Az első nyár
Minden ismerős közül, kit a múltjából elő bírt bányászni, őt övezte a legnagyobb rejtély. Talán, mert fiatalságát nem ismerhette, csak szeletnyit kapott öregkorából. Visszaemlékezett gyakran a napokra, mikor még nem volt autójuk. Előbb csak a vasárnapokat töltötték ott, aztán eljött a nap is, mikor szülei motorbiciklivel mentek nyaralni és hetekig ott hagyták nála, mindkettőjüket. Maga előtt látta édesanyja boldog, felszabadult mosolyát, amint édesapját átkarolta, s még visszatekintett integetve, aztán el is nyelte őket a kanyar utáni ismeretlen világ. Nem tudta, hová mennek, csak azt, hogy messzire és amíg visszajönnek, szót kell fogadniuk. Nagymama mindig utánuk kiáltotta:
- Azért ne üljetek olyan sokáig, ha lehet! És vigyázzatok a szekerek karóira!
Abban az időben még nem volt telefon a magánlakásoknál és mivel levelet sem küldtek soha, két hétig semmit nem hallottak felőlük. Bár idős volt már, nagymama akkor még elég jó egészségnek örvendett, s az időnként rakoncátlankodó asztmáját leszámítva, komolyabb betegség nem kínozta. Mezei munkán nőtt fel, így gyakran kijárt a szomszédokkal kapálni, vagy szénát begyűjteni. Már a kollektívnak dolgoztak akkor. Mivel elég messzire kellett menni, nem kedvelték ezt az időtöltést. Mindössze szalonnát és kenyeret vittek magukkal tarisznyában, meg hideg kútvizet, s leszámítva az ebédszünetet, alkonyatig rakták boglyákba a szénát. Az állam meghagyott nekik egy darabka földet, a Restád alatti Medvegödör nevű részt, mivel annyira szikes volt, hogy csak fű nőtt rajta, semmi más. Akadt ugyan egy kis csermely a környéken, de nagymama nem szerette őket szem elől téveszteni. Ott kellett ücsörögniük mellette, s olyankor elvegyültek a színes réti világ apró lényeivel. Előfordult, hogy reggel esőre állott, ezért otthon maradtak, mikor pedig mégis odébb mentek a felhők, már késő lett mezőre indulni. Ennek örültek a legjobban. Olyankor az udvar végén, a csűrben játszottak, a mezőről behordott szénába ugrálva létráról, vagy a tehenet nézték hosszasan. A tyúkokat nem volt szabad kergetni, csak szombaton reggel, ha vágáshoz kiszemeltek egyet. Fontos volt nekik a nyugalom, hogy jól tojjanak, így békésen osztoztak velük az udvaron. A kút mellett hevert egy háborús rohamsisak, mely a jószágok legnagyobb örömére már csak itatóként szolgált. Szinte mindig lapult benne egy kis esővíz. Azért nem több, mert a közepén egy ék alakú repedés ezt megakadályozta. Aszály idején pedig az is elégnek bizonyult, ami a kútból felhúzott vödör pereméről időnként ráloccsant. A csűr hatalmas faajtója mellett volt egy másik kisebb, de annál titokzatosabb ajtó is a hegy oldalában, amihez túl közel menni sem engedte őket nagymama. Két összehajló kalapácsot festettek rá valamikor, fölötte ez állott: „JÓ SZERENCSÉT!" A festék már igen lekopott róla. Két jókora, rozsdás lakat tartott rajta vaspántokat. Akkorák voltak, hogy ketten is alig bírták egyszerre megmozdítani. Nagymama azt mondta, hogy egy régen beomlott bányának a bejárata és, hogy apónak, az ő apjának, meg a nagyapjának vannak ott a régi dolgai: éles kaszák, fejszék és csákányok. Nem firtatták az állítását, de Karcsi mégis vette a bátorságot és egy napon bekukkantott az egyik kalapács nyelét átszelő szűk résen. Megállapította, hogy odabent nagyon sötét van, hideg szél fúj ki, hallotta a moraját is. Ha esett kint, órák hosszat nézték azt a komor képet a falon, ami istent ábrázolta. A háttérben sötét domb olvadt erősen alkonyodó tájba, a domb tetején pedig egy titokzatos kereszt volt. Ennyire komor képet azóta sem látott életében. Isten arca békét sugárzott, de szigorú is volt ugyanakkor és jobbját figyelmeztetően emelte a képet szemlélőre. Nem festménynek tűnt, inkább valamiféle templomi kegytárgynak, vagy jutalomnak, amit nagymama a pap bácsitól kaphatott bérmálkozásra, esetleg esküvőre, hajdanán. Egy kisebb Szűz Mária képpel a széles ágy fölött volt éppen, melyen aludtak hárman éjszaka. Mikor összejöttek, mindig előhozta a szüleinek, hogy templomba kellene járatni őket. Nehezen bírta megérteni, hogy a rendszer megbélyegzi az istenben hívő fiatalokat és nekik is gondjuk támadna miatta az iskolában. Üknagybátyjukra hivatkozott, aki pap volt és akit a negyvennyolcas forradalom leverése után a hatalom elleni szervezkedésért előbb halálra ítéltek, majd a büntetését több év kényszermunkára csökkentették és aki ezt le is dolgozta egy kőbányában, majd hazatérését követően eladta erdejét és új katolikus templomot építtetett. Nagymama sokat izzadt értük. Különösen, mikor valamit dolgozott, de általában is, ha csak éppen figyelte őket. Naphosszat nézték, hogy folyt róla a víz, bármit csinált vagy gondolkodott. Olyan egyszerű illata volt mégis, mintha ruhája nem is embert, hanem test nélküli lelket takart volna: egy falusi lelket. Csupán a tekintete előtt lebegett mindig egy áthatolhatatlan babonafüggöny. Hosszú, tarajos hátú kígyók tudtak előjönni mögüle, ha a kert végénél szaladó Küküllőben akartak netán horgászni. S ha ez mégsem volt elég, felhúzott egy vödör vizet a kút mélyéről. Olykor benne lapult egy síkos kövi halacska, mely ki tudja mikor, s hogyan kerülhetett oda, élve háborítatlanul életét már generációk óta. Ujjongva terelték a jéghideg vízben és örömük mindig határtalan volt. Elmesélte, hogyan zarándokolt a szüleivel a Csíksomlyói Búcsúba, a több mint egy hétig tartó gyalogút minden részletével. Ez volt gyerekkorának legkedvesebb emléke. Azt is elmondta, hogy mikor kislányként málnát szedni ment a szüleivel Mezőhavasra, egyszer látták hajnalban a gróf szellemét.
- Akkora vót, hogy a fák teteje is csak a derekáig ért, amint előttünk éppen áthaladt a völgyön, három lépésből. Többen látták azon a nyáron, a Medve tó körül is egy napernyős dáma társaságában, de mindig csak messziről. Egyszer édesanyátok az arcába tudott nézni, mert málnát vett tőle a hölgynek. Ezüst pengővel fizetett és még cukorkát is kapott, mert észrevette az ölében az Aranyembert. A rá következő nyáron én is láthattam. Pont a háború kitörése előtt.
- Mondd el! Hogy történt? – noszogatták izgatottan, mert éppen ágyba bújni készültek és amúgy is kapóra jött esti mese helyett.
- Hát az úgy vót, hogy epret szedtünk nyár elején a Vörös tó mellett, Céci nénétekkel meg Vilma nénétekkel hárman. Édesanyátok ott maradt a tó partján, a nagy melegben hálóingre vetkőzve, s belelógatta a vízbe a lábát. – Bólogatva maga elé, tűnődve megállt egy pillanatra a történet felidézésében. Mindig olyankor szokott így tenni, ha valami nagyon komoly következett, ezért türelemmel kivárták a folytatást. – Egyszer csak csobbanást hallottunk, s ahogy visszafordultam a só szikla alatt, anyátok már eltűnt a vízben. Szaladtam vissza rögvest, mert azt hittem, hogy véletlenül esett bele. De mire odaértem, már úszott a túlsó part felé. Kiáltottam, hogy jöjjön vissza azonnal, de mintha meg se hallotta vóna. Csak úgy lebegett a pendelye utána a sós vízben. Akkor vettem észre a grófot a túlsó parton. Ráhajolt a vesszőkorlátra, s onnan bíztatta hangosan, hogy ússzon tovább bátran. Mind a ketten kiabáltunk. Még ma is hallom a hangját. Mikor pedig odaért, a kezénél fogva kihúzta a partra. Így tanult meg úszni édesanyátok.
Nagymama nem tudott kitalált meséket mondani. Ha olyasmit kérdeztek, amit nem volt szabad elárulnia, mindig benne rekedt a szó és némán himbálózott a felső teste, mintha csak egy szellem lenne. Az ő meséi mindig igazak voltak. Esténként az ördög gyakran megemelte a fazék fedelét a kályhán, de isten a helyén maradt fölötte. Vacsora után kiment, hogy bezárja a kaput. Olyankor mindig kifulladva, verejtékezve jött vissza, mintha valamivel viaskodott volna és utána nekik nem is szabadott kimenni. Pedig nem tartottak kutyát. Ugyanezt megtette hajnalban is. Korán tértek nyugovóra, hogy maradjon elég idejük imádkozni. Ez sokáig nem ment neki. Az imák valahogy nem találtak helyükre a fejében, mindig szomorúan fordultak vissza. Karcsi szépen haladt már, kapta is a dicséreteket. A kert végénél lesben álló tarajos kígyóval búcsúzott általában a nappaltól. Csak hallgatta, amint nagymama isten alatt veszi sorba a Miatyánkot, a Hiszekegyet meg az Üdvözlégyet, és nem értette, hogy miért ez a sok ima. Érezte azt is, hogy rengeteg mezei munkától bogos ujjai előtt, miközben isten felé emeli, alázattal görnyed meg a sötét. Ilyenkor vele együtt a szénásszekerekből kiálló karókra bírt csak gondolni, ami édesanyját meg édesapját fenyegette az úton és egy este összekulcsolta kezét a sötétben. Teltek a napok, s bár mindketten igyekeztek betartani szüleiknek tett fogadalmukat, bűneik lajstroma egyre csak terebélyesedett. Nagymama türelme is fogytán volt a második hétre, időnként már meg is jegyezte estefelé:
- Hagyjátok csak el! Majd megmondom én apátoknak!
Persze nem túl gyakran hagyta el ajkát ilyesféle ígéret, de ha mégis, arról tudták, hogy nem kell komolyan venni. A csütörtöki vacsora előtt, mikor már szépen imádkoztak, eszébe jutott valami.
- A Titanic miért süllyedt el, mama?
- Az vót az oldalára írva, hogy „Isten nélkül". Ezért süllyedt el.
Azután Karcsi talált valamit nagyon fontosnak:
- Krisztust kik ölték meg, mama?
- A rómaiak – vágta rá azonnal, erősen megpergetve nyelvével a szó elejét, mintha minden rosszért, ami bekövetkezett azóta, őket tenné felelőssé.
- S mi vót a bűne?
- Neki nem vót bűne. Értünk halt meg, az emberek bűneiért.
- Egy bűne se vót, s mégis keresztre feszítették? – ámult hitetlenkedve Karcsi.
- Azért halt meg, hogy átvegye a mi bűneinket. – hangzott a mindent lezáró válasz.
Összenéztek, majd csendben folyt tovább a vacsora. Azt már tudták, hogy az esti kapuzárás elég hosszas művelet nagymamának. Míg odakint volt, átosontak a vendégszobába és isten képétől távol eszelték ki sötét tervüket. Karcsi leemelte a belső szoba faláról a feszületet, majd a konyhakés hegyével sietve lecsavarozta róla az amúgy is meglazult ólomkrisztust. Az üressé vált keresztet és őrzőjét előbb egy-egy díszpárna alá helyezte, ám a fal így annyira csupasz maradt, hogy végül rövid tanakodás után jobbnak látták mégis rajta hagyni, erősen fellazítva, hátha adódna egy kellő alkalom. Titoktartást fogadtak egymásnak. Másnap gyönyörű időre ébredtek. Nagymamának át kellett mennie a szomszédba, mert beteg lett Céci néni, a nővére. Miután megfejte a tehenet, sietve vett magához gyógyfüveket a szekrény tetejéről, de főleg az ezerjófüvet, meg a veronikafüvet, amit a tölgyerdő szélén szedett és rengeteg babonát, hogy segítsen rajta. Persze előtte még felhúzott nekik egy halacskát a kútból és otthagyta a vödörben, hadd játszanak vele. Azt mondta, jön nemsokára. Minden úgy zajlott, ahogy az este megbeszélték. Karcsi volt, aki szabaddá tette a keresztet, ő pedig vitte, hogy egyenlő részt vállaljanak a felelősség terhéből. Együtt mentek hátra a kertbe, kihasználva a ragyogó alkalmat. Egy barna gyepi béka lett az áldozat, a tök indái alól gyanútlanul bámult rájuk. Nem volt menekvés. Karcsi lecsapott rá, s miközben ő fogta a keresztet, máris rá akarta drótozni kezét-lábát.
-
Álljunk meg egy kicsit! Azért valami bűne csak kéne legyen. Nem?
-
Már megfogtam néhányszor. – felelte Karcsi magabiztosan, folytatva a műveletet – Nem olyan a hangja, mint a többi békáé. Hallottad?
Miközben rájuk bámult, mély morgás tört fel a belsejéből, s a tiltakozó hang néhányszor megismétlődött. Valóban csöppet sem hasonlított a békák általuk ismert, brekegő beszédéhez.
- Ugye te is hallottad? Ez a bűne.
Kelletlenül rábólintott. De a béka nem így képzelte el végzetét. Alig hogy a csűr oldalának támasztották, bibliába nem illő módon mindkét csuklóját kihúzta a feszület fogságából, s azt magával vonszolva igyekezett vissza a tök alá. Mutatványát egy szabaduló művész is megirigyelhette volna. Nem adódott más megoldás, mint szorosabbra húzni a drótot és a biztonság érdekében egy száraz körtefa ággal is lenyomták. Tisztes távolságból figyelték a béka kínoktól kellőképpen átszellemült arcát. Ám az iménti eset megismétlődött. A csupa izom teremtés könnyedén lerázta magáról a csukló vastagságú ágat és megint csak a tök mögötti árnyék irányába vonszolta szent terhét. Karcsi elgurította lábával a tököt útjából.
-
Szerintem már átvette. – szólalt meg mögötte, mert erősen sajnálni kezdte és egyébként is állatpárti volt mindig.
-
Még nem. – jelentette ki Karcsi hideg szakértelemmel. – Krisztusnak is időbe telt, amíg felért a hegyre.
-
Mintha megkönnyebbültem vóna. Nem is vót sok bűnöm. – próbálta tisztára mosni magát. – Neked?
-
Nekem se. – vont vállat Karcsi könnyedén. – Tőlem mehet…
Sietve szabadították ki a békát, mely másfél heti bűnüket cipelve kissé fáradtan bár, de visszavánszorgott a tök alatti, indás birodalmába. Nagymama még nem jött haza Céci nénitől, így kezelésbe vehették a kútból felhúzott halat is. Imádták ezt, nem bánták, hogy soká maradt. Önfeledten terelgették a vödör fenekén, de csak óvatosan és jó nagy szüneteket tartva, nehogy kár essen benne. Azt igen nem szerették volna, ha egy napon nagymama holtan húzza fel a kútból. Éppen ezért csak egyszer vették a kezükbe alkalmanként, hogy mégis tapinthassák ujjaik közül könnyedén kisikló testét. Teltek-múltak az órák és nagymama csak nem jött. Miközben a hideg vízbe dugdosták kezüket, Karcsi váratlanul felfedezte, hogy a bányaajtó nyitva van. A lakatok nélküli vaspánt – mintha éppen akkor akasztották volna le – tehetetlenül lógott rajta. Szinte a felfedezés pillanatában árny borult a kútra. Előbb felhőnek hitték, de mivel nem akart odébb menni a nap elől, mégis feltekintettek. Egy sárkány állott előttük. Rozsdás vaslánc csüngött a nyakán, kíváncsian nézte őket. Megdermedt ujjaikról vízcseppek hullottak a porba. Nagymama erről nem mesélt semmit.
-
Művek
-
-
Idegen szavak értelmezése
-
Gebeleizis = A dákok viharistene.
-
Regát = Havasalföld
-
Vaslui = csatatér, ahol 1475-ben Nagy István (Stefan cel Mare) moldvai vajda és Magyar Balázs erdélyi vajda a székelyek támogatásával verte vissza a török inváziót
-
Mihai = Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) Havasalföld vajdája (1593-1601), aki a székelyek támogatásával lett Erdély fejedelme 1599-ben.
-
Marosesti = olcsó cigarettaféle a szocialista időkben
-
Tirgoviste = a középkorban Havasalföld székhelye volt
-
Bunika = nagymama (a román bunica szóból)
-
Gyurgyovo = ma Giurgiu, dunamenti kikötőváros, melyet Mihai Viteazul a székelyek segítségével foglalt vissza a törököktől 1595-ben
-
Mamá Grande = Gabriel Gárcia Márquez írásaiban a regnáló hatalom jelképe, kinek nem érdeke a változás