LUX TERKA: ÁLOM

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-339-7 (online)
MEK-18548

Az ajtó nagy sebbel-lobbal kinyilt s az öreg Zerie egy hosszunyelü vaslapáttal a kályhának tartott.

Olyan volt az öreg, mint egy meglőtt veréb, barnásan szürke feje féloldalt lógott, egyik kezét gyomrára szoritva tartotta s a féllábát nem tudta felemelni, csak huzta maga után.

A nagy, mélyedéses ablaknál két kis sovány, átlátszó bőrü gyerekleány horgolt és közbe kenyérmorzsákat szórtak ki az ablak üvegén e célra vágott kis rostélyon, az oda szálló verebeknek.

- Nagyobb morzsákat dobjál nekik, Malvinka, - szólalt meg az ágyból, amely a szoba közepén állt és szemközt volt az ablakkal, egy tizenhatesztendős beteg fiu.

- Oh, te csacsi, - mosolygott a nagyobbik leány - azt hiszed, nincs annak ahoz való esze, hogy addig cibálja csőrével, amig szétszedi? Nem igaz, Pelág?

Pelágia oláh asszony volt, idős és szikár, szép bánatos szemü asszony, harminc esztendő óta szolgált a házban.

- Persze, hogy igaz, - bólintott a fejével s elharapta a cérna végét, hogy befüzhesse a tüjébe. Valami lepedőt foltozott.

- Be kell fütni a nagyságos ur szobájába, - felelt a vén cseléd. - Sürgöny jött, hogy estére megérkezik.

A kis rostély az ablaktáblán azon minutában be lett csukva. Malvinka már nem etette a verebeket, hanem lejebb hajolt a horgolásra és szó nélkül dolgozott.

Zerie megint végigcsoszogott a szobán, a vaslapáton vitt parázszsal s azután csönd lett. A két kis leány lehajtott fejjel horgolt, Pelágia gondolkodva forgatta kezében a lepedőt és a beteg fiu a szép, ezüstösen rózsaszinü eget nézte. Látszott az égről, hogy hideg van künn. A kertben a fák ágai dértől csillogtak s a kerten tul, a házak zsindelyes tetői mintha kővel lettek volna fedve, olyan zöldesfehér volt a szinük.

Senki sem szólt a szobában. A kis leányok dolgoztak mindaddig, amig láttak, azután letették a munkáikat. Szép gondosan visszacsavarták a pamutot a gombolyagra, a tüket belészurták a horgolt csipkébe és fölálltak.

- Előbb uzsonnázunk, - mondta Malvinka. - Már hallom is, hogy mama hozza a Sándor tejét.

- Ugyan miből hallod? - kérdezte Sándor elmosolyodva. - Egy angyal repülését hamarabb meghallhatnád, mint a mama járását.

- És én mégis hallom, - erősködött Malvinka. - Hallom a ruhája suhogását.

A másik percben csakugyan ott állt az ajtóban a gyerekek anyja s egy csésze tejet hozott.

Árnyékszerü, vértelen ajku, világos szemü asszony volt, csöndes, titokzatos, mint egy nyárvégi holdas éjszaka. Megitatta fiával a tejet, megigazitotta párnáit, megcsókolta a homlokát s azután elment. A két kis leány vele ment s a beteg fiu egyedül maradt Pelágiával.

Az asszony leült a kályha előtt a szőnyegre s fejét kezére hajtotta. A cselédházból, ahol kukoricát morzsoltak, behallatszott egy falusi nótának szomoru, egyhangu refrainje s a beteg fiu némán hallgatta.

- Mit gondolsz, Pelág, - kérdezte kis idő mulva - meddig huzom én még az életet?

- Ej, - intett az asszony elutasitólag - ne beszéljen bolondokat! Mit szólna a mama, ha hallaná?

- De nem hallja, - felelt a fiu. - Mi meg beszélhetünk egymás között őszintén. Tudod te azt, hogy én nem vagyok gyáva és ami reám vonatkozik, semmi sem rémit meg. Hogy meghalok, az bizonyos, csak azt nem tudom, hogy mikor? Te bizonyosan tudod, Pelág... Megmondhatnád.

- Nem vagyok én Isten, - mondta kedvetlenül az asszony. Mit lehet azt tudni? Az én apám este még őrölt a malomban, reggelre pokolvar csattant az ujján és még aznap este meghalt. A nagyapám meg mindennap haldoklott, mégis tizenöt esztendeig nyomta az ágyat. Hát hogy lehessen azt tudni? Maga is egészségesen állhat talpra egy nap, de én nem mondom - ép ugy meg is halhat egy nap... A fődolog, hogy nem kell félni, drágám. Ahogy az Istennek tetszik. Tehetünk mi valamit ellene?...

- Nem, nem, - suttogta a fiu - én nem is félek, Pelág. De tudod, azért szerettem volna élni, nagygyá, erőssé lenni, mint az apám. Csak mint a teste, Pelág... A lelkét - ezt nem szeretném... A lelkem olyan lenne, mint az anyámé. De a testem, az... Hát nem lehet... Mit gondolsz, Pelág, miért kell épen nekem meghalni? Hisz a hugaim is gyengék... Az anyám is gyenge... De én...

Pelágia megrázta a fejét, térdeit magasabbra huzta fel s átölelte a karjaival. Az ablaktáblákat hevesen rázta meg olykor a szél s a kertben busan hajlongtak a fák deres ágai.

- Mindenki meghal! - sóhajtott az asszony sötéten. - Az egyik előbb, a másik utóbb. A jó Isten tudja, miért van ez igy. Emlékszik a Malvinka rózsatőjére, amelyen két bimbó hajtott egyszerre s egy hideg éjszaka az egyik bimbó megfagyott, a másik meg kinyilt, meleget, hideget tulélt és a szárán hervadt el?... Mondom, semmit se lehet tudni... Én husz esztendős voltam, olyan szép, mint a kacagó galamb az erdőben, mint a sziklarózsa a Retyezát tetején - már el se hinné, ugy-e drágám? - és az uram mégis agyonlőtte magát, mert Tierlea Flórát szerette. Az több volt harmincöt esztendősnél is, ragyás, csak a szeme, meg a szája égett, mint a pokol... Ej, na, mit beszélek itt magának!... Hát az nem baj, drágám, akármikor halunk meg. Csak nem kell félni. Nem, semmitől. Se a haláltól, se az élettől. Mikor már nagyon nehéz valami, az Isten ugyis vagy segit, vagy nem segit az emberen, de valahogy minden eldől... Hallja, milyen szépen énekel Futura Máriskó?

A fiu rászoritotta két kezét a homlokára. Szép keskeny arcu, nagy mély szemü gyerek volt, a szája szélén két asszonyosan szomoru, ideges vonás huzódott meg. A plafondot nézte, a fák ágainak árnyékai himbálóztak azon, amint a szél hajtotta őket.

Az alkonyatnak mind szélesebb árnyékai huzódtak meg a falakon, az alattomos és konok árnyak megültek, nem mozdultak, ezek gyávák és szivósak, mint a földben lakó állatok.

- Bezzeg milyen más a nap! - mormolta az asszony és ugy ülve oldalt hajolt, fát vett elő a kosárból s a tüzre hajitotta. - Álmos, drágám? - kérdezte azután.

- Nem vagyok, Pelág és mondani akarok néked valamit. Valamit, Pelág, amire neked meg kell esküdnöd, hogy megteszed. Megesküszöl?

- Nem, - felelt az asszony nyersen. - Nem hiszek az esküben. Az uram is megesküdött, a nagyságos asszonynak is megesküdött a... Nem. Az asszony ugy is megtartja amit igér, ha nem esküszik is meg reá. Mit akar, drágám?

Egy pár percig nagy csönd volt. A szél mintha elfáradt volna, elült, mint a madár s a kukoricamorzsoló Futura Máriskó szép erős szopránja, busan vágott bele a nagy csöndbe.

Pelágia belemeredt a tüzbe s szép acélkék szeme a sok régi fájdalom felgyülemlésétől foszforeszkáló fénynyel égett. Mikor a leány éneke elnémult, az ágy felé vetette tekintetét.

- Csak azt, - szólt halkan a fiu, - hogy a szalonkabátom belsőzsebében van egy kis kék pántlika, ha meghalok és rám adják a szalonkabátomat, - mert abba temetnek el, ugy-e, Pelág? - hát azt a kék pántlikát hagyják benne a zsebemben. Erre nagyon vigyázz, Pelág, mert annyi, mint ha megesküdtél volna rá. Megteszed?

- Meg, - felelt elfojtott fájdalommal az asszony. - De micsoda pántlika ez? Malvinkáé, Ágnesé, az anyjáé, vagy a Szüz Máriáé volt?

A fiu elpirult, de ezt nem látta Pelágia, csak a megváltozott hangja volt különös a fülének.

- Nem, - suttogta a fiu s a hangja ugy reszketett, mint valami eltört üvegé, ha megkopogtatják. - A Szabó Klárikáé volt, annak a Szabónak a leányáé, akivel a papa tegnap verekedett meg.

- Hát maga ismerte, drágám, azokat a Szabóékat! - kérdezte csodálkozva. - Soha se mondta.

- Nem, nem mondtam, tudod, a mama miatt, Pelág. Az tavaly télen volt, mikor még fenn tanultam Pesten. A papa egyszer elvitt magával Szabóékhoz. Én nem akartam menni. Sokszor láttam a papát az utcán Szabónéval, egyszer éppen jöttünk az iskolából Elekes Pistával s a Koronaherceg-utcán szemközt jött velünk papa és Szabóné.

- Itt jön a papád a szeretőjével - mondta a Pista s én azt hittem, hogy elsülyedek ott az utcán szégyenemben.

- Ugyan, - kacagott Pista - minden veréb csiripeli Pesten, különben az Emmi néni zsurján hallottam, mikor én zongoráztam a tánchoz.

Nem szóltam semmit, hanem mikor a Vármegyeház-utcába értünk, pofon vágtam Pistát és azt mondtam neki: ez az apámért... Pista is visszaütött, ő nagyobb és erősebb fiu, mint én vagyok s ugy megütött, hogy elestem a járdán. Hát a papa azt mondta egy délután: Fiu, öltözz, vizitbe megyünk. - Hová? - kérdeztem. - Szabóékhoz, egy képviselő-társam családjához, - mondta a papa. Mintha Elekes Pista másodszor ütött volna pofon, olyan fájdalmat éreztem. Azt mondtam a papának, hogy sok tanulni valóm van, hogy a fejem is fáj, mindent mondtam, de tudod, hogy a papával nem lehet ellenkezni... Elmentünk... Azután...

Pelágia megpiszkálta a tüzet s a fiu megtörölte homlokát a zsebkendőjével és folytatta:

- Sohase láttál olyan szép kis leányt, Pelág, mint Szabó Klárika. Akkor tizenkét esztendős volt és olyan szép, mint egy angyal. A haja egy ágba volt fonva s a kék... Nagyon kedves volt, Pelág. Megmutatta a szobácskáját, csupa fehér volt benne minden. A kanárija ugy volt szoktatva, hogy a szájából vette ki a cukrot. Azután a virágtartóból egy szál szegfüt vett ki Klárika és a két végét a virágnak a szájunkba fogtuk és tudod mi történt, Pelág? Klárika füttyentett a madárnak és az a virág szárának közepére repült. Ugy-e ilyet még nem hallottál? Soha életemben nem volt olyan gyönyörü délutánom. Oh, Istenem!... Csak nem alszol, Pelág?

- Azután? - suttogta a fiu s álmodozva nézett ki az ablakon. - Azután játszottunk a zongorán négykézre és megmutatta a babáit. Sohse láttál olyan babákat, Pelág! Egyet, a legszebbiket, a papa vitte neki. A papa... Ugy-e különös? Malvinkának és Ágnesnek soha se hoz semmit... De meg ne mondd a mamának...

- Óh, várj Pelág... Hát igen... Az a copfjába volt fonva és kiesett belőle. Én... én... fölvettem... És nem adtam vissza. Nem tudom miért, Pelág... De jól esett. Ugy-e, ezért nem büntet meg az Isten? Ugy-e, azért én bejutok a mennyországba?

- Be, drágám, be, - suttogta az asszony s a fiu elhallgatott. Ismét megtörölte a homlokát, azután behunyta a szemét, a lábát kinyujtotta s kezét összekulcsolta a mellén.

- Igy fogok feküdni, ha meghalok - gondolta. - Benne fogok feküdni a koporsóban, lenn, mélyen, a földben s a szalonkabátom lesz rajtam és zsebében a kis kék pántlika... Ez szép lesz... Itt a világon pedig sütni fog a nap, a kertben ujra kinyilnak a virágok, az öreg diófára ismét eljön a fekete rigó és Elekes Pistából nagy, erős ember lesz, bizonyosan képviselő és szép beszédeket fog mondani az országházban. Meglehet, okos fiu... Én meg csak aludni fogok a kis kék pántlikámmal... Istenem, be szép lesz!...

Egy januári éjszaka akkora hó esett, hogy a daruháti bakter éjfélután Istennek ajánlotta a falu lakóit és elment haza lefeküdni.

Ezen az éjszakán a kis Borbás Rozi levelet irt haza Daruhátra a nagyanyjának.

Egy és két óra között lehetett, a beteg kisasszonya aludt s a tizenhárom esztendős Rozi szélesen rákönyökölt az asztalra és irt.

Irt és közben hallgatta, hogy rázza a szél az ablakok vasrolettáit és elképzelte maga előtt a nagyanyját, aki most jóizüen alszik Daruháton a tyuktollas dunyhája alatt, mig künn a falu utcáján ugy esik a hó, mint Szibériában és reggelre olyan fehér lesz minden ház, hogy a templomot - az Isten bocsássa meg - alig lehet majd megkülönböztetni az Áron Mózes korcsmájától.

Az is meglehet, hogy a farkasok az éjjel egész a falu alá bejönnek, talán orditani is fognak s az istálókban megreszketnek tőle a marhák és lovak és ha a részeges Pavlocsek kántor az éjjel elesik az utcán, bizonyos, hogy reggelre megfagyva találják.

S a kis Borbás Rozi hol gondolkodik, hol meg ir. Nagyon ritkán juthat hozzá az iráshoz, többnyire csak igy éjszaka irhat, amikor a kisasszony alszik s most már van két hónapja, hogy nem irt a nagyanyjának, mert ezalatt a két hónap alatt alig aludt egy éjszaka a kisasszony.

És a kis Rozi ismét hazagondol Daruhátra, ahol télen minden este hét órakor lefeküsznek az emberek és alusznak reggelig. Ilyenkor, mikor hideg van, ócska gubát, vagy a rossz báránybéléses bundát teszik a takaró fölibe s a jó meleg bunda alatt olyan szépeket lehet álmodni a karácsonyi betlehemesekről, a nagyszakállu pásztorokról s a Guzi Pistáról, aki olyan erős hangon énekli:

S az irás csak nagyon lassan kezd menni. Rozi csak mártogatja, mártogatja a pennát a kisasszony ezüstös kalamárisába, de a betük sehogysem akarnak papirosra kerülni. Egy félóra óta még csak ennyit irt le a leveléből:

Óh, de hogy szeretne Rozi haza menni! Itt csirkepecsenyét ebédel, meg piros bort itatnak vele, csattos bársonycipőt is vesznek neki, ruhát szabatnak rá finom szövetből, a fejét is megmosatják a szakácsnéval, csak ép hogy nem engedik ki az utcára. Nem, soha, soha. Hisz azért hozták fel a falujából, hogy mindig a kisasszony mellett legyen, éjjel-nappal. S a kisasszony ugy szereti őt. De Rozi azért csak haza gondol, mindig haza.

Karácsonykor a betlehemesekre, husvétkor Virághnéra, a falábu harangozónéra, aki a szentelt ostyát süti, pünkösdkor a daruháti erdőre, ahova kijárnak cicázni és labdázni a leányok, meg gyöngyvirágot szedni.

A kis Rozinak most már a könnyei is rápotyogtak a levélre s ugyancsak iródeák legyen az, aki majd el tudja Daruháton olvasni. S a kis leány szive nagyon fájt. A fejét ráfektette a karjára és ugy sirt halkan, keservesen, amig álomba nem sirta magát.

"Oszt' ha ir nagyanyám, el ne felejtse megirni, hogy: volt az idén tavasz? Mert itt senki sem akarja nekem megmondani..."

A tavasz berepült a templom ablakán. A violaszinü üvegeken apró aranyfoltok játszadoztak, finom hajtásokkal, rezgő ütemekkel. Édes illatu, fehér liliomok ragyogtatták gyöngyfényü szirmukat az oltárok csipkés asztalain és Smeraldina, a bohóc özvegye, ugy látta, mintha a kövér, viaszsárga testü kis angyalok kirepültek volna a képek keretei közül és ott táncoltak volna előtte és a feje fölött, az aranyporszinü levegőben.

Smeraldina még alig volt több negyven esztendősnél, de husz esztendeje özvegy s ez a husz esztendő nagyon elkoptatta. Minden ember megkopik idővel, az asszonyok előbb, mint a férfiak, elveszitik szinüket, fényüket, csakhogy a megkopás vagy elkopás technikája között, különbség van. Egyik asszonyt, aki olyan volt, mint a legpompásabb, bársony szirmu rózsa, a napnak forrósága szivja ki, szilajsága koptatja el és a másikat semmi más, mint maga az idő. Az az idő, amely lenn lakik a pinceszoba nedves levegőjében, mely penészessé, petyhüdtté, lisztessé teszi az arcot, szögletessé a gömbölyü állat és pókhálóssá a szemnek tüzét, fényét.

Smeraldinát is az idő koptatta el. Az orra megnyult, álla megkurtult, szeme befelé mélyült és haja megrozsdásodott. Olyan vékony és kicsi volt, mint egy hosszabb fajta szitakötő. Egyenes, lapos, formátlan, valami azonban az angyalokból, a madarakból és a hosszu, smaragd-zöld szitakötőkből, mégis volt benne. Neki is volt szárnya. Szárnya, melylyel repült és fantáziája, amely röpitette. Közönséges, brutális emberi nyelven ugy hivják ezt a fantáziát: hogy hazugság s a szárnyát: hogy hiszteria. A hazugság és a hiszteria azonban, nagyon drága kincse az asszonynak. A láz is jótétemény a betegre, az ópium bódulata is kincset ér, sőt maga az őrültség is olyan betegség, mely elfelejtet egy nagyobb betegséget. Azért igen gonosz ember az, tudatlan és léha, ki jellembeli fogyatkozásnak mondja az asszonyi hazugságot és gyógyitani akarja azt a hiszteriát, mely a kertész mesterségét tölti be a hazugság mellett.

Ellenkezőleg, a hazugságot, mely igen sok esetben az asszonyi élet legnagyobb gyönyörüsége, ápolni kell. Üldözni? Ugyan miért! Hát nem egy szép, nagy meséskönyv az asszonyi élet, melyben hol kicsinyitve, hol nagyitva, hol szépitve, hol eltorzitva kapják az életet? Hát nem mindent titkolva, rejtegetve, fátyolon keresztül és szürve, szitálva kap az asszony?

Hát ezért. Ezért miért elvenni, csellel, nyiltan vagy durván, az asszony kezéből a meséskönyvet? Ott kell hagyni. Hadd hazudjon, mint a meséskönyv és hadd éljen ugy, ahogy a lelke megkivánja: mindig szépitve önmagát és önmaga körül az életet.

Egy hazug asszony nem hazug asszony. Poéta. Aki fest, nagyit, szépit. A hazug asszonyt, nem megvetés, tisztelet illeti. A hazug asszony, majd mind boldogtalan asszony. Boldog asszony csak ritkán hazudik olyan stilusban, mint a boldogtalan. Ő is hazudik, mint minden asszony, hol a belső, hol a külső életszükséglet hatása alatt, ezek azonban művészietlen, tökéletlen, ostoba, hétköznapi kis hazugságok. Melyeket inkább kellene üldözni, mint a stilusos, nivós, költői és komoly életszükségleti, szinte tragikusan mély és festői hazugságot.

Nagy dolgok és nagy szomoruságok ezek. És halálosan komolyak. Ép olyan komolyak, mint mikor az asszony gyerekkorában a tengerbe ejti a babáját és sir, könyörög, hogy állitsák meg a nyilt tengeren az oceánjáró hajót.

S az idő mulik, de az asszony nagyon sokáig ez a kis leány marad és körülötte: a lekicsinylő, elnéző, mosolygó, erős férfi. Vagy talán változik egyszer a világ, a természet, az asszony és a férfi? Az ujitók látják talán a nagy, fényes kaput, melyen bejön az erős asszony, ki egy játékszerért nem akarja megállitani az oceánjáró hajót és tragikus, költői hazugságok nélkül járja meg az élet utját? Ez is mese. Egyik, az asszonyi élet nagy meséskönyvéből. Elkapja a láz olykor a legjobb szemüt is és ő is ráadja magát a mesélésre. A tisztán látó, a meg nem téveszthető. Aki tudja, hogy a madárból nem lesz oroszlán, a rákból struccmadár és a kigyóból Szent György vitéz. A természetet lehet ugyan hajlitani, tüzesiteni, akár a vasat, de a tulfeszitést nem birja. Eltörik. És a valóság az, hogy az élet keresztül-kasul szőtt prózája soha sem fogja az asszonyt megtanitani: a prózára és a világon soha sem lesz asszony, csak: gyerekek és férfiak.

A tavasz berepült a templom ablakán... És Smeraldina, a bohóc özvegye, táncolni látta maga előtt a kövér, viaszsárga testü kis angyalokat. Csak délután három óra volt, a kopaszfejü barát most nyitotta ki a templomot és Smeraldina egyesegyedül ült a szép, komoly, hüvös és misztikus padok között. Nagyon szeretett templomba járni, noha nem volt vallásos. Imádkozni nem szokott, csak ilyenformán, elseje körül és minden inséges időben: Uram, tégy csodát! Neked az semmi. Sugalld valamelyik kundschaftomnak, kik mindannyian módos asszonyok, hogy vegyen magának egy uj pongyolának valót és hivasson el engemet varrni...

Egyéb kéréssel nem igen alkalmatlankodott az Urnak. Unta a hosszas imádságokat, inkább más formában társalgott az Urral. Ilyenformán...

Smeraldina: Emlékezel még reám, Uram, mikor kis leány voltam, Erdélyben laktam és nagyon szerettelek téged?

Az Ur: Emlékezem, Smeraldina. Akkor még Kiss Ágnesnek hivtak, az apád kovács volt és lenn laktatok a Szamos mellett.

Smeraldina: Emlékezel, Uram, mikor még feljártam hozzád a hegyre, a régi öreg Jakab templomba és amig mentem fel a fodormentás uton, melyen sok-sok kék irisz nyilott, igy szóltam hozzád: Szeretnék Uram nálad lakni, a te csillagszőnyeges palotádban, mert az apám nagyon részeges, nem lakom jól mindennap s az anyám mindig sir.

Az Ur: Emlékszem, Smeraldina. Kis sovány, mezitlábos, sápadt leány voltál és karácsony előtt mindennap igy szóltál hozzám: Mondd meg Uram a te szent fiadnak, el ne feledkezzék rólam. Küldjön egy pár meleg cipőt, meg egy nagy keszkenőt.

Smeraldina: Arra is emlékszel, Uram, mikor már varrni jártam az öreg Klára kisasszonyhoz és a bársonydarabokat mindig elloptam!?

Az Ur: Arra is. Hiába intettelek: ne lopj, mert a másvilágon levágatom érte a kezedet, te igy válaszoltál: Csak bársonyt lopok, Uram! Egyebet nem. De a bársonyt muszáj ellopnom. Olyan meleg, puha, fényes, hogy a látására is megreszketek.

Smeraldina: De nem ártottam vele senkinek. Olyanokat hazudtam, hogy két angyal értem jött a földre és felvittek hozzád, Uram. Ahol teritett asztal várt és király, meg hercegkisasszonyok társaságában ültem. Hogy a Szüzanya megfogta a kezemet, az asztalfőre ültetett és igy szólt: Te a földön nagyon szegény vagy, Kiss Ágnes, a többiek meg nagyon gazdagok, hát ugy illik, hogy itt te legyél az első. És ettem aranytálból fügét, gyémántcsészéből mézet, ami nem is volt hazugság, Uram, mert magam is elhittem. És az ember csak nem hazudik saját magának?

És Smeraldina igy társalgott az Urral, hosszu éveken keresztül. Mialatt sok-sok tavasz repült be és repült ki a templom ablakán. És Smeraldina meghatott szivvel ült a komoly és hüvös padok között. Fekete ruhája - csak a második, husz esztendei özvegysége alatt - már nem is fekete hanem zöld, divatját multan, lanyhán, pecséttel telten függött apró csontjain; kalapján a tollak, mint a vedlett madár és egész ebédje, melyet nem régen költött el, egy tizenkét krajcáros halleves. De szemében a husz esztendő előtti tavasznak minden varázsos emléke... A tizenöt esztendős leány szerelmes szökése a vándor komédiás trupp bohócával: Pierottal. A nyomorusággal és szerelemmel vegyes öt esztendő... A komédiás élet... Az egyetlen kis fia halva feküdt és neki akkor kellett először kiöltözködni Smeraldina kosztümjébe. Az évek pedig multak, multak, egyik tavasz jött a másik után, azután az ősz, a sok és hosszu ősz és ujra visszakerült a varrótüje mellé. De az ember nem változik, csak az idő mulik el. Különösen az asszony nem változik. A teste megkopik, elöregszik, de a lelke a régi marad. A gyerek lelke. A jó vagy a rossz gyereké. Csak egy tizenkét krajcáros hallevest ebédel, de a fejét azon töri, hogyan diszitse fel a kalapját, milyen szinü szalaggal kösse meg szobájában az ablakfüggönyét...

Smeraldina két levelet huzott ki zsebéből és még egyszer, már ép tizedszer, elolvasta. Két munkahivó levél volt. Smeraldina olvasta, olvasta, de csak nem tudott határozatra jönni. Két helyre hivták sürgősen. Egyszerre, egy időre mind a két helyre. Makainé, egy özvegy táblabiróné hivta és Takácsné. Az előbbi két forint napi dijat fizetett, ez csak három koronát. És Smeraldinának nagy, komoly szüksége volt a pénzre. Rossz saisonja volt és két havi házbér hátralékja. Ha egymás után, egy heti időköz után kapja a két levelet, gyönyörüen meg van mentve, ki van javitva a rossz saison, de a szerencse nem szokott magányosan járni. Valamilyen kellemetlenség mindig jár a nyomában. És Smeraldina ide jött a templomba, tanácsot kérni az Urtól, kivel ő olyan bizalmasan szokott diskurálni, mint senki mással a világon. Most is elmondta neki:

- Mit tegyek Uram! Melyikhez menjek? A két forintoshoz vagy a három koronáshoz? A pénzre nagy szükségem van, de a lelkem Takácsnéhoz huz.

- Nem látom eléggé tisztán a helyzetet. Mutasd meg őszintén a szivedet, Smeraldina, mert itt valami homályos ok lesz, a dilemmád miatt.

És Smeraldina letérdelt a pad lépcsőjén, fejét ráhajtotta a karjára, szemét lehunyta és megmutatta az Urnak az ő szivét.

Gondolatban már ott dolgozott mind a két helyen. A táblabirónénál, a szép, nagy, világos, makulátlanul tiszta Albrecht-uti ebédlőben és Takácsnénál, a Ferencvárosban, egy sötét és szurtos fürdőszobában. Itt egész nap égett a villany, odaát erős déli nap sütött be a virágos, ragyogó ablaktáblákon és egy tiszta kis szobaleány finoman, jól, pontosan szolgálta ki négyszer egy nap az asztal körül.

A Ferencvárosban elkésve, piszkosan és rosszul látták el. Smeraldina egész Pesten az Albrecht-uton kapta a legjobb kávét, amit szegény, majdnem olyan nagyon szeretett, mint az ő halott Pierottját, vagy akár magát a jó istent. Az ő életének fluiduma már majdnem egyedül csak a kávé volt és csodálatos - mégis habozott. Olyan nagyon habozott, hogy a feje bele fájult, a füle már zugott, a szeme káprázott és görcsösen kapaszkodott belé az Urba, hogy segitsen rajta.

Az Albrecht-uton egész nap nem zavarta senki sem. A táblabiróné, szép, komoly, erélyes, tiszta homloku öreg asszony, reggel kiadta a munkát és csak délután nézett be hozzá pár percre. Nem akarta zavarni, izlésében befolyásolni és szorgalmában oly erősen megbizott, hogy sértésnek találta volna gyakrabban utána nézni, hogy és mennyit dolgozik.

És Smeraldina ezt tudta. Büszke volt reá, hálás is a bizalomért, mégis olyan rosszul érezte magát, valahányszor ebben az őt komolyan megbecsülő, kétségbeejtően pontos, halk szavu házban dolgozott, mintha a halála napját várta volna. Itt soha senki se kérdezte tőle: hogy él, hol lakik, hova jár, mi van az élete mögött, mi a reménye, mi a fájdalma, hol született és mikor? A másik helyen egész nap a nyakán ült mind a két kisasszony és zsirpecsétes slafrokjában, fésületlen fejjel, az anyjuk. Ezek egész nap kérdezték, faggatták, hallgatták, de emellett egész nap verklizték a fülébe: Siessen, drága Smeraldina, siessen!

És mégis, a világon sehol sem érezte magát olyan jól, mint ezen a helyen. Tudta, hogy itt tuldolgoztatják, meg is csalták, le is huztak a napszámjából, de itt kedvére és szabadjára engedhette a fantáziáját, senki sem állitotta meg és senki sem mondta neki gunyos csodálkozással, mikor a születése titkáról mesélt: Ugyan, ugyan, Smeraldina! No lám, hát a maga apja, a kovács, tulajdonképen egy lengyel gróf volt...

Az Albrecht-uti házban, a szigoru és tiszta homloku özvegy, az első alkalommal elhallgattatta. Komoly megrovással nézett végig rajta s a szó mindörökre a torkán akadt itt Smeraldinának.

Takácséknál másként volt. Ott beszélhetett, ahogy jól esett neki. A kisasszonyok, egyik szininövendék, a másik festőiskolába járt, csillogó szemmel hallgatták, mindent komolyan elhittek és a piszkos, gyertyapecsétes asztalra könyökölve, a bontó penecilussal a fogukat piszkálva hallgatták, hogy rabolta el egyszer egy francia ulánustiszt Smeraldinát, hogy ültette fel egy négylovas szánra és hogy vitte el egy vadászkastélyba, honnét csak egy hét mulva, egy éjszaka tudott megszökni és rettentő kalandos ut után, az urához visszamenni.

Ez a szökés maga, a több napi barangolás az erdőben, találkozás egy medvével, egy boszorkánynyal és egy vadászszal, aki álruhás herceg volt és ő vitte ki az erdőből olyanformán, hogy maga mellé ültette a nyeregbe, a fantáziának olyan nagy mennyiségét, szinét és illatát követelte meg, mint maga egy Verne-féle regény.

Azt a kis balesetet, hogy a regényesebbnél-regényesebb történetek között ugy foszlott szét lassankint a Smeraldina női becsülete a hallgatói előtt, mint a köd, ahogy szétfoszlik, ha kisüt a nap, őmaga észre sem vette. Ha azonban arra tett volna esküt, amire bátran tehetett volna, hogy az ő egyetlen és törvényes Pierottján kivül más férfit nem ismert, egyetlen egy hallgatója sem hitte volna el. Legfeljebb, az Albrecht-uti táblabiróné.

A ferencvárosi két leány ellenben, nagyon furcsán gondolkodott felőle. Egy második Messalinának hitték és ugy bántak vele, mint egy rossz, kis csavargó kutyával, aki csak akkor megy haza, ha megéhezik. De a hazugságait nagyon szivesen hallgatták, sőt kevés kivétellel, hitelesitették is. És Smeraldina, életének legboldogabb perceit, e házban töltötte el.

A templom kőkockáin lépések koppantak meg. Már jöttek a délutáni vecsernyére és Smeraldina fölemelte a fejét. A leveleket visszatette zsebébe, az Urtól zavartan és minden bucsuzás nélkül hirtelen elfordult, felállt és kiment a templomból. Nem határozott a levelekre nézve semmit, de azért már tudta, hova fog menni.

Már három nap óta tárgyalt Hadady az ügyvédjével s a harmadik nap, az aktivák és passzivák labirynthusában összenyomoritott ember, ingerülten ütött az asztalra.

- Ezt a boszorkány-kotyvasztást hagyja már abba! A csillagoknál is fényesebben kimutatta, hogy abból a kerek millióból, amit alig tiz esztendő előtt hagyott rám az apám, ma alig huszezer forintot nevezhetek belőle a magaménak. A többit hagyjuk. Egyrészt: nem érdekel, másrészről meg fáraszt s azután van egy utálatos szokásom; ha nagyon merően fixirozok egy pontot, vagy ha nagyon komolyan gondolkodom, mindjárt fejszaggatást és szédülést kapok. Tehát: huszezer. Van még valami mondani valója?

Hadady fájdalmasan nyomogatta ujjával a halántékét, mint valami kis fáradt diák, aki szeretne felelni, de nem tud.

- Szükségesnek, - felelte szárazon az ügyvéd s pedánsul kezdte összerakosgatni az előtte fekvő akta-csomókat. - Önnek minden vagyona huszezer forint s a nagyságos asszony ruhaszámlája még az utolsó, a tegnap lezárt esztendőben is kétezer forintra rugott. Pedig ez az esztendő már az összehuzódások, az előbbi fényes esztendőknek csak egy nagyon halvány staffage-a volt. S mit gondol ön, a jövő esztendőben meg fog elégedni két-háromszáz forintos toilette-budgetvel?

Hadady lehajtotta a fejét s nem szólt semmit. Látszott az arcán, hogy ez a kérdés rosszul esik neki.

- Lássa, - folytatta az ügyvéd enyhébb hangon, - amiatt a toilette-számlák miatt kell megnéznie a Puskás-féle tejgazdaságot.

- Azt hiszi, - kérdezte Hadady komoran, - hogy egy olyan tejgazdaság segitene rajtam?

- Azt. A Pintyőke-erdő még a kezünkben van, és nem engedjük ki. Megvesszük. Kitünő legelő, valóságos alpesi talaj; ott van a kis erdészlak az önök lakhelyéül és tizezer forint befektetés elég lesz.

- Azt hiszem, - mondta az ügyvéd nyugodtan s hátratett kézzel végigment a szobán. - Ha a saját szorgalmával és munkájával kamatoztatja ezt a befektetést.

Hadady elvörösödött és zavartan rágta a bajuszát. Az ügyvéd tovább járkált a szobában s Hadady ugy érezte magát, mint egy vásott kölyök, kinek feladták az alternativát: megjavulsz vagy nem javulsz? Félszegen ült helyén s az ablakon keresztül a szomszéd ház tetejét nézegette. Azután hirtelen felállt, elővette a kalapját s kezet fogott az ügyvéddel.

- A kocsi belekerül tiz forintba, - mosolygott az ügyvéd; - vonaton két forinttal megjárjuk ketten.

Másnap reggel beszálltak egy elsőosztályu kocsiba, az ablakot leengedték és szivarra gyujtottak. Friss tavaszi levegő csapott arcukba s a gyönge száru vetések közül pacsirta repült fel előttük.

Az ügyvéd lopva Hadadyt nézegette. Frissen beretválva, elegáns, szürke kockás öltönyében gyönyörü szál ember volt Hadady Boldizsár. Már a negyven körül járt, s bár kissé hizásnak indult, de ruganyos volt azért minden izma.

Az ügyvéd, aki majdnem harminc esztendő óta vezette a Hadady-család ügyeit s Boldizsárt kis fiu korától ismerte, okos, szuró szemén keresztül gyöngéd részvéttel nézegette a szép, elegáns, életerős fiatal férfit, kinek szép kék szeme olyan naiv jósággal nézegetett a világba, mint egy fiatal leány szeme.

- Hogyne! - mondta Hadady meglepetten. - Mintha most is látnám az öreg Éder Benjámint, akit az egész megye "meztelen száju Benjáminnak" hivott a beretvált bajusza miatt. Hja, - mondta Hadady keserüen, - azoknak is befellegzett!

- Alaposan, - intett az ügyvéd. - Guszti három esztendő óta kocsis a Puskás-telepen.

- Sajnos, - sóhajtott az ügyvéd, - határozottan állithatom, mert magam protegáltam be mostani helyére. Egyébre nem lehet használni, annyira elzüllött. Mikor három esztendő előtt talpig lerongyolva hazajött Amerikából, egy köruti ház épitéséhez talicskán téglát hordott fel az emeletre s mikor nevén szólitottam, dühösen mellbe lökött és ott hagyott. Azután szemmel kisértem s valami betegsége közben sikerült hozzá közelednem. Mikor felgyógyult, akkor szereztem neki a kocsis-állást.

- Mint huszonötéves fiatal ember - folytatta az ügyvéd, - két és fél millió vagyont kapott kezéhez. Józan életü, szorgalmas, minden tekintetben korrekt, melegszivü fiatal ember volt és szép ember. Se nem ivott, se nem kártyázott, nem futtatott, nem voltak szeretői, semmiféle költséges passziói, és ma, ötven esztendős korában, istállóban alszik, sáros lovakat és piszkos tejeskocsikat pucol, hajnali két órakor kel és szállitja azokba az előkelő uri házakba a tejet, ahol huszonöt esztendő előtt a legnagyobb megtiszteltetésnek vették, ha a milliomos Éder Guszti látogatást tett náluk. Ma? Nagy Jánosnak hivatja magát és egyetlen öröme, ha este nyolc órakor már lefekhet és alszik. Kalapját jól a szemére huzva jár, de anélkül se ismerné meg senki. Megőszült, eltépődött, rongygyá lett, mint egy hajdan kétszáz forintos báli frakk.

- És milyen asszony miatt! Ötször szökött el, mind az ötször más valakivel és mind az ötször visszavette az ura.

- Szerette! Láttam valamikor azt az asszonyt s legalább elmondhatom: hogy láttam a bünt. Csak a szeme volt szép, meg a szája mosolygása, de én bizony Isten nem csodálkozom Éder Gusztin, hogy ötször bocsátott meg neki és ötször kezdte vele elülről azt a tragikus szerelmi-nászt, ami kifosztotta mindenéből.

- Azt mondják, - szólt Hadady utálattal - hogy az a nő végigszerette Európát.

- Végig, - mosolygott az ügyvéd. - Különös passziói voltak a szerelemben. Egy férfit csak egyszer ölelt meg s azután eltünt. Csak egy szál csodálatos virágot hagyott maga után s voltak, akik egész vagyont költöttek el az utána való nyomozásban s egy fiatal, német báró öngyilkos lett érte, egy hires olasz szinész pedig megőrült utána.

- Hallatlan! - mondta Hadady dühösen. - Ha még élne, én négy felé vágatnám azt a némbert. Mi történt vele?

- Itt mosogatja a tejes-üvegeket hetenkint három forint bérért, ahol az ura kocsiskodik.

- Pedig ugy van. Amióta teljesen tönkretette az urát, tiz esztendő óta olyan hüséges társa a nyomoruságban, amilyen egy született kocsis felesége aligha lenne. Még csak negyvenhárom esztendős és tiz esztendő előtt, a vagyoni roncsuk elvesztése után is előtte állt még a férfiak szive és erszénye, de az ördög tudja, hogy gondolkoznak az asszonyok, csakhogy valami erkölcsi kötelességfélét érezhetett e tönkretett ember iránt és szolidaritást vállalt vele a nyomoruságban. Most főz, mos az urára, rendben tartja a ruháját, ellesi a gondolatát, alázatos, hüséges, mint a kutya, pedig az ember ép olyan közömbös, szeretet nélküli nyugalommal bánik most már vele, mint a lovaival. Naponta alig látják egymást pár óráig, este a paraszt fáradtságával térnek nyugalomra és alusznak mélyen, ostobán, mig a természet bölcs jótékonysága virraszt fölöttük.

- És nem tudja senki, kicsodák? - kérdezte Hadady, könyökére támasztva fejét és szomoruan kisérte tekintetével a vetések fölött repülő madarakat.

- Nem. Ön az első ember, akinek elmondtam. Az ilyen tragédia joggal követelheti a hallgatás tiszteletét.

A vonat megállt s a két férfi egy hosszu jegenyefa-soron ment keresztül. Jobbra egy kastélyszerü házhoz vezetett az ut s odább volt az iroda, a vaj, sajt-csomagolási helyiség, majd a gépházak, távolabb az istállók s mindenféle zaj töltötte be a levegőt. Egy óriási üst előtt nagy teknőkben nők üvegeket mostak, odább a kutnál öblitették s a két férfi ott ment el mellettük.

Az ügyvéd figyelmesen nézegette a nőket s megállt egy szürke kartonruhás, bekötött fejü asszony háta mögött, aki szaporán szedegette ki a hideg vizből az üvegeket s nagy vessző-kosarakba rakta.

Az asszony hátrafordult s Hadady alig leplezhető kiváncsisággal nézett arcába.

- Jó napot kivánok - mondta csöndesen az asszony és mosolygott. A durva élet, a tiz esztendei nélkülözés a parasztasszony nehéz munkája, mindez rajta volt az arcán, csak a mosolyával nem birt semmi katasztrófa. Ez sem a régi volt már, de még most is volt valami sajátságos báj benne. Valami nagyon szelid és nagyon gonosz két vonásból volt ez szőve s az egyik könyörgést, a másik diadalt fejezett ki.

- Csak délfelé jön vissza, - felelte az asszony nyugodtan, de amig beszélt, a sajátságos mosoly nem hagyta el az ajkát.

- Akkor még találkozunk, - mondta az ügyvéd és megemelte kalapját, amit Hadady is önkéntelenül megtett.

- Nem árulja el semmiféle szokásával ez az asszony a származását, a régi mivoltát? - kérdezte Hadady, amint tovább mentek.

- Nem maradt meg belőle semmi a régiből, - mosolygott az ügyvéd, - csak az, ami a Jókai "Fekete gyémántjaiban" Evelinben is megmaradt: hogy minden nap tiszta inget vesz magára. Tavaly télen tüdőgyulladásban feküdt s a negyven fokos lázával is felkelt mindennap és kimosta az ingét.

Azután az irodának tartottak, hogy fölkeressék a tulajdonost s az ügyvéd, amint lehajtott fejjel ment, lopva ránézett Hadadyra.

A Tisza mellett, valamelyik kis falusi állomáson, megállt a vicinális s a két percnyi megállásból egy teljes óra lett. A pesti gyorsvonat megkésett, ezt kellett bevárnia.

Mindössze hat utas ült a vicinálison. Egy beregszászi metsző és egy kövér kofa a harmadosztályban, két nő a másodikban s az első osztály utasai egy szép, fekete haju, villogó szemü, nyersselyem köpönyeges fiatal asszony s egy nálánál is szebb leány, kiszálltak az állomáson.

A két szép jövevényre nagy, jókedvü, kacagó társaság várakozott. Rövidszoknyás, bizarr kalapos, izmos gentry-kisasszonyok, ifjuság, egészség, jókedv ragyogott a szemükből s a mágnás és parlagi gavallér fantasztikus keverékü öltözetében barnára égett arcu, agártestü, de acél-izmu fiatal emberek.

A kis állomás keritésén tul egész kocsisor állt, könnyü homokfutó-kocsik, vékonylábu, türelmetlen, remegő orru, pompás lovakkal, kiket a lovászgyerekek alig tudtak egy helyben tartani.

Ahány ember volt a kis falusi állomáson, mind ezt az uri, jókedvü, szép társaságot nézte. A hat-nyolc leány és asszony, egyik szebb volt, mint a másik, valamennyi fiatal, egészséges, gazdag és boldog.

Az állomásfőnök, egy kis alacsony, sárga chinai bőrü ember, alázatos szolgálatkészséggel állt a perronon, s egy másik kis vasuti hivatalnok, egy nagyon fiatal és nagyon pattanásos arcu fiu, az ablakba könyökölve, elmélyedve rágta a körmeit s éhesen nézte a reá nézve elérhetetlen szép uri leányokat.

A vasuti munkások is abbahagyták a dolgot, s szájtátva bámulták a kacagó társaságot, a lovakat, kocsikat, a cselédséget.

Azután a társaság elhelyezkedett a kocsikban, mindenikbe két dáma ült egy gavallérral s a másik percben csak egy nagy, szürke porfelleg maradt utánuk.

A főnök bement a hivatalba, a pattanásos arcu fiu leült a távirógép mellé s a munkások tovább dolgoztak.

Eső előtti, borult, hüvöses nyári délután volt, a levegő mozdulatlan s már inkább a lopva közeledő ősznek, mint a nyárnak illata érzett. Az akácfák leveleinek nagyobb része már sárga volt, a rosszul ápolt kis virágos kertben már nyiltak az őszirózsák, - nyár-asszonynak első ősz hajszálai.

Jobbra az állomástól nagy nádas huzódott befelé a mezőkön, a kecses és titokzatos nádszálak, melyek minden legkisebb szellőremegésre megmozdultak, mint valami ideges, karcsu, asszonyi test, most némán, egyenesen, mozdulatlan unalommal álltak. Olykor, mint valami titokzatos parancsra, a békák rákezdtek a maguk nótájára, egyszerre megint elhallgattak s ilyenkor a nagy pusztai csöndben, a szomszéd tanyák kakasai kukorékoltak.

Bánatos csönd és unalom ült mindenfelé. A régen learatott mezők fölött nehézkes repüléssel egy-egy kanalas-gém szállt el, majd a mocsárból egy-egy gólya jött ki és végigsétált világmegvető nyugalommal a szomoru mezőkön.

A várakozó vicinálison, a második osztály utasai, a két nő, az ablak mellett ült. Egyik egy tanyai birtokosnak felesége, másik egy vidéki tanitónő volt. Sovány, nagyon tiszta, nagyon pedáns, nagyon egyszerü vén kisasszony.

Negyven éves lehetett, sárgásan szürkés haja már őszült s hogy szép volt-e valaha, nem lehetett tudni. Most fakó volt. Nem csunya, több: fakó. A homoknak és unalomnak fakósága. A természetnek, ennek a kegyetlen kényurnak egyik asszony rabszolgája. Olyan félredobott, elfelejtett, nem is annyira megkinzott, mint észre nem vett porszem. Nem tapostak rajta, nem dobták félre, csak nem vették észre.

Pedig olyan két szeme volt, mint a hajdani indus királyleányoknak. Borongósan kék, mint a hervadó kék lótusz, tiszta és titokzatosan mély, mint a szent vizek örvénye. De nem látta meg rajta senki, mert nem kereste rajta senki.

Az utitársa, az anyaságtól és időtől s nem a jóléttől és nyugalomtól meghizott tanyai asszony, az uti elemózsiájából evett. Valami hideg hust vagdosott a késével s maga sem tudta miért, csak evett, mig a tekintete messze révedezett, mintha most is az előbb eltünt boldog társaságot jelző porfelleget nézné.

Nehéz munkától és többszörös anyaságtól elnyütt, kifacsart, petyhüdt asszony volt, fiatalabb, mint a tanitónő, de öregebbnek látszott.

Még alig egy óra óta utaztak együtt, de az asszony mindjárt elmondta, hogy Csongrádra utazik, hol a tizennégy esztendős gimnázista fia tüdőgyulladásban megbetegedett s otthon a kis leányának most jön a foga.

Most, vagy egy negyedóra óta, hallgatott. Mikor a vig társaság kocsija eltünt, kibontotta az elemózsiáját, de ismét összepakolta mindjárt.

És mindketten nézték a learatott mezőt, melyen a nagy unalom ugy ült, mint egy szétteritett szárnyu, nagy, beteg, szürke madár.

A nagy unalom is nagy fájdalom, de csak azok érzik, kiknek lelkében a fájdalomtól és közönytől már nem fér el semmi.

Az asszony, valamikor szép, fényes szürke szemét megtörülve a könytől, szomoruan sóhajtott.

- Mennyi boldog ember van a világon! Én mosolyogni is elfelejtettem. Tizenhat esztendős koromban mentem férjhez, s azóta egyik bajból ki, a másikba be. Nyolc gyerekem volt, hármat eltemettem, öt él, az uram már kétszer volt halálos beteg, egyszer a halotti szentséget is feladták neki, egyszer meg teljes esztendeig feküdt. Magam voltam a külső és belső gazdaságban és apró gyerekek. Hol az egyik beteg, hol a másik, ennek a torka, másiknak a szeme, azt a hideg leli, ezt a ló rugta meg, semmi öröm, semmi mulatság, semmi szórakozás. Él az ember, mint az állat. Hordatunk egy ujságot, azt is csak vasárnap érek rá átfutni. Mi van a világban, mi történik, hogy élnek a többi millió asszonyok? semmiről se tudok. Pedig egyszer én is voltam kiváncsi. Vagy hat esztendő előtt, a tanyánk melletti faluba, hazajött a földesur a fiatal feleségével. Soha se láttam olyan szép asszonyt. Milyen ruhái voltak! Minden reggel ott lovagolt el a tanyánk előtt. S egy pénteki napon, ugy emlékszem, mintha ma lett volna, a kis kondásunk fut, mint a kilőtt nyil, hogy a méltóságos asszony halva fekszik a sövényeskut mellett... Agyonlőtte magát. Láttam a kezében a kis, drága revolvert, a mákszem kis fehér keze tele gyürükkel, a sarkig érő fekete haja lebomlott, ahogy a hintóba emelték, s a gyönyörü kis szája ugy össze volt szoritva, ahogy csak az asszonyok tudják összeszoritani, ha nem akarnak beszélni... Hogy mi volt egy olyan szép nagyuri asszonynak a szivében, a fejében, azt én is szerettem volna tudni. Sokáig törtem rajta a fejemet. Azután ezt is elfelejtettem és semmire se voltam többé kiváncsi. Négy esztendőben egyszer csináltatok egy ruhát, ha nem szülnék gyerekeket, azt se tudnám, hogy asszony vagyok. Már nincs is asszonyi formám. Senki se hinné el, hogy az Orsolya-szüzeknél nevelődtem, gyönyörü kézimunkákat tudtam, zongoráztam és a hajam olyan szőke volt, mikor férjhez mentem, mint az arany, s az arcom olyan fehér, mint a tej. Vége!... Elmult!...

Elhallgatott, s ujra megtörölte a szemét, de nem volt benne köny. Elégett, elszivárgott a sok beteg gyerek bölcsője mellett, az asszonyi élet nyomoruságainak titkai között.

A ködös ég egy árnyalattal szürkébbre vált, a nádast zöldeskék pára fogta át, mint egy nagy, puha kigyó, amely meg akarja fojtani. A sárgabőrü állomásfőnök kijött a hivatalból s leült egy lócára. Valami piszkosszőrü vén kutya sompolygott hozzá, sovány, életunott, beteg állat s lefeküdt az ember lába elé.

Most a vén kisasszony szólalt meg. Kellemes, kissé tompa hangon, nem volt semmi bánat a hangjában, csak a szép, lótuszkék szemében.

- De az emlékek nem mulnak el. Bizonyosan szerelemből ment férjhez és boldog is volt.

- Szerelemből! - mosolygott keserüen az asszony. - Hisz az mindegy! A bajok jönnek s a szerelem eltünik.

- Már alig emlékszem reá! - sóhajtott az asszony. - Csak az ifjuságomra emlékszem, ami öröm nélkül mult el.

- Igaz, - mondta az asszony vállat vonva, - de hisz ennyi emléke minden nőnek van.

A vén kisasszony nem felelt. A száját összeszoritotta, keményen, fájdalmasan, siri némasággal, ugy, mint az a másik hallgató asszony, akit halva találtak...

Az állomásfőnök megnézte az óráját, megigazitotta karján a jelvényét és felállt. Ebben a percben jelezték a gyorsvonat jöttét s a vicinális masinisztája sietve ment a gépjére s szalutált a főnök előtt.

A parton két férfi nézett a karcsu, fehér Kleopátra után, mely kecsesen, mint egy hosszu, hegyes szárnyu madár, uszott tova. A levegő csöndes, enyhe volt s a tenger, melyet a letünt nap helyén rózsaszinü fellegek festettek meg, olyan volt, mint egy kert, melyben csupa almafavirágok nyilnak.

A két férfi megindult a tenger partján, a babér és olajfák alatt. Az egyik Halápy volt, egy nagyon rossz piktor és egy nagyon szép fiu. A képeit azonban ez utóbbi tulajdonsága nélkül is megvették volna. Csupa mézédes, soha nem látott szép cserkesz, olasz és mindenféle nemzetiségű női arcokat festett, de a világért sem üzleti spekulációkból, hanem csak azért, mert ő igy látott mindent az életben.

Vagyonos, jómodoru fiu volt, mindig uri társaságban mozgott, mindig udvarolt, anélkül, hogy valaha szerelmes lett volna, habár a szentimentalizmusnak egy bizonyos quantuma megvolt benne. Olyan massza férfi volt, akit nem terméskőből faragott az Uristen, csak bizonyos pépekből formált, amelyek keménység dolgában olykor veszedelmesen hasonlitanak a terméskőhöz.

A másik, Truzsánszky, másforma legény volt. Izmos, rut, lesült arcu, tarkahaju, mint egy angol matróz és nyilt, nyers, bátor tekintetü, mint egy bandita.

Foglalkozására nézve a bölcs szélhámosok közé tartozott, akikről senki sem tudja, miből élnek, de amig jól élnek, mindenki büszkén vallja magát barátjuknak s ha zátonyra kerülnek, mindenki azt mondja róluk: "Hja, én ezt tudtam!..."

A két férfi elgondolkodva ment előre. A hajó már messze repült előlük s mint egy rózsaszinü, óriási bokréta, himbálózott a vizen. A két férfi tekintete követte.

- Tudod, mi volna a legjobb megoldás? - kérdezte Halápy mosolyogva s megállt.

- A megoldás igy sem fog késni. Csak ép az lesz a baj, hogy köznapibb lesz a legköznapibb deus ex machinációnál.

- Kár! - intett Truzsánszky. - Egy hét előtt, itt, ahol most sétálunk, esküdött meg az asszony, hogy szakit Szalácscsal.

- Én. Azaz, megmagyaráztam neki, hogy tartozik saját magának azzal az elégtétellel, hogy ő hagyja el Szalácsot, mielőtt ez hagyná el őt.

- Tudod, hogy régi barátja vagyok Máriának is, Szalácsnak is, - intett Truzsánszky.

- De inkább az asszonynak. És mindig az asszonynak. És akár neki, akár a többinek. S pláne Mária! Képzeld el ezt az asszonyt elhagyva, kigunyolva! Nem abszurdum ez? Egy ilyen asszony! Csupa sziv, intelligencia, nemes önzetlenség, valóságos quintesszenciája az asszony fogalmának. Az emberben fölforr a vér, ha rágondol, hogy tiz esztendei hüség és a legideálisabb szerelem után, most egyszerre szemébe vágja neki, aki mindene volt: "meguntalak, kiszerettem belőled! Megvénültél és fiatal ajak után vágyom." Gyalázat!

- Édes istenem, ez végre is nem Mária asszonynyal történik meg először. Minden ilyen illegitim szerelem után kijár ez a kijelentés. Miért nem vétette el magát Szalácscsal, mikor ez még szerette? Könnyü lett volna neki kiforszirozni.

Truzsánszky, ez a kártyából és adósságból élő gavallér, aki inkább választotta megélhetési eszközül embertársai ostobaságát, mint a szerelmi kitartás törvényes formáját, megvetőleg intett.

- Utálom ezt a theoriát, mely a nő iránti kötelezettséget kiforszirozással, vagy ki nem forszirozással határozza meg. Ha azt hiszed, hogy a férfi nem többel tartozik annak a nőnek, akinek társadalom-erkölcsi szempontból semmivel sem tartozik, sajnálni tudlak, mint a többieket. Nem morális szempontból, a morált vigye el az ördög, csak pusztán a férfi-gavallérság szempontjából. Mert a férfi, akit egy nő valaha szeretett, sohasem mondhatja meg a nőnek, vagy éreztetheti vele: már nem szeretlek... Ez lehetetlenség. Kizárt dolog.

- Te, - mosolygott Halápy, - tedd szivedre a kezedet és mondd meg, te sohasem hagytál el nőt, aki téged szeretett?

Truzsánszky megállt s nyiltan és egy kis utálattal nézett a szép Halápy szemébe.

- Nekem nagyon jó anyám volt, - mondta nyugodtan, - tiz esztendő előtt vesztettem el s annak emlékére mondom neked: hogy sohasem hagytam el nőt olyanformán, hogy távolról is éreztettem volna vele, hogy már nem szeretem. Ellenkezőleg!...

- Hogy-hogy? - kérdezte Halápy érdeklődve. - Azt hitetted el velük, hogy szereted őket utolsó leheletedig?

- Körülbelül, - felelte a másik komolyan. - Azt hitettem el velük, hogy már ők nem szeretnek engemet.

- Még ilyen ötletet nem hallottam! Te valóságos szerelmi filantróp vagy. És sikerült?

- Mindig. Csakhogy türelem, sok művészet, izlés és ami fő, sziv kell hozzá.

A két férfi hallgatva ment előre. Truzsánszky pálcájával kavicsokat dobált le a tengerbe s a másik olykor lopva reánézett, mint a gyerek a felnőtt emberre, aki titokban imponál neki. A rózsaszinü vizen vitorlás bárkák usztak s az egyik kávéház terraszáról mandolin és olasz énekesek hangja hallatszott le hozzájuk. A két férfi leült egy padra. Fehér sirályok röpködtek a levegőben, amely mintha kékes, ködszerü fátyollal füzte volna egymáshoz a madarakat s délről a Karsztok távoli körvonalai elmosódva, álomszerü vonalakkal rajzolódtak az ég szivárványos hajtására.

- Ép ma egy hete, - szólt Truzsánszky csöndesen, - hogy itt, ezen a padon, magyaráztam meg szegény Máriának a helyzetét. Már t. i. ugy, ahogy lehetett. Az ember nem beszélhet brutális nyiltsággal az ilyen dologról, pedig az az asszony ép ugy tudja, mint én, hogy Szalács szerelmes, még pedig komolyan szerelmes abba a husz esztendős szép leányba. Husz esztendős és Mária ép még egyszer annyi idős...

- És Szalács komolyan szerelmes, - folytatta kis hallgatás után, gunyos mosolylyal Truzsánszky. - Komolyan. Tudod, mit jelent ez a szó a férfi szerelmi szótárában? Azt, hogy nem juthat a nőhöz másként, mint az oltáron keresztül. Ez az ő komoly szerelme... Az az eskü, amit a világ előtt mond el, nem a maga jószántából, hanem a nő olykor öntudatlan, de legtöbbször öntudatosan okos és számitó forszirozására. S ezzel itt vagyunk a kiforszirozásnál... Nos, amit Mária nem tett meg tiz esztendő előtt bizalomból, szerelemből, önfeláldozásból és gyöngéd, nagyon finom tartózkodásból, azt most megteszi helyette egy leány öntudatos számitásból, bizalmatlanságból, szerelmi kiváncsiságból és nem szerelemből... Ha láttad volna, hogy ült itt Mária ezen a padon... Mint egy madár, akinek kiszedték a tollait, levágták a szárnyát. Soha sem felejtem el a mosolygását, amelylyel alapjában az én ostoba tanácsomat hallgatta. Az erkölcsi elégtételről beszéltem neki... Nem tudom a hallgató nő szenvedését nézni. És azt hittem, meggyőzöm. Megigérte, hogy még aznap elutazik és levelet hagy hátra Szalácsnak. Egész éjjel lent sétáltam az ablaka alatt. Csöndes volt nála minden. Hálószobájában égett a lámpa s a csipkefüggönyön keresztül láttam az alakját, amint egész éjjel jött-ment a szobájában. Nem tudta magát elhatározni... Másnap egész nap nem mozdult ki a szobájából s harmadnap, mikor találkoztam vele, mintha nem vett volna észre, kikerült. Akkor már tudtam, hogy mint minden asszony, ő sem képes saját elhatározásából szakitani. Ilyenek ők. Mint a halálraitélt, akinek módot nyujtanak az öngyilkossághoz s a gyávaság és titkos reménység mégis a hóhér keze alá hajtja... S most láttam őket együtt kirándulni a Kleopátrán: Máriát, a riválisát és Szalácsot. Mit lehet itt tenni? Semmit! Láttad Máriát, hogy volt öltözve? A csodálatos kékségü ruhája maga volt a megtestesült költészet. Szerelem, kétségbeesés, lemondás, uj harc beszélt a ruha minden ráncából, fodrából s a szép, érdekes, sápadt feje, mint a naptól elégett rózsa, fáradtan mosolygott a világba. S mellette a büszke, kegyetlen leány-alak, a maga egyszerü, diadalmas, fehér vászon, angol ruhájában. A gyerekesen bizarr, nagy vörös kalapjával s a sima, feszülő bluzával gömbölyü melle fölött. Szegény Mária!... Mikor fölszállt a hajóra, a tekintetük találkozott. Mosolygott, de a szeme pilláját csak nehezen tudta fölvetni, mint a meglőtt madár...

Fehérruhás angol leányok, tenisz-rakettel kezükben, mentek el a férfiak előtt s kihivó, titokzatos mosolylyal néztek rájuk. Sport-kalapjukban nagy, türkiszes fejü tük csillogtak, kevélyen, hidegen, mint a szemük s kacagásuk messze hangzott utánuk, mintha azt mondták volna az ott maradt férfiaknak: Oh, mi tudjuk az értékünket!...

Halápy a notesza után nyult, hogy az egyik visszanéző, lenszőke haju, piszeorru leányról pár vonással skizzet csináljon és szórakozottan kérdezte:

- Mária végig fogja hordani a szineknek minden skáláját és ezek után előveszi a kokottok eddig előtte ismeretlen pongyoláit, sőt talán még a haját is megfesti. Azután jönnek a kényszerült kacérkodások, az udvarló-tartások, a pillanatnyi meghóditások, mikor a csókok után Mária undorodni fog magától, utálni fogja Szalácsot, összevesznek, gorombáskodnak, az asszony jeleneteket csinál, megfeledkezik magáról, a fájdalom és kétségbeesés őrültté teszi, majd alázatos lesz, azután a férfit elüzi, csak azért, hogy visszakönyörögje, közbe lefogy, megcsunyul, meg akar halni s a férfi mind jobban halad előre a maga hóhérmunkájában... S egyszer végleg elmarad... Magyarázat, bocsánatkérés nélkül... De az asszony még mindig vár és mindig remél, csak ép a tükörbe néz kevesebbet már s a világos ruháit eladatja kis segéd-szinésznőknek, akik szerelmi drámákban tovább játszszák bennök azt, amit ő az élet szinpadán játszott bennük végig... S a szép és boldogtalan Mária asszony állán májfoltok ütnek ki, a bőre elzsirosodik, megfakul, végre már füzőt sem visel, a huncutkáit sem süti ki, sőt a vendéghaját is odaajándékozza a fehérnemüjét javitó varrónőnek... Valamikor pedig találkoznak: ő és Szalács, talán ennek a felesége is, a mostani vöröskalapos, szép, büszke leány. Lesz vagy három gyerekük, ezenkivül Szalácsnak valószinüleg egy pár agancsa, egy csinos potroha s a megszokáson meg a törvényes bilincsek sulyán kivül, egyéb semmi közös érzésük.

- Ámen! - csapta be a noteszát Halápy. - És ez szerelem volt valaha. Ez is, meg a másik is... Na!...

Ezzel felállt, nagyot nyujtózott, a kalapjáról lefricskázott egy pókot s megkérdezte Truzsánszkyt, vele tart-e, mert ő megy tenniszezni s bemutatkozik a lerajzolt lenhaju, pisze-orru angol leánynak.

Truzsánszky hosszan nézett utána, azután vállat vont s belemerült a tenger nézésébe.

Zöld szinü, horpadt arcu, hosszu, vékony, kaftános zsidó áll fel. Ungvár vagy Máramaros vidékéről, veszedelmes gyomorrákkal. Egy férfi, talán a sógora s a felesége kiséri be a tanár szobájába, de az asszony kis idő mulva visszajön a várószobába.

Két várószoba van s mindkettő tele beteggel. Az egyenruhás szolga ugy sétál közöttük, mint ahogy a hatalom sétálhat az egyenlőség előtt. Látszólag igazságos egykedvüséggel s a valóságban, alattomos várakozással.

- Lássuk, kinek kell egyenlőség? Aki utoljára jött, kell-e neki a huszonnyolcadik szám, vagy két forintért, a nyolcadik?...

A falakról előkelő és gyógyult betegek fotografiái, hiszterikus ajánlásokkal nézik a még meg nem gyógyult betegeket, kiknek arcát kisérteties sápadtsággal világitja meg az a tompitott fény, mely a zöld szinű függönyökön keresztül beszürődik. Lehetnek a betegek között gondolkodó fejüek, kiknek e világitásról megvan a maguk külön véleménye. Máskülönben, a szobák előkelően hidegek, kárpitos izléssel, kiforratlan, művészieskedő asszonyi nyugtalansággal és megengedhető, kis orvosi sarlatánizmussal. Annyi bizonyos, hogy e szobák egy betegre sem hatnak megnyugtatólag. Egyiket az előkelősége ijeszti meg, másikat a zavarossága, harmadikat a karbol, éther és hasonló orvosságok ellenszenves édes illata.

A szive mindenkinek félénken dobog, elernyedten, lomhán, vagy lázas idegességgel várakoznak és keresik a szavakat, melyekkel minél tisztábban képesek lesznek megértetni magukat. Egy nagy, lábas-óra széles mutatója lustán cammog előre, nyugodtan, öregesen ketyeg és alávaló egykedvüséggel ismétli: az élet csak percekből áll... Az élet csak percekből áll...

Egy szivbajos kisleány sirni kezd s egy öreg ur leveti a gallérját. - Izgat és fulladok, - sugja a szomszédjának... Egy körszakállas, kamarás arcu ur, halkan cseveg egy fiatal emberrel. A fiatal ember, miniszteri hivatalnok lehet. Talán titkár. Csak enyhébb heveny gyomorhurut kinozhatja, mert kedve van lakkcipőben járni, áttört harisnyában, élesre vasalt nadrágban és előszeretettel üzi a nyakkendő-sportot.

A kamarás arcu ur egy öreg, tönkrement báróról beszél, ki egy kétszobás udvari lakást birt a Ferencvárosban és háromszáz forintot fizetett érte. Az elbeszélés clouja azonban más. A következő: Az öreg báró mindenről le tudott mondani, csak arról nem, hogy az ebédjét egyenruhás inas hozza el a korcsmából. A lakását maga takaritotta, de a régi inasát, kinek valahol Cegléd mellett háza, földje volt, minden délben behozatta a gyorsvonattal, hogy ez elhozza a korcsmából az ebédjét. Az inas utazása ide-vissza, egy forint hatvan krajcárba került s az ebéd maga egy koronába.

A kaftános zsidó kijött, de a sógora még benn maradt. Mikor ez is kijött, zöldebb volt az arca minden beteg arcánál s a térde láthatóan reszketett.

Azután a kamarás arcu ment be, utána a lakkcipős, majd egy nagyon parfön-illatu asszony és valami egykor hetyke, most bátortalan, vagyonos lókupec.

Mikor ez is kijött, egy félóráig nem ment be senki. Az inas hiába várta a beeresztő jelzést. - Valami dolga van, - magyarázta a várakozóknak.

A tanár, mikor elengedte a lókupecet, a paraván mögött álló jeges vödörből elővett egy üveg felbontott pezsgőt és megivott belőle egy pohárral. Fáradt volt, a jeges pezsgő kissé felvillanyozta s egy percre leült. Sajátságosan hasonlitott ahoz a kaftános betegéhez, aki nemrég itt ült előtte. Ugyanaz a vörhenyes, kerek szakáll, duzzadt, ázott hushoz hasonló, szintelen száj, az arcszin, a kiálló pofacsont, a hosszu kar. Csak a szeme volt más. Okos, hideg, éles és biztos pillantásu.

A karosszékben, ahol ült, egyik ablak a feje fölött nyitva volt s gyengén meglibbenté a szomszéd szoba ajtajának nehéz függönyét. Amint a függöny meglibbent, kis világos csik ütötte meg a tanár szemét, mire felállt. A szomszéd szoba ajtaja, mely az ebédlőbe nyilt s melyet fogadás idején kulcscsal be szokott zárni, most kilincsére sem volt behuzva. Egy erélyes mozdulattal már a kulcs után nyult, hogy becsukja a nyitva hagyott ajtót s ekkor eszébe jutott, hogy egyuttal megnézi öthónapos kis fiát, kinél három napja lázas állapotot vett észre. Végig ment az ebédlő vastag szőnyegén, a szalonon s itt egyszerre megállt. Szeme kidülledt, ujjai megmerevültek és szivébe mintha valami hegyes, éles tárgyat szurtak volna.

Felesége a bölcső fölibe hajolva állt s egy fiatal orvos, alig huszonöt esztendős, egy szép, előkelő, nagyszerü modoru, asszonybolonditó fiu, karját az asszony derekára fonva, ugy nézték együtt az alvó gyereket, ahogy csak egy szerelmes pár nézheti, az, aki életet adott neki.

A tanár eleget látott. Óvatosan megfordult s visszament a szobájába. Valahol egy tükör függött, melybe talán sohasem nézett bele s most megállt előtte. De nem ismerte meg, aki a tükörből visszanézett reá. Ujjaival felborzolta elől a haját és idegenül nézett a saját szemébe. Azután megfordult s gépiesen a jeges vödörhöz ment. Egymásután két pohár jeges pezsgőt megivott s utána leült. Fejét kezére hajtotta, szemét lehunyta.

- És most mit tegyek? - mondta hangosan. De a kérdésre nem tudott feleletet adni magának. Kinyitotta az iróasztala fiókját s elővett egy nagy, izmos, éles golyóra töltött katonai pisztolyt. Megnézte benne a golyókat, azután letette maga elé. Egy-egy vérhullám ráfutott az agyára, majd lefutott róla s nem tudott tisztán gondolkodni. Fölvette a telefonkagylót, hogy azonnal ide hivja az apját, de alig vette föl, már letette. - Mit mondhat ő? - gondolta. - Az öreg buzaügynök... Majd a sógorát akarta elhivni. De ekkor nyilvánosságra kerülne minden. Az asszonyt kivallatnák, melyből botrány lenne s ha nem lenne, akkor is el kellene tőle válni.

Tehát mit tegyen? Hivassa a felesége szülőit? Talán. De minek? Az asszony tagadna s a szülők őtet vetnék meg. Vagy vonja kérdőre a fiatal embert? Ez is minek?

Ebből is botrány, szerencsétlenség, vagy halál lenne. Vagy ő, vagy a fiatal ember meghalna. Ez utóbbi semmit sem segitne a dolgon s az előbbi? Meghalni nem volt kedve. Kárt tétetni magában, detto. Mi marad?...

Nagy, hideg izzadságcsöppek hulltak le a tanár homlokáról. Egész rakás papirospénz hevert előtte az asztalon, az, amit a látogatók letettek. Fölvette a pénzt, megolvasta s betette a fiókba, a többihez. Pénz, betéti könyvek, kötvények, birtokvevési szerződés, - gazdagság, tekintély mindenütt. A szorgalomnak, akaratnak, tehetségnek és szerencsének eredményei. Tizenöt esztendőnek eredménye. És most szélnek ereszszen mindent? Miért? Mert rájött, egyszer csak rájött, egy nap, most, ebben a percben, hogy mindaz, amiért élni és dolgozni érdemes, elveszett, mint egy elveszithető drága ékszer, elrepült egy pillanat alatt, mint egy madár, összeomlott, mint az ébredés percében az álom. És mi marad utána?...

A tanár szemére fátyol borult. Sirt... Egész gyerekkora óta nem sirt. Hideg, kevély, dölyfös ember volt, de nem parvenü gőggel. Az emberismeret tette gőgössé, az akarat hideggé és a nehéz harcok, kevélylyé. Soha sem engedett senkit nagyon közel magához. Még a feleségét sem. Pedig imádta. Egy szegény kis nevelőnő volt egyik uri háznál, ahol gyógyitott s a leányt elvette. A vallását is elcserélte érette. És most...

- Mit tegyek? - ismételte másodszor. Felnyitotta a szemét és a pisztolyra nézett. - Meghaljak? - gondolta. De ő tudta, mi a halál, hogy nincs benne sem szépség, erő és undorral nézett a pisztolyra. És amig nézte, ugy érezte, hogy valami veszedelmes ketrecbe került, fogságba, valami vizzel megtelt bányába, egy kutba, vagy a ház omlott össze a feje fölött s a piszkos és kinos veszedelem közül most nincs menekvés.

Pedig ő menekülni akart. Élni, mint eddig és az illuziókat erős kézzel tartani, hogy el ne hagyják. Érezte, hogy nem fog sikerülni, de azt is érezte, hogy illuziók nélkül is élni akar és senkiben nem tenni kárt. A feleségében? - Határozottan tudta, hogy nem lenne képes és azt is tudta, hogy a másikért elrontania a saját, nehezen fölépitett és nem épen értéktelen életét, ostobaság lenne. Tiszta, hideg eszével rég rendezte azt a kérdést: hogy lehet-e és igaz-e, hogy lehet másokért élni? És rájött, hogy az egész világból csak egy ember bir fontossággal az emberre saját magára: a saját személye. Ideszámitva a saját személyéhez a nőt, akit szeret s a gyerekeket, kiket ő nemzett. Az élet tehát csak a saját személye miatt: szép, jó s minthogy a saját személyének okvetlenül szüksége van az életre, azt semmi fájdalom, kétségbeesés, csalódás és keserüség miatt nem lehet eldobni. Ezt csak a jelentéktelen, apró stilü emberek tehetik meg.

Fölvette az asztalról a pisztolyt és visszatette az iróasztal-fiókba. Azután felállt, valamit lerázott magáról és kiegyenesedett. Tekintete pár percig az ebédlőbe vezető ajtón függött, azután oda ment és szokása szerint, kulcscsal bezárta. Mikor megfordult, a könnyet letörülte szeméről és vállat vont.

- Tulajdonképen - mondta félhangosan - az emberi életnek minden illuziója és nyugalma abban rejlik: hogy csukjál be magad után minden ajtót...

Végig simitott a szakállán, haján, megigazitotta a nyakkendőjét és megnyomta a villamos csengő gombját.

Hárman: a tót kocsis, a portás és a turistavezető emelték le a közönséges ekhósszekérről a Keller Nóra holttestét. A kockás, nagy puha plaidjével le volt takarva, csak a finom, szöges talpu, keskeny turista-cipője látszott ki alóla.

A fürdőközönség, aki már értesült a szerencsétlenségről, ott állt a szálloda előtt és kiváncsi pillantásuk majd átfurta a holtat eltakaró plaidet. Elől állt a fürdőigazgató, aki kommandirozta az embereket:

A lépcső közepén megálltak az emberek s amint igazitottak egyet a fogásukon, lebomlott a halott haja s mint valami aranybarna, hosszu rojt söpörte végig az emelet lépcsőjét.

Felérve a szobába, letették a kanapéra, nyomukba jött a fürdőorvos az igazgatóval s utánuk alulról a kiváncsi közönség. Asszonyok, férfiak. Az orvos, elegáns, fontoskodó pesti fiatal ember, ledobta a halottról a plaidet s egy csomó kiváncsi ember előtt ott feküdt Keller Nóra, összegyürt, elszakadt, sáros ruhában. Látszólag sértetlenül, csak hátul, a tarkója alatt volt összezuzva a feje s a belső szervei roncsolódtak össze, mert még most, huszonnégy óra után is szivárgott valami véres folyadék az orrlyukain keresztül.

- Adjon egy vizes szivacsot - intett az orvos a szobaleánynak s megtörülte a szép, kőkeménynyé meredt arcot és vattát dugott az orrába. Azután kibontotta rajta a testhez álló, selyembélésü kis kabátját, a finom flanellbluzt, a dus csipkétől habosan ragyogó füzőt s kioldotta a szalaggal összekötött, hófehér, vékony inget a mellén.

Mindenki előre törekedett. Nem a halálos sebét akarták látni, hanem a meztelenségét s az asszonyok különösen a füzőjét, a fehérnemüjét s valami esetleges toilette-titkát, ami talán elősegitette tökéletes alakját, irigyelt eleganciáját. De semmit se láttak, csak ragyogó tisztaságát, diszkrét, finom fehérneműjét s azt a titokzatos, finom parfümillatot érezték ki belőle, ami szinte a bőr alól ontja illatát némely asszonyból.

Felületes nézegetés után összehajtotta az orvos az asszony keblén a ruhát és könnyedén felsóhajtott.

- Szegény! - mondta szánalommal. - Adjanak majd reá tiszta fehérnemüt és öltöztessék át - fordult a szobaleányokhoz.

A szoba s künn a folyosó, tele volt emberekkel. Vendégek, fürdőszemélyzet, vegyesen. Egyik bement a szobába, másik kijött, megnézték a halottat s mert semmi borzalmasat nem láttak rajta, csalódással jöttek ki s adták tovább:

A turistavezető, izmos, szürkülő haju, erős ember, sárosan és még mindig ijedten beszélte a körülállóknak:

- Én nem tudom, hogy történt. Megcsuszott, megszédült, azt nem lehet tudni. Tizenöt esztendő óta vagyok vezető, de ügyesebb nőt még nem láttam. Ugy jött utánam, mint egy madár. Tegnap reggel hat órakor indultunk el és két órakor már fenn voltunk a 2600 méteres csucson. Mikor felértünk, kibontottam a nagysága elemózsiáját, mindenféle finom pecsenyéket, bort és ettünk. A nagysága nagyon keveset evett, csak két pohár bort ivott és cigarettára gyujtott. Nagyon tetszett a vidék, sokáig nézte, mindig nézte, hallgatott és cigarettázott. Engedelmet kértem, hogy ebéd után szundikáljak egy kicsit s amint elalszom, egyszer csak egy sikoltást hallok, felnézek, nézem a nagyságát, hát sehol sem látom. Felugrok, késő; lezuhant. Estefelé találtam meg, lenn a csucs lábánál, holtan...

Az emberek beszélgettek, találgattak, csodálkoztak, azután a szobát nézegették, ahol két hét óta lakott a szép pesti kokott. Előkelő asszonyok, ártatlan leányok nézegették a csecsebecséket, kinyitották a toiletteasztal-fiókot, melyben festéket, különös szépitőszereket kerestek s melyben nem találtak egyebet, mint finom elefántcsont-fésüket, kölni vizet, parfümöt és jóféle szappant. Kinyitották a fehérnemüs szekrényét, megnézték a fehérnemüjét és elcsodálkoztak rajta, hogy az övék cifrább, mint a kokotté, csak ezé finomabb és izlésesebb.

Megnézegették a felsőruháit, az egyéni izlés önálló, csodálatosan egyszerü, nemes formáit, mire az asszonyok szemhunyoritva magyarázták egymásnak: ez az ő raffinériájuk!...

A hotel-szoba padlóján a saját keleti szőnyegét találták, az egyszerü rézágy a saját fehér batiszt teritőjével volt letakarva s egy fiatal leány az iróasztalra rakott könyvek között turkált. Egy angol nyelvtan s két pornografikus francia regény állt legfelül, utóbbiak felvágatlanul s alattuk Musset selyembe kötött verses könyve, egy filozófiai munka s legalul egy régi, öreg biblia.

Egy fiatal ember, tizennyolc-husz éves, egy gazdag vidéki özvegynek egyetlen, féltett kincse, aki a leányoknál is kiváncsibb volt egy kokott életére, felnyitotta a filozófiai könyvet s a Comte pozitivista kalendáriuma, egy régiségtől elsárgult, kis papiros olvasójegygyel volt megjelölve, olyannal, amit a zárdákban adnak egymásnak a kis leányok. Repkénynyel és kék virággal átfogott kereszt, alatta arany betükkel nyomva, a zsoltárból vett szavak: "Az ur világosságom és szabadulásom, kitől féljek?" A hátán pedig macskakaparásu irással, görbe sorokkal: "Keller Nórának örök emlékül: Juhász Böske, Szent Orsolya-zárda 1876."

A fiu csalódottan csapta vissza a kis olvasójegyet. Valami vörös selyemre himzett, meztelen nő-alakot várt, csókolódzó párokat, kankánt táncoló figurákat és csalódott pillantást vetett a halottra, kinek a selyemszoknyája suhogása még két nap előtt is vérhullámot hajtott a fiu fejébe, amint az erdőben egyedül és gondolkodva elment e nő mellette. Finom, hosszas lábával alig érintette a földet, kis sötét kalapja alól, mint a napsütötte cserebogár ragyogott ki a haja és szeméből valami rejtelmes, hideg gunyosság mosolygott ki a világba.

Egy óra mulva kiürült a szoba, csak két szobaleány maradt benn, akik levetkőztették a halottat, tiszta inget adtak reá, a ruhái közül kikerestek egy fekete selymet, abba felöltöztették, megfésülték, ráfektették az ágyra, betakarták a saját, rózsaszinü paplanával, kezébe egy feszületet tettek, az asztalon meggyujtottak két szál gyertyát, azután becsukták a szobát s végezték másutt a dolgukat.

Esteledett, az eső esett odakünn, a hideg, kemény, alpesi eső, a fenyőfák olyan szomoruan hajtogatták ágaikat, mintha már az októberi és nem a juliusi szél suhogott volna köztük s a vendégek a kur-szalonban ültek a kályha mellett és mindenki elmondta a maga itéletét, birálatát, kritikáját Keller Nóra felől és egyik felebarátja nyilatkozatát sem használhatta volna erkölcsi bizonyitványul a tul-világ itélőszéke előtt.

S az emberek beszéltek, kegyetlenül, ostobán, lélek nélkül, ugy szólt a hangjuk, mint kivégzéskor a dob pergése, csak a halott hallgatott odaát a másik házban, nyugodtan, hidegen, keserü, bus büszkeséggel.

Meglehet, csak ezen a világon hallgatott s a másikon ép most borult le fekete selyemruhájában az Ur szine előtt és igy szólt fel hozzá:

- Hallgass meg Uram engem, mert én azért hallgattam a földön, hogy beszélhessek az égben. Keller Nóra vagyok, a kokott, az apám börtönviselt ember volt, sikkasztó s az anyám bánatában és szégyenében meghalt, mielőtt a három gyerekét fölnevelhette volna. Én voltam köztük a legfiatalabb, tizenkét esztendős, és hárman, három rokonhoz kerültünk. A tizenöt esztendős bátyámat egy gazdag rokonunk vette magához, akit ugy hivtak a városban: az utcaseprő-gép. Ez az ember a becsület hóhérja volt. Olyan természetü, mint az angol vérebek, akik szüntelenül vért szimatolnak. Ez az ember a bünt, a vétket, a foltot kereste mindenkiben s jaj volt annak, akiben egy csöppnyit is talált. Tönkretette, agyonüldözte, megölte. Az volt az élete célja, a mániája, a kegyetlen, a minden bünnél kegyetlenebb büne: hogy büntesse a bünt. A bátyám egy fél év után, ahogy hozzá került, felakasztotta magát. Javitóintézetbe akarta adni, mert az irodája elhasznált tollait az ő tudta nélkül oda ajándékozta egy öreg irnoknak. A hóhér kimutatta, bebizonyitotta, hogy a tizenöt esztendős bátyám örökölte apánktól a moral insanityt... Egy évvel később meghalt a tizennégy esztendős kis leánytestvérem is. Szivbajt kapott, mikor holtan meglátta a bátyánkat... Én a tanitónői kurzust végeztem s mikor elkészültem, az algebra-tanárom feleségül vett.

Még aránylag fiatal ember volt, harmincöt éves, de ötvennek látszott. A feje formája, mint egy varjué, a nyakában télen horgolt sált, nyáron selyemkendőt viselt, a keze és lába olyan nagy volt, mintha fele nem is hozzátartozott volna s a járása olyan meredt, erős, kopogós, mint a hátgerincsorvadásos embereké.

Ez az ember is mindig bizonyitott valamit. Mathematikai pontossággal, szivtelenül, hidegen, ha nem is rosszakaratból. A vén kisasszony-nénémnek, aki tartott, bebizonyitotta, megmagyarázta, hogy akármilyen kitünő bizonyitványom van, még sem fogok állást kapni, mert az apám megbélyegzett ember. Hogy halott vagyok, az apám bünének erkölcsi halottja s hogy ebből a halálból feltámasztani csak egy tisztességes emberrel kötött házasság képes. Mit tehettem? A néném is rábeszélt, elfogadtam a tanár kezét.

Mikor az eljegyzésünk megtörtént, a tanár levetette a szalonkabátját, hogy ne kopjék, fölvette a magával hozott mindennapit, a kezét hátra tette s azzal a rettenetes, meredt, kopogós, gyülöletes járásával méregette a szobát és igy szólt hozzám:

- Én nem vagyok kellemes ember, sem szép, sem szellemes, de a mathematikát jól tudom, az egészségem meglehetős, nincsen semmi szervi bajom, a fizetésem nem nagy, de meg lehet belőle élni és becsületes vagyok. Ilyen volt az egész családom, minden generációjában. Velem történik meg először a családban, hogy megbélyegzett ember leányát viszem közénk. De én felvilágosult ember vagyok és nem adok mindig hitelt az öröklési törvények theoriájának. Maga szép, okos, jó leány, Nóra, a szeme csupa becsület, én bizok magában. Hanem azt be kell látnia, mekkora áldozatot hozok érte, mekkora előitélettel küzdök meg érte és kénytelen vagyok figyelmeztetni, mekkora hálával, engedelmességgel és hüséggel tartozik nekem ezért...

Uram, mennyeknek egy ura, én akkor, az eljegyzésem napján, tizennyolc esztendős koromban utáltam meg először a becsületet, a becsületes embert és akkor, ott nyomban, amint ültem a kanapén, hallgattam a vőlegényemet s néztem a szemközti falon egy törött üvegü, régi füstös képet, a Mária menybemenetelét, ott esküdtem meg magamban a Szüz anyára, hogy én meg fogom csalni ezt az embert, meg, a legelső emberrel, aki utamba akad, hogy elhagyom és megboszulom magamat a becsületen, a becsületes emberen és kimegyek közülök a becstelenek közé. Nézz a szivembe, Uram és itélj el, ha tudsz!...

És egy félesztendő mulva elszöktem az uramtól egy idegen férfival. Nem szerettem, sem őt, sem a többit. Értem meg is haltak, de én gyülöltem az embereket. Akiket szerettem, mindet a becsület ölte meg, a gyalázatos, hazug becsület és engem is a becsület dobott ki magából a sárba. Huszonnyolc éves vagyok, leszámoltam az élettel. Uram, büntess, vagy irgalmazz nekem!...

A kur-szalonban össze-vissza beszéltek a vendégek mindenről. Becsületről, bünről, szerelemről, emberekről. Egy csomó jól táplálkozó, jómódu, pihenő és unatkozó fürdővendég. Becsületes emberek, kiknek semmi szükségük a bünre. Csak a halott hallgatott odaát a másik házban. A gyertyák nyugalmasan, szelid fénnyel égtek mellette s odakünn a csöndes alkonyatban szomoruan hullott az őszies, hideg eső.

Abba kellett hagyni a vadászatot. Hideg, havas eső esett s különben is Kovács kapitányt, a Dénes Gábor vendégét, fülszaggatás vette elő. A fegyvereiket becsukták a tokkjaikba, füttyentettek a kutyáknak s szivarra gyujtva, kijöttek az erdőből.

Egy meredek hegyi ut előtt álltak, a februáriusi hó le volt már rajta taposva, kezdett olvadni, barnulni, s lenn az ut alatt a Kőrös folyt szürkésen, fagyosan, nem ugy mint nyáron, mikor a nap a hullámokkal játszadozik és szerelmes delejességet szuggerál még a viz alatti kövekbe is.

A két férfi megállt a hegy tetején, miközben a kapitány szétnézett a vidék fölött s a tiszti köpenyegje gallérját felhuzta a fülére.

- Szép lehet itt nyáron vagy hat hétig, télen egy pár napig, de tizenöt, vagy hány esztendeig egyfolytában?

- Hát tizenháromig! Itt élni le egy ifjuságot parasztok és állatok között s még hozzá ugy élni le, ahogy te élted le! Képzelem! - csufolódott a kapitány. - Egy ember, akinek nincs egyéb szenvedélye, mint a gazdálkodás, a munkásai helyzetének javitása és olykor egy kis vadászat. Szeretnék az életed titkába behatolni, de azt hiszem, szinte nem volna érdemes. Hogy élsz te?

- A lehető legjobban - mosolygott Dénes. - Minden tavaszszal egy szép külföldi utat teszek, azután hazajövök és dolgozom. Télen olvasok és vadászgatok. Emellett egészséges vagyok, nincsenek semmi különös vágyaim, a gondolkozásomat nem zavarja meg semmiféle kávéházi filozófia s a modern eszmék közül csak azokat fogadom el, amelyek felebarátaimnak válhatnak hasznukra s a személyes hasznomra megmaradok a magam konzervativ hajlamai mellett.

- Nos, ha az is a konzervativ hajlamaidhoz tartozik, hogy szerelemmentes, aszkéta életet élj, akkor inkább éljen az élet anarchiája, melyben bomlott haju Magdolnák táncolják a kánkánt és a szeparék parfümös és szivarfüstös levegőjében pezsgőt töltöget a pincér az ember poharába. Öregem, te nemcsak elvben, de szemléleti uton is elmaradtál az élettől! Mit tudsz te alapjában azokról a forradalmakról, amiket betükbe szedtek a csöndes vérü, a világtól elmaradt emberek számára, amilyen te is vagy. Okos ember vagy, az bizonyos, a szemed is elég jó ahoz, hogy a felhők járásából is megértsed: valami uj van most az életben, ami a nagyapáink életében nem volt meg, valami chaosz, valami forróság, a láznak valami forradalmi zenéje, amit igyekeznek kottába szedni az emberek, de nem képesek reá. A zenének olyan változatos, őrületes gyorsasága széditi meg az embert, hogy minden gondolkodás nélkül repül a zene után. Az élet megfiatalodott, öregem, s mint aki sokat és mindent elmulasztott, most csak: élni akar. Sietni! Ez a jelszó, mindenen keresztül sietni kell: szerelmen, gazdaságon, mindenen, mert a bölcs filozófusok megmagyarázták az embereknek: nincs egyéb, csak a ma! Post mortem nulla voluptas!

- És a lelkiismeret? - kérdezte Dénes csöndesen, amint megindultak s a fegyverükre támaszkodva jöttek lefelé, mert a hideg esőtől megfagyott az ut a lábuk alatt.

- Ugyan! - kacagott a kapitány. - A lelkiismeret ép ugy, mint a faggyugyertya, kiment a divatból. A parasztok még használják ruhára kenve köhögés és mellfájás ellen, de az uriházak asztaláról lekerült. Különben is kiváncsi vagyok, mit nevezel te lelkiismeretnek?

- A kötelességeknek olyan teljesitését másokkal szemben, aminőt a magunk számára kivánunk.

- Mondom, hogy te nemcsak elvben, de szemléleti gyakorlatban is elmaradtál az élettől! Az emberek ma már nem kiskoruak, öregem, és épenséggel nem követelnek és kivánnak felebarátaiktól semmit. Legkevésbbé a lelkiismeret olyan formáját, aminőnek te látod. Nekünk nincsen már egyéb kötelességünk egymás iránt, mint az elismerés, ha valaki okosabban él, mint mi, ellenben ha ez kevésbbé sikerül felebarátainknak, nem venni észre ügyetlenségüket. Vagyis, amit te még mindig lelkiismeretnek nevezel, az most a világban: csak tapintat.

- Hát akkor én tényleg elmaradtam a világtól, - felelte nyugodtan Dénes. - És szeretném tudni, ez a te kánonod mindenre vonatkozik? Politikára, irodalomra, szerelemre, házasságra, mindenre?

- Az egész világ egy akol, fiam s mindenki csak magáért él benne és minden dolog egymásért van a világon. De most már azt mondd meg, miért nem akarsz megházasodni? Harmincnyolc éves vagy, én két évvel fiatalabb vagyok, és már kétszer nősültem. Először szerelemből, másodszor: észből. És mondhatom, az utóbbi jobban sikerült, mint az első.

A kapitány megfordult és szép, vidám kék szemével, bizalmas mosolygással nézett Dénesre.

Szép szőke, rózsásarcu, rendkivül tiszta, fehérkezü, parfümös férfi volt, olyan gondozott, manikürözött, mint azok a rózsáshusu nők, akik a testük után élnek. Csakhogy ez a férfi ennek dacára is erőskezü, az energikusnál is energikusabb ember volt, habár a szája két szögletében ott ült az életszeretet legmámorosabb kéjvágya.

Dénes elforditotta a szemét. A kapitány rokona volt, de soha se szivelte valami nagyon.

- Még nem találtam olyan nőre, akit megszerettem volna, - felelte Dénes egyszerüen.

A kapitány vállat vont s elhajitotta a szivarját. Az eső szakadni kezdett és sietve jöttek lefelé.

Leértek a hegyi utról s most a folyó partján mentek. Nagy, szürke köd ült a viz fölött, mint valami sürü háló s a férfiak feje fölött két madár repült el és szinte kihivóan kiáltották: tikk! tikk!

- Szalonkák! - dörmögte a kapitány boszusan s lekapta a fegyverét, de a ködben már nem látta a madarakat.

Az ut sikos és sáros volt s a viz mellett itt-ott apró, nyomoruságos parasztházak álltak, kicsi, rossz keritésü, sáros udvarokkal. Az egyik udvaron most kapkodta le a keritésről a száradni kitett durva, homokszinü fehérnemüt egy férfi-csizmában járó parasztasszony s a kapitány gunyosan mutatott szét kezével.

Dénes hallgatott. Vadászsapkájának ernyőjét lehuzta a szemére, füttyentett a kutyájának s előre ment. Olyan volt a ködben, a szakadó esőben, mint egy bronz-gladiátor. Magasabb a kapitánynál, szélesebb vállu, barna, erős, szép férfi, mély szürke szemü, kissé álmodozó, de inkább kutató s nyugodt, nyilt pillantásu.

Az állomásra érkeztek és Dénes benyitott a váróterembe. Levette vadász-bekecsét, lerázta a vizet róla, azután egy gyereket elküldött a kastélyba, hogy fogjon be a kocsis és jőjjön értük. Addig pedig oda állt a kis váróterem ablakához és szivarozva nézegetett ki.

Ennek a gyorsvonatnak egyik elsőosztályu kocsijában, egy magas, karcsu, szép szőke leány utazott az öreges, francia társalkodónőjével, valahova le Erdélybe, a nagynénje látogatására.

Barna, elegáns utiruha volt rajta, kis, puha tollaskalap a fején és csupa intelligencia, ész, nemes büszkeség, sziv és gondolat volt a szép, halványan árnyalt arca.

Szemének érett komolysága és két kis különös, erélyes vonás a szép ajka körül, már a hosszu leányévek titkáról regéltek, de a tisztaság és nyugodtság zománca, mint valami kék virág, szinte körülkeretezte ezt az arcot.

A kocsi folyosóján állt az ablak mellett s benn a kocsiban, a társalkodónője, egy kiváncsi asszonynak ép magyarázta:

- Csak apja van, egy dusgazdag, öreg gyáros. Egyetlen leány, már huszonhat éves, de nem lehet rávenni, hogy férjhez menjen. Azt mondja: még nem talált olyan férfira, akit megszeretett volna. Gyönyörü teremtés, csupa jóság, de - s a társalkodónő kissé gunyosan huzta fel a vállát - fantaszta! Nem modem leány... Álmodozó...

A vonat berobogott a kis állomásra s a társalkodónő az ablakhoz ült. Szinte farkasszemet nézett a váróteremben szivarozó Dénessel, mire a francia nők könnyen lelkesülő bámulatával kiáltotta el magát:

A szép leány mosolyogva fordult meg s amint kezével a nyakkendőjéhez ért, hogy megigazitsa, egy gombostü ugy megszurta az ujját, hogy a vér kibuggyant belőle.

- Mindjárt, madame - mosolygott - csak kiszivom a vért az ujjamból. Egy érdekes férfi fej előtt nem tehetném meg.

S mikorra kiszivta a vért ujjából, a vonat már megindult s pillanat alatt elnyelte a köd...

Február huszonkettedikén töltöttem be a kilencedik esztendőmet s másnap huszonharmadikán, meghalt az apám.

A születésem napján kaptam tőle egy tortát meg egy engedélyt. A szomszédunkban lakott egy szerb csizmadia, Cseszláv Proszegoj, aki mindig tamburázott; akkor is, ha dolga volt, akkor is, ha nem volt s télen a mühelyben, nyáron a ház előtt, a padon ülve tamburázott.

Ez a Proszegoj csinált is tamburát, ha valaki megrendelte nála és megtanitotta játszani is ráadásul. Én minden áron tamburázni akartam, de az apám hallani sem akart róla. - Ott van a zongorád, - mondta - vagy ha már nemzeti hangszert akarsz, veszek neked egy cimbalmot. Ez legalább magyar.

De nekem csak tambura kellett. Olyan, amit az ölembe vehetek, ugy, mint Proszegoj és épugy kiülhetek vele nyáron a kapu elé a padra, mint Proszegoj.

Egy héttel a születésem napja előtt a következő párbeszédet hallottam szüleim között:

Az apám ép beretválkozhatott, mert ugy hangzott a felelet a szájából, mintha az alsó ajkát nem használhatta volna a beszédhez.

- Igazán nem értelek, - szólt ismét az anyám. - Hisz az egész egy gyerekes, ostoba vágy. Én megrendelem Cseszlávnál a tamburát. Nos, jó?

És egy hét mulva, huszonkettedikén, megkaptam a tamburát. Anyám adta át, miközben ezt mondta:

Huszonkettedike szép nap volt. Egész nap tamburáztunk és tortát ettünk az öcsémmel s huszonharmadikán ugyanezt tettük. Ezen a napon szeles, hideg idő volt, de estefelé elállt a szél, az idő meglágyult és havazni kezdett. Korán lámpát kellett gyujtani, mert sötét volt s apám, aki ép lámpagyujtáskor jött haza a kaszinóból, jókedvüen mondta:

Én fölsegitettem reá a kabátját, az öcsém előhozta a kalapját meg a botját s megcsókoltuk.

- Ugy-e, ha visszajösz ujra kártyázunk? - kiáltottuk utána, mire ő mosolyogva fordult meg az ajtóban.

Távozása után még egy kis ideig kártyáztunk az öcsémmel, később összevesztünk s az asztal alá hajigáltuk a kártyákat. Az öcsém azt mondta, hogy csalok, mire én pofon ütöttem, ő visszaütött, erre mindketten sirni kezdtünk és megesküdtünk, hogy soha többé nem szólunk egymáshoz.

Künn sürün és sietve havazott, mintha valami nagy mulasztást akart volna helyrepótolni, s időközben a szobaleány megteritett s anyám a konyhában a holnapi menüről beszélgetett a szakácsnéval.

Hét óra felé elkezdtünk türelmetlenkedni az apám késése miatt. Én éhes lettem, az öcsém álmos s követeltük, hogy a szakácsné mondjon nekünk mesét.

- A szakácsné szitál, holnap kenyeret süt, - felelte az anyánk - üljetek le mellém, majd én mesélek nektek.

Két oldalról leültünk anyánk mellé; ő harisnyát stoppolt s elkezdett nekünk mesélni. Az anyám nagy, fehér macskája odahuzódott a lábához a szőnyegre s Ripp, egy bozontos, skót agár, a kályha előtt feküdt. Egy nagy fahasáb lassan, pislákolva égett a kályhában s a pohárszék árnyéka a szemközti falon olyan volt, mint egy orgona. S anyám mesélt...

Hét óra után a szobaleány egy parasztfiuval jött be az ebédlőbe. Ugyanaz a fiu volt, aki elhivta az apámat. Kicsi, tömzsi, erősen istállószagu siheder, piszkos, sáros csizmában s kezében báránybőr sipkát szorongatott. Nem is köszönt, csak ennyit mondott:

Egy óra mulva haza hozták az apámat. Csakugyan meg volt halva. Szivszélhüdés érte.

Bevitték a szobájába, ágyba fektették s aztán jöttek az orvosok: Berger, a katonaorvos, Dobay bácsi, a keresztapám, és rázták a fejöket: Itt nincs segitség...

A szoba tele volt emberekkel. A szomszédok mind ott voltak. Cseszláv Proszegoj a feleségével, Török tanárék, Weisz Náthán, a füszeres, a cselédek és mindenki sirt, jajgatott, csak az anyám ült az ágy mellett száraz szemmel, hangtalanul. A csipkekendője lecsuszott fejéről a nyakába s ez az elefántcsont-sárga kendő nem volt sárgább, mint a megmerevedett arca. Természetellenes feszességgel ült a széken, keze egymásba fonódva feküdt az ölében s az iszonyattól kitágult, mozdulatlan pillantással nézett apám arcába.

Senki sem mert hozzá szólni. Az öcsém a szakácsnő karján sirt, engem Török Kata fogott kézen s emlékszem, hogy annyira fáztam az ijedtségtől, hogy a fázáson kivül nem éreztem egyéb fájdalmat.

Mikor az orvosok elmentek, a szakácsné valamit sugott Cseszlávéknak és Weisz Náthánnak, valószinüleg távozásra kérte őket, csak Törökék maradtak ott. Az öreg tanár az anyám haját simogatta, a kisebbik Török-leány az öcsémnek suttogott csititó szavakat, s amint dideregve harapdáltam zsebkendőm csücskét, megkettőzött figyelemmel hallgattam oda, hogy mi mindent igér Török Sárika az öcsémnek.

Valami "cifra sárkány"-t hallottam emliteni, amelyre az öcsém a fejét rázta, azután a három nap előtt született kis csikót, amelyre Péter, a kocsis, holnap fel fogja őt ültetni. Erre az igéretre kezdett az öcsém megnyugodni, mire a szakácsnő leültette a kanapéra s később engem is odaültettek mellé. Egy idő mulva Sárika egyedül hagyott bennünket s az öcsém meglökte a karomat.

Ránéztem az apám arcára. A legkisebb változás nem volt rajta, sápadt és nyugodt volt az arca s azt feleltem:

- Nem igaz, - mondta, - a nyáron is azt mondtad, hogy le mernél menni a pincébe egyedül és mégse mertél.

Ez a pince-história a nyár óta egy szégyenfolt volt az életemben. Az öcsém, vagy a cimboráim, ha boszantani akartak, csak azt mondták! A hős! Hogy le mert menni a pincébe! - És e percben, amig az anyám tébolyitó érzéketlenséggel ült az apám halottas ágya mellett, valósággal belesülyedve a rettenetes probléma fájdalmába, hogy: ez a valóság, valóság-e igazán? - addig az én eszemben az járt, hogy igenis, meg fogom mutatni mindenkinek, hogy: én mégis hős vagyok. Ott fogok aludni a halott apámmal egy szobában, három lépésnyire az ágyától.

Tizenegy óra felé az öcsém elaludt s a szakácsné bevitte a gyerekszobába. Azután engem is le akartak fektetni, de én nem akartam a kanapéról elmoccanni. Mikor látták, hogy nem birnak velem, magamra hagytak. Betakartak egy nagy kendővel, a fejem alá párnát tettek s amint az orromig felhuztam magamra a kendőt s néztem a jövő-menő ismerőseinket, a siró asszonyokat, a temetkezési vállalat embereit, amint mértéket vettek az apám holttestéről és kérdéseket intéztek a ravatalra nézve, addig én egyszerüen arra gondoltam, milyen hire lesz annak, hogy egy szobában aludtam a halott apámmal és titokban, bár bizonytalan óhajjal avégett imádkoztam, hogy: bárcsak menne ki mindenki a szobából és engem hagynának ott egyedül a halott apámmal.

Még harmadnap, a temetés napján is egyre esett a hó. A kocsis nem győzte eleget söpörni az udvart, de a szakácsné folyton ott járt a nyomában: Söpörni, söpörni, Andris! Három órakor lesz a temetés.

Az anyám megbetegedett és nem tudott az ágyból fölkelni. A rokonaink mellette voltak s a nagymama, aki időközben megérkezett a vasuton, ugy tett, mintha rendezgetne a házban, pedig tulajdonképen a szakácsné igazitott el mindent; a nagymama csak tipegett ide-oda és mindenhez beleegyezését adta, amit a szakácsné jónak talált.

És a szakácsné egyszerre nagy tekintély lett a házban. A fejére fekete selyemkendőt kötött, a nyakába rojtos kasmirkendőt, felhuzta az ünneplő bársonycipőjét s a csattokat, hogy le ne essenek róla, a szobaleánynyal varratta föl. A szobaleány máskor még egy ajtót sem nyitott ki előtte, s most nagy készséggel varrta a csattokat a nagy, otromba cipőkre.

És mindenki, mindenért ő hozzá fordult. A nagymama, aki egész nap sirt és annyit tipegett-topogott, hogy két mértföldet elmehetett volna vele és mégsem csinált semmit, mindent tőle kérdezett meg.

- Mit akar főzni édes fiam?... Kinél rendeljük meg a gyerekek felöltőjét, szakácsné lelkem?... Hol találok lepedőket, szegény jó leányom?...

S a szakácsné mindent tudott. Sohasem hittem volna, hogy ilyen okos legyen. Erzsinek hivták, a dereka olyan szögletes és hosszu volt, mint egy hárfa s ki nem állhattam a csodálatos vastag orra és kezének a tompa, rövid ujjai miatt.

Most két nap óta ő mosdatott és öltöztetett bennünket. Mikor azt mondtam neki, hogy a fülemet ne mossuk meg ma, mert ugysem nézik meg most, vállat vont és azt felelte mély, vastag hangján (hangja ép oly vastag volt, mint az orra, meg az ujja):

- S azt hiszi, ha senki nem is, de a holt papája nem fogja meglátni, ha piszkos a füle?

Délelőtt haza hozták a gyászruháinkat s a nagymama sirva kérte a szakácsnét:

Mikor felöltöztetett bennünket, azt mondta, hogy üljünk le a kanapéra és legyünk csöndesen, mert most boncolják a papát.

Csodálkozva és nagy csöndben huzódtunk meg a kanapé sarkában, s az öcsém hosszas gondolkodás után azt kérdezte:

- Megnézik a gyomrát, hogy nem evett-e mérget? - felelt a szakácsné s közbe a levetett cipőinket nézte s mondta: át kell küldeni Cseszlávhoz, letaposták a sarkát...

Azután leült mellénk a kanapéra, az öcsémet az ölébe ültette s néztük hárman, hogy esik odakünn a hó.

Némelykor valami zörejt, ajtócsapódást, vagy más valami neszt hallottunk a harmadik szobából, ahol az apámat boncolták s ilyenkor a szakácsné megszólalt:

Az öcsén ugy eldugta a fejét a szakácsné kasmir kendőjébe, hogy csak a tarkója látszott ki, én meg ellenkezőleg, elhuzódtam mellőle. A fogam vacogott a rémülettől, mire ő reánk mordult:

- Ne veszekedjenek meg! Nézzék, milyen havas az Andris sipkája... Holnap csinálunk hóembert...

Később bejött a nagymama, sonkát és édes likőrt hozott és sirva mondta, hogy együnk.

A másik percben már ettünk. Az öcsém barátságtalanul meglökött, amiért én vettem ki a tányérból a nagyobbik darab sonkát, én meg a kezére ütöttem, amiért az aranycsikós likőrös poharat magának foglalta le.

És ettünk teleszájjal s közbe néztük az udvaron söprögető Andris havas sipkáját, vagy pedig egymásra vetettünk egy gyülölködő pillantást. S a harmadik szobában az apánkat boncolták...

Guszti hadnagy volt a tüzéreknél, szőke, piros arcu, lyukas állu, széles vállu legény és egy délután lejött a lakásából, hogy vizitbe menjen a Svábhegyre, a gazdag Lenbach-családhoz. Szépen meg volt beretválkozva, kiillatositva, csizmája, ruhája ragyogott a tisztaságtól, finomságától. Keztyüje vadonatuj, sarkantyuja dallamosan csengett, fiatal szeme, mint a viz hátán a hal pikkelye, könnyelmü boldogsággal csillogott. A szép Lenbach-leányra gondolt, ki fiatal volt, gazdag, ünnepelt, elkényeztetett és már türelmetlenül várta őt a svábhegyi villa széles terraszán.

- De szép az élet! - gondolta a hadnagy vidáman és szeretett volna egy nagyot kurjantani az utcán. Ebben a pillanatban szemközt jött vele a levélhordó és boldogan, hogy nem kell fölmennie a harmadik emeletre, levelet nyujtott feléje.

Guszti elvette a levelet, megnézte a boritékon az irást és egyszerre elkedvetlenedett. Betette a levelet a zsebébe és haragosan nézett a járókelőkre, az utcalámpásra, a kocsikra és mindenre. De legjobban arra haragudott, aki a levelet irta: Mimire. S a szép, kedves, fiatal arca egyszerre rutul elváltozott. Mintha egy nagy, hegyes körmü pók mászott volna rajta végig. Szemefehérjét vérerek futották el, pupillája homályosan, gonoszul égett, mint a tüz, melybe boszorkányvizet öntöttek. Piros arca elfakult, száját összeszoritotta és a dühében káromkodni szeretett volna. Nem tudta, mi van a levélben, akármi volt, nem érdekelte, de ingerelte, kinozta, dühösitette.

- El kell olvasnom - gondolta mégis és bement a legközelebbi kávéházba. Itt leült az egyik sarokablakhoz s fölbontotta a levelet. Mind a négy oldala a papirosnak sürün tele volt irva, hol jobbra, hol balra dülő, görbe, nyomorék, határozatlan kis betükkel, szánalmas helyesirási hibákkal. A szerelem szó két l-lel volt irva, a hűség, hüséknek, szivem: szibemnek, a hangja is fellengős, modoros, ügyetlen, de e sok hibán keresztül is kicsillogott egy boldogtalan leányszivnek nagy szerelme, sok igyekezettel rejtegetett szenvedése és valami félszegen hallgató, mindent elsimitó igaz kétségbeesés.

Mikor a hadnagy elolvasta a levelet, visszatette a boritékba és eltüntette a zsebében. Már nem volt olyan dühös, mint az előbb és vállat vont. Nem azért, mintha valami elvetemedett, cinikus lélek lett volna. Csak vállat vont, mint akit meg is zavart, ingerültté is tett, meg meg is hatott valami olyan dolog, melyről nem akarja magának bevallani, hogy nem kiván rajta segiteni. És nyugodtan ráöntötte a pincér által hozott citromszeletre a vizet, fölkavarta, a szalmaszálat beleállitotta a pohárba és pár perc alatt egyfolytában fölszivta a beédesitett vizet. Azután eltaszitotta a poharat maga elől és ujra elővette a levelet. Elolvasta másodszor is és most már a szája meg-megrándult, szeme mintha elsötétült volna s mégis, mire végére ért a levélnek, az előbb még meg-megvonagló szája megkeményedett, szeme élesen kiacélosodott s ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Ez a dobolás, szótagokba szedve, ilyenformán hangzott: mindegy, mindegy... Elég volt az ostobaságból... El kell hagynom Mimit és elveszem a gazdag Lenbach-leányt... Hiába... Hiába... Majd hirtelen abbahagyta a dobolást és cigarettára gyujtott. Amig elővette zsebéből a cigarettát és rágyujtott, olyan boldognak érezte magát, mint a madár, mely hirtelen, váratlanul visszanyeri szabadságát és fölrepül a levegőbe. A hadnagy is a levegőben repült. Könnyünek, boldognak érezte magát. Mintha pillanat alatt tul lett volna hegyen-völgyön. - Minden jól fog menni - gondolta - de mire leszivta a cigarettából a füstöt a mellére s az orrán lassan kiengedte, már elmult a jókedve. A keskeny kis bársonykanapénak behuzódott a sarkába, az ablak mellé és hirtelen valami ingerült szomoruság futott végig a szivén. Olyasvalami, mintha egy napsütéses kerten ment volna keresztül és egyszerre megütötte volna valaki, valahol, egy zongorának a billentyüit, melyből egy szomoru dalnak akkordja csengett ki.

A hadnagy ingerülten hunyta le szemét s hegyesorru csizmájával az asztal lábát ütögette. Majd ujra az utcát nézegette, anélkül, hogy látott volna belőle valamit. Csak cigarettázott és nyelte, fujta a füstöt. Nem gondolt semmire. Se nem tudott, se nem akart. Akár kanapéstul, asztalostul fölemelhették volna, nem érezte és nem tudott volna ellenkezni. Nem volt semmi határozott akarata és mégis, egyszerre felvetette a fejét, csöngetett a pincérnek és levélpapirost, tintát-tollat hozatott. Mikor előtte volt minden, igy szólt magában: irok Miminek. Megirom neki, hogy el kell válnunk...

És belemártotta a tollat a tintába. - Kedves Mimi, - kezdte és felkönyökölt az asztalra. A megszólitással mintha csak maga elé idézte volna Mimit. A leány visszanézett reá, kedves, barna, szomoru szemével és halvány, finom kis arcát odaszoritotta a kezéhez, ahoz, amelyikben a tollat tartotta. Guszti még szájának leheletét is érezte és halántékán a kék erek lüktetését. A meleg, puha bőrnek bársonyát, az őszinte, remegő kis ajkak elfojtott sóhajtását.

- Eh, - gondolta Guszti dühösen - hallucinálok, mint egy vén asszony. És ujra megmártotta a tollat. - Az élet utjai kiszámithatatlanok - irta - és az emberi természet állhatatossága... - Ökör vagyok - gondolta - mit kezdek ezzel? Ilyen szamárságot firkálni. - És összetépte a papirost. Másikat vett elő és ujra irta: Kedves kis Mimim!... Ez a megszólitás ellágyitotta és most már még kevésbé tudta, hogy fogjon hozzá. Egyik cigarettáról a másikra gyujtott, a füst közül a feje is alig látszott ki s valami nagy, meleg vágyat érzett egyszerre, hogy Mimit magához szoritsa. Csak egyszer, utoljára, bucsuzásul. Hogy a kis, hüséges, kedves, ostoba fejét ráfektesse a karjára és ugy nézzen bele a fölvetett szemébe, melynek ragyogó fehérjét, az árnyas pilláját s a szelid, imádó pillantását, még nem régen olyan nagyon szerette.

- Nem, - mondta mégis keményen, határozottan - csak semmi romantika. A bolondságokkal le kell számolni. Mimi kedves, hüséges, jó kis teremtés és nincs tovább. Egy kedves epizód az ember ifjuságából és finis. Most jön az élet...

Tetszett neki ez a pár szó és ujra elmondta, mint a gyáva, aki alkohollal erősítgeti magát: most jön az élet... És negyedszer is megmártotta a tollát. Uj cigarettára gyujtott s amint a gyufatartó után nyult, észrevette, hogy a szemközti asztal mellől egy asszony nézegeti őt és mikor a hadnagy ránézett, karjával meglökte a mellette ülő férfi karját.

- Ostoba liba - gondolta a hadnagy és sietve irni kezdett. Minden alaposabb taktika és gondolkozás nélkül leirt vagy hat sort s ekkor ujra fölvetette a fejét. Saját magát is felbőszitette a megirt hat kegyetlen sor; keze reszketett, szeme égett, de a minden ember rosszra hajlandó lelke, mely csak az első lépésig habozik s a megkezdett rossz már ugy tartja éles karma között, mint a gép kereke a munkást, akit elkapott, már hajtotta, magával ragadta.

Izgatottan irt tovább. Már gondolkodnia sem kellett. A szavak csak ugy dültek a tolla alól, mintha nem is a saját agyveleje és keze vezette volna, hanem valami idegen embernek a száraz érdeke és ravasz szivtelensége. Már benne volt a gyilkolásban, szurt, vágott, könyökig járt a kegyetlenségben és a gonosz hajtotta belülről: tovább, tovább...

Mikor két oldalt már teleirt a gyilkos szavakkal, egy szónál megakadt és gondolkodva vetette föl fejét. És pillantása ujra találkozott a szomszéd asztalnál ülő asszonynak a tekintetével, aki szintén ebben a pillanatban tekintett fel a képes ujságjáról. De Guszti azt hitte, hogy az asszony konok állhatatossággal fixirozza őt, folyton, folyvást, amióta csak bejött és vére a fejébe futott. Dühösen nézett az asszonyra és száját erővel összeszoritotta, hogy oda ne kiáltsa neki: ostoba liba! De erőt vett magán és másfelé nézett. Kereste a szót, melynél fönnakadt, de nem tudta megtalálni. Ez még jobban izgatta. Önkénytelenül az asszony felé forditotta ismét a szemét, aki e pillanatban valamit magyarázott a mellette ülő férfinak, aki valószinüleg az ura lehetett.

Guszti most megnézte az asszonyt. Kellemes arcu fiatal asszony volt, de a szája körül volt valami gunyos vonás és rendkivül szellemes, ragyogó barna szeme tele volt maliciával, de Guszti bántónak látta. Máskülönben, valami törvényszéki biró, vagy jobb hivatalnok lehetett az ura, aki mellette ült. Negyven, negyvenöt esztendős uri ember, szemüveges, komoly, jól öltözött, tiszta körmü, nyugodt vérmérsékletü. De Gusztit mintha az ördögök szurkálták volna, gyülölettel és haraggal nézte az ismeretlen házaspárt és teljes meggyőződéssel hitte, hogy azok ketten ott róla beszélnek.

- Átülök egy másik asztalhoz - gondolta, de ugyanekkor eszébe jutott a keresett szó és ott maradt. Irt tovább, lázasan, nekidühösödve, lüktető agygyal, de a harmadik oldalnál megint elakadt és ismét fölvetette a fejét. Az asszony, a szomszéd asztalnál ugyanekkor tette le kezéből az egyik képes lapot és ragyogó, maliciózus, de máskülönben közömbös pillantása ujra összeakadt a katona szemével.

Mire Guszti előtt egyszerre elsötétült a világ. Görcsösen összeszoritotta kezében a tollat és rekedten, de olyan hangosan, hogy az egész kávéházban meghallották, elkiáltotta magát:

A másik percben a férj arcul ütötte Gusztit, mire a pincérek és vendégek lefogták a Guszti kezét s a kihuzott kardját visszatették a hüvelyébe.

Másnap reggel még alig pitymallott, mikor a segédek érte jöttek Gusztiért. A fiatal ember már ki volt mosdva, meglehetősen kialudva, az arca piros és friss volt, a szeme ragyogott s a pisztolyok ott feküdtek előtte az asztalon, melynél reggelizett.

Zajos jókedvvel fogadta a segédeket, két másik fiatal katonát és együtt megreggeliztek. Mind a hárman kellemes sportnak vették az egész párbajt és viccelődtek a civil partner fölött, aki tényleg törvényszéki biró volt és legalább tiz esztendeje nem volt fegyver a kezében. Se nem vadászott, semmi sportot nem üzött, komoly, nagytudásu biró volt, aki azonban elakadt a pályáján. Nem tolakodott előre, várta a maga szerencséjét nyugodtan, fölényesen, egy kicsit keserüen és büszkén.

- Mégis - mondta az egyik fiatal ember, aki már főhadnagyi rangot viselt - a kalapját keresztül kell lőni a szemtelen civiljének. Egyéb kárt nem kell benne tenni. Esetleg egy ujját megsebezni. Valami kis vér mégis hadd folyjon.

Guszti kacagva vette föl a köpenyegjét, föltette a sapkáját, magához vette a pisztolyokat s a cigarettatárcáját. Amint ezt becsusztatta a zsebébe, ujjai hozzáértek a tegnap megkezdett levélhez, amely most is ugy feküdt a zsebében, ahogy a kávéházi affaire után begyürte oda.

- Fiuk - mondta hirtelen elkomolyodva - az ördög nem alszik s ha valami történne velem, van itt a zsebemben egy befejezetlen levél, égessétek el.

A legénye, egy szelid, leányos arcu, babonás oláh fiu, becsukta utánuk az ajtót s visszament a szobába. Leszedte az asztalt, az ágyat bevetette, kisöprögetett, letörülgetett s mikor mindennel készen volt, a hadnagy arcképe hirtelen leesett a falról és az üvegje csörömpölve összetört.

Már mindjárt reggel, valami végzetes köd fojtogatta a levegőt és nehéz, szomoru, szürke borulás ült a hegyeken.

- Valami fog történni - gondolta Katinka, mikor reggel öt órakor felhuzta ablakán a rolettát és hamarosan magára kapta ruháját, hogy a bácsijának megfőzze a friss kávét, melynek minden reggel fél hatkor ágya előtt kellett állni. Amig végigment a régi, falusi ház kőkockás folyosóján, szive összeszorult s a gyertya elaludt kezében. A sötétben tapogatózva sietett a konyha felé, hol jóizüen horkolva aludt még mind a két nőcseléd. Csak ő és két férficseléd lenn az istállókban volt még ébren az egész házban. Mire a szolgáló kiugrott az ágyból, Katinka már megrakta a tüzet, előkészitette a kávét, tejet, megpiritotta a kenyeret és tálcára rakott mindent. A tüz vigan pattogott, de azért hideg volt még a nagy, kőkockás konyha, az ablakokon már jelentkezett az első, még gyöngén rajzolt novemberi jégvirág és Katinka megborzongott. Fázott. Vékony, formás kis orra vörös volt a hidegtől, jóságos, kedves szája és kék szeme valami nyughatatlan félelem előérzetétől hol lázasan felcsillant, hol meg elsötétült.

Mikor visszament a szobájába fésülködni, egy percre megállt az ablak előtt és a szive ujra elszorult. Azután kibontotta a haját, hanem mielőtt fésülködni kezdett, elővette a kártyáját és kivetette. A kártya nagy bánatot és levelet jósolt. Katinka ijedten csapta össze a kártyát és arra gondolt, aki legkedvesebb volt a szivének, Gyurira, az unokatestvérére.

Délelőtt, mikor megjött a posta, nehány nagy pecsétes, hivatalos levél jött s a Katinka szive megkönnyebbült. Ő vitte be a leveleket a nénjéhez és ismerte már a levelek formájáról, cimzéséről, hogy egyik az ügyvédtől jön, másik a Curiától, harmadik a törvényszéktől, mire elmult minden aggodalma. Már tiz óra volt, de a nagynénje, a bronchitiszével még ágyban feküdt és a paplanán patiencot vetett ki. A fején szalagos hálófejkötőt viselt, homlok-frufruja papirosba be volt csavarva és kövér, fehér, ráncos keze alig látszott ki a sok értéktelen gyürü közül.

Mikor Katinka a három levelet letette eléje, először a Curia levele után nyult és nyomban behivatta az urát.

Az öreg ur slafrokkban, hosszuszáru pipával és rákvörös arccal jött be. Most állt fel a cserépkályha mellől, melyet éjjel-nappal füttetett és ahol a nap legnagyobb részét azzal töltötte el, hogy csataleirásokat olvasott. Még pedig olyan tüzzel és szenvedéllyel, hogy belévörösödött, a lélekzete csak ugy zihált s a szeme állandóan dühös elszántsággal csillogott.

Mikor bejött a feleségéhez, ez már elolvasta a Curia levelét és nyögve feküdt a cifrán slingelt párnákon.

- Olvassa - nyujtotta oda a levelet. - A Curia végzése. Elveszitettük az örökségi pört. Most aztán szedje össze a kis eszét, amit még nem háboruzott el és mondja meg, mit csináljunk?

Az öreg ur elolvasta a végzést, azután a törvényszéknek cifra, értelmetlen magyarázgatását, melyből alig értett meg három szót és végül az ügyvéd levelét. Mire mindegyikkel készen volt, a háborus vörösség hiányzott már lusta, kedves öreg arcáról, de még mindig eléggé vörös volt.

- Gondolkodni fogok a teendőkön - mondotta látható leverten és visszatette a leveleket a felesége ágyára.

- Eh, - kiáltott az asszony ingerülten, - ne legyen hülye! Gyurinak kell megházasodni. Még pedig krajcárral sem alább: egy milliónál.

- És Katinka? - kérdezte az öreg ur kerekre nyitott szemmel. - Mi lesz Katinkával?

- És boldogtalanná tenné a testvére gyerekét, ezt az áldott jó leányt, kinél jobb feleséget soha sem kap a fiának?

- És maga csak ugy mirnix-dirnix földönfutó koldussá tudná tenni a saját fiát, két leányát, engemet és saját magát, egy gyerekes szerelmeskedés, eligérés miatt? Van magának elég spiritusz a fejében? Itt egy egész családnak az exisztenciájáról van szó és nem egy ostoba kis leánynak a szerelmes álmodozásáról. Érti? És most küldje be hozzám Katinkát.

Mikor egy órával később Katinka kijött a nénje szobájából, szeme ki volt sirva, szája rángatózott valami nagy keserüségtől és imbolyogva ment végig a hosszu, hideg, kőkockás folyosón. A szobájában ugy felöltözve lefeküdt az ágyára és aznap nem látta őt senki se. De másnap reggel öt órakor már ujra végigment a hosszu folyosón, a konyhában felköltötte a cselédeket, megfőzte a kávét az öreg urnak és dolgozott, csak ugy, mint tegnapelőtt, azelőtt és mindig. Az egész házban rajta volt a legtöbb teher, a legtöbb gond. Az egész család, Gyuri kivételével, könnyelmü, költekező, gyerekesen préda volt, kik egymás között hajba kaptak két krajcáron, de a forintokat vigan hajigálták ki az ablakon. Az egész gazdaság, háztartás, kiadás, bevétel Katinka kezén fordult meg, ki nem volt több husz esztendősnél és öt esztendeje szerették egymást az unokabátyjával, ki hadnagyi rangban szolgált a huszároknál, valamelyik alföldi garnizonban.

Gyuri megházasodott. Eladta az anyja, nem épen egy millióért, de nem is volt sok hija. S a zsindelyfödeles ősi kuria cseréptetőt kapott, a csalánnal, bürökkel benőtt kertet parkirozták, kertészt adtak melléje, uj lovak, szarvasmarhák jöttek az istállókba, pesti cselédek a konyhába és a Katinka szobáját is ujra butorozták. Divatos, fehér butorokkal, puha szőnyegekkel és a Gyuri első kis fiát ide hozták, mikor elválasztották.

Katinka átvette a kis fiut, ki az ő karja közt nyomban elhallgatott. Megetette cukros tejjel, elaltatta és éjszaka oda ült a gyerek bölcsője mellé. Meleg, világos juniusi éjszaka volt, a hold hideg, márványos fénye szomoru melancholiával ragyogott a leányszoba szüzi fehérségén, hol egy kis gyerek pihegett, édesen, nyugodtan s a bölcső mellett egy szomoru leány zokogott. A kis fiu olyan volt, mint az apja. Ugyanaz a szem, száj, orr és a Katinka fájdalma, keserüsége és szerelmes asszonyi sóvárgása azt kiáltotta az éjszakába:

- Az enyémnek kellene, hogy legyen! Az én szerelmes vágyamnak, hüségemnek, odaadásomnak a bimbója kellene, hogy legyen.

De nem kapott reá semmi feleletet. A hold hideg maliciával mosolygott reá, a fülemiléket künn a kertben elfoglalta a saját szerelmi sóvárgásuk s az ég, a föld, a levegő, minden csak önönmagával törődött. A saját vágyaival, érzéseivel, melyeket senkiért, semmiért fel nem áldoz, hanem küzd, dogozik, harcol s ha kell: öl, rombol, gyilkol önönmagáért. És ott a bölcső mellett, Katinka megértette a természet nagyszerü, egészséges és bünös önzését és a keze átkozódva szorult össze. De csak egy pillanatra. A másik percben ismét ő volt, a régi Katinka. Letörölte a könnyeit és boldogan, több mint angyali jósággal és szeretettel egy másik asszony gyereke iránt, leste ennek minden lélekzését és virrasztott mellette, mig azok, akié volt, nyugodtan aludtak egymás mellett.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Három évvel később, a második gyerek születésénél, a fiatal asszony meghalt. Gyuri özvegygyé lett s a két gyerek nevelése Katinkára maradt. És Katinka régi vágya, régi álma feltámadását érte. Gyuri meghatottan nézegette őt, amint betegségükben ott virrasztott a két kis árva ágya mellett, varrta a ruhácskáikat, főzte az eledelüket. Kezük gyakran kereste egymást az alvó gyerekek ágyánál, fejük összesimult s bár a férfi szerelmes remegését, szemének sóvár vágyát nem látta Katinka, de hitte, hitte szentül, tragikus komolysággal, mindennél erősebben és mindennél több hittel.

Még csak huszonhét éves volt, de a fájdalom és a sok munka megőrölte. Többnek látszott. Haja már őszült, formái elvesztették gömbölyüségüket, arcának zománca: üdeségét. Katinka már nem volt kivánatos, de jó volt, mint egy Isten. És mert csak huszonhét esztendős volt még, szeretett. Szerette forróbban, szenvedélyesebben, mélyebben az elsőt, az utolsót, a végzetét, a szerencsétlenségét, az egyetlen egy férfit, akit ő szeretni tudott.

És egy nap - mennyi ilyen ostobául tragikus nap van az életben - Gyuri másodszor is megházasodott. Elvett egy tizennyolc esztendős, nagyon szép, nagyon üde, nagyon közönséges és nagyon romlott leányt. A második asszony, mikor elverte az ura fele vagyonát, egy nap - ujra egy nap - megszökött egy fiatal emberrel. Véletlenül a Gyuri gazdatisztjével.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mintha riportot irna a novellista. Semmi poézis, csak száraz tények, melyek falanksz-rendszerrel sorakoznak egymás után. De vannak napok, amikor az ember nagyon lenézi az életet, melyben sem igazság, sem rendszer, sem megtorlás, bünhődés és semmi sincs, csak bün. Mintha az élet csak arra való lenne, hogy vakon, bután, vagy a leggonoszabb könnyelmüséggel éljünk benne...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Katinka visszaápolta Gyurit az életnek és Gyuri két izben bocsátott meg a feleségének. Katinka férjhez adta a Gyuri leányát, tizennyolc esztendővel később az unokáját és amikor meghalt, csak arra kérte a két asszonyt:

És a két asszony nagyon hamar elfelejtette az öreg Katinkát. Egyiknek sok gyereke született, a másik nagyon szerette a nagy társaságot és az emberek sok mindenre ráérnek, csak arra nem: hogy ne felejtsenek. És elfelejtették Katinkát, nagyon hamar. Egy nap már alig emlékeztek reá és egy nap már nem is emlékeztek.

A kis vidéki szinház frissen festett vasrácsozatán verebek ugráltak s a virágágyakba jácintot és tulipánt ültetett el a város kertésze.

A ragyogó, de hideg áprilisi nap még mindig lanyhán végezte királyi kötelességét a természettel szemben; a bokrok még alig hogy rügyet hajtottak s a fü vérszegényen, kedvetlenül bujt ki a földből, melyet sehogy sem akart a nap fölmelegiteni.

Szinészek és szinésznők, kik nemrég jöttek ki a próbáról, a szinház előtt ácsorogtak és melegedtek a hüvös napnál, mialatt a vendégművésznő játékáról beszéltek, kivel együtt próbáltak és aki ép most jött ki a szinház ajtaján, az igazgató és férje kiséretében.

A vendégművésznő, huszonnégy-huszonöt éves, ragyogó szép fekete asszony volt. Délceg, üde, egészséges, boldog és büszke. Egyike volt azoknak az urileányokból lett szinésznőknek, kik egyenesen a zsurokról és báli termekről lépnek a szinpadra s kiket ugy a szinpad, mint a közönség, mindig azzal az előre kiutalványozott szeretettel fogad, melyhez a tehetséges, de homályos származásu szinésznő - ha tud várni - csak lassu és nehéz küzdelmek árán jut el.

Ez a szép fiatal nő azonban tehetséges is volt s emellett, boldog asszony. Szerelemből ment és szerelemből vette el egy gazdag, előkelő társadalmi állásu fiatal ember és az eddigi élete még nem volt egyéb, mint öröm, ragyogás, fény és tisztaság.

Természetes, hogy a vidéki szinésznők, a mostoha életnek szegény kis szolgálói, néma keserüséggel néztek utána. A férfiak annál lelkesebb csodálattal.

- Egy igazi istennő! - szavalta a hősszerelmes, egy szép hangu, fehér gamasnis, világos überziheres fiatal ember. - Látjátok, - fordult a nőkhöz, - ilyennek kell lenni!

Az ilyennek szóban benne volt mindaz, amit a magas erkölcs himezett biborban és csipkék között, az erkölcsi oltár szentségtartójában őriz és a művészet skálájának mindazon csodahangjai, melyeket legfölebb egy-egy olyan fülemile tud eldalolni, mint Duse vagy Sarah Bernhard. És ezt olyan nőknek mondták, kikkel a művészet és az élet olyan játékot üzött már - vagy fog még ezután üzni, mint a gyerek a vizbe szoritott üveggel. Az üveg szeretne kibujni, felül kerekedni, vigan és boldogan uszni, de kegyetlen végzete nem engedi. - Csak szivjad tele magad és bugyborékolj lenn, de föl nem jössz a viz alól!...

Öt nő hallgatta az ilyennek kell lenni urat. A komikáné, az anyaszinésznő, a fiatal hősnő, a naiva és egy segédszinésznő. Mindannyian fáradtak, kiábrándultak, keserüen megnyugvók és cinikusan, vagy gondolat nélkül élők. Végig néztek a hősszerelmesen s a komikáné megvetéssel forditotta el szemét róla.

- Marha! - mondta egyszerüen és őszintén s megfordult. Elment haza. A többiek követték példáját. A sarok cukrászdáig együtt mentek, szótalanul, lehangoltan, ott szomoruan egymásra mosolyogtak és elváltak.

A legszomorubb közöttük a kis segédszinésznő volt. Egy kellemes arcu, kis termetü, vékony, barna nő. Az első ifjuság már mögötte volt, harminc éves elmult, de a második ifjuság még nemrég lépett bele.

Mikor elvált a többiektől, fátyolát lehuzta arcára, kopottas, sötétzöld köpenyét, melyet még három esztendő előtt vett egy kövér primadonnától és ő maga szabta át magának, begombolta, muffját melléhez szoritotta s elindult a meredek Felhő-utcának, mely hosszu volt, mint a szenvedés utja s ennek is a legvégén lakott. Amint igy ment fölfelé a hegyen, szomoru, álmodozó szemmel s a tavaszi szél minden jókedv nélkül, közönyös nyugalommal játszadozott sötétkék fátyolával, olyan volt, mint annak az angol piktornak a sokatmondó, ködös pasztell-képe, aki először festette meg a tengerparton ülő és várakozó asszonyt.

Az utca, melyen a segédszinésznő fáradtan, lassan lépkedett fölfelé, csupa komoly, öreg, kőkeritéses házakat hordozott hátán. Az öreg, zsindelyes tetőket barnászöld moha pusztitotta, egy-egy csomóban kövirózsa gubbaszkodott a moha között s a vasrácsos ablakok olyan gonosz szomorusággal nézegettek le a hámlott falakról, mintha valamennyi egy-egy halálraitélt rab lett volna, aki utoljára nézi meg a világot. Ha a kőkeritésen keresztül, a még csupasz faágak már lombosan hajoltak volna ki, más karaktere, más szine lenne mindennek; igy olyan nyomasztó, sebeket föltépő, komor, bánatos volt az egész utca, mint a kijózanodott lélek sóhajtása, mely azt mondja: minden elmulik, de mindent későn tudunk meg!...

A kis szinésznő szeméből lassan hulltak a könnyek, de nem törülte le. Nem jött vele szemközt senki, nem látták s talán ha látják sem látja ő. Most a szürke nénikék klastromához ért. Elment a kert hosszu kőkeritése előtt s gépiesen befordult a kápolna ajtaján, melynek oszlopa mögött egy öreg koldusasszony ült. A fehér, hideg fényü, viasz-gyöngyhöz hasonló kápolna már üres volt. Tizenegy óra lehetett és a szinésznő egyedül ült a padok között. Csak egy nagy, zöld légy kereste szabadulását az egyik ablakon keresztül, de hiába. Fáradhatatlanul zümmögött, könyörgött az ablaknak, hogy nyiljék ki, de minden, mihez élő lény könyörög: hajthatatlan, süket és néma.

A szinésznő fölemelte fátyolát, zsebkendőjét szemére szoritotta és sirt. Némán, hang nélkül, csak a válla remegett görcsösen. A faragott és festett szentek közönyösen nézték fájdalmát s mikor egy-egy pillanatra levette szeméről a kendőt, hogy fölnézzen az oltárképre, mintha a felhők közé repülő Szüzanya is hidegen nézett volna le vissza reá s mintha a tekintete azt mondta volna:

Ebben a pillanatban ruhasuhogást hallott maga mellett s mintha egy szellem ment volna el előtte, hüvösség csapódott arcába. Föltekintett. Az egyik oldal ajtón egy öreg pap jött be s két apáca. A pap bement a gyóntatószékbe s az egyik apáca elhelyezkedett a gyóntató fülke előtt. A segédszinésznő letörülte könnyeit s hirtelen szenvedélyes vágy fogta el, hogy ő is gyónhassék. Felállt s odament a másik apácához, ki egy padban térdelt és ujjával megérintette az imádkozó apáca vállát.

Az apáca, egy szürke arcu, fénytelen szemü, keskeny száju, idős nő, fölvetette pilláit, melyek a másik percben már ujra eltakarták szemét.

- Szeretnék, - könyörgött a segédszinésznő, de az apáca nem felelt. Vagy talán felelt, azt, hogy: én is sok mindent szerettem volna!... de senki sem hallotta.

Paula visszaült helyére és már nem sirt. Gyónni akart, maga sem tudta miért, de az életét szerette volna ebben a hideg, szomoru kis templomban elmondani annak az öreg, szikár, reszketősfejü, ősz papnak, aki benn ült a gyóntatószékben és hallgatta az apáca monoton hangon ledarált büneit. Melyek lehettek ép ugy a valódiak, mint hamisak is. Ő a valódiakra készült és végig akart nézni az életén, mint az az ember, aki valami magaslatról nézi a lent folyó patakot. És az élete, mint a patak, elfolyt előtte. Az ifjusága, a házassága, a bünei és szenvedései...

Apjára, a részeges végrehajtóra, alig emlékezett. Kisgyerek volt, mikor meghalt s az anyja másodszor is férjhez ment. Egy vagyonosnak hitt, de alapjában nem az, rossz, ostoba és önző emberhez. Emellett is boldogtalanul éltek s anyja korán férjhez adta. Megszerette egy már nem fiatal füszerkereskedő és elvette. Ő tizenhét esztendős volt, az ura negyvenöt. Okoskodó, tudatlan, durva ember. Ő ellenben iskolázott, értelmes leány volt. Szerény, ábrándos és egy egészen más férfiről, egy más házasságról és szerelemről álmodozott. Az urát nem szerette és a szerelemre sokat gondolt... És a szerelem, mely csak ott szokott késni, ahol szándékosan késleltetik, megérkezett. Egy fiatal, csinos tanitó képében... A tanitó intelligens ember volt, sokat olvasott, szinházba járt, ismerte Ibsen: Nóráját s egy nap, mikor ő egyedül ült ura boltjában a kasszánál, a tanitó sokat beszélt neki Nóráról, a nő egyéniségéről, önmaga iránti felsőbb rangu kötelességéről s a végén azt tanácsolta neki: ilyen arccal, hanggal és intelligenciával nem itt, a kassza mellett a helye a nőnek, - az a bizonyos nő: ő volt, - hanem a szinpadon... És alig pár hónap mulva, otthagyta az urát és elment egy kis vidéki társulathoz kóristanőnek. Nem könnyen ment, de nem is nehezen. Már akkor kedvese volt a tanitónak, aki azt igérte, hogy elveszi és szabadság után vágyott. Mikor aztán meg volt a szabadsága, a tanitó elhagyta. Egy kis fiut hagyott nála emlékül és ő maga eltünt... Két esztendeig siratta, az öngyilkosságtól csak nagyon finom érzéke tartotta vissza és élt... Másodmagával - harmincöt forintból... Főzött, mosott, varrt, a gyereket ápolta, próbára járt és este a szinházhoz, melytől elveszitette már minden illuzióját és egy vágya volt csak szivének: szeretni egy férfit, aki viszont szereti őt és mindentől és mindenkitől távol, tisztán, nyugodtan, boldogan élni. Nem lehetett... Olyan sápadt, szomoru, félénk és tartózkodó volt, hogy senki sem óhajtott hozzá közeledni. És egyszer mégis megtetszett ő is valakinek... Egy kritikus, nős ember, kezdett utána járni. Ő ellenben kerülte, hidegen viselkedett vele szemben és azt mondta magában: minek? Mit várhatok egy nős embertől? Bizonyosan fiatal felesége van, akit szerelemből vett el és én a világért sem lennék más asszony boldogtalanságának okozója... Jött azonban a régi nóta: hidegség és tartózkodás annál jobban ingerli a férfit... És a férfi nem tágitott. Az igazgatóval kisebb szerepeket adatott neki, fizetését fölemeltette, ambiciót, önhitet ébresztett benne és emellett olyan alázatosan könyörgött a szerelemért, hogy ő szerelem nélkül is megajándékozta önmagával... És végre mi könnyebb? Megszeretni azt, aki minket szeret... Nem volt senkije. A szive és élete szomoru volt, a szerelmet nem kereste, az üzte el őt és még csak huszonkét éves volt...

Azután?... Hogy is történt?... A segédszinésznő gondolkodott... Egy gyönge reccsenés hallatszott, a gyónó apáca most tette be maga után a szék ajtaját s a másik apáca felállt a padból...

- Most mindjárt én következem, - gondolta a szinésznő és ráfektette fejét a két karjára.

- Azután, azután, - gondolkodott tovább, - ujra megcsaltak... Alig hat hónap után elhagyott... És jött a harmadik... a negyedik... az ötödik...

És a segédszinésznő csöndes zokogása egy csomó kérdéssel töltötte meg a kis templom hüvös levegőjét, melyre senki sem válaszolt. Sem az imádkozó apácák és az öreg pap, sem a faragott és festett szentek. A mennyekbe repülő Szüzanya közönyösen nézett le a földön zokogó leányára és a zöld légy hiába könyörgött az ablaktábláknak: csak egy hajszálnyira nyiljatok meg!

Az ablaktáblák és az egész világ, mint egy rettenetes, kőszivü hóhér, némán hallgattak.

Mintha kocogtak volna az ablakon, - mondta az öreg asszony s felült az ágyában. Fejéről, mely a fájós füle miatt meleg posztókendővel be volt bugyolázva, leoldotta a kendőt és hallgatózott.

- Hallottam - felelte az öreg paraszt, ki báránybőr-sapkával fején feküdt a másik ágyon és pipázott.

- Na, most ujra, - hallgatózott az öreg asszony, mire lelökte magáról a tarkahuzatos dunyhát és felkelt.

- Bizonyosan Julis lesz - pöfékelt az öreg ember nyugodtan s hegyetlen, tompa, ráncos ujjával megnyomkodta a dohányt a pipájában.

- Verje meg az Isten azt a gazembert - szólt keserüen - bizonyosan megint kiüldözte. - És az ablakhoz ment.

Künn holdvilágos, hideg, havas téli éjszaka volt, az a fehér, tiszta, kevély és különös éjszaka, melyről az ember azt hiszi gyerekkorában, hogy ilyenkor láthatatlan jégtündérek ülnek a levegőben, mely a leheletüktől fagy meg s a faágakon fehérlő zuzmara a jégtündérek hajaszálai, melyek fésülködés közben hulltak ki.

Ilyen jégtündérek ültek akkor is a levegőben, mikor az öreg asszony kinyitotta az ablakot s kinyujtotta az utcaajtó kulcsát.

Egy fiatal asszony jött be a szobába, két gyerekkel. Az egyik még szopós volt, a másik a lábán járó, két-három esztendős fiucska.

Az asszonyon nem volt csak egy nagy kendő, egy kurta kartonszoknya s a lábán papucs. Szép, nemesen formált arca szinte meg volt meredve a hidegtől s finom szája körül két koravén redő idegenül huzódott meg, mintha maga is érezné, hogy egy huszonnégy esztendős arcon még nincsen helye.

A fiatal asszony leült a boglya kemence mellé. Egy szót se szólt, nem is köszönt, csak leült. Derekán hátrakötött kendőjét kioldotta, a réklijét kigombolta s a sirni kezdő csöppséget melléhez szoritotta.

A kis fiut ölbe vette az öreg asszony; lehuzta a csizmáját s lefektette az ágyára. Azután ő is melléje feküdt.

A szobában csönd volt, melyben a szopógyerek mohó csámcsogása, az öreg ember egy-egy köhintése hallatszott olykor s egy-egy fölcsukló zokogás a fiatal asszony torkából. A rossz, ordináré faggyugyertya, féloldalvást dőlve a bő lyuku bádog gyertyatartóban, mintha a könnyei folytak volna, ugy folyt le róla a forró faggyu, lassanként egész a pamut beléig elolvasztva önmagát, mint azok a gyönge emberek, kik hagyják magukat könnyeik által elpusztitani.

A kis fiu pár perc mulva már aludt a meleg ágyban s a két öreg különböző gondolatokkal nézegette a rosszul égő, imbolygó lángot. Ami a gondolatokat illeti ugyan, abból csak az öreg asszony fejében volt szükecskén, a párja fejében még szükecskén sem volt. Csak feküdt, pipázott, nézett, közbe észlelte a komisz dohány neki izlő keserüségét, érezte a meleg ágynemü kellemetességét, melynél egyéb vágy a jólérzést illetőleg, máskor se igen, de e percekben épen nem bántotta.

A fiatal asszony szótalan, csukló zokogása fokozódott. Az apját nem izgatta ez a zokogás, de az anyja nem állhatta tovább szó nélkül.

- Megint megvert? - kérdezte bizonyos félénk tartózkodással, melyet egyik asszony a másik olyan iránt érez, akihez valamely szála a vérnek, vagy akár a közös sors füzi. De ezen a szimpatikus tartózkodáson kivül volt valami egyéb is az öreg asszony hangjában; a parasztasszony szenvedéshez szokott közönye, ez a tudatlanul bünös, de egyszersmint mélyen megható passzivitás, mely a nőt, az örök s az örökkön szenvedő nőt jellemzi.

A fiatal asszony hátravetette fejét, a buboskemence jó meleg, meszelt falához s nem szólt.

- Megvert? - kérdezte másodszor az öreg asszony s bánatos részvéttel nézegette szerencsétlen leányát.

A hangban, melylyel e pár szót elmondta, nem volt semmi különösebb indulat s különösen nem volt: gyülölet, mélyebb harag, vagy fenyegetés. Csak fájdalom. Az a senkire teherként nem nehezülő, állati fájdalom, mely saját emberi rendeltetésének célját ép ugy nem ismeri, mint személyének emberi és társadalmi értékét s főképen, halvány sejtelmével sem bir annak, mennyi az a jog, melyet ép, egészséges testi és lelki tulajdonságainál fogva lefoglalhat saját részére, az önérzete biztositása, megőrzése, körülsáncolásául, hogy azt mondhatná: tudom, mit türhetek el mint asszony s mit mint ember; s tudom, hogy a sok érdemetlen bántalmak ellen hogyan védekezzem.

Az öreg asszony megfordult az ágyában. Később felkelt, hogy elkoppantsa a gyertya pamutját.

- Egye meg a fene a részeges gazemberjét, - mondta mérgesen s a fakanapéról két székre rakta az ágynemüt, s a kanapéra derékaljat tett, párnát és takarót.

- Feküdj le Julis, - szólt s ő a kemence padkájára ült és onnét nézegette a rosszul égő gyertyalángot.

Julis lefeküdt. Maga mellé vette a gyereket s betakarózott. Fázott, hallani lehetett a foga vacogásáról. Az öreg asszonynak mintha a szivét hasogatták volna, ugy fájt ezt a fogvacogást hallgatni. Felállt s még egy takarót tett reá.

- Nézze, - szólt az urához - a Julis dolgában valamit kellene tenni. Az a bitang még egyszer agyonüti.

Az öreg a dohányzacskóját kereste a párnája alatt, de nem találta. Jobbra fordult, balra fordult, utoljára az ágy mellé nézett. Ott feküdt a zacskó a földön. Fölvette az összegörcsölődött madzagot, nehezen kioldotta, dohányt öntött belőle a tenyerébe, megtömte a pipát, meggyujtotta, aztán kiköhögte, kikrákogta magát és visszafeküdt az ágyba.

- Mit gondolsz, - mondta vagy tiz perc után - mit lehet annak mondani? Férfiember nem szereti, ha a dolgába beleszólnak.

- A kend lányát veri az a jó madár, hát az nemcsak az ő dolga, hanem a kendé is, - felelte az asszony.

- Az nem ugy van - mondta, miközben hol a pipáját piszkálta meg, hol meg a rosszul szelelő szárába fujt bele. - Mert az másként van. Amig Julis csak az én lányom volt és senkinek se volt a felesége, ha ugy ütöttem volna, hogy agyonverem, akkor se lett volna senkinek beleszólása. De most, igy, hogy valakinek a felesége és nekem csak a lányom, hát nem szólhatok bele, hogy az ura ne üsse. Nem üti agyon.

- De még azt is megteszi, hogy agyonüti! - felelte az asszony s mert fázott, visszafeküdt az ágyába.

- Benne lakik kend? - kérdezte az asszony ingerülten - hogy olyan jól tudja, mi lakik benne?

Elhallgattak. A gyertya a végét járta s a lefolyt faggyu sercegve égett a gyertyatartó oldalán. A kis fiu jóizüen szuszogott a meleg dunyha alatt s a fiatal anya csöndes sirása kihallatszott a takaró alól.

Künn az utcán a bakter elment a ház előtt, hallani lehetett, nagy, szalmával bélelt csizmája alatt hogy nyikorog a hó s a harmadik vagy negyedik ház előtt ép kikiáltotta az órák számát, de a szomszédban kukorékoló kakastól nem hallatszott be tisztán.

- Ha a Deákék kakasa kukorékol: egy, ha a Csontoséké: kettő, - felelte az asszony.

- Az ugyan mindegy, - gondolta az öreg ember. - Egy vagy kettő... - S a másik oldalára fordult.

Az Alszegen a kutyák elkezdtek ugatni. Előbb egy vastag hangu, erről azt mondta az öreg asszony: ez a Kárászéké, aztán egy mérges kutyahang hallatszott s végül valamennyi alszegi kutya ugatott.

A fiatal asszony még mindig sirt. Már egy jó órája feküdt s még mindig hallatszott rejtegetett zokogása. Az anyja sóhajtozott.

- Nem lehet, édes anyám, - hallatszott a fiatal asszony hangja. - Én elpusztitom magamat.

- Hallja? - fordult az öreg asszony az ura felé. - Nem állja ki azzal a részeges gazzal.

Az öreg asszony sóhajtozott. Olyan sürün, hogy a könnye kicsordult tőle s végiggurult sápadt, sovány arcán és megállt abban a mély barázdában, mely ép ugy, mint a leányának, huszonnégy esztendős korára már ott ült az ő szájának szögletében is. És a barázdák nőttek, mélyültek. A sok könnytől, gondtól, szenvedéstől, a sok éjszakázástól, gyerekszüléstől, gyerekszoptatástól, nehéz munkától. A kapálás, aratás, a sok hideg, a sok meleg, a szegénység, betegség, amig végre elmult az élet legszebb, de neki legszerencsétlenebb része: az ifjuság. Elmult... Áldassék érte az Ur neve...

Hajnalodott. Még csak négy óra volt, de az öreg asszony már fölkelt. Meg kellett etetni a disznót, marhát, fejni a tehenet, a darálni való kukoricát is ki kellett mérni, a kemencébe is be kellett füteni és fölkelt. Fölhuzta a csizmáját, lassan felöltözött, bekötötte a fejét, betakarta a kis unokáját, az ura mellől, aki elaludt, elvette az égő pipát, a leánya fekvőhelyéhez lábtól egy széket tett, hogy ne csusszon le róla a takaró és lábujjhegyen, a sötétben kotorászva, kiment a szobából, csöndesen huzva be maga után az ajtót.

Két nő, a vendégek közül, egy óriási napernyővé hajlitott, futórózsa-csoda alatt ült a kertben. A tompa, borvörös rózsák fürtösen hulltak le a napernyő szélein s a tetejét olyan tömötten futották be, hogy a mohó juniusi nap csak itt-ott tudta belopni magát a rózsák között. A nők arca fölhevültnek látszott, kövér, rózsaszinü husuk egészségesen ragyogott keresztül a fehér nyári ruha vékony szövetén, de fodros tokájukon apró, fényes, kellemetlen izzadtságcsöppek ültek. Nagy, tollas legyezővel legyezték magukat s mintha izgatottak lettek volna. És az egyik igy szólt:

- Nézd csak! - figyelmeztette a másik mosolyogva, de ez a mosoly nem a szivéből jött.

- Mindent. A kastélyt, a kertet, ezeket a virágokat, szobrokat, ott a tavat, azokkal az exotikus virágokkal és nézd az időt! Mintha ez is külön meg lenne rendelve a mai napra. Ez az egész minden itt olyan, mint egy mesebeli álom. És nézd a háziasszonyt! Nem szeretem ezt az asszonyt, gőgös vagy melancholikus, szóval kiismerhetetlen, de nem vitatom el tőle, hogy szép.

- Szép, - hagyta rá a másik, szinte belesápulva az irigységbe, de a teljes elismerés az elfuladt hangon keresztül is kiérzett.

A háziasszony, Gergely épitész felesége, a francia-román stilü ház széles terraszán állt. Nagy társaság állt és ült körülötte s válaszolt a kérdésekre, ő maga is kérdezett, mosolygott és csak nagyon figyelmes szemlélő vehette észre, hogy mindabból a fényből, pompából, hizelgés, hódolat és irigységből, melynek központja volt, nem érdekelte semmi. Mosolygó vidámságában volt valami borongós árnyék és nyugodt tekintetében valami legyőzhetetlen titkos bu.

Az ura lenn a terrasz alatt, egy másik csoportnak magyarázta a francia-román stilus eredetét. Képviselők, arisztokraták, katonatisztek, nagy bank-kapacitások hallgatták. Nagy fejü, széles homloku, beesett arcu, hosszu, sovány ember volt. Palaszürke szeme mély üregében ugy csillogott, mint a gyertya a pince mélyében és rekedtes hangjának volt valami különös rezgése, mely legjobban egy hangszer mély hangjához hasonlitott, melynek hurja hibás volt.

Három férfi, távolabb a társaságtól, alulról nézegette a kastélyt. Egyik - egyetemi tanár - elragadtatással dicsérte az épület homlokzatát.

- Nem sok hiányozhat a két millió koronából - felelte a tanár meggyőződéssel.

- Egy másik millióval, ez épületnek a művészete sincs megfizetve - felelte a tanár, egy lenéző pillantást vetve a két sziszegőre. - Mit gondolnak önök - kérdezte s a háziur felé mutatott szemével - hogy ki ez az ember?

A tó felől egyszerre egy csomó fehérruhás gyerek jött a kastély felé. A háziasszony tizenegy éves leánykája vezette őket, aki szebb volt, mint anyja és szebb, mint azok az angyalok, akiket Francesco Albani festett. Még teljesen fejletlen, hosszu, vékony, mint egy virág, vagy egy metilzöld szárnyu szitakötő, melyre, ha rásüt a nap, olyan, mint egy repülő virág.

Az egész társaság, a kertben, terraszon, egyszerre elnémult és a gyerekek felé mosolygott. Mintha a kertnek virágai jöttek volna az aranyporzóhoz hasonló, finom, kavicsos uton. Lármásan, boldogan ugrálva, mint azok a hófehér kecskék, melyek csak pár perc előtt jöttek a világra és azonnal napsugár, zöld fü fogadja őket.

A kisleány, a második háziasszony, mikor meglátta az apját, ennek szétnyitott karja közé repült. Összecsókolta és egy különös, az első percben mindenki előtt ismeretlen nyelven beszélt hozzá. Egyszerre többen felkiáltottak:

- Három esztendős korától tanitom - mosolygott az épitész. - Hogy legyen egy nyelv, amelyen csak én tudok hozzá szólni és ő, rajtam kivül, senkihez. Igy biztositottam őt örökre magamnak... Arra az időre, ha már nem lesz kizárólag az enyém.

Fönn a terraszon, egy hires iró nézegette az épitész feleségének hajában és öve mellett az egy-egy szál rubinvörös rózsát. Semmi más diszt és ékszert nem viselt ez asszony, csak e két szál rózsát.

- Mit gondol - hajolt az iró hozzája - lehet valakit akármilyen módon biztositani a magunk számára?

- Lehet - mosolygott az asszony. - Ha akkor hal meg, akit szeretünk, amig a mienk.

Dél volt s finom üvegharang csengett ki az ebédlőből, mely a vendégeket dejeunerhez hivta.

Két öreg nő ült a fejedelmi asztalfőn. Egy szikár, eszes és erélyes öreg dáma s egy másik, aki semmi más nem volt, csak egy nagyon bájos öreg asszony. Egyik az épitész, másik a felesége anyja.

A gyerekasztalnál a házikisasszony prezidiált. Ép olyan asszonyos bájjal, csak kevesebb nyugalommal, mint édesanyja. A zene szólt, a levegőt ittassá tette a rózsák illata, az asztalokon drága ezüstök és metszett üvegek csillogtak, ügyes, elegáns cselédség leste el a vendégek óhaját s az első fejedelmi fogás és az első pohár bor után, lélekben is kezdett mindenki a külső álorcájához hasonlitani. Az irigység, a megdöbbenés, a keserüség, mint valami rossz mámor, elpárolgott a lelkekből és nem maradt utána egyéb, mint együttérzés, öröm, elragadtatás.

A cigányok künn játszottak az ablakok alatt s a szép magyar nóták és keringők, teljesen önmagukhoz asszimilálták a lelkeket. És egyszerre jó volt egymáshoz mindenki és különösen az életnek örültek, mely dallal, virággal, szerelemmel és gazdasággal ajándékozza meg az embereket. Igaz, hogy nem mindegyiket, de vannak percek, amikor az ember annak sem érzi hiányát, ami szenvedést okoz neki.

Ezalatt a gratuláló sürgönyök egymást érték. Egy inas minden öt percben letett egyet tálcájáról a kisleány elé, akinek dejeuner végén lett megengedve a sürgönyök fölolvasása. Már eddig negyven-ötven feküdt előtte és még folyvást érkeztek.

Hat órára volt tervezve a nagy ebéd, melyhez még sok vendéget vártak és a toastokat is erre az alkalomra tartogatták. Két óra felé, mikor a gyümölcsöt is széthordták az inasok, a kisleány, apjának egy intésére, felállt. Kibontotta az egyik táviratot és elolvasta. Meleg gratuláció volt, a kastély fölszenteléséhez és a bájos háziasszony születésnapjára. Minden egyes táviratot zugó éljenzés követett, ami a kisleányt, mintha őt illette volna, gyerekes, boldog örömmel töltötte el. Bársony arcocskája kipirult, fülecskéje égett, mint egy piros virág és sötétkék szeme ragyogott.

Már elolvasott vagy husz táviratot és a hangja nekibátorodott, erősebben csengett. Apja néma elragadtatással nézte, s lassan szép mamájának fehérrózsa arca is kipirult. A nyugodt, jóleső, harmonikus érzés ur lett minden lélek fölött. Még az asztalfőn ülő egyik, szikár, barátságtalan arcu öreg dáma is megélénkült. Barátságosan kocintgatott szomszédjával és tekintetében több lágyság látszott. A kisleány egyre bontogatta a táviratokat és csengő hangon kiáltotta:

- Csöndet! - kiáltozták vigan mindenfelé és a kisleány uj táviratot bontott föl. És olvasta:

A kisleány megdöbbenve vetette föl fejét. Anyját sikoltani hallotta, egy másodpillanatig halottfehér arcokat látott maga előtt, azután az apja kikapta a táviratot kezéből és a társaság fele anyjához szaladt, aki ájultan ült székén, fele pedig apjához, akit még soha sem látott ilyennek. Megdöbbentően félelmetes és szánalmasan csunya volt. Arca sárgásszürke, mint a parti fövény, mit a vihar vetett ki, finom, nyerges orrának széles lyukait véres tajték öntötte el és mélyen ülő szeme egyszerre olyan mélyen behuzódott, hogy egy kis gyerek ökle belefért volna a megdöbbentő üregbe. Az anyja hozzáfutott és a másik anya a maga gyerekéhez. - Légy férfi! - sugta a szikár, öreg nő apja fülébe és látta, hogy az ő erős, büszke, hatalmas apja, akit ép annyian csodáltak, mint irigyeltek, egy percig ugy borult zokogva öreg anyjának vállára, mint ahogy ő vetette magát apja karjába, mikor a Sipszi kutyája elveszett. És látta, hogy a másik nagyanyja meg az édes anyja mellett zokog, kinek szép arca olyan fehér, mint a vékony, finom csipkeruhája. A vörös rózsa sötét hajában még sápadtabbá festette és a vörös, fehér, meg fekete szin egymás mellett olyan volt, mint a hóra ejtett, véres, fekete kendő. A cselédek, inasok és szobaleányok tehetetlenül álltak a XIV. Lajos korabeli ebédlőben és a gyerekek ostobán ették tovább a cseresznyét, barackot. A rózsák, érezve közeli halálukat, kéjes mámorral ontották magukból illatukat s a cigányok uj keringőbe kezdtek lenn az ablakok alatt. A társaságból egy orvos intett két inasnak és gyöngén ráfektette édes anyját ezeknek karjára és nagyanyja vezetése mellett kivitték az ebédlőből. Látta, hogy az ajtónál lebomlik édesanyja sötét haja s mint egy szomoru, fekete selyem fátyol huzódik utána. Azután a másik nagyanyja megfogta a kezét, az ő kezét és kivezette a vendégek közül. És ekkor érezte, hogy ezalatt a pár pillanat alatt, valami rettenetes szerencsétlenség történhetett. Mindenki mély részvéttel nézett reá és erre elkezdett sirni. Szivettépően, kinzóan tudott sirni. Ahogy csak kevés gyerek és kevés asszony tud. Aki hallotta, az is azonnal sirni kezdett. És valaki kiszólt az ablakon a cigányoknak, hogy hallgassanak el...

A Stefánia-uton, a hosszu széksorok között, melyek a Műcsarnoktól a Csömöri-utig huzódnak és májustól-szeptemberig minden délután boldogan ülnek benne a pesti asszonyok - akik csak azért boldogok, mert a többi asszonyok, kiknek már nem jutott hely, irigy bosszusággal nézik őket - egy szép, borongós nyári délután, az egyik székre egy ötvenéves asszony ült le egy negyvenéves asszony mellé.

Az ötvenéves asszony kissé kövér volt, de a haja még mindig olyan szép sárgásvörös, mint a jól megért kajszinbarack, az arca rendes, formás, de többé semmi ellenállást nem árult el a hervadás rettenetes csapásával szemben. Meg kell lenni - hát meg kell lenni - és csöndben, némán, legyőzötten lerakják az asszonyok fegyvereiket és a szépségápoló-szalonok, a bőr alá való zsiradék bevezetések, a ráncok geniális mángorlói, meg a csodálatos emailok, amerikai vizek és puderok, többé semmi hatással nincsenek rájuk.

Tehát a lemondásnak ezzel a formájával, a mi asszonyunk is rendben volt már, csak a ruhája árult még el bizonyos tévelygő stilt, olyanformán, mintha szabásza a még kisértetként visszajáró ifjuság és varrója: a tisztes kor lett volna.

A másik asszony, aki mellé leült, karcsu, barna, szabályos vonásu, sima frizuráju, angolosan elegáns asszony volt, olyan sima, korrekt, egyenes, mint egy gondosan legyalult asztal lapja.

A két asszony ebben a percben látta egymást először és olyanformán fixirozták egymást végig, amiért két férfi már pofozkodik, két nőnél ellenben egyszerre fejezi ki: a névtelen gyülölet és az ismerkedés vágyát.

- Jó ruhája van - gondolta az ötvenéves a negyvenévesről. - Finom ruha, valamelyik belvárosi, nem divatos, de becsületes jó szabótól, aki negyven forintot kér egy angol ruhavarrásért, de visszaadja a maradék posztódarabokat.

- Mennyi valódi csipke van ezen az öreg asszonyon - gondolta a másik - de a ruhája nem tetszik nekem. Ez egy olyan ruha, amit ugy hivnak: francia szabás. Ki nem állhatom... Csak ráteszik a bábra és forma nélkül, fantázia szerint szabdalják el a drága holmit... De a boutonja szép. Finom és nem nagy.

- Bárcsak megszólitna - gondolta a másik. - Unalmas igy egyedül ülni... Igaz, én is megszólithatnám. Csak valami apropos jönne! Ha egy hernyó mászna a bluzán, vagy egy fülbemászó igyekezne a fülébe... Igy már ismerkedtem.

De a másikon nem látszott semmi ismerkedési vágy. Olyan nyugodtan nézegette lorgnettjén keresztül a kocsikázó és sétáló embereket, mintha egyéb gondolat épenséggel nem bántotta volna. Pedig bántotta. Csakhogy várta a másik közeledését. Mikor aztán egy szinésznő kocsija robogott el előttük, akiről bizonyosan tudta, hogy öt esztendővel öregebb, mint ő, de a fehér ruhájában s a rózsaszinü kalapja alól tiz évvel látszott nálánál fiatalabbnak, nem birta ki tovább.

- Azt fogom mondani, hogy egy hernyó mászik a bluzán - gondolta s a másik percben már megtörtént az ismerkedés. A képzelt hernyót ledobták, eltaposták, egy kicsit szörnyüködtek, mosolyogtak és végül diskuráltak.

Természetesen, a tiz évvel fiatalabbnak látszó szinésznőről. Boldog elégtétellel állapitották meg, hogy már van egy huszonöt esztendős fia, hogy az egész asszony közelebbről nézve, fátyol nélkül - már csak történelmi nevezetességü rom.

A romnál aztán megpihentek egy kicsit. Ketten összesen kilencven esztendőt tettek ki s pihenőül stilszerü helyet választottak. S mert az idő is hajlott a melanchóliára s valamelyik kávéházban a hátuk mögött egy jó cigánybanda azt huzta: Huzd rá Pali, ugy is késő, Ami elmult vissza nem jön sohasem... hát hervadt virágok illatát érezték a levegőben s a Stefánia-ut mozgófényképe összefutott szemük előtt s eltünt, elsülyedt kocsi-korzóstól, mindenestől és ők ketten zörgő őszi avart láttak maguk körül és sápadt, szintelen verőfényt... S napernyőjükkel a homokot piszkálva arról beszélgettek, milyen bájos volt husz esztendő előtt egy főhercegnő s milyen tündérien szép a Nemzeti szinház egykori legtündöklőbb Juliája...

Erre aztán elhallgattak, szomoruan néztek maguk elé és az ötvenesztendős sóhajtott:

- Az egészben csak azt lehet elviselni, hogy ők is megöregedtek velünk! Higyje el, nagysád, ha mi asszonyok nem látnánk, hogy más asszonyok is megöregesznek, belehalnánk bánatunkba. De én mindig csak azt néztem, mikor közeledtem a negyvenedik esztendőmhöz, hogy közelednek a többi asszonyok is. Igy aztán észre sem vettem a magam megöregedését, csak a többiekét láttam. És ez megnyugtatott. Megöregedtek: a barátnőim, a királynők, a hercegnők, a hires szinésznők, hát én sem lehetek kivétel - gondoltam. Tout comme chez nous! Ez a francia közmondás az asszonyok számára készült.

- Igaz! - bólintott a másik asszony méla mosolylyal. - Egyszer olvastam egy német novellát, nagyon szép, igaz kis történet volt. Egy hires szinésznőről és egy kis cukrászleányról szólt... A hires szinésznő szép volt, olyan nagyon finom, csöndes szépség, amit csak finom érzésü emberek értenek meg, de már nem volt többé fiatal. Nagyon szeretett egy férfit s ez a férfi egyszer csak elhagyta. Irt neki egy banális, ostoba levelet, amilyet csak férfiak tudnak irni, mikor ők is érzik ostobaságukat és azzal faképnél hagyta szegény nőt. Képzelheti, hogy oda volt ez a boldogtalan teremtés.

- Hogyne! - bólintott az ötvenéves meghatottan. - Minden nő életében van egy szerelmi csalódás. Vagy a férjében, vagy a leánykori ideáljában, esetleg az asszonykori ideáljában csalódik. Én az uramban valami tulságos nagyon nem csalódtam, de olyan sokat olvastam életemben, szép, finom, romantikus regényeket, hogy szinte azt hiszem, magam is keresztül mentem már valami nagy szerelmi bánaton. Ezért értek meg mindent és sirok minden drámán a Nemzeti szinházban.

- Nincs is szebb, a szép könyvnél, meg a szép szindarabnál! - sóhajtott a másik asszony. - Az ember élete ugyis csupa próza, legalább amig olvas ugy él, ahogy a lelkében szeretne élni... Hát szegény szép szinésznő - Menodorának hivták - mikor elolvasta a levelet, majd meghalt bánatában. Nem aludt, nem evett, sirt, oda volt és meg akart halni. Csakhogy otthon, a kis szülővárosában akart meghalni, hogy az apja mellé temessék el és egy nap elutazott - meghalni... Szép őszi délután volt, mikor megérkezett a kis városba, ahol harminc esztendő óta nem járt. A vadgesztenyefák már másodszor hullatták virágjaikat s a hegyeken, mint a darázs szárnya, olyan átlátszó, aranybarna köd ült...

- Milyen gyönyörüen tud elbeszélni! - mondta meghatottan s bár az Auguszta főhercegnő magyaros fogata és echt párisi kalapok exotikus tolldiszei repültek el előtte, nem látott egyebet, csak azt, amit a másik asszony festett le előtte.

- Délután három óra lehetett s ilyenkor olyanok a kis városok, mintha meg lennének halva. Sehol egy lélek... Csönd és szomoruság. Mint Pompeji, az elsülyedése után... A házak mentén fü nő ki a kövek mögül s az árkokban viz folyik lefelé... - Az embert kirázza a hideg... - És Menodora ment... Fáradt volt, szomoru, elhagyott, halálra készen és szomjazott. Betért egy kis cukrászdába - borzasztóak a vidéki cukrászdák, mindig festék- és tömjénszag érzik bennük - s egy kávét kért.

A cukrászdában tüllel bevont, aranyrámás képek függtek a falakon, füstös gipszvirágtartókban harasztból horgolt virágok s egy üvegesajtón minden tiz percben kidugta a fejét az öreg cukrászné, a pult mögött, egy szőke, fiatal, szép rózsásbőrü leány ült, a kiszolgáló-kisasszony és cifra papirosokba cukorkákat pakolt be és nagyon szomorunak látszott. Valami nagy bánata lehetett, mert nem volt kiváncsi semmire a világon. Az idegen, elegáns asszonyra sem, csak pakolgatta a cukorkákat s titokban meg-megtörülte könnyes szemét.

Menodora csodálkozva nézte a szép, fiatal, teltvállu leányt és találgatta magában, mi bánata lehet egy ilyen fiatal teremtésnek? Szerelmi bánat? Nem! Az ilyen fiatal, kivánatos teremtéseket nem hagyják el a férfiak, hát mi baja lehet? Nesztelenül felállt az asztal mellől s a pulthoz ment, mintha egy darab süteményért menne. És a szive verése elállt... A leány ölében egy levél feküdt s a könnyei erre hulltak.

Menodora azt hitte, hogy a szive megreped izgatottságában... Észrevétlenül mint egy árnyék, hajolt előre és a szeme ezen a két soron akadt meg: "Bocsásson meg, Elza, kegyetlen őszinteségemért, de én már nem szeretem kegyedet..."

Menodora visszatámolygott az asztalához és leült. Megivott egy pohár vizet, kezére támasztotta a fejét és igy nézte egy jó félóráig a leányt. A leány határozottan szép volt; különösen férfi-fogalmak szerint. Fehér, rózsás, gömbölyü, üde, fitos orru, duzzadt ajku és ostobácska szemü. Egy félóra mulva Menodora felállt, fizetett, a bámuló leánynak tiz forint borravalót adott és meggyógyultan, könnyü szivvel, boldogan hagyta el a cukrászdát, honnét egyenesen az állomásra ment és a legelső vonattal haza utazott...

A mesélő asszony elhallgatott, megtörülte a szemét s még egy könny ott csillogott pillájuk szögletén, de az ajkuk már mosolyra nyilt, amint a fekete lovag, Budapest hiressége, elhajtatott előttük exotikus fogatján.

A tüz kialudt a kályhában és Minna Holvarth - szerette igy németesen kimondani a nevét - fölállt a himzőrámája mellől, hogy betakarja a férfit, ki a kanapén aludt. A férfi a mozgásra fölébredt. Egy tekintetet vetett az asszonyra s a fal felé fordult. Ez a tekintet egy három kötetes regényt mondott el Minna Holvarthnak. Sőt többet. Egy egész életnek a tragédiáját és komédiáját, mely ott kezdődött el, hogy Minna Holvarth megszületett. Mint törvénytelen gyereke Leopold Holvarthnak, aki főhadnagy volt a császáriaknál és egy kis szőke, monogrammhimző leánynak, aki fönn lakott a várban. Leopold Holvarth - már mindegy, akármilyen hosszura nyulik ki a visszaemlékezés - a tüz kialudt a kályhában, a sziget felől hosszu lépésekkel jön az estéli köd és már rálépett a Dunára. S jön, jön. Keresztül a hidakon, fel a várkerten és már itt sétál az ablak alatt, a csöndes Ilona-utcában. Már mindegy. Minna Holvarth már ugy sem látja a kilencágu koronának fifikus pontjait és a tüz kialudt a kályhában. Az élet most már ugyis egy fordulóponthoz érkezik... Minna Holvarth már tudja ezt, hogy hogy van...

Lenn a Dunán már egész seregestől sétál a köd. Hosszulábu árnyékkirályok, palásttal a vállukon, melynek uszályát egymásnak segitve viszik. Minna Holvarth szeretné az arcát beletakarni ezekbe a ködpalástokba, melyeknek puha redői a nagy folyóba hullnak, de az ilyen vágy nem sokáig marad meg a fejében. Megrántja a vállát és azt gondolja: nem érdemes! De gondolkodni rajta: jó. Végig gondolni az életet, melyet ugy élt le az ember, hogy azt sem tudja, hogy élte le s gondolkodni rajta: ahogy leélte, miért élte ugy, vagy miért kellett ugy élnie? Gondolkodni a hiábavalóságokon, forgolódni a gyötrelmes tövisnyoszolyán, melyen legalább is felét az életének átálmodta. Igaz, volt benne rózsával vetett ágy is. A szerelem...

Minna Holvarth, a fönnálló társadalmi rend szabályai szerint, nem tartozott az elsőrendüen tisztességes nők szektájához, sőt a másodrendü és harmadrendüen tisztességes nők szektájához sem. De azért mégis tisztességes volt ő. A tisztesség benne volt a vérében és hol másutt kell lennie a tisztességnek, mint a vérben? Talán a nevelésben, az alkalomhiányban, az ügyességben, vagy a szerencsében? Minna Holvarth mosolyog. A mosoly nem az ajkán surran át, a hervadó, nagyon finom, vékony kis száján, hanem a lelkén. Ő tudja, hogy miért mosolyog. És a gondolata visszaszáll Leopold Holvarthra, a császárira, aki meghalt fiatalon, de előbb megkérte a királyt, hogy engedje el a kauciót a halálos ágyán, mert nem akar egy nagy erkölcsi tartozással meghalni.

A kis császári, aki meghalt huszonhat esztendős korában, onnan a falról, egy aranyos képrámából nézi Minna Holvarthot. Aki szakasztott olyan, mint ő volt. Ugyanaz a hullámos, ritka szőke haj s ugyanaz a nagyon finom, cizelláltan szabályos arc, melynek báját ép ez a nagy szabályosság rontja el. Sehol egy kusza, nyugtalan vonás, finom, szelid, hallgatag minden. A kékesszürke szemekből hiányzik az a smaragdzöld irritáció, melynek tüzét a biztos diadal füti. Leopold Holvarthnak aligha volt több hóditása, mint a monogrammhimző-leány és Minna nem maradhatott annak, ami szeretett volna lenni. Hiányzott hozzá a szerencséje. Akarat pedig nincs a szerelemben.

A férfi megmozdult a kanapén. Lerugta magáról a Minna ócska köpenyegjét és fölkelt. Karját szétfeszitette és nagyot nyujtózott.

Szép, szálas férfi volt. Tömött haja, vastag bajusza, nagyon szép szája és még szebb zöld szeme volt. Ruhája tiszta, divatos, keze ápolt, qualifikációja semmi, hivatala kicsi, de a fehér keze tele volt brilliánsgyürükkel.

Mikor jól kinyujtózkodott, leült a kanapéra és cigarettát sodort magának. A dohánytartója aranyból volt, rajta egy sziv s alatta egy szó, olcsó rubinokkal kirakva: Tied...

Minna nem tudta szemét levenni erről a szóról. Akkor is látta, mikor a férfi visszatette a zsebébe. Sőt ott látta az ablaktáblákon is, künn a ködös Dunán és fönn az égen. Mintha az egész élete és az egész világ ezzel a vörösen égő szóval lett volna teleirva: Tied... És elgondolta, ha ő is gazdag lenne, olyan, mint az a másik, ő is aranyba vésve és rubinokkal rakatta volna ki ezt a szót: Tied.

És elgondolta, ha gazdag lenne, mi mindent adna ennek a férfinak. Odaadná mindenét. Az egész vagyonát. Ez ugy is csak az értéktelenebb és kisebb rész a nőből, amit a férfinak ad. A nagyobbik, az értékesebb: a lelke, a teste, az élete.

- Nem igaz - mondta benne valami, az okossága, a tapasztalata, de Minna Holvarth, egész életén keresztül csak pillanatokig volt okos és a tapasztalatainak soha sem vette semmi hasznát.

A férfi a térdére könyökölve cigarettázott és a levegőt nézte. Nem lehetett tudni, mire gondol, de Minna sejtette. Megérezte, sőt tudta. Tudta, hogy a férfi el akarja őt hagyni és a tehetetlenségnek az az érzése fojtogatta, mint a halálraitélt, aki már a hóhér keze között van. És bár tudta, hogy mindhiába, szerette volna a férfi lába elé vetni magát és ugy kérni, könyörögni, hogy ne hagyja el. De az anyja ott varrt a másik ablak mellett, még a borulásra nyuló alkonyatban is varrt és előtte röstelte magát. És szenvedett. Ugy szenvedett, hogy a szive dobogása elállt s az arca zöld lett, fulladozott.

A férfi rá sem nézett. Mikor elszivta a cigarettáját, fölállt s az éjjeli szekrényből elővette a lakcipőjét.

- Huzza fel - intett Minnának s ez boldogan és engedelmesen fölhuzta a férfi lábára a cipőt. A hajtüjével begombolta, kötőjével letörülte róla a port és várta a további parancsot. Gallért, zsebkendőt, nyakkendőt vett elő, felöltöztette a férfit, beillatositotta, tükröt, fésüt hozott eléje és a férfi ragyogóan, tisztán, könnyü szivvel elment.

A két nő egyedül maradt. Minna oda ment az ablakhoz és lenézett a Dunára. Nagyon fájt a szive s egyszerre csak elkezdett sirni. Előbb hangosan, azután egyszerre csöndesebben. Leült a kanapéra, oda, ahol a férfi ült és fejét lehajtotta a párnára. Az anyja nem szólt semmit. Abbahagyta a munkát, kezét összekulcsolta és mélyen sóhajtott.

Már teljesen besötétedett, a pesti oldalon égtek a lámpák és Minna még mindig sirt. Ekkor az anyja oda jött hozzá. Leült melléje, fejét az ölébe huzta.

- Ezt a gazembert ne sajnáld, - mondta nyugodtan, csöndesen. - Akármelyiket inkább, de ezt az egyet ne.

Az anyja elhitte. Megtörülte a könnyes szemét, elsimitotta arcáról a hajat és megpróbálta vigasztalni.

- Melyik nőnek van szerencséje? - kérdezte az öreg asszony. - Nekem talán volt és másoknak van? Nem kell lázongani. Gyujtsd meg a lámpát és dolgozzunk. Ismertél te, csak egy szerencsés nőt a világon? Felelj!

Minna ismert, de most nem jutott egy sem az eszébe és ez jól esett neki. Meggyujtotta a lámpát és leültek varrni. Minnának vörösre ki volt sirva a szeme, de már varrt. Lassan, fájdalmasan álmodozásba merülve. Precizül öltögette ki a korona ágait és gondolatban követte a férfit, akit szeretett.

- Hadd nősüljön, - felelte az anyja. - És a többi nem nősült meg? Miért legyen épen ez különb a többinél? A férfinak pénz kell.

Minna lehunyta a szemét. A pénz szó ugy égette a lelkét, mint a tüz. Minden szerencsétlensége, becstelensége onnét indult ki, hogy nem volt pénze. És eszébe jutott az első férfi, akit szeretett. Az első szobaur. A kis vasuti hivatalnok. Akinek ötszáz forintra volt szüksége. És mert nem kapta meg, nem vette el. Minna jól emlékezett reá, hogy akkor is majdnem annyit szenvedett, mint mostan. De az mégis más volt. Akkor tizenhat esztendős volt s ma harminchét. Igaz, hogy akkor is azzal vigasztalta az anyja: majd eljön az igazi. A becsületes ember... Nem jött. Egy főhadnagy költözött a szobába, aki elcsábitotta. Azt mondta, kilép érte, elveszi és két esztendeig élősködött rajtuk. A két nőn. Kik monogrammokat varrtak, gazdag, előkelő, boldog menyasszonyoknak kelengyéjébe. Ők, a két legboldogtalanabb.

És egy este, akkor is ősz volt és onnan a sziget felől ép ilyen hosszu lépésekkel jött akkor is az estéli köd és a tüz, - ép ugy, mint ma, kialudt a kályhában. A szén elfogyott, a tüz kialudt... Ahogy lenni szokott... És hiába várták haza vacsorára a főhadnagyot. Elhelyeztette magát valamerre Galiciába. Hogy meg ne találják. Minna akkor megesküdött, hogy nem hisz többé egyetlen egy férfinak sem. Azután egyszer csak tavasz lett. Minnát kivitték falura egy uri családhoz és ott varrta a háznál a kisasszony kelengyéjét. A főhadnagyot már elfelejtette, hisz csak huszonhárom esztendős volt és a menyasszony bátyja titokban házasságot igért neki. De Minna enélkül is szerette a fiatal embert. Aki szép fiu, nagy gavallér, kitünő hegedüs volt és ugy énekelt, mint egy isten. Nem volt benne semmi boszorkányság és a legkisebb becstelenség sem, amiért Minna meghallgatta a nagy ősi kertben, a holdfényes platánok alatt. Fiatal volt, amerre nézett, a szerelem lépkedett el előtte és mert nem volt semmi rossz és gonosz az ő becsületes, hü lelkében, nem látott semmi rosszat és becstelent a szerelemben. Ő soha sem csalt meg senkit. Hü volt, szeretett, az életét is oda adta volna s a többi Isten kezében volt, van és lesz.

Az anyja, mintha megértette volna a gondolatait, teljes meggyőződéssel sóhajtott:

S Minnának mintha valami kis nyugalom szállt volna a lelkére. Felállt s uj tüzet gyujtott a kályhába.

- Befogassak, - kérdezte a nagyságos asszony, amint kifizette a varrónőnek heti bérét - vagy most is gyalog akar hazamenni?

- Köszönöm, gyalog, - felelte halkan, fátyolozott, fáradt hangon az asszony s a pénzt gondosan összeszedegetve, eltette az erszényébe s az erszényt a ruhája derekába rejtette.

A nagyságos asszony az asztalhoz támaszkodva, egy tányér ribizliből csipegetett s közbe a varrónőt nézegette, az eléggé jólelkü, de korlátolt és közönséges asszonyok egykedvü kiváncsiságával, mikor olyasféle komplikáltabb kérdéssel szeretnének megbirkózni, mint: a lélek.

Mert csodálatos módon, a közönséges asszonyok hamarabb belelátnak a férfi lelkébe, mint egy másik asszonyéba. Azaz, nem is belelátnak, hanem inkább: megérzik a férfi lelkét.

A nagyságos asszony szőke, szép, nagy, kövér asszony volt, a világoskék pongyolájából kilátszó nyaka olyan erős, fehér és minden vonalnélküli, mint egy erős, hófehér borjué s a szép kék szeme tiszta, boldog és tudatlan ostobasággal nézett bele a világba.

Valamikor szép lehetett, őszülő barna haja még tömött volt, vonásai finomak, de a fáradtságnak, ennek a csak asszonyok számára adatott szenvedésnek kifejezése benne volt a mélyen ülő szemében s az ajka körüli vonásokban.

Minek magyarázni meg, mi az elfáradni? Naponta olvashatók az ujságok rendőri hirei között, az ismeretlen és jelentéktelen kis emberi férgek tragédiái között, kik ismeretlen okból - meghaltak. Egy szó, panasz és átok nélkül haltak meg... Nem marad utánuk sem egy betü vallomás, sem egy sóhaj, semmi, csak meghalnak...

Az asszony összerakosgatta az asztalon a különböző szinü cérnát, az ollót, krétát, centimétert, a hulladék szövetdarabokat, pontosan, lelkiismeretesen, mig a nagyságos asszony kiváncsian nézegette és közbe kérdéseket adott fel neki.

Az asszony sápadt arcát egy reszkető vérhullám csak annyira öntötte el, mint mikor egy darab fehér márványra egy rózsaszinü fátyolt dobnak.

- Nyolc, - felelte a szegény teremtés lesütött szemmel, keserü mosolylyal, mert tudta, hogy erre milyen kérdés következik. Három hét óta varrt itt s a szép asszony már számtalanszor megpróbálta a leglelketlenebb és együgyübb raffinériával tudakozódni a gyerek apja felől.

Nem a részvét okából, hanem a becsületes asszony szivtelen kiváncsiságából. Bukott nő bukott nőtől soha sem kérdez olyasmit, mi a másiknak vért hajt arcába és könnyet a szemébe.

- Hogy tudott megszokni falun, mikor mindig Pesten lakott? - beszélt tovább a nagyságos asszony.

Az asszony ismét csak a szemével felelt, de olyan keserü némasággal, hogy a kövér, szőke asszony zavarba jött.

Az asszony elkészült, bekötötte a fejét, karjára vette a fakó gallérját s kezet csókolt a nagyságos asszonynak.

Lement a lépcsőkön, keresztülment a kastély kertjén, s a kis ajtónak tartott, mely az erdőbe nyilt.

Az asszony nagyot sóhajtott, mikor a csöndes, néma erdőbe ért s felnézett az égre. Valakit keresett fenn, azt, akit minden szerencsétlen keres, azt a titokzatos és hatalmas kegyetlent, kiről azt irta egy balga álmodozó: "azokra méri a legtöbb szenvedést, kiket legjobban szeret..."

Az erdőre az alkonyat homálya borult. A nyugat felé álló fáknak koronái fölött még ott ragyogott a bucsuzó nap s benn a fák között, mintha sápadt aranyhullámok ringtak volna. Valahol a sürüben csalogány énekelt a titokzatos, illatos levegőben, mintha a mult bánatának puha, fehér árnyékai suhantak volna el.

Az asszony magába mélyedve, belesüppedve egy szerencsétlen életnek mult és jelen emlékei közé, s vonszolva egy megunt életnek minden terhét, ugy ment az elhagyatott erdei uton, mintha ő lett volna az egyetlen, az utolsó ember a világon, akit arra kárhoztatott a boszuálló isten, hogy mindaddig menjen az élet sötét, titokzatos utján, amig el nem érkezik az ő halálának perce is.

Az asszony szive ugy fájt, hogy könnye sem volt már s szép árnyékos szemében a meghalni vágyás sóvárgó láza ugy lobogott, mint az éjjeli halászok lobogó fáklyái a messzi vizeken.

És ment, ment. Előtte két mozgó, fekete pontot látott, a pontok később nagyobbodtak, formát nyertek s aztán emberi hangokat hallott.

Az asszony megerőltette nézését, összehunyoritotta a szemét s az előtte haladó férfiakban, az egyikben a kastély urára ismert, a másikban az ő faluja öreg plébánosára.

A két férfi beszélgetve, csöndesen haladt az erdőben. Az asszony, mikor rájuk ismert, meglassitotta járását, hogy hallhassa a férfiak beszélgetését. Nem kiváncsiságból. Az első percben nyugtalan vágyból. Néhányszor hallotta a kastély urát beszélni és szerette a hangját hallani. Okos asszony volt és mindjárt az első látáskor azt kérdezte magában: hogy vehette el ez az ember ezt a léleknélküli asszonyt?

Az asszony olyan halkan ment a két férfi után, mint a lehelet. Az ut nyirkos és puha volt, mégis egy fához támaszkodott s levetette a cipőjét és mezitláb ment utánuk, lopva, félénken, nehogy észre vegyék.

Valami reménység, a szerencsétlenek testnélküli reménysége hajtotta most már a férfiak után, egy érthetetlen, végzetszerü előérzet, hogy a tőlük hallott beszélgetés befolyással lesz az életére, a gyermeke sorsára, mindenre. Valami lázas vizió futkosott a szeme előtt, valami sóvárgással teli, erőszakos, néma vágy szállt fel a lelkéből, az Istennek jelenlétét, eljövetelét, az elméjének megvilágitását könyörögte, kivánta, akarta, parancsolta az Istentől.

És ment óvatosan, lopva, lázasan. Zugó fülével eleinte csak szavakat hallott, később mondatokat is, azután a mondatok összefüggését kereste, majd a tárgyat s mikor megtalálta, megállt, kezét szivére tette s felnézett az égre, elkáprázva, megbüvölve, irtózva és félve.

A két férfi arról beszélt, ami az ő fáradt, elgyötört, boldogtalan lelkének évek óta megfejthetetlen kérdése volt. És szomjasan, őrülten itta a szavakat.

- Az ember mindig egyedül van, - szólt az öreg plébános nyugodtan. - A trónon ülő király ép ugy, mint a legutolsó földmüves. Még pedig, szerintem azért, mert hasonló emberi örömök lehetnek az életben, de hasonló fájdalmak nincsenek.

- Magam is igy gondolom, - felelte a másik férfi. - Az öröm szinte kozmopolita érzés az emberek lelkében, minden karakter nélküli, mert alig van formáló és mélyebb alakitó ereje. S az öröm egyáltalán nem az a kapocs, mely közelebb hozza az emberek szivét egymáshoz. Ellenkezőleg, amint tartósabb lesz, eltávolitja. De igaza van önnek, hasonló egyszabásu fájdalmak sincsenek. Egyik mélyebb, másik könnyebb természetü s egyik gyógyitható, vagy magától is gyógyul, mig a másik halálos.

- Értem önt, - szólt a plébános s levette a kalapját s keresztet vetett magára, mert valamelyik falu tornyában megcsendült a lélekharang s az erdőn keresztül a szél idáig hajtotta a szomoru hangokat.

- A kérdés lényege tulajdonképen nem is ebben keresendő, - folytatta a plébános, - hanem abban, hogy az ember élete azonos-e az övéi életével, azokéval, akik legközelebb állnak a szivéhez? Ha a papot kérdezi tőlem, azt felelem reá: igen; ha az embert kérdezi, akit nem a dogmák, de a keserü emberi tapasztalatok beszéltetnek, azt felelem: nem! Az embereknek egy magasabb emberi szempontból nincsen: sem hitves-társuk, sem apjuk, anyjuk, sem gyerekük. Ezek a kötelékek mind az állati, az ösztöni vér és a köznapi társadalmi érdekek kötelékei. Hogy a gyereket a gyámoltalanság, a szülőt pusztán az önös vér s hogy a szerelmeseket a saját és nem a másik vágya köti egymáshoz, szerencsére nem látják az emberek. Mint ahogy nincs tudomásunk az ember legszomorubb tragédiájáról, arról: hogy egyedül vagyunk az életben akkor is, hogy ha nem is vagyunk egyedül. Sorsunk független az egymásétól s életünk mindenben csak a kiinduló pontnál találkozik, azontul elváltunk egymástól; egyedül élünk, egyedül szenvedünk és egyedül halunk meg.

A két férfi elhallgatott s az asszony kábultan ment utánuk. Szive a szétpattanásig dobogott, melege volt, majd fázott, de a lelkében valami sajátságos megnyugvást érzett. Olyasmit, mint a nagyon vallásos haldokló, aki tiszta öntudattal, nyugodtan hal meg.

Egy darabig még hátul maradt a férfiak mögött, azután leült, felhuzta a cipőjét és eléjük került. Gyorsan, nyugodtan ment hazafelé és a gyerekére gondolt, aki akkor is egyedül van a világon, ha ő mellette van.

Az égen kipattantak a csillagok s a holdvilágos, csöndes erdei uton az asszony feketeruhás árnyéka ott lebegett a két férfi előtt...