Múlt

Történt, hogy egy aszályos, nyári napon apó igencsak megszomjazott a bánya mélyén. Valamiért elege lett a hideg bányavízből, mely egyébként ízletes volt és akárcsak korábban a kútvíz, jó erőben tartotta. Állát rátámasztva a körülötte heverő, sokféle bányaszerszám egyikének nyelére, ültében így szólott a sárkányhoz:
- Ide hallgass, fiam! Én biza meginnék egy palack jó bort. Megszomjaztam, tudod-e?
- Meg én is. – felelte kisvártatva Jelen, s figyelni kezdett jobban a sötétében apóra.
Külön-külön töprengtek tovább jó ideig, ki-ki a maga szomjúságával.
- De mivel rég vót, mikor a szőlőtövekről gerezdet fejtünk a tornácon, s így a bornak azóta már el is kellett fogynia, megtenné most a pálinka is helyette. – folytatta apó hosszú bányanapok elteltével, mert órának híján odabent az idő múlásával eléggé hadilábon állottak. – Szerezz egy üveggel, hadd mulassunk ma este!
- S azt miképpen gondolta vóna, apám? – kérdezte a sárkány töprengve, miközben feje búbját vakargatta iszonyú karmával.
- Úgy láttam, ma reggel anyád, isten éltesse, erőst sietősen vót Céci nénédhez. Nyitva is hagyta a bányakaput annak rendje s módja szerint. A többit én reád bízom. Csak nehogy üresen lássam ám az üveget! Úgy értem, hogy a pálinkásat. Magadnak málnaszörpöt hozzál. – Nyomatékul egy eltört lapátnyelet közelebb húzott magához. – Meg úgy látom, mintha valami Krisztusgyalázás féle is készülődne a kertben. Nem ártana ennek se utána nézni.
- S abban biztos-e apám, hogy ebből nem lesz osztán baj? – tudakolta a sárkány, de eközben már erősen dörzsölte néhány még megmaradt aranypikkelyét a mellén, hadd csillogjanak a napon.
- Ráérünk majd utána bocsánatot kérni, mint mindig – felelte apó, s ősz fejét újra rátámasztotta a csákány nyelére, amit jóféle hadifából faragott, mivel arra már rég nem volt szükség a béke miatt. Régi jó szokását, hogy ültében hamar elbóbiskolt, odakintről magával hozta. Majd hosszú bányapercek elmúltával felriadt. – Úgyis eljött az ideje, hogy megismerjenek a kölykök. Én láttam már őket, igaz rég vót. Csak osztán nehogy bajuk essék, hallod-e?
A sárkány arcán régi idők ragyogása jelent meg. Tetszett neki ez a cinkostárs ízű beszéd. Mégis köszörülte a torkát, mintha fontos mondanivalóhoz készülődne. Apó ráemelte tűnődő tekintetét. Hosszú bányaévek során már a sötétében is megtanultak olvasni egymás gondolatából.
- Halljam, na! Ki vele!
- Ha már bé kell, hogy mutatkozzak ilyen előkelő rokonoknak – kezdett bele a megkerülhetetlen témába –, hát nézzek én is úgy ki!
- Nincs benned hiba egy szál se, fiam! – vigasztalta apó jóságos hangon – Oda lesznek ezek érted!
- Apám már régen megígérte nekem…
Apó szeme a sötétben is tágra nyílt a csodálkozástól.
- Mi a csodát, te?
- Hát azt, hogy egyszer majd ide adja apám a zubbonyát, ha eljő az a nap, végre. – Jelen hangja remegett a sóvár izgalomtól, szemében is büszkeség tüze égett.
- S úgy gondolod, hogy itt van?
- Úgy hát!
Apó sóhajtva, de ellenkezés nélkül vetette le kitüntetésektől nehéz katonazubbonyát, majd átadta a sárkánynak. Valaha ő is az apjától örökölte érdemei java részét. Igaz, tett még néhányat hozzá életében.
- Most már eredj! És tisztelettel bánj velük, mert rokonok. Ezt ne felejtsd! De azért a feszület helyén legyen még a pálinka előtt! – A sárkány már messze járt, mikor hozzátette: – Az aranyaid! Ugye nem fog hiányozni több egy se?
Kis ideig még eltűnődött azon, hogy nem bízott-e túl nehéz feladatot Jelenre, majd a bánya csendjében előhúzta csizmáját egy ládából. Valamikor fabőrönd volt, de kiszolgálta a katonaságtól élete végéig, így megérdemelten pihent mellette. Akárcsak a csizma. A nyitva hagyott ajtón száraz nyári levegő áramlott be. Erről jutott eszébe valami. Így, a betakarítások végeztével mindig útra kelt régen. Egyedül, gyalog ment el Fancsalba meglátogatni a rokonokat. Hosszú volt az út, de megtette minden évben. Posztókabátjának ujjával fényesíteni kezdte a csizmát, mikor váratlanul megváltozott a légáramlat iránya és a bánya mélyéről nyirkos, dohos szagot hozott magával. Nehéz, fojtó érzés ült a mellkasára, keze is megdermedt egy pillanatra. Majd feltekintett. Ott állott előtte, s a bánya sötétjénél is feketébb pofájából rászegeződött izzó tekintete.
- Nem tartozok neked semmivel. – felelte csendesen. – Tedd, amit tenned kell.
- Teszem is!

A kilátástalannak tűnő helyzetből elsőként Karcsi tért magához. A vödröt békülékenyen a teremtés felé tolta, utána magával húzta őt is a kút mögé.
- Ki vagy te, s mit akarsz? – kérdezte onnan bátran.
- Múlt. Tik?
- Az unokák. – folytatta Karcsi, mert kettejük közül csak ő volt tárgyalóképes állapotban. Próbáltak olyanformán helyezkedni, hogy közelebb kerüljenek a kapuhoz, de a lépésnyi előny nem sokat jelentett volna, ha a föléjük tornyosuló szörny úgy dönt, lecsap rájuk.
- Onokák. – ismételte a szót maga elé merengő tekintettel, mintha emlékeiben keresgélne. Fejének hol egyik, hol másik felét fordította feléjük kíváncsian, mintha nem látott volna emberfiókát életében. Bal pofáján szemétől a füléig hatalmas, régi vágás hege húzódott, jobb fülének fele is hiányzott. Bár kétségtelenül szörny kinézete volt, mégis úgy érezte első pillanattól, mintha emberi tekintet bújna meg mögötte.
- Mit keresel itt a bányában? Hogyan kerültél ide? – folytatta Karcsi rögtön, mert úgy érezte, esélyük csak addig van, míg szóval leköti a szörnyet, s időközben talán megérkezik nagymama.
- Katona zylethtem. A magiar keralokat zolgaltam eskuvel ees carddal. Myndenkoron eeth eltem ees enem leen ezen ffeld. Myvtan elveteek osi jogaymat, fellazadtam. El kellett hagynom a zylwfeldem. Mihai olach vayda oltalmaban terettem uysso Erdeelewbe. Mihai vayda oldalan harsolasoltam. Ő, min Erdeelew fehedelme uyssa odutta a jogaymat. Chalabol evtet zolgaltam touab carddal. Tordo mezejen torbe soltak ees megilkoltak evtet Basto katonay. Vele egembelu odoveze a zabadsagom. Megfogadtam, hug thewbe nem zolgalok senkyth. Ezert zartak be yde neg zaz eve.
Zavarodottan néztek egymásra. Soha nem hallottak még ilyen beszédet, mely csetlett-botlott, mintha folyton összeakadt volna valaki nyelve a saját szájában, mégis nagyon hasonlított arra, melyen ők is felnőttek. A számukra érthetetlen szavak után a sárkány merengőn a vödrön felejtette tekintetét. Majd mintha álomszerű bódulatból ébredne hirtelen, érdeklődőn a szemükbe pillantott.
- Unokák?.. Lám-lám! Lábam előtt a jövő! Hm… – mordult fújtatva, most már érthető nyelven.
- Igen! Itt nyaralunk nagymamánál. De már csak néhány napig, biztos nem tovább!
- Hát a telet hol töltitek, ha itt csak nyaraltok, unokák? – firtatta gyanakvóan. – Budán? Netán a Regátban valahol?
- Itthon, a szüléinknél.
- Biztos, hogy nem odavalók vagytok? Esetleg… szászok?
- Biztos! Mi itt születtünk!
- Vagy valami… Megvan! Ti Istók ivadékai lehettek! Még lófő koromban itt élt a környéken a családjával, s eladta magát nekem egy kaszáért. De azután zavaros idők jöttek, s így nem tudta visszafizetni munkával. Mindenkinek menni kellett, hol a török ellen, hol a labanc ellen, még Istóknak is. Míg én Mihai mellett küzdöttem, őt a császári seregbe sorozták, s többé nem is találkoztunk. Ti vagytok a leszármazottak ivadékai, ezért rátok szállt a tartozása is. De egyet se búsuljatok, unokák! Visszafizethetitek a bányában pár nap alatt, amíg itt lesztek, hiszen ez így tisztességes. Rendben?
- S osztán miféle munkáról lenne szó?
- Úgy hírlik, van itt a bányában egy hasonmásom. – Folytatta Múlt közelebb hajolva Karcsihoz gondterhelt arccal, miközben sandán a bejárat irányába pillantott. – Csak mindig megneszeli, mikor ébredek és nyomban kereket old. Jelennek hívják, ezért nem tudunk soha találkozni. Pedig csodákra lennénk képesek együtt. De hát miféle sárkány lehet az ilyen? Csakis valami hitvány utánzat, ez a szerény véleményem. Nektek nem?
Tanácstalanul összenéztek, de egyiküknek sem támadt hasznos ötlete, így kiszolgáltatottan álltak előtte tovább.
- Nos, ti lennétek az én titkos ügynökeim. – folytatta Múlt fontoskodó pillantást vetve felváltva mindkettőjükre – Bejárnátok pár nap alatt a bánya összes zugát és kiderítenétek nekem mindent erről a haszontalan teremtésről, aki utódomnak meri nevezni magát.
- Mi benne is lennénk. – adta be a derekát látszólag Karcsi, miközben lopva öccsére pillantott. – Csak előbb hadd jöjjön haza nagymama, mert még azt találja hinni, hogy világgá mentünk, s attól meg is halna bánatában. Szerintünk nem lenne semmi kifogása ellene. Ugye?
- Ühüm!...
Mint ki valóban hosszantartó, mély álmából ébredt, Múlt néhányszor még megrázta a fejét. De az is lehet, hogy nem volt ínyére a válasz, majd vizsgálódva hordozta körül tekintetét. Kíváncsian vett szemügyre mindent a ház udvarán, meg a csűr környékén.
- Rég jártam már kint, de úgy látom, nem változott semmit azóta a világ. – állapította meg elégedetten. – Ne is változzon! Szeretem a múltat! Ki most Erdély fejedelme?
Tanácstalanul összenéztek, azután Karcsi vállát vonva így felelt:
- Most nincs ilyen. Már rég nincsen erdélyi fejedelem.
- Akkor csakis király lehet a neve. De kicsoda?
- Nicolae Ceausescu elvtárs. – vágta rá Karcsi azonnal.
- Ha jól hallom, román. Elvtárs?
- Igen.
- Tehát Elvtárs királyomnak szólíthatom?
- Azt nem szabad! – csóválta a fejét Karcsi – A királyok és fejedelmek kora lejárt. Aki visszaemlegeti őket, az megy dutyiba.
Múlt rosszallóan vonta össze szemöldökét. Látszott rajta, hogy további magyarázatra vár, hogy valóban nem érti, amit mond.
- Hová?
- Bezárják, mint téged. Hosszú időre.
A sárkány levette szemét a kapuról, aztán hatalmas fejét mancsaira engedte a porba. Őket figyelte tovább, s mintha már nyugodtabb lett volna. De még mindig nem tudhatták, mit forgat a fejében, ezért inkább a kút nyújtotta törékeny biztonságot választották.
- S hol székel ez az… Elvtárs? – érdeklődött kíváncsian.
- Bukarestben.
- A zászlónkat meghagyta legalább?
- Úgy tudom, nincsen zászlónk. – felelte Karcsi tanácstalanul – Nem láttam sehol kitéve.
- Császár, király, fejedelem, elvtárs. – folytatta Múlt tűnődve – Ezek közül hármat már szolgáltam. Volt ki elvette a jogaim, de a zászlómat mind meghagyták. Hogy is néztem volna ki zászló nélkül Vaslui-nál? Hm! – Rövid csend támadt. Azután mély lélegzetet vett és újra a szemükbe nézett. – Hát jól van, unokák! Hiszek nektek. Érzem a hazugság szagát, mint ahogy az igazét is mindig. De jegyezzétek meg örökre, hogy mi, székelyek nem közösködünk senkivel a világon. Miénk ez a föld! – Tüzes tekintetét továbbra is rajtuk tartotta, csak futó pillantást vetett a kapu irányába, bár ez eléggé érthetetlennek tűnt számukra. Ugyanis nehezen volt elképzelhető, hogy nyílására még időben és észrevétlenül kereket tudna oldani. De a látszat, hogy tart nagymamától, mégis csak egy reménysugár maradt számukra. Mellkasából zúgva tört elő a levegő minden légvételre, felkavarva a kút körüli port.
- Meleg van ezen a nyáron! – jegyezte meg rövid szünet után. – Megszomjaztam. Ti nem?
- De igen! – hagyta rá Karcsi sietve, azonnal – Húzok fel neked máris friss vizet…
- Hagyd azt a vödröt, nekem tüzesebb ital kell! És gyertek ki a kút mögül! Csak a tolvajok bujkálnak! – mordult rá a sárkány – Lódulj a konyhába és hozzál tüstént bort, egy korsóval, vagy pálinkát! Öcséd addig itt marad!
Amint ketten maradtak és eléje állott, alaposabban szemügyre vette. Elégedettnek tűnt. Testét aranypénzek borították, vértszerűen egymást fedve pikkelyek helyett, vakítóan verve vissza a napot. Csupán a pofája volt fekete, mint az éj. Ám a rája szegeződő tüzes tekintet most inkább kíváncsinak tűnt, mint ellenségesnek.
- Jól van! Így már látom, ki vagy. – állapította meg elégedetten, de fejét továbbra is a mancsán nyugtatva, mintha az ő parancsára váró, kushadó szörnykutya lenne.
- Én… még nem járok iskolába, de ha akarod, elmondom neked a nyúl emésztését, az állattan könyvből. Kívülről tudom.
Múlt érdeklődve vonta fel szemöldökét.
- Igazán? A Toldit nem tudod, esetleg?
- Azt sajnos még nem.
- Nagy kár! – sóhajtotta lemondóan. – Úgy húsz éve valaki hangosan szavalta a bánya kapujánál, de az is lehet, hogy csak álmodtam. Gyönge női hang volt. Mi a neved?
- Attila. Ő pedig Karcsi. – mutatott az ölre való palackokkal visszatérő bátyjára. – Milyen sok aranypénzed van! Te nagyon gazdag lehetsz!
- Az is vagyok! – mennydörögte öntelten. – Van itt arany, régebbnél régebbi, s mindenféle nemzettől! Melyiket szeretnéd? Hát te, Karcsi? Választhattok kedvetekre, unokák! Csak ezt az egyet nem! – mutatott a szügye közepét díszítő tallérra – Ő egy balsorsú bíboros-fejedelem, aki seregével útját merészelte állni Mihai-nak. Ezért vettem el az életét Csíkszentdomokosnál.
Miközben tanácstalanul fürkészték tovább az aranyait, sorban kibontotta és kémény méretű orrlikaihoz vitte az eléje helyezett palackokat.
- Olaj… ecet – dörmögte, s a harmadiknál elégedetten bólintott, majd jót húzott belőle. Az utolsóban menta tea volt, reggelinél maradt meg. Eléjük tolta. – Igyatok velem! Ünnepeljük meg ezt a találkozást! – Miközben a kapu felé pillantott, újra meghúzta a pálinkás üveget. Mély sóhaj tört fel a testéből, látszott rajta, hogy nagyon elégedett és bizonyára rég várt erre a percre. – Menj a ház oldalához! – utasította Karcsit. – Told a kezed abba a repedésbe az alapkövek között. Nyúlj be jó mélyen és húzd elő, amit ott találsz!
Karcsi szó nélkül tette, amit kért: bár nem látszott túl lelkesnek az ötlettől, úgy könyékig benyúlt a sötét repedésbe. Nemsokára egy hosszú, rozsdás nyársat tartott a kezében.
- Hozd ide nekem! – parancsolta Múlt, majd átvéve az égnek emelte. Többször lángot lövellt rá torkából, míg az izzva lepattanó rozsda alól előtűnt a kékes fényű penge. Elégedetten szemlélte művét, s mikor az kellőképpen lehűlt, újra a Karcsi kezébe nyomta. – Tessék! Markold keményen! – bíztatta – Nem akármi! Ez egy magyar szablya. Vidd a kezed a pengéjére is!... Most add át öcsédnek! Úgy! Hadd érezze ő is, amit mi annak idején Pozsonynál, Nándorfehérvárnál, Vaslui-nál, Kenyérmezőnél, meg sok más helyütt.
Átvette bátyjától a fegyvert, de zavarodottan tartotta a kezében. Nem értette, hogy mit kellene éreznie. Végül vissza akarta adni Múltnak, de az nem vette át tőle. Tanácstalanul emelte arcát az izzó, komor tekintetre. Azután közelebb lépett.
- Szép. Tessék!
Érezte, hogy verejték csordul homlokáról a szemébe és csípi, de nem tehetett semmit. Hiába nézte közelről is a hegektől felszántott arcot, nem tudott az izzó szemek mélyére látni. Minden igyekezete ellenére sem bírta egy kézben megtartani a súlyos kardot.
- Gyűlölöm az idegeneket! Elvették a szülőföldem, a szabadságom és minden jogaim, ami őseimnél fogva rám szállt. – Lassan mondta ki mindezt, mintha azt akarná, hogy legyen kellő idejük felfogni az egyes szavak jelentését, s közben végig a kardot nézte.
- Én nem gyűlölök senkit! – jelentette ki Karcsi tiltakozva, de előre lépett és visszavette a kardot. – Teljesítettük a kívánságodat, menj hát vissza a bányába!
Nyomasztó csend követte szavait. Majd a sárkány farka meglódult és végigsöpörve előttük az udvart, felborította a vödröt. A forró, porlepte föld pillanatok alatt elnyelte a vizet, ők pedig döbbenten nézték a sötétélő folt közepén fuldokló kövi halacskát. Mozdulni sem mertek.
- Ha elveszik tőlünk azt a darabka földet, melyen éltünk, szétszóródva világgá megyünk, vagy itthon vár ránk lassú halál. – folytatta Múlt, látszólag indulatok nélkül, a halat figyelve – Tudom, hogy mit éreztek és azt is, hogy mi jár most a fejedben, Karcsi. Csukva tartom a szemem egy percig. Használd ki, ez lesz az egyetlen esélyed, hogy bosszút állj és elég erős vagy már hozzá. Döfd belém a nyársat, ne habozz! Ha megteszed, eltűnök örökre.
Tehetetlen kétségbeeséssel néztek egymásra. Látta, amint bátyja karja lassan megmozdul, majd megtorpanva habozik, de utána visszahanyatlott. Múlt állta szavát, s mintha aludna, még annál is tovább úgy maradt. Mikor végre kinyitotta szemét, a kövi halacska már holtan feküdt a porban. Karcsi szorosabbra fogta a kardot.
- Megölted a halacskát!
- Nem én! – mentegetőzött a sárkány – Ti tettétek azzal, hogy a szárazon hagytátok, pedig a kút vize csak lépésnyire van. Ráadásul engem is életben hagytatok, miközben aludtam. Hibát hibára halmoztok…
- Én akkor se gyűlöllek téged! Nem gyűlölök senkit! – kiáltotta Karcsi, újra tiltakozva, majd váratlan mozdulattal a kútba vetette a nyársat. Hallották, amint pengve a kövek oldalához ütődött néhányszor, majd csobbanó hanggal tűnt el a mélyben. Tettét döbbent csend követte, de a várt megtorlás elmaradt. Múlt szeme sem rezdült a lázadásra. Mintha számított volna a kedvezőtlen fordulatra.
- És mi bajod van az idegenekkel? Én már tanulok is nyelveket az iskolában. Nem csak románt, de franciát meg németet is.
Mintha meg kívánna győződni arról, hogy nem hallották-e mások is a szavait, Múlt gyanakvóan tekintett körül.
- Hát mégis jól sejtettem én. – ismételte eközben csalódottan – Mihai vajda óta nagyot változott a világ. Hiába volt ő nagylelkű és becsületes vezér, ha aljas férgek követték a történelem létráján. A harc ma nem a csatatéren dől el, hanem papíron és erszényekben. Tőrbe csalták, ezért nem tudtam megvédeni azon a napon.
- Én se gyűlöllek! Mindig szerettem a sárkányos meséket. Téged is szeretlek, még ha gonosz vagy is, mert tudjuk, hogy nem lehetsz igazi!
Múlt mély lélegzetet vett. A forró nyári levegő süvöltve rontott be a torkán, majd nevetésben tört ki. Hahotájától táncot járt a csűr fedele és cserepek hullottak alá a porba, még ők is összekapaszkodtak, nehogy az orkán erejű szél elragadja valamelyiküket. Aztán elcsendesedett, s mintha elfáradt volna a nevetéstől, hatalmas fejét a mancsára ejtve, könnybe lábadt szemmel nézett rájuk.
- Tudjátok, mi jutott eszembe, unokák? Egyszer régen, még a kenyérmezői tábortűznél Kinizsi Pál három török fogollyal járt táncot. Kettőt a hóna alá fogott, a harmadikat a fogai közt tartotta a nadrágjánál. Na, akkor nevettem jót utoljára, de talán még az sem ért fel ezzel.
Éjfekete, mázsás fejét alig méternyi távolság választotta el tőlük és szemmel láthatóan a legkevésbé sem zavarta az orra előtt heverő, addig a napig nekik minden kincset megérő, de már halott kövi halacska.
- Nem lennék igazi? Hát persze, hogy nem vagyok az! Soha nem is voltam több egy mesénél. – jelentette ki égzengésre emlékeztető hangján – De azért ott leszek ezután minden gondolatotokban, még éjjel is az álmaitokban. Többé nem szabadulhattok tőlem. Imádni fogjátok a sárkányos meséket! – Fölegyenesedve, karmával leakasztott egy aranyat a szügyéről és eléjük dobta a porba. – Tessék, unokák! Egy török arany a pálinkáért meg a mókáért. Becsüljétek meg, Vaslui-nál kaptam a hadizsákmányból. Játszatok csak tovább, most ennek van az ideje. Érezd jól magad falun, Károly! Te is, Attila!
Ekkor hirtelen, mint egy varázsütésre, nyoma veszett. Úgy eltűnt előlük, akár egy rossz álom, még a bányaajtó sem nyikordult, hogy jelezné távozását. Ám a porban fekvő, kimúlt kövi halacska máris emlékeztette őket, hogy mégsem mese volt, a Múlt megjelent előttük. A csűr tetején egy varjút fedeztek fel. Csak nemrég szállhatott oda, s mintha tisztában lett volna azzal, hogy nem tehetnek kárt benne, kihívóan nézte őket fekete szemével. Karcsi azonnal a parittyáért szaladt, de mikor visszatért, még azelőtt odébb állt, hogy célba vehette volna. Bosszankodva törődött bele a kudarcba. Nem maradt veszteni való idő, sietve tüntették el a nyomokat a porból. De alig fejezték be, nyikorogva nyílt a csűrkapu és egy másik sárkány lépett az udvarra. Előbb tartózkodóan kémlelt körül, majd látva, hogy nincs mitől tartania, határozott léptekkel indult feléjük. Akárcsak egy színjáték szereplője, pontosan ott állt meg, ahol a másik. Elődjénél jóval kisebb termetű volt, kicsit köpcös és kitüntetésekkel teletűzdelt katonazubbonyt viselt, melyet nem rá méreteztek, vagy már kinőtte, mivel nem ért össze a mellén.
- Ne féljetek semmit se! Elintéztem én, nem fog többé visszajönni! – jelentette ki bátorítóan, miközben a bányaajtón tartotta szemét. Futó pillantással végigmérte őket, majd tekintete az üvegeken állapodott meg. – Melyik a pálinka?
Karcsi segítőkészen adta kezébe az italt, utána visszalépett a helyére. A két veszély közti méretbeli különbség érezhetően bátrabbá tette.
- Te ki vagy?
- Jelen. De szólíthattok Kulunak. Itt nőttem fel. – felelte a sárkány, majd aprót kortyolt az üvegből, s nézte, hogy mennyi maradt még. – Jó, hogy nem itta ki az összeset! – nyugtázta elégedetten – Mert nem tudom, mit szólna most apó.
Miközben a kaput kémlelte sandán, tartva valamitől, arca a pálinkának köszönhetően hamar lilás színre váltott. Egyébként fakóbb volt elődjénél, s nem csak méretben maradt el mögötte, de aranypénz is alig tucatnyi borította testét. Azért sárkány volt ez is. Hatalmas karmai közt tartva a pálinkás üveget, kicsit átöntött belőle a málnaszörpösbe, de olyan formán, hogy cseppnyi sem veszett abból kárba.
- Ha jól hallottam, tük vagytok az unokák. Ugye?
- Mi vagyunk az unokák! – felelték egyszerre, nekibátorodva, ahogy a nagyobbik veszély elmúlt fejük fölül.
A sárkány elégedetten bólintott a bemutatkozásra, majd eléjük tolta a teát.
- Isten tartson meg benneteket! Igyatok még a teából, kell az most nektek!
Miközben ezt tették, a ház bánya felőli oldalához lépett és karmával a mázsás kövek közti résben kezdett matatni, ahonnan korábban Karcsi is előhúzta a szuronyt.
- Apó annak idején még ide dugott el egy csomag Marosestit. Itt kell annak lennie! A pap bácsi néha a bányaajtó szélén nekem is bétolt egy szálat. Elbeszélgettünk. – Amint rátalált a dohányra, mosolya szélesebb lett, már csaknem a mennyekben járt. Karmát összekoccintva csiholt szikrát a cigarettához. Rágyújtva azonnal visszalépett a kúthoz, hogy szemmel tartsa a kaput.
- Milyen szép jelvényeid vannak! Az iskolában szerezted?
- Nem egészen… – felelte tétován, de mindjárt kihúzta magát, hogy a napon még jobban szemügyre vehessék.
- Ahogy a Múlt?
- Valahogy úgy. Csak nem olyan rég. – felelte tűnődve, mintha emlékeiben keresgélne – De vótak tetteim, amiket már megbántam azóta.
- Mert gyűlöletből tetted?
- A gyűlölet nem zár le semmit. Mindig van egy másik kiút. Tiétek lesz a jövő, mert elvetettétek vissza, a kút sötét fenekére. Már nem kell féljetek tőle. Bátrak vótatok, annyi biztos!
- És neked se. Ugye?
- Lehet, de azért visszamegyek inkább a bányába. – hagyta rá Jelen – Nekem ott biztonságosabb. Még félek a jövőtől a múltam miatt. – A füstöt vigyázva fújta maga elé, hogy a torkán kicsapó szikrák ne tehessenek kárt semmiben. Hirtelen gyerekes öröm áradt szét az arcán. – Ne búsuljatok egyet se a kövi halacskáért! Ma éjjel hozok nektek másikat a kútba. Régen én is sokat jártam horgászni. De csak éjjel mindig, s tavasszal, mert olyankor vót sok a hal. Kigereblyéztem őket hármas horoggal. Reggelre néha teli zsákkal hoztam haza. Régen több vót a hal a Küküllőben. Ma már nem éri meg ezért kockáztatni. A fenyőben sokkal több pénz van. Éjjel kivágom, s otthagyom. Majd várom a fülest, hogy mikor tiszta az út. Gyorsan kocsira rakom, s beszállítom. A külföldi fafeldolgozó gyárak sokat fizetnek érte.  
Valami nagyon kikívánkozott a lelkéből, de ezt Karcsi megérezhette, mert oldalába bökött a könyökével.
- Meg vadászni is éjjel, olyankor nem lát meg senki. Valahol még itt van eldugva az a háborús Mózerünk. – intett fejével a kövek közti repedésre. Ha azt nem hagyta vóna ránk apó, éhen halunk, mikor fogságba került. De nektek oda benyúlni többet nem szabad. Megértettétek?
Némán bólintottak. Jelen elnyomta a cigarettacsikket, majd felmarkolta a két üveget.
- Ide figyeljetek! A bányakaput nagymamátok felejtette úgy, mert sietett Céci nénétekhez. Nyissátok ki a konyha ablakát. Este azt fogom mondani, hogy én nyúltam be ott pálinkáért. Ebből nektek úgyse lesz bajotok. Tük nem láttatok semmit. Most visszamegyek, mert mindjárt haza jő. Seperjétek el a nyomomat az udvaron, gyorsan! Majd még beszélgetünk. – A bánya bejáratához indult, de még mielőtt eltűnt volna, visszaszólt:
– Krisztus a helyén legyen, mire haza jő!
Magára húzta az ajtót. Ketten is alig bírták rátenni a vaspántot meg a lakatokat. Utána igencsak megkönnyebbülten néztek egymásra. Miközben elseperték a nyomokat, végig hallották hangos szuszogását odaát.
- Várjatok még! A küszöb előtt láttok egy malomkövet. Alatta van a két lakatkulcs. Csak azért mondom, hogy tudjátok, ha majd rátok maradna ez a ház. Itt van, amióta én. Soha el ne adjátok idegeneknek! Az aranypénzt pedig jól dugjátok el! Tudjátok, mit? Ott lesz a legjobb helye, ahonnét elővettem a Marosestit. Hogy is hívnak benneteket? Én azért…
Nem fejezhette be, mert nyílt a kapu, ők pedig szaladtak a kút melletti vödörhöz. Nagymama nem ment be a házba. Kezében a megmaradt gyógyfüvekkel egyenesen a bányakapuhoz tartott, miközben szemét le sem vette a lakatokról. Ott erősen izzadva, csendben vizsgálta őket, körülnézett az udvaron is, végül újra a lakatoknál állapodott meg.
- Gyertek csak ide!
Azonnal engedelmeskedtek a hívásnak, ahogyan meg is ígérték a szüleiknek: nem fogják őt bosszantani. Nagymama kicsit asztmás volt. Szedett is rá valamilyen filiumot, amit Gidáli doktor írt fel neki rendszeresen és zakatolt a mellkasa akkor is, ha nem csinált semmit. Mikor ideges volt, még jobban.
- Máma reggel nyitva hagytam ezt a kaput. – Volt némi tűnődő bizonytalanság a hangjában, talán csak nyugtatni próbálta magát.
- S most nem úgy van? – tudakolta Karcsi ártatlan arccal.
- De nem ám! – Annyira rázta a fejét, hogy a kendő is hátracsúszott ősz haján. – Mert mind a kettő itt vót, ni! – mutatott a szomszédos csűrkapu horgolójára – Ide akasztottam a két lakatot, amíg megfejtem a tehenet, s a nagy sietségben itt is felejtettem őket. Ti raktátok vissza?
- Mi nem…
Kétkedve fordult feléjük, s úgy nézett rájuk, mintha akkor látná őket először életében. Lehajtott fővel állottak előtte, nem lehetett tovább tagadni.
- Inni is adtatok neki?
Karcsi még rázta a fejét, ám ő azonnal rávágta:
- Muszáj vót! Vele teáztunk, málnaszörpöt is kért.
- Hát ő nektek? Hadd lássam!
Karcsi kitárta előtte tenyerét. Nagymama elvette belőle az aranyat, azután csendben körbehordozta tekintetét.
- Látom, az udvart is felsepertétek. De rendesek vagytok tük!
A ház felé indult, de a küszöbnél megállt és a gyógyfüves csokorból kiválasztott egyet nagy gonddal, majd a malomkőre dobta. Számukra érthetetlen nyelven mormolt pár szót maga elé. Amint megvetett lábakkal a követ nézte, hirtelen mintha átváltozott volna: fejéről lehullott a kendő, s az udvaron támadt fuvallat fiatal arcába csapta kibomló, ősz haját. Döbbenten látták, amint könnyedén megemeli a mázsás követ, majd a kulcsok mellé helyezte az aranypénzt. Szépen csillogott, míg rá nem engedte a nehéz követ. Karcsi sóhajával nyugtázta, hogy ezzel egy jobb horgászbotba vetett álmai el is úsztak hosszú időre. A nap hátralevő részében nem történt semmi említésre méltó. Még a tyúkok is szomorúan tébláboltak a rohamsisakban meggyűlt víz körül: mintha ráéreztek volna, hogy aznapi vacsorájuk elmarad. Este nagymama külön szobába fektette őket. Azt mondta, hogy egyedül akar imádkozni, mert nagyon elfáradt. Mikor ágyba bújtak, eszébe jutott valami. Szerette volna tudni, hogy a két sárkány olyan gyereknek született-e valaha, mint ők és hogyan teltek mindennapjaik, volt-e kövi halacskájuk, amit valaki felhúzott nekik a kútból, ha kérték. De mindennél jobban szerette volna megismerni a mesét, melyből itt felejtették őket örökre. Lecsukódni készülő szemhéja alatt a valóság egy kútba ereszkedett a mese kedvéért. Azon az éjszakán ének hallatszott a csűr felől, dacos hangú katonadalokat énekeltek valakik. Péntek volt, talán a bálból hazatérő legények tévedtek oda. Majd csend lett és mély álomba zuhantak. Szombaton reggeli után nagymama töprengve figyelte őket, végül rajta állapodott meg a tekintete.
- Mit álmodtál az éjjel, Attila? – kérdezte kíváncsian.
Váratlanul érte a kérdés. Nagymama addig még sosem érdeklődött az álmaik felöl. De hiába próbált visszaemlékezni, nem jutott eszébe semmi. Nagyon mélyen aludt.
- Én nem álmodtam semmit. – felelte vállát vonva, őszintén. De alig, hogy ezt kimondta, eszébe jutott, hogy egyszer nagymama is mesélt nekik a saját álmairól. Ezért illendőnek találta, hogy visszakérdezzen. – Hát te, mama?
- Én igen. Régi álom vót. Csíksomlyóban jártam a búcsún, még lánykoromban. – felelte távolba révedő tekintettel, mintha már beletörődött volna, hogy az egyszeri valóság már csak álom marad.
- Hát te, Karcsi?
- Én is, igen! – vágta rá bátyja lelkesedve, azonnal – Nem is akármit! Míg a szomszédban voltál, s mi a kútnál a halat figyeltük, egyszer csak kijött a bányából egy hatalmas sárkány. Egy üst aranyat hozott magával, s megkérdezte, hogy kik vagyunk. Én megmondtam, hogy az unokák, s éppen itt nyaralunk. Mikor ezt meghallotta, nagyon megörvendett nekünk. Megveregette a vállunkat, majd kivett egyet az aranypénzekből, s nekünk adta. Azt mondta, hogy jöjjünk el a jövő nyáron is, akkor újra fog adni az aranyakból. Utána elbúcsúzott, s visszament a kinccsel a bányába. A többire már nem emlékszek.
- Hát nagy kár, hogy csak egy álom vót! – felelte nagymama nevetve.
Délután megérkeztek a szüleik. Mindenki boldog volt, egymás szavába vágva mesélték két heti kalandjaikat. De a Múlt nem került szóba. Nagymama elégedetten nevetett mindenre: magába fojtva, összezárt ajkakkal tette ezt is, csak a kötény rángatózott olyankor a köldökén, mintha annak kellett volna átvenni kényszerűségből a jókedvét. A babonafüggöny ott maradt arcán, minden mást csupán sejteni lehetett mögötte. Még nagymamát is.

Következő rész >> Hunyócska