HENRYK SIENKIEWICZ: SZÉTFORGÁCSOLT ERŐK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-177-5 (online)
MEK-17206

Igy kiáltott föl egy fiatal ember, névszerint Schwarcz József, mikor az ősi városhoz érve, a kapu előtti szertartások felébresztették álmából és ő egészen váratlanul megpillantotta az utczákat és a nagyvárosias házakat. Szive megrezdült az örömtől, - még fiatal, életvidám ifju volt, aki hatalmas tüdejével teljes erőből szivta fel az üde levegőt és vidám mosolylyal ismételte:

A zsidóbudka lomhán döczögött tova és megakadt minden kiálló kődarabban. Schwarcz nem akart tovább is a vászonernyő alatt görnyedezni; megparancsolta tehát a zsidónak, hogy a legközelebb eső fogadóba hajtson s ő maga gyalogosan ment a kocsi mellett. Temérdek nép tolongott mindenfelé. A boltok kirakatai csillogtak, az utczákon a kocsik minden fajtája robogott föl-alá, egymást kikerülgetve; kereskedők, tábornokok, katonák, koldusok, barátok gyorsan villantak el a jövevény szemei előtt. Vásári nap volt és a város felvette az ily sokadalmak megszokott képét. Semmi sem történt ott hiában: egy mozdulat, egy szó sem veszett kárba. A kereskedő üzletét, a hivatalnok hivatalát, a gonosztevő csalását üzte; mindenkinek volt valami kimondott czélja, mindenki mintegy kergette önmaga előtt az életet s a holnapra gondolt, valami után törekedett... és e tolongás és lökdösés, e zaj és lárma fölött gyujtó légkör emelkedett és a paloták fényes ablaktáblái csakugy verték vissza a nap sugarait, mint a legközönségesebb kunyhók ablakocskái.

- Hisz ez valóságos forgószél! - gondolta Schwarcz, ki még nem volt sem Kievben, sem más nagy városban. Ezt mondom aztán életnek!

Elgondolkodott az egyszerü kisvárosi élet és a nagyváros óriási tevékenysége közti különbség fölött. Gondolatait jól ismert hang szakitotta félbe.

Schwarcz körültekintett és egy ideig ránézett arra az emberre, aki nevénél szólitotta, de aztán kitárta karjait és fölkiáltott:

Gusztáv körülbelül huszonhárom éves, sovány, apró emberke volt; hosszu, majdnem vállig érő gesztenyeszin barna haja és rövidre nyirott vöröses bajusza öregebbnek láttaták, mint amilyen valósággal volt.

- Helyesen tetted. - Nagyon nyomoruságos az élet tudomány nélkül, - szólt Gusztáv zihálva. Micsoda fakultásra készülsz?

- Magam sem tudom még, előbb körülnézek egy kissé és csak aztán választok.

- Jól megfontold! Én már teljes egy év óta vagyok itt, tehát módom volt körültekinteni. Bánom is, hogy oly hirtelen választottam, de most már nem segithetek rajta. Visszafordulni késő, előre menni, - nincs erő. Könnyebb az ostobaságot elkövetni, mint jóvátenni. Holnap elvezetlek az egyetemre; egyelőre vitesd hozzám a jószágaidat, ha még nincs lakásod. Én nem messze lakom ide. Velem kezdheted; ha meguntál, kereshetsz magadnak más lakótársat.

Schwarcz elfogadta Gusztáv ajánlatát és rövid idő mulva a kis diákszobában voltak.

- Bizony régen láttuk egymást; egy esztendeje, hogy a gimnáziumot elvégeztük - szólt Gusztáv Schwarcz kis bőröndjét és batyuját elhelyezve. Egy év; jókora idő. Hát te mit müveltél ezen idő alatt?

- Vagy ugy, - mondta Gusztáv köhögve. Ez az átkozott asthma!... félév óta gyötör. Csodálkozol, hogy köhögök?... Majd megtanulod te is, ha a könyvek felett görnyedsz, mint én. Napról-napra, egy perczig sem pihenve... S ha majd ugy küzködöl a nyomorral, mint egyik kutya a másikkal... Van pénzed?

- Huszszor száz rubel. Ez elég. Az én életem viszontagságos élet, és ez az átkozott asthma! Ugy van! Tanulni kell. Még este is alig vehetek lélekzetet, nappal az előadásokon, éjjel a munkánál. Az ember nem alhatja ki magát. Igy van ez minálunk. Ha megismered életmódunkat, majd te is megtudod, hogy mi az egyetem. Ma elvezetlek a klubba, igazabban a csapszékbe, - meg kell ismerkedned a kollegákkal; még ma eljössz velem.

Gusztáv szünet nélkül tett-vett a szobában és zihált, köhögött mellette. Látva meggörnyedt hátát, beesett arczát és hosszu haját, az ember inkább a vig élettől, mint a munkától elnyütt embernek tartotta volna. De a halomra gyült könyvek, a beirt füzetek és a szegényes szoba nagyon is azt mutatták, hogy Gusztáv az emberek azon fajához tartozik, kik könyveik felett görnyedezve hervadnak el s egy ékezetes, vagy ékezet nélküli betüre gondolva mulnak ki. Ellenben Schwarcz teljes tüdővel szivta be a kis szoba levegőjét. Merőben uj és egyszersmind elszigetelt világ volt ez neki. Ki tudja, - gondolta - micsoda eszmék születhetnek a negyedik emelet szük falai közt? - Ki tudja, micsoda jövőt rejtenek a tudomány számára az ily padlásszobácskák?

- Ma sokat megismersz a mieink közül - szólt Gusztáv és az ágy alól egy egylábu szamovárt huzott elő s az egyensulyt helyreállitandó, egy törött bögrét támasztott alája... Ne riadj vissza társaságunktól - folytatta - és szenet öntött a szamovár alá, - theát készitek... A részben bolondos fiuk se idegenitsenek el. Ha majd körülnéztél a városban és tájékoztad magad, látni fogod, hogy itt nincs ugyan hiányosság a bolond fejekben sem, de vannak azért okosok is. A mi életünk egy kissé mesterkélt, kissé bohókás, de azért nem lehetne mondani, hogy valami lassan haladnánk előre. Vannak köztünk eredeti fők, de vannak szintelenek, ürességtől, nevetségességtől és ostobaságtól duzzadók is. Némely főkben lobogó láng, másokban koromsötétség, - éppen, mint most odakünn.

Egy ideig csend uralkodott a szobában, csupán Gusztáv ziháló lélekzete és a fujtatás hangja volt hallható, melylyel a szamovárt élesztgette. Az est beállt, a falakon és a kis szoba padlóján mindig sötétebb lett az árnyék; - a fénykör, melyet a szamovár tüze vetett a padlóra, nagyobbodott és kialudt, aszerint, amint azt Gusztáv élesztette. A viz végre zugni, sziszegni, fecsegni kezdett; Gusztáv gyertyát gyujtott.

- Igyál theát. Én még elmegyek a leczkeórámra, folytatta. - Várakozzál reám, vagy aludj egyet az ágyamon. Ha majd a pénzed elfogyott, neked is leczkeórákat kell adnod. Unalmas dolog, de mit tegyen az ember? A diákéletnek meg van az árnyoldala is, - de minek már most beszélni róla? A mi világunk és a többi világ merőben különböznek egymástól. Itt nem szeretnek bennünket, nem fogadnak be sehol... mindenkivel torzsolkodunk, sőt magunk közt is... Viszontagságos élet ez! Ha megbetegszel és nincs melletted egy kollegád, senkisem segit rajtad; - ez a mi sorsunk. Bah! az embereket bosszantja, hogy mi nem komédiázunk, és mindent a maga nevén nevezünk.

- Sötéten-e, vagy nem - válaszolt Gusztáv keserüen, - majd meggyőződöl magad. Én csak azt mondom neked, hogy nem fogsz itt rózsákon pihenni... Az ifjuságnak megvannak a maga jogai és követelései. És ha kielégited őket, a szemed közé kaczagnak és azt mondják, hogy tulzó vagy, sült bolond vagy. De az ördögben, mondják, aminek akarják, mikor itt bent éget, fáj... Különben, majd meglátod... Tölts magadnak theát és feküdj le; egy óra mulva majd visszatérek. Most add ide a kalapomat és isten veled.

A lépcsőkön egy ideig még hallani lehetett Gusztáv köhécselését és léptei zaját. Schwarcz egyedül maradt. Gusztáv szavai sajátságos hatással voltak reá. Schwarcz nem ilyennek ismerte őt azelőtt. Hangjában most bizonyos gáncsosság és kedvetlenség nyilatkozott; e félig indulatos, félig fájdalmas szavak sötét kedélyhangulatról tanuskodtak. Azelőtt egészséges volt testben-lélekben, most nehezen lélekzett; beszéde, és mozdulatai különösen lázasak voltak, mint az oly embernél, aki az erőit elfogyasztotta.

- Hát annyira megkinozta az élet? - gondolta Schwarcz. Tehát itt küzdeni kell egy kissé az ár ellen uszni és neki szegénynek, - mint látszik, - nem volt elég ereje hozzá? Itt felülkerekedni, győzni kell! Ugy látszik, a világ nem igen kényeztet bennünket. Az ördögbe, nem gyerekjáték ez... Gusztáv tulságosan embergyülölő; nagyon megperzselhette a szárnyait. De nem henyél, tehát mindenesetre halad. Meglehet, hogy csak burok ez az embergyülölet, mely alatt kényelmesebben, biztosabban tör előre... De ha valóban csak keresztül vergődni, vagy bukni kellene? - hah! akkor én előre megyek! - kiáltott az ifju erélyesen - és e kiáltásban több volt a szilárdság, mint a pillanatnyi fellobbanás.

Egy órával e monolog után a köhécselés ismét hallható lett a lépcsőkön s ugyanabban a pillanatban belépett, vagy jobban mondva, betámolygott Gusztáv.

- Tehát utánam! - kiáltott. Most előcsarnokában állsz a diákélet utvesztőjének, - ma vig oldaláról fogod megismerni. Ne vesztegessük az időt.

Beszéde közben a kezében forgatta sipkáját, körülnézett, aztán odalépett az asztalhoz, elővett egy fésüt a fiókból és fésülni kezdte hosszu, gesztenyeszin, de már szineveszett haját. Végre az utczára léptek. Akkortájt Kievben valóságos diákcsapszékek voltak. Olyan viszonyok voltak, hogy az egyetem hallgatói nem igen érintkezhettek a többi társasággal. A város különféle koteriái nem szivesen látták ezeket a fiatal embereket, kik állást még csak a jövőben voltak kivivandók. Szeleverdiség, indulatosság, a beszédben való nyerseség és az ifjusággal, járó egyéb ismertetőjelek, - mindezek nem igen szolgáltak arra, hogy a társadalmi formák előtt meghajoljanak, aztán a vidék csak télen és az évi vásár idejében küldte fel a honi elemeket: az egyetem tehát oly testületet képezett, mely el volt zárva önmagában és nappal a könyvei közt, éjjel a klubban élt és mozgott. És ez több okból inkább hasznosnak, mint károsnak volt mondható, mert az ifjuság, noha pallérozatlanul, de üdén és tettre készen lépett a világba és nem is volt közte annyi kedvetlen és blazirt.

Ismerőseink gyorsan átmentek az utcza másik oldalára és egyenesen a klub fényesen kivilágitott helyisége felé tartottak. A hold fényénél Schwarcz széles, erőteljes alakja élesen kivált Gusztáv meggörnyedt háta és nagy feje mellett. Az utóbbi egy kissé előresietett és felváltva Józseffel és önmagával beszélgetett; aztán megállt az ablak alatt és felkapaszkodva az egyik párkányára, fürkészni kezdte a csapszék belsejét. Végre elbocsátotta a párkányt, leverte a meszet térdeiről és felkiáltott:

Megragadta a kilincset, és a terembe léptek. Forró, füstös légkör ütötte meg arczukat. A teremben levők nagyrészt ismeretlenek voltak Schwarcz előtt. A lámpafényt elhomályositó füstfellegek és a fel-felharsanó kaczaj közt hébe-korba áthallatszottak egy zongora elmosódó hangjai, majd egy gitár zenéje, melyet olykor egy magas, sovány, bőrig nyirott haju és sebhelyes arczu fiatal ember pengetett. Hosszu ujjai végig futottak a hurokon és nagy kék szemei gondolkodva pihentek a terem boltozatán. A zongoránál ülő fiatal ember még alig bujt ki a gyermekczipőkből, arczszine gyöngéd, haja hátrafésülve, piros ajkai kellemesek voltak, szemeiben bu kifejezése ült; testalkata gyenge, de szép növésü volt. Huzamosabb idő óta játszhatott, mert arczán a vörös foltok nagy kimerültségről tanuskodtak. Háttal a világossághoz néhány erőteljes cserfanövésü fiu állott, nagy kedvelői a penge hangoknak és a zenélőt körülfogva, lehajtott fejjel hallgatták a dallamot és hol sóhajjal, hol vidám arczkifejezéssel kisérték akkordjait. Mások a székeket és padokat tartották elfoglalva; imitt-amott fiatal leányok sürögtek, hasonlók a tücskökhöz, melyek versengve éneklik meg a nyár gyönyörüségeit. Zsibaj mindenfelé, itt-ott kancsók, és poharak csengése. A teremmel szomszédos szobában dühösen folyt a kártyajáték s a félig nyitott ajtón át látni lehetett az egyik játékos arczát: éppen szivarra gyujtott a mellékasztalon levő gyertyánál és a pillanatra elmuló és fellobbanó láng időről időre megvilágitotta éles vonásait. A pohárszék mögött ülő pénztárosnő teljes közönynyel nézte e zsibongást a gyertyalángok és tollszára mögül, melylyel a napi kiadásokat jegyezgette; mellette egy széken társnője bóbiskolt, csodálatos módon tartva meg testének egyensulyát. Az asztal sarkán ülő kandur időközönkint méltósággal és filozóf nyugalom kifejezésével zárta le és nyitotta fel szemeit. Schwarcz körben jártatta szemeit a gyülekezeten.

- Bemutatom őt, mint uj tagot a tisztelt gyülekezetnek. Te pedig tartsd kötelességednek mindennap idejönni, a mi kiváltságot ad arra, hogy soha ki ne aludd magadat - szólt Gusztáv rekedt hangon.

- Tehát mint tag? Annál jobb! Mindjárt hallasz egy beszédet. Hej Augusztinovicz, kezdj hozzá!

A kártya-szobából egy meggörbült hátu és kopasz fejü fiatal ember lépett elő. Ocsmány külsejü volt: sipkáját az asztalra dobta, ő maga egy székre ült és megkezdte beszédét:

- Uraim! Vagy lesz csend, vagy mindjárt tudósan beszélek, pedig jól tudom, édes gyerekeim, hogy semmitől sem irtóztok annyira, mint a tudományoktól. Különben, Jupiterre! szokjatok már egyszer a parlamenti élethez. Mi ez? - Lármát hallok? Csend, figyelem! Különben mindjárt tudósan beszélek!

E fenyegetés következtében egy ideig csend uralkodott. A szónok diadalmasan körültekintett és folytatta:

- Uraim! Midőn itt összegyülekezünk, nem azért teszszük ezt, hogy csupán a nyugalomban keressünk feledést éltünk kellemetlen perczeire. (Ugy van!) Hisz én minden nap idejárok és eszem ágában sincs, hogy ezt tagadjam. - Azt hiszem, nem vonjátok kétségbe, hogy én ma vagyok! (Tetszés. Szónok arcza sugárzik és tovább beszél.) Csend! Ha csak távolról is sejteném, hogy minden erőfeszitésem: miként ez összejöveteleinknél határozott czélok lebegjenek szemeink előtt, az általános könnyelmüségen, mert joggal általánosnak nevezhetem azt (Ugy van! ugy van!) - hajótörést szenvednek és nem fognak a közös egyetértés folyóvizén tovább vitetni, - hogy némelyek egyesült törekvéseit e könnyelmüség mindjárt a levés preczesszusában semmivé teendi: ha ama felmerülő törekvések, melyeknek valódi czélja az ingadozó gondolatokat egységes egészszé egyesiteni - sohasem fognak az ábrándok világából a reális tevékenység terére lépni: akkor, uraim! kénytelen leszek - s jót állok róla, hogy többed magammal - lételünk jelenlegi alakjának létjogosultságát vitássá tenni (Tetszés és taps) és más eszközökhöz folyamodni, (Helyes! Helyes!) melyek, ha mindnyájatokat nem is, de a választottakat mindenesetre le fogják kötelezni.

- Augusztinovicznak hivják. Jeles észtehetség, de a jelen pillanatban részeg és a gondolatai összezavarodtak. Egyébként tudja, hogy mit akar és istenemre mondom, hogy igaza van!

- Hogy ne hiába jöjjünk itt össze, hanem hogy egyesületünknek czélja legyen; de ők a czélt is épp ugy kikaczagják, mint a beszédet. Egyébként ez szükségképpen szakadást idézne elő az ugynevezett szabadsággal és henyeséggel, melyek mindez ideig uralkodók ebben a gyülekezetben.

- Mondtam, hogy igaza van és ha az inditványt más teszi, talán el is fogadják.

- Amihez ő hozzáér, azon rajta hagyja saját nevetséges voltának és alacsonyságának nyomait. Schwarcz, vigyázz magadra! Ahogy én ismerlek, te semmi tekintetben sem hasonlitasz ő hozzá és mégis óva intelek, mert itt mindenki megtévedhet egy és más módon.

Gusztáv Augusztinoviczra irányozta révedező szemeit és vállat vonva folytatta:

- Sajátságosan van ez az ember alkotva. Mondom neked, valóságos gyüjteménye minden lehető tehetségeknek, alacsony jellemnek és nemes vágyaknak, aljas tettek mellett. Örökös ellentmondás! Ő benne soha sincs egyensuly az igyekezet s az erő között, és igy szét is forgácsolja a tehetségeit.

Ezalatt néhány ismerős közeledett Schwarczhoz; a poharazás közt a csevegés általánossá lőn. Schwarcz folytatta tudakozódásait az egyetem felől.

- Lehetetlen az, válaszolt egy lithván származásu ifju. Sokféle itt az ember és a legellentétesebb a gondolkodásuk. Van is elég kotéria közöttünk.

- Nem olyan nagyon! Az egységnek megvan a jogosultsága bizonyos merőben magasabb czélok érdekében, de a kollégiális életben lehetetlen és hiábavaló fáradság volna elérésére törekedni.

- Ott is vannak egyletek, melyek csak maguk közt élnek. Illő volna, hogy az érzelem és a gondolat világa legalább minálunk állana összhangban a praktikus élettel, mert ez előbbi különfélesége okozza az utóbbi különféleségét.

- Ez megint más kérdés. Igenis egyesülünk, ha egyetemi, vagy egyéb közérdekü dolgok kivánják. Egyébiránt én azt hiszem, hogy ezek az ellentétek, amelyeken te megütközöl, éppen azt bizonyitják, hogy élünk, érzünk és gondolkodunk. Ilyen a mi egységünk; ami elválaszt, az egyesit is bennünket.

- A munka és a nyomor zászlójáé. De nem a saját nevünket viseljük. - A parasztpártiak péklegényeknek hivnak bennünket.

- Igen, annak. Az élet majd megtanit a jelentésére. A mi hiveink olyan házakban szoktak lakást keresni, ahol nép is lakik. Azzal aztán ismeretséget kötünk és ha ez megvan, hitelt szerzünk nála. Ez a mi kisegitő módszerünk. És bizalomban nincs is hiány. Nagy többségünk nem eszik meleg ételt, - de potyazsemlye mindig akad, amennyire csak szükségünk van.

- Ugy van, mulatságos! A mi pártunkon kivül, melyet azonban nem nagyon szoros kötelék füz össze, van még egy ugynevezett parasztpárt: ezt az egyletet Antonievicz alapitotta és virágoztatta fel: utóbb Rylszki és Stanzkovszki állottak élén; most bolondok valamennyien és maguk sem tudják, hogy tulajdonképpen mit akarnak, kisorosz tájszólással beszélnek és pálinkát isznak: ebből áll az összes müködésük.

- Világosan körvonalazott több nincsen; de vannak még sokféle pártszinezetek. Némelyeket a közös eszmék, másokat társadalmi állásuk hasonlóságai tart együvé. Találsz itt arisztokratákat, demokratákat, ultramontánokat és szabadelvüeket: azonkivül tékozlókat, asszonyok bolondjait és járdataposókat - és végre, ha kell, fanatikusan dolgozókat is.

- Minden szakmabeliek mást és mást. Némelyek azt mondják, hogy Augusztinovicz sokat tud, én a magam részéről azt tartom, hogy felületesen. Tanulmányainak lelkiismeretessége és egyöntetüsége Gusztávot teszik kitünővé.

- Csak az a baj, hogy nagyon sokat beszéltet magáról. Vannak olyanok, akik nem szenvedhetik. Te laktársa vagy és igy te leszel képes a legjobban megitélni. Például, hogy többet ne mondjak, viszonya az özvegygyel. Eh! tulhajtás az egész; más ember nem tenne ugy? Egyébként bizonyos, igaz hogy nincs vele könnyü feladata.

- Gusztáv is emlitette már az özvegyet; ugyan mondd meg, kérlek, ki és mi ő tulajdonképpen?

- Egy fiatal nő, akit mindnyájan ismerünk, szomoru viszontagságokon ment keresztül. Valamikor egy Potlanszki nevü jogászt szeretett, s mondják, hogy őrülten szerette. Én nem sokat tudok már ez időkről, de Potlanszkira még élénken emlékezem. Tehetséges, dusgazdag és szorgalmas fiu volt; barátai valósággal bálványozták. Nem tudom bizonyosan, hogyan ismerkedett meg az özvegygyel, mert ezt sokféle változatban beszélik, de annyi bizonyos, hogy halálosan beleszerettek egymásba. A nő akkor tizennyolcz éves volt. Potlanszki végre elhatározta, hogy feleségül veszi. Nem lehet azt leirni, hogy mit nem követett el a család, csakhogy ezt a házasságot megakadályozza; de Potlanszki erélyes ficzkó volt, aki véghez vitte azt, amit elhatározott magában és daczolva minden akadálylyal, megesküdött vele. Egy esztendeig éltek együtt. Egyszer aztán Potlanszki hagymázba esett, meghalt és a feleségét ugyszólván az utszélén hagyta, mert a család minden vagyonát lefoglalta. Volt egy gyermekük - az is meghalt nemsokára; az özvegy egyedül maradt és ha Gusztáv nincsen, tökéletesen tönkrement volna.

- Csodákat müvelt. Az ő nyomoruságos eszközeivel biróilag megtámadta a Potlanszkiakat, - azt ugyan csak az isten tudja, hogy megnyerte volna-e a pört, mert a család előkelő, de annyit mégis elért, hogy az özvegynek haláláig bizonyos nyomorult évdijat biztositottak, mert féltek a meghurcoltatástól.

- Hm, hm! Fenegyerek az; és micsoda erély! - Gondold meg, hogy akkor még alig látogatta egy évig az egyetemet, ismerősök nélkül, vagyontalanul, egy idegen városban. De ugy van az már, barátom! a gazdag tud magán segiteni, a szegény meg kénytelen.

- Potlanszkinak jó barátja volt. De ez még nem elég; az özvegyet szerette, még mielőtt az Potlanszkinak nejévé lett volna, de tartóztatta magát, most már nem titkolja.

- Eh, eh! Mióta az a szerencsétlenség érte, tökéletes dermedtségbe esett - egyszóval, megőrült. Nem tudja, mi történik vele, érzéketlen minden iránt, különben látni fogod itt, mert minden nap idejön.

- Mondom, hogy őrült. Beszélik, hogy Potlanszkit ebben a csapszékben látta meg először és most nem hiszi, hogy meghalt és mindenhol csak őt keresi, a bolond! Annyi bizonyos, hogy ha feltámadna és nem menne egyenest ő hozzá, seholsem találhatná máshol, mint itt.

- Mint egy asztallal, székkel, tányérral, vagy egy gombolyag pamuttal. Észre sem látszik venni, de nem is kerüli. Mindig közönyös, mindig apathikus. Eleget mardossa ez Gusztáv szivét - de ez nem a más dolga... Nézd itt van már! aki ott jobbfelől belépett.

Amint az özvegy a szobába lépett, a zaj egy kissé alább hagyott. Ennek a titokteljes alaknak a belépte mindig bizonyos hatást tett. Termete a középszerünél magasabb, sovány volt, arcza hosszukás, haja világosszőke, szemei sötétek; vállai, - jóllehet soványak, - és a keble kerekded és formailag tökéletesek voltak, éppugy, mint egy hajadonnál. Alig észrevehetőleg hátrafelé hajló homlokán bu és komolyság ült. A sötét szemöldek finomrajzu boltozatot képeztek a homlok alatt mélyen, mintegy árnyékban fekvő szemek fölé. Ezek pedig csodálatos aczélszinüek voltak, fényük hasonlitott a csiszolt aczél fényéhez. Mert fény volt ez csak és semmi más; ragyogásából hiányzott a gondolat mélysége és melege. Nem adták vissza a tárgy képét, csupán visszasugározták. Leirhatatlan hidegség honolt ezekben a szemekben, szemhéjaik majdnem sohasem mozdultak, sohasem zárultak le és a szemgolyó állandóan bizonyos kutató, fürkésző, kereső és mégis gépies mozgásban volt. Arczának többi része is tökéletesen megfelelt a szemeknek, ajkai egy szobor ajkaihoz hasonlóan, kissé lefelé hajlottak és az egyforma halványságu arczbőrnek volt némi barnás árnyalata. Nem volt sem csinos, sem kedves, csak szabályszerüen szép. De különös volt ebben a nőben, hogy mig arcza kihaltnak látszott, volt valami egész alakjában, ami kimondhatatlanul vonzotta a férfiakat. És ez sajátságos varázst kölcsönzött neki. Ámbár szobor volt a legnagyobb mértékben, mégis ugyanilyen asszony is volt. Vonzott és visszataszitott. Gusztáv érezte ezt leginkább.

Mindezt nehezen lehetett ezzel a halált megvető bátorsággal összeegyeztetni és valóban ugy látszott, hogy az általa keltett érzelem nem tőle veszi kiindulás pontját, sőt merőben idegen tőle. Olyan volt, mint egy alvó virág; a fájdalom álomba meritette. Valóban a balsors fejszecsapásokként hullott fejére. Emlékezzünk csak, hogy e nő életutján rövid boldogságának végét két koporsó jelölte. Hajadon korában tudott szeretni - és akit szeretett, nem élt többé: mint nő és anya gyermeket szült - és az meghalt. Ami jogokat adott neki, ami életének oka és következménye volt, semmivé lett. Ekkor megszünt élni, - csak létezett. Képzeljünk egy növényt, melyet alulról és felülről elvágtak, - ilyen volt ő. Megfosztva multjától és jövőjétől, eleinte volt némi homályos fogalma a vele történt méltatlanságról. A fájdalom első pillanatában fölvetette - és bajos megmondani, hogy kinek, - ezt az örvényként feneketlen kérdést; miért történt mindez? Válasz nem jött sem az égből, sem a földről, sem a mezőről, sem az erdőből; az igazságtalanság maradt, - a nap tovább sütött és a madarak tovább énekeltek. Válasz nem jött, de megjött az őrület; nem hitt többé férje halálában; azt hitte, hogy csak elment valahová siró gyermekével, de nemsokára visszajön. Képtelenül minden más gondolatra, őt kereste most avval a kellemetlen, gépies szemjártatással. Elment a klubba, mert ott remélte föltalálni, ahol először meglátta. Szerencsétlenségére nem halt meg. Találkozott azonnal egy erős kar, mely vállalkozott az őrülettől megszabaditani: sziv, mely felmelegiteni akarta. Hiábavaló fáradság volt ez, de az életét megmentette. Gusztáv szerelme, mely pókhálóhoz hasonlóan, szerető gondossággal környezte, a földön tartotta. Hangja azt kiáltotta: "Maradj!" és az özvegy maradt, ámbár nem támadt benne visszhang; - maradt, de öntudatlanul, szenvedőségesen, mint valami tárgy s nem mint emberi lény.

Ilyen volt az özvegy. Belépett a terembe és komor fenséggel állt meg az ajtónál, mint egy kőszobor. A terem fülledt és tikkasztó volt a füsttől: a levegő még rezgett a kissé frivol és vidám dal utolsó hangjaitól és ezen a silány talajon fenn virágzott az özvegy, mint az uszó virág zavaros hullámok fölött. Csend lőn. Tisztelték itt az özvegyet, - jelenlétében még Augusztinovicz is türhető volt; néhányan még emlékeztek Potlanszkira, mások fejet hajtottak a nő balsorsa előtt; sőt voltak olyanok is, akik benne a szépségnek hódoltak! - A gyülekezet tisztességes szint öltött. Gusztáv széket tolt az érkező közelébe, lesegitette róla meleg shawlját és a sarokba vonult Schwarcz mellé, ki bámulattal és meglepetéssel emelte az özvegyre ragyogó szemeit. Gusztáv beszélgetni kezdett Schwarczczal.

- Ne igen közelits hozzá. Szegényt minden uj arcz csalódásba ejti, folyton a férjét keresi.

- Második esztendeje. Mint vőfély és tanu jelen voltam az esküvőjén (Gusztáv keserüen mosolygott.) Mióta férje meghalt, naponként látom.

- Igen is, meg nem is. Minthogy valakinek csak kellett róla gondoskodni, megtettem én; igaz, hogy csak olyan is volt az a gondoskodás. Tehetsz, amit akarsz, dolgozhatsz, futhatsz, liheghetsz, - a nyomor mégis csak nyomor marad. Az ember néha szinte kétségbe esik.

- Méltatlanul bánnak vele! Ugynevezett nagyurak. Képmutatók! - De még nem végeztünk és keserüen megbánják még, hogy oly igazságtalanul bántak evvel az ártatlan galambbal. Figyelj rám, amit mondok, Schwarcz! Ha ennek a családnak egy kis gyermeke egy falat kenyérért könyörögne nálam, hogy az éhét csillapitsam, - én inkább egy kutyának dobnám azt!

- Igaztalan vagy irántam, Schwarcz! Szegény ördög vagyok s nem szaporitom a szókat. De Potlanszki a kórházban röviddel halála előtt egy kissé magához tért és azt mondta nekem: "Gusztáv, te rád hagyom a feleségemet, viseld gondját." Én ezt feleltem neki: "Meg fogom védelmezni!" Erre ő kérdezte: "Nem hagyod éhezni?" - És én azt mondtam: "Bizonyára nem!" Ő ujra megszólalt: "Ne engedd és állj bosszut, ha valaki igaztalanul akarna vele bánni." - Mire én azt feleltem: "Bosszut állok, oly szentül, minthogy isten és az életem kedvesek előttem!" Aztán kialudt, mint egy szentelt gyertya, - ime, most már mindent tudsz!

- A többit már elmondta Vassilkievicz és jól mondta el. Ha kivánod, ismételhetem: Senkim sincs ezen a földön - sem apám, sem anyám, - küzdök, egy nap ugy, mint a másik és semmi sem köt az élethez (szemeivel az özvegyre mutatott) egyedül csak ő.

A tapasztalatlan Schwarcznak most volt alkalma megitélni, mi az a szenvedély, ha egy ifju szivben föllángol és tüzet önt az erekbe. A kiszáradt és összezsugorodott Gusztáv e pillanatban duzzadni látszott az élettől és erőtől, magasabbnak és férfiasabbnak látszott, haját megrázta, mint oroszlán a sörényét s az arcza kipirult.

- Uraim! - kezdte Vasszilkievicz - az óra későre jár és nem várakozik álom mindenkire, ha innen távozik. Még egy dalt tehát, aztán mondjunk jó éjszakát!

A zongoránál ülő leányképü ifju kivert néhány akkordot és nemsokára felharsant, - eleinte csak néhány torokból, utóbb karban, - a "Gaudeamus", a tanuló fiatalságnak ez a legkedvesebb dala. Schwarcz is közelebb lépett a zongorához, mint a többiek. Az özvegytől elfordulva, oldalt az árnyékban állt, de a fali lámpafény vonalat öntött arczélére. Az özvegy pillantása rövid idő mulva erre a fényvonalra esett és azt nyugtalanul saját gondolataival hozva kapcsolatba, hirtelen fölemelkedett, fehéren, mint a márvány, de lázas hévvel a szemében, karjait kitárta és felkiáltott.

Hangjából remény, megdöbbenés, öröm, ujjáébredés hallatszott! - Csend lőn. Minden szem Schwarcz felé irányult és azoknak, a kik Potlanszkit ismerték, borzadály futott végig tagjaikon. A fényben és árnyékban Potlanszkinak mintegy másolata volt ez a magas, erőteljes alak.

- Nem vettem észre - dörmögte Gusztáv, mikor reggel táján hazavetődött - hm! elmult, de az özvegy félrebeszélt!... Valóban hasonlit hozzá... Ezer ördög!... Ez a fojtó köhögés ma a szokottnál is jobban gyötör!

- Becsületszavamat, adtam önmagamnak, hogy nem forgácsolom szét az életemet; azért gondolkodom, - szólt Vasszilkieviczhez.

- Annyi bizonyos, hogy az egyetem teljes komolysággal vonzotta. Különböző világtájakról özönlött ide az ifjuság, mint a darvak csapatja. Egyik része távozott, a másik meg jött, hogy oltsa tudományszomját. A fiatalok körülrajongták a tudományokat, mint a méhek a mézet, összeszorultak, szétszóródtak, csoportszámra jöttek, meritettek a tudás forrásából, önmagukból, az életből, odaadták és befogadták ezt, magukba zárták és eltékozolták, előrehaladtak, vagy megállapodtak, elbuktak, vagy küzdöttek és győztek, némelyek elmerültek a tengerben, mások felszinén maradtak. Zaj, mozgás, - egy szóval élet uralkodott feltétlenül.

Az egyetem olyan volt, mint egy közös anyai ház, ahol az agyvelők megtermékenyültek, tömkeleg, melyben ész és ifjuság pezsgve forrott. Évenként megnyilt, gazdagon gyümölcsözött és uj oltóágakat fogadott magába. Az emberek ujjászülettek benne. Szép volt nézni, amint az ifjuság évről-évre, hasonlóan a tenger hullámaihoz, világba ömlött, a vaknak világosságot, az emberi rögnek mintegy táplálékot nyujtva. Ezen a tengeren ingott most Schwarcz életének sajkája is; - hová irányozza? A különböző tudományszakok, mind megannyi kikötő, csalogatták: Melyiket válassza? Sokáig gondolkozott, végre azonban révpartra jutott. Az orvosi tudományokat választotta.

- Történjék bármi, én gazdag ember akarok lenni - mondta magában, mikor a fakultás kérdését eldöntötte.

Schwarcz azonban főképpen azért ingadozott, mert okos ember lévén, kimondhatatlanul érdekelték a tudomány titkai. Kedvelte az irodalmat és a jogot is, de a természettudományokat az emberi ész diadalának tekintette. Idevágó nézeteit még a középiskolából hozta magával. Volt ott egy fiatal vegytani professzora, egy nagy enthusiasta, aki hallgatóihoz, mikor ezek az iskolától megváltak, kezét szivére téve, igy szólt:

- Higyjétek el, kedves barátaim, hogy minden csak üres fecsegés a természettudományokon kivül.

Igaz ugyan, hogy az előljáró is azt bizonyitotta előadásainak végén, hogy egyedül az egyházi tudomány vezet az örök üdvösséghez, de Schwarcz, kiről az előljáró ur már akkor kimondta, hogy "nyomorult eretnek", oly rettenetes torzképet vágott e szavakhoz, hogy a jelenlevők nem állhatták meg nevetés nélkül; de aztán magára is vonta a tisztes előljáró lesujtó itéletét.

Tehát az orvosi pályát választotta. Ebben Vasszilkievicznek is volt része, Vasszilkievicznek, aki még maga is csak diák volt, - nem tudni, hogy jogosan-e, vagy jogtalanul, - rendkivüli befolyása volt a tanuló ifjuságra. Történt egyszer, hogy diáktársaságban, kedélyes beszélgetés közben egy filológus, több képmutatással, mint őszinteséggel azt erősitgette, hogy aki a tudományoknak szenteli magát, és teljes odaadással azokat szolgálja, az mondjon le a világról és boldogságáról, olvadjon egygyé a tudományával, ugy, hogy ő maga annak csupán visszasugárzása, közege legyen. Szavaiban több volt a tettetett hév és dagály, mint az igazság: "Mondják - folytatta beszédét, - hogy egyszer egy izlandi halász oly merően nézett az északi fénybe, hogy nem állt ellen az árnak. A habok a mélységbe vonták s ő szemeit az északi fényre függesztve, ott állt, pirosra festve annak sugaraitól, mignem a mélység szelleme az örvénybe rántotta és az átlátszó hullámok alá zárta - de a halász szemeiben örökké ott maradt az északi fény.

"Ez a tudomány és az élet! - folytatta - és aki amaz előtt egyszer lehajtotta a homlokát, sodorják őt bármily örvénybe az élet hullámai, a fény, az örökké megmarad neki."

Vannak a világon tételek, melyeket az ember nem ismer el, de nagy adag bátorság kell hozzá, hogy sikra is szálljon ellene. Most is elegen hallgattak, csak Vasszilkievicz köhécselt bosszusan, fölemelkedett a székéről, végre összeszedte magát és igy szólt:

- Üres szóbeszéd az egész! Tartsa meg a német az ilyen tudományt, nekünk nem kell! Én azt tartom, hogy a tudomány az emberekért van és nem megforditva. Váljék a német parlamentté. A te halászod ostoba volt, tartotta volna a kezében az evezőjét, akkor is láthatta volna az északi fényt és halat is vihetett volna haza a gyermekeinek. A nép fázik és éhezik, és te ki akarnád magad ragadni a világból, hogy a terhére legyél és nem a segitségére? Oh, Tetwin, Tetwin! (igy hivták az előtte beszélőt) a jelentésére gondolj a szóknak és ne a hangzatos voltukra. Összekevered az ostobaságot az okossággal! Ma azt hiszed, hogy egy pár sárgult lapért képes lennél lemondani a boldogságról. Nem igaz! Ha eljön a pillanat és kebledet összeszoritja a fájdalom, akkor majd vágyva vágyódol a szerelem és boldogság után. Például nálam Samogitiában egy agg házaspár ül a kunyhóban - az atyám és az édes anyám és olyan dolgokat mesélnék rólam nyomorultról, mintha az aranyhaju királyfiról beszélnének. Mire volnék én érdemes, ha könyveim közé temetkezve, nem gondolnék reájuk és elhagynám őket öreg napjaikra? Nem érnék egy fabatkát sem! Eljöttem ide, de a tudomány mellett gondolok rájuk és magamra is. És nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki a földet müveli, joga van igényt tartani fáradságának gyümölcseire. Tisztelet a tudománynak, - de aztán a tudós ne zárkózzék el az élet elől. Tudós, tudós!... és nem tudja a mellényét begombolni, nem neveli a gyermekeit, nem törődik a feleségével. Miért ne lehetne az életet a tudománynyal összeegyeztetni? Miért ne lehetne az életbe önteni és evvel megtermékenyiteni?

Igy szólt Vasszilkievicz és nagyot lélekzett utána. De itt nem arról van szó, hogy igaza volt-e, vagy sem, - beszédét csakis azért tettük ide, mert Schwarcz, aki természettől amugy is a gyakorlati felé hajlott, nagyon a szivére vette, sokáig fontolgatta, meghányta-vetette és végre az orvosi pályát választotta.

Akárki mit mond, az ember bizonyos hajlamokat magával hoz a világra. Schwarcz születésénél fogva a realizmusra hajlott, inkább a dologgal törődött, mint az eszmével; - nem is volt barátja a dialektikának. Szivesebben látta a tárgyat a maga valóságában, mint megszépitve. Kétféle az emberek gondolkozásmódja; némelyek örökösen a középpontból indulnak ki, mások a czentrum felé törekednek; az előbbiek mélyebbre hatolnak a kifürkészendő dolgokban és életet öntenek beléjük; ezek az ugynevezett teremtő képességek; az utóbbiak ugy veszik a dolgokat, amint azok kinálkoznak, magukba fogadják, aztán párhuzamba állitják, összekapcsolják, elemezik, rendezik, - ezek a tudományos tehetségek. Amazok született teremtők, ezek kutatók. A különbség kettőjük közt ugyanaz, mint a tékozló és a fösvény közt, - mint a belélegzés és a kilehelés között.

Schwarcz az utóbb emlitett tehetséggel birt. És ő tudta is ezt és ez a tudása sok kellemetlenségtől mentette meg életében, bizonyos egyensulyt kölcsönzött vágyainak és képességeinek; sohasem fogott olyanba, melynek véghezvitele számára lehetetlen volt. Számot vetett önmagával. Végül volt benne nagy buzgóság, amelyet ő nála a tanulásban való szivósságnak is lehetett nevezni. Ő, aki mindenre szeretett józanul nézni, józanul akart látni is; de a jól látáshoz alapos tudás is szükséges. Nem szeretett semmit sem kitalálni: ő tudni akart. Ez az oka, hogy sohasem tanult, csak félig-meddig. Azon kivül a gondolkodása rendkivül ruganyos volt. Önálló volt egész az önhittségig. Akárhányszor elvetette az általánosan elfogadott nézetet, csak azért, mert nem akart meghajolni a tekintély előtt. Meg kell azonban adni, hogy ily esetekben azon volt, hogy mindent, ami ellene szólt, fölkeresse, - ha mitsem talált, akkor engedett. Ilyenkor a gondolat és a tevékenység nem csekély erélyét fejtette ki. Ezek képezték erejét és fegyvereit. Hozzá teszszük még, hogy mellesleg volt kétezer rubel vagyona is. Mindezeket tekintetbe véve, az orvosi tudományra adta magát. De minél nagyobb buzgalommal fogott hozzá, annál nagyobb volt eleinte a kiábrándulása. Ő megérteni akart és magolnia kellett... De ha egyszer már benne volt, előre kellett igyekeznie, és ő tovább haladt.

Elmult egy hónap. Derült őszi este volt, a nap lassan áldozott le Kiev tornyai és a távoli pusztaságok fölött. A padlásszobában, - Schwarcz és Gusztáv lakásában, - még világos volt. Mind a ketten némán a munkájuk fölé hajoltak, fösvényen kizsákmányolva a nap utolsó fénysugarait. Gusztáv csak nemrég tért vissza a városból; sápadt volt és a szokottnál is többet köhécselt; arczán bizonyos nyugtalanság, keserüség, sőt titkos fájdalom volt olvasható. Mindketten hallgattak, de látni lehetett, hogy Gusztáv meg akarja törni e hallgatást, mert többször Schwarcz felé fordult, de ugy látszott, hogy nehezére esett az első szót kimondani és ismét elmerült a könyvébe. Végre a türelmetlenség nyiltan leolvasható lőn az arczáról, fölkapta sipkáját az asztalról, fölemelkedett és kérdezte:

- Gusztáv! te magad voltál az, aki az ő kivánságára hozzá vezettél. De hagyjuk ezt, - ne beszéljünk arról, ami mindkettőnkre nézve kellemetlen; különben is tökéletesen értjük egymást. Azt mondom tehát neked, hogy nem megyek Potlanszkinéhoz, sem ma, sem holnap, sem soha. Ime, szavamat és kezemet adom reá.

Hallgatva álltak szemben egymással; Schwarcz előre nyujtott kézzel, Gusztáv habozva és zavarodottan a kényes helyzet miatt; - végre megszoritotta a Schwarcz kezét. A beszéd látszólag mindkettőjüknek nehezére esett; hiában keresett meleg szókat az egyik, mig a másik nem talált szavakat a köszönetre. Némán váltak meg egymástól. Az emberen gyakran különös érzelmek vesznek erőt, érzelmek, a melyek éppen ellenkezői azoknak, melyeket a nemes tett jutalma gyanánt szoktak emlegetni. Schwarcz megigérte Gusztávnak, hogy nem látogatja meg többé az özvegyet. Akár szerette őt, akár nem, mindenesetre áldozat volt ez részéről, mert fáradságos, egyhangu életében ő volt az egyedüli fénypont, mely körül gondolatai forogtak. De Schwarcz rövid gondolkodás után habozás nélkül mondott le. Meghozta az áldozatot. Amint azonban Gusztáv a szobát elhagyta, Schwarcz arczáról kedvetlenség, bosszuság, sőt harag volt leolvasható. A mult fölött érzett sajnálat volt ez, vagy az imént véghezvitt tett megbánása? - Nem! - Mikor Schwarcz Gusztáv elé nyujtotta kezét, ez habozott azt elfogadni. Az áldozatot, mit egy erélyes lélek ajánl föl, el nem fogadni, ez utóbbi szemében annyi, mint áldozatát a nevetségesség szinével ruházni fel, ez hálátlanság; annyit jelent, mint a gyülölet magvát vetnie önszeretete buján termő földjébe. De viszont a vetélytárs áldozatát elfogadni, a fenhéjázó lélek előtt egy-jelentésü avval, hogy saját erkölcsi "én"-jét egy másnak a lábai alá vesse, annyi, mint egy nem kért s erőszakkal markába nyomott alamizsnát elfogadni. Ez majdnem egyet jelent egy könnyebb fajtáju rugással. A fennhéjázó ember inkább akar hitelező lenni, mint adós. Ezért jelent meg a keserü guny kifejezése Gusztáv arczán, mikor az utczára lépett és összeszoritott ajkai közül ezt mormogta:

- Pompásan megy! Kegyelem, kegyelem! Hajtsd meg magad mindennap Schwarcz ur előtt és mondj neki köszönetet kegyességéért. Imádni való élet ez!

Mély és zordon gondolatokba merült. Szinte nem is gondolt már önmagára, valami határtalan keritette hatalmába. Szomoru visszhangot érzett a kedélyében és megerőltetésbe került, hogy bár egy pillanatra is, visszaemlékezzék boldogságára. Ez a visszhang ugy hangzott benne, mint egy megpattant hur. Lélek és kedély különváltak benne egymástól Az egyik, a kimeritett fél, nyugalomra áhitozott, a másik, mely komor volt, de még ruganyos, az élet utvesztőjébe rántotta. Az egyik féllel még fénysugarat és czélt látott maga előtt, a másikkal a sötét éjszakába, a semmiségbe merült. És ami ennek a buskomor embernek a kegyelem-döfést adta, az egy bizonyos valami volt benne, mely kigunyolta a saját fájdalmát, egy gonosz démon volt, mely egyik kezével az ő saját alakját mutatta neki, sápadtan, rutan és meggörnyedve, a másikkal pedig a felhőkben, vagy a hajnal fényében Potlanszki özvegyét egész buja szépségében és márvány nyugalmában.

A belsejében duló csata zugásától szinte kábultan ment tovább, nem tudva az utat, a melyen léptei tovább vitték, mikor hirtelen egy jól ismert mély hang ütötte meg a fülét, mely valami vidám dalt trillázott a háta mögött:

- Hogyan?... vagy ugy! hova - (az órájára nézett) Az özvegyhez még korán van!... Addig elmegyek a klubba.

- Jaj jaj! - kiáltott Augusztinovicz, kezeit az ég felé emelve és ügyet sem vetve az arra menőkre, hangosan deklamálni kezdett:

"Az ősi várat és akik benne lakodalmat ülének, örök gyászfátyol boritja, falait vad gyom lepi, kapujában hangosan vonit az eb."

- Az egyetemi tanács bezáratta a klubunkat. Valaki besugta, hogy ott diákgyülekezések vannak.

- Augusztinovicz, légy veszteg! És miért nem választották erre az estét? Hisz akkor ugy megfoghattak volna bennünket, mint a halakat a hálóval.

- Egyszerüen azért, mert nagyobb sulyt fektettek a bezárásra, mint a megfogásra; de ha most valaki oda menne, azt megfognák.

- Ugy van, - szakitotta félbe Vasszilkievicz. - Megyünk figyelmeztetni a többieket, azért hát Isten veled, vagy tarts velünk.

Gusztáv a kezeit dörzsölte, amint eltávoztak és egy pillanatra elégült mosoly deritette föl komor arczvonásait. Örült, hogy a klubot bezárták, mert ezáltal tárgytalanná lett félelme, hogy az özvegy, ha Schwarcz elhatározásáról értesül, ismét fölkeresi a klubot, hogy ott vele találkozhassék. Félelme nem volt alaptalan. Gusztáv emlékezett, hogy minden kérése s magyarázgatása daczára, csak az igéret, hogy Schwarczot hozzávezeti, birhatta reá, hogy ez illetlen látogatásokról lemondjon. Most már nem volt mitől félnie. - Rövid idő mulva meghuzta a csengőt az özvegy lakásán.

- Egészséges, csakhogy mindig föl s alá járkál a szobában és magában beszélget, - válaszolta a leány.

Gusztáv a szobába lépett. Az özvegy lakása két kis szobából állott, melyeknek ablakai a kertre nyilottak, - az első a szalon volt, a másik, a hová most Gusztáv belépett, a háló-szoba. Ebben az ablak felső része ivalakura volt metszve és szines üvegdarabkákból piros és kék rózsák voltak rajta összeállitva. Az egyik sarokban kis mahagoni asztal állott, rövidre nyirott bársonytakaróval leteritve, a melyen két fénykép volt felállitva. Az egyik, betett müvü fakeretben egy fiatal embert ábrázolt magas homlokkal, szőke hajjal és szép arisztokratikus arczvonásokkal. Ez Potlanszki volt. A másikon az özvegy képe volt látható, térdein egy fehér ruhákba öltöztetett kicsike leánygyermekkel. Az arczképek előtt egy fekete fátyollal bevont örökzöld koszoru és egy elszáradt myrtus-ág feküdt.

A szoba másik sarkában két egymástól nem messze levő ágy között egy bölcső volt, most üresen, azelőtt - telve gyermeki csacsogással és örömökkel. Zöld függönye, az ablak tarka üvegeitől szinesre festve, könnyen mozdulni látszott. Az ember szinte azt hihette volna, hogy rövid idő mulva egy kis fehér kacsó szét fogja vetni e függönyöket és egy örvendező gyermek-fejecske fog mögüle az anyjára pillantani. Csöndes gyász uralkodott ennek a kis szobának a légkörében. Az ablakon benéző akáczfalevelek sötét árnyékot vetettek a padlóra. Az ajtó mellett egy szenteltviztartó állott, fölötte egy angyalalakkal, mely áldólag terjeszti ki a karjait. E pillanatban az angyal feje szines fényben csillogott, mintegy megdicsőülve a kellem, ártatlanság és nyugalom glóriájától. A mily feltétlenül uralkodott most a gyász, épp olyan öröm trónolt itt valamikor Potlanszki este, munkájától elfáradva hazatért s egyik kezével a felesége derekát ölelte át, a másikkal pedig félresimitotta aranyhaját és megcsókolta akkor még derült homlokát! Milyen csendes és belső boldogság volt az, ha ugy némán egymás szemébe nézve álltak ott, mint a szerelem szobrai, s mikor aztán a bölcsőhöz szaladtak, melyben a gyermek kedvesen gagyogott és lábacskáit fölemelgetve rámosolygott boldog szüleire. S most minden oly komorrá vált. Oly megható volt itt ez a bölcső. Ugy tetszett, mintha a gyermek még benne volna. Szerencsétlenségének első napjaiban az özvegy nem egyszer kelt fel álmából, kezével óvatosan a bölcsőbe nyulva, abban a hitben, hogy isten irgalmazott rajta, a gyermeket kiszabaditotta sirjából és ismét visszatette a bölcsőbe. Egyszóva1 nagyon sokat láttak ezek a falak: a zavartalan szerelem örömét és boldogságát, aztán kétségbeesést, nagy könnycseppeket és utoljára csendes, merev, makacs, az őrülettel határos gyászt.

Ilyen volt ez a hálószoba, s ily gondolatokat keltett a belépőben. A kis szalonban, mint már a legtöbb ilyen szobában, volt némi elegánczia és sok üres tér. Itt is visszhangzott a régi boldogság, - a szalon világos, tiszta, de mindennapi volt. E szobával szomszédos volt a cseléd kamrája, - kicsiny, homályos alkoven, mely a lépcsőházra nyilott. Valamikor ez Potlanszki lakása volt. Bajos volt tudni, hogy ennek halála után honnan került házbér egy ilyen lakásra, de ez Gusztáv dolga volt és egyedül csak ő tudta, mit cselekszik. A háztulajdonos sohasem jött a bérért. Hogy mi volt ennek az oka, meg fogjuk tudni a későbbiek során. Gusztáv ur valahányszor ebbe a szobába lépett, borzadály fogta el. Ugy érezte, mintha szorult keble több levegőre vágynék. Görnyedni a boldogság érzetétől, majdnem annyit tesz, mint boldognak lenni, csak az a baj, hogy az ilyen boldogság mögött a vágy határtalan mezeje terül el. Elhatalmasodik az ember fölött, vérébe megy át, a reszkető beszédben s a szemek csillogásában nyilatkozik. Az ily vágynak nincsenek kimondott kivánságai, nem ismeri a sok-kevés közti határakat. Mindenre vágyik, bár titkolózna is. Az ember külsőleg bátrabbnak mutatja magát, mint lelke mélyén; megijesztik saját szavai, ugy tetszik neki, mintha más beszélne. - Szemeit letörli és görcsösen kaczagni és zokogni szeretne. Szereti, imádja, bálványozza a nőt, mint egy angyalt s az angyalt nő gyanánt kivánja. Ilyen gondolatok forogtak Gusztáv agyában, mikor a szobába lépett. A vágyak minden faja, melyeket a kedély és a vér csak együttesen képesek létrehozni, körülrajongták őt, mint a madarak csapatja, az özvegy előtte állott.

Sápadt volt, arczát könnyü pir boritotta, talán csak az esti fény visszasugárzása volt. Gyengéd arczéle csendesen, árnykép gyanánt rajzolódott az ablaktáblára. Fésüt tartott kezében és ezüstkeretes tükör előtt állva haját fésülte. Felbomlott, dus hajfonatai hullámosan borultak halvány homlokára. Ez az aranyhaj ugy borult keblére és vállaira, mint az olvadt borostyán. Gusztávot megpillantva, kezével üdvözölte és alig észrevehető mosolylyal. Az özvegy régen felébredt már halálos meredtségéből. Az a váratlan és heves rázkódtatás, melyet Schwarcz megpillantása benne előidézett, felébresztette őt. Gondolkozni kezdett. Csak egy dolgot nem tudott eleinte megérteni: Schwarcz alakja lelkében annyira összeolvadt Potlanszki alakjával, hogy maga sem tudta, vajjon előbbi férjét Schwarcznak, vagy Potlanszkinak hivták-e. Ezek még a téboly maradványai voltak. De rövid idő mulva ismét visszatért a világosság sugara elhomályosult lelkébe. Kérte Gusztávot, hogy legyen segitségére Schwarczot viszontláthatni. - Gusztáv, bár eleinte ellenkezve, engedett kivánságának. Az özvegy aggódó vágygyal várta az estét, a melyen szemébe nézhetett egykori boldogsága emlékének. Nem Schwarczot kereste, hanem az emléket, amelyet benne föltalált. Lassan, majdnem észrevétlenül jelenné vált a mult s az álom valósággá. Schwarcz észrevette ezt és megigérte Gusztávnak, hogy nem tér vissza többé az özvegyhez; Gusztávra várt a nehéz föladat, hogy Helénát erre a hirre előkészitse. Előrelátható volt a hatás, a melyet ez a hir keltett. Az özvegy összecsapta feje fölött kezeit, hajfürtjei ziláltan vállára omlottak.

- Látnom kell őt, itt, vagy bárhol. Annyira hasonlit Kázmérhoz... Hiszen csak ez az egyetlen emlék éltet, Gusztáv...

Gusztáv hallgatott. Az özvegy vak önzése fölháboritotta. Bensejében ismét egy egész dráma játszódott le. Ez az asszony arra kérte, hogy tegyen meg minden lehetőt saját boldogsága megsemmisitéséhez. Nem! - bolond volnék. - De, - gondolta ismét, - hisz az ő kérése ez. Ajkait véresre harapta és hallgatott. Hisz neki is volna csak bizonyos joga az élethez!...

Minden, ami csak emberi volt benne, kétségbeesett erélylyel szegült ellene kéréseinek, de az özvegy fokozott hévvel unszolta:

- Gusztáv, önnek sikerülni fog ugy intézni, hogy láthassam őt. Látni akarom őt! Miért okoz nekem ilyen fájdalmat?

Hideg verejték gyöngyözött Gusztáv homlokán, - kezét végighuzta az arczán és sötét hangon válaszolt:

- Én nem okozok önnek fájdalmat... de... (hangja reszketett, erőt kellett magán venni, hogy lábaihoz ne omoljon s igy ne kiáltson: "hiszen szeretlek! ne gyötörj ennyire!") ő nem akar ide jönni - fejezte be alig hallhatólag.

Sokat adott volna érte, hogy ezt a pillanatot elkerülje. Heléna eltakarta arczát a kezeivel és egy karosszékbe esett. Egy darabig ismét csend uralkodott, az ablak mögül hallani lehetett a levelek suttogását... és itt egy emberi lélek vivott tusát önmagával. Schwarczot ide vezetni, hogy Helénát elrabolja tőle - ez annyi volt Gusztávnak, mint a szerencsétlenséget szabadjára engedni. De a küzdelem csak rövid ideig tartott: letérdelt az özvegy elé, kezeit ajkához szoritotta és igy szólt hozzá szakgatott hangon:

- Megteszek mindent, ami tőlem telik... El fog jönni... Történjék bármi... Eljön, csak azt nem mondhatom, hogy mikor... magam fogom ide vezetni...

Kevéssel ezután távozott Heléna lakásából és ezeket mormolta összeszoritott fogai mögül:

- Igen... el fog jönni! de nem én vezetem ide... eljön... egy hónap... két hónap mulva... Egy hónap mulva talán már megnyugszom.

Köhögési rohama félbeszakitotta további elmélkedéseit. Még sokáig bolyongott az utczákon: mikor végre hazakerült, kettőt ütött a torony órája. Schwarcz aludt már... Lélekzete egyforma, nyugodt volt... A lámpa odavilágitott domboru homlokára és födetlen mellére... Gusztáv lázasan nézte ezt a mellet... Szemeiben gyülölet villogott fel. Körülbelül egy óra hosszáig ült igy - aztán hirtelen összerezzent... Magához tért. Valami érzés ébredt föl benne - egészen ellenkező, mint az eddigiek. Éhezett. Oda ment a könyvpolczhoz, levett onnan egy darab fekete kenyeret és mohón enni kezdett. Két nap óta egy falat sem volt a szájában.

Eljött az ősz. Hideg idők jártak a szegényebb diákok lakásaiban. Lehetőségig a takarójába burkolva és sipkáját a fejére huzva, a szegény a könyve mellett melegedett. Azoknak a diákoknak a lakásai, akik képesek voltak a kályhájukat melegen tartani, nyüzsögtek a kollégák sokaságától. A klubokat nem látogathatták többé. Voltak, akik eleinte egy másik alakitásán fáradoztak, de a kisérletek siker nélkül maradtak, mert egyrészt Gusztáv, másrészt meg Schwarcz ellenkezésével találkoztak. Ez utóbbinak már jelentékeny befolyása volt az ifjuságra. Schwarcz különösen azon a nézeten lévén, hogy a klubok sok időt elrabolnak és kevés hasznot hajtanak, reformot akart létesiteni ebben az irányban, ami végre sikerült is neki. Ezt a gondolatát minden lehető ellenvélemények daczára kitartóan védelmezte az egyetemen és Vassilkiewicz lakásán, ahol a legszivesebben szoktak összejönni. Vassilkiewicz Karwowszkinál lakott, vagyis inkább emez Vassilkiewicznél, mert ámbár Karwowszki nagyon jómódu volt (ő volt az a halovány fiu, ki a klubban zenélni szokott a kollegáinak és a lakásbér nagyobb részét is fizette), e legényi gazdálkodás lelke és középpontja mégis a mi samogitánk volt.

Csodálatos, sőt irigylésre méltó volt az a baráti viszony, mely e két fiatal ember közt fennállott. Az egyik gyöngéd, kényeztetett, szép fejjel, mely telve volt a legnemesebb álmokkal, szeliden és mindenki által szeretve, kényelem és bőség közt, könnyen repült át az életen, - a másik, egy igazi lithván, rut, himlőhelyes, rövidre vágott hajjal és szikrákat szóró szemekkel, eleven, munkás, erélyes és alapos müveltségü, mintegy gyámja, vagy bátyja volt az előbbinek.

Vassilkiewicznek forrón érző szive volt, mely, mint mondani szokás, mindenki előtt nyiltan, a kézen feküdt. Mikor Karwowszki egyszer veszélyesen megbetegedett, valóban példátlan önmegtagadással ápolta éjjel-nappal és mikor végre meggyógyult, - a lithván zokogott és beléje kötött örömében.

- Te bohókás! - kiáltott - mit nem vesz a fejébe! beteg lenni! - de iszen, próbáld meg csak még egyszer!

A diákok férjnek és feleségnek nevezték őket és az az öreg vak ukrainiai, aki nem messzire koldult a lakásuktól és akit ők gyakran láttak el dus alamizsnával, csak ugy emlékezett meg róluk, mint a "jó ifju urak"-ról.

Sokféle kötelék füzte őket egygyé és különösen még egy körülmény, amelyről azonnal megemlékezünk. A nyári szünidőt rendesen falun, Karwowszkiéknál töltötték. Ott volt Karwowszki nővére is, nem szép, beteges kisasszony, de csodálatos szivjóságu, csendes, nyugodt, igazi angyal, barnás arczbőrrel és nagyon gyarló testalkotással. Vassilkiewicz szerette ezt a leányt, szerette - saját módja szerint, nagyon, bensőleg, beléje és önmagába vetett hittel és ami a fődolog volt, szerelme viszonzásra talált. A szülők nem sokat tudtak e vonzalomról, de ha tudtak is, éppenséggel nem akartak akadályokat görditeni eléjük. A kisasszony nem volt szép, - ő becsületes és megbizható ember, - a társadalmi állások közt netán levő különbség ily módon kiegyenlitődött. A szülők egyébként nem akarták megfosztani fiukat egy oly barátjától, akinek társasága minden tekintetben csakis javára válhatott.

Ennek a lithvánnak volt még egy másik jó oldala is, végtelen ragaszkodása szüleihez, vagy ahogy ő mondta, az öregeihez. Ezek az öregei mélyen benn laktak a samogiták földjén, közel Livlandhoz, földhöz ragadt emberek voltak és a fiuk támogatta őket. Atyja erdőcsősz volt. Az erdő mélyében állott az alacsony kunyhó, köröskörül az erdő zugott és a hullámok zajongtak, az erdő és a tó után megint csak erdő és tó következett; - nagyon félreeső kis hely volt biz ez. A vidék mondái szerint ott tanyázott az ördög is, - de az öreget nem bántotta.

Itt látta meg Vassilkiewicz a napvilágot. Mint gyermek, itt járt horgászni, itt fogdosott vadkacsákat a tópartján és szedte ki a fészkeket a mocsarakból. Egészséges, derék fiu volt. A természet ringatta őt, a madarak, a fák és a hullámok voltak a tanitómesterei. Kezdve a haraszttól a bükkfáig, mely maga sem tudta, hogy a csucsa hol veszik az égbe, minden nyitott könyv volt előtte, melynek első szavait magától betüzte ki. A madarak köztársasága jogairól beszélt neki, egyszer látta, amint a hódak gátat ütöttek a folyóban farkukkal; tudta, hogyan kell követni a méhész hangját, hogy mézet találjon a fák odvában; értette, hogyan kell a borztól elszedni a kölykeit és olykor még eleven fiafarkasokat is vitt haza.

Mikor felnőtt, az atyja olvasni tanitotta, aztán egy csomó penészes rézpénzt vont elő a fiókjából és a fiut iskolába adta.

És ekkor nehéz idők következtek. Tanulnia kellett - és tanult is. Bajos volna leirni, hogy mennyit türt és szenvedett, mig sikerült az egyetemre jutnia és azzá lenni, akinek mi ismerjük őt. Szülei százszorosan viszonozták szeretetét. Ők valóban az öregségtől egészen fehérre vált galambpár voltak, boldogok a kölcsönös egyetértés és szeretet által. Nyugalom és boldogság tanyázott kis kunyhójukban. Még találni a földön, ámbár elvétve, ilyen fénypontokat, körülbelül olyanformán, mint oázokat a pusztaságban. Az öregek örültek egymásnak, csak egymással törődtek, épp ugy, mint házasságuk első napjaiban és még most is ugyanazokkal a szerető szókkal illették egymást.

És milyen volt még az öröm akkor, ha fiuk az ünnepekre hazajött! Nyelv azt el nem beszélheti, toll le nem irhatja. Vasszilkieviczczel eljött Karwowszki is. Őt is szerették az öregek és őt is kényeztették, a mindenük csak Jasik volt, akit röviden "a mienk"-nek neveztek.

Gyakran, mikor a fiuk naphosszant tartó csatangolás után hazatértek az erdőből, az öregek már ágyukban feküdtek és halkan beszélgettek egymással. Karwowszki egyszer a következő kis párbeszédet hallotta át a hálókamra válaszfalán:

Pedig ez a "mienk" rut volt a szó legteljesebb értelmében, de a szülői szeretet prizmáján keresztül a legszebbnek tünt fel a föld egész kerekségén. Igy van az, hogy a dolgoknak nem a valóság ad szint és alakot, hanem az az érzés, amelylyel eléjük járulunk.

De térjünk vissza Kievbe ismerőseinkhez. Nincs azon mit csodálkozni, hogy oly házigazdák, mint Vasszilkievicz és Karwowszki lakása, amelyben mindenek fölött egy jól fütő kályha is volt, a tanuló ifjuság egy jó részének gyülöhelyévé vált. S még az egyetem ugynevezett magasabb intelligencziája is itt találkozott. Lassanként olyan irodalmi este félék jöttek itt létre. Akik csak egy parányi irói erecskét éreztek magukban, itt publikálták alkotásaikat. A hosszu őszi esték unalma valóságos irodalmi gyüléseknek adott helyet. Bajos volna fölsorolni, hogy mennyi magasröptü gondolat hangzott itt el az ifju tüzes ajkakról. E gyülekezetek élén a házigazdák, rövid ideig Schwarcz, Gusztáv és főképpen Augusztinovicz állottak. Schwarcz próbát tett a teremtő erejével, de nem sokra ment vele, hiányzott a hozzávaló tehetsége, nem tudott alakitani, teremteni, nem volt képes gondolatait a képzelem aranyfonalára füzni, mely minden tárgyat a szivárvány sugaraiba márt, aztán fölmelegitve és megvilágositva, egy nyáréji zivatar alakjában a világ elé tárja. De volt Schwarcznak egy másféle tehetsége. Tudott helyesen s amellett szellemesen és elmésen itélni. Mikor a saját produkcziójának fölolvasása után azt mindenki hallatára bonczolni és birálgatni kezdte, a vidám kaczaj sokáig nem akart megszünni. Hasonlóképpen járt el azonban másokkal szemben is: ha ő gunyolódott, akkor repültek a forgácsok a müvészet oltárára helyezett zsengékről. Hangját és arczkifejezését képes volt ugy alkalmazni a beszédhez, hogy ha neki ugy tetszett, a legszomorubb tárgyu óriási kaczajt idézett elő. E tulajdonságai valódi nagyrabecsülést szereztek számára. Ellenben azok, akik a holdra sóhajtoztak és a sziv méla hurjait pengették, kegyetlenül respektálták őt, és féltek tőle, mint a sátántól.

Vasszilkievicz magvasan leirta a lithván erdőségeket és tóvidékeket. Karwowszki hébe-korba lirai költeményekkel vétkezett, amelyekben könnyek, harmat és sóhajok ugy beszélgettek egymással, mint akár az emberek.

Fordultak elő még jobb és gyöngébb dolgozatok, de mindenkit és mindenkor felülmult Augusztinovicz. Akárhányszor, - uram bocsá'! - tökrészegen jött a gyülekezetbe, füzetei csöpögtek a zsirtól és piszkosan, hanyagul voltak telefirkálva; de ha olvasni kezdett, a hallgatók mindenről megfeledkeztek és testtel-lélekkel csüggtek a szavain. Akárhányan voltak, akik erőszakot téve fejükön és kezeiken, kisajtolták szellemük esszencziáját, - volt is bizonyos értéke az általuk megirt dolgoknak, de mindennapiak voltak, - Augusztinovicz azonban csak akkor fogott tollat, mikor megérkezett; - a szobában zaj uralkodik, hangos beszélgetések folynak, és ő egymás után dobálja a még nedves papirlapokat az asztal alá. Aztán összeszedi őket, hanyagul leül és mindenki figyel és akárhányan megirigylik őt lelkük mélyében. Alakjai életteljesek, szembeötlők, a beszéd folyásában ezer szinben csillog a gondolat, mint egy kigyó ragyogó pikkelyei. Ha ő a szerelemről beszél, a hallgató közelről érzi a szerető sziv dobogását és ha indulatba jön, szavai a menydörgéshez hasonlitanak és a villámok fényétől elvakult gondolat ijedten összerezzen; és ha aztán a szók gyöngéd esésével egy fájó érzelmet ir le, ugy tetszik, mintha a levegőt mirtus és rózsaillat töltené be, a haraszt kivirágzik a hold fényében és távol az erdőség mögött a harmattal olvad össze a leány énekének összhangja. Bizony, volt neki tehetsége! Csak ugy szórta magából a szép szókat és a szép gondolatokat anélkül, hogy azok bárminemü összefüggésben állottak volna ő vele. Virágok voltak, melyek mocsaras tájon viritottak, a humor nyilatkozatai, amelyekben az erkölcsi sülyedés karöltve járt a szemtelenséggel.

- Ej! Augusztinovicz, Augusztinovicz! - szóltak ilyenkor a kollégái, - ha ilyen képességek mellett nem volnál egészen az ördögé, mire nem volnál képes, te semmirekellő!

- Éppen azért akarom a bennem lakozó ördögöt a borba fojtani! Van-e még valami szopni valótok?

Gusztáv csak ritkán látogatta ezeket a gyülekezeteket, nem szerette Karwowszkit és pedig csak azért, mert mindenki szerette. Minél terhesebb lett neki az élet, minél több felhő borult szerelme egére, annál izgékonyabbá, annál keserübbé lőn. Szenvedélyes és szerencsétlen rokonszenveknek megvan az a sajátsága, hogy épp oly szenvedélyes ellenszenveket szülnek. Ilyen, még senkire sem irányuló ellenszenv izzott Gusztáv keblében. Mindenkit gyülölt, akinek megvolt az, ami számára elérhetetlen volt. Érezte, hogy sérelem esett rajta, - és az övéhez hasonló természetek megbosszulják a velük történt méltatlanságot, ha csak theoriában is. Tehát távol tartotta magát a fiatalemberek társaságától, ámbár köztük csakis résztvevő sziveket találhatott volna. Ő tudta ezt - és a mindnyájuk ellen érzett gyülölet daczára szerette őket, - de elzárkózott magában. A részvét lealázta, lépten-nyomon szánalmat gyanitott és ettől félt. Egyébként köztudomásu volt, hogy Schwarcz megigérte, hogy Helénát nem látogatja meg többé. Nem Schwarcz, hanem ő árulta el azt egy ingerült pillanatában. Természetes, hogy Schwarcz ezáltal sokat nyert barátai véleményében - Gusztávot ez is bosszantotta. Sötét felhő ereszkedett közéje és Schwarcz közé, mely elválasztotta őket egymástól.

Az özvegy egyre hevesebben, egyre szenvedélyesebben követelte tőle, hogy Schwarczot hozzája vezesse. Gusztáv szemei előtt végzetes proczesszus fejlődött az özvegy lelkében. Heléna napról-napra többet gondolt Schwarczra és most már csakis az ő kedvéért.

- Nem sokáig őrzöm már meg a nyugalmamat! - gondolta Gusztáv. - De történjék bármi, én nem vezetem őt hozzá másodszor is.

Nem nehéz kitalálni, hogy mit rejtettek mögöttük az ilyen gondolatok. Gusztáv munkával akarta magát elkábitani - és az mindjobban kimeritette; csak álmában voltak még boldog pillanatai. Egy izben azt álmodta, hogy Heléna előtt térdel és a kezeit csókolja; egész határozottan szivén érezte a drága kezeket. Aztán szenvedélyének álombéli fölgerjedésében ajkai megtalálták az ő ajkait... szinte szenvedett a tulcsorduló boldogságtól... Azután az ébredés következett. Látta őt minden nap... Oly közel volt hozzá... és mégis örökre oly távol!... Még inkább lesoványodott, szánalmasan nézett ki, csak szemeiben fénylett a törhetetlen akarat lázas csillogása. Ez a láz kimeritette, de fönntartotta.

Ezen sötét fájdalomnak azonban volt magasztos oldala is. Gusztáv nem volt álmodozó. Olyannak vette az életet, amilyen volt, és nem, amilyen lehetett volna. Siralmas egészségi állapota daczára, képes volt dolgozni és többet is dolgozott most, mint valaha. Nem kis erőfeszités kellett hozzá, hogy az özvegytől hazatérve, munkához lásson - és ő minden nap aratott egy ilyen győzelmet önmagán. Egy pár kitünő észtehetségü fiatal embert egyesitett maga körül és mintegy ellenzék gyanánt a Vasszilkievicz-féle összejövetelekkel szemben, egy kört alakitott, mely kizárólagosan a tudományokkal foglalkozott. Ő és még ketten a let nyelvek grammatikáján dolgoztak... és a munkatársaival folytatott szakadatlan viszálykodások daczára is megmaradt e mü élén és a mi időt mintegy elrabolt lelki fájdalmától, azt e munkájának szentelte. Helénával minden nap találkozott.

Alig lehet valami izgatóbb, mint a Schwarcz viszonya volt Gusztávhoz. Ez a két fiatal ember együtt lakott. Végre Gusztáv egy napon, az özvegytől hazatérve, Schwarcz málháit csomagolva, őt magát pedig ruháinak és könyveinek elrakosgatásával foglalkozva találta. Mindketten hallgattak, mig minden készen nem volt - ekkor Schwarcz felkiáltott:

Gusztáv kezét nyujtotta neki, de mitsem szólt. Hidegen váltak el egymástól. Utközben Schwarcz találkozott Vasszilkieviczczel.

- Ismered Gusztávhoz való viszonyomat, - válaszolt Schwarcz - magad mondj itéletet, hogy lehet-e vele tovább is együtt laknom?

- Értem, amit mondani akarsz; de biztosithatlak, hogy jelenlétem csak fölizgatja. Tudod, hogy mit tettem meg a kedvéért, nem szabadna, reám haragudnia... és mégis!

Schwarcz uj lakása egy nagy négyemeletes házban volt és két tágas, világos szobából állott. Hazulról hozott pénzén kivül Schwarcz mindjárt Kievbe érkezte után talált oly kereseti forrásokat, melyek megengedték, hogy tőkéjét lehetőleg kimélhesse. Már akkor kezdett arra gondolni, hogy a jövőben kényelmesebben fog berendezkedni és mostani lakása valóban nem is volt minden elegánczia nélkül. Első pillanatra jó módot, sőt bőséget lehetett benne föltalálni. Az ágyat diszes teritő takarta, a padló festve volt és alkonyatkor vidám tüz lobogott a kis cserépkályhában, - a szoba oly meleg volt, hogy öröm volt benne lenni. Különben maga a ház is sokkal tisztességesebb, sőt elegáns volt. Az első emeleten egy tábornok lakott feleségével és két kisasszonyával, akik oly rutak voltak, mint a téli éjszakák, a másodikon Schwarcz lakott és egy franczia mérnök, aki a két szobát albérletbe adta; a harmadik emeleten egy elszegényedett gróf lakott, aki valamikor, hir szerint, nagyon gazdag volt, most azonban tönkre jutott és három vagy négy szobát birt leányával és két ukrainiai cselédjével.

Ilyenek voltak Schwarcz szomszédjai és elég baja is volt velük. A mérnök gyermekei egész áldott napon a zongorát nyaggatták és a világ minden lehető négyesét betanulták, persze csak hézagosan; a tábornoknál sohasem fogytak ki a táncz mulatságokból és soiréekből. Éjjeleken át tomboltak és dobogtak itt, mint a malomban, a szolga sereg föl-alá száguldott a lépcsőkön, szóval volt lárma és csörömpölés. Csak a gróf maradt nyugodtan. Nem is volt ezen mit csodálkozni; ugy ültek ők saját dicsőségük omladékain, mint a zsidók Jeruzsálem romjai fölött. Schwarcz még nem igen ismerte őket, csak néha gyanitotta a lépcsők ropogásából és az alkonyatban hangzó nehéz léptekből, hogy az öreg gróf sétálni vezeti a leányát, - de mert nem volt barátja a grófi koronáknak, nem igen kivánta őket közelebbről megtekinteni. Csak egyszer pillantott meg valamit, ami már inkább érdekelte. Egy napon, amint hazament, egy csinos, kék szemü és sötéthaju fejecskét vett észre az első és második emelet közti korlát fölé hajolva. Kezével beárnyékolt szemei szorgosan fürkésztek valami után a csarnok félhomályában. Schwarczot megpillantva, hirtelen visszavonult és mikor Schwarcz megszaporitotta lépéseit, hogy a kisasszonyt közelebbről szemügyre vehesse, már csak két apró lábacskát látott fekete czipőkkel és fehér harisnyákkal. Ezek a lábacskák szaporán siettek föl a lépcsőkön.

A grófnő magára vonta egész érdeklődését. Alkonyat tájban, kályhája előtt ülve, egyszer csak - maga sem tudta, miért, - élénken megjelent előtte az a kézzel beárnyékolt szempár, a sötét fürtü hófehér homlok és a kaczér fekete czipőkbe szoritott kicsiny lábak. Pár nap mulva, a mint késő éjjel, eloltva gyertyáját, az ágyba feküdt, hirtelen egy hang ütötte meg fülét, mely valami szomoru olasz dalt énekelt.

E fiatalos, csengő és rokonszenves hangok egészen elfoglalták Schwarcz szobáját. Csodálatos bájjal, érzelemteli és szenvedélyes eskük és szemrehányások folytak egybe az éjszaka csöndjében; tisztán ki lehetett venni a dal szavait, melyek igy hangzottak:

- Ah! a grófnő énekel! - dörmögte Schwarcz. Másnap reggel sehogysem érthette meg, hogy miért emeli fel öltözködés közben még szappanos kezeit és miért, énekli pathetikus hangon, mintegy bátoritva magát:

De nemsokára megszünt reá gondolni és a grófnő helyett az özvegy vette igénybe egész gondolkodását.

- Ez az asszony vagy szeret már, vagy rövid idő mulva megszeretett volna - gondolta magában. Sajnálta azokat a perczeket, mikor a szemébe nézhetett... "Különös egy asszony!" - gondolta. - "Mennyire szerethette Potlanszkit... hah! és Gusztáv!" (Schwarcz összevonta a szemöldjeit.) "Akár elmegy hozzá, akár nem, ez a szerelem tönkre teszi Gusztávot... hm! Kiki önmagáért felelős. De szeretném megtudni, mit szól hozzá, hogy nem mutatkozom nála."

Lelkében gyakran megujult az a pillanat, mikor az özvegy halott-halványan, kitárt karokkal feléje kiáltotta: "Végre megtaláltalak, Kázmérom!" Hiszen csak tőle függene, - gondolta magában - őt fölkeresni, szeretni és viszont szerettetni.

A szerelem lehetőségének e gondolata megrabolta álmától. Érezte, mint minden fiatal ember, a szerelem szükségességét. Szive hevesen dobogott, mintha megrepedni készülne.

Mind ekkoráig nem ismert nőt az özvegyen kivül. Szemei előtt lebegtek olykor a grófnő fekete czipői és fehér harisnyái, de ez csak álom volt, ami semmivé oszlott. Aztán egy perczre gondolt, mikor beszélgetés közben az özvegy kezeit kezében tartotta. Mennyire szerette volna azokat megcsókolni; de ott állt Gusztáv, a kinek szemei vésztjóslóan fölcsillogtak. Erőt vett rajta a féltékenység.

Olykor a megbánás alig észrevehető felhője szállt föl szive legsötétebb mélységeiből gyorsan tett igérete fölött. Aztán igazi tragikus hangon ismételgette: "Szavamat adtam, - nem megyek oda!"

És bosszantotta még valami más is, ami tiszteletreméltó idősebb emberek előtt talán érthetetlennek látszik, - bosszantotta őt nyugodt élete folyása. A tudományokban könnyen haladt előre, nem bukkant semmi nehézségekre, nem meritette ki képességeit, és mindez kedvetlenséget okozott neki. Tevékeny fiatal természetek ugy vannak, mint a fiatal katonák, akik a küzdelem hevében akarják magukat megaczélozni. A küzdelem ezen vágya, mely későbbi éveinkben valószinütlennek tünik föl előttünk, egy bizonyos korban föltétlen életszükségesség. Emlékezzünk csak Schwarcz monológjára Gusztáv szobájában mindjárt első napján Kievbe érkezésének. Keztyüt akart dobni az egész világnak, akár a tudomány, akár az érzelem nevében. A fiatal sasok repülni próbálkoznak, fölöttük a felhőket, alattuk a mélységet látva. A legközönségesebb embereknek, mielőtt észrevették volna, hogy csigák tulajdonképpen, szintén voltak olyan pillanataik, mikor sasoknak hitték magukat.

Ilyen állapotban volt Schwarcz és senkit sem talált, a kibe beleköthetett volna. De nemsokára történt valami, ami kirántotta dermedtségéből. - Augusztinovicz elkövetett valamit, a mi a diákbecsület meggyalázása volt. Elhatározták tehát, hogy kizárják őt a tanuló ifjuság kebeléből. Nem első izben történt ilyesmi, de a diákság mindig megtett minden lehetőt az elsimitására, nehogy a testület kompromitáltassék a közvélemény előtt. De mit vétett Augusztinovicz; - minek gázolnánk a piszokban! Elég az hozzá, hogy a diákság köréből alakitott becsületbiróság határozottan a kizárás mellett nyilatkozott. Az ilyen itélet ellen nem volt fölebbezés, mert az egyetemi hatóság mindig jóváhagyta. Ezuttal oly nagy volt az izgatottság a diákok körében, hogy senkisem kelt Augusztinovicz védelmére, Schwarcz kivételével, a fél egyetemet mozgásba hozta és mindent elkövetett, hogy őt megmenthesse.

- El akarjátok üzni? szólt egy viharos gyülekezetben. El akarjátok üzni? De hiszitek-e, hogy az egyetemről eltávolitva nem fog ránk szégyent hozni? Hogyan szerezzen megélhetési módot? Miből tartsa fönn magát? És a mi őt magát illeti - tudjátok-e, hogy miért bukott el? - Nem! - Kérdezzétek meg tőle, hogy evett-e valaha ebédet? Magunk közt vagyunk. Emeljétek föl az egyik lábát, - mindegy, akár a jobbot, akár a balt - és ha csak egy ép talpat láttok a csizmáján, kergessétek el. A mi engem illet, én azt tartom és vigye el az ördög, a ki ellenkezőt tart, én azt tartom, hogy a mi kötelességünk megmenteni, nem pedig megrontani. Nyujtsatok neki segédkezet, adjatok neki kenyeret, én magamra vállalom őt a saját felelősségemre!

- Ki vállalja magára a saját felelősségére? - kérdezte valaki Schwarcz ellenesei közül.

Óriási zaj és tombolás keletkezett a gyülekezetben. Vasszilkievicz minden befolyásával Schwarczot támogatta, mások meg a kizárás mellett voltak. A vita élénk és lármás volt. Végre Schwarcz egy pad tetejére ugrott és Augusztinovicz felé fordulva, hangosan oda kiáltott:

Kimenet közben Schwarcz örvendő fölindultsággal dörzsölte kezeit és fölkiáltott:

- Kár lett volna ilyen észtehetségért! Egyébként most már ördög lakozzék bennünk, ha én nélkülem akarnak valamit végbe vinni!

Más fajtáju dráma játszódott le ez alatt Potlanszki özvegyének lakásában. Potlanszkiné, mint emlitettük, különös asszony volt; nem élhetett a nélkül, hogy valami érzelem ne uralkodjék fölötte. Az első izben szerencsésen választott és példás nő és anya vált belőle. Most ugy vélte, hogy Schwarczban találta föl üdvét - és hónapok multak, a nélkül, hogy ezt a szeme előtt látta volna. Annál erősebben vágyódott utána, minél erősebben Gusztáv ellenszegült. E két erő nem sokáig maradhatott már összeütközés nélkül.

- Ha nem adja őt nekem vissza, - szólt egy este a könnyeiben uszó özvegy, - magam fogom őt fölkeresni. A térdeimen könyörgök érte, Gusztáv! Ön azt mondja, Kázmér arra kérte önt, hogy engem megoltalmazzon... Az ő nevére kérem hát önt... Oh istenem, istenem!... Ön nem fogja föl, hogy mennyire szenvedek... Ön bizonyára sohasem szeretett!

- Én... soha?... szólt Gusztáv egész halkan és mély fájdalom tükröződött szemeiből. - Lehet, hogy igaza van... Tehát mit sem vett észre? Mit sem látott? Magam sem tudom, hogy volt-e, a kit szerettem volna... Istenem, ki kell mondanom!... te rajtad kivül!

Odavetette magát Heléna lábai elé. Csönd lett, mintha mindketten kővé váltak volna, az özvegy visszariadva, arcza elé tartott kezekkel. - Gusztáv a lábainál fekve. És igy tartott ez jó ideig. Mindketten ki voltak kelve önmagukból. De az erkölcsi fájdalomnál is krizis szokott beállani. Gusztáv csakhamar fölemelkedett. Más emberré vált, erőt vett önmagán. Eszmélethez téritette az özvegyet és halk, akadozó lélekzete miatt meg-megszakadó hangon igy szólt hozzá:

- Bocsáss meg, Helén! - Nem szabadott volna ezt tennem! de már nagyon rég óta szenvedek. Először... három éve lesz már annak, a templomban láttalak meg... a pap éppen fölemelte a kelyhet és te lehajoltál... Akkor még jártam a templomba!... Azután az övé lettél, - én hallgattam... Most sem akartalak megbántani, sértéssel illetni... de te azt mondtad, hogy sohasem szerettem... Lásd, az nem igaz... Nagyon nehéz az utolsó reményről lemondani!... Bocsáss meg... Schwarcz még ma eljön hozzád... Ő nemes szivü ember - szeresd őt és légy boldog... Isten veled!

Lehajolt, fölemelte ruhájának szegélyét és szemeivel az ég felé tekintve... megcsókolta ezt a szegélyt, mint valami szentséget.

- Mit mondott? - suttogta halkan - mit mondott Gusztáv?... Azt mondta, hogy még ma eljön hozzám. Nem álom ez?... Nem... El fog jönni!...

Ezalatt Augusztinovicz egészen Schwarczhoz költözött. Micsoda különbség volt régi életmódja és a mostani közt! azelőtt nem volt hely, a hol megmelegedjék. - Schwarcz adott neki; nem volt fekvőhelye, ágyiruhája, Schwarcz vett neki; hiányával volt a legszükségesebb ruhadaraboknak, - Schwarcz azokkal is ellátta; éhezett és Schwarcz megosztotta vele az ebédjeit. Egészen uj körülmények közé jutott. Fölmelegedve, jól táplálva, jóravaló kabátban, megfésülve, megmosdva, borotválva, egészen más emberré lett. Augusztinovicz, mint emlitettük, igen gyönge jellem volt, az életviszonyok teremtménye, e tényezők rezultátuma. Schwarcz szigoru nevelése alatt a fölismerhetetlenségig megváltozott; kezdett hozzászokni a tisztességes frugális életmódhoz. Azelőtt nem volt egy szemernyi szeméremérzete; most mindent szégyelt, a mi nem állt összhangban elegáns ruhájával és keztyüivel. Leginkább nehezére esett leszokni az ivásról, de nem volt alkalma, hogy visszaessék korábbi bünébe, mert Schwarcz ugy vigyázott rá mint a szeme világára, egy pillanatra sem hagyta felügyelet nélkül, sőt olykor-olykor pálinkát is adott neki, de pénzt nem hagyott nála. Alig lehet elképzelni, micsoda türelmetlenséggel várta Augusztinovicz a pillanatot, mikor Schwarcz a szekrényt kinyitotta, hogy egy pohár pálinkát töltsön be neki. Ilyenkor valósággal rajongott, lelkében elképzelte az ital izét, a pohár szájhoz illesztését, a nyelvhez való érintését, a torokbaömlést és végül a pálinka ünnepélyes bevonulását a gyomorba! Különben Schwarcz ilyenkor rendesen szintén leöntött egy pohárkával, hogy ily módon némileg megfoszsza az adományt megalázó jellegétől.

Idővel Schwarcz kezdett jobban bánni vele, kezdette beavatni a saját és az egyetem ügyeibe, végre gondolkodásmódjába és eszmemenetébe. Szükségtelen mondani, hogy Augusztinovicz mindezt a magáévá tette, hogy a hol csak alkalma nyilt, Schwarcz szavait a sajátjaiként ismételte, rendesen igy kezdve a beszédet: "Én abban a véleményben vagyok, hogy" és igy tovább. Nem lehetett reá ismerni! Ő, a ki előtt régebben mi sem volt tulságosan frivol, most, ha a fiatal emberek beszéde egy kissé sikamlós fordulatot vett, akárhányszor igy szólott: "Uraim! első a tisztesség!" A diákok kaczagtak, maga Schwarcz is mosolygott magában, de mindaddig meg volt elégedve müvével. Fölösleges hozzátennünk, hogy esténként együtt tanultak, minthogy ugyanazt a fakultást látogatták. Ilyenkor Schwarcznak elég alkalma nyilt, hogy Augusztinovicz képességeit méltányolhassa; nem volt ez előtt különbség a könnyü, és nehéz közt, bámulatos nézlet pótolta nála a reflexió helyét, kevéssé tartós, de széles kiterjedésü emlékező képesség pótolta nála a munkásság helyét.

Vasszilkievicz gyakori látogatója volt Schwarcznak és Augusztinovicznak. Eleinte Karwowszkival jött, utóbb mindennap egyedül. Schwarczczal való beszélgetései, melyek a legfontosabb tudományos- és életkérdéseket érintették mindinkább bizalmassá váltak. Ez a két fiatal ember sejtette egymás kölcsönös értékét és föltalálták egymásban a hatalmas szellemet és az erős akaratot. A kölcsönös nagyrabecsülésre alapitott viszony nagy tartósságot igért a jövőre nézve. Az egyik ugy, mint a másik, kezébe vették az egyetemi ifjuság vezetését, - a kezdeményezés a közös lépésekhez csak ő tőlök eredt és mert ők egyetértettek az egyetemen is minden egyértelmüleg történt.

- Mondd csak - kérdezte egyszer Schwarcz, - mit szóltak Augusztinoviczczal való bánásomhoz?

- Némelyek istenitenek érte - válaszolt Vasszilkievicz, - mások nevetnek rajta. Elleneseid egyikénél voltam könyvtárunk érdekében, majdnem egy egész gyülekezetet találtam ott és éppen rólad és Augusztinoviczról volt szó... s tudod-e, hogy ki vett legmelegebben a védelmébe?

- Igen! Olyan sok kellemes dolgokat mondott azoknak, akik gunyolódtak fölötted, hogy jót állok érte, nem egyhamar felejtik el. Hiszen tudod, hogy milyen ő! - Azt hittem, hogy valósággal szétszakitja őket.

- Mert régen láttad... Eh! Félig elmerült a szerencsétlen ebbe a szerelembe. Derék ficzkó... kár érte. Mondd, - hiszen te jobban értesz hozzá, - nagyon beteg?

A lépcsőn hirtelen léptek hallatszottak, - az ajtó megnyilt, - Gusztáv belépett. A föl nem ismerhetésig megváltozott. Arczbőre sápadt és átlátszó volt. Arcza halottias hidegséget lehellt, fakó árnyék borult viaszhalványságu homlokára. Ajkai fehérek voltak, vad rendetlenségüvé nőtt, sötét haja, szakálla és bajusza a sápadt arczszin mellett szinte feketés szinezetüeknek látszottak. Olyan emberhez volt hasonló, aki nagy betegséget állt ki és arczáról bizonyos öntudatosság és kétségbeesett lemondás volt leolvasható.

Schwarcz meg volt lepve és meg volt zavarodva egy kissé és nem tudta, hogy mihez fogjon. Gusztáv kisegitette zavarából.

- Schwarcz! - szólt Gusztáv - kéréssel jöttem hozzád. Megigérted egyszer, hogy nem látogatod meg többé Potlanszkinét, - vedd vissza ezt az igéretedet.

Schwarcz bizonyos kényelmetlen érzéssel vonta el az arczát. A beszélgetés tárgya kellemetlenül érintette. Azért csak ezt felelte:

- Igen, - válaszolt Gusztáv - de itt egészen más forog szóban. Ha én például meghalok, igéreted nem kötelez többé, - én pedig beteg vagyok, nagyon beteg. De különben is szüksége van védelemre. Én semmire sem vagyok képes többé... nem őrködhetem fölötte... Le kell feküdnöm... pihennem kell,... mert kimerültem egy kissé. Egyébként kimondom az egész igazságot: Ő szeret téged s te is bizonyára őt, - utatokban voltam, most félre állok. Kényszerüségből teszem ezt s nem áldozat gyanánt adom... Nagyon szerettem őt s élt bennem egy kevés remény, hogy valamikor ő is szeretni fog,... de tévedtem (hangja itt egy oktávával alább szállott). Engem nem szeretett soha senki... Nagyon szomoru életet éltem... De mit tehetek? Sok viszontagságon mentem keresztül az utóbbi időben, de már vége van annak! Most csak az fekszik szivemen, hogy egyedül ne maradjon. Ha képes lettem volna áldozatra, egyszerüen a gyámja lettem volna... Schwarcz! te megteheted ezt értem... benned van erély és gazdag vagy... és ő szeret téged, ha mondom, tehát nem járhatsz ugy, mint én. Oh! én nagyon boldogtalan voltam a világon... De hagyjuk ezt. Nem szeretnék méltatlan lenni hozzá... Hiszen most is szeretem. Nem akarnám, hogy az én hibám folytán egyedül maradjon. Némelykor semmit sem szabad az embernek megtagadni... Menj! menj! eredj hozzá! Hiszen egymással laktunk, megosztottuk egymással bánatunkat - majdnem köteles vagy ezt megtenni értem, mert ismétlem neked, én beteg vagyok és nem tudom, hogy viszontlátom-e valaha őt, vagy téged.

Vasszilkievicznek könnyek tolakodtak a szemébe; fölemelkedett, Schwarczhoz fordult és igy szólt hozzá:

- El fogok menni hozzá - válaszolt Schwarcz határozottan - és meg fogom őt oltalmazni. Becsületszavamat adom erre mindkettőtöknek.

Rövid idő mulva Gusztáv és Vasszilkievicz egyedül voltak a szobában. Vasszilkievicz hallgatott egy darabig, mert előbb a saját szivét kellett megnyugtatnia, végre a legmélyebb részvét hangján felkiáltott:

Gusztáv semmitsem felelt, csak nehezen lélekzett, fogait összeszoritotta, arcza görcsösen vonaglott, végre hangosan zokogni kezdett... és közel volt az ájuláshoz...

Három nap mulva Schwarcz és Vasszilkievicz Gusztáv lakásában ültek. Szép este volt, a hold sugárkévéket lövellt az ablakon át a szobába. A beteg ágya mellett egy gyertya égett. Gusztáv még eszméleténél volt. Feje majdnem szépnek volt mondható, amint nyomortól fakószinü arczával és magas homlokával a párnákon feküdt. - Az egyik lesorvadt keze az ágytakarón hevert, mig a másikat melléhez szoritotta. A gyertyaláng rózsaszinü fényt vetett saját érzelmeinek eme vértanujára. A szoba szemközti sarkát homály boritotta. Gusztáv öntudatánál volt, - Schwarcznak valóságos előadást tartott az özvegy iránti gondjairól. Olykor-olykor még szólt egy szót, ámbár nagy erőfeszitéssel - majd Schwarczhoz, majd Vasszilkieviczhez, aki az ágy fejénél állva, egy durva kendővel letörölte a verejtéket a beteg homlokáról.

- Figyelmeztetni akarlak valamire, - szólt Gusztáv. - Kétezer lengyel forintot küldenek neki évenkint és ott öt- vagy hatra van szükség... A hiányzót én szereztem össze... Toljátok odébb a gyertyát és nedvesitsétek meg ajkaimat... dolgoztam... elvontam a számtól, nem aludtam... Sokszor napokig egy falatot se ettem... Emeljetek föl egy kissé és igazitsátok magasabbra a vánkosaimat... Nem tudok beszélni... Ott a szekrényben még van harmincz rubel számára... Szemeim elhomályosodnak... Hagyjatok pihenni...

A szobában csend uralkodott, csak egy egér rágicsált a másik sarokban egy papirszeletkén... a halál bevonulását tartotta.

- Befejezve szeretném tudni müvünket, - folytatta Gusztáv... Mondjátok meg nekik, hogy ne czivakodjanak... Borzadok... Szeretném tudni, hogy van-e menny, vagy pokol... Sohasem imádkoztam... s mégis, mégis...

A beteg már nem tudott szólani, igenlőleg intett a fejével. Ekkor ugy tetszett, mintha valami büvös zene lágy hangjai terjedtek volna szét a szobában. A hold sugarain angyal-sereg szállt alá az égből, fehér, aranyos és tarka szárnyakon. Halkan lebegtek a földre, a betegágy felé hajoltak, szárnyaikat mozgatták és az ágy körül csapongtak, mint a zümmögő méhek raja... Szinte hallani lehetett a tollak suhogását. E csöndes karénekkel egy időben szállt el Gusztáv lelke.

A temetés nagy ünnepélyességgel ment végbe. Minden egyetemi testület képviselve volt a koporsó körül.

Csak most kezdtek beszélni az elhalt alapos tudományáról, szorgalmáról és áldozatkészségéről. A számadásokból, melyeket Schwarcz átvizsgált, valóban kitünt, hogy a boldogult közel négyezer lengyel forintot szerzett évenként a munkájával. Mindezt az özvegyre forditotta - ő maga ugy élt, mint egy kutya. Ez az önkéntes és eltitkolt hősiesség tartós emléket szerzett neki a bajtársak szivében.

Most az elhaltnak több irodalmi munkája is előkerült, amelyek tudományos érvelésükkel és a bennük nyilatkozó tehetség által tüntek ki; előkerült a naplója is.

Ez a napló egyszerü, majdnem nyers szavakban a nyomorusággal töltött élet árnyoldalainak meggyónása volt, a szenvedélyes ifjui kitörések apológiája; meggyónása az álmodott és mégis valódi szenvedélyek-, fájdalmak-, küzdelmek-, belső viharok- és külső kinyilatkoztatásoknak. Egész komor ünnepélyességében nyilatkozott itt a tulcsapongó természetek benső élete. Borzasztó volt e zürzavarba tekinteni, melyet a mindennapi életben, ebben a (amint egy poétácska mondja), ebben az "ördögileg bearanyozott életben" nem ismerünk föl.

A naplót, ezt az igazi emlékkönyvet fölolvasták Vasszilkievicznél. Arra is gondoltak, hogy kinyomtatják, de ebből semmisem lett. Ellenben Augusztinovicz megirta Gusztáv nekrológját. Ékes szavakkal irta le ebben Gusztáv életét. Bemutatta őt gyermekkorától fogva, amikor még boldognak érezte magát. Az élet tavaszának eme leirásában annyi báj volt, hogy ugy tetszett, mintha a májusi napsugár világitott volna az emlékezés irójának. Aztán a kéz komorabbá lett; látták, mint hagyta el a boldogult édes otthoni kunyhóját, mint futott utána vonitva az eb, ez a vén szolga... Majd még inkább elsötétült; az élet hányni, dobálni, tépdesni és szakgatni kezdte. Ismét egy fénysugár czikkázott föl... A felhők között, egy szivárvány közepén megjelent az özvegy... kezét kinyujtotta e csillag után!... "A többi ismeretes előttetek" - irta Augusztinovicz. "S most hadd szőjjön róla álmot örök szendergésében. Sirja fölött a pacsirta az ő nevét fogja énekelni... Nyugodjék békében... A láng kialudt, a varázs megtört... ez Gusztáv volt!"

De rendesen ugy szokott történni, hogy halála után sok minden jót beszélnek az emberről, holott életében majdnem lábbal taposták. Hagyjuk tehát Gusztávot pihenni és kövessük ismerőseink sorsát. Különösen pedig a Schwarczét, aki hőse történetünknek. Schwarcznál semmisem változott meg, csak ő maga járt-kelt szórakozottan és némán, mióta az özvegyet ujra meglátogatta. Augusztinovicz mindinkább hozzászokott uj helyzetéhez. A tábornoknál csak ugy dobogtak, mint azelőtt. - A mérnöknél sem hagytak föl a zongora szünetlen nyaggatásával - és a grófnő is rendesen hallatta hangját az estéken. Gusztáv lakásába egy varga költözött a feleségével, két görvélyes gyermekével és nyomorával; a szobában, ahol e nemes fő gondolatai honoltak és tüzes szavai hangzottak, most az ár és a lábszij vették át az uralmat. Heléna nem is értesült azonnal Gusztáv haláláról, - Schwarcz titkolta előtte, mert tartott a hir lesujtó hatásától. Később csodálkozva győződött meg, hogy az özvegy azt ámbár szomorusággal, kétségbeesés nélkül fogadta. Sokat kell még elbeszélnünk ez uj viszonyok felől, azért mindjárt azokra térünk át a következő fejezetben.

Schwarcz Gusztávnak adott igérete folytán elment Helénához és második látogatása után fülig szerelmesen távozott tőle. Késő éjjel volt, mikor hazatért; az égen ragyogtak a csillagok, a levegő tiszta volt, a Dnjeper felől hüvös, de üditő szellő fujdogált. Kelet felé könnyü ködfellegek vonultak hosszu vonásokban. Dal volt a levegőben és dal Schwarcz keblében. Szeretett! Ugy tetszett neki, mintha a derült éjszaka az ő eljegyzését ünnepelné a boldogsággal. Zavartalan boldogság a remény és az emlékezés! - Schwarcz még kezében érezte Heléna parányi kezecskéjét - erre a perczre emlékezett, a holnapi enyelgésekre gondolt és e perczben remélt. Csodálatos! Az özvegy bucsuzáskor azt mondta neki: "Emlékezzél" Ki feledkeznék meg a boldogságról, - különösen mikor még a jövő is reánk mosolyog? Szeretett! Lebilincselve az éj hatalmától és varázsától, a csillagok ragyogásától és a sötét térségek fönségétől, lángoló pillantást vetett az égboltozat legtávolibb határáig és remegő ajkakkal suttogta:

Minden föltételes volta daczára nagyon sok volt Schwarcz részéről ez a fölkiáltás. Elismerte a nagyságot és jóságot! Igy szólt: "ha vagy!" - ezek a szavak a létezés elismerését jelentették. Schwarcz azt mondta: "vagy!" Ne csodálkozzunk e szó fölött, daczára minden realizmusának. Az ajk, mely kimondotta, az imént ivott az elragadtatás kelyhéből.

Mire Schwarcz hazaért, Augusztinovicz már mélyen aludt, hortyogását már a lépcsőkön meg lehetett hallani. Majdnem harmonikusan hortyogott, majd röviden, majd hosszan, majd halkabban, majd hangosabban, majd szuszogva, fujva, vagy sipolva. Schwarcz fölébresztette. Szilárdan el volt határozva, hogy megöleli. Augusztinovicz bámuló szemekkel meredt reá és az első pillanatban igy kiáltott:

- Jó éjszakát! - szólt hozzá Augusztinovicz - holnap majd megmondom, hogy honnan jöttél, - ma még aludni akarok - jó éjszakát!

Másnap vasárnap volt. Schwarcz korán töltötte be a theát, Augusztinovicz még az ágyban feküdt és a szoba mennyezetére nézve a pipáját szivta. - Mindketten a tegnapra gondoltak. Végre is Augusztinovicz törte meg a csendet.

- Azt mondom neked: Kár az életet a legelőször szembe jövő asszonyra föltenni. - Jupiterre - nem érdemes! Vannak jobb dolgok a földön.

- Egyenesen a pipámból. Az ember megbarátkozik valami gondolattal, valósággal egygyé olvad vele, aztán közbelép valami akadály és bah! valamennyi légvárból csak annyi marad meg, mint a füstből, melyet éppen elfujtam magamtól.

Óriási füstfelhő emelkedett Augusztinovicz szájából a magasba és a mennyezetig érve, minden irányban szertefoszlott. Egy ideig szünetelt a beszélgetés, aztán Augusztinovicz ismét igy kezdte:

- Schwarcz, voltál te már szerelmes, mielőtt Gusztávot és Potlanszkinét megismerted?

- Hogy voltam-e sze-szerelmes? - kérdezte Schwarcz vontatottan, a napsugárban csillogó üvegpoharat nézegetve... Hogy... hogy szerettem-e?... Igen, olykor elcsavarták a fejemet, de ez nem hozott ki rendes életmódom sodrából, - nem zavarta meg a napirendemet. Őszintén szólva, nem szerettem. Augusztinovicz magasra fölemelte hosszuszáru pipáját és ünnepélyes hangon szavalta:

- Ez az emlékirataimba tartozik. Eh! az egészen más volt, egy párszor elvesztettem az eszemet, mint egy igazi őrült. Egyszer még azt is megpróbáltam, hogy minden nyomoruságom mellett rendes emberré legyek, - de nem igen sikerült; elég, hogy megpróbáltam.

- Prózai módon. Leczkeórákat adtam egy háztulajdonosnál. Két gyermeke volt, - egy kiskoru fiu és egy felnőtt leány; a fiut oktattam és a leányt szerettem. Egy este könnyek álltak a szemembe és vallomást tettem: a leány egy kissé zavarba jött, de aztán hangosan fölkaczagott. - Nem is hiszed Schwarcz, hogy milyen csuf egy kaczaj volt az! most láttam, hogy mibe került ez nekem és eleinte maga csábitgatott. Utoljára még panaszra is ment a mamájához.

- A mama azt mondta, először, hogy semmirekellő vagyok, - amire én meghajtottam magam, - másodszor, hogy föl is út, alá is út, harmadszor oda dobott elém öt rubelt, amit én fölvettem, mert megszolgáltam, és leittam magam rajta még aznap este és másnap reggel.

- Nem. Negyednapra szörnyen kisirtam magam és később, mikor már kigyógyultam (már tudniillik a szerelemből és nem az ivásból) - próbáltam beleszeretni a legelső asszonyba, de már nem ment, becsületszavamat adom reá, hogy nem ment, kedves uram!

- Nem. Nem becsülöm többé az asszonyokat. Amennyire hittem azelőtt bennük, amennyire tiszteltem és szerettem őket, mint a munka és fáradság legnagyobb jutalmát, annyira tetszenek most nekem... értesz? De ez kizárja a szerelmet.

- Arról ne beszéljünk, azért fütyülök most, ha sirni szeretnék és azért irigylem most...

- Viszonyodat Helénával. Ne huzd ugy össze a homlokodat és ne bámulj, hogy mindent olyan jól tudok... Hohó! van ám egy kis tapasztalásunk! Különben mondhatom, hogy magam is hajlandó volnék beleszeretni Potlanszkinéba... Az ilyen asszonyt többre becsülöm a többieknél... ámbár másrészt... Ej! nem tudom, hogy nem bosszantalak-e vele?

- Nem mernék Potlanszkinéba szeretni. Kétségtelen, hogy boldogtalan asszony, - de a próféta szakállára! - mi közöm ahhoz? Csak annyit tudok, hogy örökségképpen megy kézről-kézre, hogy aki csak közeledik ő hozzá, azonnal részese lesz az örök üdvösségnek... brr! becsületemre mondom, nem szeretnék ilyen stipendium örökhagyója lenni, - még a jó barátom számára sem.

Schwarcz érintetlenül az asztalra tette poharát és Augusztinoviczhoz fordulva, igy szólt hidegen:

- Az meglehet. De minthogy én a végrendelet végrehajtója vagyok, légy szives egy kissé nagyobb tisztelettel beszélni a hagyatékról.

- Jó, hát egész komolyan beszélek. Nem arról, hogy ki és mi Potlanszkiné, hanem arról, hogy mi teendő vár reád. Érdek nélkül beszélek, sőt mondhatnám, hogy a saját érdekeim ellenére. A dolog ugy áll, (Augusztinovicz fölegyenesedett ágyában). - Ismerlek téged, ismerem őt és tudom, hogy ő veti magát a karjaidba. A kezdeményezés a nő részéről... hó! nem ér az semmitsem! Küzdeni kell a szerelemért! Egy hónap mulva majd unatkozni kezdel, gyötörni fogod őt és az ördögbe kivánod... Schwarcz! én minden jót kivánok neked - vedd nőül Helénát, mig nincs késő...

Schwarcz mégjobban összeránczolta homlokát, mint előbb és csak röviden válaszolta:

A házasság még valóban nem fordult meg eszében. Heléna kezeit csókolva, nem gondolt e csókok következményeire. Bosszankodott maga fölött és különösen azért, hogy valaki lelkiismeretbeli kötelességére figyelmeztette. Egy, két, vagy több nap mulva bizonyára maga is rájött volna. Egy idegen ember figyelmeztetése megfosztotta e gondolatot az önálló, a szerelemből önként következő tett varázsától, kényszerüséggé bélyegezte azt.

- Az asszony őrülten szereti. Gondold meg, hogy mire fog ez vezetni és mondj véleményt arról, hogy mire kötelezi ez Schwarczot?

Augusztinovicz visszatartotta e szóknál és kezét szivére téve, mély meggyőződéssel igy szólt:

- Lásd, én Schwarcznak nagyon sokat köszönhetek. Te magad tudod ezt a legjobban. Szeretném mindezt meghálálni, - ha mással nem, hát jó tanácscsal. Különös helyzetben van ő most... de mégis vannak, - hisz te értesz engem - a becsületnek bizonyos törvényei, melyeket nem szabad megszegni. Nem akarnám, hogy bárki azt mondhassa Schwarcznak: "te a becsület ellenére cselekedtél." Nyiltan kimondom: én nem akarnám ezt és te sokat tehetsz ebben a dologban, - te neked van reá befolyásod.

- De minek ütöd te az orrodat a más dolgába? Hagyd meg neki az akaratát - hiszen csak nem rég látogatja. Ej, Augusztinovicz, talán bizony a szived kényszerit erre? Akármi legyek, ha csak a legkevésbbé is törődöl Heléna sorsával... Neked egyszerüen csak a szokásod, hogy mindenbe beleártsad magad, keresed az alkalmat, hogy állásba helyezkedve, nagyhangu frázisokat faraghass. Ne csinálj komédiákat! Szinte föláldozod magadat, mert ha Schwarcz megházasodik, nem lesz nála többé lakásod. De ez is csak a könnyelmüségedben leli magyarázatát. És elvégre magad sem tudod, hogy komolyan beszélsz-e és hogy mikor csalod meg önmagadat. Schwarczot ne féltsed! - szivemből kivánom, hogy ő hozzá légy hasonló. Mi közöd hozzá?... Nincs egy garas ára tapintatod.

- Ha ez a most még meg nem határozható viszony tovább tart - én leszek az első, aki hozzá szól, sőt végre Schwarczot házasságra is kényszeriteni. De most közéjük tolakodni, egyszerüen ostobaság volna.

Augusztinovicz egész megszégyenülten távozott, de igazságérzete azt sugta neki, hogy Vaszilkievicznek igaza volt - és hogy amit ő tett, az nem volt más, mint pökhendiség és szerepelni vágyás.

Elmult néhány hónap, a tél véget ért, eljött a tavasz, jött a nyár és a viszony nem változott. Schwarcz szerette Helenát, ez szerette őt és a napok multak, a nélkül, hogy valaha a jövőre gondoltak volna.

De nemsokára egy árnyék állt közéjük, melyet egy véletlen esemény idézett elő.

Egy nyári napon Heléna kék kalapjának szalagjait megkötötte az álla alatt, könnyü manrilt öltött, Schwarcz karjába kapaszkodott - és együtt sétálni indultak. A nap szinte lángolt, a levegő porral volt tele és a hőség égette arczukat, ámbár délutáni hat óra volt. A városban temérdek nép sétált, Schwarczot sok ismerőse üdvözölte barátságos fejbólintással, többen közülök, sőt idegenek is megfordultak a mi párunk után. Schwarcz megnőtt, férfiasabbá lett; állát és arczát pompás vöröses szakáll födte és maga az arcz is komoly kifejezésü volt, az önérzet némi árnyalatával. Potlanszkiné olyan volt, mint egy fiatal menyasszony. Kalapjának kék szalagjai lobogtak a szélben, mely fehér ruhájával játszadozott és meglibbentette könnyü köpenykéjét, ugy hogy karcsu dereka is látható lett. Kecsesen Schwarcz karjára támaszkodva, örült kedvesének, a napvilágnak és a nyári levegőnek, mintha ujra született volna. Schwarcz inkább nézett ő reá, mint környezetére. Nem próbáljuk meg visszaadni beszélgetésüket, a szerelmesek suttogását, mely mások előtt jelentéktelen, nekik azonban telve bájjal. Különben komoly dolgokról is beszélgettek. Heléna például arra kérte Schwarczot, hogy kisérje el férje sirjához.

- Nyáron - szólt, - árnyékos a temető és én régen voltam ott. Hisz nem szabad őt elfelednem. Te pótolod őt, kedves József, de azért engedd meg, hogy olykor ő érte imádkozhassam.

Schwarcz előtt közömbös volt, hogy kiért is imádkozik Heléna; szelid, elnéző mosolylyal válaszolt:

- Jól van, kedves Heléna, emlékezzél halottaidra; - csak szeresd az élőket, - tette hozzá, közel hajolva az arczához.

Válasz helyett Heléna könnyen a kebléhez szoritotta Schwarcz karját, szemébe tekintett és elpirult, mint egy leányka. Schwarcz megragadta a kezére támaszkodó kis kacsókat, és... boldognak érezte magát.

A temetőbe mentek. Utközben találkoztak Augusztinoviczczal. Czigarettázva haladt két nő oldalán, akik közül az egyik az anya, a másik a leánya volt. Augusztinovicz a leányt karján vezette, - a kövér mama egy kissé távolabb követte őket. - Augusztinovicznak láthatólag jó kedve volt, mert a kisasszonyt a nagy nevetés gyakran megállásra kényszeritette. Schwarcz mellett elhaladva, hunyorgatott szemével, ami ő nála annyit jelentett, hogy a jelen pillanatban meg van elégedve a világgal és világrenddel.

- Ismerem őt, ámbár a neve idegen előttem, a közelemben láttam, mikor Kázmér meghalt, - de azóta nem került a szemem elé.

- A legtehetségesebb semmirekellők egyike, a kit valaha ismertem - jegyezte meg Schwarcz. De, - ugy hallottam, hogy ő szerelmes volt az én kegyesembe.

- Minden mellékgondolat nélkül, - de sajátságosnak találom, hogy mindnyájunkra oly vonzó hatást gyakorolsz.

- Ez az, egyedüli drága Józsefem, ami a világtól osztályrészemül jutott. Nem hiszed el, hogy mily szomoruak voltak gyermekségem évei. Nem ismered életem történetét? Előkelő házban neveltek föl... a családfő ugy gondoskodott rólam, mint a saját gyermekéről... Halála után annyi durvaságot szenvedtem, hogy megszöktem a háztól és Kievbe utaztam. Itt egy nagyon öreg és nagyon kedves ember vett pártfogásába; mindig csak Heluziának nevezett és ugy kényeztetett, mintha az ő leánya lettem volna. De ez is meghalt, anélkül, hogy a jövőmről gondoskodott volna...

Nemsokára ezután megismerkedtem Kázmérral. Csodálkozol, hogy a diák-csapszéket meglátogattam? Hidd el, majd meghaltam szégyenletemben, mikor először oda léptem - talán nem is hiszed? - borzasztóan éhes voltam, két nap óta semmit sem ettem és a hideg is rázott. Magam sem tudtam, hogy mit cselekszem és hogy mire fog ez vezetni. Akkor Kázmér hozzám közeledett. Oh! akkor sehogy sem tetszett nekem; - nevetett, jókedvü volt, mig az én szemeim elsötétültek. Végre megkérdezte, hogy nem tartanék-e vele. Én azt mondtam: "Igen." Az uton prémes köpenyegébe burkolt, mert dideregtem a hidegtől és végre lakásába vezetett. Csak, mikor a melegség visszaadta öntudatomat, csak akkor vettem észre, hogy hol vagyok és sirtam szégyenletemben, mert hisz egészen egyedül voltam egy férfi lakásában. Hatalmában voltam. Csodálkozni látszott könyeim fölött - aztán hallgatott és mellém ült, és mire ismét reá pillantottam, könnyek rezegtek a szempilláin és egész előbbi lénye átváltozott. Megcsókolta a kezemet és kért, hogy legyek nyugodtan. Mindent, mindent el kellett neki beszélnem. Megigérte, hogy ugy gondoskodni fog rólam, mint a testvéréről... Milyen jó volt, - nem igaz? Attól a pillanattól fogva, hogy őt megismertem, nem tudtam többé szükségről.

Mikor magamra hagyott, ismét megcsókolta a kezemet, - én hasonlóval akartam viszonozni; - szivem elszorult, kezét magamhoz szoritottam és sirtam. Oh! mennyire szerettem már akkor is, mennyire szerettem!

Heléna ég felé emelte szemeit, melyekben a hála nagy könnycseppjei csillogtak. Schwarcz arcza szigoru kifejezést öltött magára, szemöldjei összehuzódtak homlokán. A gondolat, hogy hitvány véletlennek, semmitmondó hasonlatosságnak köszöni ez asszony szerelmét, komor árnyékot boritott arczára. Potlanszki más módon érdemelte ki őt.

Fájt neki ez az összehasonlitás, Augusztinovicz szavaira gondolt és szótlanul kisérte tovább Helénát.

A fák között keresztek, sirkövek és sirhalmak váltakoztak. A halottak városa csendes komolysággal pihent a zöld lombok árnyékában. Néhány ember bolyongott a siremlékek közt. A lombok sürüjében itt-ott egy madár csicsergett. Helylyel-közzel egy-egy temető-őr suhant el előttük.

Heléna csakhamar ráakadt Potlanszki nyugvóhelyére. Nagy, vasrácscsal körülvett sir volt, szélén egy kicsiny, gyepes sirhanttal. Ott pihent Potlanszki és Heléna gyermeke. A sirt néhány kis virágcserép diszitette, szélein rezedák illatoztak. A sirok általában tiszták, gondozottak voltak. Meglátszott rajtuk a gondos kéz ápolása.

Schwarcz megszólitott egy őrt, hogy a rácsajtót kinyissa. Heléna, ajkán imával, szemeiben könnyekkel, letérdelt.

- Ez a hölgy jött ide és jött egy hosszuhaju ur is, de az már nem jön ide többé, válaszolta a temetőőr. - Ő készittette a vasrácsokat is és a virágokat is ő fizette.

Az őr megbólintotta a fejét, mintha mondani akarná: "Te is itt nyugszol majd!"

Heléna rövid idő mulva elvégezte imáját. Schwarcz ismét karját nyujtotta neki.

Schwarcz hallgatott. Meglátszott rajta, hogy valami nagyon nyomja a szivét. Szándékosan, vagy talán anélkül, egy másik ösvény felé vette utját. Aztán, közel a kapuhoz, egy sirra mutatott és különös, hideg hangon igy szólt:

- Nézd, Heléna, ez az ember, mig élt, jobban szeretett téged, mint Potlanszki és mégsem gondoltál reá.

A nap lemenőben volt. Heléna egy pillantást vetett arra a tárgyra, melyet Schwarcz mutatott neki. A siron fekete fakereszt állott, rajta fehér festékkel e szók:

Erősen alkonyodott, mikorra a városba értek, de az éjjel szépnek igérkezett. A hold tányérja vörösen emelkedett ki a Dnjepr fölött. A város kertjének sürü fasorai közt itt-ott léptek visszhangoztak - egy közeli pavillon ablakaiból zongora hangjait lehetett hallani; valami fiatalos hangocska egy Schubert-féle dalt énekelt; a hangok végig rezdültek a meleg levegőben, - messze, távol a mezőségeken egy postakürt harsogott.

Leültek és egymáshoz támaszkodva, mély gondolatokba merültek. Hirtelen egy ifju, csengő hang ébresztette föl őket álmodozásukból. A hang igy szólott:

- Igazad van, Károly! Nincs nagyobb boldogság a nő tiszta szerelménél, ha az egy igazi férfilélek hangjának képezi visszhangját.

A két fiatal ember, kart a karba öltve, lassan haladtak el a pad előtt, melyen Schwarcz és Heléna ültek.

Mikor Schwarcz elbucsuzott Helénától, sokáig tartotta ennek kezét az ajkainál és nagyon felindulva, késő éjjel tért haza lakására.

Másnap reggel azonban Schwarcz, miután jól kialudta magát, már egészen nyugodt volt, sőt nevetett a tegnapi est és saját aggodalmai fölött.

- Sok szép frázist dob az ember világgá, - gondolta - de hogy áll a dolog a valósággal? Bolond, aki a szerencsét eldobja magától. Gusztáv a legjobb példa rá, hogy mit ér az egyoldalu, ha még oly heves, még oly férfias érzelem. Az ember az életével fizeti meg és én nem igen vagyok tragikus hősnek való. Különben kinek mi köze hozzá, ha én Helénát szeretem és ő engem viszont? - Augusztinovicz, kelj már föl, te gazkópé. Szólj, micsoda száznyelvü sátán volt, aki tegnap egy dióbarna napernyős hölgy fejét elbolonditotta? Tégy vallomást!

- Láttad az arczát? - kérdezte Augusztinovicz egy sóhajt erőszakolva ki magából.

- Láttam, és Jupiterre! olyan, mint egy most kitépett retek, - az anyja pedig olyan, mint egy aludttejes köcsög. Nos, öreg, szólj, szerelmes vagy?

- Nem bizony. Az asszony egy pöre miatt jött ide és tudod-e, hogy kivel pörösködik? - Szomszédunkkal, a gróffal, a ki pár ezer forinttal adósa.

- Tegnap óta. Egész véletlenül ismerkedtem meg velük; egy utczát kérdeztek tőlem és én... becsületemre, nem igen vehettem észre, de azt mondtam, hogy az idő pompás és hogy nem engednék-e meg, hogy egy kissé elkisérjem őket. Az öreg egy igazi fakereplő, - azonnal megtudtam tőle, hogy kik legyenek és mi czélból jöttek ide. Kérdezték tőlem, hogy nem ismerem-e a grófot? Én azt feleltem, hogy mindennapos vendége vagyok és ki fogom eszközölni az öregtől, hogy megfizesse a tartozását. Azt is mondtam neki, hogy az orvostudományok, a theológia és sok más tudományok és szépmüvészetek doktora vagyok, - hogy óriási praxisom van Kievben. Erre az öreg asszony a fülembe sugdosta az ő és a leánya minden ügy-baját. - Megigértem, hogy meg fogom látogatni és a dolgokat alapos meghányás-vetés tárgyává teszem.

- Felhuzta arczára a piros lobogót... az anyja rápiritott ezért, segitségül hivott minden szentet és megigérte, hogy különös pártfogásában fog részesiteni a végitélet napján. Belátod most már, hogy nyert ügyem van?

- Nem, - uj ismerőseimnél. Mindkettőjüknek azt fogom tanácsolni, hogy menjenek férjhez.

- Mit akarsz, kedvesem! az ember vénül; különben azt hiszem, hogy nemsokára neked is átadhatjuk szerencsekivánatainkat.

- Csak erre jöttem, - szólt, - Károly lenn várakozik reám; mindketten falura utazunk. - Schwarcz, beszédem van veled. Röviden szólva: nem akartam a szerelmi viszonyaidba avatkozni, - daczára Augusztinovicz kéréseinek, - de már nagyon hosszura huzódik. Szólj, mit szándékozol tenni Potlanszkinéva1?

Schwarcz hevesen eldobta magától a kezében tartott pipaszárat, aztán leült és Vasszilkievicz szeme közé nézett.

Vasszilkievicz összeránczolta homlokát, belsejében tombolt a vihar, de nyugodt hangon válaszolta:

- Ugy kérdeztelek, mint bajtárs a bajtársat! Heléna nem tartozik a nők ama osztályához, a kiket ma szeretünk és holnap megszününk szeretni. Egyébként Potlanszki minden bajtársának van joga ily kérdésre feleletet várni.

- És ha nem adok feleletet - mi lesz akkor? - kiáltott. - Kinek van joga Helénához? Ki merészkednék közém és közéje állni?

- Te jó madár, hát azt hitted, hogy mi engedni fogjuk azt, hogy játékot üzhess avval a szegény asszonynyal, rá sem gondolva, hogy mi lesz annak a következése? Az ördög üzze veled a játékát! Köteles vagy nekünk felelni Potlanszki özvegyének becsületéről és nem én leszek az egyedüli, a ki erre emlékeztet!

Egy darabig fenyegetően álltak szemben egymással, mintha végzetes tusára készülnének. Végre Schwarcz volt az, a ki először magához tért és - ámbár haragtól remegve, - igy kezdte:

- Hallod-e, Vasszilkievicz! Ha más tette volna ezt velem, egyszerüen kidobtam volna. Nem vagyok az az ember, a ki parancsoltat magával és még most sem értem, hogy miért ártjátok magatokat a más dolgába. Engem ez mindenesetre sért. Azért hát azt mondom neked és mindazoknak, a kik jónak látják Heléna becsülete fölött őrködni, hogy én csak magamnak tartozom e becsületért felelősséggel, hogy senkinek nem engedem meg, hogy eljárásomat birálgassa és hogy te és a veled együtt gondolkozók semmi által sem igazolt, brutális és Potlanszkinéra nézve kinos ostobaságot követtek el, mikor érette sikra szálltok. Végeztem és megyek s időt hagyok neked annak átgondolására, hogy mit cselekedtél.

- Mert ostobaságot csináltál. Ő vele csinyján kell bánni, - mert nagyon kemény a koponyája.

Schwarcz egyenesen Helénához ment. A legnagyobb mértékben fel volt ingerelve; nem volt képes magyarázatot találni Vasszilkievicz magaviseletében, de érezte, hogy egy harmadik személynek betolakodása közéje és Heléna közé, csak eltávolitani képes őket egymástól, nem pedig közelebb hozni.

Mikor Heléna lakásába lépett, az özvegy szobájának ajtaját zárva találta; a leány nem tudta megmondani, hogy asszonya mit csinál. Schwarcz halkan kinyitotta az ajtót, - Heléna aludt egy karosszék támlájára dőlve.

Schwarcz megállt az ajtóban és különös arczkifejezéssel nézett reá. Az özvegy nem ébredt föl: telt keble egyenletesen pihegett. Nincs lágyabb valami egy női kebel szelid mozdulatainál. Reá hajolva el lehet szunnyadni, mint a bölcsőben, vagy egy könnyü habokon ringó csónakban. Mindenki emlékezik, hogy igy szunnyadt el édes anyja kebelén. Az álom rejtelmes országa nyilatkozik a nőben egyedül e mozdulatok által. Az angyali szárnyak mozdulatai hozzájuk lehetnek hasonlók. Mindent elaltatnak, a siró gyermektől kezdve, egész a bölcs büszke gondolatáig. A bölcs feje a nő keblén pihenve, legnagyobb diadala a szerelemnek.

Schwarcznak ilyen gondolatok járhattak az eszében, mert az alvó Helénára nézve, mindinkább lecsöndesült. Kedélye hasonlitott az éjszakához, mely lassankint átmegy a hajnalpirkadásba.

Lehajolt hozzá és kezét gyöngéden megérintette ajkaival. Heléna megrázkódott és szemeit kerekre nyitva, mosolygott, mint a gyermek, kit anyja bársonylágyságu csókja ébresztett fel álmából.

Schwarcz első izben közelitett hozzá ily gyengéd hizelkedéssel. Rendesen, ha szigoru nem is, de mindenesetre komoly volt. Most eljött, hogy Vasszilkieviczczel folytatott vitájának kellemetlen benyomására lábainál keressen feledést. Fejét fölemelte, Potlanszkiné szemei közé nézett és igy szólt:

- Heléna, én ugy érzem, hogy nagyon mélyen szeretlek, de az emberek ostobasága felizgatja önszeretetem és kihiv engemet. Te benned akarnék uj erőt meriteni. Bizzál bennem, Heléna - és szeress!

- Pedig értened kellene. Hizelgek magamnak, hogy sem irántad való szeretetemmel, sem boldogságodért való munkálkodásommal nem állok mögötte Potlanszkinak. De van köztünk különbség. Ő, a főur gyermeke, azonnal kezét nyujthatta neked s eláraszthatott jóléttel; - én egy iparos fia vagyok, nekem még sokáig kell munkálkodnom mindkettőnk boldogságáért!... Nem foglak elhagyni, de nem akarom, hogy mint nőm, ujra érintkezésbe jöjj a szegénység hideg valóságával. De ehhez szükségem van bennem bizó szerelmedre. Szólj, Heléna!...

Heléna semmit sem válaszolt, de közeledett Józsefhez, fejét keblére hajtotta és bizalommal nézett reá gyermeki szemeivel.

- Ez az én válaszom, jó Helénám, - szólt Schwarcz és ajkait forró csók egyesitette ajkaival. - Talán önzés ez részemről, de bocsásd meg azt nekem, - folytatta Schwarcz. - Nem érdemeim, nem szenvedéseim árán nyertelek el, semmit a világon sem tettem éretted. A gazdagság fantomja egyrészt, melylyel Potlanszki körülvett és másrészt Gusztáv önfeláldozása mindig akadály gyanánt állnának közöttünk. Engedd meg, Heléna, hogy megérdemeljelek, van erőm és erélyem, nem fogsz bennem csalódni.

Schwarcz azt hitte talán, hogy őszintén beszél, de egy pillantást vetve Heléna mostani állapotára, nem volt nehéz észrevenni, hogy milyen sok része volt e szókban a megsértett önszeretetnek. Ha Schwarcz azonnal megkérte volna Heléna kezét, a viszonyok alig szenvedtek volna változást, kedvezőtlent semmiesetre sem. Egyszerüen megosztotta volna vele a lakását, elvált volna Augusztinovicztól és megvonta volna tőle a pénzbeli segitséget. Másrészt azonban nem lehetett tőle eltagadni, hogy Gusztávnak tett igéretét lelkiismeretesen betartotta. Amit Helénának a becsvágyáról mondott, annak kétségtelenül csak a fele volt igaz: inkább csak az az óhajtás uralkodott benne, hogy elleneseinek a keztyüt oda dobhassa.

De a legfőbb indok, amiért Helénát nem vette nőül, kölcsönös viszonyuk volt, - az a tulságosan bizalmas közelség két személy közt, akiket semmi olyan kötelék sem egyesitett, mely valódi jogot adna a csókokra és enyelgésekre.

A kehely félig már ki volt üritve. A törvényesség megrabolta volna a megizlelt édességeket a tiltott gyümölcs ingerétől, a nélkül, hogy ujabbakat igért volna. Látszik tehát, hogy Augusztinovicznak részben igaza volt.

Schwarcz talán magának sem vallotta be, hogy csak azért nem óhajt változást a viszonyokban, mert igy a legkényelmesebbek neki. És igy talán nem is szerette Helénát? Bizonyára szerette, mert különben nem látogatta volna meg mindennap, nem halmozta volna el csókokkal kezeit, homlokát és ajkait.

De ne feledjük, hogy mindez csak félig elégiti ki a vágyakat, melyeknek más föltételek alatt az oltárnál teszünk eleget.

Ez a fogalom: "jegyes" hasonlit a fátyolhoz, mely egy meztelen nő testét takarja. Az oltárhoz lépünk, hogy a fátyolt letépjük - és az inger egy jó része veszendőbe megy. A becsületes emberi természet e veszteségért kárpótlást talál a vonzalomban, ahol ez nincs meg, egy másik, kevésbbé biztató dolog lép helyébe, - a megszokás.

Schwarcz egy kissé már félrevonta a fátyolt; a tökéletes eltávolitáshoz két ut vezetett - egyik az oltár volt, a másik... a másik egy pillanatnyi önfeledtség, a szenvedély győzelme a becsület felett. - Kevésbbé becsületes, sőt éppen nem becsületes, de gyors és csábitó ösvény. Az első nehéz volt, - a másikra minden pillanat ujabb kisértés, minden csók ujabb inger volt. Az elsőtől kedvét vette a korán megkezdett oltalmazás, a másikra biztatta az önszeretet. De az első ut becsületes volt, - a másik nem volt az.

Igazságosan nem lehet azt kivánni, hogy egy becsületes ember ne ingadozzék: de mindig jogosult a kérdés, hogy egy becsületes ember hogyan cselekednék, ha a kisértés ereje fölülmulná a becsületesség sulyát?

Heléna szerette Schwarczot és idegesen viszonozta csókjait. Schwarcz pedig teljes erejéből küzdött a kisértéssel. De hogy ez a tusa hogyan végződött, azt csak a későbbiek során fogjuk megtudni.

Hazamenőben Schwarcz összetalálkozott a gróffal és leányával, akik éppen a lépcsőkön lefelé mentek. A grófnő kiváncsi pillantást vetett reá és mikor néhány lépésnyire távoztak, mosolygó szájjal visszatekintett utána.

Schwarcz észrevette, hogy a grófnő nagyon szép és benső megelégedéssel hallgatta, amint igy szólt atyjához: "Ez a fiatal orvos volt, papa, aki alattunk lakik."

Tényleg közel volt már hozzá, hogy egyetemi tanulmányait befejezze - mégis örült neki, hogy már orvosnak tartják.

Schwarcz lakása nyitva volt, a házmester éppen takaritott benne. Ettől tudott meg sokfélét a gróf és a grófnő felől. A házmester nem igen szerette őket: sokat dörmögött a fukarságuk miatt, ámbár sejtette, hogy nagyon szegények lehetnek, mert a házbért sem fizették valami nagyon pontosan.

- Gőgös nagyuri kisasszony az - mondta. - Egész nap egyebet sem tesz, mint zongorázik és énekel. Bizony, már a férjhezmenésre is gondolhatna, - de honnan vegye a vőlegényt?

- Körülbelül három esztendeje. Lássa, tisztelt uram, ezek nagyon gazdagok voltak egykor, de a gróf gabonán elvesztette az összes vagyonát. Másokat akart becsapni és maga került a kátyuba. A boldogult grófné a legjobb volt közöttük. Derék asszony. Halálra busulta magát. Már öt éve, hogy itt laknak.

Schwarcz Augusztinoviczot várva, az ágyra vetette magát, megivott egy pohár teát és csakhamar elaludt. Mikor ismét fölébredt, egy kissé rosszul érezte magát. Augusztinovicz még nem jött meg, ámbár erősen alkonyodott.

Végre pompás jó kedvvel betoppant. A nőt, akivel ismeretséget kötött, Witzbergnének leányát Karolinának hivták. Augusztinovicz mindkettőjüket ellátta tanácsokkal: a leánynak gyakori tánczot, az anyának a lovaglást ajánlotta. Különben megigérte nekik, hogy még meglátogatja őket és Schwarczot is elvezeti hozzájuk.

- Az öreg hölgy azt mondotta, hogy a grófnak már az idézést is kézbesitették, amivel ugyan vajmi keveset törődöm, - szólt Augusztinovicz. - Sőt volt már a gróf lakásán is, de csak a kisasszonyt találta otthon, aki nagyon megtetszett neki. A szegény grófnő nagyon meg volt ijedve, mikor az öreg hölgy látogatásának czélját megtudta; én kérdeztem is az öreg hölgyet, hogy mit törődik olyan nagyon avval a rongyos pár ezer forinttal, mikor, - amint látszik - amugy is egy Krőzus felesége? Erre ő csak azt felelte, hogy az ő férjét Kleofásnak hivták, nem pedig Krőzusnak. Ha a pénz az enyém volna, - szólt - nem igen bántanám őket, de minden vagyon a leányomé. Erre én az asztal alatt mély érzelemmel megszoritottam e gyermek kezét: egészen el voltam érzékenyedve - becsületemre, szinte felolvadtam érzelmeimben. Bucsuzáskor az öreg asszonynak is kezet csókoltam. A kisasszonyt Malinkának hivják, - pompás név, - ámbár a név, akár szép, akár nem szép, mindig csak mellékes dolog. De miért vagy olyan halavány, Schwarcz?

- Nem jól érzem magamat és aludni sincs kedvem. Csak a várakozásban aludtam el egy kissé. Adj nekem egy pohár teát.

Augusztinovicz betöltötte a teát, pipára gyujtott és lefeküdt. Schwarcz ellenben fölkelt, széket tolt az asztal elé és irni kezdett.

De nemsokára ledobta a tollat. A gondolatok szinte dultak az agyában; hátradőlt a székben és szabad folyást engedett nekik.

Más ember álmodozásba merült volna. Schwarcz emléke elé idézte és összegezte multjának eseményeit, mostani helyzetére gondolt és következtetéseket vont a jövőre nézve.

Ez utóbbi irányban fáradságába került a tiszta reflexió mellett maradnia. A szók: "Ez a fiatal orvos volt, papa", önkénytelenül eszébe jutottak. Doktornak és a tudomány papjának lenni, egyrészt a szellem, másrészt az állás, a vagyon és dicsőség által, (Schwarcz még nem volt érzéketlen a dicsőség iránt), uralkodni, magára vonni a tekinteteket, mosolyt varázsolni az ajkakra, megnyerni a sziveket... Ekkor eszébe jutott Heléna. Az érzelem világában nem volt már többé szabad választása. Lekötve érezte magát és mégis azt kivánta, hogy a női szemek feléje irányuljanak, hogy láttára mosoly üljön az ajkakra, hallani akarta ez oly édes szavakat: "Ez a fiatal orvos volt!"

Első izben történt, hogy nem birt megszabadulni a gondolattól, hogy Heléna utjában állhatna haladásának. Tisztába akart jönni e gondolattal. A kor nem képezhetett köztük akadályt. Heléna huszonegy éves volt, ő huszonnégy.

Mi lehetett hát oka a félelemnek, hogy Heléna egykor a terhére eshetnék? Lelkiismerete azt sugta neki, hogy mindennek saját hiusága az oka. Kevés asszonyt ismert csak, de többet akart megismerni és uralkodni akart fölöttük.

De voltak még más okok is, melyeket Schwarcz figyelmen kivül hagyott. Nem szeretett eléggé. Belsejében nagy mennyisége volt az érzelmeknek, melyeknek csak egy részét forditotta Helénára. Mély sejtelme volt ez erők nagyságáról - és ez a sejtelem megrabolta minden nyugalmától.

A dolgok mélyére akart érni, de még olyan öntudatos főnek is, mint a Schwarczé volt, nehezen sikerült a végső eredményekhez jutni.

Mindeme gondolatok mélyen gyötörték Schwarczot. A lámpa sötétebben égett a szobában, - ő maga szomjazni kezdett; ekkor hirtelen a második emeletről jövő heves kopogás zaja riasztotta föl álmából.

- Ott sem alusznak - gondolta magában és szeme előtt megjelent a grófnő mosolygó alakja. - Milyen könnyü és nyugodt álma lehet az ilyen leánynak! Sok igazság van abban, hogy a leányok a madarakhoz hasonlitanak. A férfi dogozik, fárad, gondolkozik - és ők... idefönn ez nagyon kedves kis madárka... Szeretném egyszer álmában látni... De már későn van, félkettőre s nekem... Mi ez?... A következő pillanatban már talpon volt.

A csengettyü heves megrántása egészen magához téritette. Kinyitotta az ajtót és a lámpát magasra emelve, a grófnőt látta maga előtt.

Halálos sápadtság ült arczán. Egyik kezében a gyertyát tartotta, a másikkal a lángot védelmezte a légáramlat ellen. Főkötőcske és éjjeli felöltő volt rajta, melyen át látni lehetett nyakát és keblét.

Schwarcz szó nélkül elővette szertáskáját és meghagyva a szintén fölriadt Augusztinovicznak, hogy minél előbb kövesse, gyors léptekkel a grófnő után sietett.

Az első szobában a grófnő imént elhagyott ágyát látta, a másikban a gróf feküdt. Hangos lélekzetet vett, vagyis inkább hörgött... különben már nem volt öntudatánál: ajkai közül véres hab nyomult elő, arcza kékre vált.

Rövid idő mulva Augusztinovicz is a szobába lépett, fésületlenül és csak félig öltözötten. Mindketten a beteg ágya körül foglalatoskodtak és nem is ügyeltek a grófnőre, aki sóhajtozva és majdnem öntudatlanul térdelt az ágy lábánál. Schwarcz és Augusztinovicz hirtelen összenéztek egymással, ami azt jelentette, hogy nincs remény a beteg megmentésére.

- Istenem, istenem! talán még valakit kellene hivni, kiáltotta a grófné könnyekben törve ki.

- Szaladj el Skotniczkiért - szólt Schwarcz. Augusztinovicz elrohant, ámbár biztos volt benne, hogy mire az orvossal visszatér, a grófot már nem találja az élők sorában.

Schwarcz ezalatt erélylyel és lélekjelenléttel nyujtott segélyt a betegnek, eret vágott rajta, és végül órájára nézve kijelentette, hogy a roham megszünt.

Skotniczki orvos kijelentette, hogy a beteg ezuttal mentve van, de minden czeremónia nélkül hozzátette, hogy ha a roham ismétlődni találna, a halál okvetlen bekövetkezik. Ajánlotta, hogy őrködjenek a beteg fölött és egy pillanatra se távozzanak mellőle.

Barátaink ennek következtében egész éjjel a beteg ágya mellett virrasztottak. Korán reggel a beteg magához tért és gyóntató papot kivánt. Augusztinovicz maga szaladt el és nemsokára hozott is egy szikár prépostot, vagy káplánt, aki elmondotta a szokásos imákat és litániákat a beteg felett, aztán meghallgatta gyónását, föladta az urvacsoráját, ellátta az utolsó kenettel és eltávozott.

A gróf még sok óráig maradt öntudatnál, beszélt Schwarczczal, leányát megáldotta, szólt a végrendeletéről, szóval megtett mindent, a mit az igazi keresztény lélek ily alkalmakkor nem szokott elmulasztani.

Ily dolgok közt mult el a nap. Mikor alkonyodni kezdett, Schwarcz rá akarta beszélni a grófnőt, hogy pihenjen egy kissé, mert a fiatal leány a fájdalom és álmatlanság miatt erős testalkotása daczára is alig volt képes a lábán megállani. Sokáig szegült ellene a kéréseknek és csak akkor engedett, mikor, ugyszólván kényszeritették reá. Távozásakor kezét nyujtotta Schwarcznak és köszönetet mondott fáradozásáért.

Schwarcz csak most nézett reá figyelmesebben. Husz éves lehetett, vagy talán még kevesebb, mert erősen fejlett termete inkább idősebbnek, mint fiatalabbnak látszatta. Testalkotása középnövésü volt, szája nagy, de kellemmel teli, szemei okosak és kékek, haja sötét, arcza egészben rendkivül rokonszenves.

Szép homlokát sürü hajfürtök árnyékolták, arczkifejezése és minden mozdulata igazi szép arisztokratikus tipusra mutattak. E mellett igen kicsiny kezei voltak.

A gróf, körülbelül egy órával távozása után elszunnyadt. Schwarcz és Augusztinovicz kimerülten és gondolkodva ültek az ernyővel árnyékolt lámpa mellett. Végre Augusztinovicz félhangosan igy szólott:

- Mondd, mi történik a grófnővel, ha ez... Avval a beteg fejére mutatott és szemeit lezárva, ujjait végig huzta a torka fölött.

- Éppen én is arra gondolok - válaszolta Schwarcz. - Talán lesz valaki a családjában...

- Különben is vele magával kell majd a dologról beszélni. Ugy látszik, hogy szegény emberek; a házmester mondta nekem, hogy az esedékes lakbért a mai napig sem fizették meg. De mindenesetre lesznek valami ismerőseik, vagy rokonaik.

- Különben később még beszélhetünk róla, - szólt Augusztinovicz, aki nem sokáig szeretett egy tárgynál időzni.

- Hallod-e, - szakitotta félbe Schwarcz, - nekem mindenesetre már van egy eszmém. Mindekkoráig senki sem jött ide és tisztán lehetetlennek tartom, hogy szegény, (az ajtóra pillantott, mely mögött a grófnő aludt)... halála után oly egyedül maradjon. Mondd, - szólt hevesen, - istenfélő asszony Witzbergné, a te uj ismerősöd?

Itt a beteg hirtelen megmozdult. Schwarcz egy pillantást vetett reá és halkan folytatta:

- Csak a lakbér okoz még gondot, de majd azon is lehet segiteni. - Különben talán marad valami kis pénz az öreg gróf után.

- Haj! a lakbér, a lakbér! - susogta Augusztinovicz. Hogy el ne aludjunk, majd mesélek egy kis történetet. Sohasem fizettem lakbért, sőt bosszankodtam, ha emlékeztettek reá és mégsem voltam képes egy háziurat se reászoktatni, hogy ne követelje a lakbért. Végre egygyel mégis sikerült. Egy hivatalnok házában laktam. Apró, öreg emberke volt ez az ur és ostoba, mint Midás király. Egyszer a lakáshoz tartozó kertben üldögéltem és mert nyár és este volt, érdekesebb teendők hiányában az ég csillagait számlálgattam. Egy kissé álmodozó lettem, mert a csillagos ég álmodozásra disponálja az embert. Ekkor odajön az a szamár az ostobaságaival és egész határozottan a házbért követeli tőlem. Én erre fölkeltem a helyemről és kezemmel ünnepélyesen egy ivet vonva Kelet és Nyugat közt, titokzatosan ezt kérdeztem tőle:

- Hallgasson! - szóltam komoly hangon és kalapomat leemelve, az ég felé néztem, azután a megijedt háziurra tekintve, harsány hangon reá menydörögtem.

Augusztinovicz szavait tompa nyögés szakitotta félbe. A gróf egészen elkékült, görcsösen összehuzódott, ujabb roham lepte meg. Schwarcz egy pillanat alatt a betegnél volt, a karjait teljes erejéből előre feszitette.

Csönd lett, - sajátságos véletlenségből a lámpa is homályosabban égett e pillanatban. Időről-időre csak Schwarcz félhangos szavait lehetett hallani.

- Megfulad, suttogta Augusztinovicz. Mindketten visszafojtották lélekzetüket. Az aczél az ütérbe hatolt, de vér nem szivárgott elő.

- Vége van, nincs többé segitség! - kiáltott Schwarcz mély lélekzetet véve.

- Élt... mig meg nem halt, - szólt Augusztinovicz a világ legközönyösebb arczkifejezésével. - Mi megtettük, ami tőlünk tellett, - most menjünk aludni!...

Halála után Schwarcz látogatást tett Witzbergnénél. Valami kis gondoskodást akart kieszközölni az ifju grófnő számára, mert a család valóban nem is hallatott magáról, a gróf nagyon csekély vagyont hagyott maga után, és ha többet hagyott volna is, a kisasszony sokkal fiatalabb volt, semhogy önálló háztartást vezethessen.

A derék nő istenfélelme és erős lelkiismerete mellett Schwarcznak nem nagy fáradságába került, hogy czélt érjen nála. Elhitette vele, hogy ő idézte elő a gróf halálát a pörével, tehát kötelessége, hogy áldozatának gyermekét pártfogásába vegye.

Az öreg hölgy szörnyen megijedt a kilátásba helyezett pokolbeli szenvedésektől, de mellesleg arra is gondolt, hogy a Schwarcz állitása szerint nagyvilági müveltségü grófkisasszony társasága csak hasznára válhatik az ő Malinkájának.

Witzbergné tiszteletreméltó dáma volt a szó teljes értelmében, de őszintén szólva, kevés volt benne a szellem és még kevesebb a világismeret. Nem kell ez állitásra nagyobb bizonyiték, mint hogy Augusztinoviczot az elegánczia, simaság és finom modor valóságos mintaképének tartotta; Schwarcz, mindjárt első látogatása alkalmával bizonyos félelemmel töltötte el.

Belsőleg örült, hogy - mint mondotta - olyan distingvált fiatal emberek látogatásukkal tisztelik meg szerény hajlékát.

Malinka, ki sok tekintetben az anyjához hasonlitott, komoly előszeretettel viselkedett Augusztinovicz iránt. Rávette anyját, hogy állandóan Kievben telepedjék meg. Különben a koros hölgy tulajdonképpen evvel a szándékkal jött a városba. Hiszen elvégre is Malinkát meg kellett mutatni a világnak, mert már tizenkilencz éves volt és a tizenkilencz év alatt egyszer volt Kievben, egyszer Zytomirben; többi idejét otthon töltötte.

Vagyoni állapota megengedte neki a fényüzést, hogy a városban lakhassék. Az istenben megboldogult Witzberg ur vámhivatalnok volt és bár a koporsójánál mondott halotti beszédben ezek a szók is előfordultak: "Nyugodjál békében, Witzberg Kleofás! - Európa népei sok századokig bámulni fogják szeplőtlenségedet és szigoru erényedet." - Witzberg Kleofás e szavak daczára is kilenczszázezer lengyel forintot hagyott hátra mélyen szomorkodó vigasztalan özvegyének és bizonyára még többet is hagyott volna, ha a kegyetlen Párka keresztül nem metszi élete fonalát.

Években gazdagon és mélyen sajnálva a jó helyet, amit el kellett hagynia, vonult be Witzberg ur az árnyak bús világába.

De a gyüjtött vagyon jó kezekben maradt, mert a két nőnek igen nemesen érző szive volt. Gyámolai voltak az özvegyeknek és árváknak, szolgáiknak és szolgálóiknak pontosan kiadták a fizetésüket, a templomoknak készséggel adták a tizedeket, egyszóval teljesitették keresztényi kötelességeiket ugy testi, mint lelki értelemben.

Az ifju grófnőt tárt karokkal és olyan meleg szivélyességgel fogadták, mintha közeli rokonuk lett volna. Különösen Malinka, ez a derék, ámbár még gyermekes teremtés, mindjárt az első pillanatban valósággal szerelmes lett az előkelő árvaleányba.

Mélyen föltett szándéka volt, hogy jó és szolgálatkész lesz hozzája, mennyire akarja vigasztalni és milyen szép álmokat költ jövendőbeli szoros barátságukról!

Elég az hozzá, hogy Schwarcz olyan otthont talált az ifju grófnő számára, hogy annál különbet a saját szülői házában sem találhatott volna.

Az is tagadhatatlan, hogy az ifju grófnő nagyon rokonszenvet ébresztő nő volt. A csendes és mély bánat, mely e pillanatban reá melegedett, nem távolitotta el annyira a valóságtól, hogy hálás ne legyen azok iránt, a kik jót tettek vele.

Schwarcznak könnyes szemekkel mondott köszönetet, kezét nyujtotta neki, melyet ez nála szokatlan megindultsággal szoritott ajkaihoz.

- Istenemre, - szólt Augusztinovicz, - majdnem pityeregtem, mikor reám nézett. Vigyen el az ördög, ha ezerszer nem szebb, mint én vagyok.

Ez a rokonszenves uj alak mélyen összeszövődött hőseink további sorsával.

Az atyja életében napokig ült az egyszerü, majdnem szegényes szobában, az ablak mögül a verebek csicsergését vagy a konyhában levő cselédek pörlekedését hallgatva.

Az öreg gróf estélig egészen megtört és kimerült abban a kimerithetetlen munkában, melyet pörös ügyei okoztak neki. Semmiben sem volt szerencséje. Azelőtt ügyes, és eleven volt; példa gyanánt akarta magát fölállitani az arisztokrácziának, hogy hogyan szenteljék magukat a nemesi osztályból valók a munkának és iparnak, de törekvéseinek az lett az eredménye, hogy minden vagyonát elvesztette. Kárpótlásul csak a tapasztalatai maradtak meg neki, melyeket szivesen odaadott volna egy pár ezer forintért - és még más valami is, a mit nem bocsátott áruba, tudniillik az emlékezés és a családi büszkeség. E tapasztalásokat és e büszkeségeket az élet az emberek és az egész világ ellen táplált keserüség érzete kapcsolta együvé.

Övéi nem fogadták maguk közé - és a kik fölvették, olyan módon tették ezt, hogy az embernek önkéntelenül a haldokló oroszlán és a szamár meséjét juttatták eszébe.

A fiatal sas ifju erővel repült volna ki a fészekből a nap, a fény felé... de egy leány?!

A gróf nem csalódott: leánya előtt csak két ut volt nyitva. Vagy megöregszik leányi fejjel, vagy atyja halála után férjhez megy a legelsőhöz, a kivel összetalálkozik.

Ezért nem szerette a gróf leányát ugy, ahogy kellett volna. De leánya azért, vagy talán éppen azért, belsőleg szerette őt: szerette, mert haja fehér volt, mert boldogtalan volt és talán azért is, mert nem volt más, akit szeressen.

Az öreg gróf gyakran beszélt leánya előtt őseik ragyogó tetteiről, - a hajdani grófok és grófnők történetéről. Őt hallgatva, a fiatal leány lelke egészen csak a multnak élt.

Gyakran ugy rémlett neki, mintha a legenda aranyos hátteréből egy szárnyazott alak kelne elő - félig lovag, félig huszár, kezében görbe szablyájával; a puszták sas fia, csatára készen. Megsuhintotta kardját és kipusztitotta a tatárokat a pusztaságról. Hah! Közönséges leányi álmodozások! Amilyen határtalan a pusztaság, oly messzire hangzottak a dalok hős tetteiről és aztán a bár vitéz, de ifju, - bár vérszomjas, de szerető lovag fejet hajtson egy nőalak előtt!...

Álmai megfeleltek nevelésének és ámbár nem voltak előnyösek, sőt károsak voltak, mégsem lehet tagadni, hogy szépek voltak ez álmok. Ha az öreg elvégezte elbeszélését és a jelenre gondolt, keserüen hozzátette: "Az én hibám, az én hibám" - a leány a nyaka köré fonta karjait és igy szólt: "Nem a te hibád, apus! a szép napok még visszatérnek!..."

Az öreg meghalt és nem a kép sötét háttéréből kilépő lovag jelent meg a gyámnak. A megjelent alakon mi sem volt lovaghoz hasonló.

Ez a komoly arcz és széles homlok, ez a modern gondolkozóhoz illő hideg arcz sehogysem illett, - még a grófné fantáziájában sem, a tollforgós rézsisakhoz. Egészen más lehetett az, ki szélvészként rohanó csapatjait a tatárok ellen vezette.

Másrészt azonban Schwarcz egészen uj jelenség volt a grófné előtt, a ki csodálkozását keltette fel.

Kevés beszédü volt, de a tettek beszéltek helyette. Rövid idő alatt mindene lett a grófnőnek; ez láthatta szilárdságát, erélyét és a tettekben való gyorsaságát.

Az öreg grófnak semmi sem sikerült - Schwarcz, a mint a grófnő ügyeit kezébe vette, egy nap alatt többet végzett mint a gróf tiz nap alatt. Felfogta, hogy a grófnőnek szüksége van egy kis alapra, hogy ne szoruljon minden kicsiségben Witzbergné szivességére és zsebére.

Radikális mód megmentette a gróf jövedelmeinek maradékait és tett lépései ez irányban olyanok voltak, mint a lanczett-szurások: biztosak és sikeresek.

Természetes, hogy Schwarcz igénybe vette ügyvéd barátjának tanácsát is, a ki, fiatal kora daczára, képes lett volna az ördögöt is megtériteni, de mért nem tudott magán az öreg gróf ur is ily módon segiteni?!...

Ez bizonyos gondolatokat ébresztett a grófnőben. Az arisztokrácziát atyja alakjában, a demokrácziát Schwarcz személyében képzelte el magának.

- Oh, micsoda emberek lehetnek azok! - gondolta magában - borzasztó emberek a kik le tudják győzni az akadályokat. Egészen másféle emberek!

Egyizben Schwarcz multja után kérdezősködött és az egész fesztelenül válaszolta: "Atyám kovácsmester volt!"

A grófnő nem volt képes felfogni, hogyan lehessen ilyes dolgokat tartózkodás nélkül kimondani. Ugy gondolta, hogy legalább titkolni kellene, - és Schwarcz nem csinált belőle titkot, pedig szavai sulyos kalapácsütésként hullottak a grófnő lelkére.

Bámuló pillantást vetett reá, mintha a bőrkötényt keresné rajta, vagy egy kipattant izzó szikra nyomát a kezein.

Egyébként nem titkolhatjuk, hogy eleinte, daczára minden elismerésének, bár csak magában, de azt hitte, hogy ezeket az embereket a homlokán ragyogó grófi korona nyerte meg számára és azért fogadták fel a főuri gyermeket, hogy ezáltal magukat emeljék.

Utóbb beismerte, hogy legalább Schwarczot illetőleg nagyban tévedett. Ez ugy mondta ki a szót, hogy "gróf", mintha csak azt mondaná: zsidó, czigány, vagy szlachcic, semmi sulyt sem helyezve e szók különös jelentőségére.

Nem, azt nem lehetett róla föltenni, ámbár kétségtelen, hogy az arisztokráczia és demokráczia kérdése még ugaron hevert lelkében.

A grófnő eleinte azt hitte, hogy szándékosan ignorálja ezt, de észrevette azt is, hogy Schwarcz bizonyos felsőbbséget követel magának, sőt bizonyos leereszkedést tanusit vele szemben.

Gyengéd és jó volt hozzá, de oly módon, mintha azt akarná mutatni, hogy erős létére enged a gyengébbnek és elnéző iránta, mint az erélyes ember a gyermek iránt.

De viszont olyan biztonságban érezte magát e gyámkodás alatt! Ugy tetszett neki, hogy Schwarcznak semmi sem lehetetlen. Nyugodtan és zavartalanul alhatott - Schwarcz őrködött felette.

Egy izben mégis kisérletet tett, hogy másként mutassa magát, - el akarta Schwarczot vakitani müveltségével s ekkor megtörtént, hogy Schwarcz szeliden helyreigazitotta felfogását, reá mutatott, hogy mi az igaz és mi a téves benne, egyszóval, nem kis boszuságára, oktatta és felvilágositotta őt.

Utóbb tehetségeivel akart neki imponálni. Leült a zongorához, hogy elbájolja melódiáival; s mi történt!? A boszus Augusztinovicz leült utána a zongorához s sokkal jobban játszott nála.

Ez is mindent tudott, mindenhez értett! A grófnő ezen az estén elgondolkodva ment szobájába.

A küzdelem Schwarczra nézve annál veszedelmesebb volt, mert nem is gondolt a veszélyre; - a grófnő nem vakitotta ugyan el, de a legélénkebb rokonszenvet ébresztette benne - ugyszólván szeretett gyermekévé lett, akinek sorsát, mint hitte, kezében tartja.

Ő vele elfoglalva, Helénát egészen elhanyagolta - látogatásai mind gyérebbé váltak nála. Leginkább az a gondolat foglalkoztatta, hogy a grófnőnek valami kellemességet szerezzen s nem jutott eszébe, hogy Helénát megkimélje a kellemetlenségektől.

Ami a grófnőt illeti, magától érthető dolog, hogy nem viseltethetett Schwarcz iránt ellenséges indulattal. A kissé megsértett önszeretet inkább szerelemre, mint gyülöletre vezethetett.

Hogy megmondjuk az igazságot: Lula grófnő egyszerüen csak azt óhajtotta, hogy ez a buzgó demokrata egykor alázatosan és szerelmesen hajtsa le fejét arisztokratikus térdeire.

Ez a czél nem lebegett előtte azonnal tisztán; csak akkor tüzte maga elé, mikor észrevette, hogy Schwarcz azonfelül szép ember is. E helyütt emlékeztetünk arra, hogy Leokádia grófnő husz éves volt és hogy a kedélyében már régóta sok mindenféle sóvárgás és kivánság ébredezett, ami felől nem volt képes magának számot adni. A költők nyelvén e kivánság visszhangjának neveznék: "szeretni és szeretve lenni, ha ki is lehelnők aközben ifju életünket."

De bármint volt is, Lulának elégséges volt, hogy tudott egy támpontot, amelynél fogva mindig Schwarczra gondolhatott. A bizalom, melylyel irányában viseltetett, a hála gondoskodásáért az iránta táplált rokonszenvet mindinkább fokozta. Igaz ugyan, hogy Lula anyja, a boldogult öreg grófné azt szokta volt neki mondani, hogy jól nevelt kisasszonynak nem szabad szerelmesnek lennie; de másik anyja, a természet, egészen más valamit sugott neki. Valóban ilyen anyák nagyon gyakran nem értenek egyet egymással. Ez azért van, mert a nők többségének kedélyében ritkán nőnek és tenyésznek igazi érzelmek, mig ellenben ezer meg ezer ideges szerelmeskedés fészkelődik be... kevésbé szárnyas... de kevésbé lekötő is...

Lilla konstatálta azt a tényt, hogy Schwarcz értelmes, nemes és szép férfiu, de nem merünk azért kezeskedni, hogy e tulajdonságok közül melyikre fektette a fősulyt. Mikor ezen az estén aludni tért, azt a következéseiben fontos kérdést intézte magához:

Válasz helyett meztelen lábacskáival, félig levetkőzve, a tükörhöz szaladt. Csak a szerzőnek van megengedve ily képet látni. Az éjjeli fejkötőcske csupán csak lengett a fejecskén és a fejkötőcske alól a sötét hajfürtök a fehér vállakra hullottak. Fénylő szemekkel és hullámzó kebellel tekintett a tükörbe.

- És ha szeretne engem? - ismételte - ha sápadtan és lángolva térdepelne itt...

Itt? és ilyen pillanatban? Biborpir ömlött el az arczán és a nyakán... eloltotta a gyertyát.

Ettől az időtől fogva Lulánál sajátszerü változások mutatkoztak; néha különös aggodalom vett rajta erőt, néha meg gondolkodó lett; néha álmosan és nehézkesen járt-kelt, aztán meg Malinka keblére hajtotta a fejét, minden ok nélkül megcsókolva azt.

Schwarcz mindennap látta őt. Napok, hónapok multak és lassankint Schwarcz kedélyállapotában átalakulási folyamat ment végbe. A szeretett gyermek felnőtt és az ő felfogásában teljes virágában levő szép nővé fejlődött. Schwarcz pillantásában nem volt meg többé, ha a lányra tekintett, az előbbi teljes világosság és nyugalom. Azelőtt a saját keblén ringathatta volna álomba s maga fektethette volna őt, mint gyermeket, ágyába; most az ilyesmi a velőkig hatotta volna meg. Az idill mindkettőjük lelkében mind élénkebb lett, mig végre annyi meg annyi nap, vagy annyi hónap elmulta után Witzbergné asszonynak és Schwarcznak lakásán a következő beszélgetések folytak:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Akkor drága Lulám, nagyon boldog lennék és igen bensőn szeretnék; és látod, Lula, isten segitségével ő is szeretett volna engem.

- Nem tudom, azt nem tudom, de ugy tetszik nekem, hogy a szerelemben is van különbség. Én olyan igen nagyon szeretnék... oh istenem, ki se mondhatom... hogy milyen nagyon szeretnék...

Malinka karjaival átölelte barátnőjét, szivéhez szoritotta és csókokkal, meg czirógatásokkal halmozta el őt.

Miként két galambocska, ugy rejtegette mindegyik a fejecskéjét a másik keblén.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Vigyen el a... ha ujság. Láttam, öreg, amint a grófnő fátyolát megcsókoltad... Nos, te barátja vagy a csókolózásnak - várj csak, van itt egy esernyőm, talán ezt is megcsókolnád vagy ha ez nincsen inyedre, akkor talán a tavalyi felöltőmet. Az ujjak bélése már el van rongyolódva, máskülönben még egészen jó. Vigyen el a...! Add csak ide a pipámat... Tudom, öregem, hogy ez mit jelent; az együgyü Witzbergné nem tudja, de én tudom.

Schwarcz befödte az arczát kezeivel. Augusztinovicz hallgatag tekintett rá, lábaival kapargált az asztalka alatt, a székén fészkelődött, valamit mormogott a fogai között és végül meghatott hangon szólott:

- Nos öregem, ne busulj, ne gyötörd magadat... válaszolj legalább és mondd, hogy Heléna miatt fáj a szived.

- Tudom, hogy Heléna miatt fáj a szived. Derék fiu vagy, öregem... De hát mit lehet tenni? Jupiterre mondom, nősülj...

Schwarcz fölemelkedett. Szilárd elhatározás tükröződött vissza széles homlokáról és habár az összehuzódott szemöldökök fájdalmat és harczot árultak el, mégis látható volt, hogy Schwarcz fog győzni. Megszoritotta Augusztinovicz kezét.

- Igen, felelt Schwarcz; elég legyen a csalásból és a habozásból! Elmegyek Helénhez és megkérem a kezét.

Augusztinovicz szemeivel követte a távozót, jobbra-balra hajtogatta a fejét és azt mormogta a fogai között:

Aztán megtömte a pipáját, megfordult az ágyában és kétszerezett erélylyel szitta az illatos füstöt.

Helén nem volt otthon. Schwarcz várakozott néhány óra hosszat és türelmetlenül járt fel s alá a szobában. Eltökélte, hogy minden áron kibontakozik hamis állásából, a melybe az özvegyért és az elárvult, fiatal grófnőért való egyidejü gondoskodása sodorta. De ő maga is kénytelen volt bevallani, hogy ez az elhatározás fájdalmat okozott neki. Mély, majdnem fizikai fájdalom volt ez.

Schwarcz azért jött, hogy megkérje Helén kezét és mégis ugy tetszett neki ebben a pillanatban, hogy nem szenvedheti őt. Amahoz a név és a gondolatok vonzották őt; ugyszólván a saját keblében érezte, hogy szinte a saját akaratával kért még egy pillanatot a másikért.

Szerette Lulát, a mint csak erélyes és látszólag hideg természetek szeretni képesek. Készült Helén fogadására és előre látta, hogy ez nagyon nehezére fog esni. Nincs annál undoritóbb, mint egy nem szeretett nőnek azt mondani, hogy szeretjük őt. Valóban férfias természetre nézve ez a legkevésbé lehetséges ámitás. Schwarcz szerette egykor Helént, de megszünt őt szeretni, még mielőtt észrevette, hogy mennyire csüng a szive Lulán. Mikor ez világos lett előtte, egy pillanatig habozott. Érezte az uj szerelmet és félt rá gondolni, félt azt magának megvallani.

Mikor a sziv hangosan kezdett beszélni, igy szólott hozzá: Hallgass! - aztán bedugta a füleit, félt a saját lépéseitől és aggódott a jövőt illetőleg lehetséges elhatározások miatt. Saját magával nem volt tisztában és ez nem tarthatott igy sokáig.

Véletlenül szemére lobbantotta Augusztinovicz az ő sajátos czinizmusával ezt a szerelmet és arra kényszeritette őt, hogy ennek a szenvedélynek egyenesen a szemébe nézzen. Minden menekvés el volt vágva, - Schwarcz fölvette a harczot és elment... Helénhez. Láz égette a vérét és képtelen volt nyugodtan gondolkodni. Apró és drága visszaemlékezések különböző képei jutottak eszébe és ebben a pillanatban inkább hitt, mint valaha Lula viszontszerelmében.

- Jogomban áll-e az ő boldogságát is tönkre tenni? Ez az együgyü, lehetetlen gondolat hangzott benne vissza, miként legyőzött hadseregek utolsó lövései, de lesujtotta őt az a gondolat, hogy közte és Helén között a kötelesség áll, közte és a grófnő között pedig semmi.

Más nehézségek álltak eltökélésének utjában. Az eltökélés becsületes volt, de hogy ténynyé váljék, hazudnia kellett élete fogytáig.

- A rossz, mint a jónak következése!... Eh! megőrülhetne az ember! - gondolta Schwarcz. - És az élet ugy összegomolyodik, miként egy pamutgomoly. Mindenki a szerencse után rohan, miként a kutya a farkas után - és mindenki ugyanazzal az eredménynyel.

Hohó! Schwarcz, a ki nem volt a szavalás barátja, a boldogtalanság dialektikájába gomolyodott. Az ily filozófiának megvan egyébiránt a maga varázsa: az ember a maga szerencsétlenségét éppugy szereti, mint a jó sorsot.

E közben beesteledett és Heléna még mindig nem volt látható. Schwarcz azt tételezte föl, hogy elment a temetőbe és ez most bosszantotta őt a nélkül, hogy tudta volna, miért. Aztán meggyujtott egy gyertyát és ismét fel és alá járkált a szobában. Tekintete véletlenül ráesett Potlanszki arczképére, - Schwarcz nem ismerte és nem is szerette őt, habár ellenszenvének igazolására csupán annak nemesi származását hozhatta volna fel. Most, hogy megint abba a tele, vidám arczba tekintett, majdnem gyülölet lobbant fel a szemeiben.

De ez az eset nem forgott fenn. Schwarcz a jellemet illetőleg határozottan különbözött Potkanszkitól és Heléna már most is szerette Schwarczot, mert Schwarcz volt. De ez a gondolat miként valami rémkép lebegett a szemei előtt és sokat adott volna érte, ha Helén nem lett volna emennek itt a felesége és ha nem lett volna tőle gyermeke.

- Nekem is fog gyermekem születni, gondolta Schwarcz magában - fiam, kit derék és szilárd férfiunak fogok nevelni... Hah! ha ez a gyermek az enyém és... Luláé lenne!

Lázas borzongást érzett, összeszoritotta ajkait és forró cseppek bugyogtak ki a homlokán. Ebben a gondolatban a vágy egész tengere feküdt. Még mintegy fél óra hosszat ült ott, mig Helén megérkezett. Feketébe volt öltözve és ez a szin különösen kiemelte az ő sápadt arczszinét és az ő szőke haját.

Schwarcz láttára félénken mosolygott, de végtelen öröm rejlett ebben a mosolyban, mert Schwarcz az utóbbi időben nagyon ritka vendég volt nála. Szerencsére volt benne annyi tapintat, meg női gyengédség, hogy nem tett neki szemrehányásokat, de látogatása fölött való örömének hangos kifejezést se mert adni, mert nem tudta, hogy mi hozza őt ide. Azonban a kezével, melyet neki nyujtott, erősen és derekasan, habár puhán, átfogta az övét. Helén keze remegett a nyomás szivből fakadó ékesszólására, visszatükröztetve az ő aggodalmát és érzelmét, noha a szája hallgatott. Bánatos mosolya és kinyujtott keze által elbájolt a szerető nő kimondhatatlan varázsával. Ha csillag lett volna a hajában, angyalnak vélhette volna az ember, - talán meg is volt a feje körül a szerelem sugárkoronája, de Schwarcz szemeiben nem volt ő angya1, nem is látott a feje körül semmiféle sugárkoronát. Azonban megérintette ajkaival a kezét.

- Ülj mellém Helén és figyelj, szólt. Már régóta nem voltam nálad és óhajtanám, hogy köztünk az előbbi nyiltság, az előbbi bizalom álljon ismét helyre.

Helén félre vetette köpenykéjét és kalapját, kezével megigazitotta a haját és hallgatag leült. Nyugtalanság, aggodalom fejeződött ki az arczán.

- Már négy esztendeje, hogy Gusztáv meghalt, a ki téged rám bizott. Tehetségemhez képest teljesitettem neki adott igéretemet, de a viszonyunk nem volt olyan, amilyennek lenni kellett volna. Ezen változtatnunk kell, Helén...

Fel kellett lélekzenie, mert itéletet kellett mondania. A pillanatnyi csendben hallani lehetett Helén szivének dobogását. Arcza elsápadt, szempillái remegtek, szemei elhomályosodtak; nagyon mélyen meg volt hatva.

Helén összekulcsolta kezeit, mintha imádkozni akart volna és az agyába beható gondolatoktól és érzésektől téveteg szemekkel nézett rá.

- Légy feleségem! Az idő, a melyről már régen szólottam neked, megérkezett.

- József! Nem üzöl gunyt velem? Nem, nem! Tehát még boldog leszek? Ó, oly igen nagyon szeretlek!

Helén keble hullámzott, ragyogó arczát és száját öntudatlanul, mint virágkelyhet hajtotta Schwarcz szájára.

- Oh, nagyon szomoru, elhagyatott voltam, szólt, de hittem benned. A sziv bizik, mikor szeret. Enyém vagy! Csak te általad élek, - mi is különben az élet? Mikor az ember nevet és örül, szomorkodik és sir, gondolkodik és szeret - ez az élet. Csak te általad örülök és sirok, te rád gondolok, téged szeretlek. Ha el akarnának bennünket választani, ugy letépném a hajamat és a lábaid köré tekerném magamat. Láng voltam, melyet a lehelleted elolthatott. Most a tied vagyok, - engedj sirnom!... És te szeretsz?

- Annyi évet töltöttem sirással, de nem oly könnyeket sirtam, a minőket ma sirok. Oly derült, tiszta most a kedélyem! Engedd behunynom a szemeimet, hogy ezt a fényt, ezt a világosságot láthassam. Mennyi boldogság egy szóban! József, én Józsefem! Alig birom felfogni boldogságomat!

Nagyon nehezére esett Schwarcznak, Helént igy beszélni hallani; érezte a hazugságoknak és összhangtalanságoknak végtelen sorozatát, melyben életének ezentul le kellett folynia ennek az oly szép, annyira szerető... de oly kevéssé szeretett nőnek a társaságában.

Fölemelkedett és elbucsuzott. Helén, mikor egyedül volt, égő homlokát a hideg ablaküveghez szoritotta és sokáig hallgatag állott ott. Végre kinyitotta az ablakot és kezére támasztva, kitekintett a csillagos nyári éjbe. Csendes könnyek peregtek alá az orczáján, az aranyos hajfonat feloldozva hullott alá a kebelre, a hold beragyogta a homlokát és megezüstözte az öltözetét.

Néhány nappal utóbb Augusztinovicz Schwarcz lakásán ült és szorgalmasan tanult a közeledő vizsgákra. Mindenben hatás után vadászva, lebocsátotta az ablakredőnyöket és az asztalt a szoba közepére tolta. Ő maga ott állott, a könyökig felhajtott ingujjakkal, valamely kisérlettel elfoglalva. Az asztalon az üveglombikoknak egész sokasága, számtalan, porokkal és folyadékokkal megtöltött üvegcsék, középen pedig egy légszeszlámpa állott, kékes lánggal körülvéve egy lombiknak a fejét, mely a benne levő forró folyadék hatásától rezgett.

Égett, amint mondani szokás, Augusztinovicz kezei alatt; senkise volt képes valamely munkát oly gyorsan elvégezni mint ő. Derült mosolylyal az ajkain valóban lángbuzgalommal dolgozott, helylyel-közzel egy dalocskával, egy magánbeszéddel, a keze ügyébe kerülő legelső edénynyel, vagy a világ mulandóságát illető valamely istenfélő megjegyzéssel szakitva magát félbe.

Néha egy pillanatra abbahagyta a munkát, fölemelte szemeit és karjait és tragikus hangon elszavalta:

- Mahometre! szólt magában, ha Schwarcz itt volna, ugy a munka mégegyszer oly gyorsan folyna, - de ő most Helénnel esküszik... Eh! magamnak is kedvem volna... bármily drága nekem az ártatlanság! Drága Helén! Engedd meg... de tovább?... Eh! mentül tovább, annál jobb!

Ekkor valaki lázas sietséggel meghuzta a csengetyü zsinórját; Augusztinovicz az ajtó felé fordult és karját kinyujtva, intonálta:

Az ajtó kinyilt és egy uriasan öltözött fiatal ember lépett be a szobába. Augusztinovicz nem ismerte őt. Az ujonnan érkezettnek különös jellemző vonásai bársony kabát és világos nadrág volt; azonfelül ugy nézett ki, mintha most vették volna ki a skatulyából és az arcza simára volt borotválva. Az arcza nem volt éppen együgyü, de szellemes se volt, nem volt se szép, se rut; se jókedvünek, se mogorvának nem nézett ki, nem volt se magas, se alacsony; orr, száj, ajk és homlok középszerü, - egyéb ismertető jelei nem voltak.

Az ujonnan érkezett türelmét kezdte vesziteni. Augusztinovicz arcza inkább derültséget, mint rosszlelküséget fejezett ki.

- E ház tulajdonosa, igy folytatta a fiatal ember, Schwarcz urhoz küldött engem, aki állitólag ismeri N. Leokádia grófnő lakását és viszonyait. Nem lenne ön szives nekem ebben a tekintetben felvilágositást adni?

- Éppen arról, tisztelt uram! Mert ha azt válaszoltam volna, hogy oly csunya, mint az éj, - akkor is kiváncsi lett volna ön vele megismerkedni? Nem... ismétlem, hogy nem! a prófétára mondom!

- Egyáltalában nem, habár Witzbergné asszony mindig azt állitja. Ah, ön talán nem ismeri Witzbergné asszonyt? Pompás asszony! Még azt is ki kell emelnem, hogy lánya van, habár abban, hogy valakinek lánya van, nincsen semmi különös, de amellett oly gazdag, mint Jupiter.

- Lépteket hallok a lépcsőn - Schwarcz jön, - vagy talán nem? Fogadok önnel, hogy Schwarcz az, - nos?

Az ajtó kinyilt; valóban Schwarcz volt. Szigoru és értelmes arcza az utóbbi időben ugyszólván megérlelődött, tekintetében a férfiu kimért erélye fejeződött ki, ki a jövőt illetőleg szilárd elhatározásra jutott.

- Ez itt pán Pelski, ez meg itt az ördög nevében Schwarcz, az orvostudományok tudora, mutatta be Augusztinovicz az urakat egymásnak.

Schwarcz kutatva tekintett az ujonnan érkezettre. Pelski megmagyarázta jövetelének czélját és habár a fiatal urnak arra a közlésére, hogy Lulával rokon, Schwarcz homloka összeránczolódott, mégis habozás nélkül megmondta a czimét.

- Ajánlom magamat, mondta végül, a grófnő nagyon fog örülni, hogy egy unokafivért talált, csak kár, hogy két hónap előtt egyetlen rokonát se volt képes feltalálni.

Pelski valami érthetetlent mormogott; ugy látszott, hogy Schwarcz alakja és magaviselete nagyon imponált neki.

- Nem vagyok kóbor lovag, sem don Quijote; de inkább kerülöm a veszedelmet és győzök, semhogy előidézzem és elbukjam. Ezt parancsolta nekem nem a középkori fanfaronád, hanem a józan ész.

- Csak azt nem tudom, vajjon nem haragszol-e meg, de ez a Lula, - nem bizom benne, az ördög nevében!

Schwarcz azt akarta, hogy az események hatalma által tőle elszakitott grófnő belsejében szeplőtlenül megmaradjon.

- Mit mondjak neki, kérdezte Augusztinovicz kis vártatva, ha felőled kérdez?

Schwarcz arcza fellángolt; ismeretes volt előtte Lula viszontszerelme, de ezt más szájból hallani, megrenditette őt. Jóttevő érzés, de kétségbeeséssel párosulva vonult át a keblén.

- Mondd hát meg Lulának, hogy mást veszek el, szerelemből és kötelességből.

- Ah! Pán Ádám! Ezt nem szabad tenni, ez nincs megengedve! - kiáltott Malinka.

- Szabad! szabad! felelt Augusztinovicz a meggyőződés hangján. Azonban, igy folytatta felső kabátját levetve és keztyüit felgombolva (rendkivül urasan volt öltözködve) - itt volt ma délután egy fiatal ember?

Belépett Malinkával a terembe, melynek kissé ünnepélyes szine volt, mintha valamely fontos vendéget vártak volna. Az asztalon kettős lámpa égett, a zongora ki volt nyitva.

- Ugyanez a kérdés vár rám Lula grófnő részéről is... azt hiszem legalább, hogy ezt a kérdést fogja hozzám intézni: mindenesetre engedje meg, hogy a választ a grófnő kérdéséig elhalaszszam.

Lula grófnő nem sokáig váratott magára. Feketébe öltözve lépett be; csak kevés gyöngy volt a hajában.

A grófnő igen kellemetlenül érezte magát arra a gondolatra, hogy Schwarcz nem fog eljönni.

- Ez egyszer kissé nehezebben fog menni, mint egyébkor... De itt jön valaki - az ön unokafivére, grófnő! Pompás fiatal ember!

Pán Pelski belépett a terembe, nemsokára rá megjelent Witzbergné asszony is. A szokásos üdvözlések után hétköznapi dolgok képezték a beszélgetés tárgyát. Augusztinovicz igen kevés részt vett benne. Félig behunyt szemekkel és a legközönyösebb arczczal ült a támlásszékben. Szokása volt megfigyelései közben a szemeit félig behunyni, - ilyenkor aztán semmi sem kerülte el a figyelmét.

Gróf Pelski (elfelejtettük megmondani, hogy ezt a czimet viselte) Lula mellett ült, ujjai között a monokli zsinórját forgatva és unokahugával élénken beszélgetve.

- Kievben való megérkezésemig, szólt, semmit se tudtam arról a szerencsétlenségről, mely az ön mélyen tisztelt atyjának halálával egész családunkat, különösen pedig önt érte.

- Nem, hugom. Csak azokról a boldogtalan perpatvarokról tudtam, melyek családunkat évtizedeken át elválasztották. Ezektől a perpatvaroktól én mint kiskoru és távollevő mindig idegenkedtem és bevallom, hogy mostani idejövetelem kisérlet akar lenni a közeledésre.

- A külföldön nevelkedvén föl, általában csak kevéssé ismerem családi viszonyainkat. Igy például csupán egy szerencsés véletlennek köszönöm, nem rokonságunknak, hanem egyéb szoros kötelékeknek felfedezését, melyek családjainkat már régóta összefüzik.

- Szivesen szolgálatára állok, hugom. Atyám halála után átvettem családi és vagyoni viszonyaink vezetését és ekkor egy keveset kutatgattam a papirok és a családot illető okmányok között. Ezekből az okmányokból megtudtam már most, hogy az ön családja nemcsak rokon a Pelskikkel, hanem ugyan az a czimere is van.

Lula földre szegezte tekintetét; kezecskéje a kötény végét sodorta; némi idő mulva fölemelte a fejét.

- Sok nehézséggel járt az ön lakását felkutatnom. Ennek az urnak (Pelski szemeivel Augusztinoviczra mutatva) egészen sajátszerü modora van, a hogy a kérdésekre válaszol, - szerencsére megérkezett Schwarcz szobatársa, ki aztán végre megadta a kért felvilágositást.

- Mikor atyám megbetegedett, Schwarcz ur ápolta őt utolsó óráiban, aztán ott találta Witzbergné asszonyt és... igen sokat köszönök neki.

Augusztinovicznak lecsukott szempillái kinyiltak egy kevéssé, a gunyos vonás eltünt az arczáról.

- Ismertem a külföldön, Heidelbergben egy Schwarcz nevü orvost és irót; - ebből a családból való?

Augusztinovicz szemei egészen megnyiltak; a gunynak le nem irható kifejezésével fordult a grófnőhöz.

- Azt hiszem, nagysád nagyon jól tudja, szólt hangosan, hogy Schwarcz hova való és miféle családból származik?!

- Nem-e? Tehát vissza akarom idézni az emlékezetébe; Schwarcz Zvinogradban született, hol atyja kovács volt.

- Nagyon fáj nekem, hugom, hogy a végzet arra kényszeritette önt, hogy egészen más kör egyéneivel érintkezzék.

Lula felsóhajtott. Ó, ez nem volt jó sóhaj. Lula tudta, hogy ezeknél a más körhöz tartozó egyéneknél segitséget, gondozást, sziveket talált, hogy tehát ránézve ezek az egyének többet jelentettek, mint ez az uj unokafivér, de szégyelte azt neki megmondani és némileg bosszusan hallgatott.

E közben Witzbergné asszony a vendégeket teához kérte. Lula egy pillanatra szobácskájába szaladt, és ágyacskáján ülve, arczát kezével eltakarta. Gondolataival most Schwarcz szobájában volt.

- Ott ül és tanul, gondolta magában és itt ő róla, mint rám nézve teljesen idegenről beszélnek. Mi végből kellett ennek itt azt mondania, hogy kovácsnak a fia?

Ugy tetszett neki, mintha méltatlanul bántak volna Schwarczczal, de ő maga is szinte haragudott rá a miatt, hogy kovácsnak a fia.

A teánál kissé szórakozottan ült unokafivére mellett, kissé szomoru volt és nyugtalan pillantásokat vetett Augusztinoviczra, ki rosszlelkü intervencziójával megfélemlitette őt.

- Ugy látszik, kissé rosszul vagy, Lula! mondta Witzbergné asszony, kezét izzó homlokára téve.

Malinka, ki a teás kannával kezében a lámpa mögött állott, abbahagyta az aranyszinü folyadék kiöntését, visszafordult és mosolyogva mondta:

- Lula csak kissé szórakozott. Magadhoz téritelek a fekete szinnel, - szereted?

A tea után Lula a zongorához ült és a hangjegytartón át látni lehetett szép homlokát.

Chopinnek egy buskomor mazurját játszta és arcza folyton aggódó nyugtalanság kifejezését viselte.

Augusztinovicz mint zenetudó kitalálta a hangokból Lula lélekállapotát: mindamellett azt gondolta magában:

Azonban hazamenet Augusztinovicz hosszasabban gondolkodott Lula és Schwarcz felett, semmint könnyelmü természetétől várni lehetett.

- Eh, az ördögbe is! mi lesz belőle? mi lesz belőle? mormogta fogai között.

Ily gondolatokkal eltelve lépett a lakásába: Schwarcz még nem aludt; könyökére támaszkodva ült egy könyv mellett.

Türelmetlenség és kiváncsiság volt Schwarcznak remegő arczáról leolvasható; szemmel látható volt, hogy ki akarta kérdezni Augusztinoviczot az estéről, de meggondolta a dolgot, megint kezeire támasztotta a fejét és olvasni kezdett.

Néhány hét mult el. Az előttünk ismeretes személyek viszonyaiban nem állott be változás. Schwarcz nem látogatta meg Witzbergnét, ellenben Pelski mindennapos vendég volt nála, Augusztinovicz daczára, aki mindig bosszantotta és kit ő e miatt nem szivelhetett.

- Hogyan tetszik neked a grófnő unokafivére? kérdezte egy izben Schwarcz a barátjától.

- Semmit, azaz a saját együgyüségét. A kisasszonyokkal tehetsége szerint mulat, divatos öltözeteket, glacé keztyüket visel, rendszeresen köti meg nyakkendőjének csokrát, dicséri az erényt, a bünt meggáncsolja, azt mondja, jobb bölcsnek lenni, mint nem, és mégis... ó Schwarcz ez az ember nulla.

- Megint valami uj! Nagyjában! Amint tudod: a mellett a szabó mértéke szerint, nem pedig Phidias szerint! További folyamában nevetésre ingerel, de a szivem nem szakad meg - nem érdemes!

- Mit mondjak neked? Nos hát, középszerü ember, a középut embere, csakhogy nem az arany középuté; becsületes ember, mert nem követett el semmi becstelent. Hagyj békében vele! Beszéljünk inkább bölcsészeti rendszerekről, vagy énekeljünk el egy régi contredanzot, - mihez van inkább kedved?

Schwarcz megtömte neki a pipát, maga is szivarra gyujtott s fel és alá járkálni kezdett a szobában.

- Nem tettem neked jelentést azokról az estékről, mert nem akartalak bosszantani, kezdte Augusztinovicz, de ha te magad kivánod, ugy szolgálatodra állok. A dolog igy áll: Pelski megtudta, hogy az öreg gróf egy leányt hagyott hátra és a kiváncsiság kergette ide, hogy meglássa őt. Látod, az emberek hiuk, szeretik a hatást és a gazdag unokafivér szerepében a szegény unokahuggal szemben nincs benne hiány. Polski jól érzi tehát magát ebben a szerepében. De ki ne érezné magát jól ebben a szerepében? Gazdag vagy és neki (azaz az unokahugnak) kezedet nyujtod, védelmezője és oltalmazója vagy, meghóditod érzelmeidnek gyengédségével, cselekedeteidnek nemességével, herczeggé - eszménynyé lész - ó öregem! Hogy csiklandoz a hiuság, mily regényes, hogy a sátán... Ez az egész eset: Egy mén, egy nemes alak, a lány részéről könynyek és mosolyok - aztán széjjelválasztja őket a végzetük - aztán megint találkoznak... egymáshoz való lelkek... és Numára Pompilius következik!

- Természetesen; Pelski csupa kiváncsiságból látta őt, a lány, amint tudod, igen szép hajadon és a gróf tetszelgett magának szerepében. Pelski mindennapi ember, arisztokrata... egyszóval: nulla, de... ha nem fektet sulyt a hozományra...

- És miért engeded magadat oda ámitásoknak? Te neked teljesen egyre mehet - nem vagy te gyermek, se asszony; tudtad, hogy mit tettél, mikor Helén előtt megnyilatkoztál!

- Azt mondom: Pelski fiatal és gazdag, a lány nagyon tetszik neki, aztán valószinüleg nem fektet sulyt a hozományra, - a fődolog az, hogy tetszik neki!

- Tehát azt hiszed, hogy Lula beleegyezik? kérdezte Schwarcz és szemei lánggal égtek.

- Figyelj, öregem, azt mondom: Mire jó ez a mi beszélgetésünk? Lula ma talán még nemet fog mondani... de hat hónap, vagy egy esztendő mulva beleegyezik. Ha bejáratos volnál a házba, akkor talán küzdhetnél vele, máskülönben, ismételem, beleegyezik.

- Mire? Az első estén, mikor Pelskit ott találtam, hallottam, amint azt kérdezte Lulától: Miféle családból való? "Valóban nem tudom", felelt Lula. No látod, és mikor azt mondtam, hogy te egy kovácsnak vagy a fia, Lula biborvörösen állott ott és miattam való bosszuságában majdhogy nem sirt. Már most tudod!

- No látod, fecsegett Augusztinovicz tovább, Pelski tapasztalás és szabad akarat nélkül egészen helyesen cselekszik: folytonosan a régi czimeket, a magas összeköttetéseket idézi Lulának emlékezetébe - egyébiránt nem is járhatna el másképpen... Lula azonfelül arisztokrata nő! Emlékszel-e, hogy ez a körülmény mennyire tüzbe hozott bennünket? Mennyi fáradságot vettél magadnak, hogy ezeket az alapelveket megtántoritsd nála! Ezer krokodil! Pelski helyesen jár el, csiklandozza Lula hiuságát, felkölti önszeretetét - ez eltávolitja őt mitőlünk és mi, öregem, épp olyan grófok vagyunk, mint... minden összehasonlitás nélkül, a pokolba is! mert nem találok hasonlatot.

És csakugyan nem talált és hasonlat hijjában vastag füstgyürüket kezdett kibocsátani és komolyan igyekezett egyet a gyürük közül ujjaival megfogni. Schwarcz a közben makacsul a padlónak egy pontjára szögezte a tekintetét és végül igy kiáltott fel:

- Azt mondtam, hogy tanulsz és ezért nem jöhetsz el. - Hadd düljön el a pör közted és Pelski között ő benne magában, az ő lelkiismeretében, az ő szivében. A te házasságod külső esemény és döntőleg hatna Pelski javára.

- Menj a pokolba és ne szoritsd oly nagyon a karomat. Ezt a kérdést én magam intézem te hozzád: És ha ebben a harczban te győznél?

Egymás szemeibe néztek - ellenséges érzés szoritotta össze a szivüket. Végre elbocsátotta Schwarcz Augusztinovicz karját és arczát a kezeivel elfödve, az ágyra vetette magát. Augusztinovicz fenyegetően nézett rá, majd kevésbé fenyegetően, mig végre egészen közel sompolygott hozzá és ujjain át az arczába nézett. Megrántotta a kabátjánál fogva és a hangja már megpuhult és elérzékenyült.

- Ne haragudj rám, öregem! Ha te győzöl, ugy megóvod a szivedben, mint egy szentet és én aztán azt mondom neki: Te fényes angyal, haladj a kötelesség utján, amelyen Schwarcz haladt.

Helén szinte maga sem hitt a boldogságában. Előkészületeket tett az esküvőre. Borus multja eltünt, a komor éj véget ért, hajnalodni kezdett.

A nő, aki bolygó csillagként nem tudja, hol és mily mélyen fog hanyatlani, az állandóság nélkül való nő, kinek nem volt jövője, most azon a ponton állott, hogy uj életszakaszba kellett lépnie, hogy kiérdemelje a férfiu szerelmét, annak hitvesévé legyen és az maradjon; oly életet kezdjen, amelynek reggele van, tisztelettől környezve és szerelemmel és kötelességgel tele. Megértette, helyesebben mondva, sejtette a jövője és multja között való rendkivüliséget.

- Oly életből, amilyen az enyém, nem tudom, miként fejlődhetett ilyesmi, én nem vagyok ily boldogságra érdemes, suttogta Schwarcznak, mikor ez a jegygyürüt az ujjára tette. Ily boldogságra nem vagyok érdemes!

Ennek a szerelem által megzabolázott félőrültnek igaza volt. Életének logikájából nem fejlődhetett ki ilyen jövő, de az élete már megszünt volt a saját folyását követni. Vannak csillagok, melyek a magányban határtalan területeken forognak, mig valamely hatalmasabb égitest által tovaragadtatva, ezzel együtt kénytelenek tovább bolyongni. Hasonló valami forgott fenn a Helén esetében is. Az erősebb akarat magához vonzotta a gyengébbiket. Helén utjában Schwarczczal találkozott és ettől fogva ennek a pályáját követte. Ennek a megértése megnyugtatta őt.

Határtalan hite volt Schwarcznak nemcsak jellemében, hanem hatalmában is. Eltünt tehát az utolsó árnyék a kedélyéről, - eltünt az aggodalom, a jövőtől való ama megmagyarázhatlan félelem, melytől Schwarcz nyilatkozatának pillanatáig nem birt szabadulni és mely őt lelkifurdalásként mardosta.

Helén a jövőről álmodozva, dallamokkal az ajkain, tette meg az esküvőhöz való előkészületeket és minden egyes részletnek gyermek módjára örült. Özvegysége daczára fehér ruhát akart, ami Schwarcznak is tetszett.

Miután jókedvét visszakapta, megerősödött az egészsége is, dolgos, ügyes lett és még a jövendő gazdaság elenyésző részletei iránt is érdeklődött. Vonásai szépültek és nemesbültek a boldogság behatása alatt. Emberkerülő lényből, madárból, melynek szárnyait szegték, nővé változott át, ki tudatára jött a saját értékének, ha csak abban is, hogy szerettetik. E közben az esküvő napja mind inkább közeledett.

Az a pillanat is közeledett, amidőn Schwarcznak el kellett nyernie a tudori fokot. Szorgalmasan és oly kitartóan tanult, hogy az egészsége némileg szenvedett miatta. Álmatlan éjek és szakadatlan szellemi megerőltetés sápadttá változtatta az orczáit, megsoványodott és szemei körül kék gyürük támadtak; folytonos tanulási lázban élt és napról-napra vesztett erejéből, de a mennyire ebből telt, talpon maradni igyekezett, mindenáron tisztességes állást és független jövőt törekedve elérni.

A dicsvágyon és a közeledő esküvőn kivül még egy más dolog is késztette arra, hogy erejét tulfeszitse. A hazulról hozott pénz mindinkább fogyott és már a végire járt. Már most is Augusztinoviczra nehezedett a kiadások és a házi gazdaság terhe.

Augusztinovicz lemondott az ivásról és sokkal többet keresett, mint Schwarcz. A zeneórák aránylag sokat jövedelmeztek és a mindinkább növekedő tanulási teendők daczára sem kellett róluk lemondaniok, mert vele született tehetségei a hiányzó időt és kedvet kelleténél inkább pótolták.

Witzbergnét, miként azelőtt, most is naponként meglátogatta, mindennap kiszaladt Malinka és kinyitotta neki az ajtót és mindennap elrántotta tőle a látszat kedvéért a kezecskéjét, melyet Augusztinovicz szokás szerint csókjaival halmozott.

A derék leány igen jó indulattal viseltetett iránta. Vajjon Augusztinovicz szerette-e őt? Inkább nem, mint igen; a mult kiölt benne minden rokonszenves érzést. Valóban egy csepp tüz se volt benne. Ha tehetségével szenvedély párosult volna. - De fénye a hold fényéhez hasonlitott, világitott, a nélkül, hogy melegitett volna. Ez azonban nem akadályozta abban, hogy kitünő pajtás és vig czimbora legyen. Ha még érzett valami ragaszkodást, ugy Schwarcz irányában érezte azt. Azonban, az ő saját módja szerint, nem volt hijja bizonyos rokonszenvekben és ellenszenvekben; Malinka rokonszenves, Lula ellenszenves volt neki.

Miért viseltetett rosszindulattal Lula iránt? Erre különféle okok voltak. Lula hideg fenséggel bánt vele és azonfelül grófnő volt. Augusztinovicz rendesen szerencsés volt a nőknél, a mit kifogyhatatlan jókedvének, sőt czinizmusának is köszönhetett, a mely megengedte neki, hogy mindenütt otthonosan érezze magát.

Azonfelül megvolt az a különös képessége, hogy minden társasághoz, a melylyel érintkezett, alkalmazkodott. Mindig egyenesen a dolognak menve, mégis (ott, a hol akarta) a legfinomabb társadalmi máza volt. Ilyenkor azt szokta megjegyezni, hogy a könnyedség, a melylyel distinkcziót tanusit, nála örökölt, a "nagyon nemes vértől" való.

Valósággal sohasem ismerte a szülőit, azt sem tudta, hogy kik voltak, de mindazonáltal régi hires család sarjának tartotta magát. Sőt amaz ismeretes tréfából kiindulva, azt erősitgette, hogy Leticzia, III. Napoleon öreganyja és az ő öreganyja - két öreganya volt. Ily módon mutatta ki a Napoleonokkal való rokonságát.

Mind e tulajdonságok daczára Lula egy kevéssé ignorálta őt. Inkább, mint Augusztinovicz könnyelmü, ruganyos lénye, érdekelte őt Schwarcznak vas jelleme. Végül beleszeretett Schwarczba és Augusztinovicz magától értetőleg félretolatott. De ez bosszantotta őt.

Igy állottak a dolgok Pelski fellépéséig. Ettől az időtől fogva, különösen a mióta Schwarcz megszüntette látogatásait, Lula egészen megváltozottnak látszott. Augusztinovicz bosszantani kezdte őt, mert ő a dolgokat a Lula iránt táplált ellenszenvének prizmáján át nézte.

Azt hitte, hogy Lula csak most fogja őt igazán lenézni, sőt megvetni - és mégis egészen másként történt. Lula felhagyott vele szemben a közömbös szereppel, félni kezdett tőle.

- Hála az isteneknek, gondolta Augusztinovicz akkor, az embernek igen könnyen forgatható nyelve van. Attól tart Lula, hogy lóvá teszem Pelskit.

Meg is esett nem ritkán ilyes valami, a mi őszintén megvallva, Lulát igen kellemetlenül érintette. Kezdetben kikérdezte őt Schwarczot illetőleg, de minthogy mindig ugyanazt a választ kapta: "Tanul!" abbahagyta kérdéseit.

Az is látszott, mintha Augusztinoviczot meg akarná magának nyerni, legalább magatartásában vele szemben bizonyos, csendes gyászszal párosult lágyságot tanusitott. Néha aggódva kutatott a szemeiben, mikor belépett, mintha valami hirt várt volna tőle a maga számára.

Ez az aggodalom egészen természetes volt. Akár szerette Schwarczot, akár nem, mindenesetre csudálkoznia kellett azon, hogy az az ember, a kire annyira számitott, a ki mindig annyi rokonszenvet tanusitott irányában, most szinte megfeledkezett róla.

Aztán Augusztinovicz válaszai ugy tüntek föl neki, mintha nem felelnének meg teljesen az igazságnak. Lehetetlen volt, hogy Schwarcz, ha még oly megfeszitve tanul is, két hónap folyamában egyetlen perczre se talált volna időt, hogy őt meglátogassa és hogyléte felől kérdezősködjék, - annyival inkább, mert tudta, hogy Schwarcz szereti őt.

Gondolataiban bámulatosan összefonódott Pelski megérkezése és Schwarcz elmaradása. Joggal föltehette tehát, hogy itt bizonyos összefüggés forog fenn. Egyedül Augusztinovicz adhatott erre vonatkozólag felvilágositást, de ő meg nem akart.

Nyugtalanul, izgatva, bántva varázsoltatott Lula Pelski által a fényes álmok birodalmába, egy pompás jövőbe, tele gazdagsággal, kényelemmel, szolgákkal és fogatokkal, - miközben gondolatai Schwarcz szobácskájában időztek és megrémülve kérdezte, hogy miért nem jön el hozzá?

De Schwarcz nem jött el. Pelski mind nyiltabban lépett fel, mint versenytárs. Lula, ki Schwarczra közönye miatt haragudott és sértve és megalázva érezte magát általa, már bosszuérzetből is hajlandó volt Pelskinek kezét odaadni.

Különben a hagyomány ehhez vonzotta őt - könnyü volt előre látni, hogy ki lesz a győztes. Pelski igyekezett, a mennyire képes volt rá, Lula homlokáról a felhőcskéket elkergetni és ez nagyon gyakran sikerült is neki. Lulának időközönkint valóságos nevetési rohamai voltak. Hangosan felkaczagott és csak ugy hajigált maga körül az élczes megjegyzésekkel és habár ebben a jókedvben bizonyos láz félreismerhetetlen volt, a kaczérságnak nem csekély adagja is mutatkozott benne.

Ily alkalmakkor lázasan égtek a szemei, homloka forró athmoszférát lehelt ki, ajkait elbájoló mosoly vette körül. Szavai sértettek és dédelgettek, vonzottak és eltaszitottak. Rendesen, miután Augusztinovicznál minden kisérlet csufosan hajótörést szenvedett, egyedül Pelski esett ennek a kicsapongó jókedvnek áldozatul. Pelski ilyenkor elvesztette a fejét, kizökkent gyámkodási szerepéből és rabszolgaként meghódolt unokahugának, a ki, mentől alázatosabb volt Pelski, annál merészebb lett, mentül szomorubb lett unokafivére, annál kicsapongóbb kedvü lett ő.

- Malinka kisasszony! suttogta ilyenkor Augusztinovicz, ne jusson eszébe őt utánozni; - Lula igen kaczér!

- Nem! felelt Malinka szomoruan. Még emlékezetébe fogom idézni ezeket a szavakat.

Nehéz is volna meghatározni, hogy mit mondott volna Augusztinovicz, ha egy ilyen este után látta volna, a mint az imént még annyira kaczérkodó Lula később a szobájában magára hagyatva oly keservesen zokogott, hogy még sok óra mulva se birták őt megcsillapitani. Szegény Lula még csak meg se gyónhatta senkinek mély fájdalmát, nehéz küzdelmét, melyet most önmagával kellett vivnia. Sirt gyenge pillanatokban.

Mennyi volt ezekben a könnyekben megsértett önszeretet, mennyi Schwarcz miatt való őszinte bánkódás, azt nehéz volna meghatározni.

Régebben Lula a jó Malinkának, megölelve őt, mindent megvallott volna, a mi a kedélyét nyomta, de most már Malinka is teljesen idegen lett neki, vagy legalább már nem állott hozzá oly közel, mint azelőtt. Éppen e szerencsétlen kaczérkodási kisérletek Augusztinoviczczal sértették meg mélyen az ebbe annyira szerelmes Malinkát: aztán nagyon furcsának tetszett neki Lula viszonya Pelskihez.

Ez alatt mult az idő. Lula kételkedni kezdett, vajjon szerette-e valaha Schwarczot. Pelski észrevétlenül táplálta benne a jövendő kényelem gondolatát, - az idő mult - és az idő, a költő mondása szerint, "virágzó rózsáknak rossz kertésze."

Malinka gyakran megkisérlette Augusztinovicztól Schwarcz elmaradásának igaz okát megtudni.

Augusztinovicz kezeskedett róla, hogy nem akarja neki a kezeit megkötni, de a voltaképpeni tényállást illetőleg hallgatott, vagy hazudott valamit. Másrészt Schwarcz meg volt győződve a felől, hogy Lula már mindent tud.

Schwarcz összeszoritotta fogait, de nem kérdezett tovább. Szégyelte magát, mert meg kellett magának vallania, hogy ezek a kérdések gyengeségének és előbbi érzelmeinek kifejezései voltak. Szinte borzadva vette észre, hogy az idő nem enyhitette fájdalmát.

Ah, voltak pillanatok, mikor Helént, kötelességét és lelkiismeretét el akarta magától hajitani, sőt becsületét és önbecsületét is cserébe akarta adni egy pillanatért, melyben fejét a grófnő vállához támaszthatta volna. Nem birt a rá való visszaemlékezéstől megszabadulni.

Eddig legyőzte magát, de a nélkül, hogy elfelejtette volna, hogy egykor egészen más ember volt. Azelőtt megvolt jellemének az a nyugalma, amely minden feneketlenséget elfedett, - most forrongott benne. Szenvedélyes kitörésektől nem ritkán buskomorságra, passziv érzelgősségre csapott át, miközben eszébe jutott, miként gunyolta a másikat, mily könyörtelenül csufolta az érzelgősséget, sőt mennyire megvetette azt. Elvesztett minden becsülést önmaga előtt és néha érzelgőssé lett.

Augusztinovicz tudott erről. Egy izben, (egy hónappal a Lulával való szakitás után volt) Augusztinovicz késő éjjel felébredt, és látta, hogy Schwarcz felöltözködve egy könyv előtt ült. Az óra lelkiismeretesen mutatta az éj csöndjében az elrepülő perczeket, a lámpa világos, derült fényt árasztott ki és annál a fénynél Schwarcznak vöröses szakálla és sápadt arcza kivehetően tükröződött vissza a támlásszék fekete burkolatán.

Hátrahajtott fejjel és behunyt szemekkel ült ott, de nem aludt, a folyton mozgó szempillák és arczának szinjátéka tanuskodtak erről. Arczáról kimondhatatlan boldogság volt leolvasható, valami édes álom ült aranyos pillangóként az agyvelején, vonásainak éles körvonalait ködös lágyságba oldva föl.

Augusztinovicz figyelmesen szemlélte őt, aztán nesztelenül fölemelkedett oly arczczal, melyről megbotránkozás és harag volt leolvasható.

- Vajjon mit müvelhet? suttogta, tán már saját magadat ámitod! Akaszszanak fel, ha nem nyomok vánkost a fejére. Nézzétek ezt a gazficzkót! Igen, igen! neki hajitom a vánkost, izzé-porrá töröm a lámpást... hah!

Egy pillanat alatt meg voltak téve a hadi előkészületek, állásba helyezkedett, hogy a borzasztó csapást mérje és aztán egyszerre az ágyteritő alá vonult.

- Kiváncsi vagyok, vajjon mi következik most! mormogta Augusztinovicz, alvást szinlelve.

Csodálkozása azonban egészen komolyan nőttön nőtt. Schwarcz gyanakvón nézett rá, aztán, mint valami gonosztevő, körülnézett és végül kihuzta az asztal fiát és valami tárgyat keresgélt benne.

- He, he! Talán golyót akar az agyába röpiteni, vagy meg akarja magát mérgezni? gondolta Augusztinovicz némileg meghökkenve.

De Schwarcznak egyáltalában nem jutott eszébe, agyába golyót röpiteni, vagy magát megmérgezni. A tárgy, a melyet az asztalfiából kivett, egyszerüen egy keztyü volt, egy piczike, megfakult, összetöpörödött keztyü, egy nyomoruságos emlék, egy történeti ajándék, a melynél azt szokás mondani: "Addio! caro mio! Emlékezzél rám!" Schwarcz talán elment érte, mint ama Delorges lovag.

A nemzedékek esztelenség dolgában jobban egyeznek meg, mint eszesség dolgában. Schwarcz ajkaihoz szoritotta a keztyüt.

Valósággal volt benne valami megalázó és Schwarcz utóbb maga is szégyelte magát miatta.

Másnap már hajnal hasadta előtt kiment, hogy Augusztinoviczczal ne találkozzék, ki egészen komolyan meg volt botránkozva és haragudott. Ugy tetszett neki, mintha Schwarczban csalatkozott volna.

Ez a gondolat kelletlenséget idézett benne elő, a hogy azt rendesen szoktuk érezni, mikor egy ember, a kit azelőtt nagyra becsültünk, eljátszta becsülésünket.

A legfontosabb az volt, hogy Augusztinovicz ezután azt a meggyőződést nyerte, hogy Schwarcz vissza fog térni Lulához.

- Helén vagy meghal, vagy egészen megbolondul, - igy gondolkodott - és ezek aztán elveszik egymást... Eh! hadd haljon meg (Augusztinovicz mindent elkövetett, hogy elhitesse magával, hogy gyülöli a nőket), mit bánom én? Schwarcz visszatér, bünét megbánva tér vissza!

Most afölött gondolkozott, vajjon megmondja-e Lulának, hogy Schwarcz megnősül, vagy ne mondja-e meg? - Végül arra tökélte el magát, hogy hallgat.

- Helénnel keveset törődöm... Schwarcz visszatér Lulához, de ha mindent meg nem mondok neki, akkor már késő lesz! Óh, ho, hó! De Helénnek is elsózom akkor levesét, mert akkor nála is késő lesz. Igy nem segitek az egyiken és elrontom a dolgát a másiknak. Hallgatni fogok... hallgatni arany...

Augusztinovicz minden tekintetben többre becsülte Helént Lulánál és a lelke mélyéből óhajtotta, hogy Schwarcz Helént vegye el nőül, de Schwarcz inkább feküdt a szivén mint a másik kettő, azért akarta mindenáron, hogy Lula szabad maradjon. Egyébként azt hitte, hogy Lula amugy is Pelskit fogja választani.

- Akkor majd azt mondom az öregnek: látod, én nem mondtam semmit Helénről, - ő semmit sem tudott a felől, hogy te nem szereted őt és ő mindazonáltal Pelskinek adta oda a kezét.

Végül óvatosan megőrizte magánál a hirt Schwarcznak Helénnel való egybekeléséről arra az esetre, ha Lula kaczagva és boldogan, Schwarcznak föltételezhető visszatérése előtt, oda nyujtaná kezét Pelskinek.

- Schwarcz sok boldogságot kiván ő méltóságának, azt mondom... Crescite et multiplicamini! azt mondom... Ő (azt mondom) már régóta el van jegyezve... Ő szeret és szerettetik, - a pokolba is!

A napok multak és Schwarcz nem tért vissza Lulához. Malinka ellenben azt mondta Augusztinovicznak:

- És ha ő nem teszi, ugy egy szép napon Lula fog Pelskinek nyilatkozni... mondta Augusztinovicz nyomatékkal.

- Nem, pán Ádám, - Lulában sok a női büszkeség és ha Pelskihez megy nőül, éppen a megsértett női büszkeség miatt fogja tenni, bosszuságból Schwarcz közönyössége miatt. Különben tény, hogy Pelskin kivül senki sem szereti őt... csak ő maradt meg neki... Lula senkire sem számolhat.

- Egy bizonyos időben számolt Schwarczra... és csalódott. Ki kárhoztathatná őt, mikor Schwarcz nem mutatkozik? Érti ön, uram? Mikor ő nem mutatkozik!

- Fájdalmasan csalódott, folytatta Malinka és higgye el nékem, csak én tudom, hogy mennyit szenvedett e miatt. Habár már nem vagyunk ugy megbarátkozva, mint azelőtt (ő maga huzódott el tőlem), mégis látom, hogy mennyit szenved. Tegnap beléptem a szobájába és könnyezve találtam ott, "Lula!" kérdezem tőle (annak daczára, hogy huzodik tőlem) "mi bajod van?" - "Semmi, a fejem fáj!" felelt. Nyakába akartam borulni, de ő könnyedén eltaszitott magától és aztán oly büszkén kelt föl, hogy szinte megijedtem tőle. A könnyek kiapadtak. - "Ugy-e bár, értesz, - a szégyen miatt!" - Én nem értettem meg egészen, de azt tudom, hogy ugyanannak a napnak az estéjén megint könnyezve találtam őt. - Nos, érti ön, uram?

- Hogy nem esik neki oly könnyen a Schwarczra való visszaemlékezésről lemondani. De hát mi történt? Mi történt, hogy nem jön többé?

- Ön minden felett kaczag... De Schwarcz?! Nemes-e az ő részéről, hogy Lulát ily módon elhagyja?!

- Ő neki magának kellene tudnia, felelt Malinka nyomatékkal, és nem szabadna azt, amin a fejét töri, Lula előtt titkolnia.

De még ugyanazon a napon meggyőződött Malinka afelől, hogy Schwarcz nem tanul oly szorgalmasan, ahogy Augusztinovicz állitgatni szokta. Anyjával bement a városba és egy fiatalember társaságában találkozott vele. Schwarcz nem vette őt észre és Malinka megijedt a kinézésén. Oly sápadtnak, oly megtörtnek tetszett neki, mintha valami sulyos betegségből lábadt volna fel.

Most értette, hogy miért nem akarta neki Augusztinovicz a Schwarcz elmaradását megmagyarázni.

Schwarcz ettől fogva Malinka véleményében egy eszményi férfiu magaslatára emelkedett.

Augusztinovicz este eljött, mint rendesen. Az elfogadó teremben Witzbergné volt Lulával.

- Ádám ur! - kiáltott fel Malinka, már most tudom, hogy József ur miért nem volt nálunk oly sokáig.

Lula szemei ragyogtak; uralkodni igyekezett magán, de a kezei önkénytelenül reszkettek.

- Ah, a szegény nagyon beteg lehetett! Hisz oly sápadt, mintha a sirból szállt volna ki! Miért nem szólott ön nekünk felőle? - kérdezte Witzbergné gyorsan.

- Oh, ön attól tartott, hogy Lula előtt elfecsegjük magunkat. Ez nem volt szép öntől! - szólt Malinka.

Arcza halálsápadt volt, csak ugy kapkodott levegő után. Elment, szinte repült a szobájába. Witzbergné utána akart szaladni, Malinka gyengéden, de határozottan visszatartotta őt.

Nem merte hirét elmondani, hogy Schwarcz nőül készül venni Helént és hogy Schwarcz nem fog többé eljönni. Visszatérve lakására, éppoly kevéssé merte Schwarczot a történtekről értesiteni.

Lula bezárkózott a szobácskájába. Feje szédült és gondolatai mintegy szikrákból és jégből font koszoruként övezték agyvelejét; a csöndben világosan lehetett hallani gyors lélekzését és szivének hangos dobogását. Schwarcz, Pelski, Malinka, Augusztinovicz sürü ködben forgolódtak körülötte és ebből az eszmezavarból, mintegy sirból, mindig magasabbra és magasabbra emelkedett behunyt szemekkel Schwarcz sápadt halálfeje.

Szegény Lula egészen másként magyarázta meg magának Schwarcz távolmaradásának okát, mint Malinka. Ő azt hitte, hogy Schwarcz feláldozta magát érte, hogy lemondott róla, nehogy közte és Pelski között álljon és hogy emiatt szenved annyit és lett beteggé.

- De hát ki mondta neki, hogy Pelskivel boldogabb leszek? - suttogta. - Nem bizott bennem... oh istenem, istenem! De hát bizhatott-e bennem?

A visszaemlékezés szemrehányásképpen idézte szemei elé azokat a pillanatokat, midőn fénylő tekintetei, csábitó mosolya és bársonypuha szavai csupán csak Pelskinek szólottak; eszébe jutott a szégyenpir, melytől az arcza égett, mikor Pelski megtudta, hogy Schwarcz egy kovácsnak a fia. Most is elfedte kezeivel égő arczát, de most egészen másfajta szégyen miatt.

Ugy tetszett neki ebben a pillanatban, hogy még ha Schwarcz maga se lenne egyéb kovácsnál, még akkor is kéjes érzéssel csókolta volna meg kormos homlokát, még akkor is tulboldogan hajtotta volna fejecskéjét az ő férfias mellére, még ha kötény fedte volna is azt.

- Hogy sötétedik a szemem előtt!... Nem tudtam, hogy annyira szeretem őt... - mondta láztól égve.

Keble gyorsan emelkedett. Ismét valami boldogitó gondolat vonta be homlokát mintegy dicskoszoruval és térdre borult a szüz anya képe előtt.

- Üdvözitőnek anyja! - kiáltott fel hangosan. - Ha valakinek szenvednie vagy meghalnia kell, hadd legyek én az, de őt tartsd meg és szeresd!

A legközelebbi napokban Augusztinovicz nem mutatkozott, de annál gyakrabban látogatott el Pelski és ahogy Malinka előre látta, megkérte Lula kezét. Unokahugának arczát nyugodtnak látva, szája körül mosolyt pillantva meg, reménytől eltelve fejezte ki Pelski legbensőbb óhajtását és kérte meg ünnepélyesen Lula kezét, de nem kevéssé volt megszeppenve, hogy Lulától határozottan elutasitó választ kapott.

Pelski tudni akarta, hogy kicsoda ez a "másik". Lula megmondta neki minden habozás nélkül, mire neki (ahogy ilyen esetekben történni szokott) felajánlotta barátságát. De Pelski bucsuzáskor el se fogadta a neki odanyujtott kezet.

- Ön nagyon soktól fosztott meg engem, unokahugom és nagyon keveset nyujt cserébe - suttogta elfojtott hangon - az életboldogságért - barátságot.

Azonban Lula Pelski távozása után cseppet sem érezte ezeket a szemrehányásokat, egészen más valamire gondolt. A szerelem árnyoldala, hogy az ember sohasem gondol egyébre, csak rá. Az összesség gondolata kirekeszti az egyest. Szivünkhöz szoritanók az egész világot, de csak ugy, hogy az egyetlen szeretett lényre gondolunk. Hasonló valamit érzett Lula is, mikor Pelski távozása után felkereste Malinkát.

Érezte annak szükségét, hogy valakinek meggyónja azt, ami a szivét nyomta.

Malinka az ablaknál ült és a szürkülettől elsötétedő ablakon visszatükröződött szelid, gondolatokba mélyedt arcza. Hirtelen nyakára nehezedtek Lula karjai.

- Tudom, hogy nagyot vétkeztem, de most ujra megtaláltam a saját szivemet. Oly jól érzem magamat nálad! Emlékszel-e még, hogy régebben mily soká csevegtünk el egymással? Csevegjünk ma megint ugy!... Akarod?

- Ma igen, de később másként lesz. Eljön egy bizonyos ur és elviszi magával Lulát és aztán egyedül maradok.

- El fog jönni. Szegény nagyon beteg... bizonyára a vágytól. Nem tudtam, mit jelentett, hogy pán Ádám nem akarta megmondani, hogy miért maradt el, most már tudom: Schwarcz megtiltotta neki, nem akart téged megijeszteni.

- Még a kezemet sem akarta elfogadni, melyet bucsuzásra odanyujtottam neki; de hát cselekedhettem-e másként? Tudom, hogy eljárásom irányában helytelen volt! De hát cselekedhettem-e most másképpen? Nem szeretem őt.

- Inkább későn, semmint soha. Szived sugallatát követted. - Te csak Schwarczczal lehetsz boldog.

- Körülbelül egy hónap mulva - igy folytatta Malinka - fehér ruhát öltünk Lulára, megsiratjuk Lula kisasszonyt és éltetjük Lula asszonyt. Oh, ti boldogok lesztek! Jó embernek kell lennie, hisz valamennyien annyira becsüljük őt!

- Valamennyien annyira becsülik őt? - ismételte Lula, ki egyszerre sirni és nevetni akart.

- Igen, igen; sőt a mama fél is tőle... én is egy kevéssé, de tisztelem a jellemét.

Lula mindkét kezét a feje alá és Malinka térdére támasztotta és fénylő szemekkel nézett barátnője arczába. Eközben egészen beesteledett, a hold följött, a kutyák elaludtak, - már csak két ábrándos fiatal lánynak a suttogása volt hallható. Hirtelen az előteremben levő csengettyü szava szakitotta meg a csendet.

Azonban nem "ő" volt az, mert Augusztinovicz hangja volt az előszobában hallható.

- Lula, menj a másik szobába s rejtőzzél el - szólt Malinka gyorsan. Elmondom neki, hogy megkosaraztad Pelskit és megkérem, hogy mondja el Schwarcznak. Lássuk aztán, vajjon nem jön-e el. Te figyelhetsz.

Már emlitettük volt, hogy Augusztinovicz félt Schwarczot arról, ami Witzbergnénál történt, értesiteni. Lula megtévesztette őt várakozásában; arisztokrácziája és Pelski daczára szeretnie kellett a fiatal doktort, ha a betegségéről szóló hir annyira megrémitette őt.

Augusztinovicz elveszitette egész kedélyességét és megszokott gondolkodási szabadságát. Önkéntelenül tiszteletet érzett Lula iránt és egy nőt tisztelni, - eh! ez oly szokatlan volt neki, ez annyira kizökkentette rendes kerékvágásából erkölcsi szervezetét, hogy nem birta magát többé abba visszahelyezni.

Ugy nézett ki, mint akit hazugságon érnek és éppen az asszonyokról való fogalma volt ez a hazugság. Szinte elkomorodott tőle.

Egy izben (rá nézve csudálatos, idegenszerü, vagy régóta elfelejtett dolog) ezek a keserü bánattal tele szavak sikamlottak ki a szájából:

- Eh! ha csak egy is volna még a világon, mondta és ha az ember nem volna az, a mi!...

Schwarczot kerülte, félt tőle, habozott, mindent meg akart neki mondani, aztán meg holnapra halasztotta. Végül Schwarcz maga figyelmessé lett Augusztinovicz furcsa magaviseletére.

- És egyenesen nem kérdezhetsz Lula felől? kiáltott fel Augusztinovicz komikus kétségbeeséssel.

- Semmit sem jelent, de hát mit is jelentene? Mindennek azonnal valami jelentőségének kell lenni?

- De a mellett mindjárt Lulára gondol! kiáltott fel a kérdezett mindinkább növekedő kétségbeeséssel.

Schwarcz hallatlan megfeszitéssel uralkodott magán, de ez az a bizonyos fenyegető csend volt a vihar előtt. Beesett orczái még sápadtabbak lettek, szemei tüzzel égtek.

- Nos hát, elmondok mindent, szólt Augusztinovicz a kitörést megelőzve, elmondok mindent, mindent. De ki is tilthatná meg nekem megmondani, mert megnyerted a játékot! Vigyen el az ördög... ha nem nyerted meg. Lula szeret téged.

Schwarcz a kezeit tördelte, hogy ujjai ropogtak belé; Augusztinovicz utolsó szavai ugy égették, mintha izzó szén-parázs lettek volna; ő hozzá visszatérni? Tehát Helént elhagyni, - mintha nem csupán a lelkiismeret védte volna Helén ügyét. Lulához visszatérni annyit jelentett volna, mint életboldogságát megvásárolni, de egyuttal annyit is tett volna, mint Helént megbecsteleniteni, őt megölni, magát nyomorultul viselni, önmagát megvetni. Az ördög, sajnos, Schwarcz lelkében, pokoli tánczokat végzett, miközben a rossz vágyak szolgáltatták a zenét. Mindenféle gondolatok, elhatározások, eszközök viharzottak fel és alá a keblében, - csata volt ez az egész vonalon.

Augusztinovicz szinte buta kétségbeeséssel nézett a barátjára; nagy kedve lett volna önmagát gallérjánál fogva megragadni és az ajtón kidobni. Valami elhatározás fejeződött ki az arczán. A golyó neki kezdett gurulni.

- Te nyomban elmégysz Witzbergékhez és megmondod Lulának, hogy én nősülök, - hogy egy hónap mulva meg lesz az esküvő és hogy én sohase térek hozzá többé vissza. - Sohase, értetted?

Augusztinovicz összeszedte magát és ment. Amint tudjuk, Malinka fogadta őt. Ugy volt, hogy Lula egy ajtó mögül leste meg a beszélgetésüket. Malinka, kit Lulával folytatott iménti beszélgetése jókedvüvé tett, vidám mosolylyal, őszintén megszoritotta Augusztinovicz kezét. Augusztinovicz ezt a szoritást nem viszonozta ugyanazzal az őszinteséggel.

- Nekem is sok mondanivalóm van, felelt Augusztinovicz. Követi minőségben vagyok itt.

- Lula elutasitotta őt. Pán Ádám! Csak Schwarczot szereti, csupán az övé akar lenni, az én drága, derék Lulám!

Pillanatnyi csend állott be. Augusztinovicz hangja remegett, midőn lassan ezeket a szavakat mondta:

Ez a hir villámcsapásként hatott a két lányra. Néhány perczig tompa csend uralkodott. Egyszerre megnyilt a szomszédos szoba ajtaja, Lula belépett a terembe. Arczán a megsértett női méltóság pirja égett, szemeiben büszkeség lángolt, ugy tetszett neki, mintha mindent, a mi keblében szent volt, a sárba tiporták volna.

- Malinka! kiáltott fel, ne kérdezd tovább, nagyon kérlek! Elég, elég! - Ez az ur eljárt a megbizatásában - miért alacsonyitsuk le magunkat azzal, hogy válaszolunk?

Megragadta Malinka kezét és majdnem erőszakkal vezette ki a szobából. Augusztinovicz egy ideig utánuk tekintett néhányszor jobbra-balra bólintgatva a fejét és aztán azt mondta:

- A prófétára mondom, megértettem őt. Igaza van neki, de Schwarcznak is. He! Foldozni kell, a mig nem rongyolódik össze a ruha egészen.

Egy pillanat alatt ott volt Pelskinél és elmondta neki az egész tényállást.

- Valóságos végzet nehezedik rájuk, igy fejezte be Augusztinovicz szavait. Schwarcz nem járhatott el másképpen. Nemde, gróf?

- Ugy járt el, a hogyan neki tetszett, de mi inditotta önt, uram, arra, hogy engem erről értesitsen?

- Csekélység! Még egy kérdés: Nem cselekedett-e Lula nemesen, mikor az ön kezét visszautasitotta?

- Csak maradjon adós tisztelt uram! Nekem teljesen mindegy, én nem törődöm Lulával; én csak azt tudom, hogy ha Schwarcz visszavonul, ugy a Lula sorsa nem lesz irigylésreméltó; és ön az ő unokabátyja... kár...

- Késő, késő, tisztelt uram... de, de - csak még egy kis kérésem van: Ne mondja meg senkinek, hogy önnél voltam, különösen Witzbergéknek vagy Schwarcznak ne, ha valaha találkoznék vele.

- Nagyon, csakhogy ön nem képes ezt megérteni, tisztelt gróf. Viszontlátásra!

Pelski, magára hagyatva, sokáig gondolkozott a felett, hogy mi állott Augusztinovicznak olyan nagyon az érdekében? Nem birt okosabbá lenni, de arra a meggyőződésre jutott, hogy ebben a dologban ő is érdekelve volt.

- Visszatérhetnék hozzá és azt szinlelhetném, mintha semmiről se tudnék, szólt,... szegény Lula!

Malinka és Lula hallgatag ültek az utóbbinak szobácskájában. Fájdalmas hallgatás volt ez.

Nagyon sulyos életpillanatok voltak, amelyek egész sulyukkal szegény Lulára nehezedtek. A mit szentül őrizett a keblében, azt megbecstelenitették, a sárba taposták.

Ebbe a szerelembe beléhelyezte erkölcsi lényének legjobb részeit, győzelmét nászünnepként ülte meg, - ennek a szerelemnek a hatalmával emelkedett föl a pillanatnyi bukásból, győzte le a családi előitéleteket, utasitotta vissza egy szerető férfiunak a kezét és feláldozott egy nyugalmas jövőt, kényelmes életet, saját függetlenségét - és mindezt azzal a hirrel hálálták meg neki, hogy az, a kit ő szeretett - nősülni készül.

Oh még ennél is többet veszitett! - Az aetheri angyaltisztaságu lény, mely előbbeni napokban életelemét képezte, most a kétely romjai között el volt temetve. Nem veszitette-e el a szerelemmel a hitet, meg a reményt is - habár nem vallási értelemben, - de az ő egész anyagi életértékében? A szilárd talaj ingadozott lábai alatt. Már most kormánynélküli sajkában kellett volna a révtelen jövőbe beevezni.

Őt, az árva leányt, ma még nemes szivek ápolták és dédelgették, holnap pedig éhesen, egy falat kenyér nélkül állhatott a világban, ő, ki ma még oly tiszta volt, hogy liliomok virágozhattak volna a keblén, a jövőben bemocskolhatta volna ezt a tisztaságot, ha csak a saját keserüsége epéjével is; - ma még félig gyermek, egy májusi reggel tavasza, sok, igen sok évre az élet terméketlen ősze várakozott reá. Megalázva, megtörve, "mint a fácska a vihartól", erkölcsi birtokából kitaszitva, a boldogságtól elvágva, száraz, égő szemekkel, görcsösen szoritotta magához a siró Malinkát.

Lula nem sirt; habár a könnyforrás még nem volt kiapadva, a harag kiszáritotta a szemeit. Malinka egyébiránt kettőjükért sirt.

Másnap reggel a grófnő két levelet kapott, az egyiket Pelskitől, a másikat Schwarcztól.

- Ne okozza neki ezt a fájdalmat, esdeklett Augusztinovicz, hisz az öregem ebben a pillanatban amugy is talán már...

Könnyek fojtották el a hangját, a többi szót csak nagy ügygyel-bajjal hebegte el.

- Talán az utolsó szavai ezek... Tegnap elszállitották a kórházba, suttogta némi idő mulva.

Lula elsáppadt mint a fal, majdhogy el nem ájult. Hiába erőlködött, hogy megőrizze nyugalmát és hideg külsejét, - egész testén remegett. Bármit is igyekezett mutatni, Lula szerette Schwarczot. Kivette a levelet Augusztinovicz kezéből.

A levél elolvasása után Lula homlokáról a harag és a gőg utolsó nyomai is eltüntek; szép arczára enyhe, de mély bánat ült.

- Pán Ádám, mondta Augusztinovicznak, mondja meg neki, hogy ugy cselekedett, ahogyan cselekednie kellett.

- Nekem is bocsásson meg! Igazságtalan voltam ön irányában, de hisz nem tudtam... valóban nem tudtam, hogy ily angyalok is vannak a földön!...

Witzbergéktől Augusztinovicz egyenesen a kórházba ment, ahol egész éjjelen át maradt. Schwarcz rosszul volt, nagyon rosszul. A hagymáz hatalmába keritette ezt az erőteljes szervezetet és teljes megsemmisitéssel fenyegette.

Éjfél tájban a beteg félre kezdett beszélni és makacsul vitatkozott egy fekete kandurral, melyet az ágy szélén látott ülni, a lélek halhatatlanságáról. Ugy látszott, mintha félt volna a haláltól, mert arczáról néha kimondhatatlan rettegés volt leolvasható. Rettegett és láthatólag reszketett Augusztinovicznak minden érintésétől, néha remegő hangon és mintegy álomban énekelni kezdett szomoru és vig dalokat, vagy pedig valamely ismerősével mulatott. Sőt megrázó humor volt e beszélgetések természetes hangjában.

Augusztinoviczot, kit már az előbbi napok eseményei egészen megrenditettek, mindez végtelenül felizgatta. Aggódva és reménykedve nézett a jövő reggel elé és több izben kitekintett az ablakon, mely, mintha daczolni akart volna vele, mindig egyformán sötét maradt.

Künn mély sötétség volt és a záporszerü eső, mely az ablakokhoz verődött, a kórházi szobácskát egyhangu és kellemetlen hanggal töltötte be. Már régen nem merültek föl Augusztinovicz agyában oly komor gondolatok, mint ebben a pillanatban. Könyökeit térdeire támasztva és arczát tenyerével elfödve, a legutóbbi napok eseményeinek csudálatos és keserves zürzavara fölött gondolkodott.

Néha felemelte a fejét és éber pillantást vetett a betegre; néha ugy tetszett neki, mintha Schwarcznak kiaszott, éles vonásaira a halál árnyéka esnék. Augusztinovicznak eszébe jutott, hogy ez az ember, ki csak röviddel ezelőtt annyi tevékenységet és életrevalóságot tanusitott, nehány nap mulva talán már csak holt tömeg lesz, melyet elásnak a földbe és... finita la comedia! Ah, mindennapi, közönséges gondolat és naponként egyformán keserves azoknak, kiknek igy kell gondolkozni: vége!... por!...

És mégis, mikor még egész életével élt, talán tetterősebben itélt, választott és müködött, mint mások. Ahogy az eke felbarázdálja a földet, ugy ő is az élet talaján a jó és rossz rétegei közül kiválasztotta a jót és...? Az ember önkénytelenül kérdezi ennek a mesének az erkölcsi értelmét. Hol, mikor, miféle csillagokon, miféle bolygókon találja meg az élő a sirból jövő választ?

Az emberi tettek oczeánjában talán élnek az elhunytak cselekedeteinek holmi erkölcsi parányai, de az a hatalmas, erélyes, öntudatos én - hol van az? És azok a tett parányok, a tengerész holttestéhez hasonlók, melyet a hajóról a tenger fenekére lebocsátanak. Hol találjuk meg és ki keresi? Kiemel-e Isten egyszer és máskor egy-egy ilyen parttalan hullámot és teremt-e belőlük uj és öntudatos lényeket? "Si non é vero, é bene trovato!"

E gondolatok keserüsége most Augusztinovicz álmos homlokára nehezedett és eközben a fekete ablakok szürkülni kezdtek... hajnalodott. A szobácskában a gyertya fénye, mely kezdetben rózsás volt, mind gyengébb lett, a tárgyak kezdtek kibontakozni a homályból, a folyosókon már hallhatók lettek a kórházi szolgák lépései.

Az orvos komolyan előretolta az alsó ajkát, összeránczolta a homlokát és megfigyelte a beteg érverését.

- Hogy én mint vélekedem? Én sehogy se vélekedem, - a beteg állapota nagyon kétségbeejtő!

- De nekem eszembe jut valami, tanár ur: eszembe jut ugyanis, hogy az orvostudomány ostoba gyerek, mely azt hiszi, hogy csak a sarkánál fogva kell magát megfognia, hogy fölemelje magát, magasba... nemde, ugy van?

Az orvos néhányszor bólintgatott a fejével, azután valami hüsitő orvosságot irt elő és elment.

Augusztinovicz egy pillantást vetett a vényre, aztán ő is bólingatott a fejével és megint odaült az ágy szélére.

Estefelé még inkább rosszabbodott a beteg állapota, éjfél tájban már majdnem haldokolt. Augusztinovicz sirt, mint egy gyerek és fejét a falhoz csapdosta. Aztán tovább virrasztott egész éjjel a beteg mellett.

Reggel felé könnyü javulást vélt észrevenni, de az csak ámitás volt. Fehér és vörös foltok mutatkoztak a testen, ami éppen a hagymáznak jellege volt.

Estefelé kijött Witzbergné; Augusztinovicz nem engedte meg neki a betegszobába belépni. Arczából kiolvasta az asszony, hogy valami borzasztónak kellett történnie.

Néhány órával utóbb a kórházi lelkész ellátta a beteget az utolsó kenettel. Augusztinovicznak nem volt annyi ereje, hogy ennél a vallási szertartásnál jelen legyen, elszaladt a városba. Össze kellett szednie gondolatait, föl kellett lélekzenie, érezte, hogy ő benne is összezavarodni kezdtek a gondolatok - valószinüleg Schwarcz halálküzdelme zavarta meg az egyensulyukat. Mindenre el volt készülve, csak arra nem, hogy Schwarcz meg fog halni.

Ő maga se tudta, hogy hova szalad. Több izben megállt, mintha attól tartott volna, hogy késő lesz, mire visszatér. Egyszerre egy gondolat merült fel az agyában. Észrevette, hogy Helén lakása előtt áll.

Félórával utóbb Helén Schwarcz betegágyánál térdepelt. Feloldott haja széles fonatokban terült el az ágyon; kezeivel a beteg lábait fogta át, arcza rajta nyugodott.

A kórházi szobában halotti csend uralkodott, csupán a betegnek gyors, megszakitott lélekzése volt hallható.

Igy mult el a hosszu, borzasztó éj, melynek minden pillanata Schwarczra nézve az utolsónak látszott lenni.

Végre a tizenharmadik napon beállott a válság. A beteg határozottan jobban volt. Ágyánál ültek, a nélkül, hogy onnan elmozdultak volna, Augusztinovicz és Helén; az utóbbi ugy látszott, mintha ennél az ágynál az egész világról megfeledkezett volna. Schwarcz életével egyidejüleg az ő élete is visszatért. Az őrülésig örült Schwarcz javulása legcsekélyebb jelének is.

Végre visszatért Schwarcz öntudata is. Augusztinovicz éppen távol volt; az első személy, akit Schwarcz megpillantott, Helén volt. A beteg egy ideig rámeresztette szemeit; homlokáról látni lehetett, mint igyekszik gondolatait összeszedni. Végre visszaemlékezett rá. Mosolygott. Ez a mosoly láthatólag kényszerült volt, noha Helén örömkönynyekkel térdre borult.

Azonban Augusztinovicz nyomban visszaérkezése után észrevette, hogy Helén jelenléte nyugtalanitja, sőt gyötri a beteget. Schwarcz egy pillanatra se vette le róla a szemeit és mindegyik mozdulatát figyelemmel kisérte. Az öreg, vagy beteg embereknek szokásos gesztikulácziói mozgatták ajkait.

Augusztinovicz aggódva kisérte Schwarcz szempilláinak rángását. Rosszat sejtett. E közben estefelé, mint rendesen, nagyobbodott a láz, de ennek daczára elaludt a beteg.

Augusztinovicz szótlanul leült egy székre és mély gondolkodásba merült; csakhamar nehéz lett a feje, meg a szeme, legyőzhetetlen alvási vágy vett rajta erőt, mellére hajtotta a fejét, jobbra és balra hajlongott. Némi idő mulva felébredt.

Augusztinovicz megint lehorgasztotta a fejét. Egyszerre felriasztotta őt Helénnek felsikoltása. A beteg fölegyenesedve erős lázrohamokban ült az ágyában; arcza égett, szemei szikráztak. - Helén felé nyujtotta kiaszott karjait.

Helén görcsösen fogta őt karjánál s Augusztinovicz érezte, mint remeg a nő egész testén.

- Ne kinozz! - suttogta hörgő, töredezett hangon. - Megölted Gusztávot, most engem is meg akarsz ölni. El innen! Nem szeretlek! El innen!

Augusztinovicz Helént majdnem erőszakkal vonszolta ki a betegszobából. A folyosón egy ideig hallani lehetett rohamos gyorsaságu beszélgetésüket és ismételve a grófnő nevét. Végre Augusztinovicz egyedül tért vissza. Sáppadt volt, nehéz cseppek peregtek le a homlokáról.

Helén elrohant, a kétségbeeséstől üzetve. Schwarcz szavai és az Augusztinoviczczal folytatott rövid párbeszéd véres villámként világitottak meg neki számos, eddig homályos körülményt.

Czéltalanul rohant előre. A gondolatok tüzként égették, de már nem is voltak többé gondolatok, hanem az agyvelejében forgó tüzes kerék.

A város az esti órában sok ezernyi gyertyafénytől volt megvilágitva, mindenünnen a csöndes házi tüzhely fényes ablakai pillantottak rá - és folyton rohant előre.

Az utczákon, mint mindig, embertömegek jártak-keltek - néhány ember utána tekintett: egy fiatal ember mosolyogva megszólitotta őt, de mihelyt a szemeibe nézett, megrémülve elvonult; Helén folyton előre rohant.

Végre a tágas utak szük utczákká változtak át, üresek és sötétek lettek, - az ablakokból nem kandikáltak ki gyertyafények, - az ottani munkáslakosság már aludni tért a nap fáradalmai után, csak nagy ritkán akadt egy utczai lámpás, vagy hallatszott lépések visszhangja.

Nedves, de csöndes éjjel volt; a kedélyre nehezedő ólomsuly függött a levegőben, a Dnjepr felől hideg fuvallat jött; a vizpárák vastag csöppekben feküdtek Helén ruhájára és hajára; ő folyton előre rohant.

Ideges rángások eltorzitották az arczát. A hideg daczára ugy tetszett neki mintha tüz esnék az égből fejére, mellére, meg karjaira. Mintha ezek a lángocskák közben tánczoltak körülötte és mindegyikben felváltva majd Schwarcz, majd meg Gusztáv arczát pillantotta meg.

Elvesztette a köpenyét, a szél leragadta a fejéről a kalapot, a nedvesség felbontotta a haját. Csakhamar egyedül találta magát az éjjeli elhagyatottságban. Ugy tetszett neki, mintha már csak a város távoli zaja és e városrész kutyáinak ugatása üzné. Megállapodás nélkül rohant előre.

Nem érzett sem fáradtságot, sem fájdalmat; gondolatai egy központban találkoztak és ez a központ az ő boldogtalan sorsa volt. Nem életének egy részétől fosztotta őt meg a csalódott szerelem, - Helénnek a szerelem volt minden, ránézve a további élet megszünt értelemmel birni. A szerelem pohara eltört. Ránézve nem volt bocsánat, habár sokat szeretett, ránézve nem volt nyugalom, - nem az életben, hanem csak az életen kivül.

Eközben folyton előre rohant, de csakhamar elhagyta őt ereje. Ajkai a tüztől kiszáradtak, szemei meghomályosodtak, ruhája sárral volt tele, nedvességtől volt áztatva. Több izben elesett, néha magasra emelte a fejét, mintha levegő után akart volna kapni.

A talaj, amelyen szaladt, mind nedvesebb lett. Messziről hallani lehetett a hullámok zugását és a haboknak sajátságos, félig szeszélyes, félig bánatos párbeszédét. Helén egy pillanatra megállott a folyam partján. Hirtelen becsukta a szemeit, kinyujtotta a karjait és előre vetette magát.

A viz loccsanásával egyidejüleg felhangzott rövid, tompa, utolsó felkiáltása.

"Milyen ájtatós, furcsa minden itt e nyomoruságos földön". mondta egy régi költő. Az bizonyos, hogy az élet néha annyira összebonyolódik, hogy miként valami gordiusi csomót keresztül kell vágni.

Ez az eset forgott fenn Schwarcznál is. Néhány év előtt teljes bizalommal a saját erejébe érkezett meg; ugy tetszett neki, mintha nemcsak a maga sorsát, hanem másokét is a választott uton előbbre vihetné, de meggyőződött róla, hogy rövid idő mulva a saját hajójának a kormányát is elvesztette. Rábizták, hogy a saját akarata szerint kormányozza, azonban oda kellett eveznie, amerre a szél vitte.

Kevés szerencséje is volt az életben. Miként mindenkinél, ugy nála is az életnek, vagy helyesebben mondva: a tuláradozó ifjukori évek teljének a szerelem tulságosan szük csatornájába kellett ömölnie. A partok tulságosan szorosak voltak, a folyamnak emiatt ki kellett lépnie medréből és ez okból Schwarcz multjának csak igen kevés támpontja volt. Ezért a multért majdnem életével lakolt, - pedig bizonynyal nem volt érdemes.

A Helénnel lejátszódott legutóbbi eset után a veszély megujulhatott. Augusztinovicz visszaeséstől tartott, szerencsére aggodalma nem teljesedett be, - Schwarcz napról-napra jobban érezte magát. Nem lehetett előre látni, hogy fölépülése még meddig fog tartani, - a gyengeség ily sulyos betegség után borzasztó, de az egészséghez való visszatérés biztositva volt.

Augusztinovicz tehetsége és képessége szerint megröviditette neki a hosszu kórházi órákat, de minden igyekezete daczára nem kaphatta vissza előbbi kedélyességét. A legutóbbi események komolylyá és szófukarrá tették. Nagyon sokat vesztett előbbi szokásaiból. Schwarcz betegsége óta nem volt Witzbergnénál, aki meglehetősen gyakran eljött Schwarcz állapota felől tudakozódni.

Ha a legutóbbi események Augusztinoviczot ennyire megváltoztathatták, mennyire kellett Schwarczra hatniok!

A hosszas betegágyat mint egészen más ember hagyta el. Nem volt meg neki többé előbbi élénk, erélyes, hajthatatlan vérmérséklete. Mozdulatai lomhák lettek, tekintete nehézkes, lusta.

Augusztinovicz ezt és pedig joggal a gyengeségi állapot átmeneti korszakának tulajdonitotta, de csakhamar észrevett Schwarcznál más, eddig nem tapasztalt jelenségeket. Sajátszerü közöny, szinte apáthia jelentkezett lényében. Ujra kezdett a világban körültekinteni, de egészen más szempontból. Minden élénkebb érzés iránt fogékonytalannak látszott.

Fájdalmas volt Schwarczra egy pillantást vetni, - a változás nemcsak erkölcsi oldalát érintette, de fizikai tekintetben is megváltozott: megkopaszodott, arcza sovány és sápadt lett, szemei álmosan néztek és elvesztették előbbi fényüket. Naphosszat mozdulatlanul feküdve, folytonosan a menyezet egy bizonyos pontja felé nézett, vagy aludt. Bárkinek a jelenlétével nem törődött.

Mindez nagyon nyugtalanitotta Augusztinoviczot, különösen mikor észrevette, hogy a fizikai erők gyors visszatérése daczára ezek a jelenségek éppen nem, vagy csak igen lassan multak el. Augusztinovicz felsóhajtott, valahányszor az előbbi Schwarcz jutott eszébe és a mostaninak fölébresztésén dolgozott, de a munka nagyon nehéz volt.

Egy izben Augusztinovicz a beteg ágya mellett ült és hangosan olvasott. Schwarcz, szokásához képest, hátán feküdve, felnézett a mennyezetre, - nyilvánvaló, hogy valami másra, vagy semmire sem gondolt. De némi idő mulva arczáról bizonyos fáradtság volt leolvasható. Augusztinovicz félbeszakitotta a felolvasást.

Schwarcz nem válaszolt; mély gondolatokba merült. Némi idő mulva azt mondta:

Schwarcz arczán megmagyarázhatatlan rángás vonult végig: megfeszitette erejét, hogy az ágyban fölemelkedjék, de némi idő mulva megint a vánkosra hanyatlott a feje.

- Pihenj, öreg, pihenj; még nem szabad sokat beszélned. Majd később mindent elmondok neked.

- Tegnap este. Már régen itt lettem volna, mert már egy hét óta tudakozódom Schwarcz felől, de Malinka annyira bánkódott és sirt, hogy nem hagyhattam magára. Lula elutazott!

- Nagyon sokat kellene elbeszélnem. Körülbelül két héttel Schwarcz megbetegedése után ujra meglátogatott bennünket Pelski és nyomban rá másodizben nyilatkozott Lulának. Lula nagyon szomoru volt emiatt, mert ez a szegény ember nagyon megszerette őt. De Lula ennek daczára ujra elutasitotta, okul azt mondva, hogy szerelem nélkül nem mehet férjhez. Nekem ez a Pelski nagyon tetszett. De ez nem tartozik ide! Elég hozzá, hogy ez a derék nemes leány visszautasitotta a kezét. De mennyit szenvedett is Schwarcz betegsége alatt! De ez sem tartozik ide! Különben harag nélkül váltak el és Pelski kétségkivül állást szerzett neki Odesszában. Képzelje csak meglepetésemet, mikor ezelőtt néhány nappal hozzám jött és kijelentette, hogy csak Schwarcz betegsége miatt halasztotta el utazását, de most, hogy Schwarcz már felépült, nem akar többé terhemre esni, maga akarja kenyerét megkeresni és ez okból elutazik. Oh, istenem! Mintha valaha terhemre esett volna! Malinka az ő társaságában fejlődött; különben szerettem őt, ugy szerettem, mint a saját lányomat.

A derék öreg asszony nagyon elszomorodott. Augusztinovicz gondolatokba merült és hosszabb hallgatás után azt mondta:

- Nem, tisztelt asszonyom! Értem Lulát. Mikor a lakást önnél elfogadta, még egy elkényeztetett, szeszélyes gyermek volt, aki azt hitte, hogy ön a grófnőt grófi koronája kedvéért és becsületből fogadta házába... ma már egészen más valami...

- De hát szemére lobbantottam-e valaha valamit? - szakitotta őt félbe Witzbergné.

- Nem arról van szó. Értem, mily nehezére eshetett önnek, tőle megválni és kár, hogy ön nem értesitett engem Lula szándékáról előbb. Az a nő, kit Schwarcznak el kellett volna vennie, nincs többé.

- Nem. De másrészt ez az elutazás az önnek okozott bánaton kivül semmi rosszat se von maga után. Schwarcz még nem fejezte be tudori vizsgálatát; mindenekelőtt erre kell gondolnia, mert ettől függ kenyere. Ha majd egészen felgyógyul és kenyere biztositva lesz, talán majd találkozik vele Odesszában, de erre idő kell. Schwarcz nagyon megváltozott, - nem árt, hogy Lula ezt tette, ezáltal még inkább kell emelkednie Schwarcz becsülésében.

Witzbergné összeszorult szivvel távozott. Augusztinovicz egy ideig mozdulatlanul állott, végre mintegy lerázott magáról minden gondolkodást és azt mondta magában:

- Másodizben visszautasitotta Pelski kezét... maga akarja kenyerét megkeresni!... Ah, Schwarcz, Schwarcz! ily czélt bár még nagyobb szenvedések árán is elérni...

Nem fejezte be azt, amit gondolt, egy kézmozdulatot tett és belépett a betegszobába.

Schwarcz behunyta szemeit és egy ideig mozdulatlanul feküdt. Végre felkiáltott:

Végre elhagyta Schwarcz a kórházat és egy hónappal utóbb az összes orvostudományok tudora lett. Derült őszi nap volt, mikor a két barát, a diplomával a zsebében, hazatért. Schwarcz arczán még megvoltak a betegség nyomai, különben egészen egészséges volt; Augusztinovicz karon vezette őt és menés közben a multról beszélgettek.

- Üljünk le erre a padra, - szólt Augusztinovicz, midőn a városligetbe értek. Gyönyörü napunk van, nagyon szeretek az őszi napban melegedni.

Leültek. Augusztinovicz kényelmesen nyujtózkodott, fellélegzett és jókedvüen azt mondta:

- Nos öreg! Már három hónap előtt zsebünkben kellett volna lenniük ezeknek a diplomáknak és csak ma kaptuk meg.

- Igen. Most beköszöntött az ősz, - felelt Schwarcz, botjával a földön heverő sárgult levelek közt babrálva.

- Eh, a levelek lehullnak a fákról és a madarak dél felé vonulnak, - szólt Augusztinovicz és a fák körül röpködő darvakra mutatva, halkan hozzá tette:

Schwarcz lehorgasztotta fejét és hosszabb ideig hallgatott, - mikor ujra fölemelte a fejét, szinte kétségbeesés tükröződött vissza az arczán.

- Nagyon is sok életerőt használunk el a szerelem után való hajhászásban - a szerelem elrepül, miként a madár és erőinket szétforgácsoltuk.