RABINDRANATH TAGORE: HINDOSZTÁNI VIRÁGOK

A költő angolnyelvü prózaforditásából
a verses külalak visszaállitásával forditotta
Zoltán Vilmos

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-225-3 (online)
MEK-17503

Az európai iróvilágban nagy meglepetést keltett, mikor 1913-ban a Nobel-dijak birálóbizottsága az irodalmi dijat a szinte biztosra jelölt stájer Roseggerrel szemben az indus Rabindranath Tagorenak itélte oda. A költő nevét ugyanis Európában akkor még alig ismerte valaki, ami a közlekedés és nemzetközi érintkezés háboru előtti tökéletessége mellett egyenesen bámulatos, mert azon a nagy területen, ahol a bengál nyelvet beszélik, Tagore neve negyven év óta a legnagyobb tisztelet és megbecsülés tárgya. E tisztelet alapja az a hatvan kötetnyi lirai, drámai, elbeszélő, vallásbölcseleti és szociológiai irodalmi munkásság, melyet a ma hatvan éves költő tizennyolc éves korától kezdve kifejtett s melyről honfitársai a bengál irodalom legujabb korát Rabindranath Tagore korának nevezték el.

Ezt akkor Európában még nem tudták s ezért mindenki kiváncsi volt a költő irodalmi munkásságára, elsősorban arra a kötetre, mely állitólagos kiválóságával megszerezte neki a legnagyobb és legmegtisztelőbb európai pályadijat. A "Gitanjali" volt ez, lirai költemények, nevezetesen Bráma vallása szellemében irt áldozati énekek gyüjteménye, mely a bengál eredetiből forditva, a költő saját, mesteri prózaforditásában angolul 1913-ban jelent meg a Macmillan and Co. londoni cégnél. A következő évben ugyanott és ugyancsak a költő saját prózaforditásában megjelent a Kertész-ciklus (The Gardener, songs of life and love), az előbbivel ellentétben Rabindranath Tagore világi dalai, melyeknek tárgya az élet és szerelem. A két kötet Tagore lirai munkásságának legértékesebb terméke s amannak zsoltármélységü vallásos költészete, emennek megragadóan meleg, közvetlen, szindús és hellyel-közzel csipkefinomságu dalai a világirodalom legnagyobb lirikusai sorába emelik szerzőjüket.

Mindez azonban csak később derült ki az elfogult és ellenséges Európa, valamint a magam számára is, aki, mikor a két kötetet meghozattam, alig vártam egyebet, mint legfeljebb érdekes exotikumot. Ehelyett kaptam a Gitanjaliban egy bámulatosan magas, bár a mienktől elütő kultura keretében egy istent dicsőitő zsolozsmatiszta, megkapó vallásos költészetet, a Kertészben mély, mert általános emberi érzéseket mesterien megérzékitő remek dalokat, melyeket bármely európai költő is megirhatott volna, de persze csak a legnagyobbak közül való. Az exotikum, melyet a kárörvendő Európa várt, csak annyira szoritkozott, hogy a költő itt-ott felemliti a kusm-, deodar- és lótuszvirágot, vagy mint a Kertész-ciklus egyik dalában ("Álom ködösvényén járva..."), célzást tesz a lélekvándorlásra. Általában bámulatos, hogy a költő mekkora müvészi önmérséklettel alkalmazza a külső "indus" kellékeket, ellentétben az Indiát festő európai irókkal, pl. Hans Heinz Evers-szel és Rudyard Kiplinggel, akiknek kirakatbengalizmusa megunatja az olvasóval Indiát.

Eleinte az volt a szándékom, hogy mindkét kötetből leforditok egy-egy darabot harminc év óta készülő világlirai anthologiám számára, de mikor egyre több leforditásra méltó költeményre akadtam, láttam, hogy a két kötetből egy, Tagore egyedülálló költészetét jellemzően bemutató kötetet lehetne összeállitani. A feladatot megnehezitette az a körülmény, hogy nem tudván bengálul, a költő angolnyelvü prózaforditására voltam utalva. Viszont ez a prózaforditás oly szép és észrevehetőleg oly nagy szeretettel készült, hogy eredetinek volt tekinthető, ha nem is tudta felejtetni a verses külalak hiányát. Mivel pedig harmincéves gyakorlatban élesült érzékem a bibliai egyszerüségü prózasorokból is kiérezte az öntudatlanul is benfelejlett ritmus lüktetését s észrevette a rimet, melyre a szerző-forditó néhol akaratlanul is ráhibázott (pl. a Gardener 17., a Gitanjali 57. dalában), a kétségtelenül hű angol forditás alapján adva volt a rekonstrukció lehetősége. Hogy még bizonyosabb legyek dolgomban, elmentem Vikár Bélához, az ázsiai nyelvek kiváló kutatójához, akitől megtudtam, hogy a bengál verselés ütemes és rimes. Ilykép felkészülve, versben leforditottam s még 1914-ben közre is adtam a költő egyik legszebb költeményét, "Az ifju herceg"-et, a Magyar Tudományos Akadémia első osztályának 1914. júniusi ülésében pedig Vikár Béla bemutatta néhány verses műforditásomat a Gitanjaliból és a Kertészből. Azóta a lapok és folyóiratok szakadatlanul közlik verses Tagore-forditásaimat, melyeknek egy kötetre tervezett anyagát itt veszi az olvasó.

Módszeremet több izben támadták, különösen a prózaforditók, akik - nem egészen érdektelenül - azt is terjesztették, hogy a bengál verselés nem ismeri a rimet. Miután azonban Rabindranath Tagore európai tartózkodása alkalmából kiderült s az általa Berlinben és Bécsben bengál eredetiben felolvasott versek nyomán bebizonyosodott, hogy igenis, e versek ütemes ritmusuak és rimekben gazdagok, a kérdés javamra el van döntve. Mivel pedig az összes európai irodalmakban az angol prózaforditás nyomán a költő költeményeinek csak prózaforditása forog közkézen, előállt az az érdekes helyzet, hogy eddig az európai irodalmak közül egyedül a magyar irodalomban van Rabindranath Tagore költeményeinek formahű verses forditása.

Te alkottál végtelennek,
Mert ugy tetszett a szivednek -
Lelkem törékeny edénye,
Mert akartad, testet öltött,
Ujra, ujra kiürited,
S friss élettel ujratöltöd.

Ezt a kicsiny nádtilinkót
Mindenütt hordod magaddal
És betöltöd a világot
Örökké uj dallamokkal.

Kezed halk érintésére
Szivem bilincse lepattan,
S ujjongó szavak születnek
Arra, ami mondhatatlan.

Amit adsz, oly véghetetlen,
Hogy nem fér el két kezemben -
Évek tünnek, korok mulnak,
Folyton töltesz dús kezekkel,
De az edény nem telik meg,
S ahova tölts, mindig lesz hely.

Türd, Uram, hogy melléd települjek
S arcod láttán kissé felüdüljek.
Ami munka itt van a kezemben,
Legyen szabad később befejeznem.

Szivem nem tud megnyugodni távol
Arcod boldogitó látásától;
S mi a munkám? Hálószövés régen
Hálók partnélküli tengerében.

Ma a nyár jött lopva ablakunkhoz,
Ezer sóhajt és sejtelmes dalt hoz;
Kis erdőcske virágtengerében
Méhedongás zsong szerte a légben.

Itt a perc, hogy nyugodtan leüljek,
Arcod láttán viduljak, örüljek,
S a virágos, illatozó csendben
Zsolozsmás imámat énekeljem.

Hercegi-köntösbe öltöztetett gyermek,
Kit ékköves lánccal bilincsekbe vernek,
Játékban nem lelhet örömet, hiába!
Ruhájában folyton megbotlik a lába...
Félvén, hogy ellopják, vagy hogy a por éri,
Távol a világtól bús éltét leéli.

Cifra adományod, anyám, nem kell nékem,
Ha a föld szent porát távoltartja tőlem,
S meggátol abban, hogy kiléphessek végre
Az emberi élet nagy játszóterére!

Hivatalos voltam én is
E világnak ünnepére,
Szemem látott, fülem hallott,
S boldogság volt éltem bére.

Tisztem volt az ünnepélyen
Lantot verni szakadatlan',
Megfeleltem becsülettel,
S amit tudtam, odaadtam.

Kérdem, itt-e már a perc, hogy
Veled szemtől szemben álljak,
S hangtalanul leborulva
Bucsut mondjak a világnak?

Felhő felhőn tornyosul,
Száll az est a tájra,
Mért kell állnom egymagamban
Kapud előtt várva?

Dolgozom a többivel
Napsugaras délben,
Ám e bús, sötét napon csak
Benned van reményem.

Ha elrejted arcodat
És felém se' nézel,
Mint tünik majd tova ez az
Esős, hosszu éjjel?

Szemem búsan elmereng
Szürke messzeségen,
S szivem sirva száll tova a
Nyughatatlan szélben.

Esős július havában
Némán, mint az éj az árnyban,
Halkan, mint az árny az éjben,
Ugy jösz lopva, észrevétlen.

Ma a hajnal tőrbeejtett
S felébredni elfelejtett;
Szeme csukva, szeme zárva,
Nem figyel a messze, távol
Felsiró szél jajszavára,
S min átlátni nem lehet,
Sürü, sötét felhőfátyol
Boritja a kék eget.

Hangtalan az erdő, s árva,
Elhagyott a falu, s abban
Minden ház kapuja zárva.

Te bolyongsz csak egymagadban,
Égi vándor, az utcákon -
Oh, te egyetlen barátom,
Ki szivemnek olyan drága,
Térj be hozzám, kapum tárva,
- Ne tünj tova, mint egy álom!

Miért voltál távol e viharos éjjel?
Látogatásoddal miért kerültél el?
Kétségbeesettek jajszavának mása
Volt a felhős égbolt siró morajlása.

Nem tudtam aludni - csak ajtót nyitottam
S kémleltem az éjet, nem te jársz-e ottan?

Nem láthattam mást, csak sürü sötétséget,
Utad merre visz el? Hol késik a lépted?

Tintasötét folyam bizonytalan partja,
Vagy az erdő az, mi lépted' visszatartja?
Téves utakon, vagy át hegyszakadáson
Jösz oly késlekedve hozzám, én barátom?

Fáradt voltom éjszakáján
Békés álmot adj e szemnek,
Harc és tépelődés nélkül
Hadd aludjam, bizva benned.

Ne kivánd, hogy kényszeritsem
Imára e bágyadt elmét,
Magasztaló koldusszómban
Kedvedet, oh, ugysem lelnéd.

Hisz' fátyolt a fáradt szemre
Te boritasz, éj ha támad,
Hogy látása ébredéskor
Üdébb legyen és vidámabb!

Jött és leült mellém,
S én aludtam mélyen
Elátkozott álmot -
Oh én szerencsétlen!

Jött a néma éjben
Hárfával kezében,
S álmaimban halkan
Visszhangzott a dallam.

Oh jaj, miért vész el
Ilykép minden éjjel?
Csak ködön át mért int,
S mért nem látom arcát,
Melynek lehe érint?

"Mondd, szegény rab, mondd, ki kötözött meg téged,
S ki rakta rád ezt a láncot, amely éget?"

"Uram Istenem volt" - felel a rab menten -
"Aki megkötözött s láncrafüzött engem.
Már-már azt hittem, hogy az egész világon
Nincsen gazdagságban s hatalomban párom.
Kincseskamarámban kincset-kincsre raktam,
S annak, kié volt, az Urnak mitsem adtam;
Mikor álom jött rám, oly ágyban aludtam,
Melyről, hogy az Uré, s nem az enyém, tudtam,
S mikor felébredtem, végre ugy találtam:
Rab vagyok a magam kincseskamrájában."

"Mondd, szegény rab, ez a lánc, mely el van nyűve,
S mégis törhetetlen, kinek kezeműve?"

"Beismerem" - szól a rab - "hogy magam voltam,
Aki nagy buzgón e láncot kovácsoltam.
Azt hittem, hatalmam győzhetetlen karja
Védi szabadságom', hogy mi se zavarja.
Ilyképp dolgoztam a láncon nappal-éjjel
Nagy kovácstüzekkel, sok pörölyütéssel,
S mikor elkészült s egy szeme sem hiányzott
És törhetetlennek láttam már a láncot,
Akkor vettem észre rémülten, riadtan,
Hogy a szörnyü láncot önmagamra raktam."

Akkor léptek be a házba,
Amikor a hajnal ébredt,
S szóltak: "Adj egy kicsi zugot,
Éji szállást, menedéket."

Szóltak: "Mi majd veled együtt
Hódolunk az Istenednek,
S nem kérünk mást, csak mi illet,
Azt a részét égi kegynek."

Majd leültek egy sarokba,
Napnak fénye hullott rájuk
És naphosszat zsongott, búgott,
Ájtalos, halk zsolozsmájuk.

De mikor az éj sötétje
Átölelte már a földet,
Fékevesztett mohósággal
A szentélyembe betörtek.

Szentségtelen mohó vággyal
Leszaggatták a kilincset,
S az Ur gazdag oltáráról
Elraboltak minden kincset.

Majd ha minden érzés szomjan hal szivemben,
Árassz el kegyelmed záporával engem.

Majd ha báj és szépség éltemből kihalnak,
Zúditsd rám, nagy Isten, viharát a dalnak.

Majd ha munkalárma zürzavara gátol,
Hogy a lelkem Hozzád szálljon e világból:

Jőjj el hozzám akkor, Istene a csendnek,
Meghozván a békét s nyugalmat szivemnek.

Jőjj királyi diszben nyomorommal szemben,
S törd reám az ajtót sivár rejtekemben.

Akkor, oh te Szent, ki őröm is vagy nyilván,
Törjön rám kezedből mennydörgés és villám!

Valami azt sugja nékem kora hajnalszürkületben,
Hogy csónakba üljünk titkon, csak Te meg én, csak mi ketten,
S melynek partja nincs sehol és melynek végét be nem látom,
E zarándokutunkról ne tudjon senki a világon.

És a tenger végtelenjén a mosolygó, néma csendben,
Mint a méhe, zsong a dallam minden szóbilincstől menten.
Nincs-e ennek még idője? Visszatart-e még a munkánk?
Nézd, a parton nő az árnyék s tünő napnak fénye hull ránk
És a növekvő homályban, melynek árnyát este adja,
Fészkük felé vonul lomhán vizimadarak csapatja.

Láncunk mikor szakad már el, csónakunkat elbocsátva,
Mint mikor a tünő napfény belevész az éjszakába?

Minden percben, minden korban,
Minden nap és minden éjjel
Ő csak jön, jön, egyre jön.

Énekeltem jó nehány dalt
Jókedvemben, bánatomban,
S minden soruk ezt hirdette:
"Ő csak jön, jön, egyre jön."

Ápril napsugaras napján
Erdő illatos ösvényén
Ő csak jön, jön, egyre jön.

Esős júliusi éjben,
Dübörgő fellegszekéren
Ő csak jön, jön, egyre jön.

Ha megül a gondok gondja,
Szivemet a lépte nyomja,
S mintha aranysugár érne,
Lába halk érintésére
Örömem is felragyog.

Dalolva egy zugban
Álltam egymagamban,
S mégis eljutott a
Füledbe a dallam.
Lejöttél s megálltál
Kunyhóm kapujánál.

Csarnokodat lakja
Mesterek csapatja,
Dicsőitésedre
Hangzik a dal egyre,
S mégis apródodnak
Dadogó danája
Egyszerüségében
Szivedet találja.
Panaszos kis ének
A füledig ér el,
Összevegyülve a
Világ zenéjével -
S most egy szál virággal,
Hogy nekem nyujtsd által,
Eljöttél s megálltál
Kunyhóm kapujánál.

Szürkült az éj és leszállott. Véget ért a napi munka,
Már azt hittük, hogy több vendég nem érkezik a falunkba.
Kaput zártunk s volt közöttünk, aki igy szólt önfeledten:
"Jön a király." - Kinevettük és azt mondtuk: "Lehetetlen!"

Majd ugy rémlett, hogy döngetik a kapunkat, mely lezárva,
Csak a szél az - mondottuk mi - mely duhajul tör a házra.
Lámpát oltva lefeküdtünk, ám közülünk egyik igy szólt:
"Itt a hirnök!" - Mi nevettünk s igy feleltünk: "Csak a szél volt!"

Most valami feldübörgött, élő hang a halott éjben,
Égzengésnek gondoltuk, mely morajlik a messzeségben.
Rengett a föld, fal megingott... Szólt valaki: "Kocsizörgés!"
Álomittasan feleltünk: "Oh nem, ez csak égdübörgés!"

Tartott még az éj sötétje, mikor a dob szólni kezdett,
S a kiáltás: "Ébredjetek!" a levegőn általreszket.
Megremegtünk s egyikünk szólt: "Im' a király lobogója!"
Felugrottunk s kiáltottuk: "Talpra, talpra, itt az óra!"

Megjött a király - de hol a virágdisz, a fény, a fáklya?
Hol a csarnok? Hol a trónus? Szégyen, szégyen a világra!
Volt aki szólt: "Mért jajongni! Üres kézzel fogadjátok,
S hivjátok be házatokba, ha disztelen is szobátok!"

Tárjátok ki a kapukat, harang szóljon, álljon munka,
Éjnek mélyén jött a király a mi szomoru lakunkba.
S hogy kilép az éjbe ujra, menny morajlik, fény világol,
Hozzátok a kopott gyékényt az udvarba a szobából
S lába elé teritsétek! A viharral egymagában
Váratlanul jött királyunk a félelmes éjszakában.

Nem jutott füledbe
Annak hallomása,
Hogy tövis közt legszebb
A virág nyilása?
Ébredj. Időd drága,
Ne tünjön hiába!

Kövecses ut végén,
Magány országában
Tünődve ül s rád vár
Barátom magában.
Csalódás ne érje -
Ébredj, ébredj végre!
És ha déli hőben
Izzik az ég boltja,
S a forró homoknak
Szomját nincs, mi oltja -

Szived mélyén akkor
Az öröm nem él-e?
S lépteid nyomában
Az utszéli hárfán
Nem sir-e fel lágyan
Gyötrelmek zenéje?

Fény, drága fény, mely világot ölelsz,
Szivbe vágyat, szemre csókokat lehelsz!

Nézd, édes, a fény
Csillogó táncot jár életem delén;
Szivem hurjaiból, miket simogat,
Fény fakasztja, édes, halld a dalokat;
S mely a megnyilt égből utra szabadul,
Szél rohan vadul,
Mig a kacagástól, mely mindent betölt,
Visszhangzik a föld.

Lepkék usznak szerte tárt vitorlaszárnnyal
A fény tengerén,
Hullámtaraján, nézd, liliomot s jázmint
Ringat ott a fény.

Nézd, a felhők széle aranyfényben ég,
S drágaköves záport zúdit ránk az ég!

Terjed a vidámság lombról lombra, édes
És az örömet nincs, ami mérni képes -
Gátat szakitott, nézd, az örömnek árja,
S feltarthatatlanul zúdul a világra!

Oh, szivem szerelme, ugy van az:
Áldás minden, amit Te hozasz.
Aranyfény, mely táncol a levélen,
Felhő, amely átevez az égen,
Szellő, mely lehűti homlokom' -
A Te műved mindez, jól tudom.

Hajnal fénye árad a szemembe
- Tudom, a szivemnek most üzensz Te.
Arcod arcomra hajol le fentrül,
Tekinteted a szememben bent ül,
S áhitatos szivem ezalatt
Lágyan megérinti lábadat.

Édes álmok, mik lebegnek pilláján a gyermekszemnek -
Van-e olyan, aki tudja, hogy támadnak, hol teremnek?
Hire járja, mese mondja, hogy a szülőhonuk ott van
Tündérország erdejében egy ködárnyékos sarokban;
Jánosbogár fényében ott áll egy cserje, szélben ingó,
Azon virul félénken két elvarázsolt rózsabimbó;
Gyermekálmok itt születnek s messze utra szertemennek
Rálehelni csókjaikat pillájára gyermekszemnek.

A mosoly a gyermek ajkán, mikor álom borul rája -
Van-e, aki tudja, hogy az hol született, hol hazája?
Hire járja, mese mondja, hogy holdsugár érintette
Vándor őszi felleg szélét, mikor elsurrant mellette.
És a halvány holdsugárnak s jellegnek szülötteképen
Harmatmosta hajnalórán, tündérálmoknak egében
Megszületett az a mosoly, melynek párját nem találom,
S mely lebeg a gyermek ajkán, mikor fogva tartja álom.

Az az üde báj, amely a gyermek tagjain virágzik,
Van-e olyan, aki tudja, hogy hol rejlett oly sokáig?
Igen. Mikor édesanyja fiatal leánykorában
- Első szerelmének rabja - ujjongott és sirt magában,
Szive mélyén élt már akkor s azt egészen áthatotta
És a szerelemnek édes, szent titkára tanitotta -
Mely a gyermek tagjain él és a szivnek olyan drága,
Azt a bájt és üdeséget ez késztette virulásra.

Nő a földi árnyék, már a nap mulóban,
Ideje megmernem korsóm' a folyóban.

Vággyal terhes esti levegőn keresztül
Csobogó vizeknek bús zenéje rezdül.

Mintha egyre hivna s ösztönözne engem
Ismeretlen hang a szürkületbe mennem.

Elhagyott ösvényen nincs egy árva lélek,
Csak a szellő sir s a hullámok beszélnek.

- Töprengve a révnél kicsiny csónakában
Ismeretlen férfi fuvoláz magában.

Nap nap után, oh életem ura,
Veled örökké csak szemtől szemben álljak?
Összekulcsolt kézzel, ura a világnak,
Veled örökké csak szemtől szemben álljak?

Magas eged alatt, csendjében magánynak,
Alázattal én csak szined előtt álljak?

Nyugtalan világod törtetése közben,
Lármás harci zajban, rohanó tömegben,
Körülöttem száza fürge vitorláknak -
Veled örökké csak szemtől szemben álljak?

S ha munkám' e földön végre befejeztem,
Királyok királya, akkor ujra kezdjem?
Egyedül és némán feléd kart kitárjak,
S veled örökké csak szemtől szemben álljak?

Oh, hadd fonjak a nyakadra
Láncot, melynek drágagyöngye
Gondjaimnak fájó könnye!

Mig a csillagoknak fénye
Lábadra hull, szikrát vetve,
Láncom kerül a szivedre.

Mindent tőled kérhetek csak,
S hirnevet és gazdagságot
Akkor adsz, ha jónak látod.

Ám a gond s könny az enyém csak
És ha néked felajánlom,
Tán jutalmam megtalálom.

Majd ha egy nap eljön a halál
S kopogtatva ajtódnál megáll,
Áldozatkép itt majd mire lel?

- Oh, előtte, vendégül ha látom,
Életemnek telt edénye álljon...
Üres kézzel nem megy innen el!

Bő szüret, mit őszöm napja érlelt,
Álom, mely betöltött nyári éjjelt,
S munkás életem minden gyümölcse
Áldozóedényemet betöltse...

Megkaptam az elbocsátást,
Bucsuzzunk hát el, testvérek!
Köszöntelek mindahányan,
Aztán hosszu utra térek.

Ime itt a kapum kulcsa,
Szálljon ez a házam rátok,
Minden igényről lemondok
És csupán egy jó szót várok.

Szomszédok voltunk sokáig,
Többet kaptam, mintsem adtam,
Napom leszállt, lámpám kihunyt
És én sötétben maradtam.

Királyné:
Ünnepségem most ért véget
S minden szolgám szerteszéledt.
Ilyen későn mért keressz fel?

Szolga:
Ha a többit hazaküldted,
Rám is végre sor kerülhet.
Mit tegyen, hogy lépted' ója,
Szolgáidnak utolsója?

Szolga:
Felhagyok a régi renddel
S elhajitok - megkövetlek -
Kardot, lándzsát porba, sárba,
Többé ne is küldj követnek
Idegenek udvarába,
Sem harcolni uj csatába
Ne küldj engem nyakra-főre -
Legyek inkább kerted őre!

Szolga:
Mindig csak szolgálni néked:
Gondoznám a dús gyepösvényt,
Melyen jársz-kelsz reggelenként,
S melyen vágybeteg virágok
Lépted' ujjongva köszöntik
S illatuk' elédbe öntik -
Hintáználak, ha kivánod,
Ott, ahol a szaptaparna
Lombjaival eltakarna,
S korán kelő hold sugára
Csókot hintene ruhádra.

Friss olajjal töltögetném
Azt a lámpát minden estén,
Mely ágyadnál lobog éjjel,
Ügyesen és gonddal aztán
Zsámolyod' kicirkalmaznám
Szantál és sáfrány levével.

Szolga:
Kezed' tarthassam kezemben,
Mint a gyenge lótuszbimbót,
S csuklódat, a lágyan ringót
Viráglánccal diszithessem.

Engedd, hogy talpad' pirosra
Fessem asoka levével,
S hogy csókom a port lemossa
Kis lábadról forró hévvel.

Szelid madár kalitkában, szabad madár az erdőben,
Találkoztak egyszer mégis sorstól megszabott időben.
Szól a szabad madár: "Drágám, jöjj velem a rengetegbe!"
Felel amaz: "Te jöjj hozzám; ahhoz kinek volna kedve?"
Szól a szabad madár: "Jönnék, ámde ott a kalitkában
A rács mögött arra sincs hely, hogy a szárnyamat kitárjam!"
Szól a madár a kalitban: "Légi utra mikép menjek,
A felhők közt pálca sincsen, amelyen én megpihenjek!"

Szól a szabad madár: "Drágám, zengd dalát a rengetegnek."
Felel amaz: "Ülj le mellém és amelyiken csevegnek
A tudósok, téged arra a nyelvre én megtanitlak,
Ugy lehet, hogy szebb talán még, mint a dala a csalitnak."
Szól az erdők madara: "Nem! Nincsen arra semmi kedvem,
Tanitani és tanulni a szabad dalt lehetetlen."
Szól a madár a kalitban: "Jaj nekem, ki nagyra nőttem,
S dalai az erdőnek még ismeretlenek előttem!"

Ég szerelmük s forró vágyuk gátat szakitana régen,
S mégsem repülhetnek együtt egymás mellett át a légen.
Lemondóan nézik egymást a kalit rácsán keresztül,
Mig szavukban és szemükben ismerkedés vágya rezdül.
Szárnyuk mohó verdesése és a daluk mondja egyre:
"Jöjj, oh drágám, jöjj szerelmem, jöjj ide a közelembe!"
Vadmadár szól: "Rácsod rémit, hadd maradjak inkább nőtlen."
Rab madár szól sirva: "Oh jaj! Holt a szárnyam és erőtlen!"

Oh anyám, az ifju herceg elmegy majd a házunk mellett;
Én ma reggel - ilyen reggel! - munkámra, mondd, mint figyeljek?

Arra oktass, a hajamat mint fonjam be, mily alakban?
Mondd, mit öltsek majd magamra? Oh anyám, mért vagy zavarban?

Jól tudom, hogy nem tekint rám, majd ha állok ablakomban;
Hisz' én is csak percre látom, s szemem elől eltün nyomban.

És csupán a fuvolának tompa hangja ér el - oh jaj! -
Elhalóan a fülemig, mint valami messze sóhaj.

Ám anyám, az ifju herceg elmegy ma a házunk mellett,
Legdiszesebb ünneplőmet felöltenem azért kellett...

- Oh anyám, az ifju herceg erre ment és most már távol...
Felkelő nap fénye volt, mi kisugárzott kocsijából.

Fátyolomat levetettem, majd nyakamról leoldottam
Rubinköves láncocskámat és utjába odadobtam.

Oh anyám, mért vagy zavarban! Jól tudom, hogy fel nem vette...
Kocsikerék összezuzta s vércsepp maradt ott helyette.

Kisem tudja, kisem sejti, mi rejlett ez adományban,
Kisem tudja, kisem sejti, kinek dobtam, kinek szántam.

Ám anyám, az ifju herceg erre ment, s én balga, kába,
Keblemről a drága ékszert odadobtam az utjába...

Mint mikor a pézsmaszarvas
Önszagától ittasodtan
Átrohan az árnyas erdőn,
Ugy törtetek én is ottan.
Rohanok a májuséjben,
Déli szellő langy lehében,
Letérve a járt ösvényről,
Szertebolygok utvesztetten
- Mit keresnék, nem találom,
S meglelem, mit nem kerestem.

Feléled a vágy, mely eddig,
Szivem mélyén rejtve égett,
S testet öltve, táncot járva,
Beragyogja a vidéket.
Követem, mint fényt az árnyék,
S mikor már nyomában járnék,
Megragadnám, de kisiklik,
S odacsal, hol vár a vesztem
- Mit keresnék, nem találom,
S meglelem, mit nem kerestem.

Kéz a kézben, szem a szemben:
Igy kezdődött a szerelmem.
Holdas márciusi éjjel
Hennaillat száll a széllel,
Tilinkómat földre dobtam,
Koszoruddal hever ottan.

Szinétől a fátyolodnak
Szemem s szivem ittasodnak,
S mint mikor szivemnek bér int,
Jázminkoszorud ugy érint.

Bohó játék, amit játszunk,
Ellenkezünk és cicázunk,
Derü, mosoly, tréfa minden,
S patvar, melynek éle nincsen.

Nem izgat a holnap titka,
Lehetetlent nem kivánunk,
Bájad csillog, árnya ritka,
Mélységekben sohse' járunk.

Szavunk nem tör fel keményen,
Megtörni az örök csendet,
S kezünk azért nem esengett,
Ami túl van a reményen.

Nem sajtoltuk ki a végig
Dús gyümölcsét az örömnek,
Mert mustjából a gyönyörnek
Gyötrelemnek bora érik.

Szomszédunknak egyik fáján sárga madár énekelget,
S dalát hallván, táncra perdül a szivem e zene mellett.
Abban a faluban élek, melyben neki van lakása
És ez a mi örömünknek épen egyik kutforrása.
Van két kedvenc báránykája, üde s bohó, mint két gyermek,
Felkeresik kertünk árnyát és naphosszat ott legelnek.
Árpaföldünkön is járnak, de én nem vagyok goromba,
Odafutok és felkapom mindakettőt a karomba!

    A falunk neve Khanjana,
    A folyónk neve Anjana,
    Az én nevem' mindenki tudja,
    Az ő neve meg Ranjana.

Nincs közöttünk gátnak semmi, mi szerelmünk utját állja,
Csak a hullámzó vetésnek egyetlen egy keskeny sávja.
Kertjük mellett a mi kertünk, benne fák közt áll a méhes,
Kertjükbe jár méheinknek raja, hogyha mézre éhes.

És a folyam, mely fürödni mindkettőnket sokszor látott,
Házuk tájáról hoz nékem partról belehullt virágot,
S a száritott kusm-virág, mit kosárszámra szoktunk venni,
Ott termett, ott virágzott az ő földjükön valamennyi.

    A falunk neve Khanjana,
    A folyónk neve Anjana,
    Az én nevem' mindenki tudja,
    Az ő neve meg Ranjana.

Az az ut, mely a házunktól kiindul és elvész távol,
Tavaszonként illatos a mangovirág illatától;
Mikor a mi kenderföldünk merő virágtenger végig,
Sarló alá ugyanakkor az ő lentermésük érik;
Az a csillag, mely ott ragyog házuk felett minden este,
Fényével a házunk táját eddig mindig felkereste,
S az esőtől, melynek vize kertjüknek földjébe mélyed,
A mi kadamligetünk is felüdül és ujraéled.

    A falunk neve Khanjana,
    A folyónk neve Anjana,
    Az én nevem' mindenki tudja,
    Az ő neve meg Ranjana.

Bizton észrevették, hogy a bokrok mellett
Les valaki rájuk, mikor vizért mennek.

Összesugnak-bugnak közepén a térnek,
Ahányszor csak együtt a bokorhoz érnek.

Bizton felfedezték azt a titkát ennek,
Hogy ott őket várják, mikor vizért mennek.

Bizton felfedezték, hogy valaki szenved
Bokrok rejtekében, mikor vizért mennek.

És lám, a két nővér a bokorhoz érve,
Kacagó mosollyal néz egymás szemébe.

Azé, aki ott áll sürü bokrok mellett,
S onnan lesi őket, mikor vizért mennek...

"Hagyjátok! Van bölcs elég,
S van elég, ki balga,
Van, ki búsul s van, aki
Könnyedén kezd dalba;
Van szem, amely mosolyog,
S van, mely könnyben ázik,
- Az enyémben őrület
Villáma cikázik."

"Ifju, mondd, mért állsz a fa
Hüvös árnyékában?"
"Mert e sziv terhét alig
Birja már a lábam;
Ha e súly nem nyomna le,
Tán könnyebben járnék -
Pihenek a fa alatt,
S enyhet ad az árnyék."

"Hagyjátok! Az ut nehéz,
Van, ki végig birja,
S van, akinek féluton
Integet a sirja;
Van, ki szabad s van, kinek
Járom a nyakában -
Engem szivem súlya nyom,
S fáradt már a lábam."

Éj sürü sötétjén
Felhők fátyolában
Elvész minden csillag.
Csak a szél sóhajtoz
Sürü lomb között.

Nézd, hajam kibontva,
S kék köntösöm átfog
Szoros öleléssel,
Mint az éj sötétje...
Fejed hadd pihenjen
Itt a keblemen,
S az édes magánynak
Csendjén hadd beszéljen
Szabadon szived!
- Én majd szemlehunyva
Hallgatom beszédét,
S arcodba se' nézek.

És ha befejezted,
Ülünk néma csendben,
S csak a fáknak lombja
Suttog majd az éjben.

S ha az éj tünőben
S dereng már a hajnal,
Mélyen belenézünk
Egymásnak szemébe,
S mindegyikünk aztán
Megy a maga utján.

Te vagy, te az esti felhő álmaimnak kék egén!
Téged fest le, téged alkot vágyam, mely lángként világol,
Ábrándálmaim lakója, az enyém vagy hát, enyém!

Rózsaszinre festi lábad' vágyam lángja s a remény,
Keserédes lett az ajkad gyötrelmeimnek borától -
Álommagányom lakója, az enyém vagy hát, enyém!

Elfogott és guzsbakötött hálójával a zeném,
Éjszemedben szenvedésem gyásztüzének mása lángol -
Örök álmaim lakója, az enyém vagy hát, enyém!

Szemed tükrében meglelte, igen,
Egét a vadon madara: szivem -
Ez az ég bölcsője kelő hajnaloknak,
Boltján égi fénnyel csillagok ragyognak,
S dalom el-elmerül mélységeiben...

E végtelen égre hadd szálljak fel végre
És csapongó szárnnyal felhőt törve által
Hadd fürödjön égő napfényben szivem!

Mit ér annyi virrasztásom,
Hogyha elnyom most az álom,
S ha, mig álmodom veled,
Addig elveszitelek?

Éjszakánként, oh mi gyakran
Megérintlek felriadtan,
S önmagamtól kérdem: "Oh,
Álom-e ez, vagy való?"

Bár bilinccsé font szivemmel
Tarthatnálak, hogy ne menj el,
S avval téged, amig élek,
Önmagamhoz köthetnélek!

Hogy ne ismerjek rád, játszol velem,
S mert kacagásod villáma vakit,
A könyet arcodon meg nem lelem.
Oh, ezt a cseledet ismerem én:
Nem azt a szót mondod ki, mely helyén.

Hogy ne becsüljem fel értékedet,
Ezerszer megszököl - és félreállsz,
Hogy össze mást ne tévesszek veled.
Oh, megejteni e cseled se' tud:
Az ut, amelyen jársz, a rókaut.

S mert másokénál nagyobb a jogod,
Nem ejtesz szót s ajándékaimat
Játszi közönnyel elháritgatod.
Megtéveszteni e cseled se' fog:
Nem kell neked, mit neked ad a jog.

Kellemednek bilincsétől
Szabadits meg végre, drága!
Ne fojts bele mámoritó
Csókjaidnak a borába.

Szabadits meg a varázstól,
Add vissza a bátorságom',
S szivemet, ha felszabadult,
Neked ujra felajánlom.

Virágodból én is szedtem, oh világ!
Szivemhez öleltem, s megszurt a tövis.
S hogy lement a nap és rámköszönt az éj,
A virág elfonnyadt s csak a kin maradt.

Oh világ! Számodra nyilik még virág,
Illatos és büszke, mig virágszedő
Szép tavaszkorom már régen messzetünt.

Egyszer, mikor hajnaltájban
Egy virágos kertben jártam,
Lótuszlombba göngyölgetve
Üde virágláncot hozván,
Vak leányka lépett hozzám.

Aztán megcsókoltam s szóltam:
"Boldogtalanabb magadnál,
Vak vagy te, mint e virágok,
S nem tudhatod, hisz' nem látod.
Hogy mily szép az, amit adtál."

Oh asszony, nemcsak Isten, de ember műve lényed;
Szépséggel felruháznak, mit szivükből halásznak,
Hogy annál tündöklőbben ragyogjon szerte fényed.

Aranyfonálból fátyolt sző költők lantja néktek,
Festők ecsetje, vászna a hiretek kovásza,
Mert általuk lefestve örökké ifjan éltek.

A tenger gyöngyét adja, a bánya azt, mi drága,
S hogy szirmainak telje szépségteket emelje,
Nektek virul a kertben a nyár minden virága.

És hogy sirnod ne kelljen a tünő ifjuságon,
A férfiszivek gondja rád sugarait ontja,
Ki félig vagy csak asszony és félig röpke álom.

Ott, hol lárma tör az égre,
Állsz te, Szépség, kőbe vésve,
Állasz némán, mozdulatlan',
Távol tőlünk, s egymagadban.

Lábaidnál térdepelve
Áll a nagy Idő szerelme,
S mondja: "Szólj hozzám, szerelmem,
Kit arámmá kelle tennem!"

Ám hiába gyötri kétség:
Szavad kő, hogy meg ne értsék,
Oh, rendithetetlen Szépség!

Béke, Szivem, béke! Most, hogy itt a vége,
Legyen bucsuzásunk szép és kellemes.

Merész repülésem át a magas égen
Legyen szárnycsapássá a fészek felett.

Szépséges Vég, állj csak, pillanatig várj csak
És rebegd el halkan bucsuszavadat.

Lásd, meghajlom mélyen, s lámpával a kézben
Én világitom meg éji utadat!

Álom ködösvényén járva,
Ujból vele álltam szemben,
Aki egykor kedvesem volt
Egy korábbi életemben.

Elhagyatott utnak szélén
Esthomályban állt a háza,
A galambduc népe csendben,
S rudján aludt már a páva.

Égő lámpa volt kezében,
Azt a küszöbre letette,
S bánatos szemének égő
Tekintetét rámvetette.

Száll felém a néma kérdés:
- Nem hallhatom, csupán látom -
"Amióta elszakadtunk,
Mi a sorsod, mondd, barátom?"

Megkisérlem választ adni -
Mindhiába! melyen ketten
Megértettük egymást egykor,
Azt a nyelvet elfeledtem!

És hiába álltam némán,
Egyre-másra csak töprengve,
Sem a neve, sem a nevem
Nem jutott már az eszembe.

Jobb kezét nyujtotta némán,
Könny ragyogott két szemében,
Szótlanul és önfeledten
Álltunk ketten kéz a kézben -

Szerte a világon egy futóbolond
A bölcsek kövéért^* nyugtalan' bolyong.
Fürtjei ziláltak, fakók, porosak,
Teste önmagának vézna árnya csak;
Ajka csukva, mint zárt ajtaja szivének,
Melyhez soha gyengéd érzelmek nem érnek,
Szeme villog, mint a szentjánosbogár,
Mely a bokrok között párját üzve jár.

Előtte a tenger bömbölve morajlik,
Beszédes hullámok csevegése hallik;
Szakadatlan' rejtett kincsekről beszél,
Közben a hullámok kacagása kél,
Kigúnyolva azt az esztelen bolondot,
Aki meg nem érti, amint ajkuk mondott.

S bár a bolondot már nem biztatta semmi,
Mert minden reményét látta füstbemenni,
Nem akart nyugodni s nem pihenhetett,
Mert a keresés már élte célja lett. -

És ahogy a tenger, karját égre tárva,
A megölelhetlent ölelésre várja -
S csillagok, befutva pályáját a körnek,
El soh'sem érhető célok felé törnek -
A bolond lobogó, porfakó hajával
Ugy robog törtetve a világon által,
S az elhagyott parton bolyong szerte-szét,
Mindenütt keresve a bölcsek kövét.

Egy nap hozzálépett egy parasztgyerek
S kérdi, mig körülte bambán ténfereg:
"Derekad körül mely csilingelve csetteg,
Azt az aranyláncot vajjon honnan vetted?"

Meghökken a bolond, döbbenése szótlan:
Az előbbi vaslánc arany most valóban;
Nem álom ez, noha nem emlékezett,
Hogy e csoda mikor s mint történhetett.
Öklével homlokát vadul verdesi:
Tudta nélkül ez hol sikerült neki?

Szokásává lett, hogy minden kavicsot
Felszedett a földről s ujra eldobott,
Miután a láncot vele érintette,
S mivel figyelni a hatást nem volt kedve,
Szerencséjét balgán maga dulta szét:
Meglelte s eldobta a bölcsek kövét.

- Távol nyugaton a hunyó nap leszáll,
Fényétől az égbolt szinaranyra vál.

Maga lábnyomán a bolond visszafut,
Hátha az elveszett kincs kezébe jut!
Ereje már fogytán, teste görnyedez,
Szive porban fetreng - oh, ép olyan ez,
Mint mikor a porban fekszik holtra törve
Éltető gyökérről ledöntött fa törzse.

Mosolyogjatok, barátim,
Ám én mégis üldözöm a
Látományt, mely fut előlem.

Átrohanok halmon, völgyön,
S bolygok névtelen vidéken,
Mert amire én vadászom,
Aranyszarvas az a vad.

Ti a vásártéren jártok
S hazatértek megrakottan,
Ámde engem megcsapott a
Hontalan szelek lehe,
Nem tudom hol és mikor.

Semmi gond sincs a szivemben,
Minden, amim volt, mögöttem
Elhagyatva s messze már.

Átrohanok halmon völgyön,
S bolygok névtelen vidéken,
Mert amire én vadászom,
Aranyszarvas az a vad.

Ha a szirmok hullnak csendes nyári estén
S hazatér a csorda aklát megkeresvén,
Te mellém lopózol, mint egy orv kisértet
És szavakat suttogsz, miket meg nem értek.

Igy akarsz befonni, lábamról levenni,
Szavad mákonyával végzetemmé lenni?
Altató dalod' és hideg csókod' állom,
Oh Halál, Halálom!

Nem lesz nászunk napján semmi büszke pompa?
Koszorut sem látok fürtjeidbe fonva?
Hol marad a zászló, amely leng a szélben?
S fáklyád vörös fénye nem lobog az éjben?

Kagylócsengetyüdnek csilingelésével
Jelezd érkezésed' álomtalan éjjel,
Biborszin palástot adj fel reám menten,
Aztán kéznél fogva vezess tova engem.

Kocsid készen álljon már a kapualjban,
Tüzes paripáid nyeritését halljam,
Aztán vakmerően - ez a dolog rendje -
Emeld fel a fátyolt s ugy tekints szemembe.

Táncot fénytől ittas, balga méhe lejt,
S a virágról mézet szedni elfelejt.

Testvérek, a reggelt, mely ma ránk tüzel,
Vidám, röpke dalban fecséreljük el!

* A bölcsek köve a középkori alkhimia nagy problemája. Azt hitték, hogy aki vele nemtelen ércet érint, azt evvel arannyá tudja változtatni.