A Füstangyal
Azt, hogy a vakációk nem csupán szórakozásból állnak, korán meg kellett szoknia. A hosszú, nyárinál még könnyen is ment volna, hiszen a horgászással töltött napok kárpótolták azért a kevéske otthoni, vagy mezei munkáért, amire megkérték néha a szülei. Későbbi nyarakon az is előfordult, hogy bátyjával egy-két hétre mezei munkát vállaltak, Szakadáton túl, Iszulykában, s így a horgászengedélyre valót megkeresték legalább, persze némi zsebpénz mindig maradt. De a téli, az rövid volt, meg eléggé zsúfolt a sok ünnep és névnapok miatt. A karácsony előtti időszak különösen, mert vendégeket kellett fogadni, vagy felköszönteni menni és ezeknek a már komoly társadalmi elvárásoknak köszönhetően az angyaljárásba vetett hite egyre jobban távolodó ködös, de még mindig kedves emlékké fakult. A tél, a hideg, a befagyott tavon korcsolyázás és az ünnep izgalma azért változatlan maradt, de az angyaljárás helyén támadt űrt, valami olyasmi készült átvenni, amit nem értett még. Erre akkor döbbent rá, mikor templomba kellett mennie egyedül, első áldozáshoz, felkészítő órákra, titokban és falusi lányok csoportja mögé ült be, a padba. Azt, hogy a pap helyett miért őrá néztek vissza, folyton mosolyogva, valamiféle felsőbbrendűségnek tulajdonította, mégis élete addigi legriasztóbb élménye lett. Nem tudni miért, ez járt a fejében azon a téli napon is, mikor egy doboz szaloncukorral indult nagymamájához. Hogy hamar hazaérjen, a rövidebb utat választotta, át az erdőn, az alvó tavat is érintve, mely üresen várt rá, bízva abban, hogy délután mégis találkoznak. Nem találva ott senkit, megkönnyebbülten lélegzett fel. Néha előfordult, hogy a faluból gyerekek jöttek fel, olykor náluk nagyobbak, és meg kellett velük küzdeni a tóért. Nem szerették a betolakodókat, nem tűrték meg őket, mint ahogy ők sem szoktak lejárni télen a folyó jegére. A békástavak közt kanyargó ösvényről hamar kijutott a sóhegyek alá, ahol a legnagyobb hidegben is csak foltokban maradt meg a hó, a sós agyagban kanyargó erek mentén. Karácsony előtti, békés téli csend telepedett mindenre, s ez különösképpen a fa hídon áthaladtában hatolt a tudatáig, ahol a vastag jég alatt a folyó is mély álmát aludta. Csupán a közepén maradt egy keskeny, nyitott sáv, helyenként alig arasznyi széles, hogy ott lélegezhessen. Megállt kis időre és a korlátra hajolva figyelte a télbe öltözött folyót, ám ezt korántsem a korcsolyázás iránti sóvárgás miatt tette. Télidőben a híd környékén gyakran lehetett látni vízirigókat. Általában csak röpke pillanatig, amint gyönyörű, fehérbegyű pompájukban éppen alábuktak a jég széléről, de előfordult, hogy csőrükben apró halat, vagy lárvákat tartva jelentek meg, kicsit távolabb. Ám ezúttal csupán futó pillantást vetett a jégre, még ebéd előtt haza kellett érnie. Útja a város és a falu határán egy régi épület előtt vezetett el, mely egykor kaszárnya volt, még a háború idején. Hatalmas, méternél is magasabb gólyafészek díszítette a tetejét, bizonyítékául annak, hogy építői ősidők óta visszajárnak költeni. Majd a temetőn át, a templom előtt igyekezett a faluba. Küldetésének volt egy másik célja is: szalonnával kellett visszatérnie a füstölőből, a töltött káposztához. Mikor a kapu elé érve megállt, a régi nyarak boldog perceinek nyomát sem érezte magában, a szürke, egyhangú ég alatt szomorkodó házat mintha kicserélték volna. Az ilyentájt csapatostól érkező, kéregető cigányok elől sokan még napközben is bezárták a kaput, de nagymama sosem. Hogy lenyomja a nehezen járó, elfáradt kilincset, egy ügyetlen mozdulat során a bal kezébe kerülő doboz szétnyílt és tartalma a hóba borult. Bosszúsan szedte fel a szaloncukrokat, majd lefújta róluk a havat külön-külön és a rájuk akasztott cérnákat kisimítva helyezte vissza, sorban a dobozba. Otthon a felcérnázásnál is segített, mivel nagymamának ez nagyon nehezen ment volna, a bogos ujjai miatt. Egyiken szétnyílt a csomó, s azt sietve zsebrevágta, mintsem kínlódjon vele a fagyban. Aztán átment az udvaron a kíváncsi, bár kellő távolságot mindig tartó tyúksereg előtt, s a küszöb nagy kövén verve le a bakancsára tapadó havat, kopogott az ajtón. A "Tessék!" mintha álomszerű szendergésből ébresztette volna fel. Nagymama mindig így felelt a kopogásra, sosem igennel, vagy szabaddal, s a feltétel nélküli alázatot kifejező szó nyomán ekkor átvillant emlékein az ott ragadt múlt. Az asztalon frissen sütött kenyér pihent a Biblia mellett és erről azonnal rájött, hogy templomba menni készül. Sietve elmagyarázta, merre találja odafent a szalonnát: ha átment a két kürtő között, ott jobbra, az út irányába fordul, nem pedig balra, mert arra a Céci nénié füstölődik, meg a Marika néniéké, mögöttük a Vilma néniéké, leghátul pedig a János bácsiéké. Másik oldalon, a leghátsó sorban vannak felakasztva a szalonnák, s onnan vegye le bármelyiket, a rézkampójánál fogva hozza, de ne időzzön sokat, mert hamar átveszi a füstöt a ruhája, ő addig becsomagolja újságpapírba a kenyeret. Az alaposság, amivel mindezt tette, szégyenkezésre késztette. Akárcsak ezt mondta volna: "Nézze meg az ember! Itt töltöttetek annyi nyarat nálam, s még egyszer se jártál odafent? Hát te hogy nőhettél így fel?!" Megértett mindent, de mielőtt eltűnt volna a szeme elől, visszaszólt, hogy teregesse szét a szaloncukrokat, mert a kapu előtt hóba borította az összeset. A padlástér ajtaját még határozottan csukta be maga mögött, de azonnal rájött, hogy orráig sem lát a sötétben. Egy ismeretlen világba lépett. Kezét maga előtt tartva tapogatózott előre, míg a tetőcserepeken át beszűrődő fénysugárban derengeni kezdett a két kürtő körvonala. Mivel a rokonság itt tartotta télen a füstölnivalót és még néhány szomszéd is, hosszúra nyúlt a padlás és kéményből is kettő volt. Ám a kürtőkhöz érve nem emlékezett, hogy mögöttük jobbra, vagy balra kellene fordulnia. Az utca zajára figyelve próbált tájékozódni, de az sem segített, teljes csend vette körül. A résnyi fényen át távozó füstöt nézte tanácstalanul. Miután mindkét oldal szalonnasorát végigmérte, még mindig nem tudta eldönteni, hogy melyikhez nyúljon. Persze, visszafordulni semmiképpen nem szeretett volna.
- Eltévedtél?
A kérdés annyira közelről érte a sötétben, hogy összerezzent. Nagymama nem szólt, hogy rajta kívül még lesz valaki fent. Szeme lassan hozzászokott a homályhoz, de bármerre is nézett, senki nem bukkant elő a sötét zugokból.
- Eltévedtél. – állapította meg ugyanaz a közeli hang és ekkor a kert felőli szalonnasort közrefogó füstből egy lány alakja gomolygott elő. Csodálkozva nézte a kékes színű árnyalakot, mely maga is tanácstalanul, de kíváncsian mérte végig a világába lépőt.
- Azt sem tudod, hol vagy. Ugye? – folytatta kisvártatva a szellemhang. Bosszantóan magabiztosnak tűnt, mintha a sorsát tartaná éppen a kezében. Mert elérhető közelségben lebegett, előbb csak oda akart legyinteni a kezével, hogy elhessentse az útjából, ám kíváncsisága végül felülkerekedett büszkeségén és békülékenyen csak ennyit mondott:
- Most éppen a padláson vagyok, ha jól tudom. De már nem sokáig.
Az ellenoldali, jobbra eső sorból leakasztotta a legközelebbi szalonna-táblát és hátat fordítva
a törékeny szellemnek, az ajtó felé indult. Ám alig tett két lépést, a kürtők mögül az váratlanul újra eléje libbent.
- Nem!
- Mit nem? – kérdezte bosszúsan.
- Nem találtad el, tehát nekem van igazam. És az nem is a ti szalonnátok – felelte a szellemlány fontoskodó hangon. Eközben meg is dőlt kicsit a büszkeségtől, bár lábai továbbra is a sárral tapasztott mennyezet felett lebegtek. Két törékeny karja vékony csíkként gesztikulált a szavaihoz és ovális, kék füstarcán mosoly suhant át.
- A híjjúban vagy!
- Hiún? – kérdezett vissza bambán, mert addig a napig még nem hallotta ezt a szót.
- Híjjún!
De máris megbánta, hogy vitába keveredett. A vijjogó hang felverte a sötét csendjét, s alig szállt el, a kürtők mögül másik füstszellem lépett az előbbi mellé. Majd feléje lódult, s körbejárva őt alaposan, megállapodott korábbi helyén. Haja hullámokban lebegett utána. Lány volt szintén, de magasabb, karcsúbb termetű, talán a nővére lehetett.
- Ez inkább városi. Nem hozzánk illő! – jelentette ki megfontolt hangon, miután szemügyre vette. – Ahogy nézem, azért jön még erre. Hagyd, most nem érünk rá!
De a füstlány mintha nem hallotta volna szavait. Töprengve, szájához vitte kezét, s csak ennyit mondott, halkan:
- Még sosem láttam városit.
Hirtelen huzat támadt a tető alatt, a rés irányába terelte a füstöt.
- Jobb, ha megyünk! – jelentette ki az idősebbik, s a kezénél fogva próbálta az áramlat irányába húzni húgát. De az utolsó pillanatban visszarántotta karját, így ő nélküle tűnt el a cserepek között. Megszabadulva társától, visszafordult. Újra ketten maradtak.
- Miért nem mentél vele? Még kikapsz ezért! – dorgálta, mert hirtelen semmi okosabb nem jutott eszébe.
- Ne aggódj! Estére visszajön. Úgyis csak körülöttem kavargott mindig, mintha még kislány lennék. Pedig már nem vagyok az. Legalább senki nem zavarhat.
- És... kik vagytok? Te ki vagy?
- Én vagyok a Füstangyal. – felelte a füstlány egy érett nő bájával. – A falu angyala.
- Angyal? De hiszen nincs is szárnyad.
- Na, figyelj csak! – felelte büszkén, s egyik karját a huzat szélébe nyújtotta. Fodrozni kezdte azonnal, s egyszerre gyönyörű, kék szárny pattant ki belőle.
- Ugye, hogy az vagyok?
- Tényleg az vagy! – ismerte be őszinte ámulattal. Most már elhiszem. De nem túl sötét ez a hely egy angyalnak így, karácsonykor?
Mintha eltöprengett volna kis időre ezen, majd a szárnyatlan kezével beletörődve legyintett.
- Ez a mi dolgunk. Idefent lenni télen, nyáron meg a falak és gerendák repedésében lakunk. Figyelünk mindenre és őrizzük a házat a veszélytől, időben riasztjuk a benne lakókat. Éjjel pedig odakint lebegünk a falu fölött. Mikor aztán eljön a hajnal és felébrednek az emberek, aludni térünk a csűr szénájába. Aludtál már szénában? – kérdezte kíváncsian.
Ott töltött nyarak emlékeiben keresgélve csak halk nemmel felelt, s mintha megijedt volna attól, hogy a témánál rekednek, rögtön visszakanyarodott a házőrzéshez.
- Ugyan! Hogy tudnád te megvédeni nagymamát például egy hívatlan idegentől? – kérdezte kétkedő hangon.
- Úgy, hogy bele bújok a ruhájába, zsebeibe, még a körme alá is. Mindenhol elárulom, bármerre is megy. Többé nem bír szabadulni tőlem!
- Megvédeni a házat azért inkább a sárkány dolga. Ő jobban ért ehhez.
- A sárkány? Ő már a múlté. – legyintett beképzelten. – Lejárt az ideje és kész! Mit is tudna tenni bezárva a csűrbe, a lomok közé?
- A bányában! – javította ki azonnal, határozottan.
- Ó, hát persze! A bányában. – hagyta rá a Füstlány, majd sietve szájához vitte törékeny kezét, hogy eltakarja a mosolyát. – Hiszen te még gyerek vagy!...
- Nem vagyok az!
- Lehet. – folytatta visszakozóan. – Akkor viszont tudnod kellene, hogy a bánya már nem létezik.
Egyre inkább úgy érezte, hogy lefegyverzik, mégis konokul kitartott igaza mellett.
- Ez nem igaz!
- Bizony igen! Csak a ti álmaitokban volt, amíg itt nyaralgattatok. Azaz már akkor is csak egy csűr létezett az udvaron. Igaz, hogy volt egy lomtároló fészer is mellette, de rég lebontották. Hallottam is egyszer, mikor a halacskával játszottatok a kútnál és hi-hi... – Újra eltakarta arcát a kezével és elhallgatott, mintha szégyellné, ami következik.
- Na, mit hallottál? Mondd csak ki bátran!
- Nem fogsz megharagudni rám?
- Nem én!
- Azt beszéltétek Karcsival, hogy ott egy bányának a bejárata kell legyen és az tele lesz kincsekkel. És, hogy át fogjátok kutatni az első adódó alkalommal. Annyira aranyosak voltatok!
- Na és mi van a Múlttal, meg az arannyal?
- Én erről csak annyit tudok, hogy egyszer, mikor nagymamátok átment a szomszédba és ott hagyott titeket a halas vödör mellett, kicsit hangosabbak voltatok, mint máskor és megzavartátok valaki nyugalmát.
- Kiét? – sürgette türelmetlenül, mert érezte, hogy forró nyomon jár.
- Csak egy falusi legény volt. – felelte vállát vonva a füstlány. – Semmi sárkány, olyan, mint a többi. Kaszált egész nyáron a mezőn, hol ennek, hol annak. Most is itt él a környéken. Mikor kifizetik, néha felmegy a városba, hogy kiengedje a gőzt. Aznap is így tett. De sosem az úton jön vissza, a faluba, hanem a kertek alatt, a Küküllő mentén, mert volt már baja a rendőrökkel. Hol itt, hol ott alszik. Télen befogadják, mikor nagy hideg van, nyáron meg a csűrökben. A szállást meg a kosztot ledolgozza. Minden munkát elvállal. Olykor kap egy kis pénzt is, de nem sokat.
- És miért jött volna ki a csűrből?
- Kicsit másnapos lehetett. Talán még aludt volna és bosszantotta, hogy megzavartátok az álmát. S ha már kijött, tudni akarta, hogy kik vagytok, mivel még nem látott titeket. Meg is kérdezte. Emlékszel?
- Hát jó! De ennek még utána járok. – hagyta rá, túlságosan nem lelkesedve a felvilágosítástól.
- Ugye, hogy én mindent tudok?
- Ha valóban így van, azt is tudnod kell, hogy miféle sárkány lakik Céci néninél. – Bízva abban, hogy ezúttal megfogta kérdésével, győzedelmes pillantást vetett rá. Ám öröme korainak bizonyult.
- Már megint azok a sárkányok! – sóhajtotta a füstlány bosszankodva. Aztán, mintha eszébe jutott volna mégis valami, abbahagyta különös szellemtáncát. – Várjunk csak! Többször említette a nővérem, hogy abban a házban néha különös dolgok történnek. Olyasmik, amiket még a füstmamánk sem ért.
- Na, mik?
- Egyszer például talált egy hatalmas tojást a vendégszobában. És az a nagy tojás ott pihent egész nyáron mozdulatlanul, heteken át. Majd hirtelen nyoma veszett. Ez különös. Nem?
- Mert kikelt belőle egy sárkány fióka.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy éppen ott voltam, abban a pillanatban. Nagymamám megkért, hogy vigyek át valamit Céci néninek, de ő éppen nem tartózkodott bent. Még az ölembe is vehettem.
- Nem mondod! – kiáltotta füstlány meglepetten, majd kezével eltakarta arcát, mintha félne a folytatástól.
- Bizony!
- És aztán?...
- Visszaraktam a kosárba, mert abban volt a fészke. De ez sem ment simán. Mivel maradni akart, erőltetnem kellett, így megkarmolt. Elneveztem Móresnek.
- Egy kis sárkány! – ámulta füstlány. – Ó, de kár, hogy éppen akkor a füstmamámnál nyaraltam! És milyen remek nevet adtál! Honnan jött?
- Mivel nem akart elszakadni tőlem, szidni kezdtem, hogy majd móresre tanítom. Nagyon zokon vehette, hiszen még a könnyei is potyogtak.
- Szegény! Bizonyára érte jött a mamája.
- Az lehet. – felelte, szemét lesütve. – Mert nem láttam azóta. Ti sem?
A füstlány nem felelt, csak tagadóan rázta a fejét. Várakozóan nézte, mintha adós lenne a történet befejezésével.
- Valóban sokat tudsz. Legalábbis a korodhoz képest sokat. – ismerte be, de eközben azon járt az esze, hogyan tudná lezárni a szokatlan kalandot. Ám a füstlány mintha átlátott volna gondolatain.
- Tehát a sárkány a múlté. De én vagyok a jelen! – Közelebb lépve, egészen föléje hajolt. – És veled együtt talán a falusi jövő! – súgta arcába.
Hirtelen nyaka körül érezte fürgén gomolyogni, aztán belefúrta mélyen a hajába is magát és kellemes hűvössége átjárta megizzadt testét.
- Milyen finom illatod van! – nevetett hangosan és már a torkát is csiklandozta. Majd, mintha ráébredt volna, hogy túl messzire ment, visszalibbent és újra a kürtő mellől figyelte tovább, kíváncsian. – Ugye nem baj, ha csípem a szemed?
- Ne is törődj miatta! – rázta a fejét, könnyek közt és elővette zsebkendőjét, de már a szaloncukor is jött, cérnástól.
- Ez micsoda? – kérdezte csodálkozva és törékeny kezével kíváncsian megérintette a csillogó fényű papírt.
- Szaloncukor. Mamának hoztam egész dobozzal, a fenyőfára. Ha akarod, itt hagyom neked. Nagyon finom, meglátod! – A lógó cérnákat átkötötte egy gerendán, majd együtt nézték tovább csillogását a beszűrődő, téli napfényben. – Hát akkor, minden jót! – búcsúzkodott sietősen, kihasználva a kellő alkalmat. – Lehet, hogy még találkozunk szilveszter előtt.
- Nahát! – ujjongott a füstlány. – Még nem volt ilyen boldog karácsonyom! Én ezért igazi angyal leszek neked!
A huzat mellé lépve, melyben nővére eltűnt, másik karját is belenyújtotta a híjjún átszaladó légáramlatba és szárnyai szépen kinyílva, feje fölé emelkedtek. Előre-hátra lépve, néhányszor megismételte ezt a mutatványt. Még a suhogásukat is hallani vélte, miközben olyan érzés járta át, mintha egy régi álma válna éppen valóra. De ugyanakkor rossz sejtése is támadt, ezért figyelmeztetni szerette volna, hogy ne csinálja tovább, ha még nem próbálta. Ekkor váratlanul felerősödött a huzat, s egyensúlyát veszítve megtántorodott. Előbb szárnyai tűntek el, megnyúlva az ég felé, a cserepek közti résen át, aztán a szélben örvényként vonaglani kezdett a teste is. Arcát feléje fordította rémülten és ajka mintha egy utolsó búcsúszóra nyílott volna, de már csak halk jajkiáltás hagyhatta el. A következő pillanatban eltűnt szeme elől. A hideg, téli levegőben kéklő füst kavargott körülötte. "Ez csak egy látomás volt! Biztos képzelődtem!" – nyugtatta magát, miközben kezével megállította a gerendán himbálózó szaloncukrot. Majd a szalonnával sietve elhagyta a híjjút. Lent már útra készen várta minden.
- Előbb megnyitottam az ajtót, hogy vigye ki a füstöt, míg fent vagy. – mondta nagymama, miközben a szalonnát is újságpapírba csomagolta. – Inkább gyalog menj, hogy szellőzzön ki a ruhád, meg a hajad hazáig.
- Jó. Majd jövök a töltött káposztával holnap. – felelte búcsúzóul, de valahol, messze jártak a gondolatai. Mindenképpen gyalog ment volna haza aznap. A kapuból még hitetlenkedve pillantott vissza a háztetőre, de a kéményből lassan, fegyelmezetten felszálló füst mintha konokul tagadott volna mindent. A korcsolyázástól valamiért elment a kedve. Lassan lépve a hóban délutánra ért az üres tóhoz, s mikor kicsit megpihent rajta érezte, hogy elkísérte valaki. Előbújva kabátjából, nekilódult a korcsolyáktól felkarcolt tükörjégen, ő pedig ámulva nézte szárnyalását. Este sétára kérezkedett ki mondván, hogy még szellőztetnie kell kabátját a híjjúban megtelt füsttől. Miközben a tóhoz ment, büszkén ismételgette ezt a szót. Már várta nagyon a másnap délutánt, hogy útra kelhessen a töltött káposztával. Éjjel szinte semmit nem aludt. Még útközben is ürügyeken törte fejét, hogy feljuthasson a híjjúba néhány percre. Végül csak ennyit mondott nagymamának:
- Tegnap fent hagytam valamit.
És ez így is volt. Attól a naptól nem küzdött meg falusiakkal a szabad jégért.
-
Művek
-
-
Idegen szavak értelmezése
-
Gebeleizis = A dákok viharistene.
-
Regát = Havasalföld
-
Vaslui = csatatér, ahol 1475-ben Nagy István (Stefan cel Mare) moldvai vajda és Magyar Balázs erdélyi vajda a székelyek támogatásával verte vissza a török inváziót
-
Mihai = Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) Havasalföld vajdája (1593-1601), aki a székelyek támogatásával lett Erdély fejedelme 1599-ben.
-
Marosesti = olcsó cigarettaféle a szocialista időkben
-
Tirgoviste = a középkorban Havasalföld székhelye volt
-
Bunika = nagymama (a román bunica szóból)
-
Gyurgyovo = ma Giurgiu, dunamenti kikötőváros, melyet Mihai Viteazul a székelyek segítségével foglalt vissza a törököktől 1595-ben
-
Mamá Grande = Gabriel Gárcia Márquez írásaiban a regnáló hatalom jelképe, kinek nem érdeke a változás