszébe a kisbirónak, hogy Somlyó Évit sirva a Barangó felé látta rohanni.

Verő Jánosban meghűlt a vér e szavakra. Rögtön átszaladt a tiszteletes urhoz, s elkérte a leghosszabb csáklyát, s azzal ment ki a tóhoz. Két álló óráig kotorta vele a vizet.

A takács szájából a pipa is kiesett, nem tudott szóhoz jutni nagy meglepetésében.

De beszélt helyette Évi, a kinek, noha poros volt a csizmája, haja, arcza, de ragyogtak a szemei, s mosolygás nyílott ajakán.

- A postamester ur vadászni járt János bácsi a minap, hát azt gondoltam, legjobb lesz, ha elviszem neki a levelet - magam!

Megint ott ólálkodik a határon az a fekete asszony! Fenyegetődzik, hozzánk készűl látogatóba. Ugy rémlik, mintha már messziről ijesztgetne engem hosszu csontujjaival. Fenyegethetsz, nem félek tőled. Láttam már egyszer hatalmadat, rám vigyorogtál; ettől a borzalmas kaczagástól komorodott el ugy az arczom. Évek hosszu sora tünt el fejem fölött, de ez a sötét árnyék nem tud innen letörlődni. Ha elvitted jó kedvemet, mit árthatsz még nekem?

... Százával hullámzott föl-alá a diákság az ...i kollégium nagy terme előtt, a hosszu folyosón. A nagy szárnyajtók nyitva voltak, a hány bement a terembe, annyi kijött onnan. Nyugtalanság, megdöbbenés rajzolódott le minden arczon. A folyosón végig csak léptek kopogása hallatszott. Ha meg is mert szólalni valamelyik rekedt suttogásba veszett hangja.

Megdöbbentő kép. Hol az ifjuság pezsgő életkedve, fékezhetlen vidámsága? Elnémitotta az a fekete vendég, a mely keletről jött hozzánk hivatlanul. Rettentő vendégjárás, minden lépése halál, köny sóhajtás, nyomor kél egy-egy szárnyrebbentésére. Neve: kolera.

A vizsga is megakadt. Nem tudtuk, mitevők leszünk. A tanár urak ma ide rendeltek bennünket, de a vércse Olajos Béni éppen most hozta a hirt, hogy az öreg rektorprofesszor hiába várakozik kollégáira a tanár szobában. Az egyik temet, másik neje betegágyától nem tud elmozdulni, a harmadik már elmenekűlt boldogabb tájékra, a negyedik meghalt, s a nagytiszteletű rektorprofesszor ur egyedűl ődöng a tágas teremben, s a mint Janiga, az iskola pedellusa mondja, mindig törűlgeti aranykeretű pápaszemét. De hiába törűli, megint csak megnedvesedik könnyeitől.

Végre a nagy terembe vezető oldalajtón talpig feketében megjelent az őszhaju rektorprofesszor.

Mindnyájan betódultunk a terembe. A kis termetű öreg ember gyér, ősz haja kuszáltan csüngött előre, vékony ajkait összeszoritotta, s némán állt meg az emelvény közepén lehunyt szemekkel.

Mi is elnémultunk mindnyájan, de a zárt ablakokon annál rémesebben bugott keresztűl a harangzugás, a mely 8 nap óta szakadatlanul siratta a halottakat.

A rektorprofesszor halk, szaggatott, rebegő hangon szólalt meg, de azért a terem tulsó zugában is hallották minden szavát. A nyugtalan diáksereg még a szemöldjét se merte megmozditani.

- Fiaim - kezdé a jó öreg - ránk nehezedett az Uristen keze, mint a megérett kalász, ugy hajtjuk fejeinket a halál sarlója alá. Az ur akarta igy, az ur végezte, mi megnyugszunk akaratában. Ne veszitse el senki hitét az ég végtelen irgalmában. Menjen mindenki tüzhelyéhez.

Gyász zsolozsma nyelte el a rektorprofesszor szavait. Megszomorodott szivü katholikus hivők harsány, panaszos énekétől rendült meg az épület. Az ablak alatt ment el a körmenet, bugva, fájón rendült meg az ének:

A vér meghült ereinkben. Meredten néztünk egymásra, mig távolban el nem halt a zsolozsma.

Janiga rögtön bezárta utánunk a kaput. Az előre látó pedellus egy szobát telehordott eleséggel, s harmincz napig elő nem került onnan.

Mikor szállásomra értem, István kocsis már a ládámat is feltette a szekérre s ott járt a ház előtt, nagyokat lépkedve türelmetlenül.

- Menjünk, menjünk ifiur, meg kell itt bolondulni az embernek. Mig oda volt az ifiur, meghalt az Ilonka kisasszony...

Ilonka volt diákkorom ideálja. A szivem elszorult, s neki indultam a háznak, de a pitvarajtóból tompán rám szólott a gazda.

- Nem akarom hogy bejőjj. Eredj, siess haza szüleidhez. Ne vidd el magaddal az én szerencsétlenségemet. Áldjon meg az isten!

Nehéz szivvel ültem föl. István megeresztette a gyeplőket, s a két pej ló, mint a villám vágtatott végig városon.

Csak mikor jó messzire voltunk, csöndesitette le lovait, s kezdett kicsiholni, hogy pipára gyujtson.

- Csak hogy ki jutottunk ifiur, ebből a városból - kezdé el beszédét, s a pipáját a szája végibe tolta. Ahány ház, annyi halott. Már attól tartottam, engem is itt marasztanak prédikácziós halottnak.

Nem szóltam rá semmit, valami ugy nyomta a szivemet, hogy sirni szerettem volna.

Végig siklottak szemeim a tájékon. A learatott kévék ott hevertek a mezőn; ki gondolna velök ilyenkor, midőn a halál kaszája az emberek közt arat. Madarak serege csipogva szállta meg a prédát, s gondtalanul lakmároztak belőlük. Jól van az igy, talán már szükségök se lesz e kévékre az embereknek. Hollók, varjak fekete fellege rémes krákogással vonult a város felé...

Sehol egy vigasztaló kép, mindenütt az enyészet, a pusztulás jele. Még a levegő is olyan, mint a meleg tej, eltikkasztja, lesujtja az embert. Az ég maga is gyászol. Fekete felleg keretezi be a láthatárt köröskörűl.

Szomoru vakáczió volt ez nagyon. Annak se tudtam örűlni, hogy hazamegyek. Komor balsejtelem veté rám árnyékát.

Talán a harmadik falunál István egy düllőre fordult be, s rögtön föl is világositott az okáról.

- Semmi jót se látnánk, ha a falun keresztűl hajtanék. Nekem már elég volt a halottakból!

Hamar beesteledett. Az eget fekete felhők boritották. Nyolcz órakor már olyan sötétség volt, hogy alig láttunk két lépésnyire.

István egyre szólongatta a lovait, s majd kiugrottak szemei az előrenézésben.

Én meg nógattam, hogy sebesebben hajtson. Iparkodott is az István eleget, még csak meg sem emlitette, hogy jó volna megszállni valahová. Megmagyarázhatlan lázas türelmetlenség vett erőt mind a kettőnkön, mintha éreztük volna, hogy nagy szükség van ránk odahaza.

Egy utszéli csárdánál megitattuk lovainkat, aztán nekimentünk ujra az éjszakának, a sötétségnek.

Ugy űltem az űlésben, mintha meg lettem volna dermedve, csak akkor tértem magamhoz, mikor a kocsi hirtelen megállott, s István hátrafordulva dörmögé:

Ijedten nézelődtem körűl. Koromsötétség volt, s ugy rémlett, mintha két oldalt, nem messze tőlünk, alacsony, sötét alakok sorakoztak volna egymás mellé. Minél jobban néztem őket, annál élesebben kidomborodtak körvonalaik...

Hideg borzongás futott végig hátamon. Fel akartam ugrani, de lábaim megtagadták a szolgálatot.

Ekkor nagyot dördűlt az ég, s villámlani kezdett. A vak sötétséget vakitó világosság oszlatta el. Köröskörűl fejfák százai tüntek szemem elé, mig az ákáczfákon tul, egy bádogtornyot aranyozott meg a villám.

- Az ott a perjámosi torony - morgott az István - ez meg a temető. Jó helyre kerültünk!

Az ég dörgött, villámlás villámlást ért, a szél bugott. Szél, vihar, égdörgés, villámlás nem tudta megakadályozni rohanásunkat. Ha a lovak meghorkantak, István közéjök csörditett ostorával. Igen, tovább, tovább! Haza kell érnem mennél hamarább minden áron, de szivem összeszorult, hát otthon mi vár még reám? Haza vágytam, s remegtem is tőle... Végig rohantunk a helységen. Mikor a gáji kereszthez értünk, messziről négy vöröses fény csillogott felénk, a mely egyre közeledett.

A pokol ördögei szabadultak el, azok okádják reánk azt a vöröses lángot? István megállitotta lovait.

- Urfi, én visszafordulok Perjámosra. Nekem feleségem van, az meg ottan nem rendes dolog. Bolygó lidércz lesz, a kiről az anyám szokott mesélni, a ki halálba viszen mindenkit. Ilyen időben minden megtörténhetik.

- Emberelje meg kend magát, ne higyjen a dajkamesékben - mondám neki rekedt hangon, de magam is reszkettem, mint a kocsonya. Kinos hallgatásba merűltünk; hol fáztam, hol verejték ütköződött ki homlokomon. A vöröses fény egyre közeledett, s ugy látszott, mintha nyomában valami ház mozogna. Végre minden kibontakozott a sötétségből. Négy lovas ember égő fáklyákkal kisért egy szalmával megrakott szekeret.

- Hogy a fergeteg hordjon el benneteket, támadt rájuk, mit bogároztok ilyen nehéz időben?

Harsány, zord hang kiáltott vissza, a mely olyan volt nekem, mint az itélet trombitája:

- Félre az utból földi! A perjámosi uraságot visszük a kastélyba, a ki ezelőtt 2 órával halt meg Gájban, kolerában. Ott van a szalma alatt!

Szalma alatt, éjjel, lopva viszik a milliók urát, hogy a nép botra ne keljen... Mert holtat nem engednek keresztűlvinni a határon. Jégverés, tűz pusztit ott, amerre a halottat szállitják. István egetreszkető káromkodással felelt, s lovai közé vágott. Mintha felelet lett volna rá, irtózatos égzengés támadt, és megeredt a zápor. Ugy esett, mintha kupából öntötték volna! Bőrig ázva, nagy bajjal értünk a litkei csárdához. Tovább menni Istenkisértés lett volna. A lovakat födél alá vittük, magam pedig a söntésbe vonulva, egész éjjel kinosan hallgattam az iszonyu égiháborut.

Alig pitymallott, indultunk tovább. Papiba viradatkor értünk be. Keserő Péter már az ambituson pipázott, de a fejét se billentette a szekér-zörgésre. Ráköszöntöttem a jó reggelt. Lassan forditotta felém arczát. Olyan beesett, kékes arcza volt, mintha hat éjjel nem aludt volna.

- Látom - mondá dermesztő fásultsággal - hogy még nem haltál meg. Pedig hire járt, hogy egész familiátok elpusztult. No de hát, az a ti szerencsétek!

- Ugy tudom, hogy nálunk harminczan haltak meg tegnap. Nekem csak két fiam dőlt ki. Jól van no - mondá, s legyintett egyet kezével a levegőben - hiszen ugy is meghalunk mindnyájan!

Hátat forditott, s befordult a pitvarajtón. Amint a falunkba vezető ákáczos utra fordultunk, szembe jött velünk a Gólya árendás egy nagy parasztszekéren. Maga hajtotta a lovat, hátul a felesége szorongott mind a hat gyermekével. A mint engem meglátott, megállitotta a szekeret:

- Szerencsésebb jó reggelt kivánok, mint a mai, urfi! Ha oly kegyes volna, s el nem felejtené megmondani a tekintetes urnak, hogy ma jár le a váltó. Nincs pénz, és nyolczad magammal menekülök a kolera elől. Nem lehet várni, küldje a tekintetes ur utánam azt a kis összeget a szobránczi fűrdőbe.

- De mennyire ott van, - jajgatott a Gólya - tegnap meghalt a tekintetes ur portáján az öreg béres, azért nem mertem oda betenni a lábamat. A Záli se engedett, pedig nincs pénz, nincs pénz...

István erre a lovak közé csapott. Gólya mondott még valamit, de azt már nem hallottam.

A mint a Sűldő-sorra értünk, csak egyetlen egy embert láttam kint, Czinka Marczit, a hires primást, az is kifelé iparkodott, hegedűjével a hóna alatt. A Marczi még a Gólyánál is járatosabb volt hozzánk.

- Nini, hiszen ez a kis koma ur - mondá bágyadt mosolygással - ne féljen no olyan nagyon. A tekintetes komámnak semmi baja. A kolera tiszteletére tegnap is muzsikáltunk nála. A görcs fogta ujjainkat az ijjedtségtől, a bor is keserű volt nagyon, de a tekintetes koma parancsolt, és mi huztuk, ittunk. »No még egy kanálnyit Marczi komám« - biztatott a tekintetes komám uram, - »talán jobban fog menni az a nóta.« Nem ment az pedig sehogy se. A rajkók egyenként szöktek el. Magam maradtam éjfélig a tekintetes komámmal. Huztam a »Kossuth Lajost« meg a »Cserebogárt«. Hanem most én is megyek...

- Nem tudom magam se, ezt a nagy harangozást nem birom kiállani. Ni, már is elkezdték.

És Czinka szaladva indult ki a városból, még a fülét is bedugta, az egyiket a tenyerével, a másikat a hegedűjével.

Három templomban kondult meg egyszerre a harang. Korán kezdték el a temetést, reggel 7 órakor.

Hanem a Marczi beszéde megnyugtatott, csak udvarunk üressége döbbentett meg. Egy lelket se láttam, még a szekérzörgésre se jöttek elé. A gólya féllábon állva, leeresztett csőrrel ott mélázott az istálló tetején, Bodri vakkantott egyet, de a mint az ismerős szekeret meglátta, fölhagyott vele. Lecsüggesztett fülekkel, farkát csóválva, lassan jött elém.

Leugrottam a szekérről, végig szaladtam az ámbituson, a verőczét ugy vágtam a falhoz, hogy czifrái mind letöredeztek. Berohantam a konyhába, a hol Rébék asszony fedőt melegitett a tűzhelyen.

- Teremtő Isten, ne kergessen ki a világból - jajgatott a Rébék - hiszen már ugyse tudom, hol áll a fejem. A tekintetes ur...

Benyitottam a hátulsó szobába. Láttam édesanyámat sirva, Józsa doktort komoran, s atyámat, az izmos daliás embert az ágyban, eltorzult arczczal, tehetetlenűl.

Mikor beléptem, föl akarta emelni fejét, de nem volt hozzá elég ereje, csak kezével mutatott az ajtóra.

Keserűen zokogva siettem ágyához, kezét akartam megfogni. Elkapta, s reszketve huzódott meg a fal mellett.

És hangja dörgő, mély volt, végig zugott a szobában oly erővel, mint tegnap... Hiszen tegnap még dalolt is.

Józsa kivezetett karomnál fogva a ház tulsó oldalára. Az első szoba ablaka nyitva volt. Ráhajlottam az ablak hidjára, zokogtam, mint a kinek a szive készűl meghasadni.

Mikor fölemeltem fejem, szemeim a két ajtós könyvszekrény felé révedeztek.

Atyám ott állott a szekrény előtt, szomoru arczczal, s jobb kezével integetett felém.

Mintha apránkint tünne el. Mellét, arczát még látom, azt is hallom, hogy nagyot sóhajt, ekkor vesz el a semmibe a fej, a derék, csak bucsuzó kéz lebeg még a puszta légben...

Sohasem utazhattam a nélkűl, hogy valakit, vagy valamit őrizetemre ne biztak volna. És sohasem tudtam eddig kitalálni, mi lehet ennek az oka? Azt hiszem, valami bizalomgerjesztő van arczomban; - még fiatal leányokat is bátran rám biztak akárhányszor. Nem azért, mintha nem tartottak volna elég veszedelmesnek, hanem mert megbiztak jellememben.

Félreértések kikerűlése végett szükségesnek tartom megjegyezni, hogy e sorok irója őszinte, jószivü, csinos és fiatal ember, a kinek szerelmi kalandjai is lehettek volna, ha utána jár.

Egy alkalommal, a mint. J...be akartam utazni a gyorsvonattal, egy ember jött a pályaudvarra, s vizsga szemekkel nézett körűl.

Akár megesküdtem volna, hogy engem keres. T. i. keresett egy derék, jószivű fiatal embert, a kire egy kis leányt nyugodt lelkiismerettel rábizhat. Tudtam, hogy rajtam akadnak meg szemei. Pár percz mulva már ugy állott a dolog, hogy nem egyedűl fogok utazni.

A derék férfiu váltig bizonyitgatta előttem, hogy a leány nagyon szép. Nem mondtam neki ellent, de ezzel mégsem sikerült a leány jóakaratát megnyernem, mert ugyancsak durczásan nézett reám.

Az alvó kocsiosztályba vettem jegyet. Egy kegyes társaság is utazott ekkor J...be. A kegyes emberek tudvalévőleg jó alvók, de én is az vagyok. Beültem a kupéba védenczemmel. Még segitettem is neki czókmókjait vinni. Máig sem tudom, hogy miért hordanak a nők annyi sok mindenfélét magukkal, ha utaznak. Ennek is egy nagyobb és egy kisebb utazó táskája, nap- és esernyője, vagy három kendője, és több apró, papirosba göngyölt csomagja volt.

A mint felszálltunk, védenczem veszekedni kezdett velem, hogy a háló-kupékat ki nem állhatja. Azt mondta: nincs kedve megfulni.

Valahogy aztán kibékült sorsával, de ekkor meg nekem nem volt okom, megelégedettnek lenni. Két kellemetlen fölfödözésre jutottam. Egyik az volt, hogy mindkét jegyem egy és ugyanazon helyre szólt, a másik meg az, hogy jegyeim a legfelső ágyra szóltak, a hol a hőség kiállhatatlan szokott lenni.

Barátnőm ujra zsémbelni kezdett... Ő bizony nem megy a kakasűlőre aludni. Nem evett bolond gombát... stb.

Értésére adtam, hogyha aludni akar, most már nincs más választása, mire ő azt válaszolta, hogy inkább ébren marad egész éjjel. Leűl valahová. Azt mondtam neki, hogy ez mind igen szép, csakhogy az alvókocsiban nem talál űlésre alkalmatos helyet, hacsak a mosdó tálba nem űl, a mi azonban nagyon kényelmetlen volna. Végre nagy nehezen két derék öreg ur segélyével rábeszéltük, hogy foglalja el az én helyemet.

Most már az volt a kérdés, hogy mi történik velem?! Megszólitottam a kalauzt, megmagyaráztam neki a sajnos jegytévedést, melynek áldozata lettem. A kalauz roppant sajnálkozott, s azzal elégitett ki, hogyha előbb szólok, módjában lett volna segiteni rajtam, de a dolgok jelenlegi állásában ez most már lehetetlenség, mert a helyek mind el vannak foglalva.

- De azért - igy biztatott, - mint jegy tulajdonosának, jogában áll, bármelyik üresen maradt helyet elfoglalni.

Lecsüggesztett fővel űltem le az egyik mosdó tálba, s megadással néztem jövendő sorsom elé.

- Ejh! átkozott legyen az is, a ki kitalálta. Borra, vagy egy kis pálinkára szomjazom. A torkom, ugy kiszáradt, majd meggyul.

- Magam is azt hiszem, mert ha az volna, lenne kulacsa, a kulacsban pedig akadna egy kis inni való. Hol van a kalauz?

- Kedves barátom, a vasuti szabályrendeletben egy paragrafus sincs, a mely önt megakadályozhatná abban, hogy felkeljen, és utána nézzen egy jó kortynak.

Ez érvelésem bámulatosan hatott; mosolyogva fölkelt és nemsokára nagyokat ásitva tünt el a másik vagonban.

Rögtön készen voltam tervemmel. Ezt az ágyat én fogom elfoglalni. Az ágy fölött, a fogason egy fehér kalap lógott. Levettem onnan és egy másik ágy fölé akasztottam, azután lefeküdtem s nyugodt lelkiismerettel elaludtam.

Egyszer csak hangos káromkodás ébresztett fel első szendergésemből. A rezes orru ember nagy vitába ereszkedett egy ágy birtokosával. Azt magyarázgatta neki, hogy ahhoz az ágyhoz, a melyben ő oly kényelmesen nyujtózkodik, tulajdonképen neki van jussa. A megtámadottnak ez sehogysem fért a fejébe.

- Már hogy ez a maga kalapja volna? - mondá az álmos, de szörnyen kétkedő arczczal.

- Igen, ez az én kalapom... Most pedig egymásután le arról az ágyról, különben ugy ledobom onnan, hogy a nyaka kitörik.

Emberünk erre felült az ágyban, mélyen szeme közé nézett a tántorgó kis embernek, aztán ásitva, szó nélkűl vette a kalapot, és a részeg fejébe nyomta. A szerencsétlennek a füle se látszott ki a kalapból, feje eltünt a rengeteg köcsögben.

- Ilyet ne mondjon senki - szólott méltósággal a kalap nagyfejű tulajdonosa - az én fejemre nem kap kalapot Magyarországon. Ezt külön megrendelésre csinálta Csordás, az én kalaposom.

Ez a hatalmas érv hatott; a részeg tovább ment ágyát keresni. Minthogy pedig több fehér kalap lógott az ágyak felett, sok embert vert föl álmából, bizonyitgatva nekik, hogy az ágy, a hol oly jóizűen horkolnak, az övé. Volt veszekedés, lárma, sőt egy pár markosabb ember öklével távolitotta el az alkalmatlankodót.

A részeg bevert orral, de törhetetlen akarattal ment a felső nyughelyek felé ágyát keresni.

Én megelégedetten készűltem ismét az alváshoz, midőn valaki átható, ijedt sikoltással nevemen szólitott.

Ijedten talpra ugrottam. A hang a reám bizott tisztességes hajadon leányzóé volt, József meg az én keresztnevem, (családi nevemet a házi békesség kedvéért nem szabad elárulnom.) Nekem a leányért felelnem kellett, azért álmosan ugyan, de lóhalálában rohantam segitségére.

A leány erősen dulakodott a részeggel, még körmeit is segitségűl hivta. Hogy ezek nem hasztalanul működtek, eléggé bizonyitotta a részeg arczáról lecsepegő vér.

Rögtön a gazember hajába ragadtam és ellóditám az ágytól. A leányka félénken simult hozzám. Ha jól emlékszem, még meg is ölelt. Eszébe sem jutott a durczáskodás, én lovagja, megmentő lovagja voltam. Pedig csak ingujjban valék, no de hát a nők mikor félnek, az ilyesmit észre sem veszik. Kötelességemnek tartottam édes szavakkal megnyugtatni őt, hisz ugy remegett a szegényke; éreztem szive dobogását.

Az igazat megvallva, ez a beszéd nem igen tetszett nekem. Szörnyű álmos voltam, de ha az ember elvállal valamit, még álmát is kénytelen érte föláldozni. Ott maradtam mellette.

Szörnyű álom lepett meg, ráűlt szempillámra. Elaludtam kis védenczem ágya szélén...

Csak arra ébredtem föl, midőn egy hatalmas marok nyakon csíp és fülembe ordítja:

Ez a marok a nagybácsié volt, ki a perronon várta érkező unokahugát, de minthogy nem mutatkozott, a kupéban kereste föl, s kissé furcsa helyzetben talált bennünket.

- Az Istenért megfojt! - kiáltottam lélekzet után kapkodva. - Mit vétettem önnek?

Halálfélelem környékezett, és talán éppen azért egy pillanat alatt tisztában voltam, mivel vádolnak. Kérő hangon mondám:

A veszekedésre odagyűlt emberek nevetve, majd megbotránkozó arczczal csóválták fejöket. Senki sem hitt nekem.

- Vagy nőűl veszed a leányt, vagy meghalsz! - orditott a felbőszűlt nagybácsi.

Ez világosan volt mondva. Én szerettem volna - még élni. A leányra néztem, a ki keservesen zokogott. Oly szépnek tünt fel előttem e pillanatban. Azt is be kellett látnom, hogy a bácsinak igaza van. A leányt bár akaratlanul, még is kompromittáltam. A hiba másként nem üthető helyre, csakis házassággal. Ünnepélyesen kinyilatkoztattam tehát, hogy nőűl veszem.

Később mondta meg az én kedves feleségem, hogy ő engem már régóta ismert és szeretett. Igen, szeretett, titokban és reménytelenül. Ez egészen kibékitett sorsommal.

Most boldog családapa vagyok. Nyolcz gyermekem van. Mindez pedig nem történik meg, ha akkor éjjel álmos nem vagyok.

U. I. A feleségemnek a menyegző után első dolga volt megtiltani, hogy fiatal nőkre felügyeljek.

Ezt egész alázattal bátorkodom tudtára adni azoknak, a kik netalán ilyen komisióval meg akarnának bizni.

Nevezetességei: a szép hölgyek és a szerelmes férfiak nagy száma; azután... a többit elhallgatom, elég ennyit tudnunk.

E városkában él két derék uri ember, nevezzük az egyiket Hantosy Elemérnek. Foglalkozása: ügyvéd, jellemző tulajdonsága: sasorr, fiatalabb korában büszkesége, de most lángvörös! Kebel barátja Szőlősy Gida hires orvos - a nők szemében, de a férjek rettegnek tőle.

E két uri ember barátsága közmondásos. Mindig együtt látják őket. Én csak azt találom különösnek, hogy gyakran beszélnek egymás feleségéről. Versengnek abban, ki tudja jobban eldicsérni a másik feleségét.

Itt mindaketten elhallgatnak. Gyanakodva méregetik egymást, s a következő perczben boraikat dicsérik, vagy a magas politikáról vitatkoznak. Másnap aztán ujra kölcsönösen dicsérik egymás feleségét, hanem azért jó barátok.

Szőlősy Gida felesége, a »kedves kis asszony« (ugy hivja mindenki) egy nap bosszusan kutat férje szobájában. Orvosi könyveit széjjelhányja, reczeptjeit leszórja, kis kezeivel a fiókokba nyul, s az egyikből kihuz - egy illatos levélkét.

- Ah, tehát jól sejtettem! - hörgé az asszonyka ökölbe szoritva kis kezeit, s kék szemeiben könyek csillogtak.

Elemér árnyékban volt, vörös orra nem látszott lángvörösnek, s daliás alakjának körvonalai annyival inkább kidomborodtak.

- Csak egy szót, drága Malvin, és én a legboldogabb ember vagyok a föld kerekségén! - deklamált Elemér, csókokkal halmozva kezeit.

- Oh, ennél kevesebbet kérek. Azt akarom, hogy elutazzék, de 10 órára már otthon legyen. Hanem erről senkinek egy szót se. Legyen ez a mi titkunk!

- Édes Istenem, puszta szeszély! De öntől megkövetelem, hogy szeszélyeimnek is alávesse magát.

- Édes Malvin, előleget kérnék, csak egy - csókot, ugy titoktartóbb leszek.

Malvin odatartotta piros ajkát, Elemér forró csókot nyomott rá, és hevesen megölelte.

- Édesem - mondá Malvin egy félóra mulva férjének - ma kissé rosszul érzem magam, nem fogok kikocsikázni, este korán szeretnék lefeküdni, remélem, nem akarsz sehová sem vinni?

- Oh semmi esetre... azaz a hogy tetszik. Tudod, ma estére barátaimhoz igérkeztem.

- Ugy? - mondá vontatva Malvin, - én nem fogom elrontani örömödet. Elmehetsz!

Elemérnek egy nagy kert szélén van a háza. Istálló és cselédház a másik oldalon van, ide jött vissza vörös orru barátunk kocsijával, s aztán a kerten keresztűl háza felé tartott.

- Ugyan miért akarta Malvin, hogy tiz órakor itthon legyek... Ejh, de milyen bolond is vagyok; igy adta tudtomra a légyott idejét! Gida bizonyosan nincs otthon... Hehehe! ezek a nők nagyon furfangos teremtések. Talán jobb is volna egyenesen hozzámenni! De nem, előbb átöltözöm.

Az első szobában a szobaleányt találja, a ki majd összeesett ijedtében, a mint a nagyságos urat meglátta.

A vörös orru fejében egyszerre szörnyű világosság támad. Felfogta a helyzetet egész komoly mivoltában. Először be akar törni neje szobájába, hanem a mint a kilincset fogja, mást gondol, homlokára üt nagy kaczagva, s karjánál fogja a szobaleányt, a ki közel volt az ájuláshoz, magával czipeli, és a ház főbejáratát becsukja.

A szomszéd kocsmákból 12 czigányt szed össze, a kikből hat trombitás. Szép sorban háza elé állitja őket; elől a trombitások, hátul a hegedűsök, s huzatja velök a Rákóczy-indulót. És veri hozzá a taktust nagy lelkesedéssel.

Hanem egyszerre csak a legöregebb kürtös, a ki oly odaadó buzgalommal fujta trombitáját, hogy szeme szikrát hányt belé, eldobja zeneszerszámát, s futásnak ered. A Rákóczy megakad, a czigányok ijedten kiáltják utána:

A vén trombitás futtában a ház tetejére mutat, s magyarázatul csak annyit kiált:

A czigányok a ház tetejére néznek. Ott egy fehér alak kapaszkodott végig a szomszédos diófa felé. Lőn erre nagy ijedtség a barna sereg között, s mindnyájan szanaszéjjel futnak. Elemér egyedűl maradt, s azt nézte, hogyan ártson a kisértetnek, mert ő abban a véleményben volt, hogy a kisértet az ablakon keresztűl az ő házából menekűl. Egy követ ragadott föl, s avval dobta meg. El is találta hátát; a kisértet följajdult, de azért nemsokára eltünt a szomszéd diófájának lombjai között. Elemér utána szaladt, de már akkor semmi nyoma sem volt. Mikor félórai futkosás után haza kerűl, házát nyitva találja. A szobaleány urnőjével eltünt. Szegény Elemér másnap elment panaszkodni kebel-barátjának, a Gidának. Ágyban találta. Jégborogatást raktak rá.

- Hát neked is valami bajod van? - kérdé tőle, mikor elmondta neki a mult éj siralmas történetét.

- Igen, - mondá vontatva a jó barát, - feleségem ugy megvert, hogy ágyba kellett feküdnöm, aztán a faképnél hagyott. Meginditom a válópört.

- Nem tudod, vagy nem gyanítod, ki lehetett az a kisértet, Gida? - kérdé Elemér.

Elemér még most sem jött nyomára a titoknak, és a két uri ember barátsága még most is közmondásos.

A szállásadó, jámbor Sebestyén uram a pazarul bebutorozott szoba ajtaját dühösen becsukta Borsos Menyus orra előtt.

- Tegyen az ur már mást is lóvá! - kiabálta méltatlankodva, - félév óta biztat, hogy kifizeti a bért s ma is csak tréfával akarja elütni a fizetést. Hallja az ur, meguntam a tréfát, pénzt akarok, különben nem teszi be lábát ebbe a szobába!

- Sebestyén gazda, ön a legnagyobb jóltevőm a világon. Végtelen hálám jeléűl fogadja el utolsó forintomat.

A markába nyomta az árva forintot, s megfordult a sarkán, ott hagyta Sebestyén urat, a ki sóbálványnyá meredve nézett utána.

Különös dolog, hogy Menyus barátunkat, ha valaki megharagudott rá, sűlt bolondnak mondta, a ki pedig nevetett rajta, igy szólt: jaj be nagy bohó maga!

Menyus örömtől sugárzó arczczal ment az utczára. Elmondhatta volna magáról a görög bölcscsel; mindent magammal viszek, de ő a kezeit dörzsölte, s egyre csak azt hajtotta: ez a meggazdagodás utja!

De nem szobát, hanem magazint és üres bóltokat nézett. Ilyen pedig mindig akad bőven.

Végre egy kisebb raktáron meg tudott egyezni a gazdával olyan föltétellel, hogy addig lakik benne, mig bóltos nem akad rá. Nagyon olcsón kapta meg. Még abba is beleegyezett a háziur, hogy a két fenyődeszka ládát ott tarthatja, mig a bér le nem telik. Csak hiba ne legyen benne.

- A megelégedett embernek valóságos palota ez! A nagyobb láda pompás asztal, a kisebbik nagyszerűen pótolja a széket. Még egy szalmazsákot keritek, és teljes a berendezés... Földi ember kevéssel beéri, csak vágyait kell, hogy szűkebbre mérje.

Ebédelni elment Kamuti Bálinthoz. Kamuti nem hivta meg ugyan, de ha már eljött, jó szivvel marasztotta. Menyus pedig maradt.

Ebéd után vett egy kis vasas ládát, abba becsukta kis havi fizetését, s mint a ki jól elrendezte dolgát, elment sétálni.

Az Ungparton találkozott Szakonyi Benedekkel, a ki falun lakott, s valami sűrgős dologban jött a városba. Ezt, ugy látszik, már elvégezte, mert rettenetesen unta magát.

- Menjünk a Koronába Menyus - mondá neki, - pyramidlizzünk, legalább eltelik az idő.

Menyus elgondolkozott. Ezt a falusi góbét - gondola - csak könnyen leverem, semmiesetre sem kerűlhet rám a fizetés.

Nemsokára azonban sajnosan győződött meg róla, hogy nagy »kozákkal« tűzött össze. Szakonyi fényesen győzött. Menyus kontrát mond - megint leveretik. Rekontra! dühöng Menyus kétségbeesve. A rekontrát oly iparkodással játssza, hogy az izzadtság vastag csöppökben hull alá homlokáról. Hiába minden iparkodás, ujra csuful megveretik.

- Fátum - dörmögi Menyus zordonan - leteszi a dákót, s előkeresi kalapját.

- Benedek, - mondja barátjának - mindjárt jövök! - s ezzel kisiet a hátulsó ajtón a kávéházból.

Benedek hűségesen várakozik rá. Elmulik egy negyed óra, Menyus nem jön; félóra, Menyus még mindig oda van, háromnegyed óra, Menyus nem mutatkozik.

- Izé, hallja... mindjárt jövök, csak barátomat nézem meg, hová tűnt el. Talán megütötte a guta.

Benedek kirohan az ajtón, keresi Menyust az udvarban. Se hire, se hamva. Csak estefelé akad rá, akkor is véletlenségből. Rátámad.

- Ejnye te kötnivaló, hogy mertél ott hagyni, mikor egy krajczár pénz se volt nálam. Szerencse, hogy ott nem fogták a kalapomat.

Borsos Menyhért barátunknak ugyanis az volt az elve, mióta a raktárban lakott, hogy a vasas ládába kell pénzt betenni, de kiverni onnan nem szabad. Sohasem volt zsebében egy krajczár se.

De ilyen élet mellett is lassan szaporodott a pénz a vasas ládában. Menyus nem volt megelégedve magával. Komoran, lecsüggesztett fővel járt az utczán, nem is látta az embereket nagy elkeseredésében.

De a bubánat nem sokáig kerűlgette. Felvidult nemsokára, mint eső után a természet.

Nagy munka várt rá. Volt vagy ötszáz vagyonosabb ismerőse Magyarországon. (Menyusnak meg volt az az áldott szokása, hogy mindenkivel szeretett megismerkedni.)

Sorba járta valamennyi ösmerősét, kitől tiz, kitől husz forintot kért - kölcsön!

A kik a vidéken, vagy messzebb laktak, azokat meglátogatta, s egyiktől se jött vissza üres kézzel.

Félévi kemény munka után megszámlálta a suhogó bankókat a vasas ládában, 7000 pengő volt ott; csöpp hijja sem volt a hétezernek.

Menyus emeletes házat vett a Téglaszin-utczán, s kis felesége nevére iratta.

Ezt a kis történetet egy szép asszony beszélte el nekem. Ő meg volt győződve igazságáról, én sem kételkedem benne; adom ugy, a mint elmondta.

- Bizonyosan ismeri azokat az öreg bőrös ládákat - kezdé a kedves elbeszélő, melyekkel nagyapáink utaztak. Az eféle ládák rézszegekkel, szeszélyes alaku pántokkal vannak kiczifrázva, sőt a tulajdonos neve is rajta van, hogy tudhassa az egész világ, kinek hivják igaz birtokosát.

Egy ilyen bőrös ládát hagyott rám kedves nagynéném, mely szinűltig tele volt becses régiségekkel.

Borzasztó nagy láda volt ez, s ha tele raktuk, alig tudtuk helyéről elmozgatni.

Fönt a padláson tartottam e becses régiséget, a hol öreg nagynénem régi divatu mantiljai, krispinjei is ki voltak teregetve.

Az öreg nagynéni még kis leánykoromban elhalt, de mintha még most is előttem állana. Nagyon öreg asszonyság volt már, jóságos arczvonásokkal, ó-divatu ruháiban, mintha csak egy régi olajfestmény elevenednék meg előttem, valahányszor rágondolok.

Történt, hogy egyszer a szomszéd városban fényes bált rendeztek. Férjem uj ruhával lepett meg. Előre örűltem a szép mulatságnak.

Volt egy hat hónapos kis leánykám, a Pista öt, Ellácska hét éves volt akkor. Mindketten engedelmes, jó teremtések. Dadánk egy tisztes matróna, ugy szerette őket, mintha saját gyermekei lettek volna. Rábizhattam a kicsikéket nyugodt lélekkel.

A városban jó ismerősünkhöz szállottunk. Ebéd után toilettemmel bajlódtam. Szép, nagyon szép akartam lenni,

Szerettem tánczolni. Most az egyszer és utoljára - gondoltam, legalább kitánczolom magamat.

A vacsora után a mellékszobába mentem, hogy igazitsak hajamon. Több nő volt ott; mindegyik tükör előtt állott, s piperézték magukat, csak az egyik szögletben álló tükör előtt nem volt senki. Odamentem, de alig álltam a tükörhöz, mintha egy hideg kéz nehezedett volna vállamra.

A tükörben egy öreg asszony jóságos arczát láttam felém hajolva. Megfordulok. A rémülettől nem tudok szóhoz jutni.

- Nem itt a te helyed, hanem odahaza. Nincs vesztegetni való idő. Eredj rögtön haza, és nyisd fel azt a bőrös ládát, a mit tőlem örököltél.

Félholtan dőltem egy pamlagra. Férjem ekkor jött a szobába, s ijedten futott hozzám.

- Ne kérdezz, majd mindent elmondok. Menjünk, menjünk... Otthon valami nagy baj történt.

Báli ruhában szaladtam ki a szobából, a jó öreg Szeleczky néni hozott utánam egy köpenyt.

A kocsi előrohant. A kocsisnak megparancsoltam, hajtson, a mint bir. Megindultunk szélvész gyorsasággal.

- Tudod-e, hogy az öreg nagynénit láttam. Megparancsolta: menjek haza. Istenem, Istenem, a gyermekeknek van valami bajuk! - szóltam a férjemnek kétségbeesve.

Férjem megborzadva nézett rám, s aztán kétségbeesett hangon kiáltott a kocsisra:

A kocsis morogva csattogtatta ostorát, a lovakról szakadt a tajték. Istenem, milyen utazás volt ez!

Még tíz óra felé hazaértűnk, az utczára nyiló ablakokból derengett a világosság. Az udvaron több ember állt, köztük az öreg dada, a ki keservesen tördelte kezeit. Jajgatva szaladt kocsinkhoz.

- A padlásra, a padlásra emberek, - kiáltottam kétségbeesett hangon. Leugrottam a kocsiról, szaladtam fel a lépcsőkön, férjem egy ócska lámpással utánam.

A padláson sok mindenféle lim-lom hevert, s én egyikben sem botlottam meg, pedig ha akkor elesek, alig tudtam volna egy hamar felkelni.

Fölnyitottam a láda tetejét, férjem oda világit a lámpással. A kis Ella van benne, ajka néma, kezei hidegek.

- Ne légy beteg mama! Ládd nem haltam meg, csak el akartam bujni a Pista elől. A Pista nagyon gonosz ám! Mindenütt megtalált. No megállj - gondoltam magamban - majd elbuvok az öreg néni ládájába, ott tudom nem fogsz megtalálni. És mikor az a csunya teteje becsapódott, akkor sirni kezdtem, majd kiabáltam, de senkisem hallotta meg, csak te jó anyácskám. Te messziről eljöttél, hogy engem megszabadits.

Megindulva csókoltam neki kezet, de Istenem, ember olyan önző, azt mondtam neki:

- Ah, el is feledtem megmondani önnek a nagy ujságot: a kis Ella menyasszony. Holnap lesz a jegyváltás. Természetesen önnek is ott kell lenni. Hjah, annak már 12 esztendeje, hogy a ládába bujt. Eljár az idő, látja: öreg asszony vagyok - - - -

* Nb... polgármesterré avat. A kinek huszonegyesét elfogják: polgármester.