ARNOLD BENNETT: RAVENGÁR

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-160-7 (online)
MEK-16690

Áthatolhatatlan sötétség vette kerül, ahogy ott feküdt az ágyban. Különös agyának abszolut sötétségre volt szüksége, hogy kipihenje magát és raffinált módon egyenlitette ki a természetes éccaka hiányait.

Megérintett egy kapcsolót és ágyával szemben nyomban láthatóvá lett mintegy harminc lábnyi távolságban, egy faliórának elefántcsont-számlapja, amelyet egy villanyos lámpa lágy, sárga fénye világitott meg. Tizenöt perccel mult hat óra és ebben a pillanatban kiütötte a negyedet egy harang, finom ezüstös csengéssel, amely harmatszerü könnyedséggel csengett. Az óra körül a sötétben egy széles, türkizkék és arany dekorálásu kupola körvonalai váltak ki.

A kapcsoló mellett megnyomott egy gombot, mire kinyilt az ajtó és egy fiatalember jelent meg, egy sovány, sápadt, szőke fiatalember, ki szolgálatkész és alázatos tartással az ágyhoz lépett.

- Parancsára nagyságos ur, - szólt Shawn Simon és a következő pillanatban köralaku, pompás butorzatu teremnek bizonyult a szoba, tizenkét ablakkal a kupola alatt köröskörül.

Az ablakokon beáradt a nyári nap szüzies szellője és a forró juliusi nap, amelynek sugarai rézsut estek be a hat oldalablakon, ujszerü, tarkamintázatu tripoliszi szőnyegeket aranyoztak be. Az ablakok közt könyvespolcok álltak, telve pompás és ritka kötésü könyvekkel; felettük a Barbizon-iskola nehány festménye. E képek és könyvek a tulajdonos régmult szerelmeinek elegáns emlékei voltak, akinek pillanatnyilag a zene volt a nádparipája. A szoba közepén egy Steinway-zongora állt és az ébenfa müszerhez mechanikus játékszerkezet volt erősitve.

Elgondolkodva, könyökére támaszkodva, keverte meg a teáját, amelyét az ujsággal együtt Shawn Simon az éjjeli szekrénykéjére helyezett. És a harmadik csésze tea után megismételte, mintegy önmagának, hogy szüksége van arra a kalapra.

Szenvedélyesen szerette a teát. Bár szigoru parancsuk volt szolgáinak, hogy reggelenként csupán két csészényivel lássák el, ide, minthogy ez az adag bőségesen volt kimérve, többnyire sikerült néki titkos örömére, bölcs takarékossággal az első két adag után még egy harmadikat is kimérnie a kannából.

Miután átnézte az ujságot, gyorsan kiugrott az ágyból, pyjamas-jának pompáját egy redős vattázott tógába burkolta és fütyörészve eltünt az öltözködő-szobában.

- Shawn, - kiáltotta a fürdőkádból, amikor a teástálca csörgését hallotta.

És a fürdőviz loccsanásába belevegyültek a legnagyobb zenei kompozició hangjai, müvészien interpretálva Shawn Simon által egy zseniális találmány segélyével, amely a találmány tulajdonosainak huszezer font reklámköltséget okozott.

- Bravó, Shawn! - szólt Shawn ura, midőn ingujjban kilépett szobájából, miközben egy hatalmas akkord végső hangjai a kupola alatt elhaltak. Elgondolkozva simitotta végig őszülő szakállát, mig a szolga visszatért a teástálcához.

- Tedd meg, szaladj el a 42. osztályba; légy rajta és szerezz egy sötétkék szalmából való széleskarimáju női kalapot, amely rózsabimbókkal van köritve.

- Egy sötétkék szalmából való széleskarimáju női kalapot, amely rózsabimbókkal van köritve, nagyságos ur.

Azzal lekapcsolt óraláncáról egy arany medaillont és átadta Shawn-nak, aki átvette azt és a tálcával eltünt.

Röviddel azután, hogy a külső és belső kupola közti lépcsőn felment, teljesen felöltözve, világosszürke nyári öltönyben állt a hatalmas épület legmagasabb pontján, amelynek nyugati frontja a Sloane-Street legfőbb ékessége és a világváros egyik legnagyobb csudája. Fölötte magasan egy óriási lobogó lengette fehér redőit a szélben és a napfényben és fehér alapján hét lábnyi betükkel ez egyetlen szó: «Hugó.»

A magasból fél Londont áttekinthette. A Sloane-Street nyilegyenes irányban északról délre huzódik és ezen a vonalon végig kis fekete pontok processzióját látta, amelyek egymásfelé vonultak, találkoztak egymással és éppen ő alatta eltüntek. Ezek a fekete pontocskák képezték háromezerötszáz alkalmazottból álló hadseregének első divizióját.

Mélyen kihajolt a korlát fölött és mohó részegséggel szivta be a tiszta reggeli levegőt. Negyvenhat éves volt, de nem érezte magát annyinak. Mint minden férfi és különösen minden legényember ebben a korban, a negyvenhat évet pusztán jelentéktelen számnak tekintette, futólagos és talán téveteg kronológiai szimbólumnak. Érezte, hogy az idő tévedett, hogy nem tart élete ötödik tizedében, hanem tulajdonképpeni kora a harminc körül van.

Ezenkivül szerelmes volt, még hozzá először életében. Mint minden férfi és minden nő, felnőtt kora óta állandóan a másik nemre vonatkozó titkos gondolatokkal, reményekkel, vágyakkal és tervekkel volt tele, de szivének tapasztalatlansága oly alapos volt mégis, hogy megkövetelte a sorsától a boldogságot, pusztán azon a cimen, mert szerelmes lett.

- Örülök, hogy elküldtem a kalapért, - mondta, miközben, lelkével messze járva, végigtekintve a háztetők félmérföldnyi hosszán, az óriáskerék felé mosolygott. Jellemének és pályájának a kulcsa ama tény volt, hogy mindég megvolt benne a bátorság ösztöneinek követésére és, hogy eme ösztönök romantikusok voltak. Különféle utakra vitték, hol nagyszerü eredmény, hol rejtett gyalázat felé. Ám egészben mégis jól vezették. Akkor is az ösztönét követte, amikor a Hugó-épület uj emeleteit a kupolával megkoronázta és ágyát a kupola alá állittatta. És az is ösztönös cselekedet volt, hogy a kalapért küldött.

- Nemde, csinos? - szólt Shawn-nak, amikor ez átnyujtotta néki a kecses alkotást és visszaadta néki a jegyet.

- Szamár! - morogta magában gazdája. - Nem láttad őt, amint rajta dolgozott. Mintha méltatni tudnád kivételes izlését és fehér ujjainak csodálatos ügyességét! Csupán én értek ehhez.

Azzal felakasztotta a kalapot egy Lajoskorabeli ellenzőre és elragadtatással meredt a nő müvére.

- De elővigyázatosnak kell lennem, - mormogta, - elővigyázatosnak kell lennem.

E pillanatban egy irnoka lépett be, magánleveleit hozva. Alig hét óra volt és már ott volt a tizenöt, husz boriték a többi háromezer levéltől elkülönitve, amelyek az első postával érkezni szoktak. Külön megállapodása volt a postahivatallal.

- Végre itt van, - szólt, miközben egy boritékot fölbontott, amelyre piros tintával ez volt irva: «magánügy, bizalmas». Az idősebb Polycarpnak, a «Polycarp» nevü hires ügyvédi iroda főnökének levelét tartalmazta, amely cégnek főfoglalkozása a részvénytársaságok alapitása volt. A levél a nagy férfiu látogatását jelentette be ugyanaz napra, féltizenkettőre.

- Jobb, ha diszkrét vagyok, - gondolta Hugó. Ám szivében fényesebben ragyogott föl egy kép, a kalapkészités müvésznőjének képe, mint valaha.

Amikor Hugó hét év előtt megszerezte az épitkezéshez szükséges telket, Amerikába és Párisba utazott, hogy megtekintse a «Wanamakerek»-et, a «Bon Marché»-t és a «Magazins du Louvre»-t. Ám nagy utjának eredménye nagy csalódás volt, mert ugy találta, hogy a pénz kamatoztatás céljából való kidobásának müvészete még gyerekcipellőkben jár.

Hazautaztában egy angol kikötővárosban tartózkodása alatt egy nagy városházépületet látott, amely festőien állt egy zöld park közepén. A park bejáratánál egy ifjut talált, kinek tekintete elragadtatással nyugodott a házon.

- Én vagyok az, - szólt az ifju, - de kérem, ne füzzön semmiféle megjegyzést ifjui külsőmhöz, mert ezzel már torkig vagyok.

A közös reggeli alatt Hugó megtudta, hogy az ifju, aki idáig sorházak berendezésének tervezésével foglalkozott, a városháza épitésével hirtelen az első dijat nyerte el.

- Egy áruházat akarok épiteni, - szólt Hugó, - és ha azt mondom: áruházat, nagy, valóságos áruházra gondolok, amely megérdemli, a Sloane-Street nevet, mintegy száznyolcvanezer láb méretben. Negyedmillióba kerülhet és a világa legszebb üzletének kell lennie.

És Hugónak lett is olyan üzlete, ha jelentékenyen nagyobb volt is az ára negyedmilliónál.

A Sloane-streeti főfront ötszáz láb hosszu volt és ez a pompás épitkezés felgyujtotta az ifju épitész fantáziáját.

- De legalább husz lábnyira hátra kell helyeznünk a homlokzatot, hogy egy széles gyalogjárót nyerjünk.

- Fiatalember, - kiáltott Hugó, - tudja ön, mennyi pénzbe kerül egy lábnyi ebből a területből?

- Nem, - válaszolt az ifju, - egyébként mindegy; de nem látom be, mi célja annak, hogy egy szép épületet emeljünk, ha senkise láthatja.

Erre Hugó engedékeny lett, mivel érezte, hogy nem szabad elrontania ennek a zseninek az örömét. Ám ez az öröm mérhetetlen összegeket nyelt el. Csupán allegorikus szoborcsoportozatokért tizenkétezer fontot fizettek ki fiatal szobrászoknak, a homlokzatot onyx- és márványcsillárok egész erdeje diszitette és a belső helyiségek plafonjait olyan müvészek festették, akiknek igazság szerint a királyi akadémia tagjainak kellett volna lenniök, a megfelelő dijazással. Az épület közepén tágas udvar állt locsogó szökőkuttal, amelynek egyetlen rendeltetése az volt, hogy gyönyörködtesse a szemet és lenyügözze a fáradt vándort.

Hugónak az épitkezés folyamán gyakran alkalma volt az ifju müvész terveit megcsodálni.

Miután már az utolsó állványokat is eltávolitották és az óriási gép készen állt a munkásság megkezdésére, Hugó elégülten igy szólt:

Egész London oda volt, nem annyira az egésznek emelkedett szépségétől, amelynek értékelésére csak egyes hozzáértők voltak képesek, mint inkább a meseszerü gazdagságtól, a helypazarlástól és az óriási áruház minden egyes részének tökélyességétől.

Végig lehetett menni a husz lábnyi terraszon, amely a front hosszában huzódott, s amelyen pompásnál pompásabb kapukat nyitottak a még pompásabb kapusok, s ahol semmi sem volt szegényes, vagy hétköznapi, mint talán csupán maga a szemlélő; utközben a hangversenyteremben pihenni lehetett; a szökőkut-udvarban füstölni; a csöndes irószobában megirni egy levelet és végül bevezettetni az irószer-osztályba, ahol kényelmes párnázott székbe ülve, a dekorativ müvészetek legujabb alkotásaitól körülvéve, huszonöt pfenningért acéltollat lehetett kapni, amelyet egy két hollófekete lótól vont bolti kocsi hozott be az üzletből...

Az elfogulatlan látogató csudálkozott afölött, miképp fizetődik ki az a kolosszális apparátus. Ám a figyelmes szemlélő tekintetét nem kerülte el az a körülmény, hogy száznál több pénztár volt és hogy az összes pénztárnokok nyakig munkában voltak. A pénztárosok egyesült hadserege egykor jogos önfenntartási ösztönből, magasabb fizetést és a munkaerők szaporitását követelte Hugótól. Hugó mindkét kivánságot azonnal teljesitette, sajnálatát fejezvén ki afölött, hogy a hibákat nem önmagától rendezte el.

Az áruház bevezetett sürgönycime igy hangzott: «Tökéletes, London» és ez a szó azt az ideált fejezte ki, amelyet Hugó megvalósitott. Az ő királyi palotájában minden kapható volt, csupán adósságot nem lehetett ott csinálni, mivel a «hitel» szócska hiányzott a Hugó lexikonjából.

Hugó vállalkozott rá, hogy a váltakozó élet sokfajta követelményeit kielégitse. Az édesanyád bérmaruhát kaphatott nála, bölcsőt, gyermekkocsit, tejet és játékszereket, bizony még dajkát is bérelhetett Hugónál, számodra. A tanitó beszerezhette nála nádpálca-szükségletét. Hugó tartott mindenféle játékszert, ezenkivül bonbonokat, cigarettát, tollkést, sétapálcát, bajuszkenőcsöt, nyakkendőt és nadrágtartót. Megborotválta arcodat és a legujabb illatszerekkel és szappanokkal szolgált. Utolérhetetlen volt halászó horgokban, automobilokban, Swinburne költeményeiben, gomblyukba való virágcsokrokban, legyezőkben és fényképekben. Éttermében csöndes kis szögletek vártak pici asztalokkal, vörösen fátyolozott lámpásokkal a párokra. Aztán szinházjegyek, vasuti- és hajójegyek, nemkülönben tribünjegyek az egyesült királyság és gyarmatok minden lóversenyére. Egyidejüleg minden értékpapir; mert ő bankár is volt és ügynöke az összes biztositótársaságoknak. Elfogadott hirdetéseket az összes lapok számára, minden rovatba, és hogyha valaki lakást keresett, vagy házat, vagy jachtot, avagy egy folyamot lazachalászattal, Hugó mindezzel tudott szolgálni. Megtakaritott pénzecskéd megőrzésére tüzálló és betörés ellen biztositott acélkamrái voltak és a nőd bundája számára molymentes nyári szállása. Kaphattál nála szemfényvesztőket, kik vendégeidet mulattatják és ezenkivül mindent leányod mennyegzője alkalmára, a menyasszonyi süteménytől és selyemalsóktól egészen a cigány zenekarig. Borpincéje és köszvény elleni szere egyaránt hiresek voltak, éppugy hajfestővize... és végül, ha az élet rejtélyét tulságosan komplikáltnak találnád, egy jó pisztolyt adott el néked, amelynek segitségével gyorsan és egyszerüen oldhattad meg az egészet. És legvégül el is temetett első, másod, vagy harmadosztályu módon, aszerint, ahogy pénztárcád birta.

Mindez a sokoldalu üzem négy emeleten és két pincesorban bonyolódott le, mig a felső öt emelet butorozott és butorozatlan szobákat tartalmazott.

- Vajjon akadnak-e majd gazdagok, akik hajlandók üzlethelyiség felett lakni? - kérdezgette önmagától Hugó, miközben palotája kihasználásának lehetőségeit mérlegelte és a következő választ adta önmagának:

- Igen, csak elég nagy legyen maga az üzlet és a bérösszeg elég magas. Az ő lakásai a legelegánsabbak s a legdrágábbak voltak egész Londonban és mégsem voltak sohasem üresek. Egy bérlő évenként kétezer fontot fizetett egy butorozott lakásért. De hogyan volt az butorozva! A lakásoknak saját feljáratuk volt a keleti frontról, ragyogóan világitott hallal és villanyos felvonógépekkel, amelyek éjjel, nappal müködtek. És a kilencedik emeleten egy étterem volt olyan árakkal, amelyek megfelelő arányban álltak a bérösszegek magasságával, hozzá függőkert, ahol szép nyári estéken Hugó egyik zenekara játszott. Mind az étterem, mind a függőkert kedvelt rendesvous-helyül szolgáltak a szezón folyamán. A kertből gyönyörü kilátás nyilt a kupolára, amely alatt Hugó lakott. Ám ezt csak kevesen tudták, mert némely cselekedetében nagyon titokzatos volt.

Ezen a tikkasztó nyári reggelen örök bolygásra itélt kisértetként járkált Hugó házának véget nem érő szobáiban. Dacára a melegnek, amelyet még a legjobb ventillációs készülék sem tudott huszonnégy fok Celsius alá nyomni, a vevők, eladók, járókelők, felügyelők, mindkét nembeli detektivek tömege le-fel hullámzott a termekben és a folyosókon és Hugó közéjük vegyült, átment a központi irodán, ahol kétszáz irógép kopogott és belépett a melléképületbe, amelyben az istállók és kocsiszin voltak elhelyezve és ahol a társzekerek, kerékpárok, gépkocsik és ama elegáns magánfogatok jártak ki és be, amelyeket Hugó előkelő vevőinek dijtalanul bocsátott rendelkezésére.

És otthon elujságolták egymásnak, hogy Hugót ma ott látták magánál, Hugónál.

Elhatározta, hogy nem megy a 42. osztály közelébe, de, még mielőtt észrevehette volna, odavitték a léptei. Épp azon töprengett, mitévő legyen, amikor az egyik igazgató megszólitotta. Beszélgetés közben lopva végigjártatta tekintetét a helyiségen, mig végre megpillantotta őt, a nőt, egy félig nyitott ajtón keresztül a próbahelyiségek egyikében. A trópikus forróságtól sápadtan és tikkadtan ült a nő, lehunyt szemekkel, szép fejét könnyedén hátraszegve, fáradt kezeit tétlenül fekete kötényén nyugtatva, egy zsámolyon.

Micsoda kegyetlensége a sorsnak ezt a gyengéd, isteni teremtést ilyen kinzásra itélni! Lángoló vágyat érzett, hogy tehessen valamit érte, hogy napját, de még az egész nyarát is szabaddá tegye és hogy megduplázza a fizetését. Mindenesetre burkolt formában utasitotta az igazgatót, hogy amennyire csak lehetséges, könnyitse meg a munkáját.

Most a nő hirtelen felugrott, hogy megszokott mosollyal üdvözöljön egy vevőt és az ajtó mögött eltünt Hugó látköréből, majd egy pillanatra még egyszer feltünt az alakja, miközben nehány szót mondott egy öreg, fehérbajuszu férfiunak. Az idősebb Polycarp volt az, az ismert jogtanácsos.

Hugó elpirult és központi irodájába sietett, az igazgatót beszéde közepén a faképnél hagyva. Nem bizott önuralmában. - Mi volt ez, vajjon féltékenység? - Hát már itt tartana?

Mi keresni valója van Polycarpnak, az öreg, kiszáradt özvegyembernek a diszitési osztályon?

Hugó eltökélte, hogy tervszerüen cselekszik és azzal kezdi, hogy a nőnek egy magános szobát ad.

- És minő árt szab az ön kliense? - kérdé Hugó mosolyogva az idősebb Polycarp urtól.

- Felajánljuk a telek, az épület, a készlet és az évi tiszta nyereség kétszeres értékét. Ezenkivül sulyt helyezünk rá, hogy önt tiz évre vezető igazgatónak szerződtessük, ötezer font fizetéssel és percentuális haszon-részesedéssel.

- Ön bizonyára jól körülnézett üzletemben és igy fogalmat tud alkotni magának a jövedelmemről?

- A klienseim itt jól kiismerik magukat és én is néha be-bepillantgattam, mint például ma reggel is. Meg kell hagyni, jól megy, Hugó ur.

- Mely osztályokban volt? Mert mindegyik osztálynak megvannak a maga jó és rossz üzleti napjai.

- Polycarp ur, - vágott a szavába Hugó, - nyilt akarok lenni önnel szemben. Az elmult esztendőben 16000 fontot tett ki a tiszta nyereségem. - Ez meglepi önt?

- Tudtam és valóban több is lehetne, ha akarnám. De lássa, örömem lelem abban, hogy a mesterségemet előkelően és szabadon üzhessem. Alkalmazottaimnak hetenként ötszáz fonttal többet fizetek a kelleténél és hébe-korba még be is hagyom magamat csapni. Például a ruhaosztályban. Gyönyörü kosztümöket küldök próba céljából és két nap mulva értük küldök és ezek a kedves lányok, akik közben viselték és aztán oly nagy gonddal erősitik vissza a kosztümökre az etiketteket, azt hiszik, hogy becsaptak, pedig csak mulatságot okoztak nékem. Hadd lássa, mily mulatságosak a detektivjeim jelentései! És engem örömmel tölt el, ha tudom, hogy egy csinos lánynak lehetővé tettem, hogy még csinosabb legyen.

- Tudom. Szigorubb üzletmenettel könnyen emelhetném fel a nyereséget ötven százalékkal.

- Ebből látszik, hogy mily fényes kilátásai lehetnének egy részvénytársaságnak.

- De minek akarnak engem az ön kliensei mindenáron részvénytársasággá tenni?

- Mivel az ön üzletében jó alapot látnak ama nagy kereskedelmi társas módszerhez, amely Anglia javára oly kedvező befolyással volt.

- Igen, józan mértékben. Egy kis szindikátus vásárolna öntől és ismét eladná egy nyilvános társaságnak, ahogy az már szokás.

- Kedves Hugó uram! Ön készpénzben kapna egy milliót, a fizetését és a tantiémjeit és ezenkivül megszabadulna mostani rizikójától.

- Igen. Hiszen annak igen nagynak kell lennie, mivel az ön üzlete oly rendkivül gyorsan fejlődött, hogy jövedelme aránytalanul nagyobb az ön tőkéjénél, amely tulajdonképpen főleg épületekbe van fektetve és ezeket értékük arányában nehezen realizálhatná. A mi ajánlatunk révén ön tényleg milliomossá lesz.

- Mindenesetre csábitó kilátás, - szólt Hugó, le-fel sétálva a szobában.

- Feltételezhetem tehát, hogy ön hajlandó, tárgyalni velünk? - kérdé a jogtanácsos, tekintetét a szökőkut csillogó sugarain át a távolba vetve.

- Polycarp ur, - felelt Hugó, - engedjen meg egy vallomást és utána nehány kérdést.

- Huszonnyolcadik évemig nem volt célja az életemnek. Oxfordban jogot és theológiát tanultam, de nem tudtam magamat semmiféle hivatásra sem elszánni. Éveken át utazgattam abban a reményben, hogy a sors valamiképpen segitségemre lesz. Összes képességem egy bizonyos szervezési talentum és lassanként rájöttem, hogy egy nagy vállalat élére kell állnom. Igy vásároltam meg ezt a házat, - akkoriban szerény butor és diszitő-üzlet volt, - huszonötezer fontért. Majd kitaláltam a hangzatos «Hugó» nevet.

- Nem, tulajdonképpen Owen a nevem. De képzelje el egy lobogón az «Owen» nevet, és azután a «Hugó»-t!

- Igy fogtam hozzá és az első időben nagy tandijat kellett fizetnem, minthogy a saját boltomban szolgáltam. De két év alatt belejöttem és tiz év alatt negyedmilliót szereztem. Mindenki ismeri ezt a történetet.

- A tizennegyedik évben elhatároztam, hogy megvalósitom gigászi álmomat és meg is valósitottam. Az eredmény, ime, ön előtt van. A maga nemében a legkolosszálisabb dolog, ami valaha létezett.

- Polycarp ur, - szólt ünnepélyesen Hugó, - ennek az áruháznak a vezetése az életemet jelenti. Ennek a nagyszerü és érdekes szervezetnek az ölében a napnak minden óráját élvezem. Mi jobbat kivánhatnék ennél?

- Vagy azt gondolja talán, hogy heti 2000 font jövedelmem mellett boldogabb lennék, ha egy millióm feküdne a bankban? Vagy vajjon csábitónak találja-e, hogy abszolut egyeduralmamat egy, többé kevésbbé a részvényesektől függő hivatalnok szerepével cseréljem föl?

- Barátom, - szakitotta őt félbe Hugó, - inkább a Bastille sorsára jutva, összezuzva, összedőlve lássam az üzletemet, semhogy társas vállalkozássá tegyék!

- Nos hát, én megmondom önnek, hogy ki az, - kiáltotta Hugó. - Az ön kliense - mert csupán egyről van szó - Ravengár Louis. Tudom az ujságokból, hogy 30 millió font alaptőkével 39 részvénytársaságot alapitott. De az én skalpomat nem teszi a többi közé.

- Inkább nem nevezem meg klienseimet; de, minthogy ön Ravengár urról beszél, engedje meg, hogy közöljem önnel ama megfigyelésemet, hogy nevezett ur keresztül szokta vinni az akaratát. Nagyon érdekes ama mód, ahogy annakidején a «Szénkereskedelmi részvénytársaságot» az előbbi tulajdonosok minden ellenállása dacára, megalapitotta.

- Kérem, ne fáradjon tovább, Polycarp ur. Elhatározásom szilárd, tudassa azt Ravengár Louis urral és adja át néki üdvözletemet.

És miután Polycarp rágyujtott egy szivarra, mellyel Hugó kinálta meg, könnyed meghajlással eltávozott.

Alig lépett ki az ajtón, Hugó egyenest a 42-es osztályba ment és odalépett a kalapmüvésznőhöz, aki sápadtan és alázatosan fogadta. A hőség elviselhetetlen volt.

- Féltizenkettőkor egy őszbajuszu öreg urnak kellett itt járnia. Emlékszik rá?

És sóhajtva ment a központi irodába. - Tehát végre beszéltem vele - gondolta magában. - Milyen elragadó a hangja!

De Payne kisasszony rémültsége aggodalommal töltötte el. Ha már délben ennyire ki van fáradva, miképpen fogja kibirni zárásig?

- Megvan! - kiáltott föl hirtelen és tollat fogva, irni kezdett: «Hirdetmény. Tudatom a tisztelt vásárlóközönséggel, hogy üzletemet ma két órakor zárom. Hugó.»

Majd csengetett és e szavak kiséretében adta át a hirdetményt a szolgának:

- Vidd ezt a nyomdába és mondd meg Waugh urnak, hogy félórán belül mindenütt ki kell ragasztani.

És tényleg, két óra után nehány perccel az ajtók felé igyekezett Hugónak háromezerötszáz hive és elárasztotta a Sloane Street-et. A vásárlók délután érkező százai kénytelenek voltak visszafordulni és Hugó mintegy százötven fontot vesztett. De boldog volt.

Este tiz órakor Shawn Simon egy hozzá nagyon hasonló fiatalembert vezetett Hugóhoz a kupolaterembe. Simon fivére volt az, Albert, Hugó magándetektivje.

- Ön valószinüleg már hallott róla, hogy miről beszélnek szerte az üzletben, Hugó ur?

- Hát mindenki azt meséli, hogy Hugó ur igen nagy érdeklődéssel viseltetik Payne kisasszony iránt.

- Ejnye! - kiáltott föl Hugó tettetett elfogulatlansággal - összevissza egyetlenegyszer beszéltem vele.

- Payne kisasszony két óra után tizenöt perccel távozott az üzletből és a magánlakások bejáratánál liftbe ülve, felment Tudor Francis ur lakására. Ott annak dolgozószobájába vezették, ahol együtt vacsoráztak. A két személyes diner-t telefonon rendelték meg az étteremben, ahonnan azt nyolckor küldték föl.

- Csuda, hogy Tudor ur nem rendelt mindjárt zenét is hozzá, - szólt Hugó bosszusan.

- Meg akartam várni, mig Payne kisasszony eltávozik a lakásból, ezért jöttem ily későn, - folytatta Shawn Albert.

Hugó azzal a paranccsal bocsátotta el Albertet, hogy folytassa megfigyeléseit és Simonnak csengetett.

Albert értesitései nagyon felizgatták és végtelenül nyomorultnak érezte magát. Szinte testi fájdalmat érzett.

- Tán titokban meg is vannak esküdve? - kérdé önmagától halkan, miközben teáját szürcsölte.

Fölkelt, odalépett az egyik nagy tölgyfa-könyvespolchoz és leemelte onnan Boswell «Johnson» cimü kötetét. Az uj oxfordi kiadás volt - az egyetlen, amely könyvkereskedőkhöz méltó - Riviére kötésében. Mint minden bölcs és olvasott ember, Hugó az élet minden krizisében Boswelltől kért tanácsot és ma este Johnsonnak e tételét ütötte föl: «Életem hátralevő részét azzal szeretném tölteni, hogy egy csinos asszonnyal egy postakocsiban utazgassak.»

- Az emberiség egész történetében - mormogta a kupola felé, - csupán két józan férfiu volt. Az egyik Salamon és a másik Johnson.

Miután a könyvet visszatette a helyére, a phonolája elé ült és eljátszatta a Tannhäuser-nyitányt, ezt a nagyszerü müvet, amely hasztalanul próbál bennünket meggyőzni a szenvedély őrült voltáról. A pompás hegedüszólamok és Vénusz asszony minden sikolya varázslatosan hatottak rá és ama bizonyosságot csepegtették a lelkébe, hogy Payne Camilla kisasszony az övé lesz.

A zarándokok kara közben Simon lépett be és bejelentett egy hölgyet, aki sehogyse hagyja magát elutasitani.

Hugó mohón felugrott. Soha életében még nem volt ennyire meglepődve, elragadtatva és magánkivül.

Angolországnak szép nőkben való gazdagsága oly tény, amelyet csak azok tudnak kellően megbecsülni, akik külföldön éltek és ezek azt is tudják, hogy a nők semmilyen más országban nem pazarolják annyira a szépségüket, mint nálunk. Camilla magas volt, jó növésü és bájos. Szép, sötét szemei voltak, gesztenyebarna haja és szabályos vonásai Tennyson nőalakjaira emlékeztettek, de e tipus hüvössége nélkül. Ereiben román vér csörgedezett-e vajjon, vagy a természet alkotta megmagyarázhatatlan szeszélyében ilyennek, mindenesetre megvolt benne ama leirhatatlan báj, amely kihivás és odaadás, kérdés és felelet, vallomás és eltitkolás egyben és a román vérü nők legerősebb fegyvere, mig az angol nők rendszerint nélkülözik e vért. «Éva vagyok», mondja a délvidéki nők gunyoros és olvadó tekintete és a Camilla szemei ezt a nyelvet beszélték. Nem akadt férfi, aki tekintete alatt nyugodt maradhatott volna és mindama titkok kideritésén fáradoztak, amelyek e sötét szemekben szunnyadtak.

Hugónak ugy tünt, hogy még sohasem látta ezt a lányt és ez érthető is volt; mert a fekete alpakaruha helyett, amelyben megismerte, ama egyszerü és bájos toalettek egyikét hordta, amelyeket Hugó «kreált» és szép asszonyoknak adott el, akik az őrült férfiakat langyos nyári estéken megigézték. A fehér ruha fölé dus gyöngyszürke estélyi köpeny volt vetve, amely csak félig takarta el a vállak szép vonalait és a pompás hajtenger fölött ugyanaz a bimbókkal diszitett kék kalap trónolt, amely nehány órával azelőtt már megfordult egy izben a kupolateremben.

Az összbenyomás előre ki volt számitva, hasonlithatatlan és győzelmes volt.

- Bocsásson meg, ha zavarom, Hugó ur, - szólt Camilla, miközben egy bájos mozdulattal lebocsátotta köpenyét vállairól, - de szükségem van segitségére.

- Payne kisasszony!... - Hugó képtelen volt e szavaknál többet kinyögni. A nagy szobában oly közel volt hozzá a nő és szép, melodikus hangja, amely rendkivül lágyan csengett, egészen megzavarta.

- Kérem, mondja meg nékem, vajjon összeesküvés középpontjában állok-e és micsoda hálót fonnak körülem?

- Önnek jó szive van, az látszik. Kérem, legyen hozzám őszinte. Minden bátorságomat összeszedtem, hogy ma este el tudjak önhöz jönni. Talán az állásomat kockáztatom ezzel. Nem tudom, - efölött majd ön határoz.

- Payne kisasszony, - szólt Hugó, - kérem, ne beszéljen állásról. Nem tudom, mi birhatta rá, hogy belépjen üzletembe. Talán azért cselekedte meg, hogy megszabaduljon a mendemondáktól, de nem ért el vele semmit. Mégis szóbeszéd tárgya ön.

- Igen, - folytatta amaz, - többezer olyan ember van, aki azt hireszteli, hogy beleszerettem önbe. Gondolja, hogy ez igy volna?

- Igen, ez igaz, - kiáltotta. - Ez a világ legnagyobb igazsága és ama igazságok egyike, amelyeket az ember nem tart meg önmagának. Ön megkért, hogy legyek őszinte: az voltam. Szeretem önt.

- De hát, - kérdé a lány halkan, - akkor minek figyeltet és üldöztet a detektivjeivel?

Hugó sokáig habozott, mielőtt Shawn Albertet megbizta, hogy figyelje Camillát, de az a vágya, hogy mindent megtudhasson felőle, legyőzte skrupulusait. Megtudta, hogy szüleinek egy kis pipereüzlete van, hogy huszonötéves és hogy elég jó bizonyitvánnyal lépett egy walham-greeni boltból az üzletének pipereosztályába; hogy Fulhamban lakik és azelőtt gépirónői állása volt.

Nem volt könnyü feladat, a nőnek, akit szeret, megmagyarázni, hogy miért kémkedett utána; de végre is bátran igy szólt:

- Nézze, Payne kisasszony, nem tagadhatja, hogy ma este kényes helyzetben volt. Én nem tudom ugyan, minő természetü ama viszony, amely ön és Tudor Francis ur között fennáll, de őt a bona fides szempontjából mindég gyanus szemmel néztem. És ma, ha szabad magamat igy kifejeznem, őrt állitottam maga mellé, hogy megoltalmazzam. Ha a detektivem otrombán viselkedett, ugy bocsánatot kérek öntől. Remélem, nem kételkedik nagyrabecsülésemben.

Hangjának őszintesége meghatotta és meggyőzte a lányt. Lesütve szemeit, a lábait nézte, amelyek kecses fehér cipellőbe voltak bujtatva.

- Á, - szólt szomoruan, - mért nem kérdi meg tőlem, vajjon abból a heti harminchat shillingből, amelyet önnél keresek, jut-e ilyen toalettekre? Hisz elképzelheti, hogy egy alkalmazott...

- Ebben a pillanatban ön nem alkalmazottam, hanem egy hölgy, aki tanácsért és segitségért fordul hozzám. Mindkettővel örömmel szolgálok és ezzel szemben nem engedek meg magamnak egyéb gondolatokat, csupán olyanokat, amilyen gondolatai egy férfinek minden nővel szemben lehetnek. - Mit ért összeesküvés alatt? Ha Tudor ur netán.... - nem tudta folytatni.

- Amikor nehány perccel ezelőtt Tudor ur lakásáról távoztam, - szólt Camilla nyugodtan, miközben köpenye redői közül egy revolvert huzott elő, - ezt a tárgyat találtam. Nem tudom, meg van-e töltve.

Hugó kikapta kezéből a fegyvert és egy nagy kinai gongra célzott vele, amely szabadon függött a szoba hátterében. A revolver eldördült és a gong megcsendült és himbálózni kezdett.

- Az istenért, - szólt Hugó és letette a fegyvert. - Mi történt magával? Micsoda összeesküvésről beszél? Beszéljen el mindent?

- Igen, - szólt Hugó kurtán, egyszerüen, érezve, hogy a lány bizalommal van hozzá és hogy még barátokká lehetnek.

- Mindenekelőtt meg kell önnek mondanom, - kezdte el Camilla, - hogy Tudor Francis urat mintegy két éve ismerem és hogy mindég nagyon jó volt irányomban. Egyszer, - lehet már egy esztendeje, - házassági ajánlatot tett nékem, amelyet azonban visszautasitottam, minthogy nem szeretem. Azután sokáig nem láttam viszont, mig legutóbb lenn, a ház előtt találkoztam vele. Nem tudtam, hogy az ön lakásainak egyikében lakik. Megszólitott, udvarias és tartózkodó volt, szinte félénk, de mégis arra kért, látogatnám őt meg a lakásán és vigyem magammal egy barátnőmet, ha akarom. A meghivást persze visszautasitottam. Azután nehány nap mulva levelet kapok tőle, amelyben bejelenti, hogyha egy héten belül meg nem látogatom, vagy bárhol is, nem vagyok hajlandó találkozni vele, ahol zavartalanul beszélgethetünk, megöli magát. Hozzáfüzte még, hogy a halál kevesebbet jelent néki, semmint gondolnám. Ez a levél meghatott és én hittem néki.

- Igen. Ma délután meglátogattam. Nyilvánvalóan csudálkozott, hogy ily korai órában lát, de megmagyaráztam néki, hogy ön ma valami okból a rendesnél korábban záratta az üzletet. Majd megkinált teával és ugy bánt velem, akár egy hercegnővel. Nagyon izgatottnak látszott és nyugtalanul le-fel szaladgált a szobában, ami egy kissé aggodalomba ejtett. Hirtelen kiöntötte előttem egész szivét; önmagáról való gondolatait és elmondta jövője reményeit és hozzám való szerelmét. Végül megkérdezte: «Akar most a feleségem lenni?» - Hugó észrevette, hogy a szemei tele vannak könnyel.

- Aztán - aztán hiszen már elmondtam, - és ezzel keserves zokogásra fakadt.

- Ha nékem azelőtt valaki azt mondta volna, - folytatta a nő, - hogy rám egy férfi szavai ily hatással lehetnek, kinevettem volna. De teljesen sikerült néki, hogy megőrjitsen.

- Ne kérdezzen, - kérlelte a lány, könnyeit letörülve. - Elég annyi, hogy megrohant. Ha ön valóban nem volt benn ebben a complottban, ugy ne kérdezzen. Hisz annyira szégyenlem magamat hiszékenységem miatt. Ön kinevetne, ha mindent elmondanék.

- Tudor ur azután megkért, hogy menjek át házvezetőnőjéhez, Daut asszonyhoz. Ez egy csinos öreg asszony, aki igen barátságos volt hozzám. Megmutatta ezt a szép köpenyt és ezt a kalapot, amely most rajtam van és azt mondta, hogy mindakettő az enyém. Meg voltam lepve, de, minthogy ezek a dolgok annyira tetszettek nékem, mindakettőt felpróbáltam. Meg kell értenie, hogy el voltam vele jegyezve. Egy darabig még csevegtem Daut asszonnyal és amikor aztán a szalónba visszatértem, Tudor urat diner-hez átöltözködve találtam. A ruhára vonatkozó kérdésemre azt válaszolta, hogy ma reggel vásárolta abban a reményben, hogy ajánlatát részvétből el fogom fogadni. Átmentünk tehát az ebédlőbe és amikor az inasok szervirozni kezdtek, egyikükben ijedten az ön kémjét ismertem fel.

- Shawnt, a detektivemet! - Hugót meglepte, hogy Albert, aki még ujonc volt a pályáján, ennyi ravaszságra képes.

- Amikor az inasok eltávoztak, megkérdeztem Tudor urat, hogy saját emberei-e azok? Habozott a válasszal, de aztán bevallotta, hogy idegen inasok, minthogy a saját inasának ma estére kimenőt adott. - De, csak nem vagyok egyedül önnel a lakásán? - kérdém ijedten. - Nem, - válaszolt sietve, - Daut asszony mindenkor a szobájában van. Kérlek, ne félj, drágám. - Ártatlan hangja megnyugtatott. Kávé után lefényképezett és azonnal elő akarta hivni a lemezeket. Amig a sötét kamrában volt, átlopództam Daut asszony szobájába, hogy elhozzam zsebkendőmet, amelyet ottfeledtem. Daut asszony nem volt ott, de a tükörből megláttam, ahogy egy férfi az ajtó mögé buvik. Persze irtózatosan megijedtem, de ugy tettem, mintha mit se vettem volna észre és egy dalt dudolgattam. A korridóron nyitva volt egy ablak. Amikor kitekintettem, még egy embert vettem észre, aki a balkónon őrt állt. Ebben a pillanatban ötlött az eszembe, hogy komplott készül ellenem.

- Azt, benn a szobában nem láthattam elég tisztán, de az a másik, az erkélyen, az ön detektivje volt. Láttam is, ahogy ebben az irányban eltünt.

- Nos, ha bárminő komplott lett légyen is az, Shawn-nak semmiesetre se volt abban része.

- Nem, nem, most már magam sem hiszem. Hanem az a másik, a Daut asszony szobájában?! Ó, istenem, ha ön az esetemet ismerné, jobban megértene. Éreztem, hogy bosszumüvet követnek el ellenem és minden energiámmal azon voltam, hogy nyugodt megfontolással cselekedjem. A kis revolvert az erkély egy kis asztalán találtam. Alig, hogy magamhoz vettem, sietős lépések neszét hallottam a szoba felől. Tudor ur volt, aki nem talált reám, amikor visszajött a sötétkamrából és emiatt nagyon idegesnek látszott.

- Semmi, - feleltem én, - csupán a zsebkendőmet kerestem meg. - Idegesen nevetett és igy szólt:

- Már attól féltem, hogy megbántad elhatározásodat és megszöktél. - Azután megcsókolt és én hagytam, miközben minden erőmmel azon igyekeztem, hogy megszabaduljak. Azt ajánlottam, hogy tegyünk egy sétát a függőkertben és kimentünk. Itt már biztosabban éreztem magamat. Rövid idő mulva azt mondtam, hogy haza kell mennem. Eleinte hallani sem akart erről, de én nem tágitottam és igy szóltam:

- Szeretnék még néhány szót váltani Daut asszonnyal. Kérlek, várj meg itten. Öt perc multán visszajövök.

Lakása bejáratához mentem, de mihelyt eltüntem a szeme elől, ide rohantam; és itt vagyok.

Camilla nevetett és nevetése elbájolta Hugót. Elbeszélése folyamán megfigyelte, hogy a lány a legmindennapiasabb szavakat és formákat kereste, hogy érzéseit elleplezze, amelyek azonban mégis előtüntek önuralmának fátyola alól. A története meglehetősen titokzatos volt és Hugó bizonyos volt benne, hogy a játék mögött valami baj rejlik. De őt csupán annyiban érdekelte az egész, amennyiben az a köztük létesülendő baráti viszony bázisát képezte. Az a körülmény, hogy bizalommal volt és hogy eljött hozzá, segitséget kérni tőle, szerelme legmerészebb álmait is felülmulta és megmámorosodott szerelmének élő közelségétől.

- Jöjjön, - szólt a lányhoz, - és mutassa meg, miképpen találta meg a kupolához vezető utat.

Hugó kinyitotta az ajtót és együtt kiléptek az erkélyre, ahonnan Hugó kis magánkertjén át elláttak a szökőkut udvaráig, amely csak gyenge fényt kapott a kivilágitott ház visszfénye által. Az udvaron innen feküdt a hires függőkert, ahol törpe fák és tarka lámpák girlandjai között elegáns emberek sétálgattak, akik a londoni társaság krémjéhez számitottak. A cigányzene vad hangjai fojtottan szürődtek a tikkasztó nyári estben a kupola felé. A számtalan kürtő fantasztikus körvonalai tisztán váltak ki a fénylő csillagteli ég alatt és a távolban a Szent-Pál kupola nagyszerü konturjai határolták a horizontot. Camilla megpróbálta leirni azt az utat, amelyen idejött, amikor mindketten hirtelen egy férfit láttak nagysietve közeledni a tető hosszában a kupola felé. Hugó rákiáltott:

- Épp önhöz igyekeztem, Hugó ur, - suttogta Albert, miközben a kis kertben, amely a kupola alatt feküdt, felfelé mászott.

- Itt van, - szólt halkan Hugó. - Ugy látszik kedvesem, ön meglehetősen ügyetlenül viselkedett a szervirozásnál. A rossz álca rosszabb a semminél! Mi ujság?

- Visszamentem a lakás erkélybejáratához, - szólt Shawn - és a csipkefüggönyön át láthattam, hogy a szoba üres. Akkor Tudor ur berohant és kétségbeesve kiáltotta:

Semmi válasz. Az asztalon egy fénykép feküdt, amelyet felragadott és csókokkal boritotta el.

- Majd átment egy másik szobába - folytatta Albert, - és ebben a pillanatban egy férfi lépett elő az ellenző mögül és Tudor ur elé lépett. Egy pillanatra egymásra meredtek, majd Tudor ur igy kiáltott: «Louis, hogy jössz te ide?»

- Az a férfi, akit az ajtó mögé bujva észrevettem, Ravengár Louis volt. Biztos vagyok benne, hogy ő volt. - És zokogni kezdett.

- Ravengár! - Hugó határtalanul meglepődött ezt a nevet hallva. Mi dolga lehet Camillának, vagy Tudornak Ravengárral?

- Én? - kiáltotta Hugó méltatlankodva. - Semminémü kapcsolatom sincs Ravengár Louis-val. De majd utána járok ennek a dolognak. Az áldóját! Utána fogok járni. (Az ilyen kitételt Hugó csak a legvégső esetben használta.) - Van még valami jelenteni valója, Shawn?

- Nem, Hugó ur. Hirtelen szélroham kerekedett, amely becsapta az erkélyajtót és többé semmit se láthattam.

- Menjen azonnal a Tudor ur lakásának elülső bejáratához, - parancsolta Hugó, - addig magam állok őrt az erkélyen.

- Nincs ok a félelemre, - szólt vigasztalólag Hugó. - Várakozzon itt, amig visszajövök.

Együtt megindultak a tető hosszában, végig a függőkert mentében, ahonnan még egyre a cigányzene akkordjai hangzottak és egy második udvarba értek, idenyiltak a Tudor ablakai. Halkan mentek le egy kis öntöttvasból való csigalépcsőn, le az erkélyre, ahonnan a függöny finom csipkéjén keresztül az előkelően berendezett lakószobába láthattak. Hugó a két férfiben tüstént ráismert Tudor Francisra és Ravengár Louisra. Élénken gesztikuláltak és a padlón fekvő empire-szék elárulta, hogy meglehetősen forró volt a levegő. Hugó élesen figyelte őket, már azt várta, hogy egymásra rontanak, amikor hirtelen észrevette, hogy Camilla már nem áll a háta mögött és leirhatatlan csudálkozására a lányt halkan a szobába lépni látta. Kalapját és köpenyét levetette volt és teljes szépségében állt ott, anélkül, hogy a két vitatkozó észrevette volna. Halkan kinyitotta az erkélyajtót és Hugó fülét értelmetlen mormogás ütötte meg.

- Adja ide a revolvert, - suttogta Camilla ellentmondást nem türő hangon, kérően és egyben parancsolóan, ugy, hogy Hugó mintegy hipnotizálva átnyujtotta néki az ajtó hasadékán keresztül a revolvert. Azután lehullott a függöny és többé semmit se láthatott. A következő pillanatban egy lövést hallott és utána rögtön a lábai elé hullott a revolver.

- Várjon itt, - sugta Camilla az ajtó hasadékán át. - Majd jelentést küldök önnek. Minden a legnagyobb rendben van.

És az ajtó becsapódott, a függöny lehullott, ugy, hogy Hugó már mit se láthatott. Leirhatatlan izgalomban volt, nem tudott nyugodtan megmaradni a helyén.

- Camillának a hátulsó ajtón kellett bemennie, - igy gondolkozott, - különben látnom kellett volna őt.

Odaugrott és megrángatta a zárat, csengetett, kopogtatott és kiáltott, - mindhiába, az ajtó zárva maradt. Majd visszaszaladt az erkélyre és majdnem összeütközött Shawnnal, aki éppen onnan jött.

- Elment, Hugó ur, - suttogta. - A liften le, Tudor ur hintójába szállt, amely lent várakozott. Eltünt, mint a szél.

- Nagyságos ur, - szólt másnap reggel Simon Hugóhoz, amikor a teát bevitte hozzá, - odafönt a kupolán egy férfit láttak.

Hugó, aki mozdulatlanul feküdt a hátán és sem Simont, sem a teát észre se vette, nem válaszolt. Ujból és ujból elismételte magában ama szavakat, amelyeket már oly jól ismert: «Köszönöm a részvétét. Én jól vagyok. Feledje el sorsomat és engem. Remélem, találok még alkalmat, hogy viszontláthassam és köszönetet mondhassak önnek.» Ez volt a tartalma ama kis cédulának, amelyet Albert utján küldött néki Camilla. És semmi több, se aláirás, még a kezdőbetü se! Ha Camilla nem maga adta volna át Albert Shawn-nak, Hugó kételkedett volna annak valódiságában és megzavarta volna a házi békét és még tán ennél is tovább ment volna, hogy megvédelmezze a nőt és biztonságba helyezze. Ám, nyilvánvalóan nem is szorult az ő segitségére. Ami leginkább visszatetszett néki, az a levél rövidsége volt; egyetlen betü sem szólt mindama dolgokról, amelyekre oly kiváncsi volt. Talán megsebesült Tudor, vagy Ravengár? Vagy tán mindaketten? És ki lőtt? Amikor a revolvert, amelyet Camilla visszaadott néki, megvizsgálta, kitünt, hogy két lövést adtak le belőle. - Hogy történhetett, hogy megszabaditotta magát Tudortól s aztán mégis annak hintóján távozott? Bizonyára csupán valami finom ravaszság által, amely méltó lett volna egy Erzsébet királynéhoz! - És fájó, lüktető fejét száz más, megoldhatatlan probléma foglalkoztatta, amelyek valamennyien Camillával, Ravengárral és Tudorral voltak kapcsolatban. Ám ama egyetlen bizonyosságot tisztán látta a határozatlan szavakból, hogy Camilla ma reggel ismét rendesen meg fog jelenni a 42. osztályban. Hisz ez az «alkalom a viszontlátásra», amelyet a levélben emlitett. És igy mindinkább belelovalta magát ama reménységbe, hogy ma viszontlátja őt. Camilla tudja, hogy szereti és el fog jönni. Gondolataiban a nő már élettársaként szerepelt.

- Ugy? - szólt Hugó; - nos, mindenesetre olyasvalaki, aki érdeklődik a napkelte iránt.

- Azok az emberek, akik a függőkertet takaritják, két izben látták őt a kis galériában, - tette hozzá Simon.

- Nem tudnád kissé enyhiteni a modorodat, Shawn? - kérdé Hugó, miközben önkivületben meredt föl a kupola felé.

- Bocsánatot kérek, nagyságos ur, de a féléjszakát Albert társaságában töltöttem és az ő választékosnak nem nevezhető beszédmodora mindég tulzásokra ragad, - vallotta meg Simon bünbánóan.

- Nos, ha bárhol is van, mindenesetre a hatalmunkban van. Hiszen csak ezen az egy ajtón jöhet le, - szólt Hugó, miközben egy ajtóra mutatott, amely első tekintetre egy könyvespolchoz látszott tartozni és megtévesztően a «Szentek cselekedetei»-nek hat kötetét ábrázolta.

- Nagyságos ur, - vallotta be Simon, - amikor ön, Albert és az a hölgy oly gyorsan elszaladtak, követtem őket, mert célszerünek véltem ezt. Ezért tehát elnézését kérem. Ez az ember nyilván távollétem alatt fellopódzott, mert észrevettem, hogy a titkos ajtó csak be volt támasztva, amikor visszatértem; azután becsuktam.

- Ez mindent megmagyaráz, - szólt Hugó. - Látod, barátom, minden bün megbosszulja magát.

- Egyébként, Shawn, ezzel a szegény fickóval összefüggésben a «Fidelio» rabkórusa jut eszembe. Kérlek, játszd el, amig fürdőt veszek.

Amikor Hugó felöltözve kilépett a toalettszobából, ama aranyból való jegy volt a kezében, amelynek felmutatója egy egyszerü nyugta ellenében az üzlet mind a százharmincegy osztályának bármely áruját megkapta.

- Intervjuholni akarom a tolvajt, - szólt Hugó, - szaladj le gyorsan és hozz egy pár bilincset.

- Mit???... Nincsenek...? Először azt mondod, hogy Fidelio nincs benn a repertoárban és most elég vakmerő vagy azt mondani, hogy nem volnának bilincseink? Nem tudod, Shawn, hogy ennek a cégnek alapelve, hogy mindenünk van? Ha valaki egy fehér elefántcsordát rendel nálunk...

- Ugy Janerach-al való üzleti összeköttetésünk révén mindenesetre megszerezzük, - vágott hirtelen a szavába Simon. - De ugylátszik, hogy a bilincs állami monopóliumot képez.

- E pillanatban ugylátszik, Shawn, hogy nem ismered XIV. Lajos hires mondását.

Simon egy hatalmas könyvvel tért vissza, amely vörös bőrbe volt kötve és a következő aranyozott felirat diszlett rajta: «Hugó Általános Katalógus.» Kétezer kvartoldalon mintegy hatezer ábrát tartalmazott. Hugó föllapozta a tartalomjegyzéket, amely egymaga hetven sürüen nyomtatott oldalt tett ki és ujjaival követve a sorokat; hangosan olvasta: «Kézicsengők, kézibőröndök, keztyük, törülközők, Hardemann rovarporja, nyulak..."

- Hallatlan, valóban hallatlan! - kiáltott fel Hugó. - Ma reggel meg fogod kérni Basbury urat, hogy valamiképpen szerezzen be bilincseket, hogy azokkal a kutatók felszerelésének osztályát elláthassa.

- Közben felmegyek a kupolára és szembeállok a betörővel anélkül a szükséges eszköz nélkül. Add ide ehelyett a revolvert.

A kupola tetejét egy galéria vette körül, amelyhez egy vasból való csigalépcső vitt fel. Amikor Hugó az utolsó fokokat mászta, a kupola mögül egy férfi lépett elébe. Mindkét kezével a korlátnak támaszkodva, Hugó szemügyre vette a betörőt, eleinte határtalan csudálkozással, végül a helyzet humora iránti kellő érzékkel. Albert jelentése jutott eszébe, amely arról szólt, hogy előtte való nap este Tudor a látogatójával találkozott, és valami fantasztikus ötlet ama szavakat adta a szájába, amelyekkel Tudor őt megszólitotta:

Tényleg Ravengár Louis volt az és zilált állapotában furcsa ellentéte volt Hugónak, aki az éjszakai alvástól, a hideg fürdőtől és az átélvezett zenétől felfrissülve, állt előtte. A nap tündöklően fénylett a kupola arany-ornamensein és Hugó csillogó, szépen fésült haján, de egyuttal kirivóvá tette a Ravengár gallérjának gyürődéseit, foltjait és ruhája rendetlenségét. A betolakodó közepes magas volt, kopasz feje körül vékony, őszes hajkoszoru, mig arca, melynek karakterisztikus vonásait erős állkapcsa, nyomott orra és kicsiny, szürkéskék szemek alkották, teljesen szőrtelen volt. Kora hatvanasnak látszott, bár még alig lehetett ötven. Az első pillanatban valami prédikátornak látszott, aki eltévesztette hivatását, de a második pillanatban már minden skrupulusok ellenségének és megvetőjének, amilyen a valóságban volt.

A két férfiu mintegy negyedszázad óta alig látta egymást, még kevésbbé beszéltek egymással. De ellenfelek voltak ama leggyülöletesebb, ördögi és engesztelhetetlen perben, amelyet az antropológiai tudomány «családi széthuzás» néven ismer. És eme perpatvar létezése ama elvitázhatatlan igazságot bizonyitotta, hogy valamely civódáshoz nem kellenek okvetlen ketten, elég ahhoz egy is, aki jól ért az ürügyekhez. Mert, ha Owen Hugó nem is volt angyal, a bünös mégis Ravengár volt.

Az ellenségeskedés keletkezése igen egyszerü volt. Amikor Ravengár Louis kilenc éves volt, apja, aki özvegyember volt, egy özvegyasszonyt vett feleségül, aki egy, hatesztendős fiunak volt az anyja. Ez a gyermek volt Hugó. És a két fiu, akik jellem és vérmérséklet dolgában homlokegyenest különböztek egymástól, - az egyik bus és zárkózott, vidám és nyiltszivü a másik, - és akiket sem a vér, sem a szerelem nem kapcsolt össze, arra volt kényszeritve, hogy egy födél alatt éljen és egy szobában aludjék vele. Mindég együtt voltak és amellett nem állhatták egymást. Louis betolakodóként kezelte a kis Owent és, ahol csak tehette, bántotta. A szerencsétlenség az volt, hogy az évek folyamán Owen mostohaapjának kedvence lett, ami Louis haragját a gyülöletig fokozta, amely annál veszedelmesebb volt, mivel már nem merte ezt ütések formájában kifejezni, minthogy Owen erőben és növésben jóval felülmulta. Majd Owen anyja elhalt és az idősebb Ravengár ismét megnősült, ezuttal egy ifju leányt véve feleségül, aki a házat tulságosan harciasnak találva, megszökött urától. Egy másik özvegyembernél keresett vigasztalást és rokonszenvet, akinek szintén voltak gyermekei. Ilyen bolondok az asszonyok! Ám javára kell irni a harmadik asszonynak és vigasztalójának, hogy ügyüket felettébb tisztességesen rendezték. Az asszony áthajózott Amerikába és Jovában kétezer dollárért házassága teljes felbontását vivta ki, mire a férfi a legközelebbi hajóval megérkezett és Minneapolisban annak rendje és módja szerint egybekeltek. Eközben a Ravengár-család élete mind lehetetlenebbé vált, mig végül az öreg Ravengár meghalt. Ha szive szerint cselekedhetik, Louist mellőzte volna és Owent tette volna meg általános örökösévé, mivel csak őt tekintette igazi fiának.

Mindez benne volt a végrendeletében, amely egy kissé dagályos hangu volt. A végrendelkezőknek, a politikusok módján meg kellene elégedniök egyszerü intézkedésekkel és nem szabadna magyarázkodásokba bocsátkozniuk.

Louis, akire egy olyan vagyonnak a fele maradt, amely szerinte, egészen őt illette volna, méltatlankodva fogadta az indiszkrét végrendelet szövegét és amikor apja temetése napján bucsut vett Owentől, melodramatikus páthosszal bosszut esküdött. Hugó akkor huszonegy esztendős volt - és immár egy negyed évszázad óta várt hiába a bejelentett bosszu megvalósitására.

Most idegenekként találkoztak és vizsgálódva nézték egymást, hogy egyik a másikról kifürkéssze, mi dolga Payne Camillával.

- Igy hát valóban el vagy rá határozva, Louis, hogy kényszerits üzletemnek részvénytársasággá való változtatására? - kérdé Hugó felületesen.

- Arról mit se tudok, - szólt Ravengár lassan, miközben tekintetével a háztetők felett kalandozott.

Ravengár minden erejével uralkodni próbált magán és körültekintett, mintha segitséget várna. Végire meghatottan igy szólt Hugóhoz:

- Azért vagyok itt, mert a segitségedre van szükségem. Hagyjuk a multat. Tudom, hogy mindég jószivü voltál és hogy én vagyok a főhibás. Szükségem van a segitségedre egy olyan ügyben, amely reám nézve a legnagyobb fontossággal bir. Tegnap este észrevettem, hogy érdeklődéssel viseltetel a Tudor lakásában lejátszódó dolgok iránt és igy ide siettem, hogy lássalak. A kupolatermet üresen találtam, de, amikor szolgád lépteit hallottam, az ajtó mögé bujtam, mert nem akartam, hogy kivüled bárki is tudomást vegyen ittlétemről. Azután rámzárták az ajtót és minden kopogtatásom, kiáltozásom eredménytelen volt. Ekkor felhaladtam a lépcsőkön és itt fent töltöttem az éccakát abban a reményben, hogy reggel fel fogsz jönni. - Ez ittlétem magyarázata.

- Én is körülbelül igy képzeltem. Természetesen segiteni fogok néked, ha tudok. De előbb meséld el, mi történt a Tudor lakásán, miután Payne kisasszony belépett. Payne kisasszony rádlőtt?

- Nem, - szólt Ravengár, - Tudor lőtt. Csak lett volna velem az én revolverem, - de buta fejjel letettem valahova és eltünt.

- Gondoltam, - szólt Hugó, és ismét zsebrevágta a kis revolvert. - Megsebesültél?

- Szóra se érdemes! Csak egy karcolás a kezemen. De mentem, mert ő parancsolta. Az erkélyajtón jöttem ki, mig te megpróbáltál a hátsó ajtón behatolni.

- Nem, csudálkozott, amikor megpillantott, mintha az égből pottyantam volna oda. Nem volt könnyü dolog bejutnom; előbb meg kellett egyeznem egy öreg házvezetőnővel.

- Semmi. De mondd meg, hogy tulajdonképpen miért akartál bejutni a lakásba? Mi van közted és Tudor közt?

- Hogy mi van köztünk? Ellopta tőlem Camillát. Gépirónő volt nálam és beleszerettem. El voltunk jegyezve.

- Eljegyezve? Te is? De te nyilván nem tudod, hogy Tudorral is el van jegyezve?

- Igen, hirtelen eltünt. És a legelső, amit róla hallok, hogy a te üzletedben dolgozik és azután Tudor karjai közt találom. A gazember! - Habozott és aztán lágy hangon mondta: - Owen, kérlek, mondd meg nékem, miért figyelted meg tegnap? Ez életkérdés rám nézve.

Hugó, aki a Ravengár szavainak felét se hitte el, átlátta helyzetének nehéz voltát és résen volt.

- Azért figyeltem, mert Payne kisasszony veszélyben érezte magát, - szólt. - Ugy jött hozzám, mint te, hogy segitségemet kérje és nem akarom eltitkolni előtted, hogy emlitést tett nékem Tudor ajánlatáról, amelyet azonban el is fogadott.

- Nem, igazad van, nem szabad hozzá mennie. De még kérdés, vajjon tényleg feleségül akarta-e venni?

- A gazember! Éveken át üzleti összeköttetésben álltunk, amig kideritettem, hogy kicsoda. Te persze tudod.

- Épp annyi joga van ehhez a névhez, mint néked a Hugó névhez, - gunyolódott Ravengár. - Annak az embernek a fia, aki meggyalázta atyám nevét, amennyiben annak megszökött feleségét Minneapolisban feleségül vette.

- Két év előtt huszezer fontot örökölt és azóta egyetlen pfenninget se keresett.

- Ez rávall. - De semmiesetre sincs joga ahhoz, hogy ellopja a menyasszonyomat. Owen! - kiáltotta hirtelen dühösen, - a feleségemmé kell lennie, hallod, kell? És néked egész befolyásodat érvényesitened kell...

- Hova gondolsz? - szólt Hugó. - Semmi befolyással sem birok nála. Ugy beszélsz, mintha megőrültél volna.

- Nem is vagyok már teljesen beszámitható. Gondold csak el, teljes bizalmammal ajándékoztam meg ezt a leányt. Ismeri a titkaimat!

- Az én fantáziám tulságosan élénken dolgozik, - szólt Hugó, - és néha tulcsap. E pillanatban éppen az angol törvény ama furcsa rendelkezése jut eszembe, hogy a feleség nem tanuskodhatik a férje ellen. És mégis vannak titkok...

- Talán arra akarsz célozni, hogy Payneval való házasságommal meg akarom őt akadályozni...

Volt valami Hugó hangjában, ami ingerelte Ravengárt, de erőt vett magán és igy szólt:

- Kérlek, ne akard, hogy ismét viszálykodásba kezdjünk, Owen. A segitségedet kérem. Ha segitségemre leszel, esküszöm, hogy üzletileg sohasem állok utadba.

- Tönkre akartalak tenni, hogy megbosszuljalak a multért. Látod, hogy őszinte vagyok. De esküszöm, hogy soha többé semmit se követek el ellened, ha segitségemre leszel abban, hogy Camilla az enyém legyen.

Hugó zsebredugta a kezeit és a cipője hegyét nézegette. Részvétfélét érzett mostohafivére iránt, miközben igy szólt:

- Igen, el vagyok rá határozva. És ha én valamire elhatározom magamat, az annyi, mintha már meg is történt volna.

- Hát ezért őrködtél felette tegnap este oly hüen! Jó, nagyon jól van! De jegyezd meg magadnak, Owen, ha Payne Camilla máshoz megy feleségül, ugy abból gyilkosság lesz és nem közönséges gyilkosság!

Hugó körülment a galérián és őszinte részvétet érzett az őszhaju férfi iránt, akinek izgatottsága ily balga fenyegetés formájában nyilatkozott meg.

- Louis, - szólt hozzá, - a sors mindkettőnkre haragszik, tönkretette ifjuságunkat és most ismét egymás ellen akar bennünket lázitani. Ne próbáljuk a dolgot inkább filozofikusan nézni? Nem kisérelhetnénk meg...

- Elég! - kiáltotta Ravengár. - Mindég ilyen átkozott hülyeségeket fecsegtél. Ha nem jelented ki határozattan, hogy lemondasz Camilláról, ugyanannyi, mintha befognád a szád.

- Akkor hát távozhatom. Remélhetőleg nem akarsz ama jogoddal élni, hogy betörőként bánj velem.

- Kérlek, itt a lépcső. Shawn Simon ugyan harapósnak látszik, de azért nem fog felfalni.

- És ez az az ember, aki tönkre akart tenni, - mormogna Hugó, miközben a korlát fölé hajolt, hogy lássa, mint indulnak az aznapi harcba a légiói.

Hugó nehány óra mulva ama közös helyiségek egyikében tartózkodott, amelyek az alkalmazottaknak a tétlenség óráiban való szórakoztatására szolgáltak. A nagy, világos, könyvespolcokkal, hintaszékekkel és a grafikus müvészet legujabb alkotásaival ellátott terem, ama hölgyek külön birodalma volt, akik a 30-45-ig terjedő osztályokban müködtek és egy ezek által választott bizottság felügyelete alatt állt. Köröskörül a falakon a képek közt feltünő betükkel ez a felirat volt olvasható: «Tedd meg azonnal». Különféle értesitések függtek Hugónak tegnapi, az üzlet korai zárására vonatkozó hirdetménye mellett, mint: közös kirándulás a Man-szigetre, és a legközelebbi vasárnap alkalmából az automobilok használatára vonatkozó sorsolás és Hugó éppen azzal volt elfoglalva, hogy a kandalló felett függő nagy tükörre a következő tartalmu cédulát ragassza ki:

Hugó áruházát olymódon szervezte, hogy nem volt meghatározott munkaköre, ama alapelvből indulva ki, hogy egy jól vezetett üzlet akkor megy a legjobban, ha a vezető semmibe se avatkozik bele, és hogy a főnök egyetlen és legfőbb kötelessége, hogy nélkülözhetővé váljék. Igy tökéletesen szabad volt és tetszése szerint választhatta meg tevékenységét. Ma reggel csupán nehány fiatal lány volt ott, akik furcsa munkáját megcsudálhatták, mert már csak két perc hiányzott a kilenc órához és kilenckor mindenkinek a helyén kellett lennie. Három lány, aki sietve itta a reggeli tejét, udvariasságból ugy tett, mintha nem látná őt és egy negyedik lány, aki fuldokolva rohant be, ugy tett, mintha mindennapi látvány lenne, amit Hugó müvel. Hugó a tükörben szemügyre vette a legutóbb érkezett leányt és csalódottan felsóhajtott.

Ravengár Louis-sal folytatott beszélgetése nem nyugtalanitotta és hajlandó volt, annak ingerült kérését és fenyegetéseit az átvirrasztott éjszaka számlájára irni. Abban sem kételkedett, hogy Louis-nak őszinte szándéka Camillát feleségül venni és a Tudorral való házasságkötés mindenáron való megakadályozását tökéletesen helyeselte. Azt nem hitte el, hogy Camilla valaha el volt jegyezve Ravengárral, de nem tartotta lehetetlennek, hogy Ravengár valami bünt követett el, amelyről Camilla tud. Mindenképpen elég erősnek érezte magát, hogy száz Ravengár ellen is megvédje a lányt.

Minden óvatosságot elvetve, háromnegyed kilenckor lement a 42. osztályba, hogy lássa Camillát, de a lány még nem jött be. Erre átment a közös terembe, amelyen az összes alkalmazottaknak keresztül kellett menniük, mielőtt az üzlet különböző osztályaiban elfoglalták helyüket. Nem volt még példa a Hugó-féle üzlet annaleszeiben, hogy valaha plakátokat ragasztottak volna valamely tükörre és e pillanatban is nagyon alkalmatlannak találta ezt a helyet, de azért választotta éppen a tükröt, mivel igy feltünés nélkül figyelhette meg a terembe lépőket.

A kandallón álló óra kiütötte a kilencet. Már az utolsó elárusitónők is munkájuk után láttak, és Hugó egyedül találta magát a rózsaszin kötőjü felügyelőnővel, aki a tejes poharakat szedte össze.

- Bejött ma reggel Payne kisasszony? - kérdezte a lánytól és egy müvész elégedettségével simitotta végig a plakátot.

Veszedelmes kérdés volt és Hugó tudta, hogy egy félórán belül az egész osztály tájékozva lesz eme kérdése felől. De mit törődött ő most az osztállyal?

Amikor kiment a teremből, Shawn Albert lépett be a másik ajtón és, minthogy egyedül érezte magát a felügyelőnővel, szivélyes csókot nyomott arcára, amelyet épp olyan szivélyes csók követett a nő részéről.

Hugót rémes gyanu fogta el. Attól félt, hogy Camilla tévedett, amikor kételkedett Tudor becsületességében és hogy visszatértekor szándékainak őszinteségéről akarta őt meggyőzni.

Még egyszer a 42. osztály felé irányitotta lépteit, hogy bizonyságot szerezzen, vajjon tényleg nincs-e a helyén Camilla.

- A bilincs-ügyben a rendőrségi központba telefonáltam, de minden felvilágositást megtagadtak. Tehát a legközelebbi rendőrőrszobából hozattam egy párat és megbiztam a lakatosurakat, hogy készitsen utána egy tucatot. A jövő hónapban már benne lesznek a katalógusban.

A lányt nem lelte a helyén és céltalanul tovább bandukolt, amig a virágcsarnokba jutott, ahol elkapott egy szót, amely meghökkentette.

- Narancsvirágot rendeltek, egyetlen ágat csupán. Furcsa rendelés, Hugó ur.

Az elárusitó megnézett egy cédulát, amely előtte feküdt és igy szólt: - Tudor ur, 7-es szám itt a házban.

Vajjon micsoda hatalom az, amellyel Tudor rá tudta beszélni Camillát, hogy hozzámenjen, akit nem szeret?

- Ha én valamire elhatároztam magamat, annyi, mintha már meg is tettem volna. - Ezek a büszke szavak, amelyeket Hugó az oly ember arroganciájával mondott Ravengárnak, akinek a sors még egyetlen lépését se keresztezte, a következő hetek folyamán gyakran eszébe jutottak. Elhatározta, hogy megnyeri Camillát; tehát olybá vehette, hogy már meg is nyerte! Ehelyett azonban Camilla ugyanazon a reggelen, amikor Hugó ezt a kijelentést tette, az anyakönyvi hivatalban megesküdött Tudor Francissal. Ezen a mennyegzőn nem a narancsvirág volt az egyetlen figyelemreméltó mozzanat, amelynek előkészületeit a vőlegény sokkal előbb elrendezte, semmint a menyasszony beleegyezését megadta.

Házasságkötés után az ifju pár visszament Tudor lakására, ahol az idősebb Polycarp rövid látogatást tett.

Majd Hugó egy levelet kapott, amelyben Tudor sajnálkozását fejezi ki afölött, hogy felesége ily hirtelen és felmondás nélkül volt kénytelen állásától megválni. Mellékelve egy csekk Camilla havifizetése összegével.

Két óra tizenöt perckor Tudor ur és neje Charing-Cross-pályaudvarról Folkstone-Boulogne-on át Párisba utaztak, a lakásukat lezárva.

Shawn Albert tiszteletteljesen megkérdezte, vajjon ebben az ügyben folytassa-e tevékenységét, lévén az az ő számára még sokkal titokzatosabb, mint Hugó számára.

Vajjon nem az a Hugó volt-e, akinek a legrendkivülibb segélyforrások is a kezeügyében vannak és akinek a földön széltében-hosszában mindenütt vannak összeköttetései? Á, be kellett látnia, hogy a világ minden összeköttetése nem ér fel az anyakönyvi hivatal tiz percével, ha arról van szó, hogy az ember meg akar nyerni egy nőt!

Nem maradt más hátra, mint beletörődni sorsába és meggyászolni mindazt a szépséget és azt a sok szellemességet, amely örökre elveszett a számára.

Egy hónapon át ugy dolgozott, ahogy még sohase látták dolgozni. Háromezerötszáz alkalmazottja jól tudta, hogy miért. Majd lassanként belátta, hogy a Sloane-Streetben sohasem lesz képes fájdalmát feledni és elhatározta, hogy bánatát egy dartmoori pisztrángtó hüvös hullámaiba fojtja. Bár jól tudta, hogy az irtózatos forróságban és szárazságban ott sincs több kilátása rá, hogy pisztrángot foghasson, mint a Themse-parton, London közepén; de távozni akart onnan és az igazgatóktól kezdve egészen az ablaktisztitókig az egész személyzettel közölte elutazását. A megkönnyebbülés titkos sóhajával nézték, amikor villanytól hajtott hintója előállt és felrakták rá ugy az ő, mint Shawn Simon podgyászát. Simon a sofőrrel fecsegett és türelmetlenül tekintgetett órájára. Hugót tudniillik a liftből való kiszálláskor megszólitotta egyik igazgatója s igy megvárakoztatta a hintót. Amikor végre megjelent, gyorsan beugrott, miközben Simonnak, aki a hintó ajtaját becsapta, odakiáltott:

Abban a pillanatban, amikor az automobil elindult, Shawn Albert, aki rohanva érkezett oda, jelt adott a soffőrnek a megállásra. Majd, miközben az ajtón át a nyitott ablakba hajolt, suttogva mondta:

- Ezt nem tudják bizonyosan. Vagy a nőt, vagy a férfit. És egy temetési rendelés érkezett.

- Koporsót nem rendeltek, Hugó ur, csupán egy elsőosztályu gyászkiséretet. Az uraságok közvetlen a kromptoni temetőintézőséggel tárgyaltak.

- Nos, - szólt Hugó, - nem valószinü, hogy a temetés koporsó nélkül végbemegy, és egy portás se olyan vak, hogy ne vegyen észre egy koporsót, amelyet a lépcsőn át felvisznek.

- Idáig ez, - szólt Albert, - de mihelyt egyéb hireim lesznek, sürgönyözni fogok.

Hugó rátekintett az órára, amely a hintó elülső falába volt illesztve és dühös hangon szólt Albertnek:

És aztán két végtelen órán át szinte mozdulatlanul ült a kupolateremben.

Hugó ágyába feküdt, habár tudta, hogy kerülni fogja az álom. Gondolatait Ravengár fenyegetései foglalkoztatták és a kérdés, hogy: a nő, vagy a férfi?... és nem hagyták nyugodni. Végre egy órakor felkelt és kezébe vette a nagy katalógust, amely Florio «Montaigne» cimü 1603-ból való értékes példánya mellett feküdt. Fellapozta a «Temetés» cimü fejezetet, amely negyven, sirkövekről és emlékmüvekről készült fényképfölvételt tartalmazott és olvasni kezdte: «Temetkezések elvállalása városban és falun... hullahamvasztás és bebalzsamozás... különösen nagy suly helyeztetik az alkalmazottak méltó külsejére és szomoru kötelességük közben való kegyeletteljes viselkedésére... koporsóbetétek atlasszal körülszegezve, halotti ingek stb... Nyitott vagy csukott hullakocsi négy lóval, négy gyászkocsi két-két lóval, kocsis és sirásó mély gyászban, fekete keztyüvel.... Halotthamvasztás megállapodás szerinti áron... Csonka márványoszlop 70 font Sterling; ugyanaz kevesebb szobrászmunkával 48 font Sterling.» És igy tovább. És minden oldal fölött e szavak: «Hugó, Sloane-Street, London. Sürgönycim: Tökéletes, London. - Hugó, Sloane-Street, London...»

Vajjon kit fog, ő, Hugó, a vállalkozó, garantált kegyeletteljes sirásóival holnap a sirhoz kisérni?

Sóhajtott és azon gondolkozott, ne tegyen-e egy sétát a tetőn, amely talán megnyugtatná.

Fölkapta a Montaigne-t és tekintete erre a passzusra esett: «A bölcsességet is lehet tulozni és az épp ugy mérsékelendő, mint az őrület.»

Hugó abban a lelkiállapotban volt, amelyet mindnyájan ismerünk, amikor a lélek önmagával vitatkozik és mégis elejétől fogva meg vagyunk róla győződve, hogy a küzdelem el van veszitve, még mielőtt elkezdődött volna. Végigment a tetőn, egészen az étterem kertjéig, ahol kezének egyetlen nyomására az összes izzólámpák kigyultak, és leült egy magányos asztalhoz egy üres söröspohár elé, amelyet a pincér ottfelejtett. Majd ujból lecsavarta a villanyt, visszament a kupolához és felmászott a galériára, ahonnan a Páltemplom mögött a holdat feljönni látta. Arra gondolt, hogy ujból ágybafekszik, de jól tudta, hogy ezt nem fogja tenni. Megesküdött rá, hogy ellentáll a hatalmas kisértésnek és tisztán érezte, hogy ez nem fog sikerülni. Átkozódott, ahogy' az ember csak önmagára átkozódhatik, mig végül megkönnyebbülve feladta a haragot és egyenest a 7-es számu lakás erkélybejárata felé tartott. Most tudta, hogy be fog hatolni a lakásba, mindegy, hogy jogos, vagy jogtalan módon és megelégedetten vette észre, hogy az erkélyajtó csak be van támasztva, nincsen bezárva. De a függöny le van bocsátva, amelyen át csak egy árva fény szürödése volt látható. A korlát fölé hajolt és miközben tekintetével átölelte az éjszakai sötétségbe borult házat, olyan gondolatai támadtak, aminőek a poszton álló őrt szokták elfogni, aki alvó seregek fölött őrködik, vagy aminők a szabad tengeren járó hajóst ragadják hatalmukba. Az örök megfejthetetlen kérdés foglalkoztatta, amelytől nem tudott szabadulni. Szinte testileg érezte, hogy planétánk hogy vetődik öröktől-örökig a tér végtelen ürjében. Mi az élet, a szerelem, a becsvágy, a fájdalom és a halál? Mi a napok örök köreiben az apró eleven pontocskák értéke, amelyek kétségbeesetten kapaszkodnak a kis földhöz?

Hirtelen ugy érezte, mintha a szobából a háta mögül hangot hallana és ebben a pillanatban szétrepültek transcendentális gondolatai: a világ titka a Tudor Francis szobájában összpontosult most az ő számára.

Egy férfi hangját hallotta egész világosan, amely hangosan, tisztán és lassan beszélt, de tulságosan messzi ahhoz, hogy a szavakat tisztán kivehette volna. A hang hosszadalmasan és egyforma tagoltsággal ért a füléhez, mint valamely falusi papnak prédikációja egy üres templomban. A hang most hirtelen elnémult és léptek nesze hangzott fel, amelyek az erkélyajtó felé közeledtek és aztán ismét eltüntek. A szobában levő fény megmozdult, ám anélkül, hogy valami emberi árnyék is látható lett volna. Azután ujból mozdulatlan lett a világosság és Hugó furcsa hangokat hallott, amelyeket nem tudott magának megmagyarázni - kurta szabályos hangokat, amelyeket hébe-korba zörgés szakitott meg, mintha valami ércből való szerszám hullana a padlóra. Majd ujra lépések, könnyü gyors lépések, amelyek ide-oda szaladgálnak - Hugónak ugy tetszett, hogy sohasem lesz vége. Végre valami sulyos hullik a földre, mely sóhajtástól kisérve (vagy talán valami fáradt panasz?) amelytől Hugónak megdermedt a vére. Azután csönd. Reménytelen, irtózatos csönd.

Megnyomta a kilincset és ott állt a pompás szoba közepén, még mielőtt tisztában lehetett volna azzal, hogy mit cselekszik. Majd körültekintett, mint aki valami borzalmas látványra van elkészülve.

Balról a kandalló fölött egy tükör volt elhelyezve, amelynek konzolján villamos lámpa égett. Mellette egy csavarhajtó feküdt. Pontosan a lámpa alatt. Két padon egy szilfából való koporsó állt. A szoba másik végében még egy kandalló, fekete tükör, ugy, hogy Hugó a visszfényben a koporsók és halottas lámpák egész sorát látta, amelyek lassan, lassan egy bizonytalan rezgésben vesztek el és mindegyik lámpa mellett egy-egy csavarhajtó hevert.

Hugó mozdulatlanul állt és hallgatódzott. Halotti csönd. A koporsó, fölötte a vakitó fénnyel uralta a szobát, ugy, hogy a berendezés müvészi pompája egész elenyészett, a látvány szinte delejesen hatott rá és nesztelenül a kandalló mellé lopódzott a vastag szőnyegen a koporsó fejéhez. Meglátta önmagát a tükörben és ezt kérdezte önmagától:

És azután ötven kéz ötven csavarhajtót ragadott föl és a koporsó födelének fölfeszitéséhez látott. Majd ötven deszka emelkedett fel és egy pillanat mulva, amely örökkévalóságnak tetszett, Hugó végre bele mert tekinteni a koporsóba.

A halott sápadt nyugalma csak emelte a csukott szemü fej büszke szépségét, a száj körül édes mosolyt körülövezve a barna haj dus hullámaival. Itt feküdt az, ami ebben az édes teremtésben halandó volt és ami után három férfi vágyott, de csak egy nyerte el néhány rövid óra boldogságra. Itt feküdt az asszony, minden báj és gyönyörüség örök eszményképe - önnön szépségének áldozata! Mert ha nem lett volna ilyen szép, gondolta Hugó, akkor most egy özveggyel, egy gyilkossal és egy megtört szivvel kevesebb volna a világon.

Amikor eszébe jutottak a Ravengár fenyegetései, nem kételkedett benne, hogy a nő gyilkosság áldozata. S mégis nem érzett haragot, csupán mély, néma alázatot. Halkan rátette kezét a nő homlokára és önkénytelen borzadállyal érezte a halott szigoru hidegét.

Mintegy megkövülve meredt a tiszta, csöndes vonásokra és hirtelen cseppeket látott hullani a szemfödélre, - a saját könnyeit. De nem tudta, hogy sir.

Aztán, szinte összetörve, egy végtelen ideges feszültség sulya alatt, aminőt még sohase érzett, lopva el akarta hagyni a lakást, amidőn ösztönszerüleg vonzódást érzett a nehéz bársony függöny felé, amely az ajtót eltakarta. Görcsös mozdulattal félrerántotta. Lábai előtt egy férfi kinyult teste feküdt.

Ebben a pillanatban valaki közeledett a folyosó hosszában, turista-öltöny volt rajta, világos szakálla és haja, hosszu, sovány kezei.

- A nevem Hugó, - válaszolta ez egyszerüen. - Éjszakai sétát tettem a tetők fölött és minthogy ebből a lakásból furcsa nesz hallatszott és az erkélyajtó csupán be volt támasztva, beléptem és ezt találtam. - A lábai előtt fekvő testre mutatott. - Ön Tudor ur barátja?

- Darcy a nevem, - válaszolt a másik. - Nemcsak barátja voltam Tudornak, hanem az orvosa is. Szivbajos volt és én korai és hirtelen halált jósoltam neki, amelyet valami rendkivüli esemény csak siettethet.

- Miért «szegény»? - kérdé Darcy élesen. - Vajjon nem a hirtelen halál a legjobb, amit önmagának és barátainak kivánhat?

- Igen, - szólt Hugó; - de ha az ember halott, akkor már halott, vége; erre gondoltam.

- Minek? Hisz csupán egy öreg házvezetőnő van itt, akit inkább hagyjunk aludni, ma már elég bajon ment keresztül. Holnap még elég időnk lesz a formalitásokhoz, amiket a civilizáció talált ki, hogy megvédelmezze magát; az éccakát, amely a halálnak van áldozva, ne szentségtelenitsük meg vele.

- És most, - kezdé Darcy, miután a halottat a szoba egyik pamlagjára fektették, ahol a koporsó állt, - jöjjön velem a Tudor dolgozószobájába. Képtelen lennék aludni és bizonyára ön is. Őszintén szólva, jobb szeretnék most nem lenni egyedül, mert az embernek mindenféle bölcselmi teória juthat eszébe a halálról, amelyekkel aztán mégsem tudja magát az ember azonositani.

Hugó észrevette, hogy Darcy szinte jeges nyugalma alatt felettébb ideges, érzékeny vérmérsékletet rejteget.

- Ön nem is érdeklődik e.... e koporsó iránt? - szólt Darcy, miután cigarettára gyujtottak.

- Tifuszban, amelyet Párisból hozott magával, ahol e betegség mindég többé-kevésbbé epidémikus. Egészen egyszerü eset volt, persze magas lázzal. De a tifusznál nem a láz a veszedelmes, hanem a komplikációk. Hirtelen vérzést kapott és végelgyengülésben halt meg.

- Azt hittem, - szólt halkan Hugó, - hogy a tifusz foltokat hagy a beteg arcán.

- Csupán ama reményemnek akartam kifejezést adni, hogy az arca nem lett volna eltorzulva.

- Nem, oly szép volt az a halálban, mint életében volt. Tudor Angliába akarta szállitani a hullát és arra kért, kisérjem el, amit persze vissza nem utasithattam.

- Ki tudhatja, micsoda sejtelmei voltak! - szólt Darcy, miközben uj cigarettára gyujtott.

- Amikor az erkélyen álltam, beszélgetést hallottam. Ön beszélgetett nyilván Tudorral?

- Nem, - szólt az orvos, - itt foglalatoskodtam az iróasztalnál és még azt se hallottam, amikor a padlóra zuhant. Ugy látszik, önmagával beszélgetett, ami érthető, tekintettel akkori ideges állapotára. Borzasztóan szomoru dolog! Ki tudhatja, micsoda szerencsétlenségtől szabadultak meg - mindaketten? Nem. Alapjában irigylem őt.

Az ablakhoz lépett, amely egy oldalutcára nyilt. A keleti égen most gyult ki a hajnal első sugara és a holdfény elsápadt. - Már nappalodik, - szólt, - és nékem most mennem kell. Kérem, jöjjön velem a lakásba.

Még egyszer megsimogatta a koporsó sima oldalát és oly léptekkel távozott, mint aki valami nehéz terhet cipel.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nehány nap mulva az idősebb Polycarp felkereste Hugót központi irodájában.

Közben a vizsgálat beigazolta Darcy diagnózisának helyességét és Tudor Francist feleségével egyidejüleg temették el.

Hugó gondolatait állandóan az utóbbi napok borzasztó eseményei foglalkoztatták. Vajjon bizhatik-e Polycarpban? Azt hitte: igen, mert az orvos bizalmat keltett benne és mindenesetre bizonyos volt, hogy Párisban kiterjedt prakszisa volt és jóhirben állt a brit követségen. Igy hát Camilla a nászuton tifuszban meghalt és Ravengár nem valósithatta meg gyilkos terveit. Hugó a lelkében fel-feltámadó Ravengár elleni gyanuját csititgatni próbálta és igyekezett fájdalmába beletörődni.

- Elhalt kliensem: Tudor ur ügyében jövök, - szólt a jogtanácsos. - Párisi utazása előtt végrendeletet irt, amely különös rendelkezést tartalmaz a lakására vonatkozólag. Három évre szóló szerződése volt önnel, amely három évből a mult hónappal kettő letelt.

- Ugy van, - szólt Hugó. - Ha ön fölbontani óhajtja a szerződést, hajlandó vagyok...

- Nem, - szólt Polycarp, - ellenkezőleg, meg akarom azt ujitani. A végrendelet megállapitja, hogy, amennyiben a végrendelkező a végrendelet keltétől számitott két hónapon belül elhalálozna, én, mint a végrendelet végrehajtója, köteles vagyok a lakást egy esztendőre lezárni, lepecsételni és később ama utmutatások értelmében cselekedni, amelyek ama safe-ban találtatnak, amelyet öntől Tudor ur megbizásából béreltem.

- Az okot épp annyira nem ismerem, mint ön. Csupán a végrendelet utasitásait teljesitettem és önnel közöltem azt, amit, mint háziurral közölnöm, kötelességemnek tartottam.

- Ama rendelkezés jogán, amely minden bérleti szerződésben bennfoglaltatik, hogy a háziur a lakásokat bizonyos időközökben megtekintheti.

- Ebben kételkedem. És attól félek, hogy önnek ebben a perben nem volna szerencséje, mivel minden törvényszék ama álláspontra fog helyezkedni, hogy az angol polgár lakása az ő vára, tekintet nélkül arra, hogy a saját házában, vagy bérletben lakik-e.

- Én az ellenkező kérdést tehetném fel: miért óhajt ön oda belépni? Én csupán kötelességemet teljesitem és arra kérem önt, hogy tisztelje a halott kivánságát.

E beszélgetés folyamán Hugó gyanuja hirtelen ismét föltámadt. Vajjon nem volt-e különös, hogy Polycarp ugy a Ravengár, mint a Tudor érdekeit is képviselte?... És Darcy? Az angol orvos, aki előnyösebbnek találta a Párisban való praktizálást?... És a vérzés... És végül a lakásnak titokzatos lepecsételése?...

Már érezte, mint izgatják fel idegeit ama üres, lepecsételt szobák, amelyek talán egy borzalmas titkot rejtegetnek. És ezt türnie kelljen egy álló évig?!

- Nemde, Hugó ur, - szólt Polycarp, - számithatok rá, hogy nem tesz semmiféle lépést...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az ujév reggelén, öt perccel kilenc előtt, a Hugó üzletének hét bejárata előtt ugyanannyi sürün szorongó asszonycsoport állt, akik azzal akarták elkezdeni az ujévet, hogy semmiért valamit kapjanak. Hideg, ködös reggel volt és a mozaik-flaszter feketén csillogott a nedvességtől.

Ám az időjárás nem zavarta a hét asszonycsoportot, ezek némán, mintegy elnyomott lázban álltak ott és várták, mintahogy a megszállók a rohamra hivó kürtjelet várják.

A kirakatok hosszu sora meg volt töltve mindennel, ami az embereket boldogitani képes és az ablakok mögött látható volt az elárusitók tömege, akik izgatott várakozással futkostak ide-oda a villanylámpák alatt, amelyek a ködben vörösen és homályosan világitottak. Minden bejárat fölött vörös cédula függött ezzel a felirással: «Őrizkedjék mindkét nembeli zsebtolvajoktól.» Ám a legjobb akarattal sem lehetett egyetlen férfit is látni a szoknyák csoportjaiban, talán azok is női ruhába bujtak. A hét csoport mind szorosabban szorult össze és minden pillantás nyugtalanul, de némán meredt az ajtó felé, mig Hugó nagy órája a kupola alatt végre a vágyva vágyott pillanatot jelezte. Most hat szárnyasajtó egyszerre felpattant és hat pár aranysujtásos kapus szaladt elő; a hat csoport elszánt és energikus asszony, mint valami porosz lovasság, elárasztotta az üzlet belsejét.

De a hetedik csoportnak, amely a legnépesebb volt, kint kellett maradnia, mért a hetedik ajtót nem nyitották ki. Ez a csoport eleinte nyugtalan lett, majd dühöngeni kezdett; és ha pillantással ölni lehetne, akkor a termetes kapusok ott a vastag kristályajtók mögött holtan estek volna össze. Kiabálni kezdtek, hogy nincs már igazságérzés Angliában. Mert hát nem egyszerre kellene igazság szerint mind a hét ajtót felnyitani? Egyesek panaszt emeltek az üzletvitel hanyagságai miatt és hirtelen sok olyan visszaélésre emlékeztek, amelyek a legutóbbi időben történtek; mások szótlanul, de erélyesen áttörtek a tömegen a többi bejárat felé, ami ismét felbőszitette a helyükön nyugodtan várakozókat. A rendetlenség mind nagyobb lett és bizonyára valami szerencsétlenség történik, ha nem siet oda egy ur, libegő szárnyu kabátban, aki erélyesen rászólt a kapusokra, mire az ajtó szárnyai szétnyiltak és azt a szegény urat köszönetből közbelépéséért egy márványpillérhez nyomta a betóduló tömeg.

Mig az uj áradat a női szoknyák hullámzását elözönlötte, egy kocsi ért a főbejárat elé. A kocsiból egy csinos, ifju nő ugrott le, odadobott egy shillinget a kocsisnak, aki azt végtelen megvetéssel fogadta és a tömeg közé vegyült.

A legutolsó három napon az összes lapokat elárasztotta Hugó a hirdetéseivel, amelyekben kiméletes módon tudatta a közönséggel, hogy az ezévi kiárusitás ujév napján kezdődik és január 3-ig tart. Az ő kiárusitása volt Londonban a legnagyobb, a legérdekesebb, a legszenzációsabb, amennyiben a legerősebb emberi ösztönt izgatta fel: hogy egy tárgy, amely három shillinget ér, két és fél shillingen volt nála kapható.

Régebben hihetetlen tékozlással intézte Hugó kiárusitásait, minden haszonra való igyekvés nélkül, csupán a maga mulatságára. Árukat fecsérelt és ajándékozott és emellett még igy is képtelen volt vesziteni, mert minél többet nyujtott a közönségnek, annál többet vásároltak.

Ebben az évben, az eddigieknél is csudálatosabbnak kellett lennie a kiárusitásnak; itt voltak például az ezüstróka-stólák, valódi farkkal, tizenkilenc shilling árban. Minden asszony, aki meg tudja különböztetni az ezüstrókát a kakastoll-boától, mérlegelni tudja eme árszabás roppant jelentőségét, és emellett kétezer darab volt belőle raktáron, nem is szólva a hozzájuk való karmantyukról, amelyek megfelelő áron voltak kaphatók. Másokat meg az «Incroyablekorzett» csudás előnyei csábitottak, amely fehér coutil-ból készült, csipkével körülszegve, oldalvást összecsatolható volt, amely előnyökből látható, hogy tizennyolc shilling a legalacsonyabb ár, amelybe egy «Incroyablekorzett» kerülhet és Hugó tizenkét shillingért árusitotta!

A csinos, fiatal teremtés, amennyire a hullámzó tömegben lehetséges volt, biztos léptekkel sietett a szőrmeosztály felé. Egész szivével egy valódi farku, ezüstróka-stólán függött és az ura megengedte néki, sőt megparancsolta néki, hogy vásároljon egyet. Utjában összetalálkozott Shawn Simonnal és egy hirtelen emberáradatba jutva, kénytelen volt épp előtte megállani. Egy pillanatra összenéztek, majd Simon lesütötte a szemét. Látszott, hogy jól ismerik egymást, de el akarják kerülni a szóbeli érintkezést és hallgatásuk egy családi drámát álcázott, amely ama egyszerü tényből keletkezett, hogy a detektivek is meg szoktak házasodni.

Az olvasó még emlékezni fog reá, hogy egy bizonyos juliusi napon, miután Hugó egy felügyelőnő jelenlétében, aki rózsaszinü kötényt viselt, egy cédulát ragasztott a tükörre, Shawn Albert lépett be és megcsókolta a felügyelőnőt. Minthogy Albert, amennyiben tőle függött, egy lányt, akit egyszer megcsókolt, feleségül is vett, megesküdött a rózsaszinü felügyelőnővel és ez a csinos teremtés a felügyelőnő volt, Simon magánkivül volt-e mesalliance miatt. Hogy vehetett el feleségül egy leendő detektiv egy pincérnőt, aki boltilányokat szolgált ki! Ez volt a dráma okozója. Hugó ugyan kényelmi szempontból eltiltotta a fivéreket minden nyilt ellenségeskedéstől, ám nem akadályozhatta meg a Simon és Lily, - igy hivták a fiatal asszonyt - közti civódást. Most találkoztak ezek ketten első izben a lakodalom óta és könnyen elképzelhető Lily viselkedése. Keresztülnézett rajta, mintha levegő volna és amennyire a tolongásban lehetett, elsietett mellette. Vajjon nem Shawn Albertné asszony-e ő, zsebében egy ötfontos bankjeggyel és mindenféle titkos megbizása van az urától? Aki kificamitott lábbal fekszik otthon, ugy, hogy Hugó e fontos napon lemondani kénytelen a szolgálatairól. Lily egy igazolvány birtokában, amely a legszentebb helyiségekbe való belépésre jogositotta, igen jelentékenynek érezte magát és büszke volt a férje bizalmára, amelyet azzal hálált meg néki, hogy minden indiszkrét kérdéstől tartózkodott. Mert házasságuk rövid folyamán megtanulta, hogy egy detektiv feleségének le kell mondania a kiváncsiságról.

- Asszony, - javitotta ki Lily, - azokból az ezüstrókákból akarok egyet, amelyek tizenkilenc shillingre vannak kiirva.

- Azt valószinüleg odaát találja meg, - szólt a felügyelő és a tuloldal felé mutatott.

- Nem tudja bizonyosan? Nem szeretnék hiába odaerőszakoskodni, hogy aztán elutasitsanak.

- Micsoda szemtelenség, - gondolta magában az asszony és megesküdött rá, hogy Albertnek ezért bosszut kell állnia. Majd ismét a tolongók közé vegyült, akik a tuloldalra lóditották.

- Hisz ez lehetetlen, - szólt Lily. - Alig van tiz óra és csak ez az első nap. Hisz ugy volt, hogy kétezer darab kerül kiárusitásra.

- Panaszt fogok emelni magánál, Hugó urnál. Maga valószinüleg nem tudja, hogy ki vagyok. Az uram...

Hogyan lehetséges, hogy ez a Hugó alkalmazottai közt megtörténhessék, akik közmondásosan türelmesek és udvariasak szoktak lenni? Hogyan alacsonyodhatott le Hugó a kiskereskedők eme üzleti fogásáig, akik olyan cikket hirdetnek, amely nincs is raktáron! Ha Lily nem bizott volna annyira magában, azt hihette volna, hogy álmodik. De, ime, egész tucat méltatlankodó, csalódott asszonyt látott maga körül, akik mind a rossz kiszolgálás és különösen az ezüstróka hiánya miatt panaszkodtak. Egy hölgy tanukkal erősitette, hogy kilenc óra után öt perccel kért egy ezüstrókát és elutasitották. Körüle gyülekeztek a többiek, nagyon sokan, akiknek száma állandóan növekedett, elannyira, hogy a szőrmeosztály már-már forradalom szinhelyévé lett. Már egy ujságiró is került valahonnan és noteszébe jegyezgetett.

Lily ugy vélte, hogy Albert szellemében cselekszik, ha Hugót azonnal tudatja minderről, de a szive az «Incroyablekorzettek» felé vonta, amelyekből egyet kapott is a megállapitott áron.

A pénztárnál (56. szám.) sokáig kellett várakoznia, amig rákerült a sor. Végre odanyujtotta a pénztárnoknak az ötfontos bankjegyét, hogy abból visszakapjon.

- Nekem visszaadott? Ne csináljon rossz vicceket, fiatalember! Tudja, ki vagyok? Shawn Albertné vagyok.

- Randall ur! - kiáltotta a pénztáros hidegen és egy izmos felügyelő jelent meg, aki nem ismerte Shawn Albertet és megmagyarázta Lilynek, hogy a tudakozódó irodába, (földszint, I. a. osztály) kell mennie, ha valami panasza van.

Ez már sok volt, világos nappal meglopta a Hugó boltjában annak egyik hivatalnoka! Legszivesebben sirva fakadt volna, de még kellő időben eszébe jutott a rangja és az igazolvány, amely egész Hugóig minden ajtót megnyit előtte és fejét büszkén hátraszegve, megindult a tolongásban.

Itt egy csoporton akadt meg a szeme, amely egy rendőr köré sereglett. A rendőr mellett kövér hölgy állt, aki zsebtolvajlás miatt volt letartóztatásban. Az egyik felügyelő vádolta meg, és a hölgy hiába erősitgette, hogy ő lady Brice, született Kentucky-Webster, az ismert amerikai filantróp neje és a kocsija odakünn várakozik rá. A rendőr és a felügyelő mosolyogtak: hisz oly könnyü egy ismert filantróp nejének lenni és minden nagy zsebtolvajnak az a szokása, hogy künn hagyja a kocsiját.

- Ezt a hölgyet ismerem látásból, - szólt Lily. - Hugó ur legutóbb végigvezette itt az üzletben, hogy megmutassa néki a jóléti berendezést és lady Bricenek szólitotta. Magánkivül lesz, ha megtudja...

De mindez hiábavaló volt. Lady Brice-t méltatlankodása ellenére elhurcolták és Lily boldog volt, hogy bántalmatlanul szabadulhatott.

Hagyta, hogy az emberáradat magával sodorja, mig egy szárnyasajtónál megakadt, amelyet az orra előtt csaptak be. Az okát könnyü volt kitalálni, mert Lily látta az üvegablakon keresztül, hogy a blúzosztály egyetlen vad tengere a dühös vásárolni akaróknak, amelyben a felügyelők világitótornyokként álltak, mig az elárusitónők az elárusitópultok mögött attól féltek, hogy a tengerbe zuhannak. Fegyelem és rend megszüntek uralkodni a Hugó-féle áruházban.

Lily visszafordult, hogy más utat keressen, de már falként álltak mögötte mások, és nem tudott visszafelé indulni. Lassan-lassan annyira megdagadt a blúzvásárló-jelöltek száma, hogy az egész galéria megtelt és se jobbra, se balra nem lehetett megmozdulni. Valaki levegő után kapkodott és egy hang azt rikácsolta válaszul, hogy a tulsó oldalon is zárva van az ajtó.

Eközben Lily felbontotta csomagját, hogy még egyszer megtekintse az «Incroyablekorzett»-ot, de ahelyett egy egész értéktelen utánzatot lelt ott. Az az ember, aki becsomagolta, nyilván tudatosan cserélte el.

Lilynek nem volt ideje méltatlankodását szavakba foglalni, mert a tulzsufolt helyiségben tarthatatlanná vált a levegő, itt-ott összeesett egy asszony, mások az ajtók felé rohantak, kopogtak és kiáltoztak, anélkül, hogy kétségbeesésüket a blúzosztályban csak tudomásul is vették volna. Lily a homlokán hideg verejtéket érzett és mind erősebben szoritották neki a falnak. A csomagja a padlóra hullt és Lily elhalón mormogta:

- Alb... - majd hirtelen csudálatosakat álmodott és szemei előtt tarka fények táncoltak. Végül egy nagy durranással engedett a feszültség, Lily előrebukott és a lovak egész ezredei eltaposták. Végül nagy csend következett, mig végre ez is megszünt és mindennek vége volt.

Igy végződött a Lily kalandjainak első felvonása a Hugó áldatlan kiárusitása alkalmával.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Amikor ismét eszméletre tért, a kupola alatt találta magát, egy pamlagon végigdőlve és Shawn Simon oly részvétteljesen hajolt fölébe, ahogy a legigényteljesebb sógornőt is kielégithette, annyira, hogy e jelentőségteljes pillanatban vége szakadt a családi viszálykodásnak.

Lily csakhamar visszaemlékezett a történtekre és elmesélte kalandját Simonnak, ami csak annak megállapitása volt, amit ő maga is megfigyelt. Mindkettejükre nehéz teherként sulyosodott ama tudat, hogy a Hugó üzlete felett valamely titokzatos végzet lebeg és tudták, hogy csak egy ember van, aki a bajt elhárithatja.

- Hiába kerestem mindenütt! Egy órával ezelőtt express-levelet kapott és azonnal eltávozott.

- Bolond beszéd! - kiáltá Lily, felnyitotta a fiókot és kivette belőle a levelet, amely legfelül feküdt. Igy hangzott:

- Hát Brown egészen elvesztette a fejét? - szólt elcsudálkozva Simon. - Nem küldhetett volna ide valakit, ahelyett, hogy Hugó urat zavarja?

Ugy volt, hogy egyetlen percnyi késedelem veszélyt okozhat; mert vajjon ki tudhatja, micsoda események készülődnek a gazdátlan áruraktárakban!

A Hugó acélkamrái talán az egész üzlet legtökéletesebb osztályát alkották. Azok létesitése előtt nem volt a világon az értéktárgyak megőrzése számára szolgáló abszolut biztos hely. Dakotában egy safe-t, amelyet elpusztithatatlannak tartottak, ravasz tolvajok kifosztottak és Angliában is felnyitottak egyet egy egyszerü álkulcs segitségével. Ilyen meglepetésekkel szemben a Hugó tüz- és vizmentes acélkamrái teljesen védve voltak; ugyszólván az erény kimondott győzelmét jelentették a bün fölött.

Az acélkamrákhoz vezető ut egy láthatatlan ajtón vezetett keresztül és miután az ember beirta egy könyvbe a nevét, liftbe kellett szállnia, amely negyven lábnyira sülyedt le a föld alá, ahol a hőmérséklet sohasem szállt 18 fok Celsius alá. A liftből való kiszálláskor átadták a napi jelszót, át kellett menni egy folyosón, mig a boltozatokkal szemben az egyetlen bejárat elé lehetett érkezni. Itt ismét be kellett irni a nevet, mire az ajtó őrzője három bonyolult és teljesen elrejtett lakatot nyitott ki a massziv acélajtóban és beengedte az illetőt, feltéve azonban, hogy kilenc és hat óra közt járt az idő. Mert más órákban, valamint vasárnap és szombaton délután lehetetlen volt az acélkamrák záraiban bármelyik kulcsot is megforgatni. Maga Hugó sem tudott volna bejutni, még ha magáról a haza megmentéséről is lett volna szó, mielőtt az óra reggeli kilencet nem mutatott.

Egy villannyal világitott, merő acélból való világ volt az; a falak, a padlók, a tetőzet - minden ugyanegy csillogó acél. Mindenik folyosót acélrács választotta el a szomszéd folyosótól és óriástermetü egyenruhás felügyelők járkáltak szabályos távolságokban közönyös és vakmerő arckifejezéssel. Az ember inkviziciós cellában érezhette magát, de mindenesetre jobb őrizetben volt az ember, mint ott; mert a boltozatok köröskörül három láb vastag acélfallal voltak burkolva és földalatti uton ide tolvaj be nem hatolhatott anélkül, hogy előbb szét ne szedné a földalatti vasutat és az egész londoni csatornarendszert.

Amikor Shawn Simon kilépett a liftből, nagy csudálkozására nyitva találta a nagy acélajtót és a bőrszék, amelyben az őr szokott ülni, üres volt. Gondolkodás nélkül belépett és az első patrouille-nak, amely a középső folyosón elébe jött, igy szólt:

- Senki se volt az ajtónál. Azonnal beszélnem kell Hugó urral, akinek itt kell lennie.

- Igen, Shawn ur - hangzott az udvarias válasz, - magam láttam körülbelül egy órával ezelőtt Hugó urat. Parancsoljon belépni a várószobába. Azonnal hivom Brown urat.

A várószoba acélfalai müvészi gobelinekkel voltak beaggatva és a tarka márványasztalokon a safe-tulajdonosok kirakhatták és megtekinthették értéktárgyaikat. Rövid idő mulva megjelent a felügyelő, és jelentette, hogy Brown ur nincs az irodájában.

- Itt, - mondta a felügyelő, az egyik oldalfolyosóra mutatva, amelynek rácsajtaja nyitva állt. - Brown urral beszélt és a boltozat ajtaja nyitva volt.

- A Polycarp ur boltozatának kell lennie, - jegyezte meg Simon. Majd hirtelen megrázkódott és az ajtóra illesztette a fülét.

- Ugy rémlik, mintha egész gyenge kopogást hallanék - de most már ismét csönd van.

- Isten mentsen ettől! - kiáltotta megdöbbenve a felügyelő. - Nincs ember, aki odabent sokáig kibirná, mivel oda nem jut be a levegő. Telefonáljunk gyorsan Polycarp urnak. A második kulcsot a kulcsszekrényben fogom megtalálni. De hogy lehet Hugó ur odabent? A boltozatot csak Polycarp ur és Brown ur együttesen zárhatják be, egyidejüleg, és Polycarp ur ma reggel nem is volt itt.

- Nem. És ez nem is az ő boltozata. Ő a 37. számot beszélte, mig ez a 39. szám és már hetek óta üresen áll.

- Nem, különösképen csupán az egyik függ a kulcsszekrényben és pedig a bérlőé.

- Feltételezem, bár ez szabályellenes. Tudom, hogy reggelizik, rögtön odamenesztek egy küldöncöt.

Simon ujból hallgatózott az ajtón. A kopogás, amely egy ideig szünetelt, ujból felhangzott, de az előbbinél halkabban.

- Akkor nem lehet a boltozatot kinyitni. De legyenek csak nyugodtan, öt perc mulva itt lesz - szólt a felügyelő és elsietett.

Simonnak a várakozás magányos percei egy végtelenségnek tüntek és agyában egymást kergették a legborzasztóbb képek.

Most belépett egy safe-bérlő és a harmadik oldalfolyosón levő safe-jét akarta kinyitani, de a baloldali harmadik oldalfolyosó felügyelője nem tudta felnyitni az ajtót, amely ezt a középsőtől elválasztotta. Az illető ur nagyon türelmetlen volt és nem akarva várakozni, méltatlankodva elment.

Lassan-lassan a többi patrouille is észrevette, hogy mind fogva van acéltömlöcében: egyetlen kulcs se volt a zárakban megforgatható.

A felügyelő visszajött, anélkül, hogy megtalálta volna Brown urat. Az ajtóőr is eltünt.

Kiderült, hogy a nagy bejárat zárai mind be vannak csattantva, mig az ajtó nyitva volt.

És a felügyelővel a folyosó másik végébe ment, ahol egy villanylámpa alatt ott világitott az óra számlapja.

Simonnak igaza volt: az óra reggeli 9 órára volt állitva, aminek következtében az összes zárak zárva voltak másnap reggel 9 óráig.

- Minden csukva van, - konstatálta a felügyelő. - Ha Hugó ur tényleg benn ül a Safe-ban, látni fogja mily jól müködik a gépezet.

A felügyelő igenlő választ adott, de kijelentette, hogy nem sokat vár a rendőrségtől. Némán állt ott, amig Simon a rendőrséggel közölte a történteket.

- Várjon egy pillanatig, - igy szólt a telefon, majd egy kis idő mulva: - Még itt van? Itt Winter rendőrellenőr.

- Ez az ember éppen tizennyolc hónapot ült egy Lombard-streeti betörési kisérletért, - magyarázta a felügyelő.

Amikor Simon visszatért a 39. számu boltozat ajtajához, hiába hallgatódzott, hogy valami hangot halljon belülről. Majd tollkésével megkopogtatta a fényezett acélt és a kopogást rögtön gyenge, szabálytalan nesz viszonozta. De Simonnak ugy rémlett, mintha e szabálytalanságban bizonyos ütemszerüség volna és ebben a pillanatban ráismert a Cavalleria Rusticana intermezzójának ritmusára, amelyet ma reggel játszott el urának.

E pillanatban egy kifutófiu érkezett és Brown urtól kis fehér csomagot hozott a felügyelőnek, amely a 39. számu boltozat kulcsát tartalmazta. A fiu Brown urat odakünn egy kocsiba látta felszállani és nagyon beteges külsejünek találta.

- Ezzel a kulccsal semmit se érünk holnap reggel 9 óráig, - szólt a felügyelő - és addig....

Amikor Simon és a felügyelő Galpin Jack urnak a végzetes szituációt elmagyarázták, ez a márványasztalok egyikéhez támaszkodott és a hasát fogta a nevetéstől.

- De közben meghal odabent lassu halállal! - kiáltott fel Simon, az izgatottságtól sápadtan.

- Hisz éppen ez a mulatságos, - szólt Galpin. - De hát kicsoda ön fiatalember?

Galpin Winter ellenőrrel érkezett volt, aki akként mutatta be őt, hogy Anglia és talán Európának is összes safe-jeit teljesen ismeri. Winter azután eltávozott.

Galpin mintegy negyven éves volt és olyan külsejü, mint valami kereskedelmi utazó. Senkinek se jutott volna eszébe, feltételezni róla, hogy a legutóbbi másfél évet máshol töltötte, mint valami elsőrangu hotelben. Kezei fehérek és ápoltak voltak és a nagyon rövid haja, - nos, sok ember hordja nagyon rövidre nyirva a haját.

Ugy látszott, hogy Winter ellenőrnek nagyon is lekötelezettje és örömmel lett volna szolgálatára, mint ahogy a nagy betörők és nagy detektivek közti viszony igen hasonlit két müvész közti viszonyhoz, akik feltétlen tisztelettel viseltetnek egymás iránt.

- Köszönöm, - szólt kurtán Galpin. - Mindezt tudom. Birtokomban van ugyanis az összes londoni safe-ek pontos tervrajza és régóta tudom, hogy ez sokkal is erősebb, semhogy lehetne ellene valamit tenni.

- Nem lehetne a boltozat ajtaját durrogógázzal, vagy valami hasonlóval keresztülégetni?

- Igen, - szólt Galpin, - ezt lehetne. Csakhogy az acél vastagságát tekintve, ez holnap reggelig is eltartana. Két pillanat alatt az egészet is a levegőbe lehet repiteni puskaporral, de minthogy Hugó ur velerepülne, ez az ajánlat valószinüleg nem fog önnek megfelelni.

Egy gassenhauert zümmögött maga elé és az óra felé tartott, hogy közelről szemügyre vehesse.

- Ön nálamnál is jobban tudja, hogy az órával semmit se lehet tenni anélkül, hogy az egész gépezet csöndben álljon és hogy az összes emeltyük, amelyeket az óra hajt, be ne legyenek csattantva, ami annyit jelentene, hogy többé egyetlen zárat se lehetne kinyitni az egész boltozat beszakitása nélkül. És derekas cégnek kellene lennie, amelyik ezt tizennégy nap alatt elvégezné. Nem, az órával mit se lehet kezdeni, ha nem lehet elérni, hogy mielőbb lejárjon.

- Van ugyanis egy ötletem. Ha az óráról el lehetne az ingát távolitani, anélkül, hogy a szerkezet megálljon, olyannyira lehetne siettetni a járását, hogy a legrövidebb idő mulva elérné a reggeli 9 órát. - Adja csak ide a táskámat, - mondá a felügyelőnek, majd igy szólt Simonhoz: - Megjegyzem, hogy ezt a tervet néhány hete találtam ki a magam mulattatására. Különös egy világ, nemde?

- Nos, legyenek olyan szivesek és menjenek mindaketten a várószobába, amig elkészülök és hivni fogom önöket. Értik? És kérem, igyekezzenek rábirni ezeket a vadállatokat, hogy csöndesen viselkedjenek, mert nyugalomra van szükségem a dolgomhoz és szeretném, ha nem zavarnának. Tehát száz font, nemde?

- Látják, - szólt, egy ingát mutatva fel, - ez az. Most bejöhetnek és megnézhetik a dolgot. Csak nem akartam magam körül közönséget az olvasztó munka közben.

Az órának tiz centiméternyi acélhüvelyén át két lyukat égetett és fogorvosi fogószerü szerszámmal lecsipte az ingát, anélkül, hogy megállitotta volna az órát. Az meseszerü gyorsasággal ketyegett és a mutatók szemlátomást forogtak.

Galpin egy vakitóan fehér kézelőre nehány számot karcolt, majd igy szólt:

- Háromnegyed óra mulva lejár az óra, azután minden ajtót kinyithatnak, amelyhez kulcsuk van. Holnap reggel eljövök a száz fontért; fiatalember. A cimem: Waterloo Road 205. - Ezzel elment.

Simon visszaszaladt a boltozatba, hogy a foglyot további kopogtatással bátoritsa. Eközben visszaérkezett a kifutófiu, akit az elfogott patrouille-oknak való ételért küldtek el és az ebéddel együtt elhozta az «Evening Herald» friss számát is, amelynek utolsó oldala tele volt a Hugó hirdetéseivel. De az első oldalát is Hugó töltötte meg. Vastag betükből ilyen cimet tartalmazott: "Borzalmas jelenetek egy kiárusitáson a Sloane Street-en.» - «Több asszony megsebesült.» - «Botrányos rendetlenség.» - «Az acélkamrák hirtelen bezárultak.» - «Hugó ur eltünésének hire.» - «Vajjon megőrült?»

Amikor a végtelennek tetsző háromnegyed óra elmult, Simon reszkető kézzel forgatta meg a zárban a kulcsot, mire a nehéz ajtó felpattant. Hugó sápadtan és legyengülve támolygott ki, de még élve és a Simon vállára támaszkodott.

És minden kérdezősködés nélkül, elhagyta a borzalmas tömlöcöt, inasának karjába fogózva.

Amikor Hugó és Simon a lifthez menet elhaladtak az étterem mellett, Hugó hirtelen magához térni látszott kábulatából és ezt mormogta:

A frissitőket kináló helyiségben még zavarosabb volt a helyzet, mint az elárusitó csarnokokban. Az első kiárusitási nap általános anarkiával végződött és itt az étteremben nyilvánult meg természetesen a legkomiszabb formában a tömeg durva ösztöne.

Az óriási, nyolcvan láb hosszu diófabüffét kiéhezettek hordája, (leginkább asszonyok) - lepte el, amely még a legprimitivebb társasági formákkal se törődött. Teljességgel tagadhatatlan, hogy jól öltözött hölgyeknek, akik a nagy zavarban nem jutottak ebédhez és minden önuralmukat elvesztették, egyenesen harcolniuk kellett az ennivalóért. A büffélányok ugyan bátran kitartottak a helyükön, de gyengéknek bizonyultak az óriási tömeggel szemben.

Hébe-korba eltörött poharak és porcellánok zaja harsogta tul a felizgatott emberáradat monotón zugását, és néhányan protestálni kezdtek.

Nehány pincérlány izgatottan és céltalanul szaladgált az asztalok körül, amelyek körül elkeseredett és kiéhezett népség ült. Sokan nemcsak a büfféből, hanem szomszédaiktól is ellopkodtak, amit csak lehetett.

Ama szöglet közelében levő asztalkánál, ahol Hugó kimerülten egy székre telepedett, egy tekintélyes külsejü öregember ült, ki egy nyugalmazott indiai biró külsejével birt és valahogyan egy csésze teát szerzett magának.

Hirtelen egy csinos fiatalasszony lopódzott hozzá és példátlan ügyességgel elcsente tőle a teát, anélkül, hogy annak egyetlen cseppjét is kiöntötte volna.

A meglopott ember dühösen ugrott fel, a száján egy átok durrant el és föllökte az asztalkát.

- Vajjon mindenütt ilyen viszonyok uralkodnak? - kérdé Hugó elhaló hangon Shawntól.

Hugó közel érezte magát az ájuláshoz. Kimondhatatlan kinjai voltak és erői már teljesen felmondták a szolgálatot. Ekkor észrevette, hogy az a csinos fiatalasszony, aki az indiai biró teáját elvette, feléje tart, egyik kezében a teával, a másikban egy tányéron vajaskenyérrel.

- Igyék, Hugó ur, - suttogta, miközben föléje hajolt és a vonakodónak ajkai közé öntötte a csésze tartalmát. - Igyék, mert különben leöntöm a teával.

- Nagyon jó, - szólt meggyőződéssel. - És most kérek egy kis vajaskenyeret.

Valóban, a tea elsőrangu minősége tagadhatatlan volt és Hugó e pillanatban elégedettséggel gondolt saját ceyloni teaültetvényeire.

- Kificamitotta a lábát és nem tud járni. Ön már nem olyan sápadt, mint azelőtt, Hugó ur; kérem, egyék még ebből a vajaskenyérből.

A bátortalanul, üres kezekkel visszatérő Simont Lily olyan pillantással fogadta, amely elárulta, hogy mi a véleménye a férfiaknak kritikus helyzetekben való értékéről.

Már ismét a régi Hugó volt, Simon azonban semmi egyéb, mint az inasa, Lily pedig egy volt pincérnő, aki jó partit csinált. Tőle nagy hálálkodással vett Hugó bucsut és meghagyta néki, hogy urát is oly jól ápolja, ahogyan ápolta őt.

A kupolához érve, megmutatta néki Simon az «Evening Herald»-ot. Hugó végigszaladt a sorokon, ajkába harapott és maga elé meredt. Majd, miután ivott a pezsgőből, amelyet Simon nagy gondoskodva hozott néki, egymásután felbontotta a sárga boritékokat, amelyek egy rakáson az iróasztalán hevertek. Magándetektivjeinek jelentéseit tartalmazták, amelyek a nap folyamán érkeztek.

- Irj alá egy akármilyen betüt és cimezd meg a levelet Ravengár Louis urnak. Azután eredj le az automobilremizbe és továbbittasd a levelet egy megbizható soffőr és egy küldönc utján. Ha magukkal hozzák Ravengárt, vigyék a Blairstreet 7. száma alá és onnan a hidfolyosón át ide. A sötétben sejteni se fogja, hova viszik, de a legrosszabb esetben erőszakkal kell idehozni. Gondoskodj róla, hogy két vagy három megbizható ember rendelkezésükre álljon. Ha jól csinálják a dolgukat, nem kevéssé lesz meglepve, ha észreveszi, hogy a folyosó a szobámban végződik! Mihelyt mindent elintéztél, jöjj vissza.

- Parancsára, nagyságos ur, - szólt Simon, aki teljesen a sötétben tapogatódzott, de mégis örült, hogy a gazdáját ismét a réginek látja.

Tiz perc mulva már visszatért és be akart számolni az eseményekről, amelyek vele odalent történtek.

- Kimélj meg a haszontalan részletektől, - szólt Hugó. - Hisz ma este már semmit se tehetek, hogy megakadályozzam a bajt, de a holnapi napról gondoskodni kell. Mindenekelőtt keritsd elő Bentley urat, a kosztüm-osztály főnökét.

- Már meg is találták, nagyságos ur. A Pimlico Road-on levő lakásán agyonlőtte magát.

- Telefonálj a sajtóosztályba, hogy Aked urat még hét óra előtt idevárom, és hogy addig az összes lapokban féloldalt foglaljon le.

- És zárás után az egész személyzet gyüljön össze, a férfiak a szőnyegtermekben, a lányok pedig a központi étteremben, vagy annak romjain. Beszélnivalóm van velük.

- És küldd ide a szőrmeosztály összes bevásárlóit. Még ma este össze kell vásárolniok a Londonban található összes ezüstróka-stólákat, teljesen mindegy, hogy mely áron.

Simon mindebből tudomásul vette, hogy gazdájának kezében van a mai nap megmagyarázhatatlan és végzetes eseményeinek kulcsa és hogy mindenre, amit e pillanatban még homály fed, világosságot fog deriteni.

A kupolát sötétség vette körül, de, miközben Hugó a szavakat kiejtette, felcsavarta a villanyt és elébe ment a jövevénynek. El volt rá szánva, hogy megöli Ravengárt és romantikus ösztönének megfelelően ezt a teatrális módot választotta, hogy áldozatát fogadja.

- A fene egye meg! - mormogta Ravengár, borzasztó meglepetésében, amikor a kupolateremben, Hugóval szemben látta magát.

- Micsoda bolond vagy, ilyen naiv csapdába pottyanni, Louis! Kiméld meg magad a fáradtságtól, az ajtó zárva van. Ezenkivül szükség esetére itt van a revolverem, meg egy pár jó bilincs.

Ravengár egy székre rogyott és hosszu hallgatás után, nyugodtságot erőltetve magára, igy szólt:

- Miképp lehetséges az, hogy elevenen állok előtted, ahelyett, hogy lent a safe-boltozatban megfulladtam volna. Az az ötleted, hogy elcsábits a Tudor titkával, nagyon finoman ki volt fundálva és fel is ültem annak. Kész voltam szerződésszegővé lenni, csak, hogy kielégitsem kiváncsiságomat. De alig csukta be Brown, ez a gazember, mögöttem az ajtót, észrevettem, hogy egyáltalában nem a Tudor boltozatában vagyok és tudtam, hogy összeesküvést szőttél ellenem. Mily könnyü lett volna, Brownt eltüntetni és az egészet egy szerencsétlen véletlen számlájára irni. Tisztában voltam vele, hogy meg akartál ölni. Bár nem egy szolgámat vesztegetted meg, mégsem sikerült a terved és ez az oka annak, hogy most itt állok előtted. De hogy miképpen szabadultam ki, azt sohasem fogod megtudni.

- Csak arra gondolhatok, Owen, hogy megőrültél, ez az egyetlen magyarázata csudálatos viselkedésednek.

- Jól játszod a szerepedet, - szólt Hugó, leülve és végigmérve Ravengárt; - De hisz az előbb már elárultad magadat, amikor átkozódtál. Ha kettőnk közül valaki őrült, te vagy az, mert a te terveid árulják el a zsenialitás és meglepő butaság ama keverékét, amely csalhatatlan jele az őrületnek.

- Legalább elárulnád nékem is, hogy mik az én terveim? - kérdé Ravengár gunyosan.

- Te már régóta előkészithetted a mai nap munkáját, te, ifjuságom társa és minden pénzemberek gyöngye és be kell vallanom, hogy ez részben tényleg zseniális volt. Igy például az az ötlet, hogy a zsebtolvajok egész seregét árasztottad rám, pénztárnokaimat igéretekkel tisztességtelenségekre csábitottad és embereidet felügyelőkké maszkiroztad, hogy általuk a közönséget orruknál fogva vezesd. De azt se butául cselekedted, a legelőkelőbb vevőim egyikének a letartóztatását, meg hogy a galériát telezsufoltattad asszonyokkal. A legjobb cikkeimet éjszakán át eltávolittattad, valamint az étteremből is az élelmiszerkészletet. Egyáltalában kitünően sikerült az üzletet egy valóságos káosszá változtatnod. De, amit a leginkább csodálok, ama titokzatosság, amelynek segitségével minden előkészület rejtve maradt előlem. Ma estig azt se tudtam, hogy az «Evening Herald» egy részének megvásárlása csupán kiegészitője volt óriási tervednek.

- Ne pazarold erődet tagadásra. Átlátok müveden. És mégis, milyen balga voltál, Ravengár! Megpróbáltam helyedbe képzelni magamat és helyetted gondolkodni. Te gyülölsz, mert azt hiszed, hogy elraboltam vagyonodat és segédkeztem elrabolni az asszonyodat. Meg akartad vásárolni üzletemet, hogy ama hires társaságaid egyikévé változtasd, és mert terveddel felsültél, gyülöleted nőtt és magányos, szük életed keretein belül monomániává fajult. A te véleményed szerint mi ketten nem férünk el e világon. Tönkre akartad tenni az üzletemet és meggyilkolni engem, hogy aztán halálom után azt olcsón megszerezd. De ha egész a megsemmisitésemig sikerült volna fantasztikus terved, azontul azonban elszámitottad magadat.

- Nem értem ugyan, amit itt beszélsz, Owen, de ugy nézel ki, mintha azt várnád, hogy megkérdezzem, miért? Nos tehát, hogy kedvedre cselekedjem: miért?

- Az okot megtudhattad volna, ha elég hosszu életet élhettél volna ahhoz, hogy elolvashasd végrendeletem parancsait.

- Igen, te érted, te hallod, te látsz és lélekzel, Bentley azonban nem, mert halott. (Ravengár összerezzent.) Az ő vére a te lelkiismeretedet nyomja, mert te vitted őt kisértésbe. Elbukott, de megbánta bünét.

Ravengár megfontoltan nevetett. Most Hugót dühroham fogta el, rárohant és igy kiáltott:

- Megtanitottál gyülölni és én gyülöllek! Valld be, hogy tönkre akartál tenni és meg akartál ölni, vagy esküszöm! még előbb végzek veled, mint szándékom volt!

Nem volt fegyver a kezeügyében, mert az a revolver, amellyel az imént Ravengár megfenyegette, még a szekrényben volt és Ravengár mégis meghátrált a Hugó fenyegető mozdulata előtt.

- Aljas kutya, - mormogta, - félsz tőlem. Azt hiszem, még elnéztem volna néked a gyilkos kisérletet, ha egyuttal nem támadtad volna meg a becsületemet is. A gyilkosság lehet nagyszerü cselekedet is és én be fogom néked bizonyitani, hogy azt nem tekintem minden körülmények között való bünnek. De valakit megbecsteleniteni, azután pedig eltenni láb alól, hogy nem is tud védekezni, erre csak egy Ravengár képes.

Hugó egy megismétlődő dührohamában rájaugrott, a földhöz vágta és végigtaposott rajta. Vad rombolási vágy fogta el.

- Hát akkor megmondom neked kurtán. Ugyanazon halálnemhez akarlak segiteni, amelyre engem akartál kényszeriteni. Mert lásd, fiam, minek is élnél te tovább? Vajjon boldoggá teszel te valakit, vagy akár csak önmagadat is? Nem követek el tehát egy józan és jó cselekedetet, amikor véget vetek haszontalan életednek?

- Ez tehát a te teóriád, - szólt Ravengár. - De nem gondolod, hogy halálom kitudódik és felelősségre vonnak?

- Ó nem, mert valamivel több körültekintéssel intéztem a jövőre vonatkozó rendelkezéseimet, mint te. Kivülem senki sem fogja látni, amikor belépsz a boltozatba, amely, ha bezárult mögötted, ugy életem végéig ki nem nyilik az többé, még akkor sem, ha huszonnégy óra mulva kopogtatásod hallanám, ami, tapasztalatom szerint, nem valószinü. A világ számára egyszerüen el fogsz tünni. Megesik hébe-korba, hogy emberek megmagyarázhatatlan módon eltünnek.

- Köszönöm, az jó ellenőrzés alatt van és emellett még az a nemes tudatom is megvan, hogy jó szolgálatot tettem az emberiségnek.

- Látom, hogy el vagy szánva a megölésemre és talán igazad is van. Mert minek is élnék tovább? - Mondd meg, mikor kell meghalnom.

- Akkor még megkérdezhetem tőled, miképpen jöttél rá, hogy Tudor Camilla még él?

- Már nem él, - szólt Hugó. - Az csupán ürügy volt arra, hogy idecsaljalak.

- Én azt mondom néked, hogy él, - szólt Ravengár - és megkönnyiti számomra a halált. Mert egyetlen szava elég lett volna, hogy még sokkal rutabb halálra legyek itélve.

- Tehát magad is benne voltál abban a komplottban, hogy elhitessétek velem a Camilla halálát. Bah! Többet tudok, semmint hinnéd. Igy például tudom, hogy nem fekszik abban a koporsóban, a kromptoni temetőben, hanem él és tartózkodási helyét is ismerem.

- Nem fekszik a koporsóban? - suttogta Hugó. Egész testében reszketett, mint a lázas beteg és szivének dobogása harcra ösztökélte az elméjét.

Amikor Hugó ugyanaz nap estéjén szerszámokkal és egy villanyos zseblámpával ellátva, a Tudor Francis lepecsételt lakásának erkélyén állott, arra gondolt, mily furcsa, logikátlan és szeszélyes holmi is az emberi sziv.

Tudta, hogy Camilla halott és hogy a Ravengár föltevéseinek nincsen alapja és mégis bizonytalanság vett rajta erőt. Ha értelmét nem is, de szivének nyugalmát mindenesetre megrenditették, a Tudor és Camilla közti viszony iránt való érdeklődését, amely már hónapok óta szunnyadozott, ismét életre keltették a Ravengár szavai és cselekvésre ösztökélték Hugót.

Camilla minden bizonnyal halott. De, ha valamely hihetetlen véletlen következtében (ó, te logikátlan sziv!) mégsem volna halott, vajjon megölheti ő akkor Ravengárt? Ez a kérdés merült fel lelkében, amig a Ravengár állitásait hallgatta. És ama alaptalan és nevetséges reménység, hogy Camilla még él, megingatta elhatározását. Megkisérelte ugyan gyülöletének lángját ujból fellobbantani, ám az már kiégett és kihunyt és képtelennek érezte már magát arra, hogy hidegvérüen végrehajthassa a halálos itéletet. És igy nemcsak, hogy szabadon bocsátotta, hanem még el is kisérte az ajtóig udvariasan.

Az éjszaka nyirkos volt és hideg, mint a nappal és Hugó reszketett a hidegtől és a várakozástól. Azért választotta az erkélyajtót, mert annak nagy ablaktáblái voltak és sikerült néki az egyiket zajtalanul benyomni s igy a lakásba hatolni a pecsétek megsértése nélkül. Ily könnyü dolog tehát, egy halott utolsó kivánságát és végrendelete végrehajtójának pecsétjeit megkerülni. Az ablakot még napkelte előtt pótolni fogja s ezzel meg lesz semmisitve éjszakai betörésének egyetlen nyoma.

Ugyanabban a szobában volt, amelyből legutoljára oly szomoru körülmények között távozott. A butorok szürke vászonnal burkolva, a zseblámpa homályos világánál kisérteteknek látszottak. A kandallón még ott állt a lámpa és mellette a csavarhajtó.

Hirtelen félelem ragadta meg. Mit keres itt és mit fog találni? Miért intézkedett Tudor Francis akként, hogy pecsételjék le a lakást? Okának kellett lennie.

Majd azzal nyugtatta meg lelkiismeretét, hogy tulajdonképpen gyilkosságra készült és hogy minden oka megvan köszönetet mondani a sorsnak, hogy egyszerü betöréssel is beéri.

Igy lopódzott el lassan a szürke kisértetek között rézsut a szőnyegen át a bejárat felé, melyet az erkélyről nyiló ajtó takart el. A parketten lábnyomokat lelt a porban, széles férficipők nyomait és köztük keskeny, asszonyra, vagy gyermeklábra valló nyomokat. Valószinüleg ama napokból eredtek, amelyek a Tudor halála és a lakás lepecsételése közé esnek, amikor nem igen takaritották a szobákat. Mióta a lakást lezárták, kevés por szállhatott. Boldog volt, hogy ilyen magyarázatot talált, mert ez megnyugtatólag hatott rá.

De mégsem mert tovább menni, mert a második kandalló konzolján egy óra állt és, amig ő a lábnyomokra meredt, ugy rémlett, mintha ketyegést hallana. Bizonyára fantáziájának a müve lesz, egyszerü csalódás, de miközben a szemközti tükörben a mutatókat figyelte, hirtelen megrezzent: az óra csengő hangon kiütötte a hármat. Odaszaladt, hogy jár-e. Hiába - az óra állt. A mutatók is mozdulatlanok voltak.

Érezte, mint fut át egész testén a hideg borzongás. Letörülte homlokáról a jeges verejtéket és sietve a bejárat felé indult és kinyitotta azt egy karjával. Még egyszer visszafordult és megvilágitotta az óra számlapját, hogy megnézze, vajjon az óra nem indult-e meg a háta mögött. Az óra állt.

Ismerte ezt a Lajos-korabeli órát, ő maga vásárolta azt és tudta, hogy egy hétig jár el csupán. Fel kellett tehát azt valakinek...

Betette maga mögött az ajtót és künn állt a korridóron. A szobából egyelőre elég volt, nagyon is megfeszültek az idegei.

Szemközt egy ajtó volt, amelyről tudta, hogy a hálószobába visz és jobbra tőle egy nehéz ajtó, amely a korridórt a bejárattól elválasztotta.

Mig afölött csudálkozott, hogy vajjon miért nem távolitották el a függönyöket, ugy rémlett néki, hogy az ajtófüggöny ráncai megmozdultak. De most a hálószoba felé fordult, mert azt hitte, hogy ott megtalálja a rejtély nyitját. Eközben még nem érte el az ajtót, amikor rövid, éles durranást hallott és látta, hogy az ajtóköz fája szétporzik. És mintha gyenge sikolyt is hallott volna.

Valakinek kell tehát a lakásban lennie, valami titokzatos erőnek, amely meg akarja akadályozni, hogy a hálószobába lépjen. Mitévő legyen? Nem volt nála fegyver és elhatározta, hogy visszavonul. De alig tett egy lépést, amikor ismét lövés dördült el. A szoba nagy függönye megrezzent és mögüle ropogás hallatszott.

- Ki van itt? - mormogta Hugó gyengén és eloltotta lámpáját. Fel akart kiáltani, de csudálkozására csupán rekedt hang jött a torkából.

Most kezdte érezni, mi a félelem és megértette, hogy az élet a legdrágább kincs és ama ösztön, hogy életünket megtartsuk, minden ösztönök legerősebbike. Lassanként belátta, hogy a menekülés legelkeseredettebb módja egyuttal a legbiztosabb is és bátorsága végül is legyőzte félelmét.

Halkan a térdeire ereszkedett és zajtalanul kigyószerüen a nagy függönyhöz mászott, fogai közt az eloltott lámpával. Amikor a függönyt a kezeivel megérintette, talpraugrott, hogy az ismeretlenre vesse magát, akit a függöny mögött képzelt. De nem talált ott senkit. Egyedül állt a korridór ajtajában. Jobbra volt a folyosó, amely azt a szobát a toalettszobával összeköti, amelyet Camilla eljegyzése napján használt. Szemben a szolgaszemélyzet szobáiba vezető ajtó.

Azután halk kapargálást hallott a bejárat felől és a kerek ablakon át láthatta, hogy a lépcsőház ki van világitva, mint egyébkor.

Ezt gondolta: valaki azzal van elfoglalva, hogy letörje a pecsétet az ajtóról, hozzá még nyilvánosan, a fényesen megvilágitott lépcsőházban. Tehát csak olyanvalaki lehet, akinek joga van hozzá.

Nos, azonban csak egyetlen ilyen ember van és ez az egy Tudor végrendeletének végrehajtója: az idősebb Polycarp.

Hugó a függöny mögé bujt. Ekkor vette észre, amit a világosságban nem láthatott, hogy a cselédekhez vezető félig nyitott ajtón beesett egy fénysugár.

Az ajtó kinyilt és léptek nesze hallatszott a korridorról; a jövevény szemlátomást a fénysugár felé tartott.

Polycarp lassan visszalépett a korridorra, mögötte egy nagy, feketehaju férfi, kezében közönséges gyertyával.

- Öt perc mulva a rendőrség kezei közt lesz. Ne tagadjon. Tegnap mindenről tudomást szereztem. Tudom, hogy Ravengár ur számára dolgozik, aki eddig az én kliensem volt. De a mai nappal vége ennek. Nem tudom ugyan, mi keresnivalója van ebben a lakásban, de annyit biztosan tudok, hogy maga, barátom, a legközelebbi három évet a börtönben fogja tölteni.

- Ó nem, - szólt Polycarp, - ezt ön nem fogja tenni. Nem vagyunk sem Texaszban, sem a szinpadon és ön nem tartozik Bret Hart vakmerő fickói közé, hanem egy magántudakozó iroda gaz kreaturája. Rendszerint azzal töltik idejüket, hogy a válások utját egyengessék, de most veszélyesebb munkát választott. De ehhez több bátorság kell, mint amennyi önben van, barátom. Ezért azt tanácsolom, hogy nyugodtan engedelmeskedjék.

Polycarp kimenő öltönyben volt, kezében fehér keztyüvel és Hugó nem győzött felette eléggé csodálkozni, ahogy ott előkelően és leereszkedően a revolveres ember előtt állt.

- Hagyjon nyugodtan elmennem, mert szeretném kerülni a botrányt. Ebben a lakásban sokkal több furcsaság van, semmint gondoltam.

- Az ördögbe! - kiáltotta az idegen, - talán azt hiszi, hogy tréfát üzhet belőlem? Kezeket föl, vén hülye!

Hugó világosan látta az idegennek hideg gyilkoló tekintetét és tudta, hogy a gyilkolási vágy rohamában minden egyéb szempontot elhomályosit a gyilkolás ösztöne.

Hugó ebben a pillanatban előugrott rejtekéből és kiütötte a revolvert az idegen kezéből.

- Önről megfeledkeztem, - mormogta amaz, miközben dühös pillantással mérte végig Hugót. A következő pillanatban belevágta az égő gyertyát Polycarp arcába és oly erővel lökte őt Hugónak, hogy mindketten támolyogva a padlóra buktak. Az idegen azonban egy ugrással kiugrott az ajtón - és hatalmas rugással becsapta azt.

Hugó és Polycarp nagynehezen lábra álltak és egymásra tekintettek. Meglehetősen kinos szituáció.

- Azt hiszi, hogy veszélyben volt? - szólt Polycarp, kihivóan felhuzva szemöldökét.

- Ön valószinüleg előre látta a veszélyt, amely fenyegetett, - jegyezte meg Polycarp hüvös iróniával, - és azzal a szándékkal jött ebbe a lakásba, hogy megvédjen. Szabad kérdeznem, miképpen jött be?

- Az erkélyajtón keresztül, - szólt Hugó, - de egyetlen pecséthez sem nyultam.

- És hogy nékem, mint Tudor végrendelete végrehajtójának kötelességemet teljesitenem kell, még ha ugy önnek, mint nékem kellemetlen is?

- Ebben a pillanatban, - szólt, - nem vagyok gentleman, hanem egyszerüen ember és semmi több, egy ember, aki önhöz fordul, mint embertársához. Nem kell önnek mondanom, hogy semmi közöm a Hawkes-céghez és felettébb meglep, hogy az a cég itt dolgozik. Azt sem tudtam, hogy Ravengár is benne volt a játékban. Ő az ön kliense...

- Öntől hallottam az imént. Ön mindenesetre eléggé ismeri őt ahhoz, hogy nem tisztességes ember, rólam pedig ismeretségünk rövid ideje után az lesz a benyomása, hogy aránylag tisztességes ember vagyok. Láthatja, hogy nincs bennem álszerénység.

- Nos, - folytatta Hugó elgondolkozva, - akkor arról is meg lesz győződve, hogy a Ravengár és köztem fölmerült vitában az én részemen van az igazság. A vele való kapcsolatomról inkább hallgatok, mivel az magánügy és nem tartozik ide. De annyit mondok, hogy ez a lakás egykor életem álmát foglalta magába és hogy az életem, vagy legalább annak az a része, amely drága volt nékem, hónapokkal ezelőtt itt fejeződött be. Ama esetet fátyol boritja, amelyet ma el akarok távolitani - minden áron.

- De mit akar tőlem? Csak nem kivánja tőlem, hogy kötelességem ellen cselekedjem?

- De azt, - szólt Hugó, - éppen erre akartam kérni. Hagyjon most magamra. Felejtse el egy pillanatra a hivatalos aktákat és a társasági konvenciókat és gondoljon arra, hogy egy embertársának nagy szolgálatot tehet ezzel. Hát nem látja, mennyire szenvedek? Hagyjon hát magamra itt isten nevében. Jó?

- Igazán nem tudom, miért engedem meg, - mondta Polycarp, -, minthogy a hivatalos becsület ellen cselekszem. De itthagyom. Cselekedjék aszerint, amint felelnie kell majd érte.

- Ön tudja, hogy nagylelküségéből semmiféle tisztességtelen előnyt sem szerzek. Az én kezemben tökéletes biztonságban van a lakás és mindaz, ami benne van. És ha ön jónak látja, hogy magamra vállaljam cselekedeteim következményeit, nem fogok ez ellen szabadkozni. Csak hagyjon most magamra.

- Jóéjt, - mondá. - Talán megmentette az életemet, de ne gondolja, hogy ezért...

- Nem, - szólt Hugó, - tudtam, hogy kivel állok szemben. Jóéjt. Köszönöm.

- Bezárom az ajtót, - kiáltotta Polycarp már kivülről és bundáját vakitó fehér plasztrónja fölött összegombolva, lassan lehaladt a lépcsőn.

Hugó belülről elreteszelte az ajtót, ujból meggyujtotta a gyertyát és a korridor közepén álló asztalra helyezte. Azután egy kis oldalajtón át, amelyet nyilván Hawkes ügynök tört fel, kilépett az erkélyre, hogy a hüvös éjjeli levegőn visszanyerje nyugalmát és hidegvérét. Egyszerre száz kérdés tolult az agyára, de mindet elháritotta és jóleső álmodozásba merült, melynek Camilla volt a tárgya, amikor hirtelen egy ajtó becsukódására lett figyelmessé.

- Polycarp visszajött, - ez volt az első gondolata, de aztán eszébe jutott, hogy sajátkezüleg reteszelte el a bejáratot. Ismét eszébe jutottak a lábnyomok és az órával való kalandja és visszament a szobába, hogy kifürkéssze a zaj okát. A korridoron csendesen égett a gyertya.

Majd elszántan, revolverrel a kezében, a hálószoba ajtaja felé indult, megragadta a kilincset, amely előbb engedett a keze alatt, de aztán valami belső erő visszanyomta.

- Most kinyitom, Albert, még ha megölnél is! Egész mindegy nékem, ki az, de nem akarom, hogy itt elvérezz!

Az ajtót azután felrántották és Hugó Shawn Albert feleségének karcsu alakjával állt szemközt.

- Ó Alb... - kiáltotta a nő, - Hugó ur az! Most már semmise ejt csudálatba.

Ez a rettenetes idegfeszültség teljesen felemésztette Hugó önuralmát, harsány kacajra fakadt. Tulságosan hangos és görcsös kacagás volt, de mélyről szakadt fel és jól esett.

- Hugó ur valószinüleg nem tudja, - szólt élesen, - hogy majdnem agyonlőtte az uramat. A lövés átfuródott az ajtón és a karján találta, miközben azzal volt elfoglalva, hogy kiüritse a pénzszekrényt.

Hugó Albertet bekötött karral, az ágyon fekve lelte és a sarokban, az ajtó mellett egy nyitott pénzszekrény, amelynek tartalma a földön feküdt egymásra rakva.

- Jöjjön csak be, Hugó ur, - szólt Albert. - Még nem vagyok egészen oda. Nem tudtam, hogy ön is ezt a nyomot követi és azt reméltem, hogy holnap kellemes meglepetéssel szolgálhatok önnek.

- A maga feleségének ugyan joga van ahhoz, hogy önért aggódjon, Shawn, de valóban nem nézem haldoklónak. Ezért magyarázza meg, kérem, mióta és miért üzi a betörő-mesterséget? Hiszen mégis csak furcsa, hogy ma este itt három betörő is járt, maga, én és...

- Nem mondtam neked? - kiáltott fel Lily. - Hisz én hallottam a zajt, mintha valami összekapás lett volna.

- Nagyon helyes, - szólt Hugó, - ez köztem és a 3. szám között játszódott le és a revolverből a 3. számu lőtt és nem én, amiről megnyugtathatom önt, Shawnné asszony.

- Akkor a 3. szám csak a Ravengár megbizásából járhatott itt, Hugó ur, - szólt Albert.

- Még nősülésem előtt értesültem róla, hogy a Hawkes tudakozódó ügynökség itt kereskedik és ezért összebarátkoztam egyik emberével. Ez elárulta nékem, hogy a Tudor lakásában fonográfhengerek után kell kutatnia.

- Ön ideadta nékem Gaboriau könyvét, hogy elolvassam, Hugó ur és abból sokat tanultam; a többek közt, azt is, hogy egy csinyben ketten sohase vegyenek részt, mivel ahhoz egy is elég. És minthogy, azt gondoltam, hogy önnek érdeke, hogy a hengereket megszerezze, meg akartam azokat szerezni.

- Igen, és hogy rövid legyek; okom volt feltételezni, hogy az első kiárusitási napot ismeretlenek meg fogják zavarni, de nem volt időm törődni ezzel, minthogy egész figyelmem erre az esetre irányult. Az ismeretlenek csapdát állitottak nekem egy nyitott pinceajtó alakjában és minthogy észrevettem a dolgot, megtettem nékik a szivességet és beleestem.

- Azt mondta, hogy kificamitotta a lábát és nem tud járni. Még bennem se bizott, Hugó ur! - szólt Lily.

- Gaboriau, - magyarázta meg a dolgot kurtán Albert. - Tudtam, hogy figyelnek és megkértem Lilyt, mondja meg a tejesnek, hogy kificamitottam a lábamat. Ilymódon nyolc órára már az egész Radipole Road értesülve volt a dologról. Ám, amig az ismeretlenek a pamlaghoz kötve képzeltek engem, Lilyt a kiárusitásra küldve, a hátulsó ajtón belopóztam és abban a reményben jöttem ide, hogy a Hawkes ügynökét huszonnégy órával megelőztem. Lilyt magammal hoztam, mert ő is elolvasta Gaboriaut és általában igen ügyes és használható.

- Az erkély oldalsó ajtaján jöttünk be és a Hawkes ügynökének mintegy félóra mulva kellett utánunk ugyanezen az uton bejönnie.

- Ezt magam se tudom, Hugó ur; csak annyit tudok, hogy Ravengár mindent elkövetett a megszerzésükre. És Tudor urnak nagy fonográf-kedvelőnek kellett lennie, mint amilyen én is vagyok, Hugó ur.

- Igen, erősitette Lily, - a nagybátyám csudás fonográfot ajándékozott nekünk az esküvőnk alkalmával és Albert az egész napot azzal tölti.

Eközben Shawn egész sereg hengert halmozott föl és megmutatta azokat Hugónak.

Az árva termekben furcsa csengéssel hangzott fel a «Komm Karline, Komm Karline» cimü ismert gassenhauer.

Majd a következő két hengert helyezték a gépbe, amelyek a «Vig özvegy» és a «Dollárkirálynő» ismert melódiáit interpretálták.

Azután egy összekötött hengercsomagot bontott föl Hugó és a legfelsőt beillesztette a gépbe. Érthetően, tisztán hangzottak a következő szavak: «Ha meghalnék, mielőtt...»

- Menjenek, - szólt Albertnek és feleségének. - Meg kell igazitania az ura karján a kötést, Shawnné. Nem látja, mennyire vérzik?

Amikor magára maradt, müködésbe hozta a fonográfot és a Tudor Francis elhagyott lakásában a fülébe csendült annak különös története önnönszájából. Hugó emlékezett még a hosszadalmas, egyhangu beszédmodorra, amelyet a Tudor halála napján hallott és egyszeribe tisztán állt előtte ama tény, hogy Tudor volt az, aki akkor a fonográfba beszélt.

«- Arra az esetre, ha meghalnék, mielőtt időm lett volna a jövőre vonatkozólag rendelkezni, (szólt a fonográf a Tudor Francis hangján,) rövid fonográf-tudósitást hagyok hátra az egész ügyről. A napi munka és izgalom kimeritett és kevésbbé fárasztónak vélem a beszédet, mint azt, hogy irni üljek le, az orvos is azt ajánlotta, hogy kerüljek minden felesleges megerőltetést. Ha a legközelebbi napokban ugy esnék, hogy meghalok, - még előttem van a temetés ügyében való intézkedés, - oly körülmények állanának be, amelyek tervem egy részét tönkretehetnék, ha nem kerül az egész ügyről szóló világos tudósitás olyan férfi kezébe, akiben megbizhatok. Ezért jogtanácsosomhoz, Polycarp urhoz fordulok és röviden elmondom néki a tényeket.

Amikor Payne Camillát megismertem, Ravengár Louisnak magántitkárnője volt. Az ő irodájában láttam meg őt, anélkül, hogy akkor nagyobb hatást gyakorolt volna rám. (Egyébként meg kell bocsátania, Polycarp, ha a magam módján beszélem el a dolgot. Ön tudja, hogy foglalkoztam mindenféle müvészetekkel, az iróit is beleértve, és igy nem hagyhatom ki az elbeszélésem érdekes részleteit, csupán azért, mert ön ügyvéd, aki gyülöli a haszontalan, szentimentális intermezzókat.)

Tehát: Camilla az első pillanatban nem gyakorolt reám hatást, de azután gondolnom kellett rá, és pedig, mindég többet, ugy, hogy rövid idő mulva, másodizben már csupán avégből kerestem fel Ravengárt, hogy Camillát ujra láthassam. Akkoriban meglehetős eredménnyel foglalkoztam bőrzespekulációkkal és üzletileg volt dolgom Ravengárral. Nem tudta, hogy annak az embernek vagyok a fia, aki az ő apjának feleségét megszöktette és azt sem mondtam meg néki, hogy nevemet megváltoztattam, minthogy a gyalázat, amelyet Ravengár és apja rákentek, lehetetlenné tették, hogy azt tovább viseljem. Minthogy azonban szükségem volt Ravengárra, nem hagytam magam egy oktalan harag által visszatartani a vele való tárgyalástól, mert ő jól értett a dolgához, bár gazember volt. Azért merek igy nyilatkozni egyik klienséről, mert az már halott lesz, amikor ön ezt meghallja Polycarp; legalább azt remélem.

Amikor másodizben léptem be a Ravengár irodájába, Camilla nem volt ott. Otthagyta állását és eltünt. Ravengár emiatt nagyon izgatottnak látszott és még izgatottabbnak ama öngyilkosság miatt, amely röviddel azelőtt az irodájában történt. A lány távolléte bánatot okozott nekem, de az édes arcra való visszaemlékezés csudálatosan megvigasztalt a lelki depresszió ama idején.

Aztán Párisba mentem, ahol sokat voltam együtt barátommal, Darcy doktorral. Egyik este a Café Americain fölött lévő barátságos dolgozószobájában ültünk, amikor hirtelen igy szólt hozzám:

- Rádbiznék valamit, öreg fiu, ami nagyon ellenkezik hivatásom szokásaival, de amiről felteszem, hogy meg fogod köszönni.

- Száz eset közül kilencvenkilencben őrültség, vagy bün lenne beszélni, de...

Azután azt mondta, hogy szivbajom van, amely minden pillanatban megölhet és legjobb esetben is mindössze néhány évet élhetek csak. Majd hozzátette: - Azt hittem, jó ezt tudnod, hogy eszerint rendezhesd be életedet.

És én köszönetet mondtam néki, mert az igazi, legőszintébb barátság bátorsága kellett ahhoz, hogy ezt közölje velem.

Rövidesen megszoktam a gondolatot, hogy halálra vagyok itélve, legalább is ott tartottam, hogy ez a tudat nem zavarta az álmomat. Sirhelyet vásároltam a kromptoni temetőben és kibéreltem ezt a lakást, hogy napjaimat harmónikus környezetben élhessem le. Az volt az alapelvem, hogy napjaimat megkönnyitsem és megszépitsem.

Ekkor viszontláttam Payne Camillát, aki kalaposlány volt Hugónál. Igyekeztem közeledni hozzá, de hiába. Talán tulságosan gazdag voltam néki és pöffeszkedő, és a hiremről is hallhatott valamit. - Hisz ön ismeri a multamat, Polycarp. Rövid idő mulva már istenitettem és mindent elkövettem, hogy hódolatomat bebizonyitsam. Meghivtam csónakkirándulásra, diner-re és lunch-re és arra kértem, hozza magával barátnőit, de minden hasztalan; mindent visszautasitott és bizonyára igaza is volt; mert hogyan tudhatta volna, hogy más vagyok-e, mint a többi, vagy amilyen azelőtt voltam?

Végre irtam neki, hogy agyonlövöm magamat, ha nem jön el hozzám. Közben kevés reményem volt arra, hogy eljön és a halálra készülődtem. Mit törődtem én azzal, hogy egy évvel több, vagy kevesebb?

Sokan és talán ön is, Polycarp, azt hinnék, hogy a halálraitéltnek nincs joga szerelemből kapni nőt. De mi megengedett és mi meg nem engedett dolog a szerelemben? Aki szeret, az nem gondolkodik, hanem akar.

De meglepődésemre mégis eljött és izgalmamban alig tudtam beszélni, amikor szemben ültem vele. Olyan volt... le se tudom irni... senkise tudná leirni azt a nőt. Olyan egyszerü volt, olyan természetes és azt mondta, azért jött el, mert a levelem meghatotta; és mit akarok tőle. Képtelen voltam felelni és hogy a pillanat izgalmát leplezzem, teával kináltam meg. Maga öntötte be és amikor később az inas leszedte a csészéket és ismét egyedül voltunk, nekibátorkodtam és megszólaltam:

- Payne kisasszony... - de még sejtelmem se volt arról, hogy mit fogok mondani. Ekkor az a gondolatom támadt, hogy egyszerüen megismertetem vele a tényállást és mindent elmondtam néki, amit Darcy mondott. Elmondtam néki, hogy már nem sokáig élhetek és hogy körülöttem minden üres és sötét, ha az ő jelenléte nem melegit. Megmondtam, mennyire szeretem és tudom, hogy nem szeret viszont; de remélem, hogy idővel meg fog szeretni. - Kérem, legyen a feleségem, - szóltam és szépitse meg azt a rövid időt, ami még hátra van a számomra. Tudja, hogy gazdag vagyok és hogy halálom után gondtalan életet élhet, de nem akarom, hogy a pénzem miatt jöjjön hozzám, hanem sajnálatból. A nőnek az a hivatása, hogy jóságot és irgalmat gyakoroljon és halálom után meglesz az a tudata, hogy egy embernek utolsó napjait pokolból mennyországgá változtatta. Tudom, hogy ez furcsa kivánság, de nem tehetek egyebet. Beleegyezik?

- Nem akarom fenyegetésekkel kényszeriteni és becsületszavamat adom, hogy nem követek el magam ellen semmit, ha nemet mond is.

- Mindig szivelni tudtam önt, de nem szeretem. De dacára ennek hajlandó vagyok önhöz menni. Talán helytelen, sőt igazságtalan, hogy megteszem - nem tudom. De megteszem és igérem, hogy jó feleség leszek.

Ami ezután következett, az nem érdekelné önt, Polycarp. Azt mondtam néki a meggyőződés hangján, hogy idővel meg fog szeretni és ő édesen mosolygott. Majd egyedül akartam vele maradni és elküldtem az inasokat. Csupán Daut asszony maradt ott a Camilla szolgálatára. A fogásokat az étteremből hozattuk és vidámak voltunk, akárcsak valami pikniknél. Diner után lefotografáltam Camillát és nyomban a sötét kamrába mentem, hogy előhivjam a képet. Amikor a szobába visszatértem, Camilla már nem volt ott és én már arra a borzasztó lehetőségre gondoltam, hogy elszökött, amikor Daut asszony szobájából kijönni láttam. Igen sápadt volt és bár igyekezett vidámnak látszani, mégis észrevettem, hogy valami bántja. Kimentünk a tetőre és nemsokára haza kivánkozott; Daut asszony szobájába ment, hogy felöltözzék. Amikor néhány perc mulva utánamentem, már nem volt itt és ki irná le csudálkozásomat, amikor helyette Ravengár Louis-t találtam a szobában! Magánkivül volt dühében és azt kiáltotta, hogy Camilla az övé, ne raboljam el tőle. Némán elővettem revolveremet és szemtül szembe álltunk, mint akik készek gyilkolni. Nem tudom, meddig tarthatott ez, de hirtelen észrevettem, hogy tekintete lesiklik rólam és az ajtóra mered. Camilla lépett be s én annyira meglepődtem, hogy lebocsátottam a fegyvert. Majd Camilla röviden és szigoruan megparancsolta néki, hogy távozzék és Ravengár egy pillanatnyi belső tusa után elhaladt mellette az ajtó felé, fogai közt sziszegve:

Az izgalomtól magamonkivül, megkérdeztem Camillát, mit jelentsen mindez, mire elmondta, hogy véletlenül tanuja volt egy bünténynek, amelyet Ravengár követett el. Részleteket nem volt hajlandó mondani, de az volt a benyomásom, hogy gyilkosságról van szó. Utána Ravengár rá akarta beszélni, hogy menjen hozzá feleségül, nagy összeget kinált néki és megigérte, hogy megelégszik egy látszólagos házassággal is, - de a nő visszautasitotta. Azt mondotta, hogy bár nagyon szerelmes, de feleségévé csak azért akarja őt tenni, hogy ne vallhasson ellene.

Megkérdeztem, miért nem tett jelentést a rendőrségen az esetről, de azt válaszolta, hogy erre semmiért sem volna hajlandó.

- Tudom, - válaszolta Camilla, oly ünnepiesen, hogy megbotránkoztam. Ismertem Ravengárt; utolsó szavai még a fülembe csengtek és minél többet gondolkoztam fölöttük, annál inkább éreztem, hogy a menyasszonyom élete veszélyben forog.

Ujból és ujból sürgettem, hogy tegyen jelentést a rendőrségen, de hallani sem akart róla.

- Mert Ravengár az év folyamán meg fog halni, - szólt Camilla, de nem volt rávehető, hogy bővebb magyarázatot adjon.

Ezenközben agyamban kalandos terv született meg és azt mondtam néki, tudok egy módot, amelynek segitségével megszabadulhat Ravengártól.

- Mindenekelőtt, - szóltam, - holnap meg kell esküdnünk; a diszpenzáció már a zsebemben van. Megajándékoztál a bizalmaddal: eljegyezted magadat velem; bizzál bennem továbbra is és megmentelek.

Másnap reggel aztán megesketett bennünket az anyakönyvvezető; Camilla egyetlen menyasszonyi ékszere egy friss narancsvirág volt, amelyet a keblén viselt.

Emlékezni fog, Polycarp, hogy akkor önt hivattam, hogy elkészittessem végrendeletemet és aztán együtt mentünk az ön safe-jéhez, hogy nehány külön irásos rendelkezésemet ott deponáljuk.

Camillával Párisba utaztam, ahol egy magánszállodába mentünk, amelyet Darcy a nászutasok paradicsomának mondott. Ott oly biztonságban éreztük magunkat, hogy alig is gondoltunk Ravengárra, amig egy napon megjelenik előttem a Rue St. Augustin-ban. Nem szóltam róla Camillának, ám érte való aggódásom elrabolta nyugalmamat és elhatároztam, hogy megvalósitom kalandos tervemet. Ehhez Darcy segitségére volt szükségem és egy este meglátogattam, hogy felkérjem őt. Előbb a fejét csóválta, hogy a mai korban, London közepén nem lehet ily fantasztikus tervet keresztülvinni, de aztán elgondolkozott és igy szólt:

- Miért ne kisérelnők meg itt Párisban és pedig azonnal? - A hatóságok kevesebb nehézséget támasztanak, mint Angliában és orvos, aki minden okiratot hajlandó pénzért aláirni, valamint szobrász, aki a legfurcsább megbizást minden skrupulózitás nélkül elvállal, itt éppen elég van.

A szállóban elhireszteltük, hogy Camilla megbetegedett és hogy a szimptómák tifuszra engednek következtetni. Persze a szobát kellett őriznie és igy elég ideje volt az ifju amerikai szobrásznak gipszmaszkot késziteni róla.

Másnap a tifuszeset hivatalosan is megállapittatott és nemsokára az egész Rue St. Augustin tudta, hogy a szép fiatal asszony a nászuton tifuszba megbetegedett.

A betegség normális lefolyásu volt; jöttek jobb és rosszabb napok, mig végre beállt a szomoru fordulat: a beteg vérzést kapott és nehány óra mulva meghalt.

Az egész utca meggyászolta, az eset belekerült a napilapokba, amelyek a gyászeset kapcsán erősen kifakadtak a párisi ivóviz tisztátalansága miatt.

A gyászoló férj maga vezette a hullának Londonba való szállitását és Darcy dr. elkisérte őt. A kis halottas menet elhagyta a Rue St. Augustint, a szállodát fertőtlenitették, ami egymagában ezer fontba került. További kétezret kellett fizetnem az orvosnak, aki a halotti bizonyitványt kiállitotta, ugyanennyit kapott a szobrász.

De boldog voltam, mert Camilla persze nem feküdt a koporsóban. Épp oly kevéssé feküdt tifuszban, vagy bármely más betegségben. Ezzel szemben egy éjjel titokban távozott a hotelből és amig állitólag földi maradványai utban voltak hazafelé, ő biztonságban és vigan ült egy gőzösön, a Földközi tengeren. A koporsóban pedig ott feküdt az ő csudálatos mása, amelyet az amerikai szobrász egy masszából gyurt, amely főként viaszból való volt.

Zseniális egy terv, nemde, Polycarp? Aztán elföldeljük a viaszképet a kromptoni temetőben és Ravengár fellélekzik, hogy a tifusz megszabaditotta egy rettenetes lidércnyomástól. Camilla meg van mentve és a vigasztalhatatlan özvegy, akinek szórakozásra, utazgatásra van szüksége, egy hét mulva folytatni fogja fiatal házaséletét a Földközi tenger egyik legszebb villájában.

Holnap uj végrendeletet készitek, amely a lakás lepecsételtetését fölöslegessé teszi. A titokzatos rendelkezéseket ma este pénzszekrényembe csukom, hogy holnap az ön safe-jében deponáljam Polycarp. Ha meghaltam, megtudja, hogy e rendelkezések önt felhatalmazzák egész vagyonom eladására és a pénz deponálására, mig egy fiatal özvegy, Pounds Catharine egy levelemmel érkezik önhöz. Egész vagyonomat át fogja adni néki, vagy képviselőjének, minden kérdezősködés nélkül. Talán fel fog önnek tünni e hölgynek elhalt feleségemhez való hasonlatossága, Polycarp és ahogy önt ismerem, nem fog nyugodni, amig ezt a feltünő tényt ki nem fürkészte s igy talán ki fog deriteni oly dolgokat, amelyeknek örökre homályban kellene maradniuk. És ezért közlöm önnel mindezt fonográf utján. Ama levélhez, amelyet Pounds Catharine fog önnek átnyujtani, egy irást mellékelek az ön számára, amelyben arra kérem, hogy hallgassa meg ezt a fonográftudósitást, amelyet pénzszekrényemben deponálok, amennyiben bárminő aggály merülne fel önben aziránt, hogy rendelkezéseim szerint cselekedjék. Ellenesetben arra kérem, semmisitse meg a fonográf-hengert.

Vajjon nem látszom boldognak, Polycarp? Legalább is annak kellene lennem, minthogy a tervem sikerült: Ravengárt kijátszottam és megmentettem tőle Camillát. Egy, - talán nagyon is rövid - idyll van még előttem, a Földközi tenger mellett, a legszebb villák egyikében. És mégis szomoru vagyok, oka ennek a koporsó szomoru társasága, amely immár két napja kisér és szomoruvá tesz. Amikor az imént éppen ott láttam felállitva a lakószobában, nem tudtam legyőzni egy mély borzongást és nem tudok szabadulni ama gondolattól, mi történik majd az itéletnapján az eltemetett viaszszoborral. Valamelyik sietős, tuldolgozott szolga bizonyára igy fog felkiáltani:

Hallom, Polycarp, ahogy mondja: «Tudor Francis megőrült, hisz sohasem volt valami nagyon normális.» Ám tiszta öntudatomnak teljes birtokában vagyok, csupán a fantáziám van kissé tulingerelve a nagy munkától.

Bátorságot igyekszem meriteni és örülni a Földközi-tengeri idyllnek, de ez sehogyse akar sikerülni és az a gondolat, hogy minden pillanatban holtan eshetem össze, nem nagyon alkalmas arra, hogy felviditson. Még egyszer bemegyek, hogy megnézzem a koporsót.»

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Itt a fonográf befejezte. Vége volt a beszédnek. Tudor valószinüleg közvetlen ezután halt meg, hogy a fonográf-hengert becsukta a pénzszekrénybe.

- Camilla él! - ez volt Hugó első gondolata és a második: - Ravengár is él és valószinüleg tudja Camilla hollétét. De én nem tudom. És Ravengár szabad, én magam ajándékoztam meg őt a szabadsággal!

Mig szivében a legrózsásabb reménykedés a bénitó aggodalommal viaskodott, Hugó fölkelt és halkan azon az uton, amelyen bejött, kilopódzott a lakásból. Még napkelte előtt uj ablaküveget vágatott az erkélyajtóba és a feltört oldalajtót is bezárta.

Másnap reggel a telefoncsengő szólt bele Hugó álmába és annyira megzavarta, hogy félálomban megátkozta az álmát.

Amikor visszatért a Tudor lakásából, egyetlen vágya volt, hogy jól kialhassa magát és ehhez megtett minden előkészületet. Azok után, amiket átélt, teljesen elgyengültnek érezte magát. Egyetlen nap folyamán kétszer is életveszélyben forgott; aztán át kellett élnie a kiárusitása alkalmával ama áldatlan eseményeket, amelyek kockára tették üzletének hirnevét. Hatalmában volt Ravengár és futni hagyta őt és végezetül meghallgatta a fonográf előadását.

Mielőtt az éccakai vállalkozásba fogott, magához hivatta a tizek, tulajdonképpen kilencek, mert Bentley, a tizedik, halott volt,) tanácsát, beszédet tartott összes embereihez, három felügyelőt, tiz pénztárnokot és negyvenkét egyéb alkalmazottat hütlenség miatt elbocsátott és megindittatta lady Brice (született Kentucky-Webster) ügyében a rehabilitálási eljárást. Az ellopott ezüstrókák nyoma ki volt deritve és az összes londoni ujságoknak helyreigazitásokat küldettek.

És végül megérte életének legnagyobb örömét: Camilla él! E tény boldogitó öröme a nap összes szenvedéseinél jobban zavarta az álmát és három trionálport vett be és Simon számára egy cédulát tett ajtaja elé, e szavakkal: «Ne keltsenek fel reggel tiz óra előtt. H.» Majd ágyba feküdt és Camillával álmodott, mig a durva telefoncsengés kegyetlenül tulharsogta a nő édes hangját. Szakadatlanul csengetett és lidércnyomásként feküdt rá, mig minden akarata megfeszitésével végre felébredt, és most tisztában volt vele, hogy a telefoncsengés egyáltalában nem tartozik az álmához, hanem a józan valóságot tölti meg lármájával.

- Nos, - mormogta, - nyolc órán át mélyen aludtam, ez már valami. - És hirtelen ujból erőt vett rajta a végtelen öröm, ugy, hogy teljesen felébredt, egy ugrással kint volt az ágyból és a telefonhoz lépett.

- Ami még megmaradt belőle, - válaszolta ásitva, mert a trionálpor hatása még nem mult el egészen. - De hát ki az? Hisz meg kell őrülni ettől a borzasztó csengetéstől.

Hugó meghökkent és körülnézett a szobában, amely az óra megvilágitott számlapja kivételével teljes homályban volt.

- Nem messze tőled, - válaszolta a titokzatos hang, amely nyilván a Ravengáré volt, de ujszerü csengése volt, amelyet a rezignált reménytelenség okozott. Hol lehet? - A telefon titokteljes varázsa, amely ezt a szomoru hangot hozzávezette, anélkül, hogy elárulná, honnan, öntudatra segitette Hugót.

Hugó reszketett, de vajjon a hidegtől-e - csupán a pyjamas-ja volt rajta, - vagy a félelemtől, nem tudta.

- Istenhozzádot mondok néked, - szólt a hang, - mert félek, hogy reámuszitod a rendőrséget. Akkor már inkább eltünök. De előbb még meg akartam néked mondani, hogy nagyon sokat gondolkoztam tegnap esti beszélgetésünk fölött. Teljesen igazad van, Owen, a legjobb, ha végezek.

- Az életemmel. Hisz senkit se teszek boldoggá, legkevésbbé önmagamat. De itt akarom néked hagyni az ő cimét.

- Camilláét. De előbb igérd meg, hogy telefonbeszélgetésünkről senkinek sem szólsz.

- 17, Place St. Etienne, Brügge, Belgium. Köszönöm, nem fogom elfelejteni. De, Louis, miért nem mész Amerikába? Igazán nem értem, miért akarsz végezni?

Egészen nagylelkünek érezte magát Ravengárral szemben és ezzel egyidejüleg megállapitotta magában, hogy hat óra alatt Brüggében lehet.

- Az a gondolat, hogy a safe-ben, kloroformtól haljak meg, nem is olyan megvetendő. Senki se jönne rá, azon az emberen kivül, aki rám zárná az ajtót.

- Nos, mondd meg végre, hogy hol vagy, - kiáltott Hugó türelmetlenül, - vagy lecsengetek.

- Csak egy pillanatra, - szólt amaz türelmesen, - ha a Callear nevet hallanád...

- Tőled nem messze, - szólt a hang, - és a jövőben is a közeledben leszek. Ha Camillát megtaláltad és idehoztad - és itt metszően hideggé vált a hang - mindenesetre kellemes érzés lesz néked, hogy egészen a közeledben, talán csak száz méternyire alattad rohadok. Nemde?

És a beszélgetésnek vége volt. Ravengár Louis befejezte bucsubeszédét és Hugó hasztalan próbálta meg, hogy ismét kapcsolást szerezzen. És a Ravengár telefonszámát se tudta megszerezni a postahivataltól.

- Furcsa világ, - mormogta, amikor ujból az ágyba bujt. - Mi a szándéka ennek az embernek?

Bár még most is boldog volt ama reményben, hogy Camillát megtalálja, de már árnyék borult az örömére.

Az óra tizet ütött és Simon, kezében a teával és az ujsággal, belépett.

Az ujság Hugó kiárusitásáról egész oldal terjedelmü jelentést hozott és egy vastagbetüs cikket «Elégtétel» cimmel, amelyben Hugó a közönség bocsánatát kéri a tegnapi csalódásaiért és kijelentette, hogy az esetet a biróság fogja tárgyalni. Reggeli 9 órától kezdődőleg tekintélyes számu ezüstróka árusittatik ki, jelentékenyen olcsóbb áron az előzően megállapitott összegnél. Közölte a lap továbbá, hogy a tudakozódó iroda alosztályaként panaszhivatal létesittetett és hogy ama vevők panaszait, akik ujév napján károsodást szenvedtek, gondosan meg fogják vizsgálni.

Egy találékony riporter a kiárusitás botrányjeleneteiről irott cikkét e cimmel adta közre: «Intervju nehány élve menekülttel.»

- Végül is jó reklám a számomra az egész ügy és szerencsére nem történt haláleset.

Most sietve felöltözködött, minthogy az üzlet már több, mint egy órája nyitva volt és a tegnapi csatateret még nem tekintette meg. Simon egy szót sem szólt, minthogy nem volt szokása beszélni, ha nem kérdezik és Hugó nem volt olyan kedvében, hogy kérdezősködjék, inkább ki akarta fürkészni a talajt. Majd ha már bizonyitva lesz, hogy minden rendben van, ráér Camillára gondolni. Ha mindent félretesz, elérhetné még őt, mielőtt este lesz. De rávihette-e erre a lelkiismerete? - E pillanatban a hidegfürdőjébe lépett. - Nem, első sorban üzletember volt, dacára Camilla iránti minden szerelmének, kötelessége még egy-két órára Londonhoz köti.

- Az az ur, aki tegnap megmentette az ön életét - szólt Simon, - a száz fontjáért jött.

Galpin belépett és most még inkább valami kereskedelmi utazónak látszott, mint tegnap.

- Nem, - válaszolt Galpin, - erre nincs szükségem. Magam is ültem már lakat és zár mögött s igy ismerem az ön érzelmeit.

- Szivesen ajánlanék önnek nagyobb summa pénzt, de jól tudom, hogy ön mindenkor képes magának annyi pénzt szerezni, amennyire szüksége van.

- De bátor lennék, - folytatta Hugó, kivéve zsebéből az óráját, - egy emléket nyujtani át önnek, amely páratlan a maga nemében. Ez a világ leglaposabb órája, egy csudaszerkezet, amelyet Bréguet készitett megrendelésemre, rue de la Paix, Párisban. Pontos, ötshilling-nagyságu, negyedóránként üt és négy európai főváros idejét mutatja, röviden mindent jelez, az időjárás és a politikai pártok kivételével. Egyébként van egy hátránya: csak maga Bréguet tudja tisztitani és ezért öt fontot számit.

- Köszönöm és ha bármikor szolgálhatok önnek valamely munkával, amely szakmámba vág, mindenkor rendelkezésére állok.

Miközben Galpin mellényzsebébe dugta az órát, két részre szakitotta a százfontost, az egyiket jobb, másikat bal oldalsó zsebébe dugva. Hugó megkérdezte:

- Akkor is ki tudta volna nyitni a boltozatot, ha mindakét kulcs elveszett volna?

- Nem, Hugó ur, az olyan safe-ek, amilyeneket ön épit, rontják a mi hivatásunkat.

- Ugyanis csupán azt akartam tudni - no, de nem akarom önt fantazmagóriáimmal zavarni.

A reggel folyamán Hugó gondolatai messze kalandoztak. Többnyire Belgiumban, de eközben gyakran rándultak ki Ravengárhoz, a safe-boltozatba.

Miközben a kupolateremben ebédnél ült, Albert elhozta néki az «Evening Herald» uj számát. A sürgönyök egyikének ez volt a cime: «Ravengár Louis ur öngyilkossága» és azt jelentette, hogy Ravengár előttevaló nap este Doverbe utazott és a Calaisbe induló hajó fedélzetén látják; de röviddel azután, hogy a hajó kiszaladt a tengerre, eltünt szem elől. Kalapját, esernyőjét és felöltőjét megtalálták a fedélzeten, és minthogy a tenger teljesen csöndes volt, eltünésének egyetlen magyarázata az öngyilkosság lehet. Az «Evening Herald» rövid életrajzát is közölte (egyik laptulajdonos-társunk) és lelki depressziót emlitett, amelyet ama alaptalan hirek okoztak, amelyek nevét belekeverték a Hugó-féle kiárusitás botrányába.

Minthogy Ravengár Louis reggel még Hugóval beszélt, teljességgel lehetetlen volt, hogy még előttevaló este a csatorna hullámaiba ölte volna magát. Mi célja volt ennek a komédiának? A hangja oly nyugodtan csengett a telefonban és csak a vége felé vett fel fatális szinezetet.

Hugó végre elhatározta, hogy lemegy a safe-boltozatba és igy szólt Albertnek:

- Ne feledje el, Hugó ur, hogy holnap lesz a vizsgálat a Bentley-ügyben; önnek ott jelen kell lennie.

Egy szelet papirra a következő szavakat rótta: «Darcy, Boulevard des Italienes 16, Páris. Jöjjön azonnal. Sürgős eset. Hugó, London.»

- Adja fel rögtön ezt a táviratot, - szólt Albertnek és lassan lehaladt az acélkamrák felé.

- Nos, megszokta már? - kérdezte az uj igazgatót, aki ma reggel foglalta el állását.

- Érkeztek uj felek? - kérdé Hugó tettetett nyugalommal, mig belül reszketett a választól.

- Igen, ma reggel két ur jött és kibérelte a 39. számu boltozatot. Előre lefizették az egy évre járó bérösszeg fejében járó kétszáz fontot.

- Azt nem tudom, Hugó ur. Órákhosszat le-fel szaladgáltak, tele csomagokkal és többfelé telefonálgattak a várószobába. Egyikük egy pohár vizet adatott magának. Sokáig voltak itt.

- Körülbelül féltizenegykor egyikük odahivott és előbb az ő kulcsával, majd az enyémmel lezártuk a boltozatot.

- Az valószinüleg már előzőleg távozott, én legalább nem láttam többé.

És most ime, Hugó teljesen tisztában volt a Ravengár telefon-fenyegetése jelentőségével. Elhatározta, hogy megöli magát és olyan halálnemet választott, amellyel Hugót örökre megrabolja lelki nyugalmától.

- Büntársa volt, - dadogta Hugó. - Ugyan ki vállalkozhatott ilyen rettenetes szerepre?

Ugyanaznap este, amikor Hugó azzal volt elfoglalva, hogy egy jótékonysági mozgalom számára csekkeket irjon ki, amely mozgalom élén lady Brice (szül. Kentucky-Webster) állt, Simon lépett be egy névjegyet adva át. Tizenegy óra mult.

Már szinte megfeledkezett a Darcy-nak küldött sürgönyről és már alig jutott eszébe, hogy miért küldte azt, minthogy az volt a szándéka, hogy mihelyt lehet, Belgiumba utazik.

- Ön a kelleténél is pontosabb, doktor ur, - mondta, amikor Darcy belépett. - Köszönet érte.

A kozmopolita orvos ugyanazt a szürke öltönyt látszott viselni, amelyet a Tudor halála napján, este hordott és arcának viaszsápadt kifejezése is ugyanaz volt.

- Egyáltalában nem, kedves Hugó uram, hanem egy régi vágyam eredménye. Szeretnék önnel beszélni.

- Ez a vágy kölcsönös, - válaszolt Hugó és vendégét szivarral kinálta meg. - Szabad kérdeznem...

- Ma reggel az összes párisi lapok közölték Ravengár öngyilkosságát és ez a hir az oka ideutazásomnak.

- Azzal szeretném kezdeni - szakitott ismét félbe Darcy Hugó szavait, - hogy első találkozásunk alkalmával a körülmények és elhalt barátomnak tett igéretem arra kényszeritettek, hogy bizonyos módon ellenséges modort tanusitsak ön iránt, Hugó ur, amit önmagam is utáltam. Hazudnom kellett önnek, megcsalnom, röviden... csupán arra kérem, képzelje magát a helyzetembe és meg fogja talán érteni, mily kinosan...

- Ha Tudor asszony állitólagos halálának históriájára céloz... - szólt Hugó.

- Azt máskor fogom önnel közölni, - válaszolt Hugó, - de mindenekelőtt meg kell önnek mondanom, hogy ön ama borzasztó éccakán kitünően játszotta szerepét és hogy ezért őszintén bámulom önt. De meséljen róla valamit. Jól van? - És a Darcy vállára tette a kezét, egy székre nyomva őt.

- Szeretném, ha mindent elmondana nékem, ami ama végzetes éjszaka óta történt, - kérte Darcyt.

- Szivesen, - szólt Darcy; - mert, minthogy Ravengár halott és minden veszély elmult, nem látom okát, miért ne tudná meg ön a teljes valót. Á, Hugó ur, oly sok bajom volt azzal a lánnyal. Már ugy értem, hogy Tudorné asszonnyal - igazitotta ki a szavait, észrevéve Hugó egy csudálkozó pillantását.

- De előlről akarom elkezdeni. Camilla a párisi hotelből való szökése után Algirba ment, ahol Tudor a Mustapha Superieure-ön, a város legegészségesebb részén, villát bérelt. Tudor hirtelen halála után táviratoztam Camillának, hogy jöjjön Párisba, minthogy férje megbetegedett, mert nem volt szivem hozzá, hogy bevalljam néki az igazat. Eleinte nem akart jönni, minthogy a hir mögött csapdát sejtett, amelybe Ravengár akarja beleédesgetni, de végül mégis elhatározta magát, hogy utazik és én eléje mentem Marseilles-ig. Ön nem képzelheti, Hugó ur, mennyire megdöbbent a férje halálhirére, bár sohasem mondta, hogy szereti. Borzalmas jelenetem volt Marseilles-ben, a Terminus-szállóban. Azzal vádolta magát, hogy eladta magát pénzért s hogy megveti magát ezért. Megesküdött, hogy a Tudor vagyonának egyetlen pfenningjéhez se nyul, még akkor se, ha az örökös hiányában a koronára szállna.

- Hogy Ravengár zaklatásaitól megszabaduljon, tovább is a halott szerepére kényszerült, legalább is Angliában. Ezért nem térhetett ide vissza. És Tudor igen kevés pénzzel hagyta el őt.

- Tényleg, de szükség esetére természetesen számitott rám. Én persze annyi pénzt bocsátottam Tudorné rendelkezésére, amennyire szüksége volt és azt mondtam néki, hogy majd visszaadja, ha kezében lesz a Tudor vagyona. Minthogy azonban megesküdött rá, hogy nem nyul ehhez a vagyonhoz, tőlem sem akart pénzt elfogadni és igy szükségbe jutott. Borzasztó volt.

- Nem, - szólt Darcy, - ez lehetetlen volt és pedig azért, mert ehhez tulságosan szép volt. Egyik állásból a másikba ment és mindegyiket ott kellett hagynia, mert sehol se hagyták békében. Végül mégis kénytelen volt tőlem fogadni el pénzt, de csupán kisebb összegeket, amelyeknek visszafizetését megigérte, ha Ravengár halála lehetővé fogja tenni, hogy Angliába visszatérjen. Egész bizonyos volt Ravengár közeli halálában, de nem akarta megmondani, miért. És most, ime, Ravengár halott.

- Egy kevéssé kinos ügyről van szó, - mondta Darcy. - Lássa, én mindent megtettem érte, amit megtehettem, nem reá való tekintetből, hanem a Tudor iránti barátságból. Hisz Camilla nagyon szép és nincs is ellene semmi kifogásom. De, ugy emlékszem, emlitettem már egy izben önnek, hogy szerelmes voltam már egyszer. És az elég volt nékem. Én végeztem az asszonyokkal, Hugó ur.

- De mi összefüggésben áll mindez Camillával? - kérdé Hugó ellenséges indulattal.

- Hát nem érti meg ön? Camilla nem akarja odahagyni Párist, mert - igazán nem az én hibám, de - belémszeretett.

- Kedves doktor uram, - szólt Hugó komolyan, - ha Camilla szereti önt, akkor el kell őt vennie feleségül és boldoggá kell őt tennie.

És mindama gyász, kétségbeesés és csalódás, amit átszenvedett, semmi sem volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amelyet az a tény okozott lelkében, hogy a nő Darcyt szereti.

- Nem tudom. Amikor ma délben meg akartam látogatni, nem találtam és nem hagyott hátra semmiféle cimet.

- Ó nem, bizonyára puszta lakásváltoztatásról lesz szó. Reméltem, mire visszatérek, már otthon vár rám a levele.

- Mert ön azt mondta nékem, hogy szereti őt, - szólt Darcy mesterkéletlenül, - és azt gondoltam, hogy ön talán átjöhetne Párisba, hogy lássa, mit lehetne cselekedni...

Egy hét elmultával Simon és Albert együtt voltak a Simon szobájában, amely a kupolaterem mellett volt és csevegtek. Simonnak vidám, üde, jólápolt külseje volt, ami oly leverőleg hat olyan emberekre, akik kimerülve és piszkosan térnek meg valamely utazásról. Albert ugyanis épp az imént érkezett vissza Hugóval Párisból.

- Ne akarj már butábbnak látszani, mint amilyen vagy, - szólt Albert bosszusan.

- Ugy hiszem, Albert, - szólt Simon, - hogy nem vagy éppen a legkiválóbb detektiv. Én ellenben végeztem mostanában egy kis detektiv-tevékenységet és nem valami nehéznek tartom; csak a szemét nyissa ki az ember.

- Ó, csupán egész ártatlanul körülnéztem egy kissé. Hisz nem vagyok detektiv, csupán egy egyszerü inas, akit otthon hágy a gazdája, ha utrakel. És mégis fölkutattam valamit, amiért a lelked üdvösségét adnád, ha tudnád.

- Menj most csak haza a kis feleségedhez. Hiszen hivatásos detektiv vagy és nehány napon belül bizonyosan kisütöd, amit a magamfajta ember puszta szemekkel meglát két perc alatt.

És amikor Hugónak bevitte az éccakára szükséges vizet, ugy tekintett rá, mint macska az egérre, amikor játszik véle, sajnálkozva és kegyetlenül.

- Ha akarnám, álomtalanná tehetném az éjszakádat, - mintha ezt mondaná a tekintete, de csak addig, amig Hugó a hátával volt feléje fordulva.

Másnap reggel borus hangulatban ébredt Hugó, amely hangulata azonban Simon részéről közönnyel találkozott.

- Tehát nem találta meg Tudornét, nagyságos ur? - kérdezte kihivó nyugalommal.

- Hát persze, nagyságos ur, csupán azt a megjegyzést akartam kockáztatni, hogy én tudom, hol van Tudorné, vagy jobban mondva, tudom, hol lesz két óra mulva.

- Simon, - szólt, - ne mulass rajtam, mert kicserzem a szürödet és ugy doblak ki.

- Véletlenül tudtam meg az uj igazgatótól, aki a Bentley helyére jött. Minthogy Bentley ur szobáját a rendőrség lepecsételte, az uj igazgató az ön irodáját foglalta el, nagyságos ur, és amikor ma reggel oda beléptem, éppen egy fiatal hölgyet alkalmazott a pipereosztály számára. Nem ismerte őt, minthogy csak rövid ideje van itt, de én azonnal megismertem: Payne kisasszony volt.

- Pedig ugy van, nagyságos ur, Payne kisasszony volt, vagyis jobban mondva Tudorné és amikor távoztam, hallottam, hogy az igazgató igy szólt hozzá: «Holnap reggel elfoglalhatja állását.»

- Miért nem mondtad meg ezt nekem tegnap este? - kiáltott fel Hugó dühösen.

Mámoros volt attól a reménytől, hogy nemsokára látni fogja. A szivében forróan keringett a vére és fejében egymást hajszolták a kérdések. Miért jött vissza abba a házba, ahonnan a világ véleménye szerint eltemették? Talán azt gondolja, hogy háromezerötszáz ember ily gyorsan megfeledkezett a haláláról? - Nem talált erre más választ, mint azt, hogy az asszonyok csak asszonyok s igy kiszámithatatlanok.

- Eredj és nézd meg, hogy itt van-e, - parancsolta Simonnak öt perccel kilenc előtt.

Ez hamar visszajött és jelentette, hogy a nő az egyik munkateremben van, egymagában foglalatoskodik.

- Mondd meg az uj igazgatónak, hogy rendelje ma este hat órára az én irodámba Tudornét. De ő ne jöjjön el, egyedül akarom Tudornét fogadni. És ne mondd el senkinek, hogy visszajöttem Párisból. Most elmegyek és egész napra elmaradok.

Hugó most Ealingba kocsizott és innen, mélyen elmerülve gondolataiba, gyalog ment a hideg téli éccakában. Harrowból az expressen Euston-állomásig ment, ahol öt óra huszkor érkezett meg, ugy, hogy pontosan hatkor otthon volt. Egyenesen az irodájába ment.

A nő már ott ült egy alacsony széken a kandalló mellett, mint rendesen: feketében. Ugyanaz a szép arc, a márvány vonásokkal, amelyet a koporsóban látott, sem öregebb, sem szomorubb, teljesen változatlan.

A nő föltekintett, amikor az ajtó kinyilt és megijedt, hogy Hugót látta belépni. Majd elpirulva felállt és halkan mondta:

Most itt lett volna a poétikus frázisokhoz való kellő alkalom, de Hugónak egy se jutott az eszébe és egyszerüen igy szólt:

- Nem nagyon - válaszolta a nő. - Hisz tudtam, hogy egy napon viszontlátom önt és jobb előbb.

- Igen, - szólt Hugó. - Kérem, foglaljon helyet. Egész nap talpon voltam és már alig állok. - És szinte belerogyott egy székbe. - Tudja-e, nagyságos asszonyom, hogy Darcyval egész Párist fölkutattuk önért?

- Megmagyarázom önnek, Hugó ur, - mondta a nő és oly mozdulattal huzta közelebb a székét, amely Hugót boldogsággal töltötte el. - Amikor az ujságban azt olvastam, hogy Ravengár meghalt, éppen elég pénz volt a zsebemben, hogy megfizethessem a londoni utazást, és olyan honvágyam volt, annyira vágytam ide. S igy elutaztam. Darcy urat ide való megérkezésem után rögtön tudatni akartam, ha nem láttam volna meg a Sloane Street-en; de igy céltalan volt, hogy Párisba irjak neki. Remélem, hogy eltünésem nem okozott önnek nyugtalanságot.

- Nyugtalanságot! - ismételte Hugó. - Ön nem is sejti, miken mentem át; mert attól féltem, hogy Ravengár a halála előtt... röviden, kimondhatatlanul szenvedtem.

- Én is szenvedtem, mióta utoljára láttuk egymást, - szólt Camilla olvadékony hangon.

- Tudom, - sóhajtott Hugó. - Láttam a koporsóban az ön képmását és hallottam az urának fonográf-följegyzéseit. De, minthogy minden elmult, felejtsük el mindeme borzalmakat.

- De én nem akarok megfeledkezni arról, hogy köszönetet mondjak önnek, - szólt Camilla bájos mozdulatával fejének. - Mondja meg, miképpen köszönjem meg önnek?

Hugó legszivesebben a karjaiba kapta volna, hogy magához szoritsa, amig megfullad, de - Darcy jutott eszébe s igy szólt:

- No, ezt kétségbe vonom, - mosolygott Hugó; a nő bizalmas hangja végtelen boldogsággal töltötte el.

- Tehát, - kezdte el Camilla, hirtelen ismét elkomolyodva, - Ravengár ur gyakran jött el apámnak az Edgware Road-on volt üzlete előtt és néha be is lépett, hogy valamit vásároljon. Igy ismerkedtem meg vele. Amikor azután szüleim meghaltak, felajánlott nékem egy állást üzletében és titkárnője lettem. Mindig udvarias volt és tapintatos irántam, kivéve, ha rosszkedvü volt; olyankor mindenkivel rosszul bánt. Az iroda előszobájában egy Powitt nevü öreg irnok ült, akinek szemmelláthatólag semmi dolga se volt. Egyetlen öröme a spekuláció volt és részvényekkel spekulált, amelyek a Ravengár alapitotta társaságokéi voltak. Egy izben elmondta nékem, hogy sok pénzt veszitett és haragudott Ravengárra, aki nem ad néki elég fizetést. Ravengár egyszerüen kinevette őt, durván és részvétlenül, ahogy már szokta. Powittnak volt egy fiatalabb fivére, aki hivatalnok volt a City-ben és ezzel együtt ujabb spekulációba bocsátkozott, de nem volt szerencséjük és csakhamar komoly zavarba jutottak. Az öreg Powitt azt állitotta, hogy Ravengár puszta rosszindulatból rossz tanácsokat ád néki és szerencsétlenségbe dönti.

- Az én szobámat egy üvegajtó választotta el a Ravengár privát irodájától. Egy este, amikor jóval üzletzárás után visszamentem, hogy elvigyem esernyőmet, amelyet ottfeledtem, az ifjabb Powittot éppen azon kaptam rajt, hogy a szobámban levő pénztárat feltöri. Halálra rémült, amikor megpillantott, de én azt mondtam, csak távozzék, senkinek se fogok szólni a dologról. Hálásan megcsókolta a kezemet és távozni akart, amikor kinyilt az előszobaajtó és valaki belépett. Ravengár volt, aki privátirodájába igyekezett. Tüstént eloltottam a világot, ugy, hogy nem vett észre bennünket. Amikor nála világos lett, az üvegajtón át megláttam az öreg Powittot a függönyrudon függve. Amig a fivére rablással akart a bajból menekülni, az öreg a rövidebbik utat választotta. Ravengár látta, ahogy a teste kapálódzik és nyugodtan igy szólt:

- Nagy isten! - kiáltotta Hugó, - mi mindenen kellett önnek keresztülmennie.

- Bizony, - szólt Camilla, - borzasztó volt. Ravengár aztán levágta a testet a rudról, kikutatta zsebeit és elővett onnan egy irást, elolvasta és azután zsebredugta. Ekkor hirtelen megmozdult az öreg ajka - még nem halt meg. Ravengár egy pillanatra arcába meredt, majd galléron ragadta és ugyanazzal a kötéllel ismét felakasztotta, amelyet az elébb elmetszett. Láthatja, hogy... megszakitott öngyilkosság volt. Az ifjabb Powitt, aki a pamlag mögött bujt el, mindebből semmit sem vett észre.

- Ájultan estem le a székről és a zajra figyelmes lett Ravengár és a szobámba lépett. Az ifjabb Powitt az ajtóban beléje ütközött és, hogy jelenlétét megmagyarázza, azt mondta, hogy fivérét akarja meglátogatni.

- A fivére itt a mellettünk levő szobában van, - szólt Ravengár; de Powitt, ahelyett, hogy odament volna, kiszaladt a házból. Ravengár a földön fekve lelt rám. Az első szó, amit magamhoz térésemkor hozzá intéztem, ez volt:

Ő megijedt, de megpróbálta, hogy védekezzék, azzal, hogy az öreg meg akart halni és senkinek sincs joga, hogy ebben meggátolja. Ravengár azt hitte, hogy az ifjabb Powitt is tanuja volt a jelenetnek. Másnap egy másik lopásból kifolyólag letartóztatták és csak később értesült fivére haláláról. Négy évi börtönre itélték és amikor büntetését megkezdte, megesküdött rá, hogy mihelyt szabad lesz, megöli Ravengárt. Meg akarta akadályozni, hogy ez a gazember még másokat is tönkretegyen.

- Mert akkor agyhártyagyulladással feküdtem, sulyos betegen; és amikor felgyógyultam, már mindennek vége volt.

- Képzelje magát akkori helyzetembe, - felelt Camilla, - minden oly különös volt és Ravengár Powittal egyedül talált a szobámban. Ha ő...

- És hogyha elengedték büntetésének egy részét és ő már szabadlábon van?

- Atyámon kivül nem ismertem Darcynél komolyabb és jóságosabb embert, - szólalt meg Camilla. - Nélküle már nem lennék életben.

- Világos, - mondta magában, - hogy szereti. És ha Camilla nem volna elhatározva, hogy nőül megy hozzá, nem is volna hozzám ennyi bizalommal.

A Horseferry Road-ra értek, ahol a nő butorozott szobát bérelt. Megálltak egy magas, piszkos ház előtt és az a gondolat, hogy a nő ebben a szomoru épületben lakik, elszomoritotta Hugót.

- Öt lépcső magasságban a tető alatt, - szólt nevetve Camilla. - Jóéjt, Hugó ur! - És kinyitotta az ajtót a kulcsával és eltünt a házban. Hugó elképedve bámult a csukott ajtóra és száz olyan dolog is eszébe jutott hirtelen, amit mondani akart néki. Elszántan becsengetett, de senki se jött, mig végre másodszor is becsengetett, most már erélyesebben. Ekkor az ajtó halkan kinyilt és abban egy öreg, hálóköntöst viselő ember jelent meg, kezében gyertyával.

- Az lehetetlen, - szólt az öreg. - Én vagyok a tulajdonos és a szobámból jól kilátok mindenüvé. Egy félóra óta senki se jött be.

- Várjon egy pillanatra, - kérte Hugó és kilépett, hogy megnézze, nincs-e az ötödik emeleten valahol világosság. Minden sötét volt.

- Nincs kiadó szobája? - kérdé Hugó, aki sehogyse akarta magát elkergetni hagyni.

- Tessék, - kiáltotta Simon leereszkedően, amikor az ajtón halk kopogtatás hallatszott.

Gazdájának kényelmes iróasztalszékében ült a kupola alatt, amely ünnepélyesen ki volt világitva. A falióra kilencet ütött és belépett Albert.

- Igen, - válaszolt Simon, - Sajnállak nagyon, elvonni a családi tüzhely örömeitől, de szükségem van a tanácsodra egy Hugó urat érintő ügyben.

- Világosságra volt szükségem, hogy megnézzem ezeket a képeket, - szólt Simon, egy nagy fényképre mutatva, amely az ölében volt.

- Egyike az uj katalógusunk számára készült fényképeknek. Tegnap vették fel az uj világitási eljárás segélyével. Semmit se veszel észre rajta?

- Majd megmutatom néked, - szólt Simon megfontoltan, miközben ama szárnyra ment át, ahol Albert rendesen ülni szokott. - Balra látod a pénztárt és egy hölgyet, aki épp az imént fizetett. Mögötte egy öreg ember áll, akinek arcát a hölgy kalapja félig eltakarja. A férfinek számla van a kezében, karja alatt csomag. Kire emlékeztet?

- Talán azt a látszatot akarta kelteni, hogy meghalt. És aztán mondok néked még valamit. Amikor ma reggel bevittem Hugó ur teáját, hallottam, amint igy morgott álmában: «Most mindenki azt hiszi, hogy a csatornába fultál, Louis. Bár igy történt volna!» - Mit szólsz ehhez, fiam?

- Tehát Hugó nem hisz a Ravengár öngyilkosságában! Nékem egy szót se szólt erről. - Megmutattad néki ezt a fényképet?

- Mert előbb még utána akarok járni a dolognak, hogy Hugó urnak bebizonyitsam, hogy nem vagyok tökéletes idióta. Habár ezt már észre kellett volna vennie.

- Akkor nem szabadna ugy cselekednie, mintha annak tartana, - szólt Simon, még a párisi ut leverő hatása alatt, amelyre Hugó nem vitte magával.

- Természetesen érdeklődtem a gyógyszerészeti osztályban, de senki se emlékszik rá, hogy ezt az urat kiszolgálta volna és az is lehetséges, hogy valami bizalmasa volt a személyzet tagjai között. - El tudod olvasni annak a nyugtának a számát, amely a hölgy kezében van?

- Én se, de megnagyitottam a képnek ezt a részét és itt van, - szólt Simon és nagyszerü mozdulattal elővett a zsebéből egy fényképet, amely a hölgy kezét és a nyugta egy részét ábrázolta.

- Igen, vagy 6,766 - hagyta helyben Simon. - Ravengár nyugtájának mindenesetre a következő számot kell viselnie és ha végignézzük a másolatokat...

És együtt lementek Hugó magánliftjén a földszintre, ahol a gyógyszerészeti-osztály helyiségei voltak.

Mielőtt kiszálltak volna, Albert szaglálódni kezdett, mint valami kutya, ha jó falatot remél. Végül lehajolt és az ülés alól előhuzott egy csomagot, amelynek kartácsformája volt.

- Az ördög vigye el! - kiáltotta, miközben leejtette, - hisz ez forró! - És lábával kilökte a folyosó mozaikkövezetére.

Simon bátran fölkapta zsebkendőjével a csomagot és a hal-osztályba vitte, ahol egy éjjel-nappal égő árva láng vetette le visszfényét az óriási márványlapokra, amelyekbe vizvezetéki csapok voltak alkalmazva. Simon letette a kis csomagot és vizet bocsátott rá. Ebben a pillanatban gőz keletkezett és a különös éccakai képet misztikus homályba burkolta.

Albert hozzálátott, hogy a cylindert valami szerszám segitségével megvizsgálja és megállapitotta, hogy az két részből áll, amelyek közül az egyik égő faszénnel van töltve, mig a másik paraffint tartalmaz. A kettőt vékony ólomlemez választotta el, amely mihamar a legmagasabb fokig emelte volna a hőt.

- Ha az ólom felolvad és a paraffin beleömlött volna az égő faszénbe, finom kis tüz lett volna, - magyarázta Albert és a nyelve hegyén volt a Ravengár-név.

- Mert a tüznek itt van a legjobb esélye arra, hogy egyetlen pillanat alatt mind a kilenc emeletre átterjedjen.

- Tudom, - szólt Albert és beütött a falban egy kis üveglapot, megnézve óráját. - Alarmiroznunk kell a tüzoltókat.

Nehány perc mulva sietős lépteket hallott a korridóron és elégülten szólt:

És ujabb hét perc mulva kilenc további cylinder hányta ki veszedelmes tartalmát a vizvezetékbe. A többi öt lift, ugylátszott, nincs benn a rettenetes tervben, amely London városának pyrotechnikus látványt nyujtott volna, aminőt 1666 óta nem láttak. A tüzőrség, amely ötven emberből állt, azt a parancsot kapta, hogy egész éccaka őrségen legyen.

Simon és Albert eközben lementek a gyógyszerészeti osztályba, amely a gyér világitásban olyan volt üvegboltjaival és tarka üvegjeivel, mint valami kristálypalota.

Albert felnyitotta a könyvszekrényt és elővette a számlakönyveket, amelyeket közösen lapoztak végig.

És Albert olvasni kezdte: 6,766. szám Poidevin asszony, Prince's Gate 37, Vinolia-szappan. - 6,767. szám, Woolrich doktor: Horseferry Road 23, Kloroform. A mennyiség nincs bevezetve, de nagy adagnak kellett lennie, mert 18 shilling az ára.

- Woolrich doktor, Horseferry Road 23, - ismételgette Simon gépiesen. - Megnézzük az orvosi cimtárban.

- Most odamegyek, a Horseferry Road 23. alá és körülnézek ott. Mit szólsz a tervemhez?

Amikor a 23. szám előtt leszálltak, a szomszédos ház egyik ablakából füttyszót hallottak, amelyet mindketten jól ismertek és óriási bámulatukra megpillantották Hugót, aki kihajolt az ablakból és intett nékik, hogy jöjjenek közelebb.

- Jöjjetek föl! - suttogta Hugó. - Első ajtó jobbra, a lépcsővel szemben. - És ledobott egy kulcsot, amely csörögve hullt a járdára.

- Nos, Simon, hogy érzed magad? - szólt Albert, amikor felmentek a lépcsőn. - Valóságos detektivkaland.

Hugót egy közönséges butorzatu hálószobában találták. Kalapban, felöltőben volt és kihajolt a nyitott ablakon. Mintha nem is érezné a fagyos hideget, amely beáradt az ablakon, annyira figyelte a szomszédos házat, még akkor is alig fordult meg, amikor a két fivér belépett.

- Elmondom néktek, hogy mi hozott ide s hogy mi történt velem, - kezdte Hugó és idegesen azzal a késsel játszadozott, amely még a vacsora maradékaival ott feküdt az asztalon. - Azután elhatározzuk, hogy mi a tennivaló. Ezt a szobát ugy béreltem.

A Simon hiradása után egy pillanatig se kételkedett abban, hogy valóban nyomában vannak Ravengárnak és hogy az tényleg él.

Nem lehetett puszta véletlen, hogy egy ember, aki megtévesztően hasonlit Ravengárra és, hogy kloroformot kaphasson, orvosnak adja ki magát, szobát bérelt abban a házban, amelyben Camilla lakik. Hugó a két fivér előadása közben bámulni kezdte Ravengár intrikus-talentumát.

Ám az olyan agyvelő, amely oly borzalmas öngyilkos-tervet tud kieszelni, mint a boltozattal kapcsolatos terv - olyan tervet, amelynek megvalósitása ugyan megnyugtatta Hugót a Camilla biztonsága szempontjából, de boldogságát örökre megmérgezte volna, - a legrémesebb dolgokra is képes és ennek az agynak a létezése, akár egészséges az, akár őrült, borzalommal töltötte el Hugót. Nyilvánvaló, hogy Ravengár a halála hirével vissza akarta csalni Camillát Angliából, ami sikerült is néki. A nő szobát bérelt a Horseferry Road-on és Ravengár követte. Kétségtelen - Camilla a hatalmában van. És a kloroform? És a rémes robbanás lehetősége? Vajjon az a gigászi tüzveszedelem mind a Camilla halálát lett volna hivatva siettetni?

- Nálam van Wilbraham rendőrellenőr névjegye, az talán megnyitná előttünk az ajtót, ha azt mondjuk, hogy megbizatásunk, hogy a hamis néven vásárolt kloroform-ügyet földeritsük? - Albert ujabban jó viszonyban volt a rendőrséggel.

- Rendbe akarom hozni a szobát, - szólt kis szünet multán Simon, már nem birva el tovább a tétlenséget.

Hugó szórakozottan bólintott és Simon összeszedte egy teástálcára az egyszerü vacsora maradványait és az ajtó elé tette.

Ekkor Albert bilinccsel és revolverrel visszatért és a három ember halkan átment az utca másik oldalára.

- Ha felnyilik az ajtó, - szólt Hugó,- - mindnyájan hirtelen benyomulunk és csak akkor szólalunk meg, ha már benn vagyunk.

- Én és Albert talán a konyhaajtón át hatolhatnánk be. Mindig könnyebb cselédlányokkal boldogulni, mint a gazdáikkal. Magát aztán majd bebocsájtjuk az elülső ajtón.

Mialatt a két fivér lefelé haladt a konyhához vezető lépcsőkön, Hugó egyedül maradt a ház ajtajában. Az első emeleten még világosság volt és most még egy másik fény is finom, gyenge kévéket vetett a lépcsőház ablakára. A következő pillanatban nyilt az ajtó és Hugó egy ugrással benn volt.

Az udvarban egy öreg asszony állt ott, kezében gyertyával, Simon és Albert társaságában.

- Az az ember, aki önnek ajtót nyitott, - szólt Albert, - bizonyára az ő emberei közül való...

- Soha nem járt még a házamban a rendőrség, - siránkozott az asszony, mialatt a gyertya forró stearin-könnyeket hullatott a linoleumra. - Még az a szerencse, hogy sötét van és hogy az urak nincsenek egyenruhában. Woolrich doktor egy emelettel feljebb lakik, amiről önök személyesen is meggyőződhetnek. Hogyan tudhatnám én, hogy nem igazi orvos?

Amig az asszony beszélt, az első emeleten lépések nesze hallatszott és egy ajtó becsapódása.

- Adja ide a gyertyát, jó asszony, - szólt Hugó gyorsan és kiragadta a világot az asszony kezéből.

Most mindhárman felsiettek a lépcsőn, de utközben Hugó kiejtette kezéből a gyertyát, ugy, hogy az utolsó lépcsőfokokat teljes sötétben kellett megmászniok. Csupán egy gyenge fénysugár szürődött ki egy betámasztott ajtóból. Ez az ajtó Woolrich doktor szobáiba vezetett, amelyek fényesen meg voltak világitva. A szoba asztalán ott feküdt Quain «Orvosi lexikon»-a, fellapozva az «Anästhetika» cimü cikkével, a 22. oldalon, amit Hugó sohasem fog elfelejteni.

Mig Simon az ablakon a ház bejáratát figyelte, Hugó és Albert az öltöző-szoba ajtaját iparkodtak kifesziteni, de hasztalan. Végre sikerült azt egy álkulccsal felnyitniok. A szoba üres volt.

Tanácstalanul bámultak egymásra, de e pillanatban Simon izgatottan odasugta nékik:

- Láttam őt. A konyhaajtó felől jött föl a lépcsőn, de ahogy' meglátott, visszafordult.

Simon bólintott. Ez volt győzelmének órája, amely bebizonyitotta, hogy az ő teóriája volt a helyes.

Amikor amazok hárman le akartak szaladni, kitünt, hogy a szoba ajtaja, a lépcsőház egyetlen bejárata, kivülről zárva van.

Hugó és Albert nekifeszitették a vállukat, mig Simon az ablakból ezt kiáltotta:

- Egy kocsi érkezett és egy ur szállt ki belőle. - Most valami nagy, nehéz holmit cipelnek ki! Okvetlen le kell mennünk!

A következő pillanatban egy második kocsi ért a ház elé és Ravengár egy másik ember segitségével egy nőt hurcolt ki a kocsira. Majd ők is beültek és a kocsi elhajtatott.

Simon és Albert csakhamar utolérték Hugót és a Viktória-Street sarkán a kocsit is. Itt a kocsis egy vigyázatlan fordulattal oly közel hajtott el egy rendőr mellett, hogy ez oldalvást elvágódott. Minthogy még uj rendőr volt és vadonatuj egyenruhát hordott, nagyon ünnepélyesen fogta fel az esetet, megállitotta a kocsit, és megállapitotta a számát és a kocsis adatait és egy kis beszédet tartott néki az óvatos hajtásról. Simon és Albert csalódottan álltak ott, mert látták, hogy a kocsi üres és Hugóval, aki elfuló lélekzettel ért oda, közölték megfigyelésük eredményét.

- Csak csapda volt, hogy eltávolitsanak bennünket a házból, - kiáltotta dühösen Simon.

Ebben a pillanatban feltünt a második kocsi és az embertömeg által megakasztva, fölfelé hajtott a Viktória-Street-en.

Most gyorsan beugrani egy bricskába és megparancsolni a kocsisnak, hogy kövesse azokat, egy pillanat müvének kellett volna lenni, de, mint rendesen, amikor sürgős szükség van egy kocsira, egyetlenegy se volt található.

Amikor a két fivér kimerülten beugrott Hugóhoz a kocsiba, az első kocsi a Fulham Roadra ért és meg kellett állania, minthogy az ut félig fel volt szakitva a csatornázási munkálatok következtében. Ám, miután a rendőr nehány szót váltott a kocsissal, utjára bocsátotta és a kocsi a szanaszét heverő kövek és gerendák közt folytatta utját. Most a bricska utasai hirtelen észrevették, hogy a bricska megállt és a kocsis az ajtó elé lépve, igy szólt:

Ki kellett szállniok. Ezzel az akaratlan időveszteséggel és a kocsis bérének kifizetésével elvesztették a kocsit szemük elől, hogy aztán csak akkor fedezzék fel ujra, amikor már üresen és döcögve érkezett vissza egy magányosan álló ház felől, amelyet kis kert választott el az uttól. Egy piros cégtáblán fekete betükkel e szavak álltak: «Kiadó». Az ajtó zárva volt és ugy a csengő, mint a zár pókhálóval boritva. A ház mögött nagyobb kert huzódott, ahonnan üvegajtó vezetett be a házba, amely egy erélyes nyomás alatt könnyen engedett. A három férfi átkutatta a földszintet, de semmit sem talált. Az emelet is üres volt és már hónapok óta lakatlannak látszott. Hugó bátorságát veszitve nézett ki az ablakból és a távolban nehány megvilágitott házat pillantott meg, mig körülötte mély sötétség uralkodott.

Alig hallotta meg Hugó e szavakat, amikor, mintegy démonoktól üzetve, lerohant a kertbe és átmászott az alacsony falon, amely azt a temetőtől elválasztotta.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A kaland hátralevő része ugy él Hugó emlékezetében, mint valami éjjeli kép, amelyen az egyes részletek szürke, bizonytalan homályba vannak burkolva és csupán a főalakok rajzolódnak rá világosan, fénylően a misztikus háttérre.

Tájékozódni próbált és a sötétség dacára sikerült néki megtalálni a középső allét, amely délről északra keresztezi a temetőt. Északnak tartott, bekanyarodott egy mellékutra és tovább szaladt északnak.

Kellős közepén volt a megsemmisülés és némaság e birodalmának, amelyet minden oldalról Londonnak lüktető élete határol. Nappal eljönnek az élők, hogy meglátogassák a holtakat, de éjjel magukra maradnak a halottak, és még a virágok is, melyek sirjaikon nyilnak, bezárulnak és elfelejtik őket. A fák ágai halkan zörögtek az éjszakai szélben és a sirkövek elrejtették a sötétben jóhiszemü hazugságaikat. A távolban köröskörül meleg szobák fényei villództak és az élőkről regéltek, akik annyira el vannak foglalva az élettel, hogy elfelejtik a halált.

A vak biztosságával, aki bizalmas környezetben van, Hugó a Tudor sirboltja felé tapogatódzott. A kis rácsajtót s a sirbolt oldalfalában álló vasajtót is nyitva találta és beléptekor penetráns kloroformszag csapta meg. Gyufát gyujtott és a gyenge világnál egy gyertyát pillantott meg és egy csavarhuzót. Majd a gyufa kialudt és egy másodikkal meggyujtotta a gyertyát. A boltozat táncoló árnyakkal telt meg és ott a sarokban... igen, ott feküdt ő, hidegen és holtan. Csak az arca látszott a nőnek és a csukott szemek, mert a testét köpeny takarta el. Reszketve közeledett és rátekintett. És e pillanatban hirtelen megértette, hogy az nem az igazi, hanem annak viaszmása, amelyet már a koporsóban látott. De miért nem fekszik már a koporsóban? És hol van a koporsó?

Körülvilágitott a pislogó gyertyával és ott látta lábainál a koporsót a már kissé oxydált sárgaréz födővel, amelyen a felirás állt. Alatta Tudor szarkofágja.

A másik koporsón egész csomó csavar, mig csak egyetlen csavar volt a helyén. Megragadta a csavarhuzót és az volt az érzése, hogy az nehány collal hosszabb, mint az, amelyet egy más alkalommal már használt. Gyorsan meglazitotta az utolsó csavart és felemelte a fedelet. A kloroformbüz szinte teljesen elkábitotta...

Előtte a koporsóban ott feküdt Camilla, fekete ruhájában, amely hirtelen, rendetlenségben volt a koporsóba gyömöszölve; arca piros volt, meleg és ajka reszketett. Ügyesen kiemelte a testet a koporsóból és kivette onnan. Azután zokogva térdre hullott mellette. És sirt, de nem fájdalmában, vagy örömében, sem az idegesség, hanem csupán a Ravengár rettentő kegyetlensége miatt.

És már egész tervét érteni kezdte. Azt akarták Ravengárral elhitetni, hogy a Camilla teste pihen a koporsóban és amikor felfedezte, hogy ez nem igaz, beteg agya nem nyugodott addig, amig ki nem gondolt egy módot, hogy a tévedést borzalmas valósággá változtassa. És az ő kegyetlen fantáziáját egy egyszerü gyilkosság nem elégitette volna ki. Élve akarta őt eltemetni és e célból elkábitotta őt. De a tervét oly nyugalommal, bátorsággal és logikával hajtotta végre, aminőre csak a zavart elméjüek képesek. Ha Hugó, szerelmének hatalmas erejével hirtelen át nem látja a helyzetet, ugy a terv kétségtelenül végig sikerült volna.

Camilla értelmetlen szavakat dadogott és sóhajtozott ott a kavicsos uton hanyattfekve. A hideg éjszakai levegőben felébredt mély kábultságából. Hugó hallgatott, minthogy nem tehetett egyebet és csak azt remélte, hogy Simon és Albert keresésére indulnak majd és rátalálnak a temetőben.

Ekkor neszt hallott a boltozatból és összeszedte minden akaraterejét, ujból lement a lépcsőhöz. Ott megpillantotta Ravengárt, aki azzal volt elfoglalva, hogy a viaszszobrot ismét visszahelyezze a koporsóba és ráerősitse a fedelet. Mintha rettenetes szándékát egy magasabb hatalomnak áldozná fel, amelyet nem ismer. Mintegy fatalizmusból cselekedett, amint az őrültek és a gyermekek szokták. Amikor meghallotta Hugót, feltekintett és a gyertya pislogó fényében egymásba furódott a tekintetük.

Ravengár szemei, amelyek üresek és mélyek, de egyben tompák is voltak és borzasztó kifejezéssel meredtek Hugóra, erőinek utolsó maradványától is megfosztották. Bilincs és revolver volt a zsebében és képtelen volt azokat használni.

- Hagyj elmennem, - szólt Ravengár az oly ember hangján, aki nagyon szenvedett és már nem sokat tudna elviselni.

Hugó távozni engedte és a meggörnyedt alak eltünt a sötétben. Majd zajt hallott, dulakodásfélét és közben Albert és Simon hangja csendült fel ifjan, üdén, földiesen és egészségesen. Majd a lépések elhaltak a távolban.

- Feleségül veszi, - szóltak Albert és Simon és Lily vállvonogatva válaszolta:

Amikor Hugó öt hónap mulva elutazott, a kupola körüli szobákat pompásan restaurálták.

De már tizennégy nap mulva visszatért, ragyogva ugyan a boldogságtól, de egyedül.

- Igen, egy hölgy kedvéért, vagy jobban mondva: egy hölgy hölgye kedvéért.

- Ma este, - folytatta Hugó, - az én ágyamban alhatol a kupola alatt; - és ama pontra mutatott a padlón, ahol az ágya nappal el szokott rejtve lenni. - Nincs többé szükségem rá. Holnap aztán más hajlékot keresünk néked.

- És vidd el, kérlek, ezt a cédulát a «Morning Post» szerkesztőségébe. Husz shillinget kell majd fizetned.

- Megengedi, hogy alázattal szerencsét kivánjak önnek, nagyságos ur? - szólt Simon a legelőirásosabb meghajlással.

- Nem, de megszorithatod a kezemet, - mondta Hugó. - És azután telefonálj Tortonihoz, hogy azonnal jöjjön fel. Két személyes diner-t kell rendelnem, mert a feleségem és a szobalánya egy félóra mulva ittlesznek. Ma este tiz előtt nincs rád szükségem.

- Szivességet tennél nekem, Simon, ha meghivnád őt ebédre a központi étterembe és egyáltalában törődnél vele ma este egy kissé. Hisz magaddal is viheted, ha a «Morning Post»-hoz mégy. Itt van! - És ezzel odadobta inasának ama arany jegyet, amely őt e ház összes kincseinek urává tette.

Simon ugyan kissé kényelmetlenül érezte magát uj társa miatt, mert még nem látta őt, de remélte a legjobbat és Hugót elragadtatásáról biztositotta.

- Elfeledtem önnek megmondani, nagyságos ur, - szólt kimenet, - hogy Darcy doktor ma reggel kérdezősködött ön felől. Az utóbbi napokban több izben itt járt és azt mondta, ma este ujból eljön.

- Ha eljönne, - szólt Hugó, - ne mondd meg, hogy itthon vagyok, mielőtt nékem szólnál.

Három órával később az ifju pár már a Tortoni kitünő ebédjét elfogyasztva, ült az asztalnál. Tortoni a rendelkezésére álló igen rövid idő alatt csudát müvelt. A pincérek eltávoztak és Camilla tetőtől talpig patyolatfehérben, beöntötte a kávét, mig Hugó szivarra gyujtott. Nem beszéltek, tele voltak érzéssel. A rövid mézesheteknek vége volt és esteledett. A kupola keleti ablakán át a felkelő hold sütött be. Előttük állt az egész élet és meg voltak róla győződve, hogy addig a pillanatig, amely életüket egyesitette, nem tudták, mi az élet. Elégedetten tekintettek egymásra, csudálattal és boldogan és mindent a sorstól vártak.

Amikor aztán Simon belépett, Camillát megpillantva, mintegy elbüvölve állt meg. És igaza volt, mert nem minden halandónak jut osztályrészéül: ennyi szépséget láthatni. Barátságosan rámosolygott és megkérdezte, hogy megy a dolga. Majd igy szólt Hugóhoz:

Simon megértette, hogy a kupolaterem mától fogva megváltozott. Hisz ez a csudálatos teremtés mindig itt lesz már és meseszerü ruhái itt fognak repdesni. Nem tudta, örül-e, vagy bánkódik, csak nagy zavart érzett és megfeledkezett bejövetelének okáról.

- Nos, Simon, megebédeltél és voltál a «Morning Post»-nál? - segitette ki zavarából Hugó.

Hugó, aki egészen megfeledkezett Darcyről, kérdő tekintetet vetett feleségére, aki éppen kitekintett az ablakon.

- Szegény Darcy! - kiáltott fel Camilla, amikor magukra maradtak. - Tudja, hogy...

- Hogy megesküdtünk? Nem. Öt hónapja irtam néki, hogy meg vagy mentve és mindent, ami ezzel összefügg és ő levelezőlapon válaszolt. Majd megküldtem neki a pénzt, amellyel tartoztál néki, amire nyomtatott nyugtát küldött nékem.

- Darcy nem hozta érzelmeit nyilvánosságra, - mondta Camilla. - Kemény csapás lehetett a számára.

- Persze, hogy nem, - válaszolta Camilla, - mert sokkal is félénkebb volt, semhogy függő helyzetemet kihasználva, arra birjon, hogy a felesége legyek.

- Vajjon elkövetett a kedvedért olyan őrültséget, mint én, amikor egy nap az egész üzletet becsukattam, mert ugy tetszett nékem, hogy egy ifju hölgy kissé fáradt?

- Darcy képtelen egy asszonyért őrültségre, épp ezért nem illettem volna hozzá. Aki maga is balga, az csak balga élettársat választhat. Gondolj az én balgaságomra, amikor visszatértem a 42. osztályba, mert nem tudtam elfelejteni az arcodat.

Elengedték egymás kezét és Camilla elsuhant, ruhájának drága libbenésével.

- Azt hiszem, mindnyájunknak szivből gratulálhatok, - szólt Darcy, amikor Hugó minden ujságot elmondott néki. - Egy ideig azt reméltem, hogy önök megtalálták egymást, de aztán ismét attól féltem, hogy ő nem tud engem elfelejteni. És tulajdonképpen avégből jöttem Londonba, hogy szükség esetén felajánljam néki... Hisz ön érti?

Ebben a pillanatban jelent meg Camilla. Nem volt teljesen elfogulatlan és kis idő mulva azt mondta, a köpenyéért akar menni és aztán kijön hozzájuk a kupolára. Azok ketten felmentek és lábuk alatt feküdt az óriási város. Keletre, fehér holdfényben ragyogott a tetőétterem sok lámpája és nyugat felől idelátszott az óriáskerék.

Hugó elbeszélte Darcynak a temetőben történteket és hogy Ravengár röviddel azután meghalt a tébolydában, Brown ur Caracasban a földi igazságszolgáltatás kezébe került és igy minden ki van deritve a Ravengár büntársa kivételével.

- Az ön felesége. Egyszerüen csudálatos. Sejtelmem se volt róla... Párisban...

- Kedves Darcym, - szólt Hugó, - a szépségnek nincsen rangja, csak virágzik és nékünk hálásaknak kell lennünk, ha illata megtölti életünket.