ASBÓTH JÁNOS: ÁLMOK ÁLMODÓJA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2019
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-428-8 (online)
MEK-19000

Te vagy VELENCZE! Igen, ha még e világon helyem lelni tudnám, ha volna zúg a földön, a hol csillapúlni tudna a lét ellen lázongó kebel, üdülést várhatna meddő vágyak sóvár tüzében kiégett szív: te vagy az.

Harcz előtt verve. Reményeimben megrabolva. Hová levétek nagy álmaim ti mind? Vissza-vissza tekintek reátok, mint e néma paloták hosszú sorára, a múltnak e fenséges halottaira, melyek elevenedni nem fognak többé soha; de elhagyatva, fakúlva, pusztúlva is gazdagabbak színekben, hangulatban, az eszmény tündöklésében, mint a mai világ rideg pompája. Lebilincselnek bűvarázszsal, mert feledtetni képesek ezt a mai életet, mely nem egyéb, mint mindenkinek mindenki ellen folyó keserves harcza, tele lázas kapkodással, harcz a nyomorúlt szükségért, nemtelenért és becstelenért, melyben magasztosra gondolni nincsen idő, nincsen hangulat, nincsen mód.

Ifjú álmaim egy forró szívnek mérhetlen boldogságáról, elmének dicsőségéről, tettnek erejéről: sülyedjetek a néma lagúnába. De magatokkal együtt vonjátok le a posványba mindazt, a mi titeket könyörtelenűl darabokra tört, vonjátok magatokkal, a mit láttam és tanúltam világ folyásáról, emberek dolgairól. Feledést adj nekem VELENCZE, hogy ne kellessék a világ fölött zokognom, önmagamon kaczagnom. Hiszen azért tudtad ezt a tompúlt szivet megkapni olyan édes csodaerővel, mivel hogy olyan vagy, mintha nem is e világról való volnál. Mese városa, mintha egy világ terhe esett volna le szívemről, midőn a nyargaló vonat odahagyva a száraz földet, a mestrei oriás hídra robogott...

Szeretem a vasútat. Társtalanúl ülve, szeretek hosszas hosszú időn át keresztül robogni térségeken, országokon. A mozdony óriás gépe pokoli sebességgel hegyen-völgyön, folyamon és téreken keresztül vontatja a hosszan elnyúló kocsisort, nem ismerve akadályt, tele erővel; tüzet okádó karcsú kürtőjében, nehéz emeltyűinek könnyü mozdulataiban, mi kisérteti báj; tüdőinek nehéz, de rendszeres lihegésében mennyi élet! Büszke megvetéssel hagy el mindent, nem törődik emberekkel és hitványságaikkal, bármi nagyoknak és nagyszerüeknek is képzeljék magukat. Igy szeretnék emberekkel és világgal hidegen nem törődni, ha képes volnék szivemből kitépni szeretetet és gyülölséget, vágyaimat és reményeimet, a kiábrándulást és a csalódást. Hanem leginkább azért szeretem a mozdonyt, mert nem fáradó utazásával el tudja velem hitetni néha, hogy egyenesen kivisz ebből a világból.

És a mikor hosszú útjában elhagyta a havasok falait és éjszaknak zordon birodalmából lesietett az olasz földnek kertjébe, hogy MESTRE-nél végre egészen elhagyja magát a szárazföldet is: mintha csakugyan más világba törtetne. A természet törvényei mintha fenekestől felfordulnának, hadd lássuk, hogy mese városába érkezünk. A kocsiban középen ülve mitsem látni a vonat alatti keskeny, hosszú kőhidból, mely a partot a lagunák városával köti egybe. Jobbról-balról csak a síma lagunának a napnak aranyában csillogó kék vizei terülnek el odáig, a hol össze folynak a távol tenger habos zöldjével; elfog az az érzés, mintha a vonat magának a tengernek végtelen tükrén készülne már most folytatni akadályt nem ismerő útját. De felvetődnek a szigetek, ódon falaikkal, avatag épületekkel, a magasba nyúló campanillékkel. A porlepte fakó zöldhöz szokott magyar szem előtt a babér és a myrtus zöldje sötétlik. Sajkák himbálóznak, dagadozik a halászbárkának tarka ábrákkal kifestett vitorlája. Minden ragyog a napban és derült pompában borit be mindent egy menyboltozat, mely nem olyan fakó, mint a miénk. És végre elterül előttünk VELENCZE, lebegve mint a tóvirág a vizeken, hatalmas kupoláival, palotáinak özönével. Minő látvány az otthon megszokott magtár-architectura után! Épületeiben a művészet örökre kifogyhatatlan változatai, a gót és a szerecsen épitkezés sajátságos összeolvadásának meseszerüsége, késő századokból a jelenbe nyúló múltnak fenséges varázsa.

És mindez lebegve a tengeren, a színek minden elevensége mellett is csaknem olyan méla, nyúgodt, csöndes, mint a tenger alá merült mesevárosok.

Gyorsan menekülünk a pályafő zsibongásából. Nesztelen evező-csapással hajtja a gondolás a nagy csatornán végig fekete nyúlánk bárkáját, melynek élén a hagyományos halabárd villog, közepén mint ravatal áll a sátor. A párnákba dőlve, a sátor ablakai előtt elhagyok vonúlni templomot, palotát, jobbra, balra egyik a másikán, némán, csöndesen. Miért, hogy roszkor és rosz helyen születtem! Miért nem vagyok azoknak egyike, a kiket fejedelmi palotájában várt a doge, hogy meghallgassa, mit és mikép végeztek királlyal, császárral, pápával? Sima müvészettel és büszke erőtudattal hogyan hajtották alázatra a száraz föld urait a tengerek királynéja előtt. Miért nem szállhatok le hadi hajóról fényes harczosokkal, hogy merész hadjáratból hozzam meg a köztársaságnak tartományok hódolatát, keletnek kincseit, fogoly szerecseneit, felszabadított rabjait. Ezer bárka kisér, aranyhajú gyönge arczú signorák merengő szeme átvillog a fekete fátyolon, a PIAZETTA óriás oszlopairól büszkén tekint le MÁRKUS szárnyas oroszlánja. A dogék palotájának sima falán magasra csúcsosodó ablakból hirnök hirdeti jöttünket. A MÁRK-tér márvány koczkáin ujjongó nép hullámzik, mintha csak az égbe meredő campanille tornyát akarná megdönteni; előreküzködnek a kik a tért befogó oszlopsorok alá szorúltak; a kongó harangok zúgnak a mozaikban ragyogó bazilika hatalmas kupoláiban, a templom előtt felnyuló pílik vörös árboczain lobognak a meghódolt CYPRUS, CANDIA és MOREA zászlai. A nagy tanács terme ragyog a legdúsabb hatalomnak kincseiben. PAOLO VERONESE és TINTORETTO virító festményeit elhalványítja a nagyok és nemesek pompája. Tiszteletet parancsoló vas-arczával ül trónján a köztársaság herczege. A hölgyek emelvényéről szelíd bájban tekint le a dogeressa az egész világ követeire és VELENCZE nemességének virágára. Minő nevek, mennyi fény és dicsőség e nevekben! Nem herczegek, czímeik nincsenek, de mindenik a császár fiával tudja magát születésre egynek, mindenik fejedelmektől, néha a császárnál is hatalmasabb fejedelemtől származik, és mindenik lehet fejedelemmé, a kinek kegyéért verseng császár és pápa. Nagy ősök büszke ivadékai. Minden név egy-egy - és némelyike nem csak egy - történelmi esemény: DANDOLO, MICHIEL, CONTARINI, SORANZO, FALIER, MOCENIGO, FOSCARI, GRIMANI, LOREDAN, DONATO, VENIER, MOROSINI, FOSCARINI... ki tudná elsorolni mind?

Mostanság a dogék termeit pénzért mutogatják, és bús a RIALTO. A holdnak rezgő zöldes világában mélán veti hatalmas ivének sötét árnyát a vizre, melyen alig siklik el egy-egy késett gondola. A paloták alusznak a múltról álmodozva. TITIAN frescói a sós és nedves levegőben régen lekoptak. Élet és öröm kihalt, minden csak árnya a múltnak, de a múltnak ez az árnya is szebb a jelen valójánál - feledést, feledést, hogy mindennek letüntén ne kellessék keservesen sirnom, enmagam fölött keservesebben kaczagnom.

Elhibázott létnek terhe nyom. Hogy tágithassak szivemen, ha mindjárt szétrepeszteném is, sóhaj után küzködöm, a szívnek fenekéből kitörő sóhaj után, hadd lehelném ki azzal együtt életemet, melyet sem ellökni, sem viselni erőm nincs.

Pedig ha valahol, akkor itten feltalálhatnám, ha nem is az életkedvet, de legalább a megadásnak, a lemondásnak bús nyugalmat! Múltjának nagy álmait alussza e város, és tündöklő emlékeitől szabadúlni nem tud. Múltját, noha örökre elveszett, levetkeztetni, magát a jelen világának oda adni képtelen.

Lángolóbb szívnek, merészebb elmének nagy álmaitól szabadúlni nem tudok én sem, bár azok romokban hevernek és rég felébresztett sívár valóra az élet. Vajha meg tudná szállani az én szívemet is e csöndes vizek, ez ódon márványpaloták nyugalma, a lemondó fájdalomnak ez a méltósága, ez a csönd, ez a nyugalom, mely még komolyabb és ünnepibb lesz a bárkák egyhangú evezőcsapása és e fáradhatlan harangoknak örökké váltakozó zenéje által. Vajha el tudnám lesni mind ez embernek csodás kedélyhangulatát. Mintha valamennyien, mert nem élhetnek többé a múltnak nagyságában és fényének gyönyöreiben: vállvonítva fordúlnának el a mai világ életének lázas hajhászatától. Mintha egyiküknek sem volna semmi dolga, semmi gondja: ki a paloták alján heverész a napon, ki a MÁRK-tér oszlopainak árnyában üli el idejét; a magas épületek alig nyitott ablak-deszkája mögül nagy fekete szemek kiváncsian tekintenek a tovasíkló gondolára; az összekuszált campók és callék szorosra szorított terein, ellentétben a canálisok és paloták csöndjével, a zsibongó népnek kaczagása és zaja mindenen és semmiért; a hidak alatt és a csatorna hosszán elnyúló fondamentén a vendégét várva nyújtózó gondolásnak egy-egy elszakított dala halkan dúdolva; egy kis ingerkedés a faczipőben kopogó leányzóval, a ki lágy és mégis ruganyos termetével, nemes metszésű arczával, élénk szemeivel, rongyokba burkolva, de rongyaiba is keccsel és bájjal burkolva, olyan jól illik a hanyatló és elhanyagolt paloták ronda pompájához és épen úgy, mint e ronda pompa és úgy, mint itten minden és mindenki: gondtalanságot, széles, kényelmes, a nyomorban és fájdalomban is mosolyogni és csengő kaczajra fel-felvidúlni tudó gondtalanságot lehel. Hiszen gondtalan idő-töltésnek látszik itten még a munka is: a vizeken evezés és vitorlázás, a nyilt boltokban henyélés és csevegés, a műhelyekben festés, vésés, fúrás-faragás...

Otthont lelni képtelen bolyongó a minő vagyok, nem akartam itten sem többet időzni, mint a mennyit másutt szoktam, kergetve helyről helyre, tovább s tovább örökké. De olyan visszhangját találtam fel itten bensőmnek, hogy éreztem, hogy ha egyebet nem is érek, de legalább háboritlanúl kibúsúlhatom magamat. És mint rendesen szoktam, az első ösztönt követve, a »DANIELI« cselédségének nagy ámulatára VELENCZÉBEN hallatlanúl korai órában hagytam el vendéglőmet, hogy a napos riván végig és a sóhajak hídja mellett elsietve, beleüljek a legelső gondolába, és keressek magánlakást a nagy canalis legelső üresen álló palotájában. De nem voltam képes a dogék palotáján túl menni. A derűlt fenségben emelkedő mór homlokzat befelé vonzott ellenállhatlanúl. Némán fogadott az udvar. A legelső lépcső széles márványán felhaladva, végig mentem az emeletnek hosszú tornáczán, ámulattal függesztve tekintetemet a túlsó oldal oszlopainak és szobrainak gazdag sorára és ama csúcsíves ablakokra, melyeknek müvészi rácsain itt-ott sejtelmesen áttetszik a MÁRK-tér. A folyosó végén, az »óriások« lépcsőinek két szobra közt, SZT-MÁRK szárnyas oroszlánja alatt állottam. Velem szemben a díszkapú. Ennél szebb után nem vágyódhattam. Leültem a lépcső széles, fényes, fehér párkányzatára. Nem tudom, tiszteletből-e, avagy csupán hogy a hűs levegő járhassa izgatott fejemet, magam mellé tettem kalapom; az oszlopnak dőlve csavartam ideges ujjakkal és szívtam el egyik papírszivaromat a másik után. Nem tudom mennyit és meddig. Láttam ugyan, hogy »tilos a dohányzás,« de mivel a lassanként fel-felszállingó custodék közül egyik sem törődött a félig nyitott ajkaimon kibodorodó füsttel, én sem törődtem sem velük, sem a táblával. A hűs levegő s a hűs márvány; a nyugalom müvészeteinek, az építészetnek és szobrászatnak remekei; a gyűrüdző füstnek édes illata: réges-régen sovárgott, réges-régen fel nem talált, merengő nyugalomba ringattak.

Régebben az emberek élvezni tudták magát a puszta létet is; örülni tudtak az életnek magában is, és ez volt a valódi életöröm. Ma a lét lázas versennyé fajúlt, melyben könyörtelenűl letiporják az elmaradót. Régebben küzdeni kellett a létért az erőszakos megrohanás egyes eseteiben és a győzelem után annál édesebb volt a létörömnek nyugalma. A modern élet rohamában és ezer igényeiben velőt és ideget sorvasztó szakadatlan küzdés a lét, küzdés, melynek apró győzelmeiben nincs öröm; mert hiszen akkor vivjuk ki rendszerint a miért küzdöttünk, a mikor élvezésére vagy érzékünk, vagy erőnk nincs többé, vagy tovább-tovább, mint a bolygó zsidó, uj czélra vágyunk, vagy ujabb ellenséggel kell szembeszállnunk. Legyen czélod ország kormányzása, vagy akár csak birtokod fenntartása, valamely tudományág apró ágazatának bírása, vagy akár csupán társas viszonyaidat akarnád fenntartani: perczig sem szabad elejtened a gondot, fegyverben kell állanod örökké, mert elmaradsz, leszorúlsz. Alig tudtál kivivni az előtted levőktől talpalatnyi tért, sarkadban vannak előrenyomúlva az utánad jövők, hogy megelőzzenek, visszalökjenek. Felejtsd el magad az élvezetben, szánj magadnak pihenést: tönkre silányúlsz, volnál bár a legerősebb, a legdúsabb. Ebben a hajszoló versengésben hajszolássá váltak gyönyör és öröm is. Perczekre összeszorítani hosszú idő örömeit, ezen törik fejüket ezren s ezren, a kik ebből üzletet csinálnak, mert erre irányúl az időben fukar mai ember élvvágya. Mohón élvezni igen, de gyönyörködni is örvendezni nem tudunk többé. Képtelenek lévén teljes odaadásra, képtelenek vagyunk teljes megnyerésre is. Kezdeni és bevégezni egy szerelmet két szivar közt, vált szokássá. Külsőleg elvégzünk mindent gyorsan, belemélyedésre teljes odaadással nincs időnk, türelmünk. A munka s a küzdelem örökös lázában lázat keresünk az élvezetben is. És mint a nővel a világfi, úgy szeret íme végezni veletek is, müvészetnek örök remekei, a mai világ fia. Ha szakít magának időt tisztább élvezetre, ha felkeresi gyönyöreidet, sem kedve, sem érkezése, sem érzéke odaadó élvezésre nincs, hanem múzeumokat állít, hogy egy-egy óra alatt futhassa végig annak ezreit, aminek egyikét is fenékig élvezni örök szépségében nem lehet soha. Nehéz munkát, fárasztó terhet csinál ebből is, undort és fásulást gyorsan szülőt. És a hol lángelme századokon át halmozta össze remekeit, kora reggeltől késő estig otromba vezető által hurczoltatja magát végig, hogy már egy óra múlva ne legyen többé képes egyébnek, mint a cicerone szellemének felfogására, hanem egy nehány nap múlva elmondhassa, hogy látott s élvezett mindent, s rohanhasson tovább, ujabbat látni, élvezni. Prostituálja a múzsát s nem tudja, hogy valami kis idővel és valami kis pénzzel a múzsától sem lehet megszerezni többet, mint a mit ennyiért kaphat nőtől: a sekély szívnek látszólag mindent, de valósággal semmi egyebet, mint egy kis izgalmat és gyorsan enyésző emléket. A múzsa is nő, a ki megtagadja attól a szívnek és a kedélynek titkait, az érzelemnek hevét és gyönyöreit, a ki mindezt odaadás nélkül, egy kis idővel, egy kis pénzzel gondolja megvásárolhatónak. Egyetlen egy szobor, egyetlen egy kép, egyetlen egy sziv is százszorta több gyönyörrel áraszthat el, mint a mennyit élvezett az, a ki egyiktől a másikhoz futkosva, az élvezetteknek hosszú sorával dicsekszik.

Vajjon mind azok közül, a kik e palotán naponként végig hurczoltatják magukat lépcsőn fel és lépcsőn le: hányan leltek benne annyi gyönyört, mint én, órákig ülve e párkányon?

Évezred tekint le reám. Egyik század a másik után örökítette meg itten szellemét. Itt van a gótnak titokzatos szigora a szarazennek képzeletgazdag derüjével felvidítva és ezekkel versenyre kelve a tarka renaissance. És itten vannak a classicai kornak antik szobrai, mig a szomszédból SZT-MÁRK bazilikájának byzant kupolái tekintenek át számtalan ágas-bogas kereszteikkel. Hiszen itt van a világtörténelem!

Igen, olyan ez a palota, mint a világtörténelem; valamint az emberiség történelmében századok, népek, események tarka-ellentétes sokasága csodás összhangban szorosan összefüggő egységbe olvad, úgy olvadnak össze e palotának egymástól oly idegeneknek látszó részei is. És gazdag, mély, végigkutathatlan e palota, valamint az emberiség történelme. Szembeszökő az egyes századok szelleme és erősen domborodnak ki a fővonások. Megkapó benyomást tesznek első látásra is az udvar tág márvány kövezetét tőlem szembe és balra befogó csúcsíves csarnokok, erődúsabb az alsó, bájban gazdagabb a felső; a fölöttük emelkedő mór falak szélesen elterülő vörös lapjai, kevés, de nagy és nagyszerü ablakaikkal, és a hol e falak az égbolttal határosak, megkoronázva a napban ragyogó fehér csúcsok és ágak hosszú sorával; velem szembe a PORTA DELLA CARTA ide csatlakozó nagyszerü márvány épülete, a renaissance felé hajló gótnak színekben és plastikában gazdag remeke, fülkéibe állított antik szobraival; jobbra tőlem BERGAMASCO tizenhatodik századbeli bájos façadja; s itten alattam, szemben a nagyszerü PORTA bejáratával s szinte találkozva ennek szürke homályával, a gigánsok fehér lépcsője, mely nem csak szobrairól, hanem az udvar közepéig nyomuló mérvei által is kiérdemli az »óriás« nevet; ha rajta állsz, szemben a campanille, jobbról a bazilika kupolái tekintenek az udvarba, és mögötted van dús renaissanceban a négyszöget bezáró keleti homlokzat.

Mint a történelemben a századok szelleme, a népek hullámzásának nagy mozzanatai, úgy tűnik szemedbe mind ez. De mélyedj belé, kutass és fürkéssz és csak az odaadó búvár előtt nyilvánuló ujabb s ujabb részek, rejtettebbek bár, de nem kevésbé nagyszerűek és megkapók, nyilvánúlni fognak előtted is. Hanem Isten tudja, meddig kellene kutatnod, mig kikutatnád mind azt, a mi szép és nagyszerű a történelemben rejtve van. És belemélyedve ez architectura, ez ékitmények szépségeibe, szerényen megvonúlva, rejtve csaknem, ujat s ujat lelsz folyton, hogy szinte azt hinnéd, kimerithetlenek, valamint a történelem. Milyen szegényesek az építészet ily remekei mellett a mi új díszépületeink, és mégis mennyire túlhalmozottak! Igen, mert ma mindenki kiáltva hirdeti a vásári zajban azt, a mije van, s a szegényes képzelet szembeszökően és kirivóan igyekszik mindazt kivágni, a mit vergődő fáradással teremtenie, vagy jobbadán s inkább, csak utánoznia sikerült. Az igaz müvész dús phantáziája keresetlenül teremtett; kifogyhatlan kincseinek özönében is szerény tudott maradni és kerülte a kiáltót és rikítót. Olyan az epigon mellett, mint a felvergődött szerencsevadász mellett az igazi nagy úr.

A történelem lehellete ütötte meg szívemet e csarnokokban, a korai órák e magasztos csöndjében. A vásári tolongás porától távol, üdébb légkörben voltam és szabadabban lélegzettem. Az alsó csarnokok mély árnyában VELENCZÉ-nek egy-egy gondtalan fia heverte még édes álmát. Csak a SANSOVINO bronce-remekeivel diszített két cisternánál sürgött egy pár vízhordó leány FRIAUL-nak kaczér öltözetében. A csarnokok csúcsívei közűl kitekintő szobrok, a szellem és a tett hőseinek szobrai, reám függesztették merész és komoly tekintetüket s olyan érzés fogott el, mintha félig én válnék szoborrá, félig ők elevenednének fel, hogy mint rokon lények kérdezzük egymástól: »jó-e küzdelmes élet után nyúgodni századok hosszú nyugalmát?« - »miért nem állasz közénk, tettek után halálban pihenők közé, életnek bánatos, merengő fia?« és dicstelen életem hitvány árnak tetszék, megszerezni rajta helyet e kőalakok között.

Ki tudja, meddig maradtam, ki tudja, nem-e váltam volna kővé, ha egy csoportos angol család, minden nemből és korból egy-egy taggal, a sörfőző-fajból, el nem lepi előttem a tért és a miss-ek egyike nem kezdi MURRAY-ból recitálni az udvar látványosságait, míg a többi leeresztett állkapczával hallgatja.

A mai nap levélre volt szentelve; szentelve: nekem szent személynek tártam ki lelkemet.

Nem tudom, nem erre az életre vagyok-e teremtve, hogy nem birom elviselni úgy mint mások; hiszen vannak, nem csak a kik mulatnak rajta, a mit értek, noha meg vagyok átkozva, hogy ehhez elég hideg s részvétlen lenni nem tudok; de a kik mulatnak benne is. Talán hamis szemmel nézem a világot, hogy hamisat lássak mindenütt? Avagy ki vagyok emelve a többi ember fölött, hogy lássam a valót, és hogy a mint fel vagyok emelve, lesújtassam általa valamennyinél mélyebbre, a honnan kétségbeesett jajjszavamat nem hallja senki, vagy ha hallja, meg nem érti s a visszhang reá legfelebb kaczagás.

A legboldogabbnak sem egyéb az élet, mint jaj és panasz naponként, mondják régi bölcsek; de boldognak mondják a gyermekkort valamennyien, emlékeit felderitő örömnek.

Úgy hiszem tévhit. Örömet, fájdalmat erőteljesebben, könnyebb átmenetben nyilvánitanak a még meg nem lazúlt idegek. De mértékük egy. Gyéren lelve a valóban örömet, reményben s emlékezetben keressük, s a mit a múltban találunk, ápoljuk, tatarozzuk, díszítjük folyton s igyekszünk egyúttal feledni a vele járt keserüséget. Igy hamisitjuk múltunkat, csaljuk önmagunkat; innen a rege a gyermekkor boldogságáról. Nekem emlékeznem adatott, s nem emlékezem, hogy boldog lettem volna. Úgy hiszem, hogy az okokban igenis nagy különbség van, az okozatokban nincs, s ha van, sujtóbb, maróbb minden fájdalom a gyermekre, mint a már tompúlt, a fájdalomhoz már hozzátörődött megnőtt emberre nézve. Mi kaczagunk azon, a min sír a gyermek. A kisded nem érti a mi fájdalmunkat. Ez a különbség. De a maga fájdalmát mindenik egyformán érti, érzi. Megdöbbenünk, ha gyermekek öngyilkosságáról hallunk. A gyermek legkevésbé elszánt a tettre; ingatagabb elhatározásaiban, fogékonyabb ujabb benyomásokra; de ha ez nem volna, félek, többet hallanánk gyermekek öngyilkolásáról és bizonyosnak tartom, hogy öngyilkolásra százszorta több gyermek gondol, mint felnőtt. Nem ismerve a valót, az életet, minden nap hoz neki keservet, csalódást, és megdőlvén egy-egy álma, egész lelkülete inog és halálos fájdalom remegteti gyönge szívét és mivel még nem szokott hozzá az utálatoshoz, erősebben s mélyebben ragadja meg az undor minden uj pillantással az életbe. Később megszokja, s a legtöbbje kényelmesen fetreng abban sárban, melytől egykor visszaborzadt s csak annak jajj! a ki e borzadástól elszokni nem tud. Mondjátok, hogy gyönge koromban a dühöngésig sírtam, valahányszor rút arczot láttam; igen, a gyermeket szerencsétlenné teszi mindaz, a mi rút; a felnőtt hozzászokik. Oh, ne kaczagjatok a gyermeknek ama fajdalmain, melyek oly nevetségeseknek, mivel oly nagyoknak látszanak az oknak csekélységéhez képest; az a fájdalom tán igazabb, mélyebb, mint a ti nagy okok okozta fájdalmatok, melyet, ha mutatni illik, gyakran felsrófolni vagytok kénytelenek.

Bizonyos, hogy gyermekkoromat beárnyalta az is, ha teljesen érteni és érezni tán nem is tudtam volna, hogy a forradalom megfosztott az atyától. Hiszen beárnyalta a te lelkületedet is, s a te búdnak vissza kellett verődni reám is.

Annyit tudok, hogy nem volt örömöm soha, mely szivemet összesajtoló fájdalmak bő forrása ne lett volna. Emlékezel a szép BERTÁ-ra, arra a kedves lányra, a kit nehány évvel ezelőtt ismét látva, nézni nem tudtam, mert gyermekkoromnak még mindig el nem halványúlt emlékképét bántotta a fonyadt, szenvedő asszony látása. Mikor ő még szép, kedves és jó kedvű és leány volt, akkorában kényeztetett engem minden nőszemély. Mindenik, még más fiúk anyja is, szerette a korán túl fejlett gyermeket leomló fürtjeinek szőke halmazával, mely később megsötétült, aztán megkopott s megfakúlt, de most már fehér szálaktól újra fényleni kezd; merengő széles homlokával, - melyre mostan búbarázda verődött; nyílt tekintetével - mely most hideg és tartózkodó, ha nem fáradt és bágyadt; ábrándosan fürkésző sötét szemével - mely most színtelenebb és szomorúbb; a halántékokon s az orrnak hajlása fölött a kék ereket láttató gyönge pirtól belehelt fehér arczával - melyre azóta sárgát és hamuszínt kent az élet; a kifejezés váltakozásában a szemmel vetekedő lágy, de élénk ajkaival - melyek most össze vannak szoritva, ha nem ráng rajtuk egyet a gúny, vagy ha fáradtan le nem ereszkednek szögei, mutatva ilyenkor egy rövid, de éles barázdát, mely egykor puha kis mélyedés volt és az ajkkal és a szeliden formált állal együtt édesen tudott mosolyogni. Ezt az arczot, mely a ruganyos ifjú testnek az atyától öröklött büszke tartását enyhitette méla bár inkább, mint derült, de nyílt és szelid kifejezésével, ezt a fejet, melynek mása most is még ágyad fölött lóg, sok szép asszony és leány czirógotta, csókolgatta; de valamennyi közt legjobban szerettem, ha BERTA tette és nem volt édesebb mulatságom, mint ha maga elé varró asztalára ültetett és órákig hajtogatott nekem papir-madarakat és vagdalt kártyából szánkókat és azalatt nézett reám és beszélt hozzám édes tekintettel, édes szavakkal. De hányszor voltam rosz kedvü, szeszélyes és visszataszitó azok iránt, a kik nekem kedveskedni akartak, ha nem láthattam egész nap; hányszor bújtam el a kerti filegória pinczéjébe, másztam a padlásra, vagy sürü fának lombjai közé, a hol órákig hiába kerestek, mert nem annyiszor, vagy nem úgy s nem olyan odaadással csókolt mint máskor; s hányszor sírtam órákig könyeket éjjeli vánkosomba, mert helyettem valami fiatal emberrel foglalkozott. Egyszer észre vették és az okát is és nevettek, és azóta még kevésbé mutattam, de még inkább éreztem, de ha BERTA is nevetett volna, - nem tette, hanem a kaczagás fölött hangosan kitörő zokogásomat édes magyarázatokkal és igéretekkel csillapította, - de ha ő is nevetett volna, már ki volt tervelve, hogy felakasztom magamat abban a színben, a hol a régi hintók álltak és a tyúkok háltak. Mindez nevetni való; bizonyára; és lehet, hogy nevetni való az a fájdalom, az a kétségbeesés is, mely mostan mardos, melytől huszonhét éves koromban hajam fakúl, homlokom barázdásodik, szemem fénytelenedik, ajkam mintha fonyadna, - lehet, de azért nem kevésbé fáj.

Ifjú napjaimnak minő viharja kerekedett, midőn egy borongós, sejtelemteljes deczemberi napon megint egyszer remegő örömmel vártuk mi gyermekek a MIKULÁST. Megjelent tiszteletreméltó alakja együtt a lánczcsörtető KRAMPUSZ-szal, a ki a hátáravetett zsákban szokta elvinni a rosz gyermekeket. A nálunk összegyült nagyok komoly arczot öltöttek és komolyan feleltek a MIKULÁS-nak minden egyes gyermek iránt tett kérdéseire. Én mindig szerettem a MIKULÁST. Nemcsak a nyalánkságok miatt, miket maga után hagyott, mert még édesebb volt a dicséret, mit ilyenkor mindig hallottam. Nem egy gyermeknek például állítottak oda, és ha fel is hozták egy-egy hibámat, a mi nem volt nehéz, mert nem dugdostam és nem tagadtam soha, mindig fényes elégtételül szolgált, hogy a legjobban tanulok, és hogy én vagyok az a gyermek, a ki nem hazudik soha, - oly megkülönböztetés, mely különben is gyakran említetett, nekem dicséretűl és erősitésűl, másoknak példakép; és nem is hazudtam volna a világért sem, azért is, mert utáltam minden csalást, meg büszke is voltam hozzá, gyávaságnak is tartottam, de meg a világ kincséért sem akartam volna elveszteni megkülönböztetőmet. A MIKULÁST szerettem, mert olyan nagy barátja az igaznak, a rosz gyermeket sem engedi mindjárt elvinni, hanem ad neki egy évet javúlásra, csodásan fehér szakálával és hajával pedig olyan roppant szentűl néz ki. A mi a KRAMPUSZT illeti, ha éreztem is kis remegést, másfelől bensőmben le is néztem s nevettem is, mert tudtam, hogy alárendelt személyiség és akár mennyire is fintorítja rút arczát, olyan gyermeken, mint a minő én vagyok, nincs hatalma.

Ma is tehát ilyen jól mentek a dolgok és mi gyermekek épen térdepelve mondtuk el imádságainkat, mikor bekövetkezett a katastrófa. A szűz üdvözletének második részét kezdtük, mikor a MIKULÁS tiszteletreméltó komoly arczán áhitattal függő tekintetemet egyszerre kizárólag a szent férfiúnak orra bilincselte le; gépiesen folytattam az ima szavait, de a helyett, hogy egész lélekkel mellettük lettem volna, e fölött az ominosus orr fölött elmélkedtem, s mind szabatosabban domborodott ki előttem az a tény, hogy - vagy is inkább ez az orr, mely - szakasztott a bonne orra. És mikor ez a tény meg volt állapítva, mindinkább a bonne arczát öltötte az arcz, melyre most már merev bámészkodással tekintettem és az olyan tiszteletreméltó csodásan fehér szakál és haj szemem láttára vattává változott. Ez az utolsó metamorphosis az üdvözlet utolsó szavával esett össze; hangom elakadt s nehány másodpercczel a többi gyermek után mondtam az ament. Nem hittem szememnek s megdermedve maradtam térdemen, mig a túlvilági alakok ki nem vonúltak. A többi gyermek neki ugrott az édességnek, én is felugrottam és szemem a bonnet kereste. Sehol. A zajos csoportok közül észrevétlenül kiosontam. Nem voltam a dologban bizonyos, de nem féltem és bizonyosságot akartam, ha mindjárt el is vinne a krampusz. Lánczait az istálló körül hallottam csörögni. A sötét udvarban felmásztam a falra és betekintettem a bonnenak ablakán. Ott volt. Épen leszedte a vattát. Ajtajához rohanni, zárva találni és ököllel, lábbal dörömbölni, bebocsájtást követelni egy volt. A termetes nő, a ki máskor épen nem félt tőlem, hanem inkább szigorúan tartott, a miért nem is szerettem, s néha-néha kitört háborúnkban rendszerint győzött is, a miért még kevésbé szerettem, most zavart, rekedt, remegő hangon küldött el. Minden idegem lázongott, egész természetem megváltozott, elrohantam, doronggal beütöttem az ablakot és ott voltam, a hol lenni akartam. Arczom vérzett az ablaktól. Nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy hazudtak nekem, bolondítottak, és mostan azok, a kik tették, bizonyára nevetnek együgyüségemen valamennyien, ha nem volna szerencsére egy, - a ki remeg előttem. Mert régi ellenségem remegett. Igen régi ellenségem. Ennek pedig históriája van. A vén szűz nem tartozott azok közé az áldottak közé, a kikből az elfojtott vagy tárgy nélkül maradt szeretet késő korukban sugárzik szivbeli jóság gyanánt egész környezetükre. Kétségkivül voltak jeles tulajdonai, szigorú rend, gond, ARGUS-szemek, alkalmazhatóság; de az elsavanyodottak fajához tartozott és a mi hiányzott benne az épen a szeretet volt. Világrészeket tehet kormányozni puszta tekintéllyel, ésszel és erővel. De az asszonyt és a gyermeket nem. Ezeknek szeretet kell. E nélkül fellázadnak vagy elsorvadnak. Arcza is olyan éles, száraz és szigorú volt. És igy engem, a kit gyermekkoromban inkább mint ma, de talán ma is inkább, mint kellene, jó szóval és jó arcczal hajlítani lehetett mint a füszált, de a ki minden éles szóra büszke daczban felbokrosodtam, engem nem tudott a maga erejével vezetni, és külső segítséghez kellett folyamodnia, mikor még alig voltam csak nehány éves is. És mivel mindannyiszor szüleimhez folyamodni röstelt, ijesztegetett és féken tartott a bubussal, a ki a sötét szobában van. Az ismeretlenben mindig van valami félelmes és pedig annál több, minél kevesebb a tapasztalatunk, minél élénkebb a képzeletünk. Igy atyám egyszerre csak azt vette észre, hogy félek a sötét szobáktól. Mivel pedig egyátalán nem türte, hogy féljek, még azt sem türte, hogy tőle féljek, sőt korán arra tanitott, hogy legjobb és legtermészetesebb barátomnak nézzem: háborút kezdett a bubus ellen, háborút, melyben a fegyverek a sötét szobában elrejtett czukor batteriák voltak, úgy hogy hamar meggyőzött, eleintén hogy a bubus nem bánt, majd, hogy nincs is. Ez által ismét bizonyos fölényt nyertem régi ellenségemen s ha féken is tudott tartani erélyével és szülőim segélyével, a háborút újra s újra megindítani ellene nem szüntem meg soha.

Ezúttal határozottan én voltam az erősebb. Szokatlan szenvedélyem, és még szokatlanabb erőszakosságom eltorzított, de a sértett büszkeségtől, ügyem igazságának érzetétől lángoló arczom ép úgy ijeszthették, mint a hogyan zavarba ejthette az, hogy hazugságon kaptam. De ha ez nem is zavarta volna őt, az én bátorságomat és megvetésemet határtalanúl fokozta. Szavam árja és heve előtt, - mert a mennyire hallgatag voltam rendszerint, annyira tudtam beszélni kihevűlten, kivált ha hazugot, roszat, nemtelent véltem megtámadhatni, - megfutamodott, megfutott, hogy segélyt hozzon, mért nem sokára körülállott egy csoport és az anyai kéz törölte arczom vérét, mig szememet szégyen és harag szegezte a földre.

Szerencsétlenségemre régi ellenségem nem volt annyira megijedve, hogy ne tudta volna mit beszéltem és pedig nyilván jobban, mint én magam. Mert mikor minden ki volt magyarázva és a seb is csak könnyü bőrhorzsolásnak mutatkozott, bocsánatot kellett volna kérnem tőle, de anyámtól is, mert azt mondtam volt hogy csodálkozom, hogyan engedhette meg, hogy hazudjanak.

Áthatva annak érzetétől, hogy igazam nekem van, hogy a sértett valósággal én vagyok, hogy azt, a mit anyámról mondtam, ha mondtam, és ha nem is kellett volna mondanom, okkal mondhattam, de főkép minden idegemmel felágaskodva az ellen, hogy bocsánatot kérjek attól, a kit hogy végre legyőztem, éreztem és a kit árulkodásáért még inkább gyülöltem, mint valaha: már-már csillapuló ingerültségem ujra kitört és emelt fővel jelentettem ki, hogy nekem igazam van és nem fogok bocsánatot kérni senkitől.

Az eset nehéz volt. A gyermek daczát meg kellett törni, hogy ne legyen megtörve mindazoknak tekintélye, a kik a bocsánatkérést követelték. Ezuttal a szép szó hiába volt; egyik rokon a másik után hiába capacitált; némán hallgattam; ha egy szót szólok, sirnom kellett volna, mert anyámat sirni láttam. Végre megunták a daczot és meg lőn állapitva, hogy elzárva pajtásaimtól és a társaságtól, becsukva maradok a szobában, a meddig bocsánatot kérni nem akarok.

Erre minden sirási kedvnek vége volt. El voltam határozva halálomat várni be fogságomban hamarabb, sem hogy bocsánatot kérjek.

Körüljártam börtönömet. A mulatók szobáinak zaja, derüje, fénye után olyan ridegnek tetszett ez a gyermekszoba egyszerü, avúlt butoraival, egy szál pislogó gyertya által megvilágitva. Végignéztem benne mindent, képzeletem tükrében a gyermekszoba vidám képeinek egyike sem, de igenis feléledt élesebben mint valaha minden apró, de az apróknak nagy keserüség. Lépteim figyelmeztettek az árva csöndre. Leültem a kerek asztalhoz és a gyertya elé könyököltem. Néztem hogyan kormosodik és hosszabbodik a kanócz, lobog a láng éles hegye, villognak benne az apró szikrák. Görcsösen éreztem szivemet szorúlni, mikor ebbe a csendbe, melyben a gyertya égését hallani lehetett, belecsengett egy-egy magasabb zongora-ütem. Elég hiú vagyok hinni most is, hogy büntetésem elrontotta az egész estét, és talán épen ezért kellett tánczczal élénkiteni. De az a táncz, mikor én be vagyok csukva, szívtelennek tünteté fel nekem az egész társaságot, magamat pedig leirhatatlanúl szerencsétlennek. A mint néztem és néztem a gyertyát, elmerültem a képzelet ama vándorlásának állapotába, mely miatt később is gyakran tartottak mások is, magam is, szokatlanúl gondolkodónak, holott ez állapotnak mi köze sincs a gondolkodáshoz, sőt ellenkezőleg az észnek tehetségei buja tétlenségbe merűlnek és dolgozik maga és magára hagyatva a képzelet, valamint az álomban, ellenőrzés nélkül halmozva tarka de elmosódott képeket egymásra. Valósággal börtönben láttam magam. Atyám börtönét láttam. Én ő voltam. Majd hős, a ki őt és társait akarta megboszúlni, és a merész tettben elbukott. Elvonúlt előttem minden üldözése nagy férfiaknak, melyet ismertem. Valami büszke bátorság szállott meg, és orczám kihevült a lelkesedéstől, hogy igazságért szenvedek. Összerezzentem, mikor nevemet hallottam az ajtó mögött. »ZOLTÁN! ZOLTÁN!« szólt egy hizelgő hang és kért, hogy engedjek, ne rontsam el magamnak és valamennyinek az egész estét, csak egy szóval engeszteljem anyámat, a ki sír, mivel bántottam és úgy szeretne megbocsájtani. Hűs enyhülés volt égő sebemre, hogy a többinek az estéjét is elrontom. Kaptam bizonyos elégtételt! Anyám könyei ezer szemrehányással ostromoltak. De még egy mondat: »Nem illik olyan nyakasnak lenni!« és villám gyorsan lebbent el ajkaimról a határozat: »Nem fogok bocsánatot kérni!«

Megint magamra voltam, megint árva csöndben, megint a gyertyára meresztettem szememet. Egy kis téntatartó állott mellettem. Porcellán-hattyú; a fején korona; ez volt a födele. Levettem és a lángra tartottam. Mikor tüzes volt, homlokomra nyomtam. Ha bünös vagyok, legyek megbélyegezve, mint a hogy a gályarabokról mesélték. Aztán lassan lecsurgó két hosszú könnyel megint a gyertyába néztem, kivettem és letörtem róla egy darabot. Ma nem kapok vacsorát, megeszem a gyertyát. Egy ideig erőszakoltam, hogy rágjam, de aztán undorral köptem ki. A gyertya kiesett kezemből és elaludt. Íze ellen fellázadt a természet. Mikor ajtómhoz második követség jött, csak nyöszörgésem volt a válasz. Látták, hogy sötét van, nem tudták mi történt, börtönöm megnyilt. Soha sem felejtettem édes anyám, minő ijjedt arczczal emeltél fel, hogyan fürösztöttél könyeiddel és csókjaiddal és mikor lefektettél, bekötött forró fejemre tettem kezedet és bocsánatot kértem és kimondhatatlanúl boldog voltam. Könnyü volt aztán velem elhitetni, hogy a MIKULÁS-alakoskodás szükséges az olyan gyermekek miatt, a kik sem nem olyan jók, sem nem olyan okosak mint én, és könnyü volt megigértetni velem, hogy felfödözésemet a többi gyermeknek el nem árulom. A fölénynek bizonyos érzetével őriztem titkomat.

Apátlan házban egyetlen fiú, kényeztetve, gyakran dicsérve annyival inkább, mert dicséret által voltam legkönnyebben vezethető, rokonszenves mindenkinek, megbámúlva nem egyszer: a fölénynek ez az érzete átalán gyorsan fejlett bennem. Játékainkban a harambasa, a hadvezér, színigazgató én voltam, és ha a királyválasztásnál egyik védenczemnek, egy jó beteges fiúnak átengedtem a király méltóságát, mint első miniszter és hadvezér ép úgy parancsoltam a királynak, mint bármely alattvalómnak, aki az én akaratom szerint lőn kitüntetve, vagy a kályhalyukba csukva. A paraszt gyerekek némelyike ezt nem akarta türni, de játékainkból kizárva, csakhamar maga jelentkezett a büntetés kiállására.

De a fölénynek ez az érzete nem szorítkozott a játékra és ha a játékban mindig nagy elégtételemre szolgált, más felől sok keserüségnek vált forrásává.

A mint olvastam, a mint tanúltam, amint egyről másról hallottam, mind más és más dolog ragadta meg figyelmemet, egész lényemet.

Emlékezel-e hogyan leltél egyszer merengő tekintettel MAGYARORSZÁG kis képes története fölött és mikor kérdeztél, hogy min gondolkodom, azt feleltem, hogy szeretnék király lenni.

- Akkor is, ha megölnének? kérdezted, látva hogy KÚN LÁSZLÓNÁL van a könyv felütve.

- Akkor is. Mert KÚN LÁSZLÓ haszontalan király volt, és olyan régen volt, és mégis meg kell hogy tanúlja minden gyermek. Pedig én jó és nagy király lennék, tudom, hogy mindenkit boldoggá tennék és az egész világból MAGYARORSZÁG-ot csinálnék.

És mind inkább megszerettem a magányt, mindinkább fogtak el ilyen álmok, kis leczkéimet megtanúlva egy olvasásra, a könyvvel kezemben órákig merengtem képzelet világában és legjobban szerettem, ha egyedül vagyok, és senki sem zavarja azokat a szép dolgokat, mik környeztek, de nyomban el tüntek, ha idegen tolakodott közibük.

Hányszor ültem a DARUVÁR fokán és tekintettem a hegyekre, várva órákig, hogy a másik oldalról felvillogjon KLAPKA fényes serege, a vörös zsinóros barna atillákban, melyek egyikét padlásunkon dugdostuk, a tiltott nemzeti színekkel, riadó indulóval az erdőkből kitörve, hogy velem egyesűlve, felszabadítsa az országot.

Máskor a múltba merengtem, jártatva szememet a sziklás hegyek alján kigyózó folyócskán, melynek partjai messze-messze a török idők előtt mind »a mi« birtokunk voltak, és ragyogó vértezetben láttam magamat királykisasszonyok előtt könnyü kézzel forgatni a nehéz dárdát.

Majd mikor többet tanúltam, berendeztem magamnak a várnak egyik tornyát, falait telerajzoltam a legfeltünőbb mértani alakokkal és csodás algebrával, köveket, növényeket, tollakat, pénzeket gyüjtöttem, és mikor a vegytannak és természettannak egy-egy titkát ellestem volt, nem volt vége a lombikok forralásának és méregkeverésnek.

Bizonyára sokban megelőztem ez által korom ismereteit, és örvendtek, hogy ilyenekkel foglalkozom. Pedig játék és a phantasia féktelen vándorlása volt az egész, olyan, mely a rendszeres tanulástól és a nehézségek legyőzésétől elvon; de nagy tudósnak képzeltem magamat és távol még a lét napvilágos tüneteinek ismeretétől is, a létnek titkai fölött kezdtem elmélkedni, és tizenöt éves koromban scepticus voltam.

De a legnagyobb szerencsétlenség az volt, hogy nem egy összeütközésbe, néha világgyülöletbe, mindannyiszor borongós magányba taszított az indignatió és az elkeseredés a fölött, hogy semmibe vagy kicsibe vesznek, mint gyermeket tractálnak engem, a ki az imént fényes vitéz, világra szóló tudós valék. S mentől inkább találtam embereket és életet másnak, mint a minőknek szerettem volna, s mentől inkább volt képzelmi világomban minden olyan, a hogyan szerettem, annál inkább zárkóztam ebbe s mennél inkább találtam e mellett jelentéktelennek a mindennapiságot, annál inkább kezdtem lankadt közönnyel és mégis mélyen elmerűlve járni az emberek közt, mint a holdkóros.

És mentül szorosabban és sürübben érintkeztem az élettel, annyival inkább váltam szerencsétlenné, annyival inkább riadtam tőle vissza.

A sok idegen gyermek, a ki rám meresztette szemét, kihivóan az egyik, otrombán a másik, mivel ingem tisztább, ruhám jobb, arczom fejérebb, fürtös hajam fényesebb volt, vagy mivel egyátalán uj voltam, vagy mivel a tanitó figyelmesebben bánt velem, vagy mivel reggelenként faluról kocsin jöttem be: megzavart volna minden körülmények közt; végkép megijedtem a mocskos beszédektől, mocskos kezektől, mert ha akkor magyarázni nem is tudtam, éreztem a különbséget a ronda tisztátlanságnak és a becsületes munkának szenyje közt. Csöndesen ültem, és nem bántottam senkit. De minden bántalomnál jobban bántottam valamennyit az által, hogy nem közeledtem egyikhez sem. Mert az emberek azzal a követeléssel születnek, hogy kedveseknek és vonzóknak találtassanak, és bizonyára minden visszaéléseknél és minden előjogoknál inkább gyülölteték a világ minden aristokratiája azért, mivel nem találta kedveseknek és vonzóknak a democratákat.

Ha látták, hogy idegenkedem tőlük, ők is hamar találtak rajtam kivetni valót, nevetségest. A hűvös időre anyám horgolt nekem szürke jég-pamutból kis sapkát, mely félig kucsma, félig barett, felhajtott karimájával elég kihivóan és kaczéran állott. Mikor az órák után kijöttünk az udvarra, ezt szemelték ki kézzelfogható bizonyitékának, hogy rajtam is van kaczagni való. A berlini pamut tágúlt a hogyan húzták, és mikor hátúlról az egyik megfogta a karimáját, egész fejem a nyakig hamar benne volt a sapkában, az egész osztály leirhatatlan ujjongó örömére. Hiába toltam fel és rohantam ököllel annak, a kit legközelebb kaptam. Egyik-másik mindig megint s megint fejembe húzta, s mikor a bántalmazót megkülönböztetni nem tudtam, de tudtam, hogy többen vannak, s mindenfelé öklöztem, az öklözésből nekem jutott a dúsabb rész. Ellenállásomra készületlenek, tán megúnták volna a dolgot, ha nem provocálom őket folytonosan s teszem magam-magamat egyuttal védtelenné. Mert nem hogy engemet, hanem hogy ezt a sapkát bántják és teszik nevetségessé, melyet édes anyám a maga kezével horgolt és melyet olyan szépnek tartottam, az volt dühöm főoka. És igy valahányszor a földre esett, vagy fejemről lekerült, vagy másnak kezébe jutott, az öklözés közt is legelső gondom volt megint fejemre kapni és mivel ekkor megint fejembe huzták és megvakítottak, magam okoztam ujra s ujra hátrányomat. A zsivaj végre előhozta a tanitót s ez vetett véget a harcznak; a támadók legnagyobb része megfutamodott; a maradék lehetőleg együgyü arczczal vett körül és míg én csak ekkor kitörő zokogásomtól szóhoz nem tudtam jutni, az egyik, egy hunyászkodó gyerek, a ki a tanítónak mindig kedvében járt, maga mondta el a történteket, de őrizkedett megnevezni a bűnöst. És mivel a bűnöst vagy bűnösöket megnevezni én sem tudtam, mert hiszen az első támadás hátulról történt s utóbb a küzdelem hevében épen nem tudtam, kivel van dolgom: a tanitó megfedte azokat, a kik még jelen voltak és bizonyára a legártatlanabbak, mert leggyámoltalanabbak voltak, de én is kikaptam a magamét, hogy nem is tudom, kire van panaszom. Pedig nem panaszkodtam sem akkor, de még azután sem soha többé, mert ebből az egy esetből is korán megtanúltam, milyen gyönge a földi igazságszolgáltatás, és hogy a gyöngének soha sincs igaza. A sapka-tréfa még többször ismétlődött, mig a szegény sapka a tréfa áldozatává nem lőn és ez által a dolog otthon is kiderülvén, minden kérésem hasonló uj sapkáért hasztalan maradt.

Mivel azonban mindannyiszor hevesen ellentállottam és nem nézve, hogy engem ütnek, néha magam is jókat találtam ütni, és dolgomat magam végezve, panaszra nem mentem, de társaim közül egy-kettővel meg is barátkoztam, utóbb már nem igen bántottak. De köszönhettem talán annak is, hogy mindent a legjobban tudtam és a ki valamit nem tudott, készséggel s szokott fölényemmel tanítottam.

Később nem ment olyan jól a tanulással. Magasabb iskolába, hazulról messze elkerűltem. Idegenek házánál voltam, a hol gondomat viselték, de senki sem gondolt avval, hogy engem szeretni kell. Szerencsétlennek, egészen elhagyottnak éreztem magam. Az osztályban százon felül voltunk. Mindenik más, mindenik külön kis ember. Mindeniket egy kaptafára vettek, mindig csak az osztálylyal, az egyessel soha sem törődtek, legfelebb, ha vizsgáltak vagy büntettek. Én már kezdtem eszmékkel foglalkozni. A legtöbb tantárgyban nem kaptam eszméket, hanem gyér fogalmakat és sok adatokat, melyekkel nem tudtam mit csinálni. Nem láttam az összefüggést, mindig csak azt hallottam, hogy ez és ez igy van, de soha sem, hogy miért van igy, mire vezet és mi haszna van. Sokat bajlódtam elemekkel és nem tudtam elképzelni, miért bajlódom velük. Ekkor - midőn kielégitést nem leltem sehol - estek kezeimbe német világfájdalmas és világostromló és franczia rém-történetek. Mint mágneshez mágnes, vonzódott ezekhez egész belvilágom. Minden zsebpénzem ezekre ment. Az iskola padján, otthon, mikor a leczkét kell vala tanúlnom, mindég el voltam merűlve a könyvbe, de soha sem a tankönyvbe. Éjfél utánig is lopva olvastam.

Végre is a dolog kisűlt, minden könyvemet elszedték, s úgy ügyeltek, hogy a tilalmat többé meg nem szeghettem. Figyelmeztetve volt minden tanítóm s egész környezetem.

Milyen üldözött, milyen megrabolt, milyen szerencsétlen valék! Elvesztettem az egyetlent, a mi örömömből még megmaradt.

De a képzeletnek fáradhatatlan munkája segített rajtam. Annyi bajomnak, de minden örömömnek is ez volt forrása.

Mikor könyveimet elszedték volt, és szigorúbb ügyelet alá tettek, valóságos tankönyveimből olvastam, de nem azoknak, hanem az én könyveimnek tartalmát. Elé varázsoltam ujra kedvenczeimnek rendkivüli történeteit, s miket az elkobzás félbeszakított, azokat magam füztem tovább.

Minő boldogság. A menyek kapúja nyílt meg előttem! Lehetett-e nálamnál boldogabb ember? Hogy is lehetett erre nékem rá nem jönnöm? Hogyan nem akkor már, mikor eleintén bábukkal, majd pajtásaimmal kifogyhatatlanúl adtam elő színdarabokat, ritkán kétszer egyet, mindig ujat s ujat, szebbnél szebbet, olasz-fallal, deszkával a színpadot, kifordított, befordított ruhákkal a meseszerü öltözékeket, kártya-papirból s ezüst-aranypapirból csillogó vértezetet, rettenetes fegyvert és szentelt koronát mind magam készítve, színészeimnek, jelenetről jelenetre hogy mit beszéljenek, szájukba rágva! Mióta költők voltak a világon, melyikük született költőnek, ha nem én? Nem-e egészen más voltam, mint valamennyi többi? Nem-e rendkivüli? Eszem nem járt-e mindig a rendkivülin? Nem voltak-e álmaim és látományaim?

Vezetés és válogatás nélkül olvasva mindent, a mi kezembe vetődött, olvastam egy pár éles műbirót is, és alig volt az a költői iskola, az a nevesebb költő, kinek hibáit el ne tudtam volna sorolni. És ebbeli tudatom magasáról tekintve reájok, magában értetőnek véve, hogy hibáikat ismerve, azokba esni nem fogok, valamennyinek fölötte állónak éreztem magam.

Bölcsen tudva, hogy minden költő szerelmes, kiszemeltem magamnak egy leányzót; fiatal, kissé még hústalan, de halvány arczán gyönge pírtól belehelt, kék szeme szép metszésü, de bágyadt, haja nem épen sok, de szőke volt, és jóllehet nem ismertem, de beleszerettem, miután úgy találtam, hogy igen illő ideál fiatal, szerencsétlen költőhöz. Mert minden boldogságomban is boldogtalan voltam, a mint költőhez illik s most már kéjelegtem a boldogtalanságban. Mikor a szerelmesek jó angyala bennünket végre összekerített, alig-alig szóltam hozzá, félig féltem, hogy ő és mások észrevehetnék szerelmemet és rosz néven találják venni, vagy épen kinevetnek, de meg ha sokat beszélhettem volna vele, hova lettek volna dalaim a menyei lényről, a kitől távol tart a mostoha sors? Mászva a hegyeket, végig tekintve a viruló ligeteken, melyeket mind odaadtam volna birásáért - jóllehet nem igen értettem, hogy mit értenek ez alatt, - helyette csak fehér rózsát szoktam kebelemhez szoritani, fehéret, közepén gyönge rózsapírral. Ketten összefolytak érzelmeimben és dalaimban.

Félve azoktól, a kik már egyszer megraboltak örömeimben, ekkor először tanúltam álnok képmutatást, azt, a mit a nagyoknál feszélynek neveznek. Otthon és a leczkék tanulására rendelt idő alatt költöttem, a mit különben tettem éjjel nappal, írni csak éjjel, ritkán, mikor lopva lehetett, irtam. Talán nem úgy lett volna, ha lett volna körülöttem valaki, a kiről hittem, hogy szeret; de nem volt.

A középiskola utolsó évében komolyabban vettem a tanulást, mint azelőtt. De azért költői hivatásomról sem feledkeztem meg. Igy, akár az iskolában, akár otthon, csaknem egész nap könyveim s papirjaim közt ültem. Mint »nagy diákot«, nem is tartottak már olyan röviden, könyvekhez is hozzájutottam megint s a legjobb uton voltam, hogy valóságos könyvmoly legyek.

Emlékezem, mennyire csodálkoztál mindig, valahányszor barátaim után kérdezősködtél, s azt feleltem megannyiszor: »nincs«. Igy ismerve fejlődésemet, nem fogsz többé csodálkozni ezen. Álmaim magaslatáról pajtásaim játékait kicsinylettem, lenéztem. Képzeletnek világában, s igy a magányban leltem örömeimet. Az élet zaja megannyiszor visszataszított. Szép szóval, ingerkedéssel, végre csufsággal kisérlették meg pajtásaim nem egyszer maguk közé vonni. Ha tettlegességig ment valamelyik, emberére talált bennem. Ha erősebb nem is, de minden támadásnak visszaverésében szivósabb voltam valamennyinél. S úgy végre hagytak, a mint lenni akartam: elszigetelve. Néha vonva vont valami közéjük. Korán vágyódtam én is rokonkebel után. De minden kisérlet után annál ridegebben vonúltam megint zárkózottságomban, valahányszor vonzódásomat megbecsülve, magamat megértve nem találtam, vagy az ő mulatságaikba magamat beletalálni nem tudtam. Ha ezen elkeseredtem, a napnak közelében magányosan lakozó sasnak képén épültem, s inkább mint valaha, megerősödtem abban, hogy rendkivüliekre vagyok a többi ember fölött hivatva. E közben mindinkább terhemre vált az érintkezés csak félig meddig idegen emberekkel is, s ebből maradt bennem valami mind a mai napig.

Ennek a képzelgésben élésnek, ennek a csatlakozni nem tudásnak, ennek a szigornak, mások s tetteik kicsinylésének legrosszabb oldala, hogy nem szokhattam lassanként a világhoz, s mikor egyszer nem maradhattam többé könyveim s álmaim közt, a világgal s a világban élni nem tudtam.

Ma már nem kicsinylem annyira pajtásaim gyermekjátékait, mint akkoriban. Hiszem, hogy minden iskolánál jobban készítenek elő azok az életre. Igy nem hiszem, hogy még ezután kezdjek kártyázni, de hibának tartom azt is, hogy nem kártyáztam soha. Mindazokban a játékokban tudtunkon kivül, s aránylag nagyon olcsó áron: megismerkedünk azokkal az erőkkel, azokkal a gyarlóságokkal, azokkal a cselekkel, azokkal a szenvedélyekkel, szóval azokkal az emberekkel, a kikkel később dolgunk van, a kikkel később, mint egészen idegenekkel megismerkednünk, oly drága árba kerül. Ha játsztam vala ama gyermekjátékokat, ha kártyáztam volna később, a mire pajtásaim közt egyébiránt igen korán lett volna alkalmam: nem lázít fel majdan annyira a barátság s az önzetlenség mögötti önérdek, nem undorodom annyira írigységtől, csalárdságtól, csuszkáló cselszövénytől, nem undorodom meg annyira a világtól. Könynyebben törődtem volna bele mind ebbe, s jobb lett volna dolgom!

Így álltak a dolgok, midőn pályaválasztás előtt találtam magamat. Voltaképen választásról nem igen volt szó. Minden régen el volt határozva a rokonok tanácsában. Már gyermekkoromban mérnököt ismertek fel bennem, mivel akármi kezembe jutott, képzeletem nem hagyott nyugodni, mig alkotására, összefüggésére rá nem jöttem, sőt a hol tehettem, darabokra nem szedtem. Ha szinpadot s szinpadi kellékeket állitottam össze, ha fegyvereket faragtam, furtam, ragasztottam, ha majd a geometriának csodás figuráit rajzoltam, majd mathematikai képleteket irtam nem tudományos, hanem csodás voltukért, a nélkül, hogy értettem volna, ha tűzi játékot készitettem, vagy egy-egy vegytani kisérletet akartam gyermekesen utánozni: mindannyiszor mérnököt ismertek fel bennem.

Látni való, hogy egész fejlődésem ez ellen beszélt. De nincsen nehezebb, mint felismerni a gyermek jellemét és irányát. Hányszor veszik az élénk, de sekély szellemű gyermeket meglepő tehetségnek, a nehézkes mert mély és gondolkodó szelleműt gyenge eszünek. Ezt csak például emlitem, hogy milyen nehéz volna a nevelés, ha nem tennék olyan könnyüvé az által, hogy a mi benne a legelső és a legnehezebb, a gyermek jellemének, szellemének, erőinek és fogyatkozásainak felismerésével, a melyhez képest minden gyermeket más-másféleképen kellene nevelni, rendesen egyátalán nem törődnek, hanem nevelik, - legalább iskolákban és intézetekben, - gyáriasan en gros, mint a hogyan hasonló fadarabokból hasonló bábukat készitenek. Nem szenved kétséget, hogy átalán véve a lovakat sokkal gondosabban s észszerübben nevelik, mint az embereket, még azokat is, a kik úgy nevezett jó nevelésben részesűlnek. És ha mindjárt odaadással, gonddal és nem en gros, hanem külön, mint sajátos külön egyént nevelik a gyermeket, hányan vannak szülők s nevelők, a kik a sajátos egyént felismerni igyekeznek, s hányan, a kik nem könnyen észlelhető külsőségekhez, hanem behatolva a gyermek lelkületének mélyébe, annak jelenségeihez alkalmazkodnak.

Nálam is oly jelenségekből, melyeket ha jól megértik, az ellenkezőre kellett volna jutniok, azt következtették, hogy a műszaki tudományokra születtem, s az egyszer megállapított véleményben nem tántorodtak meg, midőn erősebb jelenségek még erősebben beszéltek.

Igaz, hogy ennek oka volt. Akkoriban, mikor elhatározták, hogy mérnöknek születtem, ez az eszme átalán országszerte divatos volt. A nemzet alig hitt önmagában s jövőjében és minden irányban a kétségbeesésre rendezte dolgait. Kész volt pusztúlni és veszni inkább, semhogy az idegen uralom előtt meghajoljon. A közélet minden terét elhagyta. Csak az irodalomban s a szinészetben vala némi élet, némi remény, némi küzdelem a jövőért, a mennyire a nehéz nyomás alatt lehetséges volt. Minden egyéb a történelemben példa nélkül való, de a lázas tevékenység és tompa tétlenség közt hánykódó nemzeti jellemhez annyira illő »passiv ellenállás« volt. Tudományos intézeteink bezáródtak, mert a tudomány nem volt szabad. A katonai, a köztisztviselői pályára anathema volt téve, egy volt az idegennek a haza ellen szolgálásával. Az ügyvédi pályától is elfordúltak sokan, mivel idegen volt a törvény. Az ifjuság nagy része megállott a közép iskolánál, mert az egyetemeken németül tanúltak. Mindenki úgy igyekezett, hogy mentől kevesebb dolga legyen a nyilvánossággal, a hivatalos közegekkel, mert ez mind idegen, német, törvénytelen vala. Sokan megszűntek dohányozni, bort inni, - nagy két dolog magyar embernek, - a törvénytelen monopolium s fogyasztási adó miatt. A városok ki voltak halva, a ki csak tehette, falura, pusztára vonúlt és eltemetkezett a göröngyök közé, mert a föld - a föld, még magyar volt. Igy hevert MAGYARORSZÁG parlagon, mint pusztúlt csatatér, gyászában szomorú, gyülöletében forró, ellentállásában kietlen, terméketlen, néma, de megmásithatlan, mint a sivatag, igy évtizednél tovább, mely alatt az ország történelme megállott, egy nemzedéke meddőnek odaveszett, de mely alatt az idegen uralom megtörött.

Már ingadoztak oszlopai, midőn pályát kelle választanom. Kiújúlt a remény, villanyos rángások rohamai futottak végig a nemzet dermeteg testén; de mi volt a remény akkor még a nemzet nagy tömegénél? A kétségbeesettnek reménye óriás végerőfeszitéssel szétszaggatni a békót, megrohanni még egyszer az elnyomót, megrohanni kétségbeesett harczban életért vagy halálért, szabadságért vagy a nemzethez méltó halálért. Ez volt a remény, a keserves gyülöletnek reménye nyílt csatában kitörhetni még egyszer, nem a remény visszavívni a mi elveszett. És a kik hinni merték, hogy ily küzdelem után bukik az elnyomó, vajmi kevesen merték reméleni, hogy ily küzdelem után megállhat az ország, az elszegényedett, eltespesedett s még egyszer csatatéren vérzeni készülő ország!

Ha tehát az előtt nem igen volt más választás, mint vagy nem készűlni semmi pályára, nem tanúlni semmit, vagy készűlni olyanra, melynek politikához, közélethez, törvényekhez mentől kevesebb köze, most a gondos szülék előtt ismét azoknak emlékezete lebegett, a kik évtizeddel azelőtt mindenükből kifosztva mint földönfutók nyomorogtak világszerte s óvatosnak látszott, hogy minden fiatal ember sajátítson el oly tudományokat, melyekkel függetlenül helytől, viszonyoktól, körülményektől, a földnek bármely pontján bármikor megkeresheti kenyerét. Igy vezetett a hazafiság hőfoka a hazán magát túltevő kosmopolitismusra.

Hogy mi akarok lenni, nem tudtam volna megmondani. De tudtam, hogy kimondhatatlanúl kicsinynek tetszett nekem hidakat, vagy akár vasutakat építeni mások rendelésére, midőn vannak emberek, a kik az eszmék és a tettek terén nemzeteket vezetnek, népek gondolkodását és sorsát irányítják.

Ha ismerem vala akkor az építészet ama remekeit, melyeknek fenséges nyugalmában most annyi gyönyört, s legalább valami időre nyugalmat találok: talán e conflictusnak az lett volna a vége, hogy építész leszek. Nem mintha hinném, hogy erre hivatva lehetnék. Hanem ez megragadhatott volna, bár nyilván tévút lett volna ez is. Mert ifjúra magára bízni a pályaválasztást nem kisebb hiba, s tán még nagyobb könnyelmüség, mint hibásan választani neki pályát. Meleg fogékonyságában rendszerint azt fogja választani, a minek egy-egy ragyogó példája vagy benyomása a döntő pillanatban legközelebb áll hozzá.

Igy daczára a mély ellenszenvnek, meghajoltam az okoknak, de nem fogtam fel uj pályámat másnak, mint a minek elfogadtatták velem, tartaléknak, s ettől a pillanattól vártam a csaták napját, s álmodtam benne magamnak szerepet.

Ma hálásan ismerem be ennek két nagy előnyét. Először hogy korán ismerkedtem meg, habár nem is a legpolgárosúltabb, de a mieinknél mindenesetre polgárosúltabb viszonyokkal, élettel, szellemmel. Igaz, hogy a különbség nem tünt szemembe annyira, midőn kimentem, mint akkor, midőn évek után visszakerűltem. De midőn visszatértem, akkor láttam, mennyit tanúltam egészen észrevétlenűl s mennyit nyertem kivált bizonyos elfogulatlanságban az által, hogy egészen ellentétes viszonyok közt éltem. Még inkább kell örülnöm, hogy elkerültem azt az athmosphaerát, melyben felserdűlt ifjuságunk legfogékonyabb korában itthon a szellem, a szív, a modor s az izlés durvaságának, korlátoltságának áldozatául esik, a fővárosi egyetemeken s a vidéki főtanodákon egyaránt és legfelebb azzal a különbséggel, hogy a főváros inkább a gondolkodásmód s az érzelmek nemességét támadja meg, míg a vidék a szellem s az izlés korlátoltságát, a modor durvaságát táplálja, úgy hogy a veszélyből a legnemesebbek s a legszerencsésebb természetüek is csak nehéz önnevelés után gázolnak ki épségben évek után, míg a legtöbbje egész cynismussal, de talán egészen öntudatlanúl viseli hosszú emberéleten át nyomait, s az is, a ki fölismeri s elfödni igyekszik, az úgynevezett úri osztály, legfelebb avval a fölületes sima mázzal födi, melyet fajunk és különösen külső fellépésünk természetes nemességénél fogva könynyen sajátitunk el, de mely azért az idegek s az érzékek legkisebb ingerültségének kisértését sem képes kiállani, - nem még legjobb köreinkben sem, - a nélkül, hogy a benső nyerseség, korlátoltság vagy épen romlottság ki ne tűnjék.

A másik az, hogy habár látva, hogy mindig gyönge maradnék benne, utóbb el is fordúltam a reám erőszakolt pályától, mégis ragadt reám valami a tudásnak azon ágaiból, melyekben hajlamaim irányánál s tehetségeim korlátoltságánál fogva az önképzés utján alig mentem volna valamire, holott azokban, mikre hajlamaim is utaltak, s mikben tehetségeim kevésbé voltak korlátoltak, utóbb önképzés által is sikerülhetett eligazodnom. De különösen ha politikai tanulmányaimra gondolok, úgy hiszem örülnöm kell, hogy ment maradtam attól a rideg jogászi vagy egyenesen prokátori szellemtől, melyben a politikai pályára készülő ifjuságot nálunk nevelik, s mely kiváló politikusaink egyik részénél is főokozója annak, hogy kiválót alkotni képtelenek, mert jogi kérdéseknek veszik a politikai kérdéseket és az állam ügyeit úgy pertractálják, mintha pörökről volna szó.

Azt hiszem tehát, hogy a hazai magasabb nevelésnek elkerülésével csak nyertem, mit sem veszítettem, ha csak nem a korteskedésben való kiképeztetést, mert ha semmi egyebet, ezt az egyet meg lehet tanúlni főtanodáinkon s valamint politikusaink, úgy tanuló ifjuságunk nagyobb részének is ez képezi egyetlen »komoly« foglalkozását, gondját.

De akkoriban nem emelkedtem ezekre a szempontokra, s késztetve és készülve oly pályára, mely hajlamaimmal s képességeimmel ellenkezett, vágyaimtól s aspiratióimtól elterelt, benső meghasonlásban vergődtem és csak küzdelemmel tettem eleget kötelességemnek.

Mi természetesebb, mint hogy nekifeszültem ujra a költészetnek s csakhamar inkább mint valaha, vigaszomat ebben leltem, ez által véltem magamnak utat törhetni, jövőt teremthetni. Az elszigeteltségből ez által jutottam szingazdag képzeletem teremtményei által benépesített és a mint erősen megvoltam győződve, érdekesnél érdekesebb alakokkal benépesített világba.

Mert, - legalább eleintén, - elszigeteltebb voltam, mint valaha. Tartott ugyan, mint minden ujonczra, reám is hajtóvadászatot a középkori romantikát cultiváló egyletek mindenike. De soha sem volt természetem a gyors barátkozás, s mikor egyszer ismertem őket, csak nevetségesnek tudtam találni sapkájukat és szalagjukat, az egyes egyletek mondva csinált, de azért mértéktelen és gyakran durva ellenségeskedését, a mondva csinált párbajokat, a hol az arczot kivéve, minden jól be van kötözve, a dagályos dalokat és furcsa szertartásokat. Az erőltetett sörivástól undorodtam, az alárendelt lealázó szerepet, melyre az ujonczok »FUCHS« idejükben a »FUCHS-major« zsarnoksága és valamennyi »BURSCH«-nak fensősége alatt szorítva vannak, türhetetlennek találtam. Gyakran hallottam NÉMETORSZÁG-ban, milyen különös, hogy a legféktelenebb burschok utóbb a legnagyobb philisterek lesznek; igen, mert mielőtt burschok lennének, megtanulják a legférfiatlanabb hunyászkodást FUCHS-korukban.

Akkorában nem tudtam ez egyletekben becsűlni, hogy a tanulmányokban a tagok egymásnak kezére járnak, az egyletek maguk többnyire rajta vannak, hogy tagjaik tanúljanak. Nem volt módom véleményt alakítani az iránt, hogy sok tekintetben gyermekes, az ivás tekintetében mindenesetre mértéktelen, de átalán szabályozott tombolásuk, ha már az ifjuságnak tombolnia kell, a minthogy valószinü, hogy kell, habár gyarló és nemtelen p. o. az angolokéhoz képest, de többre becsülhető, mint a mi tanuló életünk, a hol talán ritkábban, de akkor még mértéktelenebbül isznak, különben pedig idejüket kártyaasztal, kávéház és ezeknél még alantabb álló helyek közt osztják meg.

Minthogy tehát ez élettel sehogy sem tudtam megbarátkozni, de a német tanulók, ha nem is lépnek be az ilynemü szervezett egyletek valamelyikébe, kisebb csoportokban hasonló életet élnek, ennélfogva legalább eleintén, s míg a tanulói körökön kivül nem szereztem ismerősöket, inkább mint valaha el voltam szigetelve.

Költői álmaimhoz pedig inkább mint valaha vonzott két benyomás, mely minderősebben domborodott ki tudatomban.

Vándorló képzeletem, fürkésző elmém korán tört túl a láthatónak és kézzel foghatónak korlátain. Mind a kettő oda irányúlt e korlátokon belül is, a mi legtávolabb, legmagasabb volt. Örökös elégedetlenségemnek, mert kielégíthetetlenségemnek egyik fő oka. Szellemi életem e telhetetlenségében ama korlátokon hamar túl kelle törnöm, s oly korban, midőn tanulótársaim a tudományok elemeinek nehézségeivel küzködtek, a világ-bölcsészet, a metaphysika ama legnehezebb problémáival találtam magamat szemközt, melyek előtt ájtatos nyugalomban áll a gyermeki kedély, kétségbeesésben a merész lángelme, megadó lemondásban a bölcs. És a hogyan előre haladtam s erősödtem szaktanúlmányaimban, úgy düledezének össze az ősöktől öröklött szent tanok, és emelkedék mind erősebb ivezetekben a modern vallás, a materialismus. Materialismus, mely nem zárta ki a legnagyobb idealismust, mert nem ennek, hanem a spiritualismusnak volt kirekesztő ellentéte; materialismus, mely a szellemet s az eszményt fel tudta ölelni, de az anyaggal hozta szükségszerü kapcsolatba; materialismus, mely a természettan ama kérlelhetlen törvényének húzta könyörtelenül következményeit, hogy anyag és erő nem létezik egymás nélkül; és mikor büszke egészében, összhangzó harmoniában felölelve az anyagi s az erkölcsi egész világ-rendet állott előttem, irgalmatlanúl azt sivította fülembe, hogy nem vagyok semmi, nem vagyok semmiért. Azt sivította fülembe szüntelen, és a mit sivított, megmásithatlan halálos itéletnél iszonyúbb iszonnyal töltött el, hogy ha majdan a gépezetek, a szívben s agyvelőben müködők, elkoptak s megromlottak s tovább működni nem tudnak; hogy ha görcsösen szorúlva dobbantja utolsó dobbanását ez a szív, ha megfagy a vér, ha markát a gégére teszi a halál s fullad a tüdő, s kilöki az ajkakon a nehéz, az utolsó, a legnehezebb sóhajt: akkor ugyan megmarad minden a mi volt; az anyagnak s az erőnek másíthatlan összegéből hiányozni nem fog egy jóta; de ha a vegytan és a physika törvényei szerint felbomlottak azok az anyagok és erők, melyek engem képeztek s bennem müködtek, és száz felé szakítva, nyűben müködendnek és virágban, akkor én nem leszek többé, belőlem nem lesz többé misem, semmi, semmi sem. És mivel a mi van, nem lehet semmivé: a mi megsemmisülhet, annak semminek kell lenni. És én semmi vagyok, a semmiért. Megmarad minden, csak egyéniségem vész el. Miért küzdök, szenvedek, hevűlök, miért emelkedem a legmagasabbhoz, én, a kinek létele, ha összegelve lesz a számadás, eredményre az utolsó féregével egy - ugyanaz a semmi. Rettentő harmonia, mely mint parázs közt a scorpiót, csörgőkigyó bűvszeme előtt a madarat a halálos félelem, idő előtt halálba, az embert a megsemmisülés iszonya által idő előtt a megsemmisülésbe kergeti.

Hatni, alkotni; ha megsemmisülök magam, hagyni magam után nyomot; egyéniségemet tettben, alkotásban, emlékezetben kitolni messze századoknak jövendőjébe: ha lehetett, a megsemmisülési tudat iszonyának ez lehetett egyetlen enyhítése. Nyomorúlt enyhítés, az elkerülhetetlent odázni távolabb; mert ha a közönséges embert elfeledi a harmadik nemzedék, s már unokája nem tud róla nevénél egyebet, s nem tudja, hol van eltemetve; ha a jeleset feledi a tizedik nemzedék; a lángelme elhomályosúl az ötvenedikben, s ki tudja, marad-e emlék az emberi nem legnagyobbjai után az ezredik nemzedékben - nem-e mindez egyre megy? De ha nincs az az enyhülés, kitolni az iszonyt messzire, csak az az egy van, behúnyt szemmel karjaiba vetemedni azonnal. S végre is, miért ne sikerűlne tenni tettet, gondolni eszmét olyat, mely szülve következményt következmény után, alkotójáról tenne tanuságot, mindaddig a meddig csak tanuságot felfogni, okot felismerni képes tudat lényben van.

Ime egy okkal több, hogy a halhatatlanságot szomjuhozzam, valahogyan a ki kárhoztatva van, hogy halálnak legyen fia, szomjuhozza az életet.

Ezen felül hittem, és úgy hiszem mind e mai napig, hogy csak két ember van, a ki igazán él, a ki igazán ember. A költő az egyik, a másik az államférfiú. Nem-e csak gép, nem-e csak kerék a gépben, nem-e csak szög a gépnek kerekében az, a ki bármely más hivatásnak szentelve erőit, kárhoztatja azokat, bármi nagyok legyenek, szűk körben szűk tevékenységre, mely bármi nagy legyen magára véve, vajmi kicsiny a létnek, az emberi erő mezejének egészéhez képest? Nem-e le kell mondania minden egyébről annyival ridegebben, mennyivel inkább akarja erőit érvényesíteni? Nem-e kénytelen a veleszületett adományok kincseit jobbára félrelökni, képességeit parlagon hagyni, erőinek legnagyobb részét fonyadásnak engedni áldozatúl, hogy azt az egyet fejlessze valamennyi többinek rovására, mellyel czéljait üzheti? És az is, a kit szerencsés körülmények és szerencsés természet látszanak vezetni, hogy más hivatást ne ismerjen, mint követni örömnek s gyönyörnek útjait, kövesse bár szellemmel és kellemmel, jobb-e az egy napig élő libellánál? És annak is, a ki ennek szenteli életét, vajha hivatása nem válik-e terhes mesterséggé? Nem érzi-e kínját örökös vágynak, midőn vágyban kielégítést, kielégítés után vágyat sovárog? És maga a világbölcs, a ki rendszerének nagyszerü harmoniájában felölelni látszik mindent a mi van, mindent a mi nincs, mindent a mi lehetne, ha volna: hideg-rideg magaslatáról nem-e csak körvonalokat markol, melyekből kiveszett a tartalom, az élet, a meleg hús? Mi hitvány rész a létből, a mit mindezek, közöttük a legjobbak is, elmével uralni, kedélybe befogadni, szívvel felölelni képesek! Szerény elme, szűk kedély, kicsiny szív, mely ennyiben elégedést találni tud! Töredék, töredék! Éhes rágódás! Fonnyadozó csenevészet!

S ez igy van mai nap a legjobbakkal, a sikerek miatt legírigyeltebbekkel. De hát a ki közülünk rendkivülire emelkedni nem tud, hogy van a tömeggel? Oh időnk fia, büszke vagy korodra, bámulod haladásodat? S hova haladunk, vajjon? Félek, rettegek, iszonyodom, hogy maholnap élet helyett csak az életért való küzdelem, ember helyett csak gép fog létezni. A gépnek invasióját látom mindenütt, hóditó elve tipor le mindent. A munkát, mely egykor egészet alkothata, s az alkotásnak gyönyörével, minden gyönyör leggyönyörübbjével járt, széjjelszakítottuk. Nem jut egynek-egynek belőle több, mint egy-egy fogás, mely magában véve mit sem alkot; a munkának egy-egy rongya jut kikinek, s nem tudja, honnan jött, s mivé lesz? Az oknak s a czélnak tudata nélkül való pontosság lesz a tökély netovábbja, melyet elérhet az ember, az eszmény a gép, és ezt is elérni hiába törekszik. És elérve e tökélyt, hosszas gyakorlattal, mely minden egyébre képtelenné tesz, valóban mivel vagy jobb a gépnél? El vagy adva, mint a gép. Teljes odaadásra kényszerít a lázas verseny, s ha ez által tökélyre vitted, sem örömöd, sem előhaladásod nincs többé munkádban, s nincs többé szabadulásod tőle. S mindezt azért tetted, hogy élni tudj, de vajjon hova veszett az élet, midőn az érette való küzdelemmel töltötted be? És ha a munkától elfordultál s felemelkedni véltél az üzlethez, végkép el vagy adva, eladtad hajlamaidat, eladtad érzületeidet, el szabadságodat, mert vagy belebukol, vagy lihegő szolgájává válsz! S a perczekben, melyeket le nem foglal munkád vagy üzleted, élvezel-e emberéletet? Avagy nem-e a fásult pihenésnek agóniájába dőlsz? Avagy nem-e oly élvezetek karjába, melyekre a fenmaradó kevés idő is elég? Az érzékeknek, nem az embernek, hanem az állatnak durva élvezeteibe!

Igy haladva, nem haladunk-e mind rohamosabban, mind távolabb emberi méltóságtól, tiszta gyönyörtől, igaz erénytől?

A modern élet hajhászatában csak a költő és az államférfiú maradt meg olyannak, a kinek részletet és egészet felölelhetni adva van, a kinek a kicsinybe szeretettel mélyedni s nagyot alkotni szabad, a kinek felkarolni lehet, a kinek felkarolni kell, ha költő vagy államférfiú lenni igazán akar, mindent, a mi szép, a mi jó, a mi igaz, a mi nagy, és nemzetük élén haladva, és szivükben érezve fajuk egész életének minden lüktetését, ők az irigylendők, a kik teljes emberi létet agyba, szivbe, kedélybe fogadhatnak!

De fajomnak térde szolgaságra hajtva, mi maradt volna nekem más a költészetnél? Mint költő akartam küzdeni a megsemmisülés réme ellen, akartam létben keresni harmoniát, búbánatban vigasztalást.

Minek irjam le, hogyan tudnám leirni a kiábrándulást? Hogyan ostromoltam minden oldalról a HELIKONT, hogyan vert vissza minden oldalról kicsinylés és hideg gúny, hogyan nyitotta fel szememet, hogy meleg fogékonyság, forró vágy a sajátom, de nem a költészetnek égi adománya. Ha kisérletet kisérlet után teszek, talán tizszer visszaverve, tizenegyszer jövök uj kisérlettel s talán mint annyi más igaz hivatás nélkül felvergődöm a divatlapok geniejévé, a kit olvasnak ma, s felednek holnap. Ettől a szégyentől megkimélt, hogy egyszerre akartam mindent s egyszerre vesztettem mindent. A mit önelégedettséggel dolgoztam, de mit gonddal rejtegettem emberi szem elől éveken át, annak kiválogattam hitem szerint legjavát s ösztönt a dicsvágytól, bátorságot a hazától távolság által is nyerve: a mint akkor képzeltem, phantasiám, a mint majdan kiábrándultan látva, inkább olvasmányaim szüleményeinek egész hadseregét küldtem át a hazai határokon. Az epos babérai, a szinpad tapsai, a lyra myrtusa után törtem egyszerre. Kudarcz, kudarcz, mely lesujtott, de talán megölt volna, ha a szerző neve nem maradt volna az én titkom. És a kudarcz után, a mit nagynak és ragyogónak hittem még néhány hét előtt, milyen hitvány volt. Elővettem kézirataimat. Milyen hidegnek, milyen üresnek, milyen ügyetlennek találtam, mennyire távol attól, a mit éreztem, a mit ki akartam fejezni! Egész költészetem a lángok, én magam ezeknél égetőbb kínzás martalékává lettem, melyben erőt vett rajtam az érzés, hogy nem vagyok semmire sem való, hogy születnem kár volt, miért élnem nincs!

De ha nem volt miért élni, miért meghalni volt! A végzet boszuló irigysége látszott felkerekedni az ellen a család ellen, mely hatalmában annyiszor látszék magának a végzetnek szerencsésebb vetélytársává emelkedni: az AUSZTRIAI ház ellen, melynek története fényben és birtoklásban a római császároknak korát vetette homályba. A ki az események széditő rohamában képes lett volna akkor a történelem-bölcselet magasáról nézni a dolgokat, előre láthatta volna, hogy nem történik semmi más, mint hogy a fejlődésnek újabb, jelentősebb fokát éri azon történelmi nagy mozgalom, mely minden ellentétes áradatok daczára is, első érintkezésük óta mind szorosabb viszonyba hozta a magyar nemzetet és az ÁRPÁDOK vérszerinti törvényes örökébe lépett fejedelmi házat és a kettőt mind hathatósabban utalja egymásra. Régebben SPANYOLORSZÁG-ból s a másik hemisphaerából, a múlt század második felében az atlanti oceán partjairól, a németalföldi tartományokból szorította ki e világtörténelmi mozgalom a császári hatalmat. E század eleje souverain királyokká és uralkodókká tette a németországi nagy vazallusokat. Ha a történelem-bölcselet magasán állanak ekkor a császári ház tanácsadói, MÁTYÁS király birodalmát alkothatják meg újra, és visszavivhatják a régi fényt, keletnek fordítva azokat az erőket, melyek nyugatnak fordítva, hasztalan küzdöttek egy világtörténelmi fejlődés szükségszerüsége ellen. E helyett feltaláltatott a MAGYARORSZÁG-ot is magába foglaló osztrák császárság, német vezetés alatt, nyugatnak irányzott törekvéseivel. Nehéz válságok után egy ifjú fejedelem merész röpte, és egy nagy államférfiú, SCHWARZENBERG herczeg vasakarata a század közepén még egyszer szállnak titáni harczra a világtörténelem fejlődése ellen, a lehetetlent látszanak megvalósitani és csaknem visszavívják a régi állást NÉMETORSZÁGBAN, OLASZORSZÁGBAN. De az események megváltozhatnak: a történelem fejlődésének iránya egy és másithatatlan. A lehetetlenséggel embererő hiába mérkőzik. Az emberfölötti erőfeszités az erők kimerülésére a szervek fellázadására vezet. Tiz év múlva ismét elvész az olasz positió. És nem egészen tiz év múlva a német fölött kerekedik ujabb óriási harcz.

Mindez nem egyéb, mint az a mozgalom, mely a magyar nemzetet és királyi házát egymásra és jövőjét keletre utalja. Jövő, mely talán nem a fegyveres, hanem a békés hódítások jövője, de jövő, a múltnál nem kevésbé nagy.

De akkor, az események rohamában és zajában elszédülve, vajjon hányan látták azt, látták igy? A végzet förgetege látszott AUSTRIA ellen kerekedni. A brandenburgi marquis vére újra feltámadt a brandenburgi marquis urának vére ellen, de ezúttal a német nemzet ereje indúlt utána AUSTRIA ellen, mivel nem volt eléggé német; és MAGYARORSZÁG forrongott ellene, mivel nagyon is német volt. A biztosra menni szerető porosz politika kereste a forrongó elemeknek talán nem szövetségét, de támaszát. Egy elröpitett szó azt mondta, hogy forradalmár nem kell, de katona kell. KOSSUTH nem kellett, de KLAPKA kellett. Párisban »cadaverről« beszéltek, és látni nem akarva nézték a magyar legió szervezését.

Én is oda siettem. A hazától távol évek óta; távozván távozva kétségbeesett hazából; politikai belátás és jobb remények nélkül; atyám és gyermekkorom traditiói alatt; álmaim megsemmisülésének kétségbeejtő pillanatában, talán merészebb és nagyobb gyermekkori álmok megvalósúlása előtt látva magamat, akkor még nem tanúltam meg, hogy »az isten nem segít felkent királyok ellen« és mi tartóztathatott volna vissza?

Otthon azalatt nagy fordulatok történtek. Igenis forrongott a nemzet; de szentelt jogok visszanyerésére, nem felforgatására irányúltak a törekvések. Mi külföldiek messziről és rosszúl láttuk a dolgokat. Férfiak, a kik eléggé férfiak voltak hozzá, a félreismerés veszélyében sem riadni vissza a kötelesség teljesitésétől, szembe szállva a koczkázattal, hogy köszönetet sehonnan sem fognak nyerni, szembeszállva a gyanusitással, bátrak tiszta tudatukban, mint mesterük egykor, SZÉCHENYI, férfiak, a kik nem tapsokért, hanem a hazáért szolgálták a hazát, ráléptek a törvénytelen térre, nehogy a nemzet kényszerüljön arra, rá léptek azért, hogy visszavivják a nemzetnek a törvényest, oda áldozták magukat közvetitőknek, hogy feltalálják és megmutassák a nemzetnek az utat. Egy férfiú vezetése alatt, a kit »a haza bölcsének« nevezett, a nemzet ez útra lépett. Mikor a magyar királyi ház fölött a vészfelhők tornyosúltak, a nemzet ismét mellette volt. A nemzet forradalmat nem akart többé. Az emigratiót és valamennyiünket a kik hozzá csatlakoztunk, desavouálta.

Én PÁRIS-ban erről mit sem tudtam, annyival inkább, mert otthon sem tudtak PÁRIS-ban létemről semmit. Sokat jártam a »HÔTEL DE LA HONGRIE ET D'ESPAGNE«-ba és sokat érintkeztem tábornokokkal, a kik maguk sem tudták, hogyan lettek tábornokok. Összejöttem egy pár fiatal honfitársammal is, a kik csak olyan járatban voltak mint én. De ritkán láttam őket mert nem jártam sokat a MABILLE-ba. Ehelyett éjjel-nappal porosz katonai könyvek fölött ültem, és naponként eljártam az én speciális tábornokomhoz, a kinek hadsegédévé már ki voltam nevezve, kérdeni, hogy mikor indulunk a csatatérre? Tizennégy napig hallottam, hogy »a napokban«. Aztán azt hallottam, hogy NICKOLSBURG-ban megkötötték a praeliminárékat, a háborúnak vége van.

Ismertem-e e tengert? Erőimet ismertem-e? Tudtam-e merre irányom? Tudtam-e mi széllel és áradattal kellend küzdenem? Tudtam-e merre a kikötő, melyet elérendek, vagy hol a zátony, melyen összetör a zivatar?

Haj! Melyik ifjú tudná? Legfelebb az, a ki hitvány pocsétába bocsájtja ladikját, hogy abban lubickoljon, mig széjjel nem rohad.

És mégis, - és bármi sokszor szenvedtem már hajótörést, minek előtte még az élet nyílt tengerén vitorláztam volna: mi könnyü szivvel, mi merész bátorsággal, mi nagyralátó büszke reménnyel inditottam meg hajómat, melyen vigan lobogtak az ifjuság lobogói.

Igen, ANTAEUS az ifjúság, földre sújtva tizszer, felkél tizenegyszer, s csak ha remélni s önmagunkban hinni nem tudunk többé, s csak ha az ifjuság merész hitének vége van, s a jövendőben reményt nem látva visszatekintünk, s visszatekintve elpazarlott erőnek meddő vesztegetését látjuk, akkor vagyunk elveszve, valamint hogy én el vagyok veszve ma!

De akkor! Akkor, lett volna hangulatom bárminő hazajövet, akkor a reménynek mámor-korát éltük és ifjú szivem dagadozott reménynek mámorától.

Akkor támadt fel MAGYARORSZÁG és feltámadást ünnepelt minden magyar sziv. Az útegyengetés nehéz és sikerében is háládatlan munkáját győzelem koronázta. És az útegyengetés, a nehéz munka férfiainak testén át foglalták el az új MAGYARORSZÁG-ot diadalmenetben a reménynek férfiai. Ki ne emlékeznék, hogy elég volt az uj magyar ministerelnöknek megjelenni az utczán, és riadó örömüdvözlés hömpölygött végig a tömegen.

Annyi önmegtagadó hazafiságnak, annyi parlagon hevert erőnek nyitva állott a tér. Önmaga fölött rendelkezett a magyar. Évtizednél tovább nem tehetett egyebet, mint megvetni az idegen uralmat. Most végre szabad volt, s megmutathatta, mit tud maga. Megmutathatta, mire képes a hazának szentelt hazafierő. Virágzó, boldog nagy MAGYARORSZÁG-ot nehány év alatt emelkedni vélt mindenki és jobb jövő fejében feledve volt minden régi gond.

MAGYARORSZÁG újra-teremtésének nagy munkájában részt venni égtem a vágytól. Boldognak üdvözöltem magamat, hogy ebben a perczben bocsájthatom hajómat a sík tengerre.

S rövid nehány év elegendő volt, hogy törött árboczczal, széllyel szaggatott vitorlákkal adjam föl a küzdelmet, a reményt.

Mi volt e nehány évem egyéb, mint áltató apró sikerek után a gyermekkor minden keserveinél keservesebb csalódás és kudarcz? Eltévesztett kisérletek sora. Erőknek meddő vesztegetése.

És végre a tudat, hogy küzdeni tovább nincs mivel, nincsen hol, nincsen miért!

Az elégedettségnek csak egy rövid éve, a tiszta boldogságnak csak egy rövid álma volt, a mi felváltotta a harczot, melyben remény remény után roskadt össze.

Midőn az atyával együtt elveszett ősi birtokba ismét bemehettünk, a gazdaság rendezésének és szervezésének munkája, a korlátolt, de egész embert igénybevevő és sikeres munkásságnak egy évét adta, és evvel a munkássággal adott benső nyugalmat. De a munka bevégezve, a szűk korlátok közt megmaradni nem tudtam, és megindúlt újra a harcz.

Párisból visszatérvén, ha nem akartam magamat csekély zúgban meghúzni, a mi lehet boldogság, de nem nekem; ha tért-utat akartam, a világban valami lenni, valamit jelenteni akartam, a mint hogy akartam és nem kevésbé, mint bármikor, életpálya után kellett néznem. Határozatom gyors volt. Serdülésem egész ideje alatt a hirlapokban folytak a nemzet csatái. Mindaddig a napig ezen a téren kezdték, ezen a téren folytatták országtisztelte tekintélyeink actióikat. Legalább ugy látszott. Ez a tér nyújtott módot kilépni a nemzet elé azonnal és megmutatni, mit érek! Itten szóhoz juthattam azonnal, megtámadhattam a gonoszat azonnal, küzdhettem mindenért, a mi nagy, a mi igaz, a mi szép, küzdhettem azonnal, a szótlan nézők, és a szereptelen kiáltozók fölé felemelkedhettem azonnal. És ha tollam nem volt elég jó, rajzolni költészetnek tündérvilágát, s ha kardomat hüvelybe kellett dugnom, minekelőtte forgathattam volna: kardot csinálok a tollból, és elég jó lesz, kiküzdeni nekem azt a helyet, mely megillet.

Kalandos tervemen a vidéki atyafiság csak nevetni tudott. Sokkal okosabbnak gondolták, tisztességesen, mint jó maguk valamennyien tették, szolgálni a megyét; ha tetszik, mint mérnök; ha nem, mint közigazgatási, vagy mint birói tisztviselő; hogy mit tudok és mit tanultam, kinek volna arra gondja; az volna szép: ha az atyafiság nem tudna beleválasztatni valami hivatalba; aztán vezethetem anyám gazdaságát, megházasodhatom és ha van eszem hozzá, lehetek még vicispán is. De hogyan akarhattam volna szinpadomat a megye előtt felütni, mikor felüthettem az ország előtt; hogyan akarhattam volna vicispánnak lenni, mikor az országban voltak miniszterek; hogyan akartam volna megyét vezetni, mikor voltak, a kik az országot vezették! És ha kaczagtak kalandos tervemen, meg fogom mutatni, hogy nem fognak kaczagni. Ismerősök nélkül, összekötetések nélkül, csaknem pénz nélkül felmentem PESTRE, és elhatároztam, hogy minden körülmények közt a magam emberségéből fogok megélni, magamnak létet teremteni, utat törni, és hazulról nem kérek többé egy krajczárt sem.

Minő nap volt, mikor első czikkem megjelent; minő nap; nem-e bejártam minden kávéházat, kérni a lapot? Nem kávéztam-e legalább tizszer? Nem fektettem-e be tőkémnek jelentékeny részét a jeles lapnak példányaiba, hogy elküldjem valamennyinek, a mennyi kaczagó atyafi csak volt? És aztán jött a második czikk. És nem beszéltek-e róla az emberek? A kivel csak beszéltem, nem is beszélt másról. És nem mondta egyik képviselő, hogy a miniszter titkárt keres, és hogy a miniszter czikkemet emlitette, azt a czikket, mely olyan hallatlan merészséggel, olyan fitymáló gúnynyal támadta meg azokat, a kik a visszaállitott alkotmány ellenében még mindig a forradalomhoz ragaszkodtak. És egy füstös kávéházban nem vezettek-e be egy irói körbe, a hol csupa geniek ültek, és kegyesen megdicsértek? És nem jött-e be éjfél után a sajtó-osztály főnöke és nem veregette-e meg vállamat? És nem voltam-e másnap alkalmazva a szerkesztőségben, olyan fizetéssel, a minőért mások évekig karmolnak észrevétlenül? És nem voltam-e ezentúl meggyőződve, hogy ha nem is épen mindennap, de legalább minden hónapban teszek egy-egy ilyen lépést előre? Máskép volt-e? Dehogy volt máskép! Oh első napja első dicsőségnek, vagy annak, a mit annak tartunk, s tehát nyilván épen annyit ér! Micsoda mámor! Minő bódulat!

És aztán jött a kiábrándulás. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy azt kivánják, hogy ne az én modoromban, hanem másnak a modorában, ne az én eszméimet, hanem másnak az eszméit irjam. Hát mért nem irja az a más? Vagy mért nem irja akárki? Mi közöm hozzá? És egyszer dicsérnem kellett volna, a mit dicstelennek, védelmeznem, a mit helytelennek ismertem. És láz borzongatott egész éjjel, hogy tőlem ilyent kivánni ember merészkedik. És aztán láttam, hogy a magyar hirlapok és a magyar hirlapirók nem azok többé, a kik voltak. Hogy azokat, a kik voltak, lefoglalta az államélet, és magas állásokról nézik az uj hirlapirókat. És hogy az uj hirlapiróknak a szavára a régiek nagyon keveset hallgatnak. És hogy az elhagyatott helyekre tolongnak olyanok, a kik nem szent küldetésnek, hanem üzletnek, vagy az ujon ébredt életben élénkülő üzletekben használható fegyvernek nézik az ujságirást. És hogy magánérdekeket és magánármányokat, legfelebb pártérdekeket és pártármányokat tolmácsolnak a közvélemény tolmácsai. És beláttam, hogy ezekkel versenyezni nem tudok. És akkor jött az az év, melyet a visszanyert birtok rendezésének szenteltem.

Jól esett a csalódások vihara után a biztos révre visszavonúlni. De nem voltam még annyira hajótörött, mint most, hogy ne ébredt volna fel újra a régi harczvágy, s mostan alulról akartam kezdeni, biztos földet akartam talpam alatt, s a megyei életre vetettem magamat.

Hivatalt nem vállaltam; nem akartam aprólékosságra vesztegetni magamat, s nem akartam magamat lekötni. Független voltam, mert nem szorúltam senkire, mert nem akartam senkitől semmit. Nem akartam semmit, mint beszélni és cselekedni meggyőződésem szerint, és az igazságnak fegyverével törni magamnak utat előre. És mentől inkább láttam magam körül hajhászni mindenkit kegyekre, haszonra, annál inkább megvetettem ezeket, és hittem szivem minden hitével, hogy annyival inkább fogok a becsületeseknek bizalma által emelkedni oda, ahol nagyobb körben, nagyobb hatalommal folytathatom harczomat az igazért.

Minek irjak le minden részleteiben egy DON-QUIXOTTI harczot? Minek irjam le a harczolónak keserves, a nézőnek nevetséges harczát a benső igazságnak a külső valóság ellen. Megtámadtam minden pártot, szavaztam mindenikkel, a szerint, hogy igazban levőnek láttam. Összevesztem az egész atyafisággal. A főispán gyülölt. Nem kellettem a pártok egyikének sem. És azok, a kikért mind ezt tettem, a kiknek bizalmát véltem kivivni, a tömeg nevetett. És mivel meglátszott arczomon, ha valakit üres fejünek gondoltam, és mivel nem tudtam becsülést hazudni, a hol mit becsülni nem láttam, és mivel alázatra vagy hizelgésre képtelen voltam, és mivel senkinek kegyét nem kerestem, mondhatom, hogy egyedül voltam, mintha csak körülöttem kihalt volna a világ, és kivévén téged, oh anyám, nem tudtam volna senkit sem, a ki szeretne. Azt igenis láttam, hogyan lehetne előre menni. De ha a nagyravágy lázongott is bennem és sajtolta szivemet mázsák kinos terhével, a becsületet és büszkeséget elnémitani nem tudta soha. Oh anyám! Miért nem tanitottál hazudni? Miért nem tanitottál a mai világnak erre az egyetlen reális tudományára?

És csillapíthatatlan vágyakkal kebelemben, láttam tehetetlenségemet. És láttam, hogy ezen a földön nincsen számomra hely. És láttam, hogyan halad előre győzelmi trombitáját fuvalva, a romlás. És láttam, hogy MAGYARORSZÁG visszaadva önmagának, nem a boldogulás, hanem a rothadás útjain halad. Hova lett a lelkes hazafiság, az önzetlen hazafiak számtalanjai hova levének? Azért üztük-e el az idegent, hogy magunk éhesen essünk neki a haza velőinek? Nem-e láttunk egy rendszert, mely a mediocritásoknak és politikai kalandoroknak volt virágkora? Nem-e láttuk, hogy azok, a kik az ország előtt az elvek csatájának nagy harczjátékát üzték, békésen bujkáltak össze a színfalak közt, hogy osztozkodjanak azokban az üzletekben, melyek a haza felvirágoztatásának ürügye alatt, országos megvesztegetésül találtattak fel? Nem-e láttunk roppant választó tömegeket, melyek szavaztak oda, a hol jobban fizettek? Nem-e láttunk embereket, a kik roppant összegeket költöttek a képviselőségért, remélvén, hogy ez által még nagyobbakat nyerhetnek? Nem-e láttunk éhes nemzeti képviseletet, mely az ország szegényedésével szemben rendszeresen húzta ki ülésszakait a következő hó elsejéig, hogy még egyszer felvehesse a napidijjakat? Nem láttuk-e éveken át csaknem a szükségszerüségnek elkerülhetetlenségével nyilvánuló tényt, hogy valahányszor uj minister jött, a kinek az ország valamely vidékén jószága volt, az a vidék, az a jószág vasutat kapott? Nem láttuk-e, hogy a becsületet a haszonlesés, a hazafiságot rideg önzés, a kitünőség vágyát a kitüntetés szomja, a tekintély tiszteletét a hatalom előtt való hunyászkodás váltotta fel? Oh, hogy az ijesztő erkölcsi romlás oly hirtelen tudott meghonosodni és oly súlyosan tudta megingatni az egykor tündöklő magyar becsületet! Hogy oly gyorsan tudott elhatalmasodni egy rendszer, melynek eredménye nem lehetett egyéb, mint az, hogy az erkölcsi hit mindenütt megingott, a becsületesség eldőlt, a külső siker lett a tromf, nemesebb ambitió kihalt, ki az áldozni tudó hazafi érzés és felvergődött az anyagi javak és a szenyes élvek hajhászata.

Oh pusztuló, sülyedő magyar fajom! Miért kellett elfeledned, hogy nem igaz az, hogy becsületesnek csak látszani kell, nem igaz, hogy a becsületesség csak az ostobák számára van kitalálva, hogy annál jobb dolga legyen nehány okosnak, nem igaz, hogy a tiszta erkölcs csak puszta szó, hanem igenis az ország talpköve...

Ha a bömbölő tenger ellenében kellene sziklaként megállanom, - megállanék. De közepette állani a rothadásnak azzal a tudattal, hogy tovább küzdeni nincs erő, nincsen tér, és nincsen miért! ezt nem birtam el.

Ezért, hogy évek óta futom az idegen földet és kifutnék, ha lehetne a világból, nehogy fülemet érje egy önbüneiben elsüppedő ország rettentő jajkiáltása. Tudván, hogy veszve vagyok magam, nem akarok nap-nap mellett tehetetlen nézője lenni, hogyan sülyed és pusztúl fajom. És nagy álmaimnak romjairól idegen földön siratom, hogy születtem.

A benső harczoknak napja volt megint. A berendezkedés, az első ismerkedés VELENCZE mesevilágával elvont önmagamtól. De rám jött megint a roham, megint éreztem egyszer, hogy hiába vagyok a világon, gyötröttek a régi vágyak s tehetetlenségem érzete.

Késő délután volt, midőn elhagytam lakásomat. Gondolásom a nagy kanális palotasorai közt evezve megkerülte a SANTA MARIA DELLA SALUTE fehér kupola-tömegeit és a napos ZATTARE felé vitt. Talán azt olvasta arczomról, hogy jó lesz nekem vidulást keresni a sürgő-forgó szép világ közt, mely a hűvös napok bekövetkeztével már a délnek fekvő meleg ZATTARE-re tette át délutáni sétáit. De én a nagy hajóktól ellepett széles kanális másik oldalára a GIUDECCA szigetcsoportjára parancsoltam és a MEGVÁLTÓ temploma előtt szálltam ki.

Visszariadtam a ZATTARE zajától, a csicsergő, csevegő, kaczérkodó nagy világtól, a csatangoló és szerelmeskedő matrózoktól, a kiszáradt tőke-halat nagy kalapácsokkal a járdán puhitó halkereskedőktől. Menekűlni akartam a kis és nagy hajók tömkelegéből. Vonzott a REDENTORE fényes kupolájával, korinthusi oszlopaival.

A zajos, nyugtalan, kicsinyes mai világon, a gyülölt való világán mennyire felülemelkedettnek látszik ez eszményi templom. A vizbe lenyuló festői lépcsőzet, a korinthusi colossalis oszlopsorozat, a tág kupola: mi imponáló mérvek, mi hathatós arányok, minő világos egyszerüség és az egyszerüségben is mi merész és mégis biztos szerkezete a nyugodt erőnek! Itten nyugalom, itten béke van! Feltártam a nehezen forgó ajtót és beléptem.

Ugyan az az egyszerüség, az a világosság, azok a hatalmas oszlopsorok bent is. Mi keresetlen hatása a sík- és kúp-fölületek hatalmas metszéseinek. Lépteim visszhangzottak. Egészen egyedül voltam. Itten béke van...

A sekrestye előtt megálltam. Szinte féltem, hogy kijöhetne valaki és megzavarhatná békémet. Benéztem. Senki. Csak három kép. Kettő lefátyolozva. A harmadiktól, egy mellékajtónál, a függöny félrevonva.

Nem festett sem azelőtt, sem azután ebben a modorban senki sem, csak GIAN BELLIN, a velenczei iskola atyja.

Csak ilyen odaadó, szeretetteljes, nyugodt gonddal lehetett ilyen mélyen hatni a legegyszerübbel is. A régibb festők sötét világnézletének már vége van. Nem lehetséges ez többé a viruló vidám VELENCZÉBEN. A kemény szögletesség helyett puha finom idomok. A fehér világossággal és fekete árnnyal festés helyett színek mindenütt, lágy, olvadozó színek enyhitenek árnyat és világosságot, tündöklő erővel emelkedve ki a csodabáju claire-obscure-ből, mely a rejtelmes mélységnek és eleven fénynek varázsát egyesíti.

Viruló szingazdagsága ez annak az egészségesen fejlődő életnek, mely a serdülés sejtelmes, titokzatos báját még nem cserélte fel a teljes kifejlettség pompájával, TITIAN bóditó káprázatával, duzzadó erejével. Ép, viruló, szingazdag, vidám élet lüktetett már VELENCZÉBEN, de gazdagságának, fényének és hatalmának teljére, nagyságának büszke tudatára még nem ébredt. Mégis bimbójában itt van már az a nemes tündöklés, mely valamint VELENCZÉT magát, megkülönböztette a velenczei iskolát is annyira, hogy nemességben a florencziekkel, tündöklésben a németalföldiekkel vetekedhetett és tündöklésben a florenczieket múlta felül, a kik nem voltak oly gazdagok, bár talán ép ezért eszményiebbek voltak, de nemességben sokkal inkább még felülmúlta a németalföldieket, a kik minden dúsgazdagságuk mellett mégis mindig csak nyárs-polgárok maradtak. Ha VELENCZÉ-ből nem maradt volna reánk semmi más, csak festészete, akkor is tudnunk kellene, hogy a velenczeiek igazi világkereskedők, de egyuttal és nem kevésbé: igazi aristocraták is voltak. Ez az, a mi VELENCZÉ-t és mindazt, a mi velenczei, páratlanná tette a világon.

Ha TITIAN-ban egész teljükben tündökölnek ezek a tényezők, BELLIN-nél még inkább csak átalán a szellemi irány nemessége s a gondtól háborítlan élet derűje nyilatkozik, de áthatva az által a mély és megható bensőség által, melyet hatalom, gazdagság és gyönyörök özöne maguk mellett sokáig nem türhetnek meg.

Mi szelíd komolyság vegyül e képben gyermeki csöndes örömmel; cselekvés nincs semmi egyéb, mint egyszerüen a boldog és boldogitó, nyugalomteljes lét; és mégis alakjai milyen elevenek! Magas szépségükben és bájukban nincsen semmi, de semmi beteges; minden vágytalan elégülést lehel; nincs itten meghasonlás, nincs itten sovárgás semmi, de semmi sem, csupán édes, naiv boldogság. Nem RAFAEL magas eszménye; nem csak vendégei ezek a földnek, nem vágyódnak, nem emelkednek az égbe; de bennük maga a menyország meghonosodott a földön; szépségük sem eszményi, hanem egészen földi, egyéni, csaknem arczképszerü, de a nemes bensőség és ájtatosság sejtelem-rejtelem-teljes bűbája túlemeli őket a közönséges való világán.

S a hogyan nézem s nézem, mintha félig álom, félig való volna, megzendűl mögöttem nyúgodt, csöndes, mély hangú ének rejtelmes tompa zöngelemmel.

Nem álom. Való, mely álomból ébreszt. Mögöttem zeng az ének. Halkkal nyitottam meg az ajtót, melyhez támaszkodtam, oldalvást amattól, melynél a sekrestyébe beléptem volt. Kivezetett az oratoriumba, melyet a templom hajójától az oltárnak széles és magas márványépülete választott el. Tág félkörben, beboltozva magas kupola által úgy, mint a templom maga, terült el a templom csarnokától elzárt e külön imádkozó helye a csuklyás barátoknak, a kik ez egyházban a szolgálatot végzik. Avatag barna fából vannak idomítva s gazdagon faragva székeik a magas támlákkal, azokból a csodás ódon faragványokból valók, melyekkel megmutatta a régi egyház, hogyan tudja párositani a fénytelen egyszerüséget gazdag művészettel, az asceta szigort imponáló pompával.

E széksorokban, maguk előtt százados öröklött könyveikkel, állt nyugodtan a szigorú barátok egy csoportja, hátravetett csuklyával, egyszerü kötéllel derekon kötött barna csuhában, hatalmas alakok, melyeken meglátszott, hogy a csuklyás barát OLASZORSZÁG-ban csaknem változatlanúl az még ma is, a kinek leirta világhirü regényében MANZONI: alázatos a koldus előtt is, tisztelettel fogadva a nagy nobili által is, és tiszteletet parancsoló alázatosságban biztos és otthonos mindenütt, düledező kolduslakban s büszke palotában egyaránt.

Rengeteg szakálú vének, ifjú férfiak, de ép erőben mind, és a lemondás nyugalmával, az odaadás komolyságával arczulatjokban valamennyien, tompa zöngelemmel énekelték a sestát, mely az oltáron túl visszahangzott a templom üres csarnokaiban.

Homályosodott. Háborgó vágy fogta el dobogó szivemet. Mit nyertem benned világ az eljátszott hiten, mely ha meg volna, történjék veled és lakóiddal akármi, mit törődném veletek? Szivemnek része lehetne e magasztos csöndes egyháznak, e lemondó csöndes férfiszívek békéjében!

Nyitott szemmel, látás nélkül tántorogtam ki, nem akaratom tudata, csak lépteim gépies ösztöne vezetett gondolámba.

Nyílsebesen síklik el mellettem egy gondola, végső hegyén kifeszített karokkal, egész testével hatalmasan az evezőnek neki-neki dőlve dolgozik a bárkás, már is eltünt az óriás indiai hajó mögött, melyről oly bután tekintenek le a ronda chinai matrózok - de a gondolában az én MADONNÁM ült, szakasztott az az arcz, szakasztott abban a félvilágitásban, csakhogy a fájdalomnak merengésével szintelenebb ábrázatán...

Nem igen lehet szó napirendről annál, a ki elmetszve minden kötelékét, minden kötelék nélkül szabadon, belvilágának s a múltnak s ezekben is csak tünődésének él. Mégis napirendemhez tartozott esti hat óránként CONTE RANZO látogatása. A nélkül, hogy ismerkedésekbe bocsájtkoztam volna, meg tudtam találni a legjobb embert a legjobb czélra. A conte, mint az olasz conték legnagyobb része, korlátolt viszonyok között, és jórészt kis hivatala után élt, melyet a MARCIANA könyvtáránál viselt. E könyvtárban, a hol Európa több százados történetének szálai őriztetnek, találkoztunk és barátkoztunk meg lassanként. Óhajtottam valakit, a kivel olvashatnám, a kivel magyaráztathatnám magamnak a régi olasz remekirókat. Maga ajánlkozott erre, mivel, a mint mondá, én és a foglalkozás is tetszettünk neki, de, a mint olasz előzékenységgel és naivitással folytatta, örülhet is, ha ilyen kellemes módon javithat helyzetén, mert daczára a nevét viselő palotáknak és a családja által jobb időkben gazdagon felszerelt kápolnáknak, alig maradt reá abból a múltból, melyben ősei velenczei dogék voltak, egyéb, mint a traditiók. Kellemes modora, roppant olvasottsága, ama traditioknak köszönhető tájékozottsága minden új s régi velenczei dologban, számomra valóságos kinccsé tették.

»Ebédje után talán még találkozunk. Akármennyire kerülje is a társaságot, ma, a mikor senki sem kerüli egymást, hanem összejön mindenki, a kinek csak mutatható ruhája van, Önnek sem szabad visszavonúlni.«

»A cavalchinába?« feleltem. »Azt hiszi, hogy DANTE nekem hangulatot csinált álarczos bálba menni?« És ha csupán »mindenki« volna ott, talán mennék. »Mindenki« nem igényli, hogy megismerkedjem vele, ha neki velem ismerkedni tetszik. De vannak, a kik igényelhetik, ha az ember közibük megy. És ott lesz mindenekelőtt egész fényében a nagy világ. Az idegenek közt ismerősöket találhatok, az idevalókkal megismerkedhetem. Tudja, hogy beteg, ideges vagyok s betegségem, hogy egyedül akarok élni. Tudja, hogy a társaság olyan, hogy az embernek vagy teljesen visszavonulónak, vagy egészen odaadónak, vagy udvariatlannak kell lenni. És az önök velenczei társasága olyan előzékeny, olyan szeretetreméltó. Nem fogom kisérteni az isteneket. És inkább tartsanak ember-gyülölőnek, mint udvariatlannak és önzőnek, a ki felkeresi a társaságot, ha kedve tartja, de ridegen elzárkózik előle és visszautasítja előzékenységeit, ha terhére vannak.«

»Engedelmet kérek, de ez már igazán beteges idegesség. Nyilvános álarczos bálba elmegy az ember a nélkül, hogy bármire is kötelezné magát. Igaz, VELENCZE nem oly nagy város és sokkal inkább foglalkozik saját magával, semhogy fel ne tünjék egy idegen fiatal ur, a ki a nagy canális egyik palotájában úgy él, mint valami zarándok; meglehet, hogy külföldi ismerőse megszóllitja, de az megtörtént már az utczán is, minden veszélyes következmények nélkül. Arról pedig biztosítom, a velenczei társaság akármennyire előzékeny, vagy épen mivel előzékeny, tartózkodását tisztelni fogja minden velenczei. Ha visszavonúltságát nem ismernék, maguk is közelednének. Mivel ismerik, várni fognak az Ön közeledésére. A velenczei társaság aristocrata társaság. Pletyka, de discret. Ön engem talán indiscretnek tart, hogy ennyire sarkalom és oktatom? Nemde? Engedje meg, én ciceronéja vagyok és mint ciceroné ragaszkodom ahoz, hogy a CAVALCHINÁT meg kell nézni. Modern külszin, de egy darab régi VELENCZE. Látja már a neve is...«

»Régen lóháton rendezték a nagy álarczos meneteket. Ha a ló a vizes, gondolás VELENCZÉBEN ma is oly ritkaság, hogy ha valahol megjelenik, - jobbadán csak büvészek és csepüevők társaságában, - az utczai gyerekek ujjongva kiáltják »un cavallo, un cavallo!« régenten is elég feltünő volt. Igy nevezték utána Cavalchinának a nagy álarczos mulatságokat. És ha a FENICE-ben ma este nem is fog lovat látni, ebből is láthatja, hogy ma este a bálteremmé változtatott szinházba vezetnem egyenesen kötelességemhez tartozik, ha már egyszer vállalkoztam Önt a régi VELENCZÉVEL megismertetni!«

»Nos, ennyi oknak ellenállani oktalanság, ennyi szeretetreméltóságot visszautasitani barbárság volna. CONTE, ebédeljen velem és azután Önnek felelősségére, védelmére és vezetésére bizom magamat.«

Háztartásom igen egyszerü volt. Olcsón jutottam egy lakrészhez egy üresen álló palotában, melyet a tulajdonos az idényre már nem remélt kiadhatni. Magam csak egy nappali termet, egy alig kisebb hálószobát - ki nem állhatom a szük hálószobát, de a walzer-tourra csaknem alkalmas velenczei ágyak nem is valók ilyenbe, - és kisebb dolgozó szobát használtam. Azt találom, hogy kisebb dolgozó szobában jobban szedi össze az ember az eszét. BEPPO a gondolás volt, ha kimentem; a komornyik, ha otthon voltam. Olaszosan ellátta mind a két méltóságát és velenczei gondolás öltözetében, színeimmel jobb karján épen olyan regényesen nézett ki és épen olyan nagyokat tudott kiáltani, mint a milyen salonias és nesztelen tudott lenni, ha a hosszú bugyogót és széles gallérú ingét felváltotta a rövid nadrággal és feszes frakkal. A legjobb evezősök egyike volt, és soha MAGYARORSZÁGON nem voltam olyan jól szolgálva, mint a hogyan ő komornyikoskodott öltözködésemnél, reggelimnél, ebédemnél. Ha a szolgálat az ebédnek egyik fele, a másik felét ellátta ép oly jól szakácsom, noha csak nehezen barátkozott meg az eszmével, hogy a rizottot lágyabbra főzze, mint a hogyan ő szerette és csak sóhajtozva állott reá, hogy a neki gyönyörüen gyöngéd, de barbár izlésemnek éretlen borjuhúst a menuből egyszer-mindenkorra törülje, és az ürü és a sok tengeri hal, osztriga, rák és pók fölött határozottan a durva marhasültnek adjon elsőbbséget.

Kiüritettük az utolsó pohár cyprusit - GIACOMUZZI-tól volt és nem volt rosz - és azután vendégem inditványára kávézni FLÓRIAN felé tartottunk. Ugy is alig múlt nyolcz, tiz előtt kár lett volna a cavalchinába menni, de különben is nézni kellett előjátékát a MÁRK-téren.

Elég volt az előcsarnokból és az előjátékból. Mert a MÁRK-tér csakugyan a FENICE-nek volt ezuttal előcsarnoka, a márványkoczkán nyüzsgő tömeg a CAVALCHINÁNAK előjátéka. Ezer és ezer villogó lángkoszorunak és a középkandelaberek fényözönének tündöklésében úszott a tér, csak a körvonalok élessége, a szinezet aranymelegsége mutatta, hogy mesterségesen van nappallá varázsolva az éj. A térnek fényétől velünk szemben a sok redőnytől zöldelő régi procuratiák kivilágitott szobái homályosoknak látszottak, sajátos fényben tüntek át a MÁRK-templom ezredéves bolthajtásainak homályából a szélesen elterjedő byzantin mozaikok sápadt aranya s tündöklő színei, a bazilikával szemben, tőlünk balra zárva be az óriás négyszöget, mint szellempalota fehérlett NAPOLEON márvány-épülete. Csak a campanille emelkedett túl a fénykörön, messze túl a bazilika kupoláin, magasra fel az éji homályba, giganticus árnyat vetve a dogék palotájára. Mint hangyaboly rajzott váll-váll mellett a tarka közönség az arcadok alatt s künn a nagy téren, első látszatra szabálytalan zürzavarban, mint a bolynak népe, de figyelmes nézés után egymást ugyan sokszorosan keresztező, de szabályos áramlatokban. Az álarczos alakok adtak irányt rendesen ez áramlatoknak, és ez álarczosok rikácsolásával, egy-egy lelkesült női masknak emphaticus declamatiojával, a tömeg hahotájával, a halkan beszélők és suttogók ezreinek zúgásával nehezen küzködött a katonai zenekar harsonája s csak ha az olasz mesterek érzelmes zenéjének valamely kiválóan kedvelt, valamely különösen derüs dallamát hangoztatá, ragadta magával győzelmesen a zajt, támogatva a vele együtt éneklők által. Elhagytuk apró kávés asztalunkat s alacsony faszékeinket, el a vékony faszálakra tüzött czukros gyümölcsöt, melyet nyakunkba kötött az áruját hangosan hirdető utczai czukrász, és feltüzve a virágárus leány bokrétáját, igyekeztünk belé jutni a FENICE felé iparkodó áramlatok egyikébe és sodorva szűk utczáról szűkebb utczára és sodorva fel a lépcsőn és keresztül az előcsarnokon, benn voltunk a szinházban, melyben a szinpad folytatása boritotta el a földszint padsorait. Az egész egy óriás terem, úgy hogy csak mellvéd magasára nyúlt a páholyok első sora, melyen aztán emelkedett pirosban és aranyban páholysor páholysoron, fel egész a csillárig.

Mennyire más látomány! Minő előkelőséget lehel és mégis az előbbinél nem kevesebb derűt.

Nem kevésbé élénk, de discretebb a mulatók csevegése, csöndesebb, de édesebb a zene, derűlt és előkelő a tág terem minden aránya és gyöngéd szinezésében is élénk diszitménye, de derültebbek és előkelőbbek a páholysorok női arczai, azok a meleg és nemes olasz arczok, kiemelve olyan ékszerek által, melyek csak VELENCZE régi családaiban találhatók. A byzanczi császárok ékszerei ezek, melyek viselői mellett a külföldi hölgyek, mutatós és drága, de művészi becsben szegény és ősi zamatban még szegényebb párisi ékszereikkel komornáknak látszanak. Csak egy-egy magyar urnő - és van itt mindig, nemességben és szépségben kiváló, nem egy, - családi ékszereivel a régi magyar ötvös művészetnek, a byzanti és a velenczei művészet e gyermekének remekeivel, versenyezhet velük.

Nem csoda, ha ez arczok nézésében elvesztettem Ciceronémat. Messze körül tekintve utána, egyszerre mint varázs által volt lebilincselve szemem. Ott van abban az alsó sarokpáholyban, ott van megint az én madonna-arczom. És még sem az. Az arcz az. De nem MADONNA-arcz többé, és a bánatosság ama kifejezése sem ül rajta többé. Mintha az egyszerü, de mégis ünnepies csipkés-fodros könnyü lilaruhával, és kevés, de nem közönséges ékszerével bágyadtan fénylő barna hajában, egészen más lelkületet is öltött volna, az ünnep derüjével szemben félig odaadót, félig tartózkodót. És ha arcza egészen a megkapó régi lett volna, tán nem érdekelhet vala jobban, mint így, mikor kerestem a régit az ujban. Két úr állott páholya előtt, s azokkal látszék beszélni, vagy inkább beszédüket hallgatni, mert maga csak ritkán szólt, de mindannyiszor az arczkifejezés annyi, néha tán csak alig árnyalt, de mindannyiszor szavaknál is jobban beszélő változataival, hogy önként vagy rendkivüli impressionabilitásra, vagy a kedélynek és lelkületnek kifogyhatlan gazdagságára kellett gondolni. Vonásaiban, eltekintve attól a mi bennük a nőies volt, - és kiválóan volt nőies idomainak lágyságában, színeinek gyöngéd harmoniájában, alvó tüzében, rejtett hevében, - olyan arcz volt, a minő világi és egyházi nagy szónokok és színmüvészek, átalán olyanoknak egyik legbecsesebb tulajdona, a kik hivatva vannak elragadni és hóditani arczukkal is. Nem a remek szobor remek vonásai ezek. Nem élesen metszettek, nem is a legkisebb részletig finomon kidolgozottak, és nem valamely domináló kifejezés. Az ilyen arcz bámulatra ragadhat első látásra, de mindig csak mint szobrot bámúlhatjuk. Meghatni, küzdelmen át tova ragadni, lebilincselni és hódítani nem fog soha, mert hideg szépsége hidegen hagy. Az ilyen arczon nem játszhatnak a kedélynek érzelmei, a lelkületnek szenvedélyei. Határozottan kidolgozott vonásai, domináló kifejezése nem engedi meg a hangulatok változatos nyilvánulását. Rosz arcz színésznek, szónoknak. Volna lelke tűz, arczán meg fagy. E nőnek arczát vonásról vonásra leirni lehetetlen volna. De szembetünik gyöngéd harmóniája mellett az idomok lágyságát nemesitő bizonyos erély, sőt erő, mely különösen a halvány homlok hullámos határvonalain és emelkedésein, az állnak kikerekített körvonalaiban nyilvánúl, de különösen a különben közönségesnek látszó orr szárnyainak egy-egy önkéntelen megrezzenésében a féktelen szenvedély sejtetéséig emelkedik. Az arcznak kimondhatlan bája főkép az édes, puha és színmeleg ajkakban van, de van ez ajkakban a szenvedés valami vonása, mely a mosolyban sem tud végképen felolvadni. Az arcz nyugodt, nyugalmát emeli, hogy a szem félig leereszkedik és hosszú fekete pillák fátyolozzák el azt is, a mi zománczából látható, úgy hogy színei nem, csak olvadó fénye tetszik át. De emeli nyugalmát a barnába játszó sápadt szín, melyet a pírnak csak az a bőr alatti lehelete élénkít, mely jön és megy, mint az esti felhőn áttörő napsugár és elválhatlan a finom idegektől és nagymérvű impressionabilitástól. Hibát keresve sem lehet találni az egész fejen, még ott is, ahol a szabatos szépség annyiszor szenved hajótörést, a fülnél is puha-finom és kifogástalan az apró idomok mindenike. Fehérsége itten szinte feketévé változtatja a sötét-barna hajat.

Hogy ez arcz kifejezése milyen könnyü átmenetekben változik, szembetűnt a hármas társalgásból is. Az urak egyikével szemben bizonyos önkéntes tiszteletnek, szerénységnek jellemét viselte ez arcz, a másikkal szemben bizalmasabb, de önérzetesebb, sőt az ajknak egy-egy mozdulata mintha kicsinylő lett volna. De ahogy az aeol-hárfán játszik a szellő, úgy játszottak e vonásokban csinálatlan könnyüséggel, inkább csak sejtelmesen, a változatok. Ép oly kevéssé volt a két úr megjelenésében éles a különbség. Sőt felületes szemlélő egyaránt a magasabb körök egyensorsú tagjának nézhette volna őket, ha ugyan nem helyezi magasabbra épen azt, a kit egyátalán nem látszott magasabbra helyezni a nő. Hátravetett vállaiban, emelt fejhordozásában volt valami parancsoló, a nélkül, hogy a gyakorlott világember fesztelenségén túlment volna. Előre vetett jobb lába és minden mozdulata oly emberre mutatott, a ki mindig ügyel arra, hogy impressiót tegyen. Ez a hatásra dolgozás meglátszék öltözetén is; kifogástalan és utolsó divat volt, mint társáé, de minden részlet azt kiáltotta rajta, hogy utolsó divat és kifogástalan; sőt több; mert a művészi szabás egy-egy fogása mintegy dicsekedni látszék, hogy az erőteljes és ruganyos alakban neki is van része. Mindez és minden részletnek ujdonatuj volta, a selyemkalapnak tükörfénye, talán épen mivel demonstrálni akarta, nem hagyta az igazi előkelőség benyomását meggyökeresedni, noha ép ugy nem volt az egészen semmi ízetlen, mint a hogy nem volt semmi elhanyagolt. Az úrnak megjelenése kora iránt is hasonló kételyeket támaszthatott. Lehetett harmincz, lehetett ötven. Kor tette-e, avagy csak erős szenvedély és erős élet kissé elviseltté e napbarnitotta arczot? Van-e művészet e sürű, de gonddal simított bajusznak, e simára kefélt hajnak holló feketéjében? Vajjon tud-e e szem mindig, tud-e sokáig ily hatásosan tekinteni?

A másik úr bizonyosan elérte az ötvenet, noha fogyatkozó bodor haja és kiszélesülő arányai mellett sem nélkülözte azt a bizonyos ifjú ruganyosságot, mely a mindent nivelláló nagyvilágban ép úgy sajátja az élemedettebb uraknak, mint sajátja az ifjaknak a korosság bizonyos lehűltsége, sőt fáradtsága. Öltözete, - noha ugyanaz a szabás - ép úgy magán hordta a londoni, mint a másik a párisi jellemet. Bizonyára kevésbé mutatós, de nyugodtabb, puhább, simulékonyabb és mindenek fölött fesztelenebb volt. A milyen hasonlónak látszik a két öltözet, azt a benyomást teszi, hogy az egyik jól öltözködik, mert így van szokva, mert erre ösztönzi szándéktalanúl is az önmaga és a társaság iránti tisztelet, és mert végre nem is juthat abba a helyzetbe, hogy valami ruharészlete más, mint kitünő állapotban legyen; a másik jól öltözködik, mert evvel is vagy manifestálni, vagy tartani akarja társadalmi igényeit. Amannál csak öltözködés, ennél munka és gond is az öltözködés. Átalán azt lehet mondani, hogy a kettő jól tünteti fel, az egyik a tüntetésszerű előkelőséget, mely bizonyos dolgok elsajátitásából és szembetüntetéséből, a másik azt a valódi előkelőséget, mely ellenkezőleg bizonyos dolgok önkéntelen, ösztönszerű elkerüléséből áll, és örökre áthághatlan határvonalat fog képezni az igazi előkelő és a »poseur« közt.

Tovább haladtam, még inkább vágyva feltalálni barátomat, a ki talán felvilágosíthat: ki ez a nő? De alig haladtam el még egy utolsó tekintettel a páholy alatt, midőn hirtelen megállítanak magyar szavak, rég nem hallott, de ismeretesen csengő hangtól: »Ohó, hadnagy uram! Csakugyan ön az, a ki tábornoka mellett úgy megy el, mintha soha nem is lettünk volna bajtársak?«

És a mint visszafordúlva szemtül szemben állottam vele, hangját hallottam, és az egykori ábrándokra csaknem piritóan emlékeztető hadnagy és tábornok szavakat: nem csak ama páholy egyik udvarlóját, hanem benne párisi tábornokomat is azonnal felismertem, noha PÁRIS-ban sürü bajusza mellett hosszú szakált és harcziasan rövidre nyirott hajat is viselt, és a lefolyt évek alatt ép oly kevéssé emlékeztem szivesen reá, mint nem az egész nevetségesen végződött ügyre.

»Mindjárt feltünt nekem, - mert a jó katona mindent észre vesz, - hogy olyan kitartóan nézett bennünket. De csak mikor mellettem elhaladt, ismertem rá. De hogy is gondolhattam volna, hogy itt találjam. Bizonyosan csak a napokban jött. Még nem láttam eddig és most is úgy látszik, el akart menni a nélkül, hogy megszóllitson.«

Nem bántam, ha azt hiszi, hogy azért néztem, mert ráismertem, és avval mentettem magamat elég természetesen, hogy az idegen hölgy tartóztatott a közeledéstől.

»Idegen hölgy? Signora MIRA Önnek idegen? A napnak hőse Önnek idegen? A hazai csillag, a magyar művésznő Önnek idegen? Oh, ha csakugyan idegen, meg fog vele ismerkedni még ma, vele is és müvészetével is. Épen most igérte meg a herczegnek, hogy énekelni fog nála. Ott lesz, ugy-e? Hogyne. Ott lesz mindenki, a ki valaki. De hát Pesten nem ismerték Önök? Persze, nem keresztnevének olaszra combinált betüi alatt, hanem mint... IRMÁT? Nézze csak jól.«

IRMA, a kis IRMA, a ki a karban énekelt, a kit foszlott ruhájával kinevetett a többi leány, mivel mindenképen énekével, és nem szép arczával akart valamire menni? És a ki addig nem ment semmire sem, míg nem kapott egyszerre pártfogót, bársony ruhát, és szerepet. Csakugyan, a mint most nevét hallám, megint az a régi gyermekarcz. Éltem Pesten úgy is, hogy nehéz lett volna nem ismernem, ha bár életemben alig is beszéltem vele egy pár szót. Voltunk nehányan, a kik köszörületlen gyémántnak tartottuk. A pártfogója később váltókat csinált. Most bimbasi TÖRÖKORSZÁG-ban, a hova a közjó iránti magasabb tekintetekből át hagyták szökni. Akkor a köszörületlen gyémánt, mint annyi más, megint eltünt a sok kavics közt. Senki sem tudta, mi történt vele.

»Mi? Látja, hogy nyilván talált különb pártfogót, a ki jobban gondoskodott róla. Nevét ismerik OLASZORSZÁG-ban és maholnap ünnepelni fogják PESTEN.«

»Tehát czélt ért. Irigylem mert én nem értem czélt semmi félét. Bámulom, hogy valamire vitte, mert én nem vittem semmire. De van valami arczában, a mi szánalmat követel, és még inkább szánnám, ha nem volna. Büszke lehet ez a nő, hogy győzelmében nem tudja elfelejteni, hogy caudinumi igán ment át a győzelemhez.«

»Fiatal barátom, ön még mindig a régi idealista. Az ilyen dolgokról a siker után senki sem beszél. A rómaiak sem verték volna meg HANNIBÁLT, ha nem mennek át a caudinumi igán, és ha vezérük nem FABIUS CUNCTATOR. Ennyi rajtam maradt deák-koromból. És mindig jó hasznát vettem.«

»Ajánlom, hogy ne vegye a világot olyannak, a minőnek elébb képzeli, utóbb kivánja, hanem vegye olyannak, a minő. Minek csináljunk mi ketten egymás közt phrasisokat. Sajnálnám, ha Ön, a mint mondja, csakugyan nem vinné semmire sem, és mondhatom Önnek, hogy én evvel a két római principiummal, - a caudinumi igával, ha épen kell, és a cunctatoroskodással, ha hasznos, vittem valamire.«

»És avval a keresztény principiummal, hogy a szentnek a keze is maga felé hajlik?«

»Igen,« mondá futó zavarral a vitéz tábornok, »csakugyan, ha tetszik, evvel a keresztény principiummal is. Megint látom, hogy jó felfogása van,« folytatá kedélyességre törekvő hangon. »Látja, én vittem valamire. Három nagy nemzetnek tábornoki egyenruháját viselhetem. A Szent-Lázár és Móritz-ról, és a becsületrendről nem is beszélek. A tuilleriákban mindig grata persona voltam. NAPOLEON dolgozó szobájában szivaroztam. CAVOUR-ral, szegény CAVOUR barátommal éjfél után sétáltam TURIN legroszabb utczáiban. Tudja, CAVOUR-nak olyan paradox izlése volt nők dolgában. Azt mondta, ha az ember egészen lemond a nőkről, elvesziti az elant és a tetterőt, és ha lebilincselni tudó nőkkel bocsájtkozik viszonyba, elfecsérli az idejét, vagy épen női befolyás alá kerül. Akár PÁRIS-ban, akár PESTEN, akár OLASZORSZÁG-ban legyek, mindenütt előzékenyek irántam, mindenütt van befolyásom, mert mindenütt azt hiszik, hogy van szavam a másik két országban. A nélkül, hogy valami vagyonom volna, részt veszek a legnagyobb üzletekben, és ma lehetne vagyonom, ha fukarkodni akartam volna. Azt hiszi, ha csupán a haza hálájára vagy a sült galambra vártam volna, mentem volna ennyire?«

»Tábornok úr, azt hiszem, hogy soha sem fogok valamire menni« - volt annyi őszinteség után kissé udvariatlan válaszom.

»Ön nagyon komolyan veszi a világot. Még a CAVALCHINA-ban is olyan arcczal jár, mintha a világ javításával volna megbízva. Egyelőre élvezze világát és könnyítse vérét. Később majd könnyünek fogja találni, a mit most nehéznek tart. Farsangoljunk. VELENCZÉ-ben lehet farsangolni.«

»Képzelhettem volna. Már magában elég ok arra, hogy ne vihesse semmire sem, ha csak nem poéta vagy tudós. Én majd bevezetem. Előttem OLASZORSZÁG-ban minden ajtó nyitva áll. Ma elmegyünk a herczeghez és megújítjuk régi ismeretségünket a signorával. Épen jól jön a herczeg. Principe!«

Alig volt időm még egyszer ismételni, hogy nem járok a világba. A tábornok volt az utolsó ember, a ki által ismerkedni akarhattam. Hiába. A páholy előtt maradt úr felénk közeledett és a tábornok megszólitására megállott.

»Egy honfitársamat és egykori fegyvertársamat mutatom be fiatal barátomban. Remélem, VELENCZÉ-ben nem fogják azért rosszabbúl fogadni, mivel neve fel van jegyezve azok közt, a kik hajdanában VELENCZE ellen ütköztek.«

»A régi ellenfelek régen barátokká váltak s VELENCZÉ-ben rég óta jól fogadnak minden magyart. Eddig is sajnáltuk, - folytatá udvariasan a herczeg, - hogy csak a régi VELENCZE iránt látszott érdeklődni. Nagyon fogok örvendeni, ha ma este nálam akarja kezdeni ismerkedését az uj VELENCZÉ-vel. Mint barátokkal fog találkozni azokkal a régi nevekkel, melyekkel a magyarok egykor csatákban találkoztak.«

Igen sokféle fokozatai vannak az előkelőségnek. Van egy fokozat, a melyen az illetők nem érzik magukat egészen biztosnak a kétségbevonással, vagy a tekintetbe nem vétellel szemben, és épen ezért ünnepi grandezzával, vagy rideg kimértséggel igyekeznek magukat körülvenni. Van egy magasabb, és műveltebb fokozat, mely a bizalmasságot távol tartani, de egyúttal a tartózkodásért kiengesztelni iparkodik választékos, formateljes udvariasság által. De az előkelőség legmagasabb fokán ilyenekre sem tapasztalatok, sem ösztönök nem igen vezetik az illetőket. Az udvariasság sem bástya többé, hanem természet. A tartózkodás ha más sorsuak iránt nyilvánúl, inkább egy neme a szokatlan előtti zavarnak, melyet kölcsönös érintkezésben gyakrabban érez a magosabban, mint az alacsonyabban álló, a ki annyival inkább szokhatta meg az érintkezést nálánál magosabban állókkal, minél alantabb áll maga. Ettől eltekintve valami felmelegitő kedélyes szivélyesség ezen fokozatnak szokott hangja mindenkivel szemben, emelve jótékony hatásában nemes modor és nem ritkán szivjóság által, mely nagyon különbözik a népszerüség hajhászásának vigyorgó nyájasságától. Ha nem lett volna magában is nehéz nyilvános vigalmon az emberkerülőt adni, és visszautasitani meghivást házi vigalomra, nehézzé tette volna a herczeg modora. De végre is, a ki merre hajlik, arra dől. Miért mentem a CAVALCHINÁBA. A ki az első concessiót meg nem tudja tagadni, nehezen kerüli el a másodikat. És utoljára is, néha sorsunk által kell magunkat vitetnünk.

Mintegy kézről-kézre adva futottam át az ismerkedések egész során. A herczeg, a mint czime is mutatja, voltakép nem tartozott a velenczei régi családokhoz. Ezek nem használtak czimeket. A dogék herczegi süvegére mindenik jogot tartott, többnyire többször is birták, de talán épen ezért tartózkodtak egyéb czimektől. A »conte« czímet, mely egyes kényurak, püspökök és városok által is adományozva, OLASZORSZÁGBAN közönségesebb mint NÉMETORSZÁGBAN a »Freiherr«, és ennél is jelentéktelenebb, nem kereshették; és ha egy-egy családra mégis ráragadt, az inkább a család hanyatlásának és annak volt jele, hogy a souverainitásban részes velenczei nobilit a viszonyok idegen úr szolgálatába vitték. A MOCENIGOK, az ALBRIZZIK is csak akkor lettek birodalmi grófok, mikor az ausztriai uralom itt is, mint régebben ERDÉLY-ben, czímek által igyekezett hizelegni a régi fejedelmi családoknak. A herczegi czím csak a dogét illethette meg. De ha a herczeg nem is volt azok közül való, a kik legalább saját lagunáikon minden előzékenység és vendégszeretet mellett is szivük bensejében csak másodrendünek tudják tekinteni a nem velenczei nemességet, mégis oly kiváló és kétségbe nem vont társadalmi állást foglalt el, mely alig engedett a régi fényt megőrzött ALBRIZZIAK és PAPADOPOLIAK állásának. Nemzetiségére olasz, családja a német-római szent-birodalom déli területein virágzott, de összeköttetéseiben mindig az éjszaki OLASZORSZÁG, és különösen VELENCZE felé vonzódott. Igy roppant vagyona és az új olasz királyságban természetes osztályrészeül jutott kiváló állása által támogatva, könnyü volt maga körül egyesitenie a velenczei társaság virágát, ha a CAMPAGNA-ból, vagy a római parlamenti életből VELENCZÉ-be jött megnyitandó a család által századokon át birt palotát. A nemes kora-renaissance-ban emelkedő palota előtt most is fekete tömbökben himbálóztak a gondolák, a családi színekben diszlő kikötő oszlopoktól jobbra-balra messze elnyúlva. Az ezernyi gyertyák fényét visszaverő márványtermek, diszítve brocátok, virágok és régi mesterek művei által, magukban foglalták ama társaság javát, mely még egy órával azelőtt a FENICE-ben mulatott. A kecses festéssel ékitett ajtók messze kitárva is szükeknek tetszettek a mozgékony vendégség közlekedésére. De valóságos áradat indúlt meg a zeneterembe vezető ajtó felé, midőn onnan egészen váratlanúl átcsattogott egy csengő női hangnak leirhatlanúl derült éneke. Egy fülkéből, a hova a tömeg hullámzása vetett, hallgattam IRMÁT, a kit eddig nem vettem észre a vendégek sokaságában, nem talán azért sem, mert lila ruháját habos fehér selyemmel cserélte fel. Csak népdal volt, a mit énekelt, de nápolyi népdal, nápolyi forróság, érzékiség, féktelenség által teremtve. Nem változtatott sokat a természetszülte dallamon. Nem is kápráztató ékitmények, ragyogó fogások által igyekezett az ilyenekhez szoktatott hallgatóira hatni. De talán épen mivel nem bámulatra dolgozott, tudott elragadni. Felvillanyozó kéj hatotta át az egész termet. Nem a mai bámúlt szinpadi énekesnők modora volt ez. Nem csak azt adta, nem volt azok közül való, a kik csak azt adják vissza, minden nehézségen virtuóz könnyüséggel és vakitó technikával átsurranva, a mi a szerzeményben benne van, a mit a mestertől kapnak, de a kik mesterkéletlen dallamok által hatni alig tudnának; talán szegényebb volt vakitó fogásokban, de adott a magáéból, és lávának látszott lenni, a mi benne volt, ha a szenvedély bódulatáig emelkedett tengernyi kéjben, ha bágyadozó odaadást leheltek elhaló hangjai, éledve s féktelenedve ismét s ismét a mámor önkivületéig.

Ereimben csergedezni érezém a vérnek forró hevét, és megbűvölve csüngtek szemeim a zengő zongora mellett fehérlő magas alakon. Minő alak, mennyire más megint! Egy daemon, mely a kéj mámorát hozza a siralom gyermekeinek, uj hitvallást, uj megváltást abban a mámorban, melyben elmerűl bánat, keserv, szenvedés. Ez az alak, ruganyosan kidomborodva a bágyadt fényű fehérben, úgy, a hogy csak oly termet domborodhatik, melynek nincs szüksége arra, hogy füzővel hazudja a hajlásnak tökélyét, párositsa a lágysággal a szilárdságot, - s ez az arcz, mostan pezsgő szilajságban melegűlve, ittasitó tekintettől lobogva, ugyanazt hirdeti, mit e dal: csak a ki sötét vérével gondok kinjában önönmagát gyötri, nem látja azt, hogy paradicsomot lelhetni most is e földön, menyei örömöt az emberi életben! És villog a gúnyos tekintet, felsikít a szánó gúnykaczaj az élhetetlenek fölött, a kiknek nincsen szemük látni, hogy milyen szép a világ, a kik keresik a mi nincs, a kik nem látják, a mi van!

Miért függesztettem szemeimet mindig a messze ködbe, miért fordúltam el attól, a mi kezem ügyébe esett?

Ha meddő kesergésben fáradva, ha csalódásban keseredve, ha önvádtól furdalva, álmaim világának kínjaitól szabadúlni akartam, ha hasonló akartam lenni azokhoz, a kiket magam körül láttam, ha derült körben kerestem nyugodt derüt, vagy ha tomboló orgiába vetemedtem keresni feledést, a mámor mákonyát, vagy akár a kimerültség nyugalmát: mi az, a mi az üresség, a sivárság, vagy az undor és önmegvetés ostorával riasztott fel, kergetett el mindannyiszor vissza, vissza, ki abból a körből, melyben idegennek éreztem magamat, melyben fárasztott a derü és undoritott a mámor? - vissza magányom ábránd-népesülte világába?

A hit volt, a remény volt. Igen. Hittem valamikor hogy jobbra vagyok születve. Hittem, hogy van bennem erő tettre, hogy emelkedhetem felül a mindennapin, hittem, hogy mutathatok utat, harczolhatok nagyért, és győzve vagy bukva, füzhetek homlokomra babért, hagyhatok magam után nyomot, emléket, célt, utánam jövő jobbaknak küzdelmére méltót.

Van-e még mit hinni, remélni? Ébredve erőtlenségem leverő tudatára, nem-e az őrültek háza felé tartok, ha feledni nem tudom azt, a mi való nem lehet soha? Hiú te! Van-e más utad, mint vagy ki az életből, melyben helyedre találni nem tudsz, vagy visszasülyedni a tömegbe, tenni azt és úgy, a mit körülötted mindenki tesz, - ha erő nincsen benned különbnek lenni náluknál. Vagy légy senki vagy légy semmi, ha nem tudsz lenni valaki. Ha álmaid nem voltak puszta agyrémek - és ki biztosít, hogy nem voltak azok - nagyobb agyrém volt, hogy hősük te lészsz. Tudhatod-e, hogy a miért hevültél, azért hevülni érdemes? Nem. De hogy hiába hevülsz érte te, azt tudhatod. Meglett ember! Meddig akarsz foszlott agyrémeid ködébe meredni, mért nem kapsz ahoz a mi van, mért szalasztod el a mit elérhetsz? Nemde igaza van a tábornoknak? Nem tesznek-e róla ezren s ezren tanuságot minden nap? a ki csak élni akar, nem-e gyönyör az élet? Minek keseríteni gyönyörét avval, a mire hiába törekszik hivatlan?

Minő nő volna ez, felderűlni, feledni, életet élvezni, emberi gyönyört színi és lehelni! Minő város ez, élni váltakozva titkos ölelésének magányában, derült ünnepélyek zajában! Élj! Élj! Tűz lövelje át lankadt szemedet, ruganyosság öngyötrésben fáradt testedet, - mielőtt megőszülnél egészen, légy valahára ifjú, nehogy vénülve mondjad majdan: életem nem volt semmi, semmi, - sem hatalom büszke gyönyöre, sem dicsőség mámora, sem boldogság sem öröm, semmi, semmi, egy semmirevaló élet!

A tánczterem márvány koczkáin kifeszitett sima damaszk kelmén keringtek a párok a menyezet felől hangzó, de láthatatlan zenére. IRMÁT keresték szemeim és féltek őt meglátni. Kerülni: gyávaság és nevetség; felkeresni: mintha szégyenletesnek éreztem volna. Valahányszor látni véltem és mégsem ő volt: szinte megkönnyebbültem. És mégis kényelmetlen érzettel, boszankodva hagytam el a termet, midőn hiába kerestem, és láttam, hogy elszalasztottam. A tábornok csengő hangja riasztott fel álmélkodásomból. A buffetben voltam. Egy pohár borral kinált meg, kedélyeskedve, hogy még mindig nagyon komoly vagyok. Szomjaztam, nem a borra, hanem valami erélyesre, és ha mindjárt csak egy pohár bornak fenékig kihajtása is lett volna. 48-iki Lafitte volt. Mint tűz csergedezett végig ereimen. Úntam a tábornok társaságát, úntam az egész mulatságot. Ki vágytam, ki a hűs lagunákra - ki a szabad tengerre. Nehány elhagyatott termen mentem végig, a kijáratot keresve, midőn önkéntelenül meg kelle állnom egy kisebb szoba küszöbén, leszegezve sajátságos, tündéries egyszerüsége által. Fehér márvány padlaton állt nehány butordarab, fehér lakk kevés aranynyal, és a mi oly csodásan sajátságos volt, alulról a menyezetig minden fal kirakva véges-végig fehér camélia-virágokkal. Semmi lomb, csupán a virág sürűn-sürűn egymás mellett, csak egy nagy négyszöget hagyva üresen, mely TITIÁN egy festményének tündöklő szinezetében emelkedett ki. És a mint állok, és a mint nézek, a kép előtt a káprázatos fehérségben egyszerre mozdúlni kezd valami, és kibontakozik zavart szemem előtt fehérben egy női alak, és lassanként felém fordúl, és halványságában a kamélia virágával vetekedő arczából egy pár csodálkozó szem tekint reám, hosszan, némán, és megszóllal egy kimondhatatlanúl szomorú hang: »Miért jön Ön mindig csak akkor elém, ha megalázva érzem magamat?

- »Vagy mondja, miért érzem magamat mindannyiszor megalázva, valahányszor Ön hozzám közelít?

- »Félig nőtt leány voltam, alig kezdtem a karban énekelni. A színfalak kietlen nappali homályában ültem a földön, s míg a színpadon egy csattogó bordalt próbáltak a Traviatából, egy pár piros czipőmet mázoltam feketére, mert nem volt viselő czipőm és nem volt pénzem, és nem volt senkim. Sírtam, a hogy sírhat egy pár piros czipőért egy gyermek, egy pár szinpadi czipőért egy gyermek, a ki a mostoha házával együtt elhagyott mindent a bódító színpadért, és a ki akármit hagyott el, nem volt semmi síratni valója más, mint piros czipője. Sokan jártak-keltek mellettem, senki sem vett semmibe, senkit sem vettem semmibe. És Ön megállott előttem, és reám tekintett s azt mondta, »végy magadnak másikat.« Emlékezik?«

- »Lehet, hogy úgy volt. Maga büszke gyermek volt és nem tudja felejteni, hogy megbántottam?«

- »Nem bántott meg. Hogy akad olyan, a ki gondol velem, megolvasztotta szivemet és még forróbban csorogtak könyeim. De ha mind a többit semmibe se vettem, azért tettem, mert nem hittem, hogy legyen, a ki törődjék velem, és szégyeltem, igen nagyon szégyeltem, hogy Ön első látásra mindent tudott, mindent megértett. Megértette egész nyomorúságomat, mely olyan messze volt álmaimtól. Akkor jött először elém és kimondhatatlanúl megalázva éreztem magamat.

Ön azóta nem beszélt hozzám; mintha nem lettem volna reá érdemes. Pedig igyekeztem érdemesnek lenni, hogy ne csak azok beszéljenek hozzám, a kik nem sokára üldözőbe kezdtek venni nyájasságukkal. És ha valaki, csak valaki is lett volna a világon, a ki máskép is tudott volna hozzám nyájas lenni, akkor, - akkor talán az maradtam volna. Hibáimat nem dugdosom. Semmit se tudok dugdosni, gondolatomat sem. A hiba az enyém, hibáimat senki sem veszi le rólam, éreztem eleget és keservesen. De talán az maradtam volna. Mondja, miért nem beszélt akkor hozzám? Miért beszélt csak akkor megint először, mikor nehéz ruhában jártam és első szerepemet énekeltem, és ha már azok közé állt, a kik csak akkor érezték magukat ösztönözve, hogy felkeressenek, miért nem bókolt mint a többi, miért nem udvarolt, mint a többi? Miért beszélt olyan tartózkodóan, olyan komolyan, szinte szomorúan, mintha szánt volna akkor, mikor az első tapsoktól volt arczom kihevűlve? Másodszor emlékeztetett nyomorúságomra, másodszor megalázott!«

- »Nem azt akartam IRMA. Sokan tapsoltak, sokan bókoltak első sikerénél, de úgy gondolom, kevesen azért, hogy rokonszenvet, tiszteletet mutassanak nehéz pálya kezdetén új tehetségnek. Maga meglepett, tisztelni valót láttam tehetségében és ezt akartam kifejezni.«

- »Hiszem, - mondá megfogva kezemet, - és köszönöm. De azután miért nem biztatott többé, miért került megint? Sokszor láttam rajtam függni komoly tekintetét, sokszor véltem leolvashatni arczáról, hogy jó volt a mit énekeltem, sokszor gondoltam, hogy érdekli sorsom. De a színpadon kivül hideg és közönyös volt mindig. Avagy azért tette, nehogy azt higyjem, hogy úgy érdeklődik irántam, mint a többi?«

- »Ön nem tudja, hogy mennyit ért volna nekem, tudni ezt akkor. De ezt tudnom is csak megalázott volna, mert azt kiáltotta volna fülembe, hogy távol kell annak tőlem maradni, a ki becsülni akar, hogy személyemet, életemet távol kell attól tartani, a mi bennem becsülni való. Igen, szilaj voltam. Mert természetem szilaj, és féktelen bennem minden érzés, és mardosó volt bennem a benső vád, és kiáltó a benső szégyen, és túl akartam kiáltani örömökben, és le akartam részegiteni minden bódulatban. Isten csodája, hogy nem vesztem el.«

- »Mindenki, a kiben van valami jobb, magában hordja istenét. Ez mentette meg, müvészete mentette meg.«

- »Igen. Önnek tudnia kell. Ön megértett mindég. Mert jött egy pillanat, midőn éreztem, hogy túlkiáltani nem tudom, lerészegíteni sem tudom. És a kétségbeesés pillanatában ragyogtak fel gyermekkorom tiszta ábrándképei. Éreztem, hogy csak egy van, a mi képessé tehet, hogy szemébe nézzek azoknak, a kik előtt megalázottnak éreztem magamat, csak egy, hogy emelt homlokkal járhassak megint: a müvészet. Éreztem, hogy csak úgy tudok megállani a többiek közt, ha náluknál nagyobb tudok lenni.«

- »Igen, az igaz müvészetben van valami szent, valami megtisztitó. Valami, a miért nem csak meg lehet, hanem meg kell bocsájtani mindent. Mert ha száz és száz tény bizonyítana ellene, győz az az érzésünk, hogy az igaz müvésznek alapjában nemesnek kell lenni.«

- »Ez volt a mentő szál, a mibe kapaszkodtam erőm minden erejével. Elmentem messze onnan, a hol ismerős arczot láthattam. Elvetettem magamtól nevemet, azt akartam, hogy feledjék, feledjenek engemet, mig nem jöhetek a hírnek szárnyain, egy új személy. Tanúltam, dolgoztam, nélkülöztem rejtett zúgjaiban a müvészet hazájának. Ma azt mondják, azt olvasom, hogy müvésznő vagyok. Elkényeztetett hallgatóság tapsol énekemnek. És én tudtam, hogy Ön itt van, mondták, hogy ma hallgatóim közt lesz. Ön, gondolám, legyen az első a régiek közül, a ki megint lát engem az újat, és Önön fogom megitélni, hogy győztem-e, vagy sem. Amikor tolongtak hozzám az üdvözletekkel, hiába néztem Ön után, és csak most keres fel, mikor megint érezem, hogy hiába - hiába.«

- »Hogyan IRMA? Még kételkedik hogy igazán győzött. Miért mondja »hiába«?

- »Körülzsibongtak a dal után; és azután, csak úgy, mintha tapssal és szép szóval kifizettek volna, ott hagytak, mikor megkezdődött a füzértáncz. Csak mulattatásra vagyok? Miért éreztetik velem, hogy nem vagyok közibök, vagy legalább nem közűlök való? Az ő kisasszonyaik közül az utolsó több mint én, mert én, ha nem énekelek, nem vagyok senki.«

Őrizkedtem mosolyogni, látva úgy is, mennyire érzékeny. Érzékeny mint minden művészi lélek; a művész nem lehet művész azon fogékonyság, azon impressionabilitás nélkül, mely magában foglalja már az érzékenység fokozott mértékét; ezenfelül kénytelen eszményekkel és ábrándokkal többet foglalkozni, mint a külvilággal, és ez által folyton éber és izgatott phantasiája ismét fokozza érzékenységét, nagyitva, élénkre szinezve minden apróságot; végre mindenki, a ki saját személyével, megjelenésével van hivatva hatni, nem csak a gyakorló művész, hanem kisebb-nagyobb mértékben a nyilvánosság minden embere, minél inkább foglalkozik saját személyével, annál inkább fejleszti érzékenységét is; és mig az államférfiút, a papot, hivatása, czélja arra szoritja, hogy ez érzékenységet leküzdje, vagy legalább hideg közöny, sima derültség, vagy keresztényi megadás alá rejtse, a művészt mi sem ösztönzi erre; de ez érzékenységet a betegségig fokozza, ha képzelt vagy valódi fogyatkozásunkkal tépelődünk, és mindenben annak éreztetését keressük. IRMA nem lett volna az a ki volt, ha nem lett volna a tulságig érzékeny, érzékeny akár a megfoghatatlanig. Érzékenysége mint művésznőnek, de mint nőnek is becsületére vált. Művészi lelkületről és nemesebb alapról tanuskodott. De mind az emlitetteken kivül benne a szokottnál forróbb vér, a természet elementáris hatalma is lüktetett és úgy látszik, untalan túlságra ragadta. Hiszen egész modora, a hogy első látásra szinte reám támadott, féktelen gyermek zabolátlanságára, de egyuttal édes naivitásra, csinálatlan egyenességére mutatott. Másfelől ezuttal legalább valamennyire igaza is lehetett. Legalább tekintetbe véve a művészi érzékenységet, máskép lehetett volna vele bánni. Hogy udvariatlanság nem történt rajta, arról meg voltam győződve; sőt meg vagyok győződve, hogy a táncz-előkészületek zavarában ő maga vonúlt vissza, rejtőzött el, büszke lelkületében követelve, hogy keressék, járjanak utána; és ekkor nagyon érthető lett volna, hogy a tánczra villanyozott fiatalság, megannyi bizalmas ismerős, a mint az már a fiataloknál lenni szokott, kölcsönösen fellelte párját, megfeledkezve az idegenről. Igyekeztem IRMÁNAK ezt igy magyarázni és felkértem, hogy jőjjön velem a tánczterembe. Megtettem ezt akárhányszor, mind a két oldalról való egészen más viszonyok közt is, mert soha sem tudtam nézni, hogy tánczra készült fiatal lány ne kapjon tánczost. A szivem esett meg mindig, gondolva, hogy milyen borzasztó lehet egy fiatal leányra nézve az az érzés: hogy ő nem kell senkinek sem. De ilyen indulatos kosarat nem kaptam még soha.

- »Azt hiszi, panaszkodtam hogy tánczost keritsek magamnak? Köszönöm. Nem akarok könyörületet.« De mintha hirtelen fordúlt volna egész lelkülete, vagy megjuhászodott volna a kitörés után, behizelgő szelidséggel folytatá: »Ugy-e megbántottam Önt? Kérem, ne haragudjék. Ugy-e Ön mindig jó volt hozzám?« És karomra füzve könnyü kezét, mondá: »Szivesen maradnék még Önnel, de nem akarok többé itt maradni.« És mintha gondolkodnék, mivel engeszteljen ki: »Tudja mit? Menjünk együtt. Olyan jó lesz a hüvös gondolában még egy kicsit fecsegni. Ugy-e, már nem haragszik?«

Volt valami ellenállhatlanul felvidító pajzán jóindulatában, valami elbájoló a könnyü természetességben, mely alig látszott kaczérkodásnak és nem engedett másra, mint épen csak kiengesztelni iparkodó jóindulatra gondolni. Mintha új, vidámabb légkörbe jutottam volna.

Sajátságos makranczosságot mutatott, mikor sehogy sem akart az én gondolámba ülni, hanem erőszakolta, hogy ő visz haza engem a magáén. Igy hát mentünk az övén, és BEPPO utánunk evezett.

Mint boldog gyermeké, úgy folyt bizalmas csevegése, félbe-félbe szakítva, valahányszor elragadtatva figyelmeztetett a sötét vizekből kiemelkedő egy-egy néma-fenséges palotasorra, egy-egy mélyen árnyalt templomra. A derengő holdsugárban csillogott a viznek könnyü fodra, és mind hosszabbra nyúltak az ilyen szünetek, melyekben csak az evezők egyhangú csapása hallszott. Ha kihajolt a gondola gunyhójának szük ablakán, és a benső homálylyal csodás ellentétben világitotta meg andalgó arczát a halvány hold, és keze egy-egy mozdulattal önkéntelenül érintette kezemet, szerettem volna megragadni, tele bóditó dalának hívó emlékeivel; de elég nyugodt voltam, hogy visszatartson a gondolat, hogy ha felém hajlik, épen azért teszi, mert soha nem bántam vele könnyedén, ugy mint annyi más; a gondolat, hogy azt, a kivel szemben legalább egykor annyian vélték feleslegesnek a tartózkodást, azt épen a tartózkodás füzheti hozzám, a mindeneknél közelebb álló gondolat, hogy elriaszthatja minden merészség, és érzékenységében fájón ébresztheti benne azt a sértő eszmét, hogy talán merészségre az bátorít, a minek emlékét olyan nehezen látszott viselni.

Végre is nem lehetett szerelem a mit éreztem, elvirágzott nekem a szerelem virága; arra, hogy ilyen nőbe komolyan beleszeressek, épen régen fásúlt vagyok; és különben is - de érdekelt rokonszenve, és minek volna tagadni, derüt ébresztett bennem, és ezt nem akartam feláldozni az érzékek egy felhevülésének. És ha érzékeim is vágynának utána: szerelmet érezve, talán magamhoz ragadhatnám a szerelem győző hevével; de szerelem nélkül, csupán az érzékek hevénél - legalább ezt a nőt - hamarább, és mi több, erősebb kapcsokkal füzheti hozzám tartózkodó nyúgalom.

Teljességgel tisztában voltam avval, hogy szerelmes nem vagyok. És mégis nem volt annyira üres mint addig, egyik nap a másik után. Tudtam, hogy akarok valamit tenni, és hogy mit akarok. Nem mintha valami határozott tervem, szándékom lett volna. De mégis volt tárgy mivel foglalkozni, tárgy, melyre ismét s ismét visszatértem ösztönszerüleg. Talán még annyit sem mondhatok, hogy kaland lebegett előttem. De az az érzésem ébredt fel megint, hogy én is a világhoz tartozom, és nem állok vele szemben, mint egészen idegen néző.

Az a nagy különbség az élettelen és az élő iránti érdeklődésünkben, hogy az elébbiben mindig van valami merev. Csak az, a mi él, tehát változik, képes folyton változó mozgalomban tartani lényünket és ez által saját magunkban is felébreszteni az életnek erősebb érzetét. Midőn IRMÁT először kerestem fel, sajátságos ellentét benyomása alatt álltam; lakása két kis szoba, elhagyatott zajtalan corte-ra tekintő ablakaival, egyszerü lett volna a sivárságig, ha elevenné nem tette volna, hogy minden gond és rendszer nélkül, és nem a müvésznők kaczér és számított rendetlenségével, hevert majd az asztalon egy pár kép és könyv és szerep, egy franczia-olasz fordítási gyakorlat, az utazó bőröndön egy színpadi jelmezdarab, az egyik szobában egy pianino, a másikban egy harmonium, mélyen leégett gyertyákkal. Eléggé gondoskodva volt a kényelemről, látszott hogy nő, tán az is, hogy müvésznő lakja, de hiányzott belőle az otthon és még inkább a női lakás varázsa, volt benne valami egy tanuló hónapos szobájából, vagy tán még inkább emlékeztetett egy nem rég érkezett, vagy már ismét távozni készülő utazónak vendéglői szobájára. IRMA maga egyikében volt ama, csak neki sajátos öltözékekben, melyek nélkül utóbb már képzelni sem igen tudtam, ha csak rendkivüli alkalomra nem kellett máskép öltöznie: a gondtalanságig egyszerü, színtelen öltözet, vagy is inkább oly megtört színárnyalat, mely akárminő volt, mindig csak szürkének vagy fakónak látszott; az egész öltöny egy darabban, a ruhaderék minden diszités nélkül, csak hátúl egy sor gomb, magasan fel a nyakig, mindenütt bő, kényelmes és fesztelen, és minden gondatlan egyszerüség mellett mégis mindég valami szembetünően különcz részlet, vagy a gallérban, vagy a bő ujat a kézcsuklónál szüken befejező fodorban, vagy isten tudja hol, de az ember mindig látta és ha nem látta, érezte; és másfelől, ha a ruha az eltorzitásra látszott számítva lenni: mégis minden mozdulatnál remek idomoknak lágy hajlékonyságát mutatta. De mind evvel a színtelen és kietlen külsővel mily ellentétben állott modorának szerény, de bizalmas melegsége, pajzán derültsége, és a figyelem, mellyel egyedül is egyszerre meg tudta adni lakásának az otthon varázsát.

A nélkül, hogy szándékosság látszott volna, látszott, hogy örvend együttlétünknek és felvidúl benne. Erősen kellett a magatartásomról kiszabott okoskodásra gondolnom, hogy arról le ne térjek és ne mutassak egy pillantással sem többet nyúgodt jóindulatnál. Ha soha életemben szerelmi vallomást nem tettem, mert mindig meg voltam győződve, hogy a szerelemben a szóval való capacitálás vagy felesleges vagy eredménytelen, de meg soha nem is tudtam magamat beletalálni, hogy egy keletkező szerelmi viszony az illetők közt előleges discussiók és stipulátiók tárgya legyen: el voltam határozva, hogy IRMÁ-val szemben épen nem fogok mutatni semmi egyebet, mint oly figyelmet, mely határainál fogva egyfelől sokkal kevesebb, de másfelől sokkal több annál melyet müvésznők iránt udvarlók tanusítani szoktak. Tartózkodóbb akartam irányában lenni, mint hozzám hasonló volt bárki, és mégis többet mutatni irányában, mint bárki más. Ma nem tudnám megmondani, és nem tudtam volna tán akkor sem, számítás volt-e ez inkább, avagy benső ösztön. Az iránti tiszteletből származott-e inkább, a mi benne becsülni való, a mi benne rendkivüli volt jóban és roszban, vagy származott-e pusztán hiúságból és egy czéltalan élet téveteg tárgy- vagy kalandkereséséből, mely tévelygéseiben érdekes és az önszeretetnek hizelgő kisérletre vetette magát. Mivel mindenekelőtt őszinte akarok lenni, nem igyekszem magamat sem rosszabbnak, sem jobbnak feltüntetni, mint a minő voltam. Csak annyit tudok, hogy történjék akármi, ritkán történik csupán dicséretes, vagy csupán helytelen indokokból és tán soha sem történik csupán egy motivumból. És tudom ezen kivül azt, hogy indított légyen erre akármi, el voltam határozva minden szenvedély nélkül, mely ily nő előtt nevetségessé tehetett volna; a szenvedélynek minden tettetése nélkül, mely reá nézve sértő lehetett volna; és minden oly szokott fogás nélkül, mellyel szerelem után járnak, és mely csak ízetlen lehetett volna előtte, a ki a szerelemmel annyit játszott, a ki a szerelemmel talán számított, a ki a szerelemtől bizonyára már vissza is undorodott: el voltam határozva ennek a nőnek szenvedélyét egész valódiságában és természetének egész féktelenségében megismerni. Ebben a nőben vulkánt láttam, és nem mindennapi és melegitő tüzet akartam belőle kikunyorálni, hanem egy vulkán kitörésében akartam felolvasztani eldermedezett lényemet.

De e tartózkodás, ez önfékezés volt e oka, vagy az ő egyéniségének volt e hatása, végre nem tagadhattam el önmagam előtt, hogy bensőbben érdekel, és nem tudtam megtagadni magamtól, hogy le ne térjek rendszeremtől legalább annyira, hogy nevének napján ne küldjek neki virágot. Igaz, hogy egyszerü természetességében volt csupán gyöngyvirág ibolyával, OLASZORSZÁG virágpompájából kiválasztva a mi legszerényebb magyar virágunk, ez sem feldrótozva és kiöltöztetve, hanem úgy, a hogyan az erdő szélén köti a falusi leány. Midőn meglátogattam, a pamlagon alva találtam bő puha szintelen köntösben, a zilált hajtól árnyalva még halványabb az arcz, és nem tagadhatom, hogy éreztem a vért szivemhez tódulni, midőn fejénél láttam virágaimat, kiválasztva az első szobában heverő gazdag csokrok egy egész halmazából.

Ugy küldtem, hogy ne tudja kitől jön és nem is akartam, hogy tudja. Eltalálta-e? Vagy csak én találtam el, hogy mit fog legjobban szeretni? Visszanyerve nyugodtságomat, megvonúltam a szoba legtávolabb sarkában álló kényelmes, de disztelen támlásszékben, melyet úgy is már az én helyemnek szoktattam, nem tudom, mivel a legkényelmesebb volt, vagy mivel ott ülve hasonlíthattam legkevésbé udvarlóhoz; igy vártam ébredését.

Talán nem őriztem úgy szememet, mint közönségesen, mert midőn felébredt, hirtelen felkönyökölve, eleintén bámulva, de majd zavartan tekintett reám. És midőn nyugodt mosolylyal siettem megnyugtatni, akkor is még tele zavarral kérdé: »Miért nem költött fel?«

- »Inkább kérdje, miért nem mentem el? Azt, hogy felköltsem, nem engedhettem meg magamnak, úgy is félek, visszaéltem avval a jogommal, hogy kérdezetlenül jöhetek magához.«

- »Ugyan rosszúl tette volna, ha elment volna. Megmondtam ugyan cselédemnek, hogy senkit se eresszen be. Fejem fájt; izgatott, fáradt voltam, de annak örülök, hogy Önt bebocsájtotta, Ön mindig megnyugtató. Mit csinál, hogy mindig olyan nyugodt tud lenni.«

- »Nem remélek semmit, nem félek semmitől. Azt hiszem, hogy minden ember élete az örömnek és fájdalomnak igen különböző számcsoportjaiból áll, de az eredmény mindig ugyanaz - a nagy nulla. Tehát okosabb mindjárt azon kezdeni, hogy az ember sem nem örül, sem nem búsúl semmin.«

- »Önnek nincs igaza. Én mindig akkor esem a nyugtalanságnak valóságos lázába, ha az az érzésem van, hogy nincs mit remélni.«

- »Máskép van a dolog. Maga nyugtalan, ha az az érzése van, hogy hiába remél. A csüggedés, a kétkedés nem nyugalom. A nyugalom legfelebb a kétségbeesésen túl állhat be. És maga nem lehet nyugodt, mert bármi kételyei vannak: nem lehet nem remélnie, és kétségbeesése sem egyéb, mint a nagy törekvésnek tépelődése szemben a legnagyobb czéllal.«

- »Semmi törekvés és semmi czél. Igen jól mondja, kétségbeesett voltam, de kétségbeesésem az, hogy törekvésem hiábavaló, czélom csal, mert ha elérem, sem leszek ott, hol lenni akartam, és nem volt miért elérni. Az az érzésem van, hogy ha a legnagyobb művésznő leszek is a világon, nem leszek semmivel sem boldogabb mint ma, és ha tudná, hogy mit ér nekem egész művészetem, nem cserélne velem a falusi leány, a ki tyúkokat ültet. Szeretném, ha mindig otthon maradtam volna tyukokat ültetni. Azóta sem találtam senkit sem aki úgy szeretett volna, mint azok. Megtapsolnak, kifizetnek és mennek vacsorálni. Addig van.«

- »IRMA! olyan igazságtalan maga iránt és mindenki iránt, hogy nem is vehetem fel, hogy irántam is az.«

- »IRMA, maga ma roszúl van, és nem akarom, hogy meghüljön tőlem. Majd eljövök máskor.«.

- »Nem, nem akarom. Maradjon itt. Olyan vagyok mint a macska, és ha roszúl voltam, most már nincs semmi bajom, és ha rosz kedvem volt, lesz jó, és ha megharagítottam, addig fogok hizelkedni, míg ki nem békitem. Várjon, van egy énekem, a mit szeretni fog. Üljön le a helyére, és ne hagyjon most magamra. Most ne. Nagyon rosz társaságban maradnék.« És ezzel hozzám jött és megfogva kezemet, mondá: »Ugy-e, nem hagy el?«

Könnyen fogva kezét, azt minden válasz helyett ajkamhoz vontam és megcsókoltam még könnyebben, mint a hogyan tartottam.

Rám nézett sötét szemének mély csodájával és elgondolkodó nyugalommal ment a harmoniumhoz.

És mind mélyebb s mélyebb lőn e kifejezés a hangszer első, komoly, hatalmasan felzendülő és lassan elhangzó, mint egy messze-messze távolba elvesző ütemeire.

A hatalmas hanghullámokból csakhamar kiemelkedett mint a sphaerák éneke a zugó világok fölött az édes vezérhang és ennél édesebben, és ezen felülemelkedve IRMA éneke PERGOLESE ama régi egyházi énekének egyikében, melyeket ma már OLASZORSZÁG egyházaiból is kiszorított a modern opera-zene, de melyeket ép oly kevéssé tudnak újra teremteni ma, mint a hogyan nem tudnak ma már MADONNÁKAT festeni. A mai egyházi zenén ép úgy meglátszik az opera, mint a hogyan meglátszik a mai madonnákon, hogy a művész előtt lebegett eszmény magasabb leánynöveldében nevekedett; theát ivott, asszony vagy kisasszony volt, de nem volt MADONNA; mert azt az eszményt, mely az asszonyban tökélyre fejlett női szépséget a szüziesség imára indító bübájával, a tisztaság szentségét az anyaság szentségével egyesitse: nem az élők közt, hanem csak saját hitében lelheti fel a művész és ez a hit kiveszett.

És ha ilyen régi madonnának nézésében merülünk el; és ha ilyen régi szentelt ének zöngedelmén andalog el lelkületünk; bármi telve volna fejünk HEGELLEL és DARWINNAL: mi az a leirhatatlan vágy, melyet minden philosophiánk elnémitani nem képes... egy régen elveszett édes haza hívja vissza gyermekeit, egy rég feledett édes anya hivó szava hangzik át a gyermekkorból...

Meleg kéz ragadta meg kezemet, felém hajol egy alak, melynek mintha lehelletét éreztem volna, és mint álomból szólított vissza édes félénk hang: »Csodás ember - itélni tud-e csak, vagy érezni is... csak könyörülni, csak védeni, vagy szeretni is... nem tud máskép csókolni, mint azelőtt...«

Ábránd és való közt lebegtem, sem gondolatnak, sem tettnek nem ura többé. Lehomályosodott világításnak rejtélyes derengéséből tolúlt felém IRMÁ-nak arcza, szívembe szorúlt a vér, és féktelen vágy tört ki rajtam, és két kezemmel megfogtam karját és fejét és vontam magamhoz és éreztem, hogyan rezg végig tagjain a kilángolt szenvedély.

Nyitott szeme kisértetiesen meg volt törve; soha nem fogom feledni ezt a soha nem látott tekintetet, melyen a nyitott szem azt mutatja, hogy elveszitette látképességét a bódulatban; a megtört szemek alatt kidudorodtak a hevült orczák; az imént ellágyúlt tagok majd a görcsnek erejével tapadtak hozzám; a megtörött szem visszanyerte fényét, és messze kitágúlva tündöklött a homályba, de tudat és látás nélkül mostan is; az izgatott arcz ismét lesimúlt, sima és sápadt lett mint a márvány, csak a nyitott ajkak piroslottak a hevüléstől, és ismét elerőtlenedve hullottak le a karok, és hanyatlott még hátrább a sápadt fő, és lecsukódtak, mély árnyat vetve a sötét pillák, és életről csak a pirúlt ajkak rebegése szólt: »Édes - édes.« -

Halaványúlt már a hajnali csillag, midőn kiléptem a néma corte-ra. IRMÁT a hűvös reggel daczára nem akadályoztathattam meg, hogy fel ne öltözzék, és kikisérve a lépcsőig, ne tekintsen utánam, mig az utcza-ajtóból utoljára nem fordúltam féléje. A canalison ki volt kötve gondolám. BEPPO összezsugorodva, mintha azt akarná, hogy így több legyen rajta a meleget adó ruha, mélyen aludt. Aludjék. Mire volna tudnia, meddig időztem. Majd haza jön. Semmi kedvem sem volt a gondola ketreczébe ülni. Actióra vágytam. Friss reggeli sétára. Sebes, könnyü léptekkel siettem végig a szűk utczákon és széles téreken, és jól esett a hűvös, nedves levegő, melynek párájából kékes határozatlanságban tekintettek reám a távol tornyok és magas kupolák. Mosolyogtam számításom correctségén; inkább, mint valaha tisztában voltam, hogy szerelmes nem vagyok; egészben jól éreztem magamat és jó indulattal voltam IRMA iránt, és fütyörészve RIGOLETTO legbanálisabb ütemeit, értem kapumhoz.

Kitünően aludtam ebédig. Kitünően ebédeltem. Az operában kaczérkodtam X. herczegnével. Aztán a QUADRIBA ültem fekete kávéval zamatositott csokoládéra, és épen reggeli háromig igen élénk társalgást folytattam a magyarországi lovakról egy velenczei contéval, a kivel a herczeg estélyén ismerkedtem meg és egy skót SIR JOHNNAL, míg végre avval bucsúztunk, hogy a napokban mindhárman kimegyünk a contenak brentai campagnajára, hogy megnézzük CSÁKTORNYÁ-ról várt lovait.

Mikor IRMÁTÓL távozva még egyszer feltekintettem a lépcső aljáról hozzá, utolsó szavai voltak: »Mikor jön megint?« - »Nem sokára« volt a válasz, mely hirtelen ajkamra jött; nem tudom, miért nem mondtam holnap. De tudom, hogy kezdtem magamnak magyarázni, és hiúságomban úgy találtam, hogy nagyon helyes, ha most is inkább a nyugalom fölényét mutatom, mint zajos szenvedélyt. Harmad nap azonban már szemrehányásokat tettem önmagamnak, hogy IRMA nem érdemelte tőlem, hogy erőltetett közönnyel bántsam, és avval a hangulattal mentem hozzá, mint a mikor magunkat bántja, ha valaki kedvest megsértettünk, és tele voltam vágyódással elfelejtetni vele, a mi tartózkodásomban bántó lehetett.

Ez a hangulat okozta-e? Hibás voltomnak, szégyennek érzete-e, vagy más egyéb, hogy minél közelebb jutottam lakához, annál inkább vett erőt rajtam a bizonytalanságnak valami kényelmetlen érzete, mint a mikor az ember nem bízik önmagában, vagy abban, a mi várja. Azon biztos nyugalomhoz képest, mellyel azelőtt IRMÁ-hoz benyitottam, most a valóságos félelem egy nemével haladtam fel a lépcsőn, és ez érzet fokozódott, minél inkább közeledtem ajtajához. Elveszítettem minden fesztelenségemet, és ha ma gondolkodom fölötte, ezt legalább annak kétségtelen jeléül tekinthetem, hogy már akkor kezdtem veszíteni fölényem érzetét IRMÁ-val szemben, és ő kezdett a szerelem által fölém emelkedni. Mert a fölénynek csodálatosan hű hévmérője a fesztelenség, és a szerelemnek elmaradhatlan jele, hogy fölöttünk állónak kezdjük érezni a nőt.

A folyosón betekintve ablakainak leeresztett függönyén, keskeny nyiláson keresztűl olyan kényelmes helyzetben, mintha otthon volna, láttam IRMA szobájában egy koros női alakot, melyet vonzóbbnak reá nézve kedvezőbb viszonyok közt sem találtam volna. Kiterpesztve száraz ujjait, körmeinek vágásával mulatott, míg fekete-sárga arczából két kerek szem őgyelgett IRMÁ-ra.

A mint most már inkább boszankodás, mint félelem közt beléptem, IRMA a legnagyobb szivességgel, de a legnagyobb nyugalommal fogadott és éreztem, hogy e nyugalom még inkább fokozza boszuságomat.

»Ne árulja el magát« susogta, nyilván észrevéve ügyetlen viseletemet; és erőltetnem kellett a nyugalmat, a legegyszerübb udvariasságot IRMA barátnője iránt, ki »olyan kedves volt«, hogy őt néhány napra meglátogatta.

Egyszer benne a formákban, azt hiszem el tudtam feledtetni ügyetlen introductiómat, és sikerült azt a benyomást tennem IRMA vendégére, hogy perfectiója vagyok azon uracsoknak, kiknek gyáriasan kiállitott udvariasságát egy nő sem kerülheti el, kinek csillaga emelkedni kezd a müvészet és hirnév egén.

De nem tudtam sokáig állani ezt a szerepet, mely annyira különbözött attól, melyet magamnak szántam és keresve azt az élczet, melylyel felvett szerepem traditióihoz képest társalgásomat és látogatásomat briliánsan befejezni kötelességem volt, felvettem a szőnyegről selyem-kalapomat, - szerencsére abban voltam, - és avval a formalitással hajtottam meg magamat a bagolyszemű előtt, mely a fiatal művésznők körül lepzselő vén asszonyokat annyira meg szokta hóditani.

IRMA a másik szobába kisért, kezemet megszorította és gyors, rövid szavakban mondta, mig én szótlanúl távoztam, hogy vendége milanói énekmesterének neje, a világért sem akarná, hogy valamit észre vegyen, hanem csak néhány napig fog maradni. De pénteken a szinházban látjuk egymást.

Mit tesz ez? gondolám távozva. Mindenekelőtt annyit, hogy a meddig a bagolyszemű itt marad, én elmaradhatok. Miért ez a túlzás? Nem lehet a bagolyszeműt sétálni küldeni? Csak azért jött VELENCZÉ-be, hogy örökké IRMÁ-nál üljön?

Irtam a szinházhoz, de minderről hallgattam. Megemlékezve a conteval és a skóttal megbeszélt tervünkről, melyre azóta különben tán már egyikünk sem gondolt, nagy nyugalommal irtam IRMÁ-nak, hogy néhány napra elutazom.

(Miért van csak pár szóra ideje? És ha csak pár szóra van ideje, miért írja meg? És ha meg írja, miért írja tele mind a négy oldalt?)

A levél kellemes szemrehányással telt, elfogulatlanúl ingerkedő hangja mint friss tavaszi szellő a könnyü fellegeket, oszlatta el a látogató fölötti tépelődéseimet. És daczára a nedves időnek, az IRMÁ-val való találkozás teljes bizonyosságában és ennek derüjében siettem a horlogiához.

Élesen néztem minden jövevényt, kivált ha lebegő szürkés női öltözetben tünt fel a piaczra eredő szük utczák valamelyikéből, és minden perczben változtattam nézetemet az idő kedvező, vagy kedvezőtlen volta fölött. Már unni kezdtem a campanillet, bazilikát, az egész tért, de nem akartam helyemet feladni, lebilincselve azon gondolat által: hátha mégis jöhetne. És már rég elmúlt az az idő, mikor jöhetett volna, mert miután énekelt már régen a szinházban kellett lennie, és még mindig nem tudtam elhagyni őrhelyemet, míg csak nem ütött az előadás órája.

Az első jelenetet poltronemról néztem, gyönyörködve tán még inkább a tapsban, mellyel a hővérü közönség IRMÁT fogadta, mint IRMA énekében, mert őszintén megvallva, inkább IRMÁRA magára mint énekére ügyeltem; a mennyire jól esett nekem a taps, annyira nem tudtam volna magam tapsolni; az az érzésem lett volna, mintha magamnak vagy legalább a magaménak tapsolnék. Mikor jelenetét elvégezte, a színpadra igyekeztem. Hogy semmi akadályba ne ütközzem, egy kerülővel a portáshoz mentem utamra és öt-frankossal vezettem be kérésemet, hogy vigyen a színfalak közé, mert a primadonnával kell beszélnem. A legszolgálatkészebb udvariassággal kezdett a gyors nyelvű functionárius kelepelni, hogy igen nehéz dolog, a mit kivánok, mert teljességgel lehetetlen, és feltétlenűl meg van tiltva. »Még ha excellentiád az assoluta testvére volna, sem mehetne be, ha csak nem statistának.«

A testvér és a statista taglalása helyett megkettőztem előbbi argumentumomat és szolgálatkész barátom látván, milyen értelmes emberrel van dolga, nem habozott többé.

Az alkudozások alatt azonban elhaladt a legdrágább idő; a színfalakba lépve, ismét jelenetben találtam IRMÁT. Akárhány színpadon volt a nem odavaló ember már otthonos, minden új szinpadon újra a kidobatás jogosultságának érzete szállja meg és ha portásom nem állott volna mellettem oly tekintettel, mintha az ő védelme alatt állanék, és mintha magas fokú önérzettel és tekintélyének egész tudatával gyakorolná e védelmet, nem tudom, kivártam volna-e a jelenetet, a színfalak közt otthon levők kíváncsi oldalpillantásaival és suttogó megjegyzéseivel szemben, melyek a tartózkodásnak és indiscretionak azon sajátságos vegyületével bírtak, mely a gyermekeket, a falusi népet, és a színvilágot jellemzik.

A portás csak akkor hagyott el, az olaszt jellemző simasággal csaknem észrevétlenül eltünve, midőn oly védelem alatt látott, mellyel szemben a magáét túlzott szerénység nélkül is feleslegesnek gondolhatta. A milyen óvatosnak mutatkozott IRMA nővendégével szemben, annyira félre tett most minden óvatosságot. Szinte zavarba hozott a tudat, hogy a milyen élénken, édesen sietett hozzám, mindenki észrevehette, mily viszony forog fenn köztünk.

Szinte ajkamon volt kérdezni ez ellentét magyarázatát. De félig okoskodásom az irányában követendő magatartásomról, félig az önérzetnek, büszkeségnek, a hiúságnak egy neme tartóztatott a gyanakvásnak, a nyugtalanságnak, vagy a tolakodó tudakozásnak minden nyilvánitásától. És akkor is, mikor sajnálkozott, hogy most nem láthat magánál, minden kérdezősködés helyett arra czéloztam, hogy nálam is találkozhatnánk. Szinte megzavart érzékenységének az a kitörése, mely szavaimat követte. E nő, ki a kaczérkodás és az affectatió minden himezése nélkül adta oda magát szenvedélyének közvetlenségében; kinél szabadon jöhettem mehettem, a mint gondolni jogom volt, a nap huszonnégy órájának mindenikében; e nő, ki ellentéteivel folyton feszültségben tartott és izgalomba ejtett: mostan a szemrehányásnak egy szívig szomorú pillantásával mutatta, hogy megsértettem. Annyira érthetetlen volt férfi-felfogásom előtt a női szemérem e váratlan nyilvánulása, hogy csak színlelésnek tudtam venni és midőn rögtön észrevette elhidegedésemben neheztelésemet, alig tudott kibékiteni nyúgodt, nyájas szavaival, melyekkel szinte úgy tartott, mint akaratos gyermekét gyöngéd anya.

Abban maradtunk, hogy ha falusi kirándulásomból visszatérek, mindjárt értesitem, és ő akkor tudatja velem, ha lehet-e jönnöm.

Még búcsúzva kérdezett: vajjon lesznek-e a campagnán nők is? Nevetve biztattam, hogy csak lovak lesznek.

Bár a padovai vonalnak csak harmadik állomásán, DOLO mellett feküdt barátomnak brentai villája, voltaképen valódi palota, mint a minők a BRENTA egész mentét szegélyzik e vidéken, tanuskodva a velenczei nemesség régi fényéről, mégis nehány nap telt bele a télen is érdekes százados nyári paloták nézésében és friss lovaglásokban, míg VELENCZÉBE visszatértem.

A jó elbeszélés minden elvével nyilván ellenkezik a mellékelt levelet is közölnöm. Mert talán nem viszi előre a cselekményt. De a milyen hatással reám volt, és a mennyire magyarázhatja IRMÁ-t, nem volnék hű elbeszélő, ha mellőzném. A ki unja a szerelmes leveleket, úgy is átlapozhatja.

Azon derűlt ruganyossággal, melyet az önszeretet mediumán át ébreszt magában a tudat, hogy valamely nő által a többiek fölé helyeztetünk, és melyet fokoz az, ha magunk mások fölébe helyezzük e nőt, siettem IRMÁ-hoz és oly jó, biztos, elégedett hangulatban voltam, hogy sem IRMA barátnéjának, sem ama másiknak jelenléte nem zavart. Ama másik csakugyan oly jelentéktelennek tünt fel, hogy különben is alig zavarhatott volna. Köznapi physiognomia, mely ifjuságán, és bizonyos együgyü merengésen kivül semmi előnynyel sem birt; ez a bamba arcz, pelyhező szakálával, és roszúl fésült vörhenyes hajával, ügyetlen mozdulataival, az örökre harmadrangúságra predestinált tenorok typikus jellegével bírt; csakugyan egy pár ütemből álló szerepeket szokott énekelni a FENICE-ben a közönség szokott derültsége közt és szintén a milanói énekmester egykori tanitványa volt. IRMA irányában egy alsóbb lény tehetetlenségének érzetétől áthatott alázatos ragaszkodást mutatott, mely bámúlat és hála közt ingadozott, és IRMA úgy bánt vele, mint valami alsóbb lénynyel, melynek apró szolgálatait jóindulattal veszi az ember igénybe. Alig hogy egy-egy szót szóllott és ezt is IRMA barátnéjához suttogva intézte. Ő volt az a másik, a ki a barátné kisérőjéül volt rendelve, és mivel ez által legalább annyira-mennyire mi ketten egymásnak maradtunk, igen hasznos lénynek találtam és örvendtem jelenlétének. IRMA karonfogva jött velem, a másik kettő után, és egyátalán nem látszott leplezni örömét és bizalmasságát. A szinházban külön ültünk egymás mellett és gyermekesen mulattunk az életnagyságú marionetták balletjének, mely egészen a FENICE-beli balletek hű utánzata volt, és épen esetlen és komoly külsője által úgy a kiállitásban, mint minden mozdulatban, vált végtelenül komikussá; bennünket a ballerinák stereotyp mosolya, a mozdulatok bájtalan erőszakoltsága és gépies szögletessége, az egésznek grotesksége élénken emlékeztetett a pesti balletekre.

Nehány derült óra után annyival jobb hangulatban bucsúztam IRMÁ-tól, mert megsugta, hogy másnap elutazik a bagolyszemü.

Mert mintha őrizetére rendelte volna, úgy ott találtam mindig a reménytelen tenoristát. Szerény volt a végletekig, szótalan a bámulatosig, de állhatatos a kétségbeejtőig, és nem tágitott soha, mig magam türelmemet vesztve, nem engedtem át neki a tért.

Féltékeny nem lehettem reá. Ez gondolatnak is monstruosus lett volna. IRMA állandóan bizonyos jóindulatú kicsinléssel bánt vele, hajlammal és nagy figyelemmel velem, de nagyon nyugodt hajlammal és a szereleménél óvatosabb figyelemmel. Egy izben magunkra maradtunk; az apró szolgálatokra mindig leskelődő művész-társat elküldte narancsok után, ezt is, hogy nekem kedveskedjék, mert tudta, hogy szeretem a narancsot. Midőn a fesztelen együttlétet fel akartam használni, és a lábához tettem egy hímzett párnát, hogy oda üljek, mosolyogva félre húzta: »Nem lehet;« - mondá - »mindjárt itt lesz; máskor, maga nagy gyermek.«

Csakugyan mindjárt visszatért a narancsokkal, melyekhez nem volt többé semmi kedvem.

E közben éjjel-nappal csak IRMÁ-n járt eszem. Szerelem, harag, és önmagamnak be nem vallott féltés hánytorgattak. Maga őrizteti magát előlem? Avagy más? Vagy ő, de más miatt? Miért vonz magához, hogy távol tartson? Szeret? Vagy szabadúlni akar? Vagy mulatni rajtam? Miért teszi éjjel-nappal nyugtalanná minden idegemet? Miért ez a kiállhatatlan állapot. Mi a való, mi a komédia ebben, mit akar vele?

Egyszer-egyszer fellázadt egész önérzetem és elhatároztam, hogy végkép elmaradok tőle; egy pár nap múlva megint oda futottam, hogy megint az őrnek jámbor mosolya fogadjon. Néha órákig elmerengtem BELLINI madonnája előtt és IRMÁ-t néztem ki belőle. Máskor fogtam magamat, és végig látogattam egy délután alatt tíz feszes fogadási termet, avval az elhatározással, hogy más valakibe fogok beleszeretni. Minden nőt kiállhatatlannak találtam. Csak arra nem tudtam magamat elhatározni soha, hogy egyenesen kérdést intézzek IRMÁ-hoz. Nem tudom: büszkeségem volt-e sok, vagy bátorságom kevés?

Egyszer valamely márktéri könyvkereskedés előtt ácsorogva látás és gondolkodás nélkül, mint a hogy akkorában gyakran megesett rajtam, hirtelen szemembe ötlött angol díszkönyvek közt egy SHAKESPEAR-commentár. Eszembe jutott, hogy IRMA BELLINI »MONTECHI E CAPULETTI« operájából »JULIA« szerepét tanúlja, melynek első két felvonását még mindig gyakran adják az olaszok VOCCAI »Giulietta« harmadik felvonásával. IRMA, mint minden nagy énekesnő, nem csak a zenerészekre, hanem az egész alak megteremtésére nagy gonddal volt és minden énekén egész jellem sugárzott át. Ismét több napja múlt, hogy nem voltam nála. Szükségét éreztem mutatni, hogy gondolok reá, és azon is járt eszem, hogy kikapjak valami nyilatkozatot egyenes kérdés nélkül. Elküldtem neki a könyvet egy levéllel, melyet nagy munkával fogalmaztam, hogy nyugodtnak tessék. Mindenki láthatja mennyire mesterkélt:

És ez utóbbi szavakban azt hiszem már nem volt többé semmi mesterkélt; azon érzésnek hatalma alatt irtam, hogy e rendkivüli nőhöz, a nem közönséges müvésznőhöz van oda nőve boldogságom.

Sok tépelődés után hoztam létre e levelet úgy a hogy elküldtem és alig hogy elküldtem, szerettem volna visszakapni; erőltetettnek, majd végsoraiban bántónak, egészben nevetségesnek éreztem, és ép úgy rösteltem IRMA elé kerülni, mint a hogyan kergetett a nyugtalanság megtudni, hogyan fogadta levelemet.

Szinte elvemmé emelkedett az eleintén csak öntudatlanúl követett természeti szokásom, a tenni vagy nem tenni küzdelmeiben: nem tenni. Most ellenkezőleg, bár a legkényelmetlenebb érzésben, nem tudtam ellenállani ama nyugtalanságnak, mely IRMÁHOZ szorított. Minden módját elképzeltem annak, hogyan fog fogadni. De nem azt, melyet találtam. Már az előszobában megtudtam, hogy egyedűl van és hogy meghagyta, hogy senkit se bocsássanak be hozzá, csak engem.

Zilált hajjal, kisértetiesen sápadt ábrázattal, a rohamos nagymérvü rosszúllét hatását feltüntető hirtelen összeesett vonásokkal találtam összehúzódott tagokkal a pamlagon zsugorodva; ködlepte szemeket emelt reám; nem haraggal, nem mintha terhére volnék, de szomorú szemrehányással és mégis szelíd vonzalommal telve és telve fájdalommal.

A szó akadt el ajkamon, a zavar vett erőt félelmemen és a tehetetlen együgyüség azon érzete szállt meg, mely physikailag szenvedő nővel szemben megszáll minden férfit, ha nem orvos, vagy nem érzéketlen. Nem olyan nyomasztó a legnagyobb szerencsétlenség, mely ellen küzdeni lehet, mint a baj, melylyel szemben mit se tudunk tenni. Ha valahol, a betegnél emelkedik fel a nő, törpül el a férfi.

Ezenfelül olyan érzésem volt, mintha mindezért engem illetne a vád. Szemeiből mintha azt olvastam volna ki, hogy igaztalan voltam iránta, hogy gyanút és gyanusitást érzett ki levelem végsoraiból és hogy ettől testi szenvedésénél is inkább szenved. Alig tudtam kihozni annyit, hogy: »Mi baja van?«

»Mennyit szenvedek. Tegnap óta folyton rosszúl vagyok.« És ajkai rángottak a fájdalomban, mely görcsösen látszott egész testén végigvonaglani.

»Olyan jó, hogy eljött. Jól esik látnom. Pedig nem kellene látnom soha, soha.«

- »Jőjjön ide. Fogja kezemet; csöndesen, olyan nyugodtan, a milyen nyugodt szokott lenni; az olyan jó. Ne, ne csókolja; bánt; legyen egészen nyugodt, az olyan jól esik. Lássa, én szánom önt; ugy-e ön engem szeret? Oh az kész szerencsétlenség lehet, ilyen nőbe beleszeretni. Szerencsétlen vagyok, hogy szeret, a legnagyobb szemrehányásokkal kínzom magamat, hogy ennyire jutottunk és mégis, még sokkal szerencsétlenebb volnék, ha hinném, hogy nem szeretne; akkor semmim sem volna, még egy jó gondolatom sem. Ne mozdúljon. Nézze; vegye ezt a párnát; üljön le ide elém, a földre, hogy fejére tehessem kezemet; óh, ha tudná milyen jót tesz velem, ha igy itt van, ilyen nyugodtan, mozdulatlanúl. Miért szeretett belém, - én nem vagyok örömre való.«

Nem tudom, mit adtam volna érte, ha nem irtam volna azokat a sorokat. Szégyen, szánalom, szeretet egyaránt vádolva keltek fel bennem. »Szeressen, - mondám, - szeressen IRMA, nem akarok egyebet semmit, csak tudjam, hogy szeret, csak kétely ne kinozzon.«

»Ön kételkedett? Mit kellett volna tennem, hogy ne kételkedhessék? Mit gondol rólam, ha nem azt, hogy szeretem? Szeretem annyira hogy nem volt erőm soha, lemondani arról, hogy ne lássam. Nem kellett volna látnom soha. De nem tudok lemondani róla. Ne kérdezzen semmit; nem mondhatok semmit; ne kutasson, mert nem tudja meg: nem vagyok örömre való, boldogságomban vagyok legszerencsétlenebb; és ennyire kellett jutnom, hogy erőt tudjak találni, megmondani azt nem, hogy ne lássuk egymást többé, arra nincs erőm; hanem, hogy mostan, egy ideig, nem tudom meddig, nem sokáig, nem, - ugy-e? - nem láthatom önt. Most hogy itt van, maradjon itt, maradjon minél tovább, mert nem tudom, mikor láthatom megint.«

Egészen elcsüggedve távoztam IRMÁTÓL. Szerencsétlen voltam, mint valaha. Szánalommal, szerelemmel és homályos önváddal tele, és homályban gyötrődve mind ennek magyarázata fölött. Minden féltékenységet, mint nemtelenséget dobtam el magamtól. Hittem IRMÁ-ban, mert szerencsétlenné tett volna nem hinnem. És magyarázat hián gyötörtem el fürkésző elmémet, hogy mért nem lehet hozzá még közelednem sem, holott lábainál ülni mozdulatlanúl gyönyörnek tartottam volna, melyért le tudtam volna mondani mindenről.

Ha magam nem mehettem hozzá, meglátogattam naponta valamely jelével annak, hogy nála vannak gondolataim. Nem irtam soha, mert óhajával véltem ellenkezésbe jutni, csak BEPPO hozta az izeneteket nap nap után, hogy jobban van, hogy jól érzi magát, végre tudtam, hogy kijár, de hiába reméltem, hogy ismét láthatom. Nem lehetett okom már BEPPO-t sem hozzá küldeni, nem tudtam róla semmit sem darab ideig, mely alatt tán nem tudtam semmit semmi egyébről sem, mert nem gondoltam semmire, míg vissza nem adott önmagamnak a következő levél, melynek annyira örvendtem, hogy nem érkeztem rajta csodálkozni, holott eléggé csodálatos naivitással úgy szóllt, mintha csak tőlem függött volna megröviditeni IRMA látása utáni szomjamat.

Visszavágyik utánam. Bármi lett légyen csodás magaviselete, nem képes fenntartani; feledni, feledtetni akarja; magyarázat nélkül akarja semmibe venni, azért ír így. És mit nem volnék képes felejteni szerelmének mámorában!

Órákig ültem nála másnap. De hogy látogatásom minő volt és mi hangulatban hagytam oda, mutatja a legnagyobb ingerültségben irt eme levelem.

»Ne csodálja, kedves lelkem, ha a tegnapi hosszú látogatás után már ma reggel levelet kap. Ama sorait, melyekkel valahára magához visszaszóllitott, csak így és csak most köszönhetem meg: mert hiszen az alatt a rövid nehány percz alatt is, a mit tegnap egyedül tölthettünk, kegyeskedett minden érdeklődését GÖTHÉRE concentrálni és képzelheti milyen boldog vagyok, hogy ezzel izlését ennyire eltaláltam.

»Mindamellett igen szerencsés volnék, ha megint egyszer nekem tudná érdeklődését szentelni, ha tudna időt, módot és hangulatot találni, hogy a magunk dolgairól, azokról beszélhessünk, melyekhez nem kell senki harmadik. Pedig félek, ha elmennék ma, vagy holnap vagy holnapután, ismét egyik-másik oly tisztelőjének jelenlétében találnám, a ki imponáló ragaszkodásában kiüz engem a maga társaságából; ha nem kellett volna az utóbbi időben oly sokáig nélkülöznöm társaságát, akkor bizonyosan könnyebben viselném az ilyest, jóllehet átalán nehezen szokom új ismerősökhöz, és még nehezebben birom azt a közömbösséget, melyet harmadiknak jelenléte parancsol. Magára nézve, a ki mint szinésznő is oly nagy, hiszem, nem lehet terhes még akkor sem, ha csupán alakoskodás volna is, de a milyen okos asszony és a mennyire tudja, ha akarja, az embereket az ujján forgatni, hiszem, hogy az sem volna magára nézve nehéz, néha az enyémnek, egészen csak az enyémnek lenni. Nem akarok módozatokat proponálni és átalán kérve kérem, hogy soha magát általam ne zavartassa sem szándékaiban, sem hangulatában, sem szeszélyeiben, sem kényelmében. Mert annyit megtanúltam a politikából és a históriából is, hogy a kényelmetlen helyzetek mindig tarthatatlanok. Én nem emelek igényt semmit, jogot nem tartok semmit, és tőlem, kérem, mindig azt tegye, a mit tenne nélkülem; mert nekem nem kell, a mit csak miattam tenne, hanem az csupán, a mit teszen maga miatt és magától. De ha e mellett a feltétel mellett figyelembe veheti az én gyengeségeimet is, mely talán csak abból áll, hogy nem vagyok képes végkép lemondani: tegye meg és engedje meg, hogy addig is csókoljam legalább e papiron, ha már tegnap a valóságban nem akarta megengedni.

Valóban az volt minden gyengeségem, hogy nem volt erőm lemondani. Hiába mondtam magamnak váltig, hogy nevetséges a szerep, melyet játszom. Hiába lázadt fel bennem ellene a férfi. Daemoni hatalmat gyakorolt felettem e nő, azt tudta velem és belőlem csinálni, a mit akart, a nélkül, hogy az én akaratomnak a legkisebb befolyása lett volna rá.

Ha előbbi levelemben volt valami ellenszegülés, valami fenyegetés, valami lázadás az ő fensőbbsége ellen, mint ügyes idomár az ilyen kisérletet, úgy tudta megfékezni, hogy utána engedelmesebb és simulóbb legyek, mint bármikor; akaratom meg volt törve és nem tudtam egyebet tenni, mint neki engedelmeskedni.

Levelemre szeretettel, szomorúsággal, félhomályos czélzásokkal vallotta be, hogy nem mer velem egyedűl lenni és minden magyarázatot megtagadott, minden találgatásnak útját vágta. És ha föl is tettem magamban, előtte soha sem tudtam határozott, egyenes kérdéssel, vagy váddal fellépni. Meg volt bennem az az érzés, hogy mellette közönyös minden, nélküle unnék mindent. És mindennél inkább féltem a gondolattól, hogy végkép elveszthetném és mindig oda s oda jutottam, hogy elkerülni ezt: eltürök mindent.

Igy csalta ki belőlem azt, hogy nincs vágyam semmi, mint tudni biztosan, hogy szeret, nem zavarva mások által, egyedül lehetni véle, lábainál ülve; ez magában elég lesz nekem, hogy nyugodt és boldog legyek.

Ha nem hittem a szerelemnek azon nemében, vagy legalább beteges aberratiónak tartottam, melyet olyan igaztalanúl neveznek PLÁTÓ után, most belé jutottam a legkülönösebb módon. Emberből játékszer, báb lettem. Mint kis leány kedves babájával, olyan gyöngéden, olyan dédelegve bánt velem. De játékszer voltam.

Ha azelőtt vagy az énekes, vagy más, de mindig volt valaki: most mindig egyedűl voltunk. Ha lábainál ültem, ő kanalazta a narancsból a hütő levet, ő hozta égő ajkaimhoz. Simítgatta, vagy borzongatta hajamat; czirógatott engem, de én nem czirógathattam őt; megcsókolt néha, szenvedélytelenül, csöndesen; de én nem csókolhattam őt. Ha minden czélja az lett volna, megmutatni, hogy nincsen benne semmi érzéki, vagy legalább, hogy uralkodni tud érzékein feltétlenül, nem tehette volna jobban. És nem tehette volna jobban, ha fékteleníteni akarta volna érzékeimet, hogy megmutassa, hogy képes azokat fékentartani mégis, egy pillantásával, egy parancsszavával.

Magához vonzott és mégis távol tartott a legérthetetlenebb módon. És olyan hatálylyal tudta tenni mind a kettőt, hogy mint daemoni erők által elvesztém az önrendelkezési erőt, ide s tova huzhatott, és megállíthatott azon a ponton és abban a pillanatban és addig a meddig akarta. És ha ellenszegülés, vagy vád emelkedett bennem, a gondolat, hogy szerelme után szerelme nélkül semminek sem volna többé értéke reám nézve: elég volt, hogy magam verjem le.

Pedig e közben éreztem helyzetemnek már pusztán physikailag is kínos és gyötrelmes voltát. Sokszor jutott eszembe, hogy ha nem ember, hanem eb volnék, jobban érezném magamat lábainál. Sokszor voltam azon, hogy megirjam neki, hogy a mit velem csinál, az monumentális kaczérkodás, az egy szabadúlni nem tudó áldozatnak kergetése az őrültek házába. A félelem, hogy viszonyunk végkép megszakadhatna, hogy elveszne a remény is, visszatartott.

Sokszor látható elszomorodással sajnálkozott felettem, kért, hogy bocsássak meg neki, és biztatott, hogy fog jőni idő, melyben ha oly boldogtalanná tesz most, mint a minő ő maga: látni fogom, hogy nem lehet nő a világon, a ki úgy szerethessen, mint ő, olyan vágygyal, olyan hévvel, olyan odaadással. De minden kérdésemre az volt a válasz, hogy többet mondania nem lehet.

E közben mindig merészebb kisérletekkel folytatta sajátságos idomításomat, mert nem nevezhetem máskép azt a rendszert, mellyel uralmát fölöttem gyakorolta.

Igy későn este, mondván, hogy fáradt, bágyadt és gyönge, lefeküdt, de nem bocsájtott el, hanem ágyához ültetett, és gyönyörködött benne, hogyan küzködik tekintetemben vágy és lemondás. És mégis véremet féken tartotta akaratának erejével, képzelmemet tüzelte bizonyos naivitással, felsoroltatva magának, miben és mennyiben felelnek meg idomai az antik ideálnak, és midőn a nagy lábujjra kerültünk és meg találtam jegyezni, hogy ez a szobrokon a második ujjnál jóval rövidebb, de mostan a czipők korcsositó hatása alatt rendesen hosszabb: gyermekiesen örült, hogy ebben is hasonlít régi szoborhoz.

Hogy ha egyszerüen oda hat, hogy szakítás nélkül, a vonzalomnak és lemondásnak közös alapján fejlődjék egy nyúgodt viszony, a minő annyiszor követi a szenvedélyek hevét; ha nem vonz magához és nem izgat ép oly határozottan és hatályosan, mint a hogyan ugyanakkor távol tartott mégis: talán soha sem tudtam volna egyéniségének varázsa alól szabadúlni, vagy szabadúltam volna a lassú megúnás szokott utján.

De midőn végre láttam, hogy olyan állapotot akar állandósítani, mely tarthatatlan már azért is, mivel nincsen ember a világon, a ki akár szellemileg, akár physikailag el tudná viselni az egész idegrendszer ez állandó és nyugalom nélküli fellázítását: azt mondtam magamnak, hogy minden erőmmel komoly kisérletet kell tennem, hogy tudok-e tőle menekülni, komolyat, mint TANNHAUSER az ő VÉNUS-ával, érezvén a varázsban a kárhozatot.

De alig maradtam el tőle néhány napig, leküzdhetlenné tette visszavágyódásomat ujabb levelével:

Levelére visszatértem hozzá, de megmondtam neki elmaradásom okát, elmondtam az utóbbi viszony lehetetlenségét. És megölelve és csókokban fürösztve susogta ismét elhomályosodó szemmel és kihevülő arczczal, hogy nem tud nélkülem ellenni és megfeledkezik mindenről, és megtesz mindent, hogy el ne veszítsen.

A déli égalj bujaságával fakadt ki a tavasz, a szerelem hatalmas fakasztója; a dúsan zöldülő lídón voltunk naponként, órákig néztük a zúgó tenger hogy ostromolja folyton-folyvást, küldve hullámfalat hullámfal után, mint ezredet ezredre, a puha nyúgodt fövényt, és mint törik meg, lapúl el és apad vissza egyik a másik után. Künn ebédeltünk derüs zene mellett a boschetoban és csöndes holdvilágos gondolázással, el a szigetek néma zárdái és magas templomai közt, tértünk vissza a tündöklő vízi városba, nem a tündöklő város esti zajongásába: magányos, csöndes, hosszú, szerelmi éjszakára.

És mint a nyaktiló zuhan le, hogy kettémesse az életet, úgy jött ismét IRMÁ-nak egy levele:

Ha mint férfiút a legnagyobb mértékben folytonos izgalomban tartott IRMA magaviselete, talán mint intellectuális lényt nem kevésbé bántott az, hogy nem voltam képes e magaviselet kielégitő magyarázatát találni.

IRMA múltja jogossá tett minden gyanút. És nem egyszer furdalt e múlt és furdalt e gyanú.

Igaz, soha sem fürkésztem ez irányban. Nem tartottam magamhoz méltónak? Vagy féltem az eredménytől? Nem tudom, mert igyekeztem ilyen tépelődést magamtól távol tartani, és inkább arra kerestem okokat, hogy ilyen gyanúnak, ha alapja volna, ez még épen nem magyarázhatná magaviseletét.

Nem akartam jelentőséget tulajdonitani annak, hogy IRMA ismét s ismét szerelmet mutatott irántam és más iránt nem. Szerelem dolgában nem kell ügyes szinésznőnek lennie: a legegyügyübb nő is félrevezetheti a legélesebben látó férfiút is; láttam akárhányszor, hogy férjének jelenlétében milyen közönyös tud lenni a nő kedvese iránt, milyen szerelmes férjébe. Inkább kellett azt tekintenem, hogy mindazok közül, a kiket IRMÁNÁL vagy IRMÁVAL láttam, pedig némelyiket gyakran és sokáig láttam nála, egyiken sem tudtam észrevenni soha bizalmasabb viszony jelét; pedig a férfiak, mivel kevesebb okuk van a rejtegetésre, de kevesebb érzékük is van arra, hogy a szerelem rejtést igényel, és főkép mivel kevesebb tapintatuk, és mindenekfelett kevesebb türelmük van, ritkán tudják huzamosabban megállani, hogy el ne árulják magukat: ezenfelül, ha IRMA mást szeretett, nem volt oka ezt előlem titkolni és a mi viszonyunkat folytatni. Ha pedig szerelem nélkül volt másnak kötelékében, ez a másik még kevésbbé lett volna óvatos előttem, de IRMÁNAK kellett volna sokkal óvatosabbnak lennie szemben vele. Pedig bármilyen távol tartott magától, koronként, időről időre minden ismerőse előtt, sőt egészen idegenek szeme láttára is, szinte tüntetésszerüen árulta el viszonyunkat.

Másfelől, ha lett volna egy harmadik, ez alighanem beszéd tárgya lett volna. És beszéltek sokat egykori kalandjairól, de semmit sem a jelenről.

De nem marad e fenn még mindig a lehetőség, hogy valaki több szerelmi viszonyt tart fenn egyszerre és az egyiket titkolni akarja és tudja, a másikat nem?

Nem képzelhető-e ez épen ily erős ösztönökkel és kielégitetlen, tépett, bódulatra szomjazó lelkülettel biró nőnél, mint IRMA?

Nem-e a benső kielégitetlenség és disharmonia elnémitására számitott izgalmi játék az, a mit velem űz?

Vagy a szinpad hősnője tanulmányozza-e az emberi jellemet és szenvedélyeket és teszi ezért lázas kisérletek tárgyává kiszemeltjét - hideg vérrel?

Talán el akar érni valamit velem? Hatalmába akar ejteni, éreztetve velem, hogy nem tudok nélküle ellenni? Módra akar terelni, hogy biztositsam magamnak?

És vajjon, ha e perczben felül állana minden kételyen, hogy ez által ez izgalmas szerelem nyugodt birását magamnak biztosíthatnám, ha tudnám, hogy gyötrésemnek csak ez az oka, és hogy azután megszünnék a gyötrés és maradna szerelme: nem venném-e nőmnek?

Mennyire máskép végezném akkor életemet, mint a hogyan nagy álmaimmal, becsvágygyal tele, kezdtem! De gyötrelemnél egyebet mit arattam nagy álmaimmal? És mit köszönök a világnak, hogy tekintettel legyek reá?

És »nőmmel« megjelenve otthon, nyilvános utczán, nem kellene-e remegnem, hogy férfiúval találkozom, a ki hátam mögött kaczagni kezdene és apró történeteket részletezne barátainak, melyeknek ő a hőse és...

És vajjon, ha szerelme miatt férfiú félrelök becsvágyat, becsületet, családot, közéletet és hazát... mondhat-e fölötte itéletet az, a ki talán hasonló szerelmet nem ismert?

CLEOPATRA szerelme volt CAESAR-é és volt ANTONIUS-é. De egy volt-e a kettő? CAESAR napirendre tért fölötte egy éj után. ANTONIUS e szerelemben elfelejtett becsületet, nemzetet és uralmat a világ fölött. A mi CAESAR-nak jutott, azt el lehetett felejteni másnap reggel; a mi ANTONIUS-nak jutott, a fölött el lehetett felejteni a világuralmat. Csak a férfiakban van-e a különbség? És nincs-e meg a szerelemben is, melyet élveztek?

Római imperator! Népek imádottja! Csaták istene! Birodalmak hóditója! Itélhet e fölötted az, a ki nem ismerte CLEOPATRA szerelmét úgy, mint te? CAESAR-nak odaadta magát. Téged szeretett. Ki tudja, mi lett volna CAESAR-ból, ha úgy szerette volna, mint téged, ha lehetne úgy szeretni hideg számitót, mint a hogyan szeretni lehet MARC ANTONIUST, a ki szerelmét egy világgal fizeti, és évezredekre szólló hírnevet dob oda ráadásúl.

Férfiak, bámuljátok CAESAR-t! Az asszonyok ANTONIUS-t fogják szeretni. És a kérdés csak az, vajjon a férfiakat és bámulatukat, vagy az asszonyokat és szerelmüket becsüljük-e többre? Mert különben a dolog egyre megy, és JULIUS CAESAR-t ép úgy római aczél öli meg, mint ANTONIUS-t, és mindenesetre több köszönet van a nők szerelmében, mint a férfiak bámulatában.

Csodálatos, hogy az első napok után nyugodtabb lettem. Minél többet forgattam magamban IRMA magaviseletét, annál inkább szilárdúlt bennem a meggyőződés, hogy nem fog sok idő beletelni, és ő közelít megint, ha passiv maradok magam. És igy bármit tervezgettem feltüzelt képzelettel, elmaradt mind, hogy helyet adjon a puszta passivitásnak, melytől napról-napra inkább vártam a biztos eredményt. Magyarázni nem tudtam magamnak IRMÁ-t, de kiszámitani tudtam. Érteni nem értettem, de ismerni ismertem. Mert absolut passivitásom csakugyan elegendő volt arra, hogy már egy hét múlva ujra kezdje a játékot, melyben most a vonzáson volt a sor.

Látva tartózkodásom sikerét, nem mentem sem IRMÁ-hoz, sem a GENOVESI-féle apró gőzöshöz, melyet elkényeztetve a Margit-szigeti gyors közlekedés által, nehézkessége, lassúsága miatt úgy is utáltam. BEPPO-val mentem a LIDÓ-ra és a hosszú sétányon át FAVORITA kertjébe, hol a tavasszal együtt megkezdődtek az esti hangversenyek is.

Strauss-keringőnek hangjai fogadtak messziről; bizonyos fölény érzete, mely számitásom sikeréből folyt, a tarkán kivilágított bokrok, a chiosk tele fénnyel, zenével, derülten társalgó és lakomázó emberekkel és STRAUSS-nak régi reminiscentiákat keltő ütemei elfújtak belőlem minden sentimentalitást, bizonyos léha hangulatot ébresztettek bennem, és akaratom még hidegebb vérűvé tett, mint a minő talán voltam.

IRMA fehér köntösben volt és igy könnyü volt azonnal észrevennem, ha nem is tudtam volna e nélkül is azonnal kiérezni a szerelmesnek ösztönével. Mindamellett épen nem siettem hozzájutni; minden ismerőssel szóba álltam, kivált nőkkel, némelyiknek asztalánál le is ültem és semmi sem lehetett természetesebb, mint a hogyan magának a tömegnek lassan váltakozó hullámzása által IRMA asztalához jutottam, a hol olyan nyúgodt barátsággal, mintha köztünk semmi sem történt volna, üdvözöltem őt és társaságát.

Z-né volt, énekesnő mint IRMA, az őgyelgő tenorista és egy fiatal ur, a ki igen sokat tartott a színi körökben tett hódításaira; ez utóbbi nyilván nem tartozott a társasághoz, hanem csak mint vendég jött oda IRMÁ-nak udvarolni.

IRMA, a kit eddig is folyton megfigyeltem és a kin belépésemtől fogva igen meglátszott az ideges nyugtalanság, ha addig is csak szórakozottan ügyelt udvarlására, most már épen nem figyelt reá. A hóditó, miután a társalgás vezetésére tett több kisérlete meghiusúlt, heroicus fogáshoz folyamodott és sétát inditványozott. IRMA jónak találta az eszmét és felkelt. Az eszme szellemi tulajdonosa édes redőkbe szedett ábrázattal ugrott fel, de mielőtt ő tehette volna, karomat nyújtottam IRMÁ-nak, aki azt úgy fogadta el, mint a mi magában értető. Mentünk. Utánunk a másik pár. A hóditó megkövülve, talán ma is ott állana, ha nem ment volna más hóditás után.

A kis győzelemnek és a langyos éjnek, valamint IRMA csevegésének befolyása alatt mindinkább elenyészett minden bántalmamnak utóíze. Órákig sétáltunk; messze utánunk a másik pár. Reggel-fele haza vittem őket gondolámon. IRMA phantastikus és pajzán volt a szilajságig. A ST. GIORGE-MAGIORE sziget-temploma előtt meg kellett állnunk. IRMA felment a templom lépcsőzetén és onnan nézte a holdvilágban úszó szigeteket és a várost, mig nekünk a gondolában kellett maradnunk. Ő maga az egész képben a legmegkapóbb látvány volt; plastikus alakja hosszú fehér köntösében, a néma templom magas lépcsőin szoborként állott.

Még IRMÁ-nál theáztunk mind a négyen. Aztán haza kisértük Z-nét. Már világos reggel visszamentünk IRMÁ-hoz, miután az őgyelgő tenorista már elébb ajánlotta magát.

Hazamenet IRMA különböző arczképeiből egy egész csomót vittem magammal, mintegy a kibékülés zálogáúl.

Ime két levél ez időből, mely a legjobban tükrözi hangulatunkat, de kivált az IRMÁÉT.

Mintegy öt nappal utóbb lehetett, hogy ismét késő éjjelig voltam IRMÁ-nál. Elfelejtve a múltnak minden kínja. Kényeztetett a hogyan csak tudta. Más napra meg kellett igérnem, hogy ismét eljövök.

Nem volt otthon. Hiába kerestem mindenütt, a hol találhatni véltem. Egész estémet kelletlenül töltöttem.

Első szavaira megzsibbadva, gépiesen, a hidegnek olyan érzésével, mint ha ereimből kiveszne a vér, olvastam végig e levelet. És midőn elvégeztem, ismét s ismét elejétől végig betüztem. Azon vettem magamat észre, hogy tisztán a gravitatió physikai törvényénél fogva, mintegy tehetetlen tömeg ülök székemen, tehetetlen annyira, hogy a levél kihullott kezemből. Ennek zöreje riasztott fel; minden akaraterőm megfeszítésére volt szükségem, hogy megtaláljam a gondolkodás képességét. Első dolgom volt magamra csukni az ajtót. Nem tudtam volna elviselni élő lény tekintetét. A mint bennem megállott az élet, élettelen néma csend volt első, legfőbb szükségem.

Azután újra azt a levelet olvastam. Nem minden szavát, nem minden betüjét: minden betüjének minden vonását, a papirnak minden apró foltját elmémbe véstem. És aztán gondolkodni kezdtem.

Hogy ha legalább olyan leplezetlenül frivol nem lett volna. Úgy szóllít meg, »tisztelt uram!« mintha üzleti levelet irna. Nem tudott találni semmi mást. »Végre is a vége csak az, hogy vége.« Milyen kelletlen, milyen unott lehetett egy viszony, melyet igy végzünk. Milyen kicsinylett a viszony és az, a kinek mondják! De hát mire volt engem szerelemmel áltatnia!

Érdekével ellenkezik! De hát fel kellett e érdekének áldoznia halálig sértett önérzetemet, érdeke parancsolta-e, hogy ennyire nevetségessé tegyen önmagam előtt, daemoni gúnnyal fitogtatva, hogy milyen közönséges - nem, ez nem közönséges, - rendkivüli semmi az, miről ábrándoztam, a miért rajongtam, a mit imádtam, a miért megfeledkeztem mindenről, a miért azon a ponton voltam, hogy félre lökjek mindent: ez a szerelem, mely az élet sivárságából a mámor bódulatába ragadt, hogy hallatlan önámitáson és gyötrelmeken át visszalökjön abba a pokolba, melynek neve élet életkedv és életczél nélkül, kifacsarva belőlem reménynek, hitnek, életviselési erőnek végső maradékait, hogy legyek semmirevaló, elhasznált, félrelökött nyomorúlt.

Hát hülye voltam: hinni, hogy számomra lehet öröm és álmodni boldogságról; keresni még egyszer életokot, én, a ki három évtizedet éltem csak azért, hogy lássam, hogy nem vagyok életre való.

»Nem tartozunk egymásnak felvilágosítással.« Nem, oh nem tartozunk. Nem tartozol semmivel sem. Megízleltetéd velem a boldogságot, életemben először meg, és visszalöktél, a honnan felszedtél, hogy legyek nyomorúltabb, mint valaha. Tartozni nem tartozol semmivel sem. Mulattál. És a vége az, hogy vége van. Miért ne mulattál volna, ha megtehetted, és miért tennéd tovább, ha ráuntál. De hogy »szívesen el is engedem« a felvilágositást, azt ne hidd. Ha valamim volna, a mi nekem érne valamit: odaadnám érte mind. De hiszen nincs.

Köszönöm, hogy megköszönöd »a nehány kellemes órát.« Oh, hogy neki nem volt az egész egyéb semmi, mint »nehány kellemes óra.« Egyéb semmi.

»És igen kedvesen fog rám emlékezni.« Nos hát lehet többet kivánni? Nem volna-e nekem is legokosabb ugyanezt tenni?

És milyen jó szívű! Aggódik, hogy talán vétett ellenem! Talán! És jó szemeim mentsék ki.

»Minden jó velünk!« Mi van jó? Agyrém. Nem is fogalom, csak szó. Annak is hiábavaló.

»Nos - Adieu!« Lehetett-e volna bucsút geniálisabban kigondolni ilyen mulatság után? Hogyan illik hozzá. Milyen semmitmondó.

Elolvastam egymásután sorra. És végül a végsőt. Milyen jó collectió. Hogy belé nem őrültem!

Hanem elküldöm neki leveleit, kezdve a legszerelmesebbtől egész az utolsóig.

De nem egyszerre. El sem olvasná és másnap nem gondolna velök többé, ha csak nem azért, hogy örüljön, hogy visszakapta.

Hanem egyenként. Mához épen egy hétre az elsőt, addig semmit. Azután minden héten egyet. Akkor elolvashatja mindeniket és összehasonlíthatja mindeniket az utolsóval. Eleibe hozom szerelmünket eleitől végig, hetenként egy darabot.

Emlékezzék vissza a mámor óráira, minden szavára, minden csókra, minden szeszélyére.

De hogy megváljak ettől a drága gyüjteménytől, azt nem lehet várni. És nem is az eredetieket küldöm. Azokhoz nincs joga. Hanem minden héten ráforditok egy napot, hogy egy-egy levelét lemásoljam vonásról vonásra mint a hamisitó, hogy megdöbbenjen saját irásától, mely mégis az enyém. Egy pontot, egy foltot nem fogok elfelejteni, ott lesz minden a maga helyén, szakasztott olyan, mint az eredeti. Megkapja hetenként ugyanazon a napon. Ha elutazik, ott a hol van. Énekesnő nem bújhat el; és vissza nem utasit egyet sem, mert félne, hogy másnak a kezébe jut. Igy ha a collectiónak vége van, újra is lehet kezdeni. És nyerek annyit, hogy legalább minden héten lesz egy napom, a melyiken tudom, hogy miért vagyok a világon.

Őrültségnek fog ez látszani? Szemrehányásnak? Szerelemnek? Gúnynak? Mit tudom én! De ő sem fogja tudni, és nem volna nő, ha nem kínozná az, hogy nem tudja.

Az egész napnak folytán eszembe sem jutott kimenni. A levelen kivül úgy megfeledkeztem mindenről, a mi van, hogy nem volt semmi, a mi eszembe juttassa, hogy oda künn is létezik világ. De a homálynak beálltával az elhagyatottság borzalma és egyuttal olyan valami kergető érzés szállt meg, mintha czéltalanúl és reménytelenül bár, bolyongnom kellene annak nyomában, a miről éreztem, hogy elérhetlenül veszve van.

A szélesebb utczák - vajmi keskenyek ezek is - tömve voltak tolongó emberárral; a szűk sikátorokat, a félreeső városrészeket bolyongtam be, mig vérem lázas lüktetése ébresztett fel és figyelmeztetett, hogy az IRMA lakásához vezető corte bejáratán állok. Mint bűnös lapultam a falhoz és siettem észrevehetetlenül tova a legmélyebb árnyban, tele remegéssel arra a gondolatra, hogy ellenséges véletlen IRMÁ-t hozhatná utamba. Inkább szerettem volna, hogy elnyeljen a föld, semhogy vele itt találkozzam.

A RIVÁ-n voltam. Késő lehetett. Nagy időközökben vetődött elő egy-egy emberi alak. Csöndes volt a laguna. Viz és ég mélyen kék. Derengő homályban emelkedtek ki templomok és paloták. Álmosan pihentek hosszu sorokra kikötve a fekete gondolák. Kisérteti némaságban a nagy hajók óriás testei; csak itt-ott pislogott rajtuk egy-egy lámpa. Csak néha-néha hallatszott át róluk egy-egy rövidre szakított emberi hang. A világ ki volt halva. Hogyan tudja ez a VELENCZE örökké azt tükrözni, a mi lelkületünkben van?

Kiholt világban egyedül lenni: ez az érzés szállott meg. Egész idegrendszerem összerezzent, midőn gyors léptek közeledtek a piazettáról. Egy nő volt, férfi kisérővel. Ijedve álltam egy oszlop árnyába; vérem keringését állitotta meg az a nem tudom honnan, miért eredt gondolat, hogy IRMA. Homályon és távolságon keresztül hatolni erőlködtem nézésemmel. Láttam őket gondolába szállni és annak sátrában eltünni. Majd kinéztem szemeimet, hogy az ablak kis nyilásán betekinthessek és nem láttam semmit sem, mint hogy a gondola lassan tova indúlt. Mindinkább közeledett egy nagy hajóhoz. Oldalához feküdt. Két árny felhaladt a lebocsájtott lépcsőn. A fedélzeten egy mécses bukkant fel. Minden csöndes, mozdulatlan. Aztán a hajó belsejében a kerek ablaknyilások egy során át fel-feltünt tovahaladásában a mécses. Néztem, néztem, és semmi egyebet nem láttam, és mégis úgy láttam IRMÁ-t a hajón idegen emberrel - és a kínos képzeletek változata gyötrött - és későn, későn haza kerűltem, fáradtan, kimerűlten, csaknem összeesve, ágyamra dobtam magamat és nem tudtam aludni majd hidegtől, majd melegtől, és midőn végre elszenderedtem, álmomban is éreztem, hogyan szorítom össze csikorgó fogamat. Már korán reggel ébren voltam, és nem tudtam többé álmot találni.

Másnap nem nyugodtam addig, míg ki nem tudtam, hogy ki ment a hajóra. A kormányos volt feleségével.

Napokon át kinoztam BEPPO-t, küldve őt IRMA után lesbe. Magam csak éjjel jártam ki. Visszatértét félelemmel vártam, gyötrődve, hogy mi hirt fog hozni. És mindig boszankodtam ügyetlenségén, ha avval tért vissza, hogy vagy egyátalán semmit sem észlelt, vagy csak olyant, amiben semmi sem volt képzelmeimet igazoló. Ritkán járt ki, egyedül, vagy a színházba, vagy csak sétára, melyről ismét hazatért; hozzá nem ment senki.

Egyszer azt a hírt hozta, hogy IRMA elutazik. Az ujságban olvasta. Csakugyan az idénynek és az operai előadásoknak már régen vége volt. A művészek már mind elszéledtek más szinházakhoz. Jövő vasárnapra írták a velenczei lapok IRMA elutazását LUCCÁ-ba. Szombaton egy csomagot kaptam. IRMÁ-nál maradt egyik könyvem volt. Hogyan forgattam keresztül-kasúl csomagolást és könyvet egy betű, egy jel, annak egy nyoma után, hogy nála volt. Semmi. De annyit tudtam, hogy másnap utazik.

Most láttam csak, hogy eddig VELENCZE nem volt kihalva. Most éreztem csak igazán üresnek. Most már nappal is kijártam, de minden czél, minden terv nélkül. Napról-napra nyomorékabbnak éreztem magamat. Nem tudtam kiállani a napnak hevét. Olyankor, ha a sirocconak alig észre vehető áramlata tette nyirkossá a köveket, és a sikkasztó nedves melegben elalélt egész idegrendszerem, sem járás-kelésben, sem pihenésben nem tudtam helyemet találni. Néha megdöbbentem arra az érzésre, mintha a szilárd kövezeten csupa szalmazsupban járnék. Vagy magasabban, vagy mélyebben volt a talaj, mint a hova lábamat raktam. Majd beleütődtem, majd belesülyedtem. Meg kellett állanom, hogy ne kezdjen velem forogni a világ. Reggelen- és esténként elébb egyszer-egyszer, majd olyan rendesen, hogy már félig vártam, hallottam megkülönbözhetetlen zúgást, mint távoli harangét és fejem szédült.

Először lélekzettem szabadon, midőn a svajczy határ óriás bástyáiról tekintettem vissza a lombard sikság violaszin ködének fátyolán keresztül messze átfehérlő sürü-apró városokra és campanillekre.

Milyen éltető volt a magas bérczszoros hűs levegője! Mint éreztem tágúlni bágyadt szemeimet a havasok fehér lapjainak látására!

A Wengern-Alp havasi háza volt az első hely, a hol maradásomat tudtam találni.

Minél inkább fordúltam el embertől és világtól, annyival inkább tudtam belemélyedni a természetbe. De e zordon magány fenségéig nem tudtam nyugalmat találni a természetben sem. Emberek és emberi intézmények riasztottak el mindenünnen - tovább, tovább és bántották ingerlékeny idegzetemet mindenütt, a meddig póstakocsi, gőzhajó, vasút volt. Egy-egy kirándulásban a jegesre éreztem visszatérni erőmet. Mi az a gyönyör, melyet az egész szervezetet igénybe vevő ily merész fáradozásban érzünk? Csupán a természetben való gyönyör? Nem: a gyönyör önmagunkban, abban, hogy küzködve nehézségen győzünk, hogy erőnk kifejlesztésével együtt fejlődik önbizalom, önérzet, önbecsülés. VELENCZE síma márvány-koczkáján tétovázott léptem, fejem szédült; a jegesek azúr-kék szakadásain bizton haladtam keresztűl, és nyugodt szemmel tekintettem a mélyen alant zöldelő vízbe. Pedig itten egy megcsuszamlás halál. De nem haláltól szédültem, hanem élettől.

Hanem visszatérve ily kirándulásról is a népes vendéglőbe, a természet ledér udvarlóinak rajába, bántalommá vált ismét minden pillanatom.

A magányos havasi ház a korai idényben még nem volt a vándor-csoportok tanyája. Egyszer-egyszer jelent meg valami egyszerü ember, és ment tovább a túlsó völgybe rövid pihenés után. Ugyszólván magam voltam a háznéppel és csöndes éjjeleken át még inkább magam a JUNGFRAU óriás hótömegeivel. Napokig mentem, mindég előttem e hótömegek, míg ide jutottam. Most közvetlen előttem emelkedtek, fenséges mozdulatlanságban, nyoma nélkül a nyugalmat háboritó életnek. És törpe völgynek tetszett volna alattuk a havasi ház magaslata, ha nem tanuskodott volna messze szabad kilátás, csöndes szikla-omladékok némasága, és az ezeknek sárga tömegeiből emelkedő sötét vihar-fenyő, hogy fölötte vagyunk az emberi lakhelyek nyomorának.

Ablakomból úgy tetszett, mintha csak puska lövésnyire kellene áthaladnom a sziklamezőkön, hogy kezemmel foghassam az óriás gúla tiszta havát. Itten béke van! Ez ezred éves, megközelíthetlen, zavarhatatlan tiszta tömeg mellett eltörpűlnek lázas szenvedélyeink, hiú vágyaink múló czéljai! Miért e lázak, miért e vágyak kínjai? Ezek a tömegek, mintha nem múlt volna el egy pillanat, állani fognak változatlanúl azon módon, mint ma, midőn lázainknak, vágyainknak, önmagunknak nem lesz nyoma semmi többé, sehol a világon - nem lesz meg még a puszta emlék sem.

Miért hogy hajhászva kétes gyönyört, fosztjuk meg önmagunkat örökké a létnek egyetlen tiszta gyönyörétől: a nyugalomtól?

Miért akarással háborítani a létnek békéjét? Megértettelek természet: boldogság csak a békében, béke csak a lemondásban van.

Ismét ama napjára fordúlt a hét, a melyen leveleinek egy-egy mását küldtem el IRMÁ-nak. Nem mulasztottam el most sem.

De minden keserüség nélkül, csöndes bánattal, fájó szánalommal másoltam egyikét ama leveleinek, melyekben egy kielégíthetlen természet kínja zokog. Némber! Mennyi van benned boldogságra és boldogításra való! De vágynak olthatatlan szomjában, telhetetlenség és csömör kínjai között hánykódva, boldogságod csak a mámor pillanata és keserű, panaszos, sivár boldogtalanság a mi előtte, a mi utána van. Boldogtalan! mindent megbocsájt, a ki mindent ért. Ez olthatatlan szomj nélkül nem volnál az a dús természet, a ki vagy.

Fájó szánalommal gondoltam IRMÁ-ra, kopár meredélyek partján ballagva. A környezet rideg fensége édes mosolyra engedett egy szakadásnak megközelíthetlen ölében: sürü mezőben virított a havasi rózsa. Úgy vágytam utána; meg kellett kapnom, ha soha vissza sem térnék. Megkaptam. Vissza is tértem egy marékkal tele. És újra vágyam volt: elküldeni a levéllel együtt, béke, bocsánat, enyhülés jeléül. De mi érkeznék hozzá? Egy csomó száraz gally. Nem a mi életünk forró lüktetésébe való e virág. Ledobtam a mélységbe. Hadd örvendjen hűs nyugalmának haláláig. Neki lehet. Nekünk nem, - csak a halál után.

Leveleim elfogytak. Sorra elküldtem mind. Ekkor volt, hogy történetből kezembe került egy hirlap, melyben IRMA nevén akadt meg szemem. Azt írta, hogy a FENICE nyári idényt nyitott meg, melynek előadásaiban IRMA fog énekelni. Ha eddig legalább egy-egy levelet küldhettem IRMÁ-hoz hetenként, mostan, midőn ezekből kifogytam és érzületemmel ellenkezett, hogy a játékot újra kezdjem, egy ujabb elszakadásnak ürességét éreztem, mely még türhetlenebbé vált, midőn a lapnak híre felelevenitette a régi emlékeket. Nem gondolkodást, még kevésbé tervet, csak ösztönt követtem, midőn visszatértem VELENCZÉ-be. Igaz, nem ellentétes érzelmek, nem küzdelem nélkül tettem. Hitegetnem kellett magamat, hogy nem gyöngeség, a mi oda húz. Végre is, mondám, mindenkinek van joga VELENCZÉ-ben lenni, és ha én oda megyek, abból nem következik egyéb semmi, mint hogy ott vagyok, mint száz és ezer más.

Daczára annak, hogy az utóbbi években a lidói tengeri fürdővel együtt divatba jött második velenczei idényt tartani a nyár derekán, midőn a tikkasztó hőségben a velenczei uraságok azt hitetik el magukkal, hogy hüvösebben vannak a vizből kiemelkedő márvány palotáikban, mint a campagnának tavasszal felkeresett nyári lakaiban, az idegenek pedig, - igaz, hogy jó részt csak olaszországiak - a LIDÓ hullámverését veszik ürügyül: daczára ennek, nem VELENCZE iránti első szerelmem világitásában tünt fel előttem ezuttal a lagunák városa. A havasok friss levegője után mindjárt az első belépésben valami fullasztó volt, és kivéve tán a PAPADOPOLI grófok tündéries kerti estélyeit, a nyári idény e culmináló ünnepélyeit, csak lankasztóan hatott reám minden a nyári VELENCZÉ-ben. A LIDÓ hullámainak ringató játéka, mely időközről-időközre mint tollat felkapja az embert, hogy ép oly gyorsan tova haladván a partra törő hullámfal, ismét letegye, ruganyosságot csalt a tagokba; a parti puha meleg fövényben heverés, mely alatt a szervezetnek belsejéig hatolhattak a tenger vizét leszárító napsugarak, sajátos, rejtelmes kéjjel töltöttek el, melybe mélán vegyült az elveszett kedvesnek emlékezete: de e csalfa ruganyosság, e bágyasztó kéjelgés után annyival inkább nyert erőt a visszahatás, és hosszú órák, félnapok teltek bele amaz önfeledt semmittevésbe, mely nem élet, hanem csak vegetátió, és melyben az elmét is mozdulatlanság lepi meg, midőn a szemet önkéntelenűl le bilincseli a fénylő tenger távol láthatárán mozdulatlanoknak tetsző, de az optikai csalódás által a tenger szine fölé a légkörbe emelt vitorlások meseszerü tüneménye.

Ez volt főfoglalkozásom. Napról-napra halasztottam a FENICÉ-t, a hűvös templomokat és galeriákat nem mertem látogatni, mert IRMÁ-val féltem találkozni. És ha a piaczon, vagy épen a szük utczákon távolról feltünt valamely szürke-fakó szinekbe öltözött női alak, ijedelemtől dobogott szívem, míg meg nem győződtem, hogy - nem IRMA.

Minden este öltözködtem, hogy a FENICÉ-be menjek. Mindannyiszor megakadtam Florián kávéházánál. Csak útközben veszek egy granatinát, mondám magamnak. Bevárom a ballet végét, mondám azután. Holnap megyek, mondám végre, és eltelt az est a piaczra messze kitolt szék-tömeg közt nyüzsgő hüsellők nézésében.

Utoljára is azt hiszem az az eszme vitt a színházba, hogy beülök egy szinpad melletti sarokpáholyba, arra az oldalára, a hova a csillár világítása nem hatolhat; mert az a két érzés vivódott bennem, hogy szeretném IRMÁT nézni, hosszan, zavartalan, úgy a mint csak szinpadra kiállitva lehet valakit nézni, de nem tudnám elviselni azt, hogy ő nézzen és talán nevessen engem.

Nem volt a színpadon, midőn beléptem. A leghátulsó, legsötétebb zúgban vontam meg magamat. Semmit sem láttam, semmit sem hallottam a folyó jelenetből: csak IRMA belépését vártam.

Minő fenség! Mennyi nemesség alakjában, tartásában, ábrázatában! Hogyan tudta viselni az antik fehér ruhát! Soha nem láttam élő lényt, mely mintha a görög szobrok sorából lépett volna ki, úgy mint ebben a jelmezben ő.

Honnan veszi ezt a nemességet, ha olyan, mint a minőnek magát utolsó levelében mutatta?

Midőn nagy áriájára intett a karmester és egy pillanatra néma csendbe merült az egész ház az a gondolat villant rajtam keresztül, hogy első hangjainál kiülök hirtelen egészen előre, a szinpad melletti szögletbe, a hol a legerősebb világítás esik reám, a hol, meg voltam győződve, tüstént látnia kell.

Egy pillanat alatt ott voltam. Soha gyorsabban nem követtem elhatározást. Nem tudom mi szállott meg, hogy azt kivántam, hogy a váratlan látástól zavarodjék meg, akadjon fel. Azt hiszem szerettem volna a botrányt. Szerencsére jobban tudott magán uralkodni, mint én. Meglátott azonnal. De csak egy pillanat volt, hogy rajtam függött csodálkozó szeme. Arczában egy vonás nem változott. Mégis mintha hangja vibrált volna. Mindenesetre máskép énekelte első tactusait, mint utólszor hallottam. Elhalóbb volt csengésük.

Nem mintha énekelné őket, mintha öntudatlanúl fakadnának kebeléből halkan, panaszosan. Csak a crescendoban látszott ébredezni, hogy majdan magával ragadja az egész házat szenvedélyének villanyos tüzével.

A ház tapsolt, tombolt, mintha először hallotta volna ezt az éneket. Zavar fokozta-e önkéntelenül a müvészi hatást? Avagy zavartalanúl tudott új hatásokra emelkedni? Ki tudná nekem megmondani.

Ha a szinpadon volt nem vettem le róla szememet. Ez jogom volt. Ezért fizettem. A szinfalak közt, bár jól oda láttam, ignoráltam. Nem volt többé jogom, tekintetét úgy mint egykor keresni. Mégis nem lehetett észre nem vennem, hogy egy lombos decoratió rejtekéből rajtam függ tekintete. Egyéb-e ez puszta természetes kiváncsiságnál? Szerettem volna olvasni szeméből; és mégis nem tudtam oda nézni. Hanem fogtam magamat és egyik páholyba látogattam, a hol női ismerőseim közül a legszebbek és legkaczérabbak egyike ült nagy legyezője mögött.

KÜLÖNÖS, hogy míg addig egyszer sem hozott IRMA útjába a véletlen, és mindig csak a remegésnél maradt, hogy ő az, aki ottan jő, alig hogy a szinházban meglátott, találkoztunk a téren is.

Egész testemen remegtem, midőn egyszerre magam előtt láttam. Csak midőn elhaladt vettem észre, hogy nem köszöntöttem. Nem tudtam hogyan fogja venni, de gyötrött a gondolat, hogy szándékos, boszuló sértésnek veheti. Bármit tett velem, sérteni nem lett volna szabad, mert nő volt.

Midőn ismét láttam a szinházban, a hova most már nap nap mellett eljártam, nem tudtam megállani, hogy tekintetét ne keressem a színfalak közt is. És panaszos, szomorú tekintete lebilincselte nézésemet.

Mit akar még tőlem? Tehát ahoz a fordulathoz jutunk, hogy ő neki van panasza, szemrehányása és én vagyok a bántó?

Ekkor kaptam megint levelet anyámtól, a hol annyiszor ismételt sürgetéseit ismételte, hogy térjek haza.

Úgy látszék, hallott valamit IRMÁRÓL. A félénk anyai sziv czélzását véltem leveléből kiolvashatni.

Nem tudtam elég elfogulatlan lenni, hogy belássam, hogy a válságok, melyeken átmentem, igazolták az anyai félelmet. Elkedvetlenedtem, hogy gyermeknek tekint, akit igazgatni kell. Éreztettem ezt válaszomban is, melyben megirtam, hogy még ne várjon.

Oh bár siettem volna hozzá, - az anyai szívhez, melyben egyedül van rendíthetetlen, soha nem változó tiszta szeretet.

De mintha daemoni erő bilincselt volna le, nem tudtam elhagyni VELENCÉ-t. És mégis menekűlni akartam tőle. Hosszú, magányos kirándulásokat tettem BEPPO-val, majd a virágos BRENTÁ-ra, majd a világtól elmaradt CHIOGGIÁ-ba, de legszívesebben a tengerbe és posványba elsülyedt régi TORCELLO-ba, a hol egy-egy oszlopon, egy-egy bolthajtáson kivül csak az ősrégi templom áll még, végmaradványa egy elmerült, egykor VELENCZÉ-nél nem kevésbé fényes, büszke második laguna-városnak.

Egyik reggel ébredve, levelet kaptam, melynek feliratát megtekintve, azt hittem, hogy még álmodom.

De a levél kezemben volt. IRMA levele. Egy perczig nem tudtam volna vonásait félreismerni.

Első impulsusom az volt, hogy hozzá rohanok. De viszonyunk egész lefolyása tolúlt nyomban elém, és visszaborzadtam a gondolattól, hogy ily viszonyt újra kezdjek. Ha IRMA sértett, kaptam elégtételt, többet, mint képzelhetém. Ha szerencsétlenné tett, nem tette szerencsétlenné magát is? Keserüség nem marad bennem semmi és éreztem egyuttal, hogy szeretni nem szüntem meg soha. Mit tegyek, midőn tán rajtam áll, hogy visszaadjam mindkettőnknek a boldogságot? De nem-e vakmerő ábránd, boldogságról álmodozni? Nem-e régiebbeknek csupán újabb, bővített kiadása e levél, és mi biztosit az ellen, hogy ismét csak oda vezet, a hová a többi?

Tisztán kell látnom. Biztosítva csak úgy lehetek, ha szivének rekeszeibe látok. Ha rejtélyét önmaga megadja előttem. E rejtélyével együtt elfogja veszíteni dämonságát. Nő lesz, nem sphynx többé. Egy lehetőség van: ha mindennél erősebb benne szerelme, ha meg tudom hajlítani magam előtt, akkor szabad mernem. És miből láthatnám ezt inkább, mintha arra kényszeritem, hogy magyarázatát adja annak, a mit velem tett?

Ez a vallomás keservesen nehéz lesz. De ha képes reá, akkor az enyém. E nélkül legfelebb én volnék az övé, és erre többé nem bír rá!

De éreztem, hogy erre alkudoznom nem lehet; és igen közel fekvő módhoz folyamodtam. Utolsó levelét, melyben annyi cynismussal szakított velem, nem küldtem volt el a többi másolatok sorában. Válasz gyanánt elküldöm neki most. Vagy hallgat erre, vagy magyarázatát adja.

Nővel szemben hiába való dilemmát felállítani. A hol a férfi csak kettő közt való választást lát, a nő bizonyosan harmadik útat vesz.

IRMA levele minden számitásomat és minden elhatározásomat is halomra döntötte.

A nyúgodt erő, a méltóság mondhatnám, mellyel írva volt, kicsinyesnek, méltatlannak éreztette velem saját eljárásomat. A sorok közül panaszló szemrehányásai annál inkább hatottak, mivel önmagamat léptették fel önmagam ellen. Vádolnom kellett magamat, hogy épen azt tettem, a mit kerülni akartam: sértő, boszuló voltam. Úgy láttam egyszerre, hogy hozzám intézett feljajdulására hideg gúny volt az, a mivel feleltem. Ezt nem akartam. De ezenfelül szerencsétlensége meghatott, gyöngesége ellágyított, és szerelme, mely mindezek mellett oly mélyen és mégis a lemondás tartózkodásával, szinte megnemesűlt eszményiséggel nyilvánúlt: a szánalom vonzódását, az elkövetett hiba jóvátételének természetes ösztönét tetézte és élénkitette mindannak egyszerre ébredő emlékével, a mi a múltban édes vala.

Hiába forgattam elmémben, miért, hogyan gondolhatta erénynek azt a borzasztó levelet, mely előttem lázadásnak tetszett minden jobb érzés ellen. De hajlandó voltam elhinni és szinte ujjongással olvastam megtagadását, azt, hogy saját érzelmeinek ellenére írta.

Feltételeimet elfeledtem; tépelődéseimet félrelöktem. Elhalványúlt minden a szánalom, az általam elkövetett bántalom érzete, a jóvátétel vágya és az előtt a mámoros gondolat előtt, hogy még egyszer győzhet minden tekinteten a szerelem, melyet legyőzni mind a történtek után sem képes egyikünk sem.

Ha IRMA ezt a szerelmet nem akarná, miért akarja táplálni, éleszteni újra s újra viszontlátás által?

Ha képes volna magát igazolni, miért térjek annak útjából, a miben boldogságomat kerestem?

Hogy azután, a mit tett, fél hozzám közeledni, fél a visszautasitástól, nem-e természetes? És mégis, a mit mostan tesz, nem-e félénk közeledés?

Miért nem fejezi be levelét egyszerűen avval, hogy feleletet nem vár. Miért mondja, hogy nem vár feleletet levélben?

Nem gondol-e arra, hogy közvetlen találkozásban egy szó, egy pillanat eligazíthat mindent?

Igen. Csak közvetlen találkozás vethet véget e befejezetlenségnek, adhat bizonyosságot, dönthet úgy, vagy dönthet így, de dönthet. Egyéb semmi.

Nem szabad gyávának lennem. Bármi legyen az eredmény, nem szabad visszariadnom az alkalomtól, az egyetlen lehetőségtől, hogy találjak befejezést, teljeset, vagy folytatást, lehetségeset, de véget vessek ennek az elviselhetlen hánykódásnak.

Bármi legyen az eredmény, eredményt és bizonyosságot akarok. Megyek. Megyek nyúgodtan. Nem fogom panaszolni az én bántalmamat, nem fogom koldúlni, a mire benső kényszer nem inditja, de meg fogom hallgatni és fogok itélni. Erre jogom van nekem és joga van neki is. Lehet, hogy ez az utolsó lépés. De épen azért meg kell tennem.

IRMA lakásába lépve, megtudtam a cselédtől, hogy látogatója van. Átadtam neki kártyámat azzal az izenettel, hogy kéretem asszonyát, hogy fél óra múlva egyedül legyen.

A leány - uj volt és nem ismert - nagy szemeket meresztett reám ennek a sajátságos követelésnek hallatára. De akármit gondolt, látta biztos elszántságomon, hogy engedelmeskedni kell. Határozott és biztos parancsnak az emberek többnyire engedelmeskednek, ha nem is tudják miért. Tudja a parancsoló, gondolják.

A milyen kellemetlenül érintett eleinte, hogy IRMÁ-t nem lelem egyedül, most mégis örvendtem neki. Előre is tájékozást vártam abból, vajjon kérésemet teljesíti-e vagy sem.

A félóra eltelt ugyanazzal, a mivel eltelt az út: a sajátságos találkozás lefolyását festette ki képzelmem előre, tévelyegve a lehetőségeken, mámorosodva a lázas jeleneteken.

Midőn visszatértem, IRMA csakugyan egyedül volt. A leány nagy szolgálatkészséggel vezetett be. Szemei azt a gondolatot árulták el: »mindent értek.« Pedig semmit sem értett. De hamar láttam, hogy magam sem vagyok kedvezőbb helyzetben.

A komoly nyugalomban, mellyel fogadott, lehetett tán valami bánata a lemondásnak. De ez csak határozottabbá tette nyugalmát. Nyilt szeméből sugárzott gyöngéd jóindulat, de szenvedély melege nem; inkább volt benne talán valami szánalom; ez még inkább fokozta azt a zavart, mely azonnal véget vetett biztosságomnak, midőn IRMÁ-t a zavarnak árnyán is felül levőnek találtam.

Azt hittem, így viselheti magát nő beteg mellett, a kin sajnálkozik, a kit csillapítani akar, de a kinek kivánságait teljesitenie nem szabad.

Talán ha régi lakásán találtam volna, a régi környezetben, leltem volna egy szót a régi hangon.

De idegen helyt idegennek éreztem magamat. Midőn IRMA intésére az első szobából a belsőbe mentem, hiába jártattam szememet, hogy otthonosságot merítsek a régi, kedves, egyszerü butorokból és ékitésekből. Mindenütt uj, ismeretlen tárúlt elém, és mindenben ismeretlen szellem. Semmi rendetlen, semmi naiv többé a szobák berendezésében. Minden olyan csiszolt, olyan feszes, olyan igényteljes, a nagy szőnyegektől a nagy aczélmetszetekig.

Még egy szót sem váltottunk, midőn leültünk. És kalapomat sem tudtam letenni kezemből. Idegen voltam.

Ki tudná megmondani, hogy erejének minő megfeszitésével tudta fenntartani IRMA nyugalmát. Talán megdől e nyugalom, ha csak egy szó is képes ajkamon kitörni abból, a mi bennem dolgozott, panaszból, szerelemből. De egy árva szóra nem lettem volna képes olyanra, melyben erő van. Ismét fölényének egész hatása alatt voltam. Éreztem, hogy semmit sem érek el, még egy árva mentséget sem. Végre mégis beszélni kellett. Küzködtem legalább külső nyugalomért. Mintha megfojtott volna minden szó. Mintha nem lett volna levegőm, mintha nem lett volna hangom. Majd félhangon beszéltem, szakadozott mondatokban. Legalább okát akartam adni, hogy miért jöttem, és menteni magam, hogy miért válaszoltam levelére úgy, a hogy tettem.

- »Bocsásson meg, hogy eljöttem. Tudom, nem kellett volna. Nincs jogom. De magyarázattal tartozom magának és magamnak. Ugyanazért nem akartam uj levelezésbe bocsájtkozni, amiért nem voltam képes levelének kivánságát teljesiteni. Ezért feleltem úgy, a hogy tettem. Érthetőnek szántam, de nem sértőnek.«

Többet akartam mondani, de egy szóval nem voltam többre képes. IRMA csöndes, szomorú, de nyugodt, tiszta hangon felelt.

- »Azt gondoltam, talán szivesen megteszi értem és csak csekélység a mit kérek. Ha eddig ott volt, gondoltam megteheti, hogy eljőjjön ezután is.«

- »Igen, ott voltam, mert látni akartam. De látása szerencsétlenné tett újra s újra. S mivel mindennek vége van, és mivel hogy akkori levele után folytatása nem is lehet többé: bocsásson meg, ha nem akarom újra s újra feléleszteni azt, a mi nekem csak kín lehet, és ha feledni nem tudom, legalább kerülöm azt, a mi felfrissiti. Ha úgy kell lenni, hogy vége legyen, legyen vége egészen.«

Talán mivel kész voltam arra, hogy vége legyen egészen és talán mivel egyuttal felkelve, véget akartam vetni e kínos jelenetnek is: több nyugalommal mondtam utólsó szavaimat. De egyuttal éreztem, hogy a végső fordulat előtt állok. Szavaim akármilyen tartózkodók voltak, bennük volt az utolsó felhivás, hogy magát mentse, levelét magyarázza, ha akarja és tudja; hogy beismerje, hogy kivánsága fen nem tartható, vagy hogy nem áll tarthatatlanságának motivuma: az hogy mindennek vége van, és folytatása többé nem lehet.

Nem értett, vagy nem akart érteni? Azt hiszem, nem akart érteni. Felelete igéret volt, hogy semmivel sem lesz többé terhemre és köszönet, hogy még egyszer láthatott.

Evvel mindennek vége volt. »Én köszönöm, hogy megengedte,« - mondám és újra éreztem, hogy elszakadunk egymástól; és még egyszer meghajtva magamat - mint idegen - siettem ki az előszobán, a hol alig volt ideje utamból állani az ajtóban leskődő leánynak.

Hazamenet kábitó zene harsogott elém a MÁRK-térről. Vágytam valami kábitó után. Leültem a sürü tömeg közé, két oszlop mély árnyába, a hol inkább reméltem magamat egyedül érezhetni, mint szobám magányában, tele IRMA emlékével, IRMA arczképeivel, furdaló gondolataimmal.

De ezek a furdaló gondolatok itt sem hagytak el. Ismét annak a szerencsétlen teremtésnek éreztem magamat, a kinek olyan életet kell élnie, melyből megtagadtaték minden, a miért élni érdemes. E hangulatnak tompa apáthiájából folyton megujúlva vergődött fel a kérdés, hogy mi magyarázhatja meg IRMA ellentmondással megoldhatlanúl teljes viseletét?

Féltékeny voltam. És mindinkább beledolgoztam magamat a gyanúba, a vádakba; szinte kaczagni tudtam volna önmagamon, hogy mint éretlen gyermek szerencsétlen tudok lenni egy kaczér nő változó szeszélyei miatt.

Kezdtem magamat józanitani és vigasztalni. Vajjon, kérdeztem magamtól, nem ismerem-e eléggé a szinpadi világot, hogy komoly érzelmeket tudok lényeihez kötni? Bámúlni őket, gyönyörködni bennük, mig a szinpadon állanak, méltán lehet. De csak éretlen gyermek viheti át a szinpad benyomásait magánéletükre. És ha ezeket a benyomásokat mégis átvinné az ember magánéletükre, mit vihetne át józan elmével? Nem-e azt, hogy életük fele hazug öröm és álnok fájdalom közt telik? Hogy müvészetüknek kétes eredete és jelleme ámitás. Alakoskodás, hiúság reá üti bélyegét a legjobbakra is. A nézőtérről kell szemlélni mindent, a mi a szinpadhoz tartozik: közelről értéktelen hamis.

Igy józanitottam és vigasztaltam magam, és talán még szerencsétlenebbnek éreztem magam, mint annak előtte. Mert mi tehetett volna szerencsétlenebbé, mint épen a tudat, hogy az egyetlen, a miben még élni, hinni tudtam, értéktelen, hamis.

Mintha csak most kezdtek volna körülöttem társalogni, úgy ütötte meg fülemet élesen egyik szomszéd asztaltól IRMA szinpadi neve.

- »Hát te nem tudtad« - igy ragadta meg a szót az ott ülő fiatal emberek egyike - hogy SIGNORA MIRA a tábornoknak kedvese? Hiszen azt mindenki tudja! Látod ott jön G... conteval. Mindég el jön VELENCZÉ-be, ha itt van kedvese.

Fejembe tódúlt a vér. Első impulsusom az volt, hogy megrohanjam a szólót. De meg voltam kövülve párisi tábornokom gyors, hetyke lépéssel közeledő alakjának látásától. Mielőtt még magamhoz térhettem volna, eltünt ismét a folyton hullámzó tömegben. Mint egy látomány, olyan volt az egész. De a szomszédos asztaltársaság ott ült és valamennyie a távozott tábornok után bámészkodott.

Ismét azt akartam tenni, hogy feleletre vonjam a szólót. Mert mintha egy papirosfalat lyukgatott volna előttem keresztül, ugy véltem most egyszerre mindent látni, mindent érteni. Nem-e az ő társaságában láttam IRMÁ-t először? Nem beszélt-e róla bizalmasan, könnyedén? Nem jött-e rövid időközökben minduntalan VELENCZÉ-be, midőn IRMA itt volt, holott az ő üzletei alig vezették volna különben ide. És mégis IRMÁ-nál nem találtam soha! Miért? Mert bizonyára egyedül fogadta. Nem magyarázza-e ez, hogy néha oly óvatos volt, néha minden korlátot félre tett? Hogy majd vonzott, majd távol tartott? Igen, ez megmagyaráz mindent. Tehát olyan voltam, mint a férjek, a kik utolsók tudják meg, a miről mindenki beszél?

És mégis fel voltam zudúlva az ellen, a ki úgy beszélt erről a dologról, a mit mindenki tud, és a miről ezért beszélni is fölösleges. Igen, mert százszor is igaz az, hogy az ember tudhatja hogy vonzalmát méltatlanra vesztegette, tárgya értéktelenné, sőt gyülöltté válhatott, és mégis másoktól nem akarja ugyanazt hallani.

Szükségem volt minden józan eszemre, hogy nevetségessé ne tegyem magamat oly fellépés által, melyre hiába kerestem volna jogczímet.

Összeszedtem a képeket, melyeket mámoros órában kaptam tőle. Boritékba tettem, melyre ráirtam a tábornok nevét. És az egészet második boritékban visszaküldtem annak, a kitől kaptam.

És ismét a kétely vivódott bennem és halmozott el IRMA vádjainál keserűbb önváddal. Hiszen puszta szón alapúlt gyanúm, mely mit sem bizonyíthat. Csak annyi volt bizonyos, hogy ezután mindennek vége van.

Oly hangulatban, melyben azt hittem, hogy semmi sem maradt többé számomra, még önbecsülésem sem, tudtomra hozta, hogy van még valamim, mindeneknél drágább, anyám levele.

Valami érzetével a megszégyenültségnek, a félelemnek, de egyuttal a kimondhatatlan vonzalomnak törtem fel az olyan régóta nem érintett drága kezeknek levelét, és az első szó, melyet olvastam: »Daruvár« - az ősi romot varázsolta elém, mely mezőre és erdőre messze kitekint, alatta a csöndes lakházat, melyet játékaim zajával töltöttem be egykor, és melyben most egy csöndes asszony busúl utánam, egy szomorú asszony, a kinek elaggott szíve felujjongna, ha nála keresném, a mit hiába üldöztem a nagyvilágban: pihenést, nyugalmat, szeretetet. De megindulásom mélyebb s mélyebb lőn, a mint végigolvasám e levelet:

Szakadatlanúl utaztam éjjel-nappal, városról-városra, tartományról tartományra.

Nem vettem magamnak több időt az úti készületekre, mint a mennyi a legközelebbi vonatig kellett. A mi ügyem-dolgom még elintézendő volt, ráhagytam az öreg RANZORA. Megszerettük egymást olasz óráinkban, külföldi hosszas bolyongásomban ő volt az egyetlen ember, a kihez közelebbi és tartós viszonyba léptem. Kikisért a vasúthoz és meleg kézszoritással bucsúztunk. BEPPOT magammal vittem. Őt is megszerettem és szivesen maradt nálam. Elkényeztetett gondosságával és nem tudtam volna többé nélkülözni.

Nem váltakoztak utamban oly gyorsan a vidékek képei, mint egymást üző gondolataim.

Egy elfecsérelt életre gondoltam vissza, harmincz évre, melyben nem sikerűlt semmi. Melyben kapkodtam elérhetlen ködképek, kezeim közt szétfoszlók után; és ez esztelen vadászat alatt odahagytam az egyetlenegyet, a mi való és mégis drága, drága és mégis való volt: anyám édes tüzhelyét, a hol szerettek, a hol szeretni tudtam.

Soha nem kellett volna egyebet keresnem. Mert nincs, a mi a keresést megérdemelné.

Nem fogok többé keresni olyat, a mi meg nem érdemli az árt, mit érte fizetni kell. Máskép kell annak alkotva lenni, a ki boldogság mámorára, dicsőség küzdelmére teremve volna.

Nyugalmam a lemondás lesz, melegítve drága, maradó, változhatlan érzéstől, mely minden gondomat magába fogja foglalni. És mi bánthatna engem, legyen akármi és akárminő, ha nem törődöm többé egyéb semmivel, mint hogy jóvá tegyem, a mit vétettem azon az öreg asszonyon, a kinek én voltam minden fájdalma és minden öröme, a kinek nyájas ajkain mosolyt látni, a kinek végső perczeit boldogítani olyan jól fog esni!

Majd tünődve gondoltam IRMÁ-ra és ilyenkor örültem, hogy egyedül vagyok, mert úgy éreztem, mintha pirúlnom kellene mások előtt. Miért van az, hogy a női sziv vagy üres, vagy megoldhatlan rejtély! És e rejtéllyel szemben utóljára még azt sem tudtam meghatározni, melyikünknek kell egymásnak többet megbocsájtani?

Kielégíthetetlenek mi mind a ketten, ép úgy kellett egymáshoz vonzódnunk, mint a milyen lehetetlen volt, hogy egymásnak megmaradjunk. Ez volt a szükséges. Minden egyéb csupán esetleg volt.

És ismét s ismét annyira gondoltam az egyetlenre, a mi megmaradt és szívem rekeszei szorongtak a gondolattól, hogy mi lenne, ha ő sem maradna meg?...

Három napos utazás után, mely alatt csak azért szállottam ki az egyik vonatból, hogy beszálljak a másikba, közeledtem a szülőföldhöz.

A nagy, egyhangú, fakó égtől borított fakó síkság határán felvetődött az első dombos láncz és büszkén emelkedtek ki a távolból a kéklő bérczek, melyek alján apáimnak bölcsője és sírja állt.

Csak nehány óra még, és elértük a kis várost, mely félig már otthonnak tetszett, mert vasuti állomásunk volt, jóllehet csaknem egy napi járás volt még hozzá DARUVÁR.

Nem időztem többet, mint a mi szükséges volt, hogy a kora hajnali órában kocsit szerezzek. Nem beszéltem senkivel, siettem, nehogy valaki megvigye, vagy megizenje érkezésem hirét, minekelőtte megérkezném magam. Igazán gyermekesen tudtam örülni egész utamon annak, hogy mire édes anyám alig várhatott levelet, betoppanok magam, hogy ott maradjak nála, mindég, mindég!

Alig engedtem pihenő időt a bérelt lovaknak; annál végtelenebbnek tetszett az út, minél inkább közeledtem végéhez, minél inkább lőn ismerősebb-ismerősebb minden domb, minden forrás s minden fa.

Olyan közelnek tetszett már a DARUVÁR csonka tornya, úgy hívott, hívott s még olyan sokáig volt, olyan messze!

És végre mégis a falu alatt voltam és olyan kiváncsian keresve kerestem egy-egy ismerős alakot. Csodálkoztam és szinte boszankodtam, hogy daczára a kora délutáni órának, nincsen egy árva lélek sem a földeken; és aztán mégis örültem, hogy nincsen senki sem, a ki fellármázná a falut és házunkat.

A kocsit a kertek mögött állíttattam meg, itten szálltam le, és hogy ne lássa senki sem érkezésemet, hátulról kerültem a gazdasági épületek közt udvarunknak.

De e közül a sok régi ismerős közül nem szól egyik is. Bámészan tekintenek reám. És a mint közibük sietek, intve egy-egy régi jóembernek, némán, ijedve engednek helyet.

És az előttem oszló tömegből, mely néma volt, mint a temető, kihallatszik egy hang:

Leszegezve állottam. Éreztem mint húzódik össze koponyámon a bőr, mint tódúl fejemhez a vér, egy füstfelleget láttam, fülemben a harang és az ének összezúgott, és helyben a mint álltam, roskadtam össze.

BEPPO volt mellettem és öreg papunk. Csak az ő látására tértem a történtek teljes tudatára.

Napok teltek el, mig lábbadozni kezdtem. Hetek, mig hű szolgám és az öreg lelkész által támogatva, elvánszoroghattam a sírbolthoz.

Az egész idő alatt dolgozott bennem a gondolat, hogy még egyszer látnom kell arczát.

A sírírat szavai: - »Nyúgodjék békében« tartóztattak, hogy ne töressem fel a falat,... a koporsót.

Csak midőn innen visszatértem, volt bátorságom meghallgatni végső szenvedésének történetét. Végső szenvedése rövid volt. Hosszú volt az előtte való: egy egész élet.

Az egyszerü ember egyszerü szavai, melyekkel késő éjnek idején bucsúzott, megdöbbentettek.

Az egész idő alatt az üres vigasznak, hideg okoskodásnak egyetlenegy szavával nem bántotta fájdalmamat. És a mit mostan mondott, az sem betanúlt bölcseségnek, hanem önkéntelenül fakadt mély, benső meggyőződésnek hangzott.

Hogyan van az, hogy a mi annyiszor hallva, mindég csak szellemtelen közhelynek tetszett, kiejtve igaz hangon, a fogékonyság egy pillanatában, egészen új világot tud deríteni lelkületünkbe?

Mióta tőle hallottam, ez a három szó zsong fülemben: »az élet kötelesség.«

Életem minden gyötrelme mi volt egyéb, mint mértéktelen, ki nem elégithető, hiú önzés!

Nem-e magamra gondoltam minden vágyamban? Nem-e önzés volt dicsvágyam, nem-e önzés, midőn hajhásztam a boldogságot?

Elégedetlen voltam magammal és az egész világgal, mert mindég csak magamra és ki nem elégített vágyaimra gondoltam; és tétlenül fecséreltem el életemet, meddő panaszok közt, hogy önérzettel, becsülettel, meggyőződéssel kellene fizetnem, a mire vágyom. Mert minden vágyom önző volt, és megfeledkeztem arról, hogy van ok a tettre az önös eredményen, és a sikeren kivül is, mert a kit a tettre a kötelesség indít, annak nem kell sem önérzetet, sem becsületet, sem meggyőződést félrelökni, hogy elérje a czélt, mert czélja az, hogy kötelességét teljesitse.

És ha csalódnunk kell mindenben, és ha nem elégítheti ki vágyainkat semmi, és ha az önzés éhesebb lesz, minél többet nyert: lehet-e megnyugvást keresni egyébben, mint abban, a miben egyedül van megnyugvás, még akkor is ha az eredmény, a siker semmi: a teljesített kötelesség tudatában?

Én kikóstoltam az életet. És minden önös vágynak fenekén találtam keserüséget. Engem nem csábithat többé semmi. A mi eltántorithatna, nincs.

És ha fülembe zúg a nemtelenek és lelkiismeretlenek vásári zaja, nem fogok előle menekülni másodszor is. Hanem azt fogom magamnak mondani, hogy itten kötelességet kell teljesíteni. És azt fogom magamnak mondani, hogy minél kevesebben vannak, akik teljesítik, teljesíteni kell annyival inkább.

Anyám! A ki örömöd és bánatod, reményed és aggódásod volt: fiad azt akarja, hogy ha életedben nem, sírodon valósúljon reményed.