BŐRHARISNYA TÖRTÉNETEK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2023
ISBN 978-963-417-464-6 (online)
MEK-18948

A Vadölő.

ELSŐ FEJEZET.

Rajta! Kövessetek gyermekek! az amerikai őserdőbe megyünk, a Hudson folyó vidékére és vissza képzeljük magunkat egészen 1740-ig. Pompás nyári nap van; felhőtlenül emelkedik az azurkék menyboltozat a magas törzsü pálmák fölé, melyek ágaiban tarka kajdácsok vigan rikácsolnak, sürü virágcsomók bóditó illatot árasztanak. Dusan tenyésznek a folyondárok és a vastag gyökerekkel és ledölt fatörzsekkel egyesülve, áthatolhatlan sürüséget képeznek. Köröskörül a legnagyobb csend uralkodik.

De im, hallga! - recsegés, ropogás hallatszik az ágak között! Hé! Mi az? Hangok! Kiáltanak egymásnak valamit. Most kifelé igyekeznek a bokrok közül. Ördög és pokol - hiszen ez két erőteljes férfi alak.

- Itt pihenjünk egy kissé, Vadölő, itt pompás a hely, kiáltott kettőjük közül a nagyobbik, mig kényelmesen elnyujtózott a földön. Társa készséggel követte példáját. Most esznek és csevegnek. Mondd csak, Vadölő, szólt March Henrik kisérőjéhez, hol tettél szert különös nevedre?

- Mert mindig csak az erdők állatait ölöm meg és soha sem az embereket, felelt Vadölő jóságosan, mig jólelkü vonásai bizonyságát adták annak, hogy igazat beszélt.

- Bolond vagy! dörmögött Henrik, még sohasem szedted le egy rézbőrü skalpját?

- Különös vagy! Ezt hallaná csak Hutter Tom! Ő és én, mi ketten együtt már sok vig dolgot müveltünk!

- Hutternek, szólt Henrik gondolkozva, hm, hm, nagyon mozgalmas multja volt, fiatal korában nagyon sok hajót tett könnyebbé. Hires kalóz volt és most ide vonult félre. Judith leánya valóságos remek példány, karcsu, okos, szép és mindjárt kész volnék őt feleségül venni, csak attól félek, hogy kosarat kapok. Tom barátomnak van még egy leánya: a szegény Hetty, a ki hülye, beteges teremtés. Mig a barátok igy csevegtek egymással, buzgón neki láttak az evésnek, hogy mire már jól laktak, ismét tovább folytassák utjokat.

- Tyuhaja! kiáltott most Henrik, induljunk utnak! és ezzel az egyik fatörzsből kiemelt egy lélekvesztőt.

Néhány perczczel később mindketten felfelé haladnak a folyón. Szemeik előtt elragadóan szép földdarab terül el, melyet a nap csillogó, villogó sugarai öntenek el fényükkel és melyen a lélekemelő béke varázsa ömlik végig. Némán tekintenek maguk elé, meghatva a természetnek e fenkölt képe által.

- Ah, nézd csak! a vidra kastélyát! hangzék egyszerre Henrik ajkairól. Lásd, itt lakik Hutter Tom barátom. A vén ficzkó ugy látszik, nincs otthon, csolnakját, a bárkát, nem látom sehol. - Biztosan elvitorlázott délnek. Vadölő, jer, menjünk utána.

Vadölő beleegyezett és Henrik nem tévedett, mert délnek haladva találkoztak Hutter "bárkájá"-val, melybe mindjárt beleugrottak. Először is Judithot és Hettyt üdvözölték, kik a hajó előrészében voltak elfoglalva. Henrik bemutatta barátját, ki részvétteljesen fordult Hetty felé. Most előkerült a vén Hutter is. A legszivélyesebb módon üdvözölte Henriket, mig Vadölőt vizsga szemmel nézte. "Barátom, delawar vadász, ki nagy hasznunkra lehet," szólt Henrik.

- Nagyon jó, dörmögött Tom, majd lesz dolgotok mindkettőtöknek. Ma már rossz nyomra akadtam. Nézzetek ide, és ezzel egy elnyütt indiánus czipőre mutatott.

- Ez biztosan Chingachgook barátomé lesz, kiáltott Vadölő, vizsgálva a mokassint. De nem, szólt aztán ismét, ez ellenséges indiánusé.

Hutter bizalmatlanul nézett, de Henrik buzgón szólt: "Semmitől se félj, vén vidra, Vadölőért jót állok én, ő a mienk.

Tom megnyugodott. "Jól van hát, segitsetek hát ti ketten, hogy biztonságba legyen a kastély, még mielőtt az ellenség oda behatol. Előre! Vonjátok a bárkát felfelé, egészen odáig, a hol horgonyt vetettem.

Azonnal munkához láttak. Óriás erővel kormányozták az izmos férfiak a hatalmas csolnakot. Már majd czélhoz értek, mikor Vadölő egyszerre csak megpillantott hat lesben álló indiánust egy fatörzsön. "Előre, szólt lihegve, különben veszve vagyunk!" Nyilsebességgel siklott a csolnak a fa alatt, épen akkor, a mikor az indiánusok a fedélzetre akartak ugrani.

Az erdőből vad lárma hangzott; a golyók és nyilak süvöltve repültek a levegőben a bárka után. De ez már kikötött és minden baj nélkül értek barátaink a kastélyba. A leányok nyugalomra tértek - a férfiak tanácskoztak.

- Mindenekelőtt biztonságba kell helyeznünk a csolnakokat, szólt Tom, hogy az indiánusok ne találják meg azokat a mikor átkutatják a vizet. A szót tett követte. Rövid idő mulva a csolnakok mind el voltak oldva és a déli szél kényére bocsájtva, mely a kastély felé tereli majd. Utjukban hazafelé, a férfiak izzó tüzfényt láttak a parton. "Indiánusok, kiáltott Tom, de nem harczi sereg tanyáz a tüz körül. Ez nekünk való zsákmány, én jóslom ezt. Vadölő! Fel a csolnakokhoz, te maradj ott őrnek! Ha szükségünk lesz rád, majd elsütjük puskáinkat.

Vadölö nem szivesen ment, ő nem jót sejtett és csakugyan, a következő perczben már kiáltást hallott a part felől. Egy férfiut lát a viz felé sietni. E perczben hangzik Henrik szitkozódó hangja - indiánusok vették őt körül. Hutter Tom utána siet, hogy segitsen rajta; Vadölő is oda akar ugrani. "Vissza! szólt Tom dörgő hangon, nem feledem el neked. Vadölő engedelmeskedik. A foglyokat összekötözik és elvezetik. Fáradtan és aggódva a többiek sorsa miatt, Vadölő lefekszik a földre és mély, érzéketlen álomba mélyedt.

MÁSODIK FEJEZET.

Másnap reggel Vadölő legelőbb is azon igyekezett, hogy biztonságba helyezze a csolnakokat. Mikor már épen a partra akart szállani, miután már az utolsó lélekvesztőt is megerősitette, oldala mellett egy golyó süvöltött a levegőbe. Harsány kiáltás hallatszott és egy indiánus tünt fel. Vadölő gyorsan elrejtőzött egy fa mögé.

Az indiánus, ki őt nem láthatta, egyenesen e hely felé haladt, de ekkor előlépett a derék Vadölő és igy szólt: "Hatalmamban voltál, de nem akarok embert orvul megtámadni. Tőled függ már most, béke legyen-e köztünk."

A vad meghökkent, lebocsájtotta fegyverét. "Osztozzunk a csolnakokon", szólt dörmögve. "Abból semmi sem lesz, kiáltott Vadölő, a csolnakok nem a mieink, azok Hutter Tom tulajdonát képezik." "Az egyik legyen a tied, nem kell nekem, szólt az indiánus rekedten - de a másik;" ezzel megragadta az evezőket - "ezt sem kapod, szólt Vadölő, a fehér emberé." Ezzel elszabaditotta a csolnakot és délnek terelte.

A vad megnyugodni látszott ebben és eltávozott, de Vadölő nyomon követte őt, nem bizott benne és csakugyan, sólyomszeme azonnal meglátta, hogy a vad czélba veszi őt. Ekkor golyó süvölt a légben és Vadölő először emelte fegyverét emberre önvédelemből és az indiánus megsebezve rogyott a földre. Vadölő odasiet a haldoklóhoz és sajnálkozva nyujt feléje üditő italt. "Köszönöm, suttogta az indiánus megtört tekintettel, nagy harczos vagy, jól czéloztál. Sólyomszem-nek neveznélek." Mégegyszer fellélegzik és meghalt.

- Először életemben öltem embert! sóhajtott Vadölő, de ennek meg kellett történnie. Eltemette a halottat és nem fosztotta meg skalpjától.

Nemsokára recsegés hallatszott az ágak közt, ismét egy rézbőrü tünt fel, kit a lövés csalhatott ide. Most már nem volt vesziteni való ideje. Vadölő gyorsan beleugrik a csolnakba és hatalmas evezőcsapásokkal a kastély felé siet.

Harsány dühkiáltás követte őt, a mi néhány indiánustól eredt, kik holt társukra akadtak. Mikor Vadölő a kastélyhoz ért, ezt épen biborfénynyel öntötték el a felkelő nap első sugarai.

Judith és Hetty fogadták. Azokat az ő értesitései nem látszottak nagyon nyugtalanitani, mert mostanig folytatott életmódjuk következtében megszokták a határőri élet esélyeit; igy hát nem is busultak nagyon atyjuknak és Henriknek, a mingók által történt elfogatása miatt. Az okos Judith mindjárt arra gondolt, hogy váltságdijjal kell őket kiszabaditani.

- Csak eljönne estig az én Chingachgook barátom, sóhajtott Vadölő. Ő segithetne rajtunk, mert nagyon bátor fiu.

- Ki az a Chingachgook? kérdék a leányok kiváncsian. "Egy Mohikán, felelt Vadölő, ki, miután törzse meglehetősen kihalt, a delawarokhoz csatlakozott. Családi neve "Unkas." A Chingachgook nevet, a mi "nagy kigyó"-t jelent, rendkivüli okosságáért nyerte el. Lehetséges, hogy saját ügyét összekötheti a mienkkel. Ő ugyanis ezen a területen keresi menyasszonyát, a szép Wa-tah-wá-t, ki törzse főnökének leánya volt s kit egy Mingó elrabolt; én segédkezem neki az üldözésben.

Ez értesités után a leányok ismét munkájukhoz láttak, mig Vadölő átvizsgálta a kastélyt és az indián támadás ellen erőditeni igyekezett azt. Hetty a kerités mögé hozta a csolnakokat és ott megerősitette azokat. Most mindnyájan beleültek a bárkába, a hová Vadölő bedobta a kulcsokat, miután a kastélyt jól bezárta. Élesen körülnézett Chingachgook után.

- Hurráh! Itt van! kiáltott fel hirtelen és egy sugár alaku indián, ki füle mögött sólyom-tollat viselt, beugrott a csolnakba. Ugyanebben a perczben hangos üvöltés lett hallható.

- Előre! kiáltott Chingachgook, a tó hemzseg az indiánusoktól. Villámgyorsasággal siklott végig a bárka a hullámokon. Mikor a veszély elmult, már Chingachgook értésére adta a leányoknak, hogy az indiánusok tanyáján két fehéret látott. "De teljesen jól vannak, igy szólt, a mingók nem verték őket bilincsekre." - "Jól van, szólt a karcsu Judith, mi majd megváltjuk őket, nézzetek ide, ezzel különféle csecsebecsét mutatott a férfiaknak. Ezzel majd csak lépre csaljuk az indiánusokat", szólt bizalomteljes hangon. Ezalatt megvacsoráztak, a horgonyokat felszedték, tovább eveztek. "Hol van Hetty?" kérdé Vadölő hirtelen; a bárkát teljesen átkutatták, Hettynek azonban sehol sem lelték nyomát. "Biztosan elment az indián tanyára, szólt Judith panaszos hangon, kissé gyenge elméjü és valószinüleg azt hiszi, hogy apát és Henriket ki fogja szabadithatni."

A férfiak sietve indultak keresésére, de hiába - nyomát seholsem találhatták és igy aggódó szivvel kellett tovább indulniok, a leány nélkül. Ezalatt Hetty nyugtalanul bolygott az erdőben, mig éjfél után erőt vett rajta az álom és a sürüben elaludt. Hajnalhasadtakor egy indián nő érintésére ébredt fel, Wa-tah-wah, Chingachgook menyasszonya volt e nő. Hetty elmondta neki, hogy atyját és annak társát akarja a mingóktól megszabaditani. Sajnálkozva vezette őt Wa-tah-wah az indián táborba. Hutter és Henrik ott gubbasztottak a földön és bár nagyon megörültek látásának, ugy tettek, mintha nem ismernék. Hetty alázatosan könyörgött a főnöknek, hogy szolgáltassa ki neki a foglyokat és bibliai mondásokra hivatkozott. De hiába, a mingók kérlelhetlenek voltak. "Ne csüggedj, suttogta Wa-tah-wah, majd közösen támogatjuk egymást."

Keresgéltek egy ládában, mely telve volt csecsebecsékkel. "Hollá! kiáltott Vadölő," ez már aztán valami s ezzel négy, finom faragásu sakk alakot tartott kezében. "Figyelj csak rám, Judith, e négy tornyocskáért visszakapjuk foglyainkat."

Ugyane perczben Hetty közeledett a közvetitővel. Vadölő a foglyok szabadon bocsájtásáért e négy sakk figurát kinálta és rövid idő mulva Hutter és Henrik a közvetitő kiséretében visszatért.

Azért a levegő még mindig nem volt tiszta, mert az indiánusok eltávozása után egy köteg véres nyilra akadtak, mi a mellett tanuskodott, hogy az indiánusok még mindig rosszban törik az eszüket; aggódva tértek a férfiak pihenőre, de Chingachgook nem tudott nyugodni. Nyugtalanul tekintett ki és a part szélén gyanus fényt pillantott meg. "Induljunk Wa-tah-wah keresésére," szólt halkan suttogva Vadölőhöz, hogy meg ne zavarja a többieket. Vadölő beleegyezett. Nesztelenül távoznak el mindketten a kastélyból. Vadölő a parton az ellenséges tábort keresi, Chingachgook a csolnakra vigyáz, mig Vadölő visszatér és lelkendezve arról értesiti, hogy látta Wa-tah-waht. A parton egy hely felé mutat, hol Wa-tah-wah egy öreg asszony kiséretében vizet akar meriteni. Chingachgook gyorsan odaugrik, megragadja menyasszonyát, mig Vadölő a vén asszonyt tartja, de ez kiszabaditja magát és féktelen kiáltásba tör ki: Chingachgook Wa-tah-wah-val beugrik a bárkába; Vadölőt pedig körül veszik az indiánusok és elfogják. Chingachgook hiába várta társát; egyedül kell elindulnia Wa-tah-wah-val.

HARMADIK FEJEZET.

Vadölőt elhurczolták az ellenséges táborba, hol öröm üvöltéssel veszik körül. Büszketölgy, az első főnök, azonnal alkudozásba bocsájtkozott vele. "Sólyomszem!" igy kiáltott a fogoly felé, ki büszkén és elszántan állt előtte. Te majd bejuttatsz bennünket a kastélyba. A mint tudom, te nem vagy barátja a vidrának. "Lassabban, felelt Sólyomszem, hogy ily álnok legyek, mingónak kellene lennem."

- "Sólyomszem igen nagy kinokat szerez majd magának, ha nem engedelmeskedik, szólt Büszketölgy fürkészőleg. Talán szereted a vad rózsát, ugy-e?" Ezalatt Judithot értette. "Nem ugy, felelt magasra kiegyenesedve. Wa-tah-vaht akartam megszabaditani, Chingachgookkal együtt, ki neki vőlegénye és ez hála Istennek, sikerült is nekünk."

E perczben, dühtől habzó szájjal és villogó szemekkel egy fiatal indiánus tört elő. Párducz volt, egy vad, ki Wa-tah-waht szerette. "Add vissza nőmet, szólt dörgő hangon, vagy megöllek" és ezzel már fel is emelte bárdját a halálos csapásra.

- Vissza! szólt Büszketölgy, ő nagyon hős harczos és mint ilyennel kell elbánnunk vele.

Hirtelen Hetty állott Vadölő mellett, mintha oda varázsolták volna. Csillogó csecsebecséket tartott kezeiben. "Meg akarom váltani a foglyot," kiáltott kérő hangon a vadak felé. Hiába volt, nehéz szivvel kellett ismét eltávoznia, de annyit még odasugott Vadölőnek, hogy Chingachgook és Wa-tah-wah biztonságban vannak. Ezalatt Chingachgook elment menyasszonyával Hutter Tom bárkájába, ki leányait kereste.

- Ne menj a kastélyba, intette őt Chingachgook. Ott indiánusok vannak, találtam egy mokassint a vizben. Henrik és a hitetlen Tom azért mégis elmentek a kastélyhoz, a hol azonnal elfogták őket az indiánusok.

Wa-tah-wah messziről látta Henrik elfogatását és azt kiáltotta feléje, hogy guruljon le az erkélyes födélről ez sikerült is neki, de mégis elpusztult volna a vizben, ha a rendkivül ügyes Wa-tah-wah egy kötél segélyével ki nem mentette volna.

Egy óra mulva a vadak kik Wa-tah-waht és a többieket nem látták, elvonultak a kastélytól. Mikor a leányok oda értek, az öreg Hutter fejbőrét már leszedték és szájában egy göcscsel, haldokolt. "Vizet!" szólt erőtlenül. Mikor ivott, mintegy esküre emelte kezét és egy szekrénykére mutatva, a leányoknak intett: "Ti nem vagytok az én leányaim, szólt suttogva, ama ládában megtaláljátok a származástokra vonatkozó irományokat." Mégegyszer vett nehéz lélegzetet. - Vége volt. Könyes szemekkel temették el a leányok neje mellé. Henrik azután elsietett, hogy segitséget hozzon.

Ezalatt Vadölő hirtelen belépett a kastélyba. "Hogy kerülsz te ide oly hirtelen," kiáltottak feléje mindannyian csodálkozó hangon. "Becsületszavamat adtam a mingóknak és azok elbocsájtottak, hogy ajánlatokat tegyek nektek. A leányoknak azt üzenik, hogy jőjjenek hozzájuk. A delawarnak és Henriknek megengedik, hogy vissza térjenek övéikhez." "Wa-tah-wah nálam marad!" kiáltott Chingachgook.

- Én is keresztények között akarok maradni," zokogott Hetty "én pedig majd akkor adok neked választ, ha egyedül leszünk, " szólt Judith suttogva. Vadölő a partra evezett Henrikkel. Este Judith várt reá a kastély előrészében. Sok csecsebecsét és drágaságot rakott ki maga körül.

- Vadölő! szólt szenvedélyesen, végy el feleségül és e kincsek mind a tieid." "Nem ugy, Judith, szólt ez komolyan; te előkelő emberek gyermeke lehetsz és én akkor nem vagyok hozzád való. Várjunk még!" Judith bánatosan lehorgasztotta fejét. Mikor Vadölő másnap reggel elbucsuzott, Judith zokogva ajándékozta meg atyja gyüjteményéből, egy ritka fegyverrel. Ő e szavakkal nyujtotta azt át Chingachgooknak: "Tartsd meg emlékül, veszély idejében majd meg fog védeni." Meghatottan szoritottak egymással kezet a válásnál.

NEGYEDIK FEJEZET.

Mikor Vadölő ismét megérkezett az indiánusokhoz, Büszketölgy, ki nagyon szerette volna megnyerni a hős férfiut, megkérdezte, hogy akarna-e nőül venni egy, törzshöz tartozó özvegy asszonyt. "Soha, felelt Vadölő hü maradok a delawarokhoz." Párducz dühösen oda vágta fejéhez a szekerczéjét, de Vadölő visszahajitotta azt és az indiánus sulyosan megsebesülve rogyott össze. Vad kiáltással és üvöltéssel vezette most a csapat Vadölőt az erdőbe és ott egy fához kötötte. Kinozni kezdték. Golyók és nyilak süvöltve repültek a védtelen felé; ügyes kinzók késeiket dobták hozzá; fenyő forgácsokat mélyen beszurtak testébe és most meg akarták azokat gyujtani. Ekkor tüzes tekintettel lépett a szép Judith a körbe és igy szólt: "Bocsássátok szabadon a foglyot - én kincseket hozok a megváltására."

De Büszketölgy rá sem hallgatott és a kinzásokat tovább folytatták. Ekkor Wa-tah-wah és Chingachgook fegyveresen rontottak ki.

Villámgyorsasággal oldotta fel a delawar Vadölő bilincseit és kezeibe nyomta Hutter Tom fegyverét. "Huronok! igy kiáltott a megdöbbent indiánusok felé, tudjátok meg, hogy én az inkáktól származom. Az a kit az imént kiszabaditottam, barátom nekem. Ő segitett nekem megmentenem menyasszonyomat, Wa-tah-waht, kit türelmetlenül várnak hazájában. Kövess barátom, kiáltott Vadölő felé. A mingók dühtől lángolva, még egyszer ellenségeikre vetették magukat. Hasztalan! - vissza kellett vonulniok.

Chingachgook ujjongva vezeti el Wa-tah-wahját, a többiek követik őt. Szegény Hetty áldozatul esett a küzdelemnek és a parton tették örök nyugalomra, övéi mellé. Vadölő, Judit, Chingachgook és menyasszonya, felfelé vitorláznak a folyón. A három sir előtt megállanak.

- Vadölő! könyörgött Judith halkan, enyéim emlékére kérlek, tégy boldoggá és végy el feleségül.

Vadölő némán megrázza fejét - nem tudja rászánni magát arra, hogy a vándoréletet felcserélje a házi tüzhelylyel.

Szegény Judith. Nedves szemekkel, még egyszer megszoritja kezét. Vadölő sohasem hallott többé felőle. Ő, valamint Chingachgook barátja, a következő tizenöt év alatt, hires vezérekké lettek.

Az utolsó mohikán.

ELSŐ FEJEZET.

Nos, kedves olvasóim, kövessetek megint a Hudson folyóhoz. Ott, abban az időben, a mikor nektek ott kell lennetek, épen harcz folyik az angolok és francziák között Éjszak-Amerika birtoka miatt. Az indiánusok, kik a francziákhoz pártoltak, természetesen még csak növelték a harcz borzalmasságát és igy az angolok nagyon szorult helyzetben voltak a francziák túlereje miatt.

Különösen Munro ezredes, ki egyik fő harczosa volt az angol tábornak, nagyon veszélyes helyzetben volt a William erődben. Őt és csapatait nagyon fenyegették a francziák és indiánusok; kétségbeesésében segélyért küldött az Edward erőditvénybe. Webb tábornok, ez erőd parancsnoka, épen most szándékozott ezerötszáz katonát küldeni a William erődbe.

Mikor a pótcsapat elindult, Munronak két bájos, fiatal leánya, Kora és Alice, valamint az utóbbinak jegyese, Heyward őrnagy a menet után lovagoltak; egy indiánus futár csatlakozott a kis csapathoz. Heyward menyasszonya rendkivüli ellenszenvet érzett az ember iránt. Ő maga sem tudta miért, de semmi jót sem várt tőle. E történet menete majd meggyőz bennünket arról, hogy a kisasszony gyanuja nagyon is alapos volt.

Miután a társaság egy ideig egyenesen haladt az országuton, az indiánus tanácsára most lefelé fordultak az erdőbe, mig a szolgaszemélyzet az országuton folytatta utját.

Alig volt az őrnagy a hölgyekkel az erdőben, midőn különös torzalak közeledett feléjük, mely ugy ült egy szamáron, mintha odanőtt volna és egy falusi pap ruháját viselte.

- Vigyetek el magatokkal, szólt a ferdenövésü, igénytelen és jóságos arczczal biró ember, majd szórakoztatlak titeket az uton és zsoltárokat éneklek nektek.

Heyward barátságosan intett neki, mire a különcz, lassu, siró hangon énekelni kezdett és kiséretül valami kis hangszerbe fútt.

Alicenak, Heywardnak és Korának, a másik leánynak, tetszett e különös ember, ki nagyon szolgálatkésznek és szivesnek mutatkozott a hölgyekkel szemben és szivesen megengedték neki, hogy tovább kisérje őket.

Ezalatt beesteledett - de ni - mi volt az - Alice hirtelen aggódva felkiáltott - egy fa ágai között sötét, égő szempárt vélt látni. Heyward kikaczagta őt a mikor odanézett, nem látott semmit. Alice megnyugodott és most minden további megállás nélkül gyorsan folytatták utjukat. De Alice mégsem csalódott, egy fa ágai közül, vigyorgó, félelmetes emberi arcz bámult a karavánra és gunyos kaczajjal kisérte az irányt, a merre az utasok haladtak.

Ezalatt a parton, nyugat felé, két alak járkált, kik valakit várni látszottak.

Az egyik Chingachgook és a másik Vadölő, vagy Sólyomszem, a mint most nevezik.

- Nos, nemsokára elértem már utolsó napjaimat, sóhajtott Chingachgook. Törzsemnek sok tagja indult már el előttem a halottak völgyébe. Ha már meghaltam, és egykor követni fog a sirba fiam, Unkas, akkor elhal a Sagamorek utolsója.

E perczben Unkas lépett hozzájuk. Büszke tekintettel nézte az agg Chingachgook az erőteljes, szépalaku ifjut.

- Majd megtaláljuk őket, felelt az öreg Chingachgook és szemeiben ismét a régi tüz lobogott.

- Most pedig együnk valamit, szólt Vadölő. Unkas, gondoskodjál egy kis zamatos pecsenyéről. Alig ejtette ki az öreg e szavakat, midőn hatalmas dámvad iramodott el mellettük - golyó süvöltött a levegőben - és találva fetrengett a szép állat vérében.

E perczben léptek zaja hallatszott; Chingachgook fürkészve tekintett körül.

- Csakugyan, szólt Sólyomszem, ki most már ráismert az érkezőkre, ezek fehér testvérek. Isten óvja őket az ellenségektől.

Heyward és hölgyei voltak a közeledők. Heyward udvariasan kérdezősködött a William erőd után.

- Talán oly szivesek lennétek, és elkisértek bennünket, szólt Heyward őrnagy, bemutatva magát.

- Mindenesetre, felelt Sólyomszem, de előbb meg szeretném nézni közelebbről a ti vezetőtöket, ha ugyan megengeditek ezt.

Egyenesen az indiánus futár felé tartott, ki elbujni szeretett volna tekintete elől, és fürkészve nézett ravasz, álnok szemeibe.

- Mindjárt gondoltam! szólt Sólyomszem, visszatérve Heywardhoz; a ti vezetőtök nagyon veszélyes ember; Maguának, a ravasz rókának hivják és vele már nagyon sok dolgom volt. - Bocsássátok utjára, majd vezetünk mi.

A futárt elbocsájtották; alig távozott el néhány lépésnyire, mikor éles füttyet hallatott.

- Társait szólitja, hogy megfenyegessen bennünket, szólt Sólyomszem, de most hagyjuk békében, ugy is hiába üldöznénk most. Sokkal hasznosabb, ha a lehető leggyorsabban elmenekülünk innen és más irányban haladunk, én majd vezetni foglak titeket, de meg kell igérnetek, hogy senkinek sem áruljátok el a helyet, a hova vezetlek.

Hallgatást igértek, mire Vadölő a vizbe vezette a lovakat, hogy az indiánusokat eltéritse a nyomoktól, mire az egész társaság csolnakba ült. A vadat elvitték magukkal és gyorsan evezve haladtak egy magaslat felé, melyet Vadölő czél gyanánt jelölt meg.

Mikor elértek a magaslatra, Sólyomszem egy darabon felfelé vezette az utasokat egy mély barlangba, melynek két kijárata volt és melyet égő fáklyákkal megvilágitottak.

Fáradtan ültek le utasaink e csendes helyen és egy kissé felüdülni igyekeztek a magukkal hozott utikészleten. Kicsiny utitársuk, a torzszülött, ki még az erdő elején hozzájuk csatlakozott, az étkezés alatt ujból zsoltárokat énekelt nekik. Ekkor hirtelen, vad üvöltés szakitotta félbe.

Unkas kiosont, hogy kinn kémszemlét tartson és mikor ujra belépett, valamit sugott Sólyomszemnek. E perczben megkétszereződött az üvöltés. Unkas még egyszer kémlelődött és azután meglehetősen aggódó arczczal belépett, de nem nyilatkozott, hogy mily veszélyt sejt. Veszély mindenesetre forgott fenn, mert Unkas a hold fénye mellett egy mokassint talált ott kinn a földön; az indiánusokat eddig még nem látta.

Az utazó társaság végre meglehetősen aggódó hangulatban pihenőre tért és a reggel beálltával vad kiáltás ébresztette fel őket. Golyók süvöltöttek fejeik körül és indiánusok mutatkoztak.

Vad küzdelem keletkezett most, mert a kis karaván férfiai hősiesen viszonozták az indiánusok lövéseit, ugy hogy a rézbőrüek közül nagyon sokan estek el megsebesülve, mig barátaink, a zsoltárokat éneklő kivételével, kit egy golyó horzsolt teljesen sértetlenek maradtak.

Hosszas küzdelem után hét indiánus igyekezett átuszni a folyamon, hatnak sikerült is ez - a hetedik azonban elmerült.

Ezalatt Heywardot és Sólyomszemet két indiánus hátulról támadta meg. De Sólyomszem tulerőben volt támadójával szemben - leszurta azt és bedobta a mélységbe, azután Heyward segitségére sietett és kését szivébe mártotta támadójának.

- Hugh! kiáltott most Unkas egyszerre és egy fára mutatott, melynek ágai messzire kinyultak a folyóra.

Mindenki a megjelölt irányba tekintett. Magasan fenn, a fa csucsán, egy rézbőrü ült, kit a fa sürü ágai elfedtek.

Az indiánus, kit ez a ballövés még csak merészebbé tett, most még előbbre merészkedett, hogy annál jobban lőhessen és igy ő is inkább láthatóvá lett. Sólyomszem most másodszor lőtt reá. A megsebesült indiánus leesett és esése közben még Chingachgook megadta neki a kegyelem lövést. Borzasztó kiáltással esett a mélységbe.

- Unkas, szólt most Sólyomszem a fiatal delawarhoz; nincs több töltésem, hozz uj készletet a csolnakból.

Unkas a szél gyorsaságával a csolnakhoz siet és látja, mint vitorlázik el ép e perczben egy fiatal indiánus a csolnakkal, mely magában foglalta az összes fegyvereket és lőszereket.

- Veszve vagyunk, kesergett Sólyomszem, midőn Unkas értésére adta a történteket. A csolnakban voltak összes lőszereink.

- Meneküljetek, nemes férfiak, szólt Kora kérő hangon és hozzatok segélyt atyámtól:

A férfiak, kik belátták, hogy a tanács nem megvetendő, beleegyeztek; Heyward és Dávid, a zsoltárénekes, ott maradtak a leányok védelmére.

Vadölő, Unkas és Chingachgook még alig távoztak el, midőn Kora hirtelen elsápadva, hangos kiáltásba tör ki és megrémülve hivja magához Heywardot.

- Ott, ott, a ravasz róka, igy kiáltott és a fennsikra mutatott; nem tévedett, egészen fenn, a magaslaton áll az ördögi módon vigyorgó indiánus és üvöltve megsuhintja a levegőben tomahawkját.

Heyward dühösen czélba veszi. Lőporfüst lebben fel és a ravasz róka elmenekült.

E perczben üvöltő, lármás indiánusok veszik körül a barlangban utasainkat.

MÁSODIK FEJEZET.

- Hol vannak a többiek? rival Heyward őrnagyra dühösen. Adjátok ki őket, ti gazemberek!

- Ezért meglakoltok, üvölt a ravasz róka, hurczoljátok a csolnakba, ők foglyaink, kiált az indiánusok felé.

Heywardot, Dávidot és a leányokat bilincsre verik és a csolnakba hurczolják, mig néhány indiánus, Vadölő és társainak üldözésére indul. Az indiánusok most gyorsan a partra eveznek a foglyokkal.

- Nem adnád vissza a leányokat atyjuknak? Ő gazdagon megjutalmaz majd érte, szólt Heyward, ki alkudozni kezdett a leányok szabadon bocsájtása érdekében.

- Soha, igy szólt. Küld ide nekem Korát, az ifjabbikat, majd azzal megbeszélem magam a szükségeseket.

- Mit akarsz tőlem? kérdé az aggódó leány ijedten az indiánustól, ki gunyosan vigyorogva néz reá.

- Az indiánus háborura akarlak emlékeztetni, üvöltött Magua, hol atyád megkinoztatott, mert pálinkát ittam. Oh, én nem felejtettem el, szólt dühösen és fogait vicsorgatta. De azért kegyelmes leszek az egész banda iránt, ha te, Kora, beleegyezel és nőm léssz.

Ekkor Magua az indiánusok elé rohant és boszura tüzelte őket a fehérek ellen.

- Boszuljátok meg magatokat, testvéreim, kinzóitokon; igy kiáltott és haragos, dühös üvöltés volt rá a válasz.

- Halj meg! üvöltött Magua dühödten és tomahawkját Alice felé hajitotta.

Ez már sok volt Heyward őrnagynak, ki jegyese volt neki. Emberfeletti erővel leoldotta bilincseit és a ravasz rókára vetette magát.

Magua már-már azon van, hogy ledöfje, ekkor golyó süvölt a levegőben és a ravasz róka találva rogy a földre.

Igen, hála Istennek, ez Vadölő és Chingachgook, kik segitségére sietnek a megszorultaknak.

Mégegyszer kitört a küzdelem. Vadölő és Chingachgook dühösen csapkodnak közéjük.

Az indiánusok majd mind elesnek. Unkas elragadja egy mingótól a védtelen Korát.

Most már csak Chingachgook és a ravasz Magua küzdenek egymással. Végre sikerül a delawaroknak, hogy a ravasz rókát lefegyverezzék. De e perczben ez már megint kiszabadul.

Most a karaván folytatja utját, örvendve a tudatnak, hogy most legalább megint van lőszerkészletük.

Utközben Sólyomszem éles tekintettel vizsgálja a területet. Végre elérnek egy lejtő szélére, honnan a szemhatáron egy erőditvényt megpillantanak.

- Az erőditvény megvan szállva, szólt Sólyomszem, ki éles szemmel tekintett oda. Valami mellékuton kell odajutni igyekeznünk; ha nem tévedek, ugy a William erőd az, a melyhez közeledünk.

Lefelé haladva a lejtőn, egyszerre sürü köd veszi körül. E perczben egy őrjárat kiállt feléjük.

- Az angolok barátjai és a francziák ellenségei, felelt Heyward. A várőr lő.

Ekkor magasan a várfalon megjelenik Munro az ezredes. Hála Istennek, tényleg a William erődnél vannak, melynek Munro a parancsnoka.

- Vissza - hiszen ezek leányaim. Az Istenért, bocsássátok sértetlenül keresztül.

Az őrség visszalép, Heyward és a leányok, valamint a többi derék férfiu belépnek az erődbe.

Munro tulboldogan karjaiba zárja leányait. Azután igy szólt a hős erdei lakókhoz:

- Köszönöm, köszönöm, ti derék férfiak, azt sem tudom, mint háláljam meg nektek! A hü védelmezők azonban, visszautasitanak minden köszönetet.

Másnap reggel Munro ezredes egy levelet kapott Webb tábornoktól, melyben ez azt irja neki, hogy az erődöt adja át a francziáknak, ennek ellenében szabadon eltávozhatnak a megtámadottak.

Az angolok most szakaszokban indultak ki Williamból. Heyward az erdőbe vonult csapatával. A leányok az utócsapatban voltak.

Utközben, Magua vezetése alatt a vadak ismét megtámadták őket. Üvöltve rántja le Magua a védtelen Korát és Alice testvérét a lóról.

- Végre kezeim között vagy, szép Kora, szólt csillogó szemekkel, most már nem szabadulsz meg egykönnyen. És elvágtat a leányokkal az erdőbe.

HARMADIK FEJEZET.

- Előre, kiált Sólyomszem, mert már nyomon vagyunk, csak az a kérdés, hogy egyedül menekült-e; Munro gyengéden ajkaihoz emeli a kalapot.

- Hugh, kiált Chingachgook, ő meg lábnyomra akadt, mely csak a ravasz rókától eredhetett.

Miután ezalatt beesteledett, beszüntették a kutatásokat. Visszatértek a régi erőd romjaihoz. Nyomoruságos fekhelyet készitettek mindnyájuk számára.

Sötét volt körültük minden. Heyward őrnagy sokáig kitekintett a sötét éjbe. Ugy tetszett neki, mintha a sötétben titokteljes zugást hallana.

- Mi lehet az? Szólitsuk Unkast, szólt Sólyomszem, ő majd felvilágosit bennünket.

Chingachgook ezalatt gondolkozva, nyugodtan ült az ablaknál: Sólyomszem különös pisszegéssel zavarta meg gondolkodásában.

A delawar felemelkedett és kitekintett a távolba. Egy bizonyos tárgyat látszott szemlélni.

- Hallga, puskalövés, Chingachgook eltünt. Néhány percz mulva hallható lett a viz zugása és nemsokára ismét lövés hallatszott.

Chingachgook ismét látható lett; Sólyomszem megkérdezte, hogy mi történt.

Hajnalhasadtakor Sólyomszem ébresztette fel az alvókat. Elindultak további nyomok keresésére. Nemsokára elértek a parthoz és Sólyomszem csolnakába szálltak, mely ott megvolt erősitve. Szótlanul járták be a kicsiny szigeteket. A mohikán tekintete fáról fára szállt.

Egyik lövés a másik után dördült el mindkét oldalon, de utasainknak sikerült előbbre jutniok. Az indiánusok felhagytak a támadásokkal. Az utasok egy szorosban partra szállottak. A csolnakokat elrejtették, a fegyvereket elvitték magukkal és folytatták vándorlásukat.

Kis idő mulva felfedezték a lábnyomokat, melyeknek a hölgyek lovaitól kellett eredniök.

Követve e nyomokat, néhány óra mulva a zsoltár énekesre akadtak, a mint a viz mellett pihent.

- Nem nyujthatna nekünk felvilágositást a hölgyek tartózkodási helye felől? kérdé Heyward.

- Azokat elrabolták az indiánusok, szólt Dávid. Az idősbet elvitték egy szomszédos törzshöz, a másik a huronoknál időzik. A vadak, kik hatalmukba keritették, kigyókkal voltak tetoválva.

- Siess hát e gazemberekhez, kiáltott Vadölő és értesítsd Alicet ittlétünkről, Kora mindenesetre a delawaroknál van, majd őt is keressük. Siess Dávid, menj a mingókhoz.

- Jól van, mondta Chingachgook, de előbb befestlek. Ezzel ugy bemázolta az őrnagyot, hogy ez rövid idő mulva alig ismert magára.

Egy indiánus bohóczhoz hasonlitott és mikor Dáviddal a mingó táborba ért, örömrivalgással kisérték a gyermekek a főnökhöz.

- Csodadoktor vagyok, felelt Heyward és kérdezni jöttem, nem segithetek-e valamelyikőtöknek.

- Lehet, szólt a főnök, van a tanyán egy beteg asszony. Kövess! Ő előre ment és Heyward követte. De megrémülve hátrált, mert ott künn, egy fához kötve, megpillantotta Unkast. Heyward odasugott neki valamit, mire a mohikán, jeléül annak, hogy ráismert, élesen nézett reá.

Heyward halálra rémült; de ép e perczben követnie kellett a főnököt, ki a beteghez vezette.

Egyedül maradt a beteggel. A mingó eltávozott. Alig ment el, egy vad oroszlán neki ront Heywardnak, mely azonban gyorsan leveti bőrét és az őrnagy legnagyobb csodálkozására ott áll előtte Sólyomszem. Ez elmondja Heywardnak a legnagyobb sietséggel, hogy Chingachgook és az ezredes a közelben vannak.

- Én magam megöltem egy indiánus varázslót és megfosztottam őt álruhájától, hogy mint varázsló, én magam ronthassak az ellenséges táborba. Hol van Alice?

- Ugy menjen ön be hozzá őrnagy, szólt Sólyomszem örömmel. Heyward örömmel tett eleget e felszólitásnak és Alice ujjongva fogadta. E perczben ördögi arcz vigyorgott feléjük; Magua volt az, ki elzárta előlük a bejáratot. De az oroszlán gyorsan odaugrott és megkötözte a szörnyeteget.

- Gyorsan, szólt Sólyomszem és becsavarta Alicet egy takaróba. Vezesse őt el, Heyward és mondja meg az indiánusoknak, hogy a beteget viszi, kit erősitő gyökerekkel akar az erdőben meggyógyitani.

Minden a kedvük szerint ment. A mint a szöktetés sikerült, Sólyomszem, Unkas barátja megmentésére sietett.

NEGYEDIK FEJEZET.

- Gyorsan vedd magadra álruhámat, szólt Sólyomszem, én meg Dávid ruhájába bujok. Ő azalatt ittmaradhat Unkas helyett; torzalakja majd csak megvédi a büntetés elől.

Unkas és Sólyomszem megmenekültek. Az erdőben eldobták maguktól álruhájukat és felfegyverkeztek. Ezalatt a huronok felfedeztek mindent és megtalálták az összekötött rókát.

Ez dühtől tajtékzó szájjal megparancsolta, hogy öljék meg Unkast; mikor annak eltünéséről értesült, egész hadsereget dobolt össze és folyton csak ez egy szót orditotta: "boszut! boszut! boszut!"

Másnap reggel a delawarok tanyájára vezette a csapatot. "Ti angolokat fogadtatok magatokhoz, szólt orditva. Köztük van a francziáknak egy nagy ellensége, kit Sólyomszemnek hivnak. Fel hát! tanácskozzunk, hogy mit tevők legyünk.

A nép megjelent, elől három aggal, kik közül az egyiket Tamenundnak hivták és ez már több mint száz éves volt.

Alig léptek be a foglyok, Magua harczosai előrohantak és megkötözték Sólyomszemet.

Én delawar vagyok, igy kiáltott - bocsássátok szabadon Sólyomszem barátomat! -

- Egykor álnokul elhagytad törzsünket, a melyhez tulajdonképen tartozol - ezt meg kell boszulnunk. Öljétek meg, kiáltott Tamenund haraggal a vadak felé.

Azok pedig, kik már megragadták, hirtelen meghátráltak a tekenős béka elől, mely a delawar testébe volt tetoválva.

- Ugy hát szivből üdvözöllek, fiam, kiáltott az öreg, Chingachgook nagyrabecsült, kedves barátom nekem! Mond meg nekem, te hős Unkas, van-e Maguának valami joga e fehér személyéhez?

E perczben Magua előrohant és ujjongva magával hurczolta Korát az erdők mélyébe.

Tamenund kérelmére szabadon bocsájtották a fehéreket, kik Magua után az erdőbe rohantak, hol köztük és a róka között dühös harcz keletkezett. Chingachgook is segitségükre sietett - Munro ezredes is a küzdők között volt. A mingók vereséget szenvedtek - de a ravasz róka elmenekült Korával.

Magua ezután tőrt döfött Unkas kebelébe! De ugyane perczben ő is a földre rogyott, Sólyomszem lelőtte.

Az ezredes és Heyward szomoru szivvel utaztak el. Chingachgook bánatosan tekintett a drága fiu sirjára, mig a hü Sólyomszem megnyugtatni igyekezett őt.

Az egész életre tartó barátságot kötöttek egymással és miután mégegyszer meglátogatták Unkas sirját, közösen folytatták utjokat.

A tómenti utmutató.

ELSŐ FEJEZET.

Az itt következő eset a mult évszázad felé történt, a mikor a nagy tavak körüli föld már termékeny volt.

Ez időben e tájon három férfiu ült, együtt étkezve egy szegényes fakunyhóban; két indiánus és egy fehér. Az idősebbik közel negyven éves lehetett, erélyes vonásai egyszersmind jóságosak és megnyerők voltak. A második matróznak látszott. A harmadik delawar volt.

- Dunham leánya soká várat magára, szólt a harmadik, pedig ma kellene érkeznie!

- Majd eljön, biztositlak Vadölő vagy Utmutató, mint a hogy nevezni szoktak, nyugtatá meg a másik.

Mi pedig kedves olvasóim, hagyjuk most nyugodtan étkezni mindhármukat és menjünk el egy másik vidékre, közel egy mértföldnyi távolságra e helytől hol kicsiny társaság fürkészve tekint körül egy magaslatról.

Négyen voltak: egy indiánus pár a tuskarorák törzséből és két európai, egy tengerész és annak remek szép unokahuga.

- Ilyennek képzelem a nagy oczeánt, szólt elragadtatással, melyet te, bácsikám, oly nagyon szeretsz. E falevelek hullámzása, tengerhez hasonló benyomást gyakorol az emberre.

- Ne egészen igy képzeld a tengert, gyermekem szólt a bácsi mosolyogva. Az erdőben nincs hullámtörés az erdő nem tükrözheti vissza a tenger nagyszerü mozgását, az orkánokat, a viharokat és a veszélyeket.

- Oh, viharok már ez ünnepélyes erdő felett is elvonulhattak, szólt a leány a letörött fatörzsekre mutatva. És a falánk czethalak helyett, itt is lakozhatik nagyon sok szörnyeteg.

- Nézd, ott füstfelhő száll fel, kiáltott a leány valjon van-e ház a közelében.

Nyilhegy, a fiatal tuskarora, egy erőteljes alak fürkészve tekintett körül.

- Vannak talán oncidák a közelben, szólt az öreg tengerész; akkor talán még kényelmes éjjeli szállást is kaphatnánk ott.

- Nincs ott wigwam, felelt Nyilhegy, ez a fehérek tüzhelye. Sok viz, kevés füst, indiánus sohasem csinál tüzet vizzel.

- Keressük fel a sápadt arczuakat, kiáltott a tengerész és most gyorsan előre haladtak!

Nyilhegy itt akarta hagyni nejét és a többieket, hogy előbb ő maga tekintsen körül és megtudja, hajlandók-e a fehérek arra, hogy éjjeli szállást adjanak nekik. De az öreg Cap, a tengerész, el akarta őt kisérni. Még a kisasszony is, ki bár nem volt valami nagyon hőslelkü, mégis el akart menni, hogy ne maradjon egyedül az indiánus nővel; igy hát Junitau, az indiánus nő, egyedül ment a csolnakhoz, mig a többiek utnak indultak. A férfiak rendbe szedték fegyvereiket.

Nyilhegy hallgatva és feszült figyelemmel nézett a hely felé, a hol a fehéreket sejtette. Nagyon szeretett volna észrevétlenül a táborba osonni.

- Ott! szólt hirtelen. Sósviz! igy nevezte a tengerészt, látod a fehéreket?

De Mabel, ki hirtelen nagyon neki bátorodott, megkérte, hogy engedje ezt meg neki.

- Hadd mehessek, bácsikám, szólt hizelkedve, azok minden bizonynyal semmitől sem tartanak majd, ha meglátnak egy leányt. Az én jelenlétem a legjobb bizonyitéka lesz békés érzelmeinknek.

A bácsi megengedte hát neki, hogy menjen és a tuskarora tanácsokat adott neki az utra vonatkozólag.

Köröskörül mély csend uralkodott az erdőben; a három férfi, a kiknél még csak az imént időztünk, eddig még nem vették észre Mabelt. Élénken társalogtak.

De most hirtelen összerezzent az indiánus, kit Nyilhegy mohikánnak nevezett. Meghallotta Mabel ruhájának suhogását.

Megtöltötte fegyverét, de azonnal lebocsájtotta azt, a mint a leányt megpillantotta.

- Ki vagy, szólt, vizsga tekintetet vetve reá, és mit akarsz itt? Eltévedtél?

- Épen nem, felelt Mabel, én Dunham őrmester leánya vagyok. Velem van nagybátyám és két tuskarora indiánus. Keressük családunk egy barátját, Utmutatót. Neki kellene bennünket innen tovább vezetnie.

- Üdvözöllek, szivből üdvözöllek, kiáltott a mohikán örömmel, én, én magam vagyok az és már nagyon régen várlak, leányom. Türelmetlenül vártam barátom leányát. Ime, ez itt fiatal barátom, Western Jasper, bemutatta "Édesvizet" is, igy nevezték az indiánusok másik társát, a matrózt, mert oly kitünő tengerész volt.

Utmutató vizsga szemmel nézett reá. Ismerte őt és nem volt épen a legjobb véleménynyel felőle. Ellenben a vén Cap és a fiatal matróz barátságosan fogtak kezet egymással.

A legnagyobb készséggel, s a legnagyobb barátsággal felszólitották az utasokat, hogy vegyenek részt az étkezésben. Az öreg Cap és Utmutató egymás mellé ültek és az étkezés alatt különféle dolgokról beszélgettek.

- Óhajtom, hogy Mabel kisasszony meg ne hallja, a mit önnel közölnöm kell. Ön azonban bátornak és elhatározottnak látszik előttem, azért tehát elő is készithetem a rosszra. Az irokézek itt leselkednek és nagyon vad ficzkók. Vigyázzon magára.

- Ördögbe is! Ez nagyon rossz hir; ha nem kellene hugomat atyjához vezetnem, azonnal vissza fordulnék.

- Az sem érne sokat szólt a vezető, vállát vonogatva. Ha visszafordulna, azzal sem érne el semmit. Az ép oly veszélyes. Előre tehát!

A tuskarora már elhozta nejét és az utazók most csolnakba ültek; csak a mohikán maradt még a parton őrködni.

- Ördög és pokol, csak még ez kellett, kiált Cap aggódva. Nem igen szoktam félni a viztől, de az esés - -

- Csak ne aggódjék, szólt Utmutató mosolyogva. Minden baj nélkül átevezünk rajta. Ismerem az örvényeket.

Mind közelebbről hallatszik a zugás, a vén Cap és unokahuga már elveszettnek hitték magukat, de nemsokára már tulvoltak rajta és Cap mélyen felsóhajtva, kezet nyujtott az óvatos Utmutatónak.

Röviddel ezután, a mohikán buzgón integetett a parti szikláról - azonnal abban az irányban haladtak, a hol ő állott.

Az ágak közt már hallható volt a recsegés, már nagyon is közel volt a veszély.

E perczben a mingók a vizhez rohantak, de még nem láthatták a bokrok által elfedett utasokat. Im azonban egy indiánus üvöltve vigyorog a sürün keresztül, mert megpillantotta a csolnakokat. De ugyanabban a perczben már Chingachgook le is lőtte.

Most vad zürzavar keletkezett, az indiánusok megtámadták a csolnakokat. Cap, Jasper és a leány elmenekültek. De Utmutatót csolnakjával együtt belevetették a folyam közepébe. Nyilhegy és felesége az indiánusokhoz eveznek. Mégis árulók voltak hát.

MÁSODIK FEJEZET.

Az idiánusok most Utmutatóra vetették magukat. De ez nem veszitette el lélekjelenlétét. - Megforditotta csolnakját és más irányt vett, mig az indiánusok a vizen gázolva, követték őt.

A vizben természetesen nem tölthették meg fegyverüket; Utmutató elérte hát a nyugati partot és csolnakját a hullámokra bizta. Ellenségei beleugrottak, az egyik főnök czélba vette, de golyója nem érte el. Most süvölt valami a légben - és a főnök összerogy. A folyam közepén, a csolnak zátonyra került.

A nagy kigyó megmentette Utmutatót, de most egy irokéz támadja meg. A vezető meglátja messziről a veszélyt és leteriti az irokézt. A mohikán a folyamba veti magát és nyugat felé halad.

Utmutató magához hivatja most Jasper által a vén Capot és elhatározzák, hogy együtt maradnak és igy igyekeznek a hadsereghez jutni, miután még mindig van elég veszély.

A vezető az erdei utat ajánlotta, de Cap és Jasper attól féltek, hogy Mabel nem fogja elviselhetni a legujabb fáradalmak után az erdei ut nehézségeit.

Vártak tehát, hogy az éj oltalma alatt elérhessék majd a második csolnakot is. Chingachgook és a vezető indultak a csolnak keresésére.

Hosszas keresés után a két derék férfiu elérte a csolnakot. De mikor beléje akartak ülni, Chingachgook egy alakot látott feltünni a vizben.

- A csolnak a mienk, vezess bennünket, felelt Chingachgook irokezi tájszólással.

Az ámitás sikerült, az irokéz azt hitte, hogy törzsbeliek vannak előtte és együttesen haladtak tovább.

- Hozzatok fegyvereket, szólt az irokéz társaihoz; e czélból Jaspert és Chingachgookot is kikényszeritette a csolnakból. Igyekeztek hát, hogy más irányba tereljék a csolnakot.

Az irokéz most belátta tévedését - ellenségeknek nyujtott menedéket csolnakjában.

De Chingachgook elszántan tünt fel a vizben és torkon ragadta az irokézt. Ezalatt Jasper a csolnakba vetette magát és visszaevezett a többiekhez.

Még alig volt annyi ideje, hogy a kalandról és a mohikán sorsáról hirt adjon, midőn harsogó kiáltást hall.

- Ez győzelmi kiáltás, szólt a vezető megdöbbenve, a kutyák biztosan legyőzték a mi Chingachgookunkat.

- Pedig most nem siethetünk segitségére. Ha már czélnál lesztek, akkor hozzásietek majd.

Sietve eveztek most a katonai szállás felé; Utmutató és Cap egy csolnakban. Mabel és Jasper a másikban.

Recsegés és ropogás hallatszott; Jasper óvatosan és nesztelenül a part felé evezett. Egyetlen hangot sem hallott.

Most közelebb jött a tárgy; csolnak volt az, melyben Jasper evezett. Chingachgook benne állott. Igen nagy volt az öröm ennek láttára.

- Hugh! kiáltott Chingachgook - és három skalpot emelt magasra. Elmondta, mint győzte le az irokézt a vizben és a sötétben minden baj nélkül keresztül jött az indiánus táboron, miután Nyilhegynek mondta magát. Most biztos tudomással bir arról, hogy a vadak főkép Capot és annak unokahugát üldözik.

Gyorsan tovább vitorláztak, innét a folyamszoroshoz értek, de Jasper csolnakja most is biztosan evezett az áramba, mig a másik csolnak hirtelen eltünt.

Nemsokára el is értek az erődhöz és néhány percz mulva Dunham már karjaiba ölelte leányát. Másnap reggel azt az ajánlatot tette Mábelnek, hogy kisérje el, mert meg kell változtatnia helyét.

A vezető szinte velük akart tartani és nemsokára mintegy huszan, hajóra szálltak.

- Halloh, ahoi! kiáltott Jasper hirtelen. Csolnak közeledett, melyben az áruló Nyilhegy és annak felesége ült. Foglyul ejtették őket.

HARMADIK FEJEZET.

"Most itt maradtok, ti hütelenek, szólt Jasper. De előbb adjátok ki a csolnakból készleteiteket.

Nyilhegy beleült csolnakjába, de a ravasz azonnal elmetszette a kötelet, mely csolnakját a másikhoz fűzte - és eltünt.

Tiz percz mulva biztos talajra ért a hajó. Másnap pihentek. Mabel a partra akart menni.

A vezető és Dunham elhatározták, hogy elkisérik és néhány percz mulva, kicsiny mentőcsolnak vitte ki mindhármukat a partra.

Dunham most nagy kedvet kapott a vadászatra és a vezető ott maradt Mabel mellett. Felment a kisasszonynyal egy fennsikra, honnan a leány elragadtatással szemlélte a tájat.

- Már csak néhány mértföldnyi távolságban vagyunk a nagy tavaktól, ugy ám, szólt Utmutató mosolyogva, mikor látta, hogy Mabel csodálkozik kitünő helyismeretén, mi erdei lakosok nagyon találékonyak vagyunk. Chingachgook barátomnak még sokkal nagyobb a szimatoló képessége, mint az enyém.

Mikor Dunham visszatért, ismét felkeresték a hajót és másnap reggel tovább folytatták utjokat.

Végtelen messzeségben terült el a hatalmas viz utasaink előtt. Embereknek sehol sem látszott nyoma. Két nap mulva már Oswego állomáshoz közeledtek. De az erőd kikötőjében, épen a kanyarulatnál, a Montcalm nevű franczia hajó, még vadászni akart e kis hadi hajóra. Azonban mihamar vissza kellett vonulnia Jasper tulhatalma elől.

A hajó most minden baj nélkül elhaladt a szikla örvények mellett és nemsokára elért az erőd bejáratához. Az utazókat a legszivélyesebb módon üdvözölték.

Szép fekvésü, magas füvel benőtt szigetet jelöltek ki Dunham őrmester lakhelyéül. A sziget keleti részén kicsiny, bokrokkal körülnőtt falusi lak volt látható, mely veszély idején menedéket volt nyujtandó.

Dunham kiséretéből néhány férfiu rövid idő mulva visszatért az erődbe, mert az itt való tartózkodás nagyon unalmas volt rájuk nézve. Jaspernek akarata ellenére el kellet őket kisérnie. Mabel a kis háziasszony szerepét játszotta és a legcsinosabb módon rendezte be atyja konyháját.

Dunham este értésére adta Mabelnek, hogy másnap reggel ismét el kell őt hagynia nyolcz napra. Cap bácsi, a káplár és a kvártélymester majd megvédik őt ezalatt.

Mabel zokogva kérte, hogy ne menjen már megint el, de az őrmestert kötelessége szólitotta. Szeretettel kivánt neki jó éjt, miután már nagyon korán indul utnak.

NEGYEDIK FEJEZET.

Másnap reggel Mabel gyorsan felöltözött és kisietett. Könnyedén futott a parthoz és álmodozva nézte a hullámokat. Hirtelen egy madár kiáltását hallotta. Ijedten feltekintett és az átellenes parton meglátta a tuskarora indiánus feleségét, Junitaut.

Mabel, ki Junitaut szerette, intett neki, hogy jőjjön át. Ez kihuzott a bokrok közül egy indiánus csolnakot és nyilsebességgel átevezett.

Az indiánus nő a kunyhók felé mutatott kezével és kezét ajkaira illesztette.

Mabel megértette; elvitte magával szobájába, melynek ajtaját magára zárta.

- A czölöpházba menni, szólt Junitau. Irokezek a közelben lenni, menj, siess, nem szólni bácsinak semmit. E szókkal kisietett és ismét átevezett a tulsó partra.

- Rejtélyes asszony, szólt Mabel magában. Valjon mit akart mondani? Ah, micsoda piros kendő ez, mely egy hajó lobogójához hasonlóan lebeg? Mégis jó volna, ha hirt adnék nagybátyámnak.

Visszament és a káplárral találkozott, ki tulajdonképen nem volt nagyon alkalmas arra az állásra, melyet Dunham a számára kijelölt.

- Jó reggelt, Mabel kisasszony, igy szólt, már oly korán fenn van? Épen szemlét tartok az erőd körül, nincs e valami gyanus - -

Gyors léptekkel a czölöpház felé sietett hol egy katonának felesége állott. Ez vele együtt fölsietett az emeletre; miután bezárta maga mögött az ajtót, Mabel elmondta neki a történteket.

- Nagy Isten! A férjem, hol van, kesergett az asszony; az ablakhoz sietett és meglátta férjét még másik két társával a földön elterülve a káplár holtteste mellett.

E perczben előrohant Nyilhegy más indiánusokkal együtt és leskalpozta az elesetteket, ugyanigy tettek a kesergő asszonynyal is.

Mabel mindent látott a czölöpházból. Gyorsan el akarta zárni az ajtót, melyet az asszony nyitva hagyott midőn Junitau ismét beosont hozzá.

- Az Istenért Juni, igy kiáltott Mabel, mi az? hol van nagybátyám, hol vannak a többiek. Az indiánusok mindenkit megöltek?

Elmondta, hogy Nyilhegy átment az angolokhoz, kiknek elárulták a szigeten való tartózkodását és ő intézte e támadást. Ez elbeszélés alatt Mabel elaludt.

Másnap reggel különféle hangokra ébredt. Kitekintett az ablakon és mingókat pillantott meg, kik Cap tengerészt és a kvártélymestert előrevonszolták.

- Hála Istennek, a leány él, kiáltott fel Cap. Azt hittem, hogy már menthetlenül elveszett.

- Ohó, kiáltott Mabel, ha az embernek hős védelmezője van, mint nekem, nem oly könnyen vész el. Nézzetek ide, ez Sólyomszem fegyvere.

Az indiánusok megdöbbenve tekintettek fel, amikor Vadölő nevét hallották. Junitau adta Mabelnek ez okos tanácsot, mert tudta, hogy a mingók félnek Sólyomszem fegyverétől.

Nemsokára ezután Juni egy tarka kendőt hozott és kifüggesztette az ablakon, hogy Mabel atyja megláthassa és megtudhassa, hogy veszély fenyeget.

Nemsokára halkan megkopogtatták a czölöpház ajtaját. Mabel sietve elhúzta az ajtó fölé feszitett keresztgerendát, ez felpattant és Utmutató lépett be rajta.

- Hála Istennek! ujjongott feléje a leány, csak hogy már itt van! De hol van apám?

- Ő él, felelt Utmutató, nemsokára viszont fogod őt látni! De ki ez asszony? ezzel Junitaura mutatott, nem Nyilhegy felesége ez?

Ezzel elmondta, mily jól ment volna végbe a helyszini szemle és hogy utközben még elsülyeszthettek volna egy franczia hadihajót és hogy ő és a nagy kigyó tegnap elváltak atyjától, ki ma szándékozik őket követni.

- Két csolnakunk volt, felelt a vezető, Chingachgook még az egyiken czirkál ott künn, meg akar győződni, rendben van-e minden.

Most kopogó zajt hallottak a part felől. Az ablakhoz siettek, és látták, hogy Mabel atyja és kisérői érkeznek. Dörgés hangzott most fel egyszerre. Az irokézek előre rohannak és rettenetes mészárlás veszi kezdetét. Az angolok, élükön az őrmesterrel, elkeseredetten harczolnak. Hirtelen csend lett.

- Utmutató! lenn egy sebesült látszik bebocsátást kérni; nem hall semmi neszt? kiált Mabel.

- Atyám! Szeretett atyám, hát te vagy? kesergett Mabel. Egészségben és erőteljesen távoztál el tőlem és igy kell téged viszontlátnom.

Utmutató beviszi a házba és látja, hogy már itt nem használhat semmiféle segély; mindazonáltal megtesz minden lehetőt kinjai csillapitására.

- Hála Istennek, csakhogy te mentve vagy, szeretett gyermekem; nyögött a sebesült. Rettenetes kínokat szenvedtem miattad.

- Megtámadtak bennünket, mindjárt, a mint itt kikötöttünk, szólt Dunham nyöszörgő hangon, embereim mind elestek, csak nekem sikerült, hogy idáig vonszolhattam magamat.

- Akarat erővel tönkre akarnak bennünket tenni! szólt Utmutató; Istenem, tüzfényt látok, a czölöpház ég! A gazemberek! Cap, gyorsan vizet.

Cap elsietett. Utmutató ezalatt a vadakra lövöldözött, néhányan elestek mint a legyek. A többiek ijedten menekültek, miután észrevették, hogy a láthatlan lövész ellenében mit sem tehetnek.

ÖTÖDIK FEJEZET.

Másnap reggel a vezető meglátott egy hadihajót, mely nyilsebességgel közeledett a sziget felé.

Mikor a hadihajó kikötött, Western Jasper, ki a hajót kormányozta, azonnal hatalmába keritette az indiánus csolnakokat. A vadak akkor lövöldözni kezdtek a hajóra, de néhány taraczk mihamar meghátráltatta őket.

Most előlépett egy indiánus, pálczával a kezében, jeléül annak, hogy alkudozni akarnak. Felszólitották, hogy lépjen a hajóra.

Az indiánusok visszakapták csolnakjaikat, azzal a kikötéssel, hogy miután átadták fegyvereiket, azonnal visszavonulnak.

Alig távoztak az indiánusok, a kvártélymester kijelentette, hogy ő a parancsnok.

Ekkor előrohant Nyilhegy és mélyen a szivébe döfte kését a kvártélymesternek, mi közben igy kiáltott:

Mielőtt még valaki utolérhette volna, már eltünt. De Chingachgook üldözőbe vette és nemsokára visszatért a szökevény skalpjával.

- Mabel, gyermekem, igy szólt suttogva, nagyon szeretnélek jó kezekre bizni. Ezzel intett Utmutatónak. Ő legdrágább kincsem nekem e földön, megigéri nekem, hogy védelmezője lesz?

A szertartás végeztével, Utmutató félrehivta Jaspert és Mabelt és igy szólt hozzájuk:

- Mabel, tulajdonképen nekem kellene védelmeződnek lennem, de azt hiszem. Jasper még inkább alkalmas erre, ő még fiatal és tetterős, légy nejévé. Ti egymáshoz illők vagytok.

Meghatottan tette egymásba kezeiket és eltávozott. Kis idő mulva megtette az intézkedéseket az indulásra. Még egyszer szivélyes bucsut vett a fiatal pártól, mely nemsokára szintén hajóra szállt és elvitorláztak.

Utmutató ezután ismét visszatért a szigetre és ott találta Chingachgookot, ki a szegény Junitaut vigasztalta. A vezető azt ajánlotta neki, hogy maradjon velük.

Igy mindhárman még itt maradtak egy ideig a szigeten. Mikor aztán a zord évszak közeledett, együttesen elvitorláztak az Oswago torkolatánál levő erődhöz, a hol már várta őket Jasper, ki azalatt nőül vette Mabelt.

A boldog, fiatal pár ott tartotta magánál Junitaut. A vezető pedig Chingachgook barátját követte.

Jasper később tekintélyes kereskedő lett New-Yorkban. Junitau pedig élte fogytáig ott maradt a boldog párnál.

A települők a Susquehana forrásainál.

ELSŐ FEJEZET.

Az 1793. évnek egyik deczemberi napján, a Susquehana környékén egy szán igyekezett felfelé a hegyen. A szán bakján fogvaczogva és fázva, egy néger ült. De azért mégis nagyon örömtelt volt a külseje, hiszen otthona felé igyekezett és már előre örült övéinek.

A szánban egy tekintélyes ur és egy csillogó szemü leány ült. Mindketten nagyon vidámaknak látszottak.

Temple Marmaduke, igy hivták a még javakorabeli férfiut, megvásárolta e föld nagy részét és termékenynyé tette. Birója volt e kerületnek és épen most hozta vissza otthonába Erzsébet leányát, egy new-yorki nevelő intézetből.

- Heda Aggy, kiált Temple a kocsis felé; állj meg egy kissé, ugy látszik Bőrharisnya van a közelben, Hektorját hallom ugatni, megállj!

Felfegyverkezett és leugorva a szánról, czélba vesz egy remek szarvast, mely épen most száguld el mellette.

A lövés nem talált, szintugy a második sem; harmadszor is lőni akar - ekkor másik lövés dördül el - és az állat összerogy. Ugyane perczben köszönve közeledik két férfiu.

- Bumpo Natty! üdvözlöm, szólt Temple. Csakhogy most nem tudom, ön teritette-e le a szarvast, vagy én?

- Sem ön, sem én, felelt Bumpo nevetve. Itt áll a hős és ezzel rámutatott kisérőjére.

Ez hosszu, sovány alak volt. Egyszerü nyulbőrsipkát viselt, szarvasbőrből készült kabátját öv fogta körül. Bőr mokassin volt lábain nadrágja és felső harisnyája ugyan olyan anyagból készült és azért "B ő r h a r i s n y á n a k" nevezték.

- Minden bizonynyal, be is bizonyitom ezt önnek, uram. Hány golyóval lőtt ön?

- Nos hát, négy golyó nem talált és ezzel az ifju egy fatörzsre mutatott, melybe a golyók behatoltak, és ime, itt az ötödik. Az ifju hátra veti köpenyét, mely alól vér szivárog.

- Nagy Isten, golyóm önt érte, kesergett Temple. Az Istenre kérem, jöjjön gyorsan szánomra. Templetonban majd bekötözi sebét orvosom.

- Isten vele! hangzék még egyszer vissza Bőrharisnyához, és tova száguldanak.

- Nekem ugy tetszik, mintha már önt láttam volna valahol, szólt a biró, vizsga tekintettel nézve kisérőjét.

E perczben egy szán közeledik, melyben négy személy ült. Richard Jones, a biró unokatestvére, ki Junglebenben serif, a bakon foglalt helyet, a szánban ült a helység lelkésze, kit Orentnek hivtak, egy Quoi C. nevü kereskedő és egy Hartmann nevü német őrnagy. Erzsébetet jöttek üdvözölni.

A mint közelebb értek, Jones más irányt ad a szánnak. De a lovak, a helyett, hogy engedelmeskedtek volna, visszaigyekeztek a kőbányához, ugy, hogy Richard minden perczben a mélységbe bukhatik.

Ekkor az idegen leugrik Temple kocsijáról és hatalmas lökéssel, visszalóditja a szánkát, ez feldől és a négy utas a hóba fordul.

Richárd most megszégyenülve, azt az ajánlatot teszi, hogy vissza forduljanak. A többiek is beleegyeznek és most Temple Marmaduke háza felé sietnek.

Az ajtó előtt egy szolga és két nőcseléd állott; az előbbi rendkivül hosszu és szikár volt és arcza tüzveres szinben tündökölt; buldogg orra egy cseppet sem szépitette. Penguillan Benjaminnak hivták és házmester volt. Mellette egy rendkivül csunya és tarka ruhába öltözött nő állott, a kit Pettibonne Remarkabelnek hivtak és házvezetőnő volt.

Mire az utazók kényelembe helyezkedtek, már belépett a telep orvosa, Todd ur is; nem volt ugyan nagyon gyakorlott a sebészetben, mert ilyen dolga nagyon ritkán akadt.

E perczben belépett Chingachgook. Nagyon megöregedett, de hetvenhét éve daczára alakja még mindig imponált, valamint Bőrharisnya barátjáé is, kiben régi barátunkra, Vadölőre ismerünk, kit még Sólyomszemnek, Utmutatónak is neveztek.

A vele való benső érintkezése folytán, a mohikán elhatározta, hogy áttér a katholikus hitre és mint keresztény a Mohagen John nevet vette fel.

Miután John meggyőződött az ifju állapotáról, nedves fakéreggel bekötözte sebét, mire a beteg, ki visszaakart térni Bőrharisnya barátjához, elbucsuzott.

Temple megkérte, hogy ne nehezteljen reá a miért megsebesitette és a bucsuzásnál megkérdezte nevét.

Edwards Olivérnek hivnak, felelt az idegen, s engedelmével holnap megint ellátogatok ide.

MÁSODIK FEJEZET.

Karácsony előtt való este volt, amikor Erzsébet visszatért a szülői házba.

Ünnepélyesen szóltak az esti harangok a légben. A templomba mentek mindannyian, hol Erzsébet az indiánust, Olivért és Bőrharisnyát is meglátta.

A templom lassankint kiürült, csak még Bőrharisnya és kisérője maradt benn. Grant lelkész felszólitotta őket, hogy vacsorázzanak vele leányával együtt.

Edward és John beleegyezett, de Bőrharisnya hazament. A két barát csak késő éjjel hagyta el a lelkész házát.

A háznak egyik végében volt a "merész dragonyoshoz" czimzett korcsma. Tulajdonosa egy Hollistad nevü régi katona volt és nagyon sokan látogatták korcsmáját.

Ma este a helység két ügyvédje és Todd orvos nagyon élénk társalgást folytatott a vendégszobában. Végül hozzájuk csatlakozott Bőrharisnya is és most az Edwardot ért baleset képezte a beszélgetés tárgyát.

- Valjon nem lesz-e baja a birónak, szólt az egyik ügyvéd nagy buzgóan, a miért egy embert megsebesitett.

- Ej, mit, felelt Bőrharisnya, nem kell oly nagy dolgot csinálni belőle. A sérülés tisztán csak véletlen következtében történt.

E perczben belépett a társaság az uri lakból és velük jött a vén John is.

Az ügyvéd, ki az imént nagyon is élesen buzgólkodott Temple ellen, kifelé igyekezett a vendégszobából.

- Nos biró, szólt az egyik jelenlevő, mit határoztak az utolsó kongreszuson?

A biró válaszolni akart - de a többiek meggátolták őt ebben. Tovább mulatoztak tehát, mig a hajnal hasadtával az egész társaság ittasan távozott a korcsmából és visszatért az uri lakba.

- Hova oly korán, kis hugom? elkisérjelek? kérdé John Richárd az ablakon keresztül.

A leányka intett és mikor unokabátyja már lenn volt, mosolyogva nyujtott át neki egy kis csomagot. Karácsonyi ajándéka volt ez neki, a grófság serifjévé való kineveztetése.

Amint tovább haladtak, egy bokorban együtt látták Bőrharisnyát, Johnt és Edwardsot, kik egymással csevegtek.

- Hivatásom, mint serif, azt parancsolja nekem, hogy mindenütt vigyázzak, felelt Richárd és halkan közeledett a csoporthoz.

- A madarat meg kell nyernünk! nagyon kövér pulykakakas, de sajna, mi csak egy sillinget koczkáztathatunk, szólt Bőrharisnya. Akkor is önnek kell lőnie, John barátom, mert én már nagyon vén vagyok!

- Én sem vagyok már nagyon biztos a lövésben szólt az indiánus szomoruan, már én is megvénültem.

- Adjunk mindegyiknek egy sillinget, szólt Erzsébet sajnálkozva, hadd lőjjenek értünk.

- Bőrharisnya, nem lenne oly szives, hogy helyettem lőjjön? szólt a leány barátságosan, és a csoport felé közeledett.

- Mindenesetre, kisasszony! és ha Kirby nem lövi el az orrom elől, akkor ma este, vacsorára, már megkapja a pulyka kakast.

A férfiak most gyorsan elindultak a lövölde-tér felé, ahol már nagyon sok jókedvü ember sereglett össze.

Régi szokás volt az e vidéken, hogy karácsonykor együttesen lőnek egy pulykakakasra.

A madár kétszáz lépésnyi távolságban a lövésztől, egy fatörzsre volt felfüggesztve.

Schren Robby, egy koromfekete szerecsen állitotta ki a madarat és az övé volt a jövedelem, mert minden lövésznek egy kis összeggel kellett adóznia a lövésért.

Husz személy állott lövésre készen. Kirby Bitty, egy erőteljes ficzkó, volt a gyülekezet feje.

Nagyon veszélyes vetélytársa volt ő Nattynak, vagy mint a hogy általában nevezték, Bőrharisnyának.

Bitty lövése is hibázott. Bőrharisnya puskája teljesen felmondta a szolgálatot; még egyszer akart lőni.

Bőrharisnya ezután udvariasan átnyujtotta a pulykakakast Erzsébetnek, ki viszont tovább adta azt bájos mosoly kiséretében Edwardsnak.

- Csekély kárpótlásul a sérülésért, melyet atyám akaratán kivül ejtett önön.

- Ez nem elég, leányom, mondá; az én hibám sokkal nagyobb és magam igyekszem, némileg jóvá tenni azt. Fiatal ember, szólt most Edwardshoz fordulva, akar-e titkárom lenni?

Edwards elfogadta tehát a neki felajánlott állást és néhány nap mulva ott láthatjuk a merész vadászt, hivatalos egyenruhájában, Temple irodájában.

HARMADIK FEJEZET.

Tavasz volt. Johns, Grant kisasszony, a biró, az ő leánya és Edwards sétalovaglásra indultak. Temple fénylő tekintettel figyelmeztette leányát a táj szépségeire.

- Emlékszel még, gyermekem, arra az időre, szólt Erzsébethez, mikor elhagytalak néhány hónapra téged és édes anyádat, hogy bebarangoljam az itteni hegyes vidéket?

- Akkor még terméketlen, volt itt minden. Egyetlen járható utja sem volt az őserdőnek. Igen nagy fáradságomba került, mig utat törhettem magamnak és végtelenül boldognak éreztem magam, midőn egyetlen czölöpházat fedeztem fel a vadonban. Bőrharisnya kunyhója volt az, és nála kaptam menedéket az éjszakára. Azóta még nagyon sokszor találkoztam a vén, derék emberrel. Jó ismerősömmé lett és bár elvből ellenére volt e talaj megtermékenyitésének, mégis nagyon sokszor volt segitségemre e vállalatokban.

- Nagy Isten, egy fa, kiáltott Temple megrémülve. A közelben kivágták az őserdő óriásainak egyikét, mely estében, mindent összezúz maga körül.

Ezalatt felhők gyültek az égen, de a mi barátaink még szárazon érhettek haza.

Johns, ki nagyon szeretett serifi méltóságával tüntetni, most különféle kirándulásokat rendezett; majd galambra vadásztak, majd meg halásztak.

Egyszer, egy halászat alkalmával verekedés keletkezett az egyik bárkán, a csolnak megingott, Temple házmestere a vizbe pottyant és teljesen átázottan húzta őt ki Bőrharisnya.

Másnap reggel a biró és Johns sétalovaglásra indult; Erzsébet és miss Grant is gyalogsétára ment. Edwards, a bekövetkezhető veszély esetére, felajánlotta a hölgyeknek kiséretét, de pajkos nevetéssel visszautasitották, miután a fiatal leányok egy cseppet sem féltek.

Kedvetlenül fordult el a fiatal ember és Bőrharisnya kunyhója felé haladt, de csak kutyáját találta ott, a hü Hektort, mely oda volt kötve a ház ajtajához. A ház körül ott látta settenkedni Doolittle rendőrt.

Nemsokára meglátta Bőrharisnyát is, a mint csolnakján közeledett; Edward eleibe ment.

E perczben kutyaugatás hallatszott, egy nagy szarvas elsiet mellette és Hektor által üldöztetve, a tóba ugrik. Bőrharisnya czélba veszi.

Mikor a kunyhóhoz értek, legnagyobb csodálkozásukra elvágva találták a kötelet, melylyel Hektor meg volt kötve.

Erzsébet félig aléltan a helyre mutat, hol fénylő szemekkel guggol egy nőstény tigris, körülfogva kölykét.

A kutya, melyet a hölgyek egyetlen védelmezőjükül magukkal hoztak, most dühösen reá veti magát a fiatal tigrisre, torkon ragadja és ugy felhajitja azt a levegőbe, hogy holtan esik vissza.

A vén tigris sem rest. A dühtől remegve, a kutyára veti magát és azt megfojtja.

A fenevad most Erzsébet felé rohan. Az ijedségtől és aggodalomtól, a leány majd összerogy. Ekkor hirtelen emberi hang szólal meg mögötte:

A leány gépiesen engedelmeskedik - puskalövés hallatszik - egy golyó süvölt el Erzsébet feje fölött - és mozdulatlanul véresen, összerogy a fenevad.

Nemsokára megjelenik a derék Bőrharisnya; ő mentette meg a hölgyeket, kik forró szavakban fejezték ki hálájukat.

Most visszavezette a hölgyeket a jó utra és visszatér a helyhez, a hol a tigrisharcz folyt.

- Határozottan tanácsolnám most önnek, hogy ne vadászszon, szólt Bőrharisnyához, meglehetősen nagy pénzbirság jár vele.

- Hogy nagyon jól lőttem, felelt Bőrharisnya büszkén. Ott fekszik a vad, melyet találtam! és rá mutat az elesett tigrisre.

- Szép, szólt Bőrharisnya, önre hivatkozom majd tehát, ha a tigris bőrét bemutatom a törvényszéknek. Nem adná nekem egy keveset, kését kölcsön, szólt aztán, és áthatóan nézte a rendőrt, meglazitanám egy kissé kutyámnak a nyakszoritóját.

- Nagyon éles aczél, Doolittle, szólt, a mikor már elmetszette a nyakszoritót és folytonosan, áthatóan nézte a rendőrt, már sok ilyen vágást végezhetett e szerszám - -

- Különben, szólt hirtelen elkomolyodva, egy és mindenkorra kikérem magamnak a házam körül való kémkedést! Megértett-e master Doolittle!

NEGYEDIK FEJEZET.

- Az én nézetem szerint Bőrharisnya és társai itt érczbányákat fedeztek fel, melyek jövedelmét titkon kiaknázzák a te saját birtokodon.

A terület közelebbi megvizsgálásánál, Temple tényleg igazolva látta Richárd gyanuját.

Különféle gödrök, melyek csak felületesen voltak egy kissé eltakarva, valamint néhány, a bokrokba rejtettszerszám, az itt titkon folytatott munka mellett bizonyitottak.

Temple most törvényszéket hivott össze és Doolittle Hieram, valamint Kerby Bitty lettek megbizva a Bőrharisnyánál megtartandó házkutatással.

Mikor Bőrharisnya közeledni látta a két becsületes férfiut, a dühtől remegő hangon megkérdezte őket, hogy mit akarnak és a mint ezek minden válasz nélkül hozzáláttak, hogy házmotozáshoz fogjanak, dörgő hangon igy kiáltott:

Hieram daczolt! Ekkor izmos kezekkel megragadta őt a vén ember és egy domb felé hajitotta.

Még ugyanazon éjjel elfogták Bőrharisnyát. Mikor a rendőrök közeledtek, a czölöpház lángokban állott és Bőrharisnya gondolataiba elmélyedve, ült előtte.

- Mit akartok tőlem, szólt a rendőrökhöz, én vén, fáradt és összetörődött vagyok és ti hatan akartok reám rohanni, hatan egy ellenében? Szégyeljétek magatokat, gyávák! Nem az erőnek engedek, önkényt akarlak követni benneteket!

- Bünösnek érzed-e magad a Hieram elleni támadásban? kérdé tőle a biró ünnepélyesen.

Ez esetben elitéltetett egy havi fogságra, vagy kétszáz dollár pénzbirságra. Az itéletet hangosan felolvasták.

- Nem megyek a börtönbe, kiáltott Bőrharisnya. Én az erdőbe tartozom, ott van az én hazám, nem tudok más levegőt szivni. Bocsássatok szabadon, vadászattal lefizetem majd a pénzbirságot.

- Vidd el életmentődnek, hadd fizesse le pénzbüntetését. Isten tudja, mily nagyon nehezemre esett az agg ember elitélése.

- Nincs rá szükségem, kisasszony, igy szólt, már én megcsináltam magamnak az utat a szabadulásra.

Megkopogtatták! Az átfürészelt gerendát félretolták. Bőrharisnya keresztül furakodott a nyiláson és sietve ugrott fel a kivül várakozó kocsira, melyen Edwárd volt az álruhába öltözött kocsis.

Másnap reggel Erzsébet lőszereket vásárolt és elment velük Bőrharisnyához, miután ezt megigérte.

Mikor a megjelölt helyre ért, csak Chingachgookot találta ott, ki a földön összekuporodva feküdt és gyászdalokat énekelt.

- Apáim szólítanak, hozzájuk megyek, kiáltott Erzsébet felé, amint az hozzá belépett. Már csak sasomat hagyom itt.

- Ön Edwardsról beszél, szólt Erzsébet érdeklődéssel, ó mondja meg, kérem, ki ő?

- Ameddig szemed ellát, köröskörül, ameddig a gyorslábu őzike bejárja ez ős erdőket, minden, minden az övé, szólt az öreg sugárzó szemmel a leányhoz.

- Mentsd meg a leányt! kiáltott Chingachgook. Én már vén vagyok és szivesen halok meg.

Edward megragadta Erzsébetet, s a következő perczben már lángtenger környezi őket.

Borzasztó módon összeégve, odarohan az öreg, vállain viszi el a vén mohikánt, mig Edwards és Erzsébet utat igyekszik törni magának a lángokon keresztül. Bőrharisnya vezetése alatt szerencsésen megmenekülnek.

Erzsébet a lehető legőszintébb szavakban igyekszik háláját kifejezni a napbarnitotta aggnak és azután sietve megy atyjához, hogy megnyugtassa őt.

Edwards hazakisérte Erzsébetet, s mikor a kapuban elbucsuzott tőle, egyszersmind azt is megigérte neki, hogy holnap ismét eljő és felfedi kilétét. Azután visszatért a haldokló Chingachgookhoz, ki, komor gyászdalokat énekelve, egy fatörzshöz támaszkodott.

- Isten veled, barátom! Apáim várnak rám és Unkas fiam int nekem, látjátok őt? Hivja atyját, a nagy kigyót. Jövök - jövök.

- Vége! szólt Bőrharisnya felzokogva. Öreg barátom, Isten veled, követlek én is nemsokára.

- Miután szeretem az ön leányát és nagyon szeretném őt feleségül venni, kötelességemnek tartom felvilágositani önt származásom felől. Emlékszik ön még az "Effingham" névre?

- Effingham? szólt Temple izgatott hangon; ki egykor oly gazdag és hires volt és kit a vadak bátorságáért Tűzevőnek neveztek? Igen, azt ismerem; e derék ember fia egykor átadta nekem vagyonát, és ki ön, fiatal ember? szólt feszült figyelemmel.

- Ugy szivből üdvözlöm, ujjongott Temple. Tudtam én, hogy az Effingham név nem halt ki teljesen és azért vagyonom felét végrendeletileg e név jelenlegi viselőjére irtam, miután ennyivel tartozom nemes atyádnak. Te Erzsébetemet nőül akarod venni. Kire bizhatnám kincsemet szivesebben, mint reád? Im legyen a tied, fiam.

Ezzel behivta a piruló leányt és átadta őt az ifjunak, ki boldogan karjaiba zárta őt.

- Most el kell válnom tőletek, isten veletek, szólt hirtelen egy remegő hang; s Bőrharisnyát látták maguk előtt.

- Nem ugy, öreg barátom, te életmentőm, szólt Erzsébet. Te velünk maradsz.

- Nem lehet, felelt Bőrharisnya meghatottan, engem ellenállhatlanul vonz az erdő. Isten veletek - legyetek boldogok.

A Vadfogó.

ELSŐ FEJEZET.

Az 1803-ik év őszén, fáradtan és kimerülve haladt előre egy kocsikaraván a La Plata tónál. Különféle házi állatok, juhok, tehenek és ökrök kisérték a karavánt. Erőteljes férfiak komoly tekintettel haladtak a házi berendezéssel megrakott kocsik mellett.

Kivándorlók voltak, kiket a lét kérdése birt arra, hogy megváltoztassák lakhelyüket.

Ötvenéves, erős testalkatu férfiu volt a csapat vezetője és fiai, kik mellette haladtak, rendkivüli módon hasonlitottak hozzá.

A kivándorlók között volt egy asszony is, ki anyja lehetett a kivándorlók nagy részének. Egy bájos leányka, rendkivül finom arczvonásokkal, már rangja után itélve sem igen tartozhatott a társaság többi részéhez.

A kocsikat mind elfoglalták az utazók, csak mint már az imént is emlitettük, néhány erőteljes férfiu haladt a kocsik mellett. Az egyik kocsi oly erősen volt betakarva, hogy tartalmából semmitsem lehetett látni.

Este lőn. Biborfényben szállt alá a nap, midőn a társaság egyszerre egy fán guggoló férfiut pillantott meg. Nagyon vén ember volt, de vonásai még most is erélyről és elhatározottságról tanuskodtak.

- Nagyon szeretnénk, szólt a csapat vezére, ha éjjelre valami menedéket szerezne a számunkra.

Az agg intett és kicsiny, barátságos fekvésü magaslatra vezette az utazókat, a hol a fáradt vándorok mohból és száraz falevelekből, mihamar fekhelyeket készitettek maguknak.

Ezalatt a vezér és kisérője, ki nagyon ravasz embernek látszott, odaléptek a titokzatos kocsihoz és halkan suttogva, ott foglalatoskodtak körülte. Lopva kiüritették tartalmát, melyet egy látatlan sátorba gondosan elrejtettek.

Az öreg ember, ki ide vezette az utazókat, a távolból követte még mindig éles szemével e két embert rejtélyes munkája közben és most a sátort akarta kifürkészni.

Vacsoráztak, miközben a vén sivataglakó elmondta a kivándorlóknak, hogy ő Vadfogó és hogy sohasem tartózkodik hosszabb ideig egyetlen helyen sem. De mikor megkérdezte az utazókat, hogy hol van utazásuk czélja, nem igen nyert felvilágositást.

A vacsora után az öreg bucsuzás nélkül eltávozott. Gondolkozva leült az éj sötétjében egy fatörzsre, midőn könnyü léptek zaja felijesztette. Feltekintett s előtte állott a szép leány, kit a kivándorlók között megismert és vele volt egy ifju, kit Howe Pál gyanánt mutattak be az öregnek. A leányt Wade Ellennek hivták.

- Mit szól majd az ön atyja, ha észreveszi távollétét? szólt Vadfogó a szép leányhoz.

- Kicsoda? kérdé a leány megvető hangon, atyám? Ön talán azt hiszi, hogy csapatunk vezére az én atyám?

A leány megvető arczkifejezéssel elfordult. De társa, ki az agg sivataglakónak szinte mint vadfogó mutatta be magát, azonnal kezet fogott vele.

- Ön téved, szólt a puszták vén lakója, ezek sioux-indiánusok. A menekülésre már nincs idő, rejtőzzenek el gyorsan a fübe.

Lehajoltak, az ember magasságnyi fü összecsapódott fejük felett, de egy hiuz szem máris felfedezte őket. Az ifju érezte, a mint egy izmos kar megragadja és megkötözi, szintugy Ellent és az öreget.

- Ki engedte meg nektek, hogy itt vadászszatok? dörgött a főnök a megkötözött alakok felé.

- Kik a vándorok, kik ott fenn éjjeli tanyát ütöttek? szólt a főnök s fürkészve tekintett körül. Gazdag nép?

- Én Mahtoree, a nagy főnök, majd hatalmamba keritem őket, szólt a rézbőrü gunyos kaczajjal.

Ovatosan, macskához hasonló léptekkel, a kivándorlók tanyájába osont, melyet előbb körül vétetett emberei által és szemlét tartott.

Előszörre is elszabaditotta az állatokat és behajtotta az erdőbe és a kapzsi siouxok üvöltve követték azokat.

De Vadfogó, ki kiszabaditotta magát kötelékeiből, szabadon bocsájtotta az indiánusok lovait; az őrök, kik a tanyát körülfogták, utánuk rohantak.

- Aha! Ismael! A mi kivándorló csapatunk vezére lő, szólt Pál fénylő szemekkel, siouxoknak tart bennünket.

- No megállj, te ravasz ficzkó, kiáltott Ismael fenyegető hangon. Remekül elárultál bennünket az ellenségnek!

- Ez egyszer még hiszek neked, vén Vadfogó. Jer velem a tanyára. Talán most már zavartalanul alhatunk.

MÁSODIK FEJEZET.

Másnap reggel Ellen ismét nagyon korán talpon volt. Bebarangolta a környéket. Utközben találkozott dr. Battiussal, ki természetbuvár volt és ki gyüjtési dühében a karavánhoz csatlakozott. Utközben már nem egy ritka leletre akadt. Ismael volt kincseinek őrzője.

Mikor hallotta, hogy a siouxok a tanyán jártak, keserves jajgatásba tört ki, mert gyüjteményét féltette.

Hangos jajveszékelése felébresztette az alvókat és a vén Ismael haragos szemekkel nézte most a napfénynél vagyonának pusztitását.

- Átkozott föld ez itt! kiáltott haraggal fiaihoz. Még nagyon sok bajunk lesz majd ez ördöngős siouxokkal. Fel, Vadfogó, régi benszülött sivataglakó, kiáltott az öreg felé, most mutasd meg, mit tudsz és tanácsolj nekünk, mint védekezhetnénk legjobban e gazemberek ellen?

- Nagyon rossz helyet választottatok e czélra, felelt Vadfogó, tudnék én ennél jobbat, de akkor négy mérföldnyire követnetek kellene engem.

A kivándorlók gyorsan elindultak. Ismael nagy óvatossággal vezette a menetet és mikor valamennyit biztonságban elinditotta már, ő maga visszatért félelmes társával, ki nejének testvérbátyja volt, hogy megrakja a titokzatos kocsit, az elrejtett sátor tartalmával.

Vadfogó megint messziről leselkedett. Mikor látta, mint oldják fel ketten a sátor takaróit és eltakarják ezekkel a kocsit, észrevétlenül közeledett.

Ismael már is dühösen hozzáfogott, hogy orozva agyonüsse az öreget, de sógora meggátolta őt e tettében.

- Miért leselkedik folyton reánk? Az a szándéka, hogy eláruljon bennünket? kérdé dühösen a sivatag lakójától.

Nemsokára Howe Pál csatlakozott az öreghez. Kedélyesen társalgott a két vadász egymással. Vadfogó sokat elmondott fiatal társának az ő nagyon mozgalmas multjából.

HARMADIK FEJEZET.

Egy magános, rejtett helyén a sivatagnak telepedtek le kivándorlóink. Sziklás föld volt ez, melyet sürü erdő környezett. Az egyik sziklacsucson hófehér, kicsiny sátrat készitettek.

Már jó idő telt el a siouxok támadása óta és Ismael, félelmes sógora Abiram, még mindig azon tanakodtak, mint juthatnának az ellopott marhákhoz.

Épen most is arról beszéltek, midőn Izmael hirtelen odaszólt Wade Ellennek, ki egy szikla magaslaton ült, nem közeleg e veszély.

- Ellen! dörgött Ismael a dühtől remegő hangon, mit jelentsen ez? azonnal felelj. Nem szól! Ő áruló kiáltott Ismael dühösen s ezért meg kell lakolnia.

Egy golyó süvöltött a légben, aggódó kiáltás hallatszott a sziklacsúcsról és Ellen remegve rohan a sátorba.

A vén Ismael fiai haragosan zugolódtak atyjuknak e megvetésre méltó tette miatt.

E perczben azonban mindnyájuk tekintetét egy különös jelenség vonta magára.

A sátor közepén tündéri alak állott, mely csodálatosan szép volt. Kezét szivére téve, oly szókat suttogott, melyeket ugyan nem értett meg senki, de arczának élénk kifejezése elárulta, hogy valamiért könyörög.

A kivándorlók csodálkozva néztek reá, midőn Ellen sértetlenül, de aggódó arczczal belépett.

Most már kitalálták mindannyian, hogy mit jelentett a titokzatosan eltakart kocsi. A bájos leány volt abban elrejtve és Ellen kiszabaditotta, a miért Ismael agyon akarta lőni.

- Tehát nőkkel kereskedtek, ti nyomorultak! kiáltott Aza, atyja és Abiram felé. Ti lélekkufárok!

- Törődj a magad dolgával, te haszontalan tacskó és a dollárokkal, szólt Abiram, melyet a kormány a te személyed és családod fejeire kitüzött.

- Ugy ám, ficzkó, kiáltott Ismael, majd a kezem közé kerülsz te még. Majd megboszullak téged is, Abiram. Különben neked is azt tanácsolom, hogy őrizkedjél másodszor meggyalázni családomat. Bár meg nem történtté tehetnék sok olyat, a mit a te óhajodra követtem el - és most békesség legyen, értitek?

Parancsolólag intett és Aza, ki természeténél fogva kissé közömbös volt, abba hagyta a veszekedést. De nem ugy Abiram, ki bár külsőleg nyugodtnak látszott, szivében boszúterveken törte eszét. Hallgatagon távozott el és a többiek is különféle irányban széledtek el.

Izmael egy keskeny szoroson keresztül felmászott a hegyek közé, hogy megnézze, nem lát-e indiánusokat. Mikor semmi gyanusat nem látott, még magasabbra mászott fel egészen a legvégső hegycsucsra, hol az egész család részére kunyhók voltak felállitva.

E magaslaton némileg biztositva voltak az indiánusok támadásai ellen, igy hát Ismael itt hagyta nejét és gyermekeit s azt mondta nekik, hogy ő élelmi szerek beszerzése végett megy el. Lenn két kis csapatot szervezett, melyek közül az egyik otthon maradt őrségül, a másik meg őt fogja követni.

Azát és Azirát elvitte magával, mert attól félt, hogy távollétében viszálykodnának. Most pedig bivalyvadászatra indultak, mert a háznak már szüksége volt husra.

Ezalatt Battius dr., Hower Pál és a Vadfogó kedélyesen társalogva ültek együtt és ettek.

Hirtelen egy katonás tartásu, fiatal ember lépett hozzájuk. Vadásznak volt öltözve.

Udvariasan üdvözölte a férfiakat és felszólitásukra, minden habozás nélkül részt vett étkezésükben. Azután előmutatott nekik egy irományt, melyből Pál hangosan felolvasta Middleton Dunkán Unkásnak, századossá való kineveztetését.

- Mi van ott irva, ifju uram? igy kiáltott. Unkas-Unkas? és mintegy álmodozva végig simitotta homlokát.

- Unkásnak hivnak, felelt az ifju. Egy született törzsfőnöknek a neve ez, mely nevet családunk büszkén viseli, emlékére egy fontos szolgálatnak, melyet egy indiánus harczos tett nekünk.

- Unkas, suttogta Vadfogó és még mindig álmodni látszott. Ifju, hogy hivták atyádat? szólt hirtelen s meghatottan felugrott.

- Atyám tiszt volt és én az ő nevét viselem. A forradalom alatt szolgált. Nagybátyámat, anyám testvérbátyját, Dunkán Unkas Heywardnak hivták. Atyját ugyanigy hivták, de az Unkas melléknév nélkül; őt és nagyanyámat egy Unkás nevü főnök mentette ki nagy életveszélyből.

- Ő az! Ő az! kiáltott az öreg ember remegő hangon. Keble zihált és mintegy átszellemülve tekintett maga elé: rég eltünt emlékek vonultak el képzeletében.

- Az ő szeme ez, rá ismerek; az, kit ön Dunkánnak nevezett, az Unkas melléknév nélkül, él-e még? szólt remegő hangon.

- Boldogsága tetőpontján halt meg, mindenkit boldogitva, a ki közelébe jutott.

- Beszéld el, szólt Howe Pál érdekkel, ilyet nagyon szeretek hallani. Nagyatyád tényleg barátjának nevezte Unkást, a szegény, mezitelen harczost?

- Természetesen, de különben is legjobb bizonyitékát ennek abban láthatja, hogy e nevet átszármaztatta családjára.

- Unkást és atyját, a nagy kigyót, a példás tulajdonságu lények mintájának nevezte.

- Igen, Alicenak hivták, szólt az agg könyes szemekkel; s ugy látszott, mintha lelki szemei előtt megjelennék a fiatal, bájos női alak, Munro leánya.

- Még egy Delawarról, egy fehérről, kit Utmutatónak neveztek, nagyon sokat meséltek nagyszüleim.

- Könnyelmü, gaz ficzkó volt ugy-e, szólt remegő ajkakkal és elforditotta fejét.

- Nem ugy öreg, szólt Dunkan elutasitólag. Ez az Utmutató ritka ember lehetett, egyszerü, igénytelen és mégis nagylelkü, hős és önfeláldozó.

A vén Vadfogó megrázkódott, szemei könybe borultak és nyugtalanul fel s alá járva, tompa hangon szólt:

- Ellenkezőleg, még az ő nevét is büszkeséggel származtatták át családunk néhány tagjára.

- Mert tudjátok meg, én vagyok az! igy szólt és rég visszafojtott érzelmei erőt vettek rajta és az emlékezésnek vágyó könycsepjei gördültek végig orczáin, hófehér szakállába; hangosan zokogott.

Mindannyian mélyen meghatva hallgattak. Azután következett az öröm vihara, mindenki az öreg köré tolongott, ki fájdalmasan simogatta az ifju fekete fürteit.

Egyszerre csak Pál véletlenségből lerántotta a doktor parókáját, a mi a komoly, érzékeny hangulatot egy kissé megzavarta.

- Azt hittük, hogy már meghaltál, szólt az ifju, Vadfogóhoz fordulva s lopva még egy könycseppet törült ki szemeiből. De miért élsz vén napjaidra oly elhagyatva az erdőben?

- Az erdő az én otthonom, az erdőben akarok meghalni; de te, mi hozott téged ide? kérdé Vadfogó, kiváncsian nézve az ifjut.

A többiek is csatlakoztak kivánságához, letelepedtek a földre és az ifju beszélni kezdett, mig Vadfogó, a doktor és Pál feszült figyelemmel hallgatták.

NEGYEDIK FEJEZET.

- A siouxoknak sehol sem látni nyomát, szólt örömmel nejéhez, most már szabadon vehetünk lélegzetet.

- Csak ne bizd el magad nagyon, szólt Abiram. Ki tudja minő hirt hoz majd Aza.

- Valjon hol marad a fiu oly soká, szólt az anya. Vacsorája egészen meghül.

- Talán elfogták a tetonok, dörmögött Abiram. Izmael haragos tekintetet vetett reá és kiment, a többiek is visszavonultak. De Esther, Aza anyja, nem talált nyugtot. Nagyon aggódott fia miatt.

Miután látta, hogy Esther oly nyugtalan és nem tud aludni, csillapitó italt készitett neki.

Hosszas rábeszélés után az asszony végre bevette és az rövid idő mulva hatott is.

- Az Istenért Ellen, el ne árulj, szólt sietve. Beszélnem kell a fiatal hölgygyel, kit Abiram és atyád elrejtve tart a sátorban, levelet kell neki átadnom.

- Igaz, szólt az anya, én magam fogom őt kiszabaditani a rézbőrüek fogságából, ki követ?

- Ha ti mind elmentek, nekünk kell itt maradnunk a tanya őrizetére, szólt Izmael aggódva. Abiram itt akart maradni, de Izmael kivánságára ő is keresni ment Azát.

Battius doktorra bizták a tanya parancsnokságát, de ő visszautasitotta azt és igy Ellen lett ez állásra kiszemelve.

Miután a tanyán rendben volt minden, a társaság elindult. Esther hősiesen haladt előre és a többiek bátran követték.

Abiramnak, ki legjobban ismerte az utakat, akarata ellenére vezetőnek kellett lennie.

- Abiram, te ámitasz bennünket, mert haragszol fiamra, itt talán bivalyok tanyáztak, de indiánusoknak, kik esetleg fogva tartják fiunkat, még nyoma sem látszik.

Utánam gyermekeim, szólt az anya felegyenesedve, majd én vezetlek titeket. Az anyának majd csak sikerül, hogy gyermeke nyomára akadjon.

Battius doktor már nagyon kimerült és a magas fübe ülve, elmaradt a csapattól.

- Nagyon fáradt vagyok, nem tudok tovább menni, isten veletek igy szólt és visszament a tanyához.

Kis idő mulva hatalmas őzbak ugrott el a vándorok mellett. Két kutya, szélsebességgel, nyomon követte; a két nemes állat sebes futásban üldözte a vadat.

A két kutya közül az ifjabbik hirtelen megállott, szimatolni kezdett és más irányban haladt. A másik követte őt. Egy sürü bozót körül szagláztak és panaszosan vonitottak.

- Le a fenevadakkal, kiáltott Abiram, biztosan a vén árulónak, Vadfogónak képezik tulajdonát.

- Szégyeld magad, kiáltott Ismael és folytatni akarta utját. De Esther, kit az anyai szeretet éleslátása borzalmas sejtelemmel töltött el, határozottan óhajtotta, hogy a kutyák után haladjanak.

- Ha! kiáltott hirtelen megrémülve, midőn közel ért a kutyákhoz. Itt friss vérnyomok vannak.

- Itt az állat csak vérzett, de odaát, ama dombon, melyet a ragadozó madarak körülkeringenek, ott pusztult el.

- Még él, kiáltott Abner, különben a ragadozók már hatalmukba keritették volna a zsákmányt.

A sürüségnél a kutyák remegve hátráltak. Abner erőszakkal kergette őket be.

Nem sokára velőtrázó vonitást hallattak a kutyák. Esther utánuk akart menni, halálsápadt volt, de fiai visszatartották.

Hősiesen haladtak előre, mig a ragadozó madarak vad szárnycsattogással repkedtek körültök.

Égő szemekkel néz anyjuk utánok. Halálos aggodalom vesz erőt a várakozókon. Kis idő telik el s a bokrokban is halálos csend uralkodik.

- Fiam! s velőtrázóan hangzik a megkinzott anyai sziv panaszos kiáltása a légben. Lábai előtt fekszik a viaszksárga Aza.

- Megölték, az tisztán látható és mintegy önkivületben, maga elé tekint.

És Ismael? tompa hallgatás vett rajta erőt és ő is őrültként mered az előtte fekvő sápadt arczba; arczának erős izmai görcsösen eltorzultak. De szemeit nem boritják könyek.

- A siouxk! szólt rekedt hangon. Jaj nektek, ti gazok! igy kiáltott és hangja most borzasztó erőt nyer. Jaj nektek, mert ezt visszafizetem.

- Vadfogó! dörmögött Izmael, itt van bevésve az ő jele, két kicsiny kereszt.

Különféle kicsiny sérülések, melyet ott találtak Aza nagy vállsebe mellett, erős küzdelem mellett tanuskodtak, melyet ez személyesen vivhatott a gyilkossal.

- Egyformán hős volt ő életében és a halálban! Fel hát, temessük el őt, szólt Ismael komoran.

Ünnepélyes menetben haladtak most; elől vitték a testvérek a faágakból összerakott hordágyon a holttestet, mig végre egy, a sirnak megfelelő helyre akadtak.

Még egy utolsó, hosszu bucsupillantást vetett Ismael első szülöttének sirjára, azután megragadta Esther kezét és kiegyenesedve igy szólt:

Szerettük őt, első szülött fiunkat, mint a hogy ritkán szeretnek gyermeket. Most eltemettük. Meg kell hajolnunk Isten akarata előtt. Jer most, hitvesem, hagyjuk pihenni gyermekünket.

A föld már biborfényt kezdett ölteni magára, hajnalodott. Kis idő mulva a ködburkolaton keresztül már fényleni kezdett a szikla csucsa, melyen Izmael felépitette erődjét.

Az utazók lőttek egyet, hogy az otthonlevőknek értésükre adják érkezésüket.

Még egyszer lőttek mindannyian, mintegy vezényszóra. De nem kaptak választ, csak a szél süvöltött panaszosan a sziklacsúcs felett és magasra emelte a hófehér sátrat a levegőbe.

ÖTÖDIK FEJEZET.

Hogy elbeszélésünk fonalát követhessük, még egyszer vissza kell térnünk, az eseményekre, melyek otthon azalatt lejátszódtak, mig Izmael elvonult csapatával.

Ellen azzal volt elfoglalva, hogy Esther legkisebb gyermekeit szórakoztassa és türelemre birja azokat. Egyszerre csak négy férfi közeledik a sziklacsucshoz.

Ellen ijedten tekintett fel, de a mint pontosan tájékozódott, azonnal vissza nyerte lélekjelenlétét, töltött fegyvereket nyomott Hettynek és még több testvéreinek kezébe és a kicsinyeket is elhelyezte, mintegy támadásra készen.

Ő maga is azonnal felfegyverkezett. Egy férfiu közeledett a hőslelkü leányhoz és azt a benyomást gyakorolta, mintha alkudozni akarna.

- A törvény nevében adjátok meg magatokat, kiáltott a doktor a leány felé és semmi bajotok sem lesz.

- Ellen, hiszen mi csak egy csalót akarunk leálczázni, Abiramot. Te derék leány, nem akarsz segitségünkre lenni, hogy diadalra jutassuk az igazságot és meggátoljuk a bünt!

- Istenem, kiáltott a leány magával küzdve. Mit tegyek? Nem, nem bocsájthatlak be benneteket, szólt végre határozott hangon, én vagyok az erőd parancsnoka és meg kell azt védenem.

- Nincs veszteni való időnk, kiáltott a tiszt és szakértő szemmel kimérte a távolságot a földtől egészen a sziklacsucsig.

- Helyesen, szólt a vén Vadfogó és figyelmesen követte merész tekintetét. A vén Ismael minden perczben itt lehet.

- Előre, én meg merem tenni az ugrást, és ügyesen, mint a zerge, felugrott az első sánczig.

E perczben ugyanaz a fénylő alak jelent meg a sziklacsucson, mely egy nappal előbb is mutatkozott.

- Mindenre a mi szent, kérlek, ne tovább, szólt a nő könyörgő hangon. A halál torkába futsz, kedvesem.

- Enyém vagy, szólt ez elragadtatással, enyém vagy s meg kell mentenem téged, még ha életembe kerülne is!

Most Phöbe, Izmaelnek egyik leánya, kit a jelenség eleinte megvakitott, czélba vette Middletont.

Ezalatt, mig mindez történt, Howe Pál és Battius doktor mind előbbre haladtak.

Ezalatt Izmael fiatal gyermekei bátor kitartásra ösztönözték egymást, mig Ellen és Inez benn maradtak a sátorban. Hetty fenyegetőleg irányitotta fegyverének csövét a sánczra, hol Middleton állott és Phöbe, az ifjabbik, Pált szemelte ki czéltáblául.

- Maradjatok a sziklafal mögött, dörgött Vadfogó. Most, Unkas, ugorj fel, sietve, sikerülnie kell az ugrásnak! Bravo! Most Battius, balra át! Hurráh! A gyermekeknek itt fenn sok oldalról kell majd védekezniük.

- Nini, most rám czéloznak! se baj, az én ősz fejem már sokszor látta magára irányitva a puska csövét, nem egy golyó süvöltött már el mellette. Szomoruan mosolygott.

- Battius, ez volt aztán az ugrás, szólt a természet-buvárhoz, ki egy magas csucsra emelkedett ugyanabban a perczben, midőn Hetty golyója majdnem horzsolta.

De Battius e perczben távolról sem tartotta szem előtt a hadi cselt, hanem egy ritka növény után mászott, mely a természet e barátjával elfeledtetett minden más tervet. Ekkor puskaropogás hallatszik a szikláról és sürü porfelhő száll fel. De Battius meghajolva, sértetlenül áll, mig szemei fénylenek és a kezében levő növényt nézi.

Im, holla! Utána igyekszik Pál is, behatol a sziklarepedésbe és magasra felugrik Battius hátán, egyenesen be az erődbe. A többiek is követik a merész példát. A leányokat lefegyverzik és bevették a várat, anélkül, hogy az egyetlen emberéletbe került volna. Vadfogó is feljött ezalatt a többiekhez.

De most legfőbb ideje annak, hogy elmondjam ifju olvasóimnak, a mit Middleton már elmondott Vadfogónak, Pálnak és a doktornak az erdőben és hogy mi okozta a várnak ezt a rohamos bevételét.

Inez neje volt Middletonnak és Louisianában laktak. A fiatal asszonynak egy távoli rokona, ki nagyon szerette volna a magáévá tenni annak nagy vagyonát, elraboltatta a nőt.

Abiram volt az a gonosz ember, ki nagy jutalom dijért e tettre vállalkozott és ő vitte a szegény Inezt a vadonba. Ellen, ki a titokzatos kocsiban felfedezte a szerencsétlen nőt, megajándékozta bizalmával Battiust is és igy ő utbaigazitást adhatott a fiatal Middletonnak, mikor megtudta hogy miért tartózkodik itt.

Hogy mily hatást szült ez és mint sikerült a bátor férfiaknak Vadfogóval együtt bevenni Izmael erőditvényeit, ki sógorának rábeszélése folytán szintén segédkezett Inez elrejtésében, azt az imént láttuk.

- Ugy Inez, szólt most Unkás, a fiatal tiszt, nejéhez, mikor azt a sátorból kiemelte, most mutasd meg, hogy katonának vagy a felesége! Akarsz-e most engem a sivatag veszélyein keresztül követni?

Gyorsan elkészültek az utra, mert nem volt vesztegetni való idejük. Rábeszélések és fenyegetések utján, rábirták a gyermekeket, hogy nyugodtan viseljék magukat.

- Készen vagyok, kiáltott Inez, ki sietve összeszedte a legszükségesebbeket, de hol van Ellen, a kinek megmenekülésemet köszönhetem! nélküle nem megyek.

- Gyorsan, Ellen! szólt Vadfogó a közeledő leányhoz, sietve kövesd a többieket.

- Soha! szólt Ellen és könyes szemekkel megszoritotta Inez kezét, kit nagyon megszeretett. Én árva vagyok és Izmael házában neveltek fel és gondoztak engem. Épen most nem mehetek s nem szabad elmennem tőlük. Ez nagy hálátlanság lenne.

- Sietve végezzetek, kiáltott Vadfogó, Izmael mindjárt itt lesz. A kutya érzi a veszélyt.

Ekkor Howe Pál szótlanul odaugrott Ellenhez, megragadta őt és győzelmesen elvitte magával. Most már hiábavaló volt minden szabadkozása.

Vadfogó a csapatot egy sürüségbe vezette, mely ellenkező irányban volt az erőddel.

- Ez az a hely, a hol a holttest fekszik, szólt Vadfogó. Ismered-e vén ficzkó?

- Lássuk csak, elvan-e már temetve, kiáltott Howe Pál. Ő és Battius bementek a bokrok közé, meg akarták kimélni a hölgyeket a holt Aza látásától.

- Ni, egy baziliszk, kiáltott remegve és különös, tarka fényü golyóra mutatott, mely ugy feküdt ott egy fa ágai között, mintha odavarázsolták volna.

- Áruló az! kiáltott Vadfogó dühösen, mikor közelebbről megnézte a golyót. Kém és nem baziliszk, megálljatok csak, majd felélesztem én. A gazember tetteti magát, nem látjátok, hogy a golyónak, mely látszólag élettelenül fekszik ott, szeme is van?

- Lejösz-e mindjárt, te rezes, kiáltott Vadfogó, vagy azt akarod, hogy rád lőjjek?

Lassan, gépiesen, mintha meggondolási időt akarna engedni a ravasz szörnyetegnek, Vadfogó arczához emelte fegyverét.

A szemek mind vadabb fényben lobogtak; de mily csoda, a lenn levők most már tisztán megismerhették a simára megnyirt fejet. Vadfogó lőni akart.

Ekkor hatalmas levélfelhő hallott alá, melylyel a rézbőrü tetőtől talpig eltakarta magát; ugyanabban a perczben óriás, különös módon tarkára tetovált indiánus állott a feszült figyelemmel várakozó csoport előtt.

Vonásai előkelőek voltak. Kellemmel, de mégis erőteljesen hordta fegyverét. Bőrének jegyei még emelték megjelenésének hősiességét.

Jó lenne, ha megnyerhetnénk őt a magunk részére, szólt Vadfogó halkan társaihoz, nehogy valahogy Izmaelhez csatlakozzék.

- Bizhatok-e a fehérekben? felelt az indiánus és vizsgálódva tekintett körül.

- A törzsed főnöke nagyon hires ember, igaz az, a mit az ő tetteiről beszélnek?

Az indiánus nem felelt; ritka ügyességgel felült a nemes állatra és lépésben járt vele fel s alá.

- Soha, a hazug népségeket. Ide nézz, ide, ezzel rámutatott a skalpokkal teli aggatott nadrágjára, a tetonokkal igy bánunk.

- Ugy ő a siouxkat üldözi, kitaláltam hát. Mi nem vagyunk siouxk, pawnee, nyujts kezet, legyünk jó barátok.

- Hegycsucs az, felelt a pawnee és azon áll a fehéreknek a kunyhója. Menj csak, engem nem lehet oly könnyen megcsalni.

Néhány perczczel később kelet felé látták őt elvágtatni. Azután eltűnt egy domb mögött.

HATODIK FEJEZET.

- Bivalyok vannak a közelben, kiáltott az öreg. Ohó! Ilyenformán azt hiszem még több pawneet is találunk majd lesben, kik majd bivalyra vadásznak. Vigyázzatok, most vad zsákmányolás lesz majd.

Igaza volt. Már közeledtek prüszkölve és toporzékolva, hosszu sorban a hatalmas bivalyok és összetaposták a magas füvet. Iszonyu port vernek fel, óriási szarvaikkal felássák a földet, tompa orditásuk megreszketteti a levegőt.

- Hajahaj, most közelednek, el kell készülnünk a fogadtatásukra. Rejtsétek el a leányokat és aztán előre, férfiak, a támadásra, kiált Vadfogó.

A hölgyek elrejtőznek a füben, a férfiak felfegyverkeznek. Még bizonytalan, mely irányban haladnak az óriási bivalyok.

- Ni, most egyenesen felénk tartanak, kiált Pál. Vadfogó, vigyázz, néhány percz mulva kásává leszünk apritva mind a hárman.

Az öreg némán áll. Feszült figyelemmel várja a fenevadak uj fordulását. Puff! most egy golyó süvölt a légben és a legnagyobb bivaly találva rogy össze. A csorda ijedten hátrál és elszéled a pusztában.

De most bőgve közeleg egy utócsapat és ismét előre készteti az egész csordát.

Az öreg ember még mindig ott áll, magasra felegyenesedve, s arczán a félelemnek legkisebb nyoma sem látszik. Karját kinyujtva ismét felüzi a csordát. Pál és Middleton tüzeltek.

A védekezés ismét sikerült, de csak rövid időre s a bivalyok bőgve közelednek harmadszor; egy óriásállat Vadfogóra rohan, az öreg még egyszer megemeli fegyverét, porfelhő száll fel s a bivaly vérében fetreng.

De ni, mi ez? mint egy varázsütésre, ugy hátrál az egész csapat. A szamár, melyet a vándorok magukkal vittek, elbőgte magát és ez üzte el a bivalyokat.

Köszönöm, te derék állat, kiált Pál, ki ismét visszanyerte régi jókedvét; mindannyian szeretettel czirógatják a szürke állatot.

- Hát ez mi? kiált Vadfogó. Két férfi lóháton utánuk vágtat, most már többen vannak, mind többen. Middleton szemeivel követi a megjelölt irányt.

- Igen, szólt Vadfogó, ki még mindig megőrizte sólyomszemét, de ezek nem pawneek, hanem sioux indiánusok.

- Most három pártunk van, szólt az öreg Vadfogó. A siouxk, a pawneek, és Izmael csapata. Nagy hasznunkra lenne, ha ezt a három pártot egymásra uszitanánk.

A siouxk közeledtek. Az öreg megvizsgálta fegyverét és igy szólt Middletonhoz:

- Ezek Izmaelt üldözik, nézzétek csak, nekem ugy tetszik, mintha a helyet fürkésznék, a hol Aza meghalt.

Csakugyan. Az indiánusok megtalálták az erőszakos tett nyomait és Mahtoree, a vezér, Izmael tanyájából kire kedves olvasóim még emlékezni fognak, összehivta a csapatot. Most már egészen ott állottak barátaink mellett.

- Férfiak, akartok-e küzdeni életetekért, és a leányokéért, szólt Vadfogó társaihoz, vagy megkisértenénk talán, békés uton alkudozni az indiánusokkal.

- Ugy majd én előre megyek, szólt az öreg határozottan és szilárdul. Azt hiszem, hogy mégis csak én értem legjobban a rézbőrüek fortélyait.

Bátran ment előre és pedig a bokrokon haladt keresztül, nehogy valamikép elárulja társainak hollétét.

Amint a siouxk megpillantották, örömükben bőgésre fakadtak. Mahtoree, a főnök, eléje lovagolt.

- Vedd hát czélba azt a bokrot, kiált Mahtoree fénylő szemekkel és a helyre mutat, a hol a többiek elrejtőztek.

Vadfogó uralkodott magán a bokor közelében, melyre czéloznia kellett volna, szemügyre vett egy száraz faágat. Czélozott. Egyetlen kiáltás sem hatolt el hozzá. Hála Istennek, a leányok nem sebesültek meg. A száraz ág robajjal hullott a földre.

De ki irja le az általános meglepetést, mikor ugyanabban a perczben közeledni látták Izmaelt és csapatját. Ugyanabban a perczben közeledett Middleton, Pál, az orvos és a leányok is. Mindannyian meglepetve állottak meg.

Vadfogó mihamar megértette a helyzetet. Middleton és társai minden valószinüség szerint közeledni látták Izmaelt és jobbnak látták szövetkezni a siouxkkal, semhogy kiszolgáltassák magukat és a leányokat Izmael boszujának.

- Látjátok őket, szólt most Vadfogó Mahtoreehoz fordulva és rámutatott Izmael csapatára, ezek nem a legjobbak a fehérbőrüek közül. Barmaikat elvesztették ugyan. De lőszerük még teménytelen mennyiségben van. Látod, Mahtoree, ott a rét mögött a nap környezte területet? Ott vannak a nagy késüek birtokai.

Mahtoree szemeiben győzelmes fény lobogott fel. Megszámlálta Izmael csapatjának tagjait.

- Akartok-e hozzánk csatlakozni? kérdé Vadfogót. Akkor hát gyorsan előre a többiekkel, igy kiáltott Middletonra és társaira mutatva, a leányok ráülhetnek a mi lovainkra.

A szót mihamar tett követte. Vadfogó értesitette a többieket és mihamar fenn ültek a siouxk lovain. Middleton és Pál elől haladtak, a többiek pedig utánuk.

Most elindultak és a ravasz rézbőrüek oldalt kanyarodtak, hogy Izmael dühös csapatának első támadását elkerüljék.

Most vad küzdelem vette kezdetét, a golyók ide-oda repültek, ropogás és recsegés hallatszott és a mi még tetézte a dolgot, hát forgószél keletkezett.

- Most jó lesz, ha felhasználjuk a zavart és elhordjuk magunkat, szólt Vadfogó halkan Middletonhoz.

- Figyelj, majd én jelt adok neked. Ha előszörre hallod vonitani Hektoromat, az annyit jelent majd: készülj! Ha másodszor is vonit, az annyit jelent: El innen!

Most Pált is értesitették a tervről. Ekkor Vadfogó odalovagolt az egyik indiánushoz és a szamáron ülő Battiusra mutatva, elhitette vele azt, hogy az egy veszélyes varázsló; ő tudta, hogy vadak semmitől sem félnek annyira, mint a varázslótól.

Az indiánus megdöbbenve hátrált. Orditva adta tudtára a többieknek, hogy közöttük varázsló tanyáz. Vadul és félénken néztek most a máskor oly rettenthetlen rézbőrüek a varázslónak vélt doktor felé. Egyik a másik után megsarkantyuzta lovát és a szél sebességével, a csapat központja felé vágtattak.

- Bizza hát magát annak a vezetésére és Isten szemére és kövesse gyorsan annak menetét, hogy még ép bőrrel menekülhessen a vadak elől. Siessen, minden percz életveszéllyel jár.

Miután a siouxk Vadfogó csele folytán még mindig félénken hátráltak Battius elől, ez nemsokára egyedül volt a pusztaságnak egy kietlen helyén.

Ezalatt a veszélyes varázslóról szóló hir eljutott egészen Mahtoree főnök füléig.

- Őrizkedjél! kiáltott Vadfogó felé. Ha az ugynevezett szemfényvesztőt és a többi fajzatot elő nem teremted nekem holnap reggelig, majd puskagolyókkal fogom kerestetni őket.

Ezalatt Izmael tanyájához közeledtek. Ujjongva, üvöltve tették meg a vadak előkészületeiket a támadásra. De most Esther volt az erőd parancsnoka, ki amint az első gyanus zajt hallotta, rikácsoló hangon megkérdezte, hogy mi történik oda lenn. Magasra kiegyenesedve állt a kunyhó előtt és egy amazonhoz hasonlóan, fenyegetőleg forgatta fegyverét.

Most Vadfogó a menekülésre gondolt és betanitani kezdte kutyáját a Middletonnal és Pállal megbeszélt jelre.

Magasra csaptak fel a lángok és a sürüség odalenn nemsokára lántengerhez volt hasonló.

E perczben távoli zaj Izmael érkezését sejteté a harczias Estherrel. Messziről előrehajolt, mig a lángtenger visszfénye környezte; ekkor hirtelen érezte, a mint hátulról megragadják. Kezeit erősen hátra kötik.

A siouxk üvöltve bontják szélylyel a tüzkévéket. Fullasztó gőz és füst száll fel, aztán minden elsötétül.

Előbb lassan, halkan, hogy ne vonják magukra a figyelmet, majd mind gyorsabban, végre a szél sebességével vágtat a három férfiu a pusztaságon keresztül. Előttük világit nekik a csillag, melyre Battius is rá bizta magát.

HETEDIK FEJEZET.

Vadfogó időnkint megfordult. Nagyon szerette volna tudni, hogy Izmael és a vadak összetüztek-e egymással.

- Nagy Isten, mi van itt a földön? szólt Vadfogó hirtelen és a földön levő sötét tömegre mutatott.

- Ah, ti vagytok itt? kiáltott egy örömteli hang. Egy alak felegyenesedett. Battius doktor volt, kinek szamara a világért sem akart tovább menni.

Abban a reményben, hogy e perczben oly heves verekedésben vannak a siouxk és az indiánusok, hogy az üldöztetéstől egyelőre nem kellett tartaniok a férfiak nyughelyet kerestek.

- Itt jó lesz, szólt Vadfogó és megállott, miután a szamarat lassan mégis csak előre vonszolták és ők is előre haladtak egy darabon. Különös mélyedésre akadt a sürüségben; a többiek is nagyon alkalmasnak találták a helyet az éjjeli szállásra.

Levelekből ágyat vetettek maguknak, a lovakat, s a sánta szamarat megkötözték; azután mindnyájan pihenőre tértek.

Vérvörös tüzfény lángolt a menekülők elé, bár merre tekintettek. Sürü füst töltötte meg a levegőt.

- A kutyák mégis csak ránk akadtak! kiáltott Vadfogó. A semmirekelők el akarnak bennünket égetni, meg akarnak fullasztani. Lehetetlenség kiszabadulni e tüztengerből. Itt tisztára tüzgyiknak kellene az embernek lennie.

A férfiak most legalább egy darabot igyekeztek tüzmentessé tenni. Sikerült nekik. Oda elrejtették a leányokat és könnyü ruháikat elfedték erősebb szövettel. A menet ezután ismét elindult. Megint a vén, bátor Vadfogó volt az, ki a menekülőket kivezette az égő pusztaságból.

A tüz még mindig dühöngött, daczára annak, hogy már majd egy órai utat tettek meg.

- Mondhatom szép ló, kiáltott Vadfogó, éles tekintetet vetve a tárgy felé. Nézzétek csak, nincs sem feje, sem patája.

- Az égre, kiáltott Pál, önnek igaza van, hiszen ez nem is ló; bivalybőrnek látszik, melyet érintetlenül hagyott a tüz.

- Az állat még nem régen mulhatott ki, talán még találunk a bőre alatt egy kis pecsenyét.

Vadfogó hozzáfogott, hogy átkutassa a bőrt. Holla! Mi az? A bőr magától válik szét és kiugrik belőle a pawnee, kivel a vándorok már találkoztak egyszer.

Vizsga szemmel néz maga körül, most már ő is ráismer a pusztaság vándoraira.

- A siouxk, testvér, nekünk is ellenségeink, felelt Vadfogó. Fogadj bennünket tanyádra és mi egyesitjük majd a mi erőnket a tietekkel, hogy legyőzhessük őket.

Miután a pawnee még egyszer sorra vizsgálta a vándorokat, meg volt elégedve.

Vadfogó még tanácskozott vele egyről-másról és azután értésére adták társainak, hogy legnagyobb rémületére most tudta meg a pawneetől, hogy a siouxk békét kötöttek Izmaellel.

Mikor egy szigethez értek, a pawnee ügyesen és gyorsan csolnakot csinált az erős bivalybőrből.

- Most csak gyorsan ide be, majd én átviszlek benneteket, szólt a menekülőkhöz, előbb a hölgyek kerűnek át.

Ellen és Inez habozva ült be, de az ügyes pawnee mihamar a partra hozta őket.

- Hajoljatok le! kiáltott Pali, ki a leányokkal egy csolnakban került át és azokat épen most helyezte biztonságba egy magaslaton. A siouxk már a nyakatokon vannak. Hajoljatok le, majd én rá lövök az ellenségre.

A pawnee megfordul és ott látja maga mögött Mahtoreet, a főnököt. E perczben Pál golyója már ott süvölt el Vadfogó felett, egyenesen Mahtoreenak. Ez leugrik lováról a vizbe.

A megsebesült állatot a hullámok elsodorják. De Mahtoree ismét megjelenik a hullámok felett.

- Hozzátok biztos helyre a nőket, kiáltott Vadfogó, ott kissé messzebb nyugatnak, rejtekhelyet találtok majd. A doktor, a fiatal indiánus és én, majd megkisértjük azalatt, visszaverni az ellenséget.

Ezalatt Vadfogó maga is körülnézett, nem lát-e valami rejtett helyet, a hol mindannyian megpihenhetnének, mert előre látható volt, hogy ha most tovább menekülnének, a siouxk mihamar utólérnék őket.

Mindannyian egy helyre rejtőztek hát együtt. Mikor már vagy egy órát pihentek, velőt rázó kiáltást hallottak Inez szájából.

A vándorok felugrottak. Nagy seregben közelednek a harczszomjas siouxk. A sürü hó, mely az éjen át hullott alá, meggátolja barátainkat a menekülésben.

Csak a fiatal pawnee áll még szabadon és fénylő szemekkel védekezik. De már őt is megkötözték és az ellenség száz torokból eredő hurráh kiáltása értésére adja a menekülőknek, hogy a siouxk most győzték le Kőszivet.

NYOLCZADIK FEJEZET.

Kövessetek most, kedves olvasóim, egy más szintérre, egy kisebb, termékenyebb vidékre.

A legelőkben dús területen közel kétszáz sioux kunyhó van felállitva; puha szőrméből készültek azok, és különféle vadászati jelvények diszitették a bejáratot.

Különféle helyeken indiánus csapatok állottak, kik tanácskozni látszottak.

Kiegyenesedve magaslott ki Mahtoree parancsoló alakja. Oldalt állt Izmael családjával.

A mint már a dologról előbb értesültünk, a két fél békét kötött egymással, de még mindig alkudozni látszottak a barmok kiadása miatt, melyek ott legeltek a dus réteken.

Pál és Middleton egy sarokban feküdtek odakötözve, Kősziv egy padhoz volt kötve.

- Nagy főnök, mit határoztál fölöttem és testvéreim felett? Mi lesz Kősziv barátomból?

- Mielőtt törvényt ülünk felette, előbb megszámláljuk a skalpokat, melyeket elrabolt tőlünk, felelt Mahtoree komolyan.

- Ifju, szólt hozzá fájdalmasan, te hasonlitasz egy régi barátomhoz, kit Unkasnak hivtak; bár még élne. Bár segithetnék rajtad, ki annyira hasonlitasz hozzá, mintha a te ereidben is az ő vére folyna.

- Atyám, felelt Kősziv, te tehetsz velem jót, ha akarod. Várj, mig e kutyák megöltek, azután figyeld meg, hova viszik el az elhalt harczos csontjait. Jegyezd meg magadnak jól a helyet, érted, atyám? Azután menj el az én táboromba és hozd el kedvencz lovamat, majd ott megmutatják neked. Vezesd el gazdája sirjára; mond meg neki, hogy gazdája, ki oly szivesen ült rajta, vágyik utána, ott fenn, a halál birodalmában.

- Majd meg fogod ölni siromon és a pawnee szelleme, kinek sirjánál ott állasz, rá ül majd és felszáll vele a boldogok lakhelyére.

- Te egy pawneenak vagy barátja, szólt Vadfogóhoz, igy hát népemnek ellensége vagy.

- Nem, egyetlen hajszálát sem görbitem meg az ősz apának, felelt Mahtoree, te szabad vagy, de mielőtt elhagynád a siouxkat, légy tolmácsom a többi fehérbőrünél.

Ezzel a sátorra mutatott, melyben Inez és Ellen tartózkodtak, édes, kábitó illatoktól környezve. Nagyon szomoruaknak látszottak és szemeik pirosak voltak a sirástól.

Vadfogó suttogott a leányokkal és azután megkérdezte Mahtoreet, hogy mit akar tőlük. A leányok tudni szeretnék.

- A nők legszebb virágát, a szép Inezt a siouxk főnöke itt akarja tartani táborában. Ő nagyon gyenge és szelid, lábacskái megsebesülnének, ha tovább vándorolna.

- Teljesitsd hát végre a szerződéseket, melyeket a siouxk ravasz népével kötöttem, kiáltott dühösen.

- Szólj Ismael, kiáltott Vadfogó, majd értésére adom a főnöknek beszéded értelmét.

- Mond meg testvéremnek, hogy e barmok rendelkezésére állanak, felelt Mahtoree.

- Unokahugomat, az én foglyomat kérem tőled, te csaló, nem csak a barmot, aztán meg ezt is itt ni, és ezzel Vadfogóra mutatott.

- Sokat kérsz, felelt Mahtoree rendithetlen nyugalommal. A hosszu kés üres kezekkel jő hozzám és én töltsem azokat meg.

- A fekete haju leányt is add ki, kiáltott Ismael fogait vicsorgatva és rá sem hederitett Mahtoree beszédére.

- Nem ugy, egy leányt egy ilyen bátor harczosnak. Kapsz egy egész bivalycsordát.

- Ő nálunk marad, de vén feleségedért, ha akarod, kapsz egy fiatalt! kiáltott Mahtoree.

Ismael dühe perczről-perczre növekedett. Dühösen hagyta el a tábort és indulásra készült.

Nyugodtan és örülve, hogy ilyen könnyü szerrel megszabadulhatott tőle, Mahtoree menni hagyta őt.

Ezalatt a siouxk még mindig ujjongtak Kősziv elfogatásán, hiszen már oly régen gyülölték a pawnee főnököt. Buzgón tanácskoztak, mily kinok közt öljék meg.

Végre, estefelé, ünnepélyes, általános gyülést hivtak egybe, melynek döntenie kell majd az összes foglyok sorsa felett.

Nagy fáklyát gyujtottak meg és azt kézről-kézre nyujtották. Ez volt a törzsszokás, mielőtt itéletet hoztak.

- A hosszu kések nagyon gonosz emberek, igy kiáltott, ha egyik testvérüket nélkülözni fogják, itt keresik majd a siouxk táborában. Nagyon hosszu karjaik vannak és halált és romlást hozhatnak számunkra. Még egy varázsló is van kiséretükben.

- Hozzák elő a csodaembert, kiáltott Mahtoree, mire elővezették Battius doktort.

Társai nagyon hatásosan felöltöztették. Kopasz fejére magasan álló hajcsomóban helyezték el parókáját ép ugy, mint a hogy a siouxk viselik. Arczát és testét élénk szinekkel befestették, különös kigyóbőrből készült ruha fedte egészen csipőig. Csodálkozva, félénken néztek reá az indiánusok. De ő sem nagyon kellemesen érezhette magát és panaszosan kérdezősködött Vadfogónál a siouxk előtt érthetlen nyelven, hogy őt, a hires természettudóst, elküldik már innen talán a másvilágra.

- Készülj a legrosszabra, felelt Vadfogó. Ha a végzet intéző keze nem vesz véletlenül pártfogásába, akkor nem sokat remélhetsz.

- Még oly nagyon jól nem vagyok elkészülve az életre ott fenn, azért hát még egyszer csak tedd meg intézkedésedet a megmentésemre.

- A pawnee asszonyok, igy kiáltott. Baglyok ők és hozzá még öldöklők, kapzsik; halljátok a megöltek lelkeit nyöszörögni? Látjátok fenyegetőleg lenézni őket, a mieinket, kiket a kutyák megöltek.

Ekkor Le Balafrés, egy nagyon öreg indiánus kezdett beszélni. Halálos csend keletkezett.

- Testvéreim, szólt remegő hangon, én már félig a boldogok szigetén vagyok; nagyon sok hü, öreg főnök vár ott reám és kitárja felém karjait. De kit, kit hagyok itt utódom gyanánt, nincs utódom, nincs örököse régi nevemnek, oh jaj nekem! Adjátok nekem a pawneet, ne öljétek meg, ő remek ifju. Ápolni fog engem, ő lesz életem estéjén a fénysugár, ő majd szeliden ágyaz nekem, amikor már végkép elaludtam.

De győzedelmeskedett az öreg iránt érzett tisztelet és végre mindannyian beleegyeztek.

- Soha, kiáltott Kősziv. Semhogy a pawnee siouxvá legyen, inkább meghal. Nyilai ivekben fordulnának el az utálattól, lándzsája elvesztené erejét.

A csőcselék most ujra nekivadult. Az asszonyok előrohantak és arczába köptek a megkötözött ifjunak. A férfiak lábbal taposták. Mahtoree a legnagyobb kegyetlenségekre tüzelte őket. Most előre rohant Weucha, egy vad ficzkó és tomahawkját Kősziv felé hajította.

De ez ügyesen visszalökte, Weucha összerogyott és mellette a földre gurult véres feje.

Nekibátorodva, Kősziv most előre törtetett az üvöltő siouxk közé; az asszonyok megrémülve hátráltak és szabadon engedték neki az utat. Már keresztül hatolt a táboron, egy hatalmas ugrással lenn terem a lejtőn, százakra menő fegyveres sioux utána rohan, gyors lábakkal siet előre a fiatal harczos.

Már el is érte a vizet, ekkor egy csapat fegyveres pawnee rohan előre segédkezni neki és a siouxok mintegy megdermedve állanak.

Kősziv most erős karokkal uszik át a hullámokon és hangos örömkiáltás jelzi a part felől a megalázott siouxk vereségét.

A legyőzőttek megdöbbenve állanak. Csak Mahtoree nem veszti el egy perczre sem nyugalmát. Elszántan teszi meg intézkedéseit.

Vadfogó most elérkezettnek látta az időt, hogy társaival elmeneküljön. De a perczben, a mikor elhagyták a tábort, Izmael és csapatjának fogságába kerültek. Nem használt semmi ellenkezés, meg kellett adniok magukat és követniök kellett Izmaelt táborába.

Ezalatt a pawneek és siouxk dühödten küzdöttek egymással, élükön Mahtoreevel és Kőszivvel. Mindenikben égett a vágy, hogy a másikat megölhesse.

Ekkor Izmael az övéivel a pawneek segitségére siet. Rövid idő mulva az övék a győzelem.

- Hallgassatok rám, igy szólt, belátom, hogy helytelenül cselekedtem, a mikor Inezt fogva tartottam a kocsiban és ime, most visszaadom őt férjének. Ellennek is megbocsájtok, daczára annak, hogy jóságomért hálátlansággal fizetett. Pál, miután látom, hogy szeretitek egymást, unokahugomat odaadom neked feleségül. A hires doktor is mehet.

- De ezt, szólt haraggal és Vadfogóra mutatott, ezt nem adom ki. Neki lakolnia kell, mert ő ölte meg Azát, az én első szülöttemet.

- Nem, kiált Vadfogó rekedt hangon, azt nem én tettem. Ott áll a gyilkos, és Abiramra mutat. Saját szemeimmel láttam, amint megölte az erdő sötétjében a deli ifjut.

Abiram fogvaczogva áll itt, szétdult vonásai legcsalhatlanabb jelei bünének.

- Menj a bokorba, szólt remegő hangon és öld meg magad, mert nem akarok gyilkosoddá lenni, te nyomorult gazember!

Izmael elköltözött innen és sohasem hallották többé hirét sem neki, sem övéinek.

Ezalatt az utazók elérték a folyamot, hol Middletont már várták örvendező hivei.

Pál, ki már régen a szivébe zárta Ellent, nőül vette őt, Inez és Middleton pedig végtelen boldogságban élték napjaikat.

De később a fiatal párok nem tudtak többé ellentállani vágyuknak, hogy még egyszer felkeressék öreg Vadfogó barátjukat.

Haldokolt, mikor megtaláltak és már csak szemeit zárhatták le. Zokogva kisérték legjobb barátjukat örök nyugalomra.