Berda
József
összegyűjtött versei
Szerkesztette:
Urbán László
2006
Első javított, bővített digitális
megjelentetés a Helikon Kiadó 2003. évi kötete alapján.
A *-gal
jelzett 44 vers először jelenik meg közkiadásban.
TARTALOM
Az eredeti Berda-kötetek szerkezetét nem tartottam meg mindenhol, ugyanis csak abban a kötetben szerepeltettem a verset, ahol először megjelent, a másod- és sokadközléseket nem jelöltem. A költő előszeretettel állított össze verseiből ciklusokat, de a cikluszárást, különösen a kéziratok esetében, sokszor nem jelölte. Néhányszor önkényesen, a szövegből kikövetkeztetve ezt én tettem meg, cikluszáró jelölésként a + + + jelet alkalmaztam. A kötet helyesírása nem egységes, de Berdáé sem volt az, igaz, 1950-ig normatív helyesírási rendszer sem létezett. Ez egyrészt annak tudható be, hogy legelső köteteit a saját költségén adta ki, nyilvánvalóan nem a legszakképzettebb előkészítők és nyomdászok közreműködésével. A helyzetet bonyolítja, hogy a gépelt szövegek olyan írógépen készültek, melyen nem volt hosszú ékezet. Ezt a költő hol saját kezűleg javította, hol nem. Ezek a szövegformák azonban jobban kifejezik Berda egyéniségét, mint a jólfésült, a mai helyesíráshoz idomítottak. A kéziratban maradt versek közlésekor nem ragaszkodtam minden esetben az időrendhez, ugyanis igyekeztem az egy gyűjteményből származó anyagot egyben tartani. A zsengéket a befejező részbe illesztettem, mivel maga a költő is Egyedül [1928] című könyvével indítja 1965-ben megjelent, utolsó saját maga szerkesztette mérvadó kötetét, a Magamhoz méltónt.
Berda csodás tehetséggel emelte a magasabb esztétikum szférájába az emésztés, a szeretkezés, a mindennapi élet kulináris történéseit, ugyanakkor néhány versében merészen túllépte a közízlés diktálta határokat. Ezeket a pornográfiába hajló verseket semmiképp sem akartam elhagyni, hiszen Berda lírájának sokszínűségét bizonyítják - de éppen ezért 16 éven aluli fiataloknak nem ajánlom a könyvet - a SZÜLŐK FIGYELMÉT hívom fel erre! Az életmű teljességének bemutatására törekedtem, mégsem mertem az "összes" jelzőt használni a címben: ugyanis e könyv a kötetekben megjelent írásokat maradéktalanul tartalmazza, a periodikákban megjelenteket vélhetően szintén teljességükben, de a közkézen forgó kéziratos anyagból még számos meglepetés kerülhet elő. Ezért arra kérem az ismeretlen verskézirattal rendelkező Berda-rajongókat, hogy juttassák el anyagukat az Újpesti Helytörténeti Gyűjteménynek (1043 Budapest, Berda József u. 48. sz.). Köszönjük!
*
Köszönetet mondok az Országos Széchenyi Könyvtár, a Petőfi Irodalmi Múzeum és Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia könyvtári, levéltári, kézirattári dolgozóinak fáradozásukért. Köszönöm a gyűjtők: Botos Ferenc, Porcsalmi Zoltán, Rusvay Tiborné, Sinkó Péter önzetlen segítségét, akik értékes és fontos versekkel segítettek eltüntetni a fehér foltokat.
Különösen hálás vagyok a Berda József emlékét hűséggel és szeretettel ápoló Sipos Áronnak, nélküle e könyvecske sohasem állt volna össze. Rendkívül gazdag gyűjteményét bocsájtotta rendelkezésemre, neki köszönhető, hogy szinte hiánytalanul olvashatjuk az eddig soha meg nem jelent Erotikus ciklust, s az ötvenes években írt merész politikai epigrammákat. Megköszönöm Sipos Lajos irodalomtörténész barátom segítségét, tanácsait, javaslatait, amiket hűséges tanítványként mindig meghallgattam, de nyakas debreceniként nem mindig fogadtam meg.
Érd, 2003. szept. 4.
Urbán László
Néhány mondat a második (első digitalizált) kiadáshoz
Sipos Áron és Domokos Mátyás jóvoltából újabb testes Berda kéziratköteghez jutottam, melyből jó néhány új vers került elő - itt mondok köszönetet a lelkes gyűjtőknek. Ezeket illesztettem be a második kiadásba, egyúttal kijavítva annak hibáit és tévedéseit.
Érd, 2005. dec. 15.
Urbán László
Ugyan ki ismeri majd
a lárma-vert
költőt,
aki tegnap még homályos verset írt
legbolondabb
szerelméről?
Tán egyszer mégis csak
elhisszük:
fiatalság, bolondság! -
boldog
csikószerelmünk elmúlt!
Szomorú volt? nem baj!
légy áldott
szomorúbb szomorúság!
De öregedő kamasznak
nincs mit
siratni-szeretni:
- nekünk már különb legyen
bölcsen
szürcsölni a meleg húslevest,
néha mosolyogni és három délutáni
órát aludni,
bizony aludni, vagy
sétálni a jószagú levegőn...
-
Ó, kongó handabanda, olcsó költők
száján!
a nagy zajban nem halljuk egymás szavát:
tanuljatok
meg egyszerűnek lenni.
Szelídebb betegek legyetek már
és
akarjátok végre,
hogy Isten jósága bennünk lakozzék
-
eltévedt angyalokban...
Te már az esti gyertyák
lobbanását
köszöntöd,
életem szomorú okozója
- szelíd
öreg!
Megvénült gyermek lettél,
mert úgy akartad apja légy
a
züllött költőnek,
ki továbbcipeli elfáradt vágyaidat
a süppedt
utakon. - -
Isten tüze mosolyogjon már benned:
dadogó
öreg!
én összegombolyult öregem:
kicsiny apám!
Ó nem
láthatod már te sem,
mint rohan odakünn a kalászszagú Nyár -
de
lásd, én még vigyázok, csüggedt virrasztó. - -
Mégis
nyugodj meg:
téged nem szerethet a halál,
csak valaki úgy
akarta
menj aludni,
piciny babákkal játszani
holnapi
bölcsőd kék takaróján. - -
Én tudom, tegnapi
csókod
elszálló lelked üzenete volt,
hogy megáldjam árva
virágaim
belőled-fájó eső-páráját. - -
Ugye
hallod?
Álomra üt az óra,
takard be végre magadat
-
ó, gyönge gyermek -
csavargó lelkem mosolyával,
hogy
elvezesselek a
Fehér Madarak Szigetére,
hol Isten égi
buzájával etetnek majd
a tüz hajnali angyalai ámen.
I.
Titok
Mennyi csodálatos érzés hirdeti:
milyen
csodálatos vagyok én!
mennyi szépség él bennem, ami
csodálatos!
mennyi csúnyaság zűllik bennem csodálatosan!
Bolond
lehetek,
gyilkos lehetek,
mégis-mégis Istenben-alvó
csodálatos
szándék vagyok én...
II.
Beteg
reggel
Tapogatni lehet,
annyira megnőtt a
csend.
De nem szűnik csuklásod, -
talán sokan gondolnak
rád
e pillanatban
és magad is eltűnődsz:
vajjon ők mit
éreznek? -
Egy ügyetlen pók hálója
kettészakadt a
falon:
szeretnéd tudni titkát, mit jelent?
Ne törődj
vele...
Rossz álmok kínoztak éjjel és
odakünn beborult
éggel
kétségbeesett eső zuhog
a lázas földre...
III.
Egyszerűség
mértéke
A puha gazdagok csörgő aranya
előtt
kipattannak a fényes kirakatok:
jó és rossz tetszés
szerint. -
Ó, Isten különös demokráciája!
Az erdő ízes
gombákat, gyógyfűveket
és édes szamócát terem
a kóbor
éhezőnek... Ez már
az áldott béke, mely zúgva zeng
az
elemekben, - de mi csak emberek vagyunk
és veszekedni
tanultunk
minden percben elölről kezdve, mint az állatok...
IV.
Vágy
jósága
Néki tetszik, nékem nem tetszik ami
a
harmadiknak tetszik. Minden
ember a pillanatokba
kapaszkodik,
szeszélyek táncában kapkodunk
a silány levegő
után;
marokbaszorítani az eget,
fehér szavakat írni fehér
papíron...
Néha-néha csak ilyen szegénységet
kívánunk
magunknak.
V.
Strausz-valcer
meleg kályha mellett
Fázós lelkem!
mi történt
veled?
megborzongtál és
a jóleső hideg
végigrázott
testeden...
Aranyos csacsivá szelídített
ez az érzelgős
muzsika
téged is, tegnap még kemény legényt...
Ó, milyen
egyszerű tudsz lenni néha,
mindent elfeledsz
és e
pillanatban
- már jószívű pap -
megbocsátod a
világ bűneit...
VI.
Adósság
Ó, szörnyű vád, mely fonák sorsokat
vádol:
adós maradtam egy regiment
el-nem-mondott
nagyszerűséggel,
talán vígasztaló egyszerűséggel,
de ki tehet
róla? meghaltak szegénykék
a dadogás homályában:
magamnak,
néki, néked és mindenkinek...
- Ó, álomban-született
versek,
koporsótok lett az álom,
most égő nap alatt
szomorún
égtek-gyúlladtok bennem
és senki sem engedi elmondani többé...
Osváth Ernőnek
Arcomat soha nem látta,
pedig este
van, de én szeretem Őt,
s Ő tudja ki vagyok én.
Ó, furcsa betűk: Ő lámpa előtt ült
és
maga elé beszélt akkor,
míg kisírt és derült érzéssé
szaladtak
a szavak, s most itt van,
lila bogarak futnak a szemem elé,
-
mily zsibbasztó áldás!
futnak, majd megállnak, sok
apró állatocskák
s te árva férfi, szóbaállsz velük,
a
lelkükkel beszélsz; mit akarnak tőled
e kicsiny világban?
De egyszerre csak eloltod a lámpát,
mint
szomorú kamaszok szokták
s a tűzbe dobsz valami
ártatlan
papírost, - ó hiába szeretnéd lehúnyni
most
szemérmes szempilládat:
a késő őszi éjben két elfáradt
lélek
hangosan lobogni kezd.
MEZTELEN KAMASZ A VÁROS FELETT
Óh város! összezsúfolt
hangyabolynyüzsgés!
felöltözöttek börtöne vagy most!
és
én
ezer méter szabadságos magosából
taposom rád méltóságos
gőgömet: -
anyaszült meztelenül!...
Ó forró
gyönyörűség!
ma meztelenségem szabadságában fürdök;
lábaim
alatt parfümös erdők szélesednek,
párolgó zöld és égő kék, -
ki
előtt szégyeljem magam?
Beleharapni az acélos fűvekbe
haj!
megrészegülni, ölelni a gyantás levegőben:
lendülj csak
bitang-szép kamaszságom!
A szél kiszárítja rossz illataidat
e
robbanó kánikulában,
mert tudja szabad csikónak születtél te
is
malackodni-hemperegni Istennek zsíros tenyerén.
Legyen hát
szent ünnepély most a bűn, -
s ki Isten lázas csókjából
fakadtál,
ó gyönyörű huszonötéves fiatal testem:
csak kéjelegj
ragyogó-bőrű magadon! -
Mert ideje már, hogy ünnepeljen a
Lélek,
így, - anyaszült meztelenül,
ezerméter
szabadságos magosából,
téged!
a paráznatestű fiatal
bivalyt
holnapi asszonyok emlőinek
büszke kapujában...
CSÖNDES ERDŐ: ISTEN VIRÁGZIK BENNEM!
Vágner Jenőnek
Illatáramban forgok
húsos
ízeken,
tovább-beljebb...
Ó, Isten végtelen lehelete,
tiszta
erdő levegője!
Ma körülcsókoltál
szereteteddel
-
kövekbe-zárt
barbár álmodót...
Mert nagy a te
győzelmed
mélytitkú Isten,
virágos tenyeremen meghaltak
minden
gyönge bölcseid.
Én mégis színed elé menekültem
a hazug
városokból,
hogy téged ízleljelek
a kékhajú
harmóniában...
Madaraid
és bogárkáid
zsoltárában
énekelsz
kétségbeesett fiadnak
szétbomlott
örömöt: -
áldott legyen
az igazak csöndje!
És én -
tékozló fiú - az égő hajnalban -
leborulok a
báránylelkű fűveken,
mélynyakú fűvek között kitárulni,
hogy
akácos harangok vigyék tovább:
megfulladtam benned
csodálatos
Isten... -
FIATAL FIÚ TÉRDE: ÉN RÉGI MAGAM
Ó fiatal fiú!
ki lábaiddal vered
előttem a taktust: -
én most csupasz térdeden
gyönyörködöm,
melyre még nem durvult rá a sűrű férfiszőr...
A
két térded! - térdeid!
- szűz hússzíne csillog, mint
a márvány.
De szennyes fantáziám már látja
a pelyhesen-ringó
örömöt,
feljebb,
kicsikét magasabban - eltakarva
és
tudja: még csak babrálsz
vele
tudatlanul,
magadat-csiklandozó-kínra
a meleg
órákban...
Légy jó és ne itélj árnyékod felett - -
-
Benned iskoláséveim
csupasz térdeire gyötör az
emlékezés;
a rövid nadrág
és rövidebb harisnya között
a
szép húsra,
fiús húsomra, mikor
- fáradtan leheverő
-
tapogattam bimbózó izmaimat,
szívni a kegyetlen
ritmust...
Én első halálos-tiszta bűnöm!
gyerekeszem
ártatlansága
nem tudta még,
mint érik-forran fakadóvá
e
szüntelen dagadó játék - - -
De te nem hallod
-
nem is értenéd még -
furcsa gondolataimat naiv fiú,
te
széptérdű kora-kamasz. - -
Ó, lassítsd inkább
lépteidet,
nékem!
szegény buja szemeimnek;
és ne botránkozz
meg
szemérmetlenségemen,
mert jaj, te sem tudod
kicsapolt
szerelmeid után
hol találod meg a szégyelt változást. - -
-
Hiába minden én lelkem!
Szomorú lett már a tested
mindhalálig:
villamos lázak korbácsoljanak
ki nem fogyó
szomjúsággá
és lássad hová tünt
az elmult régi sors,
mikor
nem tudtad:
jönnek-e valaha szennyes kalandok...
Ó
elmenekülni!
elmenekülni magam elől: - hová?
Amott a
sarkon most vonul el
az izomra-lendített fiúk serege
csupasz
térdekkel, sok
márványpiros térdekkel.
míg téged betegvérű
költő
elnyel az iszap
és nem tudod kiáltani többé: kár!
kár!
jaj nagyon kár értünk
elsőkért, utolsókért, mert
holnap
mégis
- ó fájdalmas sorsunk -
elolvadunk,
elsorvadunk a forró olajban...
Harangok csendülnek, zendülnek, -
de
itt most a csönd alszik
és a szomorúság fáradt virágai
nyílnak
hangtalanul... -
Ó, Jézus feltámadása!
százezer torok
zeng templomokban
és a föld alatt Ellenmondás:
millió néma
élet foszlik, -
megnémult vakok,
megvakult
némák
homokká-folyása...
Mily furcsa játék:
valaha ők is
énekeltek,
templomokban, -
veled együtt,
velem
együtt,
és nevettek és káromkodtak: -
lám szelídek
lettek mind a rosszak
és szelídek maradnak mind a jók...
Haj, végtelen zarándokút!
elmaradt
husvét leng idebent,
virágos husvét cseng odakünt, - -
és
a holtak fenyegetnek
és élők még marakodnak...
De holtak ellen mi nem mehetünk,
élők
ellen ők nem jöhetnek
hatalmas béna seregek,
csontváz-hadseregek,
-
seregek...
Míg tetők alatt éled az élet:
itt hantok
alól árnyak nőnek,
árnyak nőnek,
árnyak sírnak... -
-
Éjszaka ne járj itt
gyönge vitéz, mert
bűnök
lázadnak megfojtani,
lelked tüzét kioltani. - -
Már
mindég menjünk,
mindég várjunk,
míg eljutunk a jó halálba,
-
találkozók a túlsó parton.
A napot elnyelik a felhők, -
fut,
kopog a zápor, -
érzed, tavaszi nátha zsírja
olvad a
levegőben:
hallgasd mint csörögnek ott
a bajúszodó fák, -
egy
pillanat s megint meleg lesz,
párás meleg,
míg távolabb
gőzölög a vetés
a tejszín ég alatt...
Ó végtelen ragyogás:
zöld, zöld,
gyenge zöld,
- mily öröm
bolond szeszélyedben fürödni!
Csendülj hát szimfóniára,
színek és
ízek csordulása -
boldog szétszórtság!
...Itt a
hárfára-zengő
lila kis pataknak tükrében
barmok illegetik
magukat,
nevetnek s olykor nagy kortyokat
isznak, amott a
sásban pelyhes
békanyál virul. - - -
Ó mindentbetöltő tarkaság!
és naiv
virágok ti, -
hát nyíljatok s zenéljetek a madarak
énekével
s feküdjetek le szelíd árnyékok
és most kívánom:
öljetek meg,
ó öljétek meg elrabolt fiatokat,
hogy muzsikálna
néktek mindörökön
a harmatos szagok lakodalmában...
Mintha itt állnék magam előtt
s nem
tudom miért? mégis
magam elé állok: nézd itt
senki sem tudja,
ki vagyok én. - -
Ó elsiketítő egyedülség!
jó
volna tán megöregedni már...
Enni, inni s aludni, furcsa, hogy
e
csúnya játékot mindennap
előlről kezdjed s beleöregedjél. -
Mit
várod, ki segít rajtad?
Úgy van jól, ne szeressen senki...
Csak
emberek mellett rohansz, lélek
a lelkek között és senki sem
veszi
észre, - elromlott jóság! -
hogy te is élsz, sírsz,
nevetsz és
meghalsz, oly egyszerűen, mint sok
egyszerű állat,
kit Isten veled együtt
visszaszólít magához az égi mezőkre...
Szomorú idő volt ezen a
délutánon,
szitált a köd,
eső csepergett
és én is szomorú
voltam,
úgy hiszem téli öt óra lehetett:
lassú sötétség...
és
bennem köhögött-trüsszent a nátha, -
csupa-keserű
íztelenség, színtelen színek játéka.
Ó mint vonszoltam magam,
csavargó
árnyék!
Hátam mögött könnyű lányok libegtek
zörgő esernyők
alatt,
végre egyikök elvihogta magát:
- Ez az a
hülye!
nézzétek a sarkát!
hallottam hangját végigfázni
hátamon.
De én nem szóltam semmit,
mert nagyon hideg volt,
-
csak beszaladtam
- remegő kéz idegen kilincsen
-
a sarki boltba meginni
egy pohárka pálinkát...
Mottó:
"Anyámnak méhében bűnben
fogontattam,
Melyből
noha tőled kimosogattattam;
De
gyarlón maradtam,
És
annak utána visszatántorodtam."
Balassi Bálint
Ó tizenötéves fiú
nagy a te
szomorúságod,
a Család Törvénye elszakít
ízlelni a
gyümölcsszagú lányt,
hogy szédülni lobogj,
- sápadtra
hervadó -
az éjféli paplan alatt - - -
Jaj,
így kell magtalanná fogynia
gyémánt-ízeidnek
ringó húsok
pokolja után, -
mert remegsz még,
remegned muszáj,
szegény dadogó.
Ne félj Istentől:
Ő széles szíve örömmel
nézi
malac játékaidat;
miért bántanád
tej-tested
muzsikáját? - -
Nézd, a tavasz millió virága
kínálja
magát
levetkőzni előtted: -
inni a drága borokat...
Áldd
meg, vagy átkozd bamba véredet:
fogantatásod öröme
eljegyzett
már az Ősi Tűzzel! - -
Örvendj gyáva lélek,
örvendj,
lásd, minden feléd indul,
a nap mustja is téged
hajráz -
ki elől menekülsz?
Gyujtsd meg végre a szomjas
mezőket,
nemsokára eljön a péntek,
eltemetni lázongó
tizenötéved
unalmas leckéit...
De fiú!
Ó mondd tizenötéves
fiú - mért sírok érted?
hisz te vagy az én multam!
tudom:
én leszek a jövőd
és egyszer mégis
- ó fekete kamaszság!
-
mégis lekaszálják az égről
kövér délibábodat, -
mert
ma még tiéd,
hervadásig tiéd az Utolsó Boldogság - -
De
távolabb lásd lebukott már az alkony,
hogy elindulj
utadra
virágszájú Gyermek
- folytatni
ó halálig
folytatni tovább
a nagy fiúk beteg játékait...
Ki az én bűnöm? ne kérdd. -
-
Hiszen tudom: bolond költő volnék
és szegénységből nem
lehet megélni.
De én
mégis gyerek leszek
és asztalomhoz
ültetem a kiéhezett kutyákat,
ménkű-üres zsebeim alatt
talán
még nem fogyott el a szeretet. - -
Ha mázsára raknák
gyönge szívemet:
lehet,
kősúlyra ítélne a Mérték,
mert gyűlölni kell
a
bigott koldusokat, akiknek száján
fonnyadni indul Krisztus. -
-
Nékem dalolni muszáj
úri suhancnak
értelmetlen
tisztaságokért: életemért, életedért!
Ó, mért szégyelném mégis, hogy
tegnap
tán selyemfiú voltam,
s te barátom miért szégyelnéd?
Tanuld
meg:
állati szagok ízelője ha lettem
Isten bőnyakú kulacsában,
-
én mégis anyám fia voltam,
testvérem testvére
maradtam. - -
Én nem bánom, mi történik eztán:
valaki
úgy akarta tán - legyek
már játék komisz
gyerekeknek
szívtelen nyelvöltögetők láncában;
mert vissza
kell adni a kölcsönt
árok partján agyonvert macskákért,
szegény
megkínzott kutyákért...
Ó jól van ez így,
rossz költő ismerje
végre a Bibliát
és csámpás lábait bízza a kék lányok szívére. -
-
Én mégis elétek álltam:
lám, nem szégyeltem
levetni
cifra rongyaimat, -
mert fáj, nagyon
fáj
meszesgödörbe-hullt fiatalságom
és szeretnék
önérzetes
szolga lenni megint,
de ti nem bocsáttok meg nékem,
s én nem
bocsátok meg néktek,
mert én már csak dadogok,
dadogok,
szeretni
szerető,
nevetni meghaló
szegény bolond költő...
A föld,
a halhatatlan terheket
duzzadó
jó kövér föld -
nem fárad ki
soha!
Mindennap,
minden órában,
s pillanatok minden
pillanatában
örömöt és szomorúságot terem,
egyre feszülő
lázban
már nékünk terem
csúnyát és szépet,
hogy szegénnyé
szépüljön a gazdag
gazdaggá csendüljön a szegény,
mert így
akarja Isten,
kit hinnünk mégis jóság
és tagadnunk
rosszak
részeg dühe lett...
Áldott legyen hát
felettünk-bölcs
rendje
a messzi akaratnak
égen és földön,
amint látjuk
mostan,
napról-napra látni
mindentbámulóan;
mert gyengék
vagyunk mi bizony
érteni nagyszerűt,
követni egyszerűt,
mit
el nem érünk végig,
immár földrezuhant
nyugtalan bogarak...
Ó, titokra rendelt sorsunk, -
nem
kétkedni születtél minket
csodálatra-pirkadt
fényes
bogarakat;
testünk-lelkünk ígyen
maradjon csak
kábult:
csodálni növények ezerszínű táncát,
gyógyító illatok
bőven feszültségét,
ízekben-keserűt, ízekben-édeset,
és minden
dolgok dolgát
lelkünkre-értelmes,
testünknek-éltető
kibomlott
iramban...
Mert földből jövünk mi,
földbe menni
majdan
Istenből kilehelt
végtelen szándékok,
kik lettünk
már örökké
kivirágzott bimbók mennyekből-kigyulladt
csodálatos
táncban...
I.
Testvéreimtül elszakadtam;
testvér, és
nékik mégis idegen
élni, vagy meghalni kivert-egyedül
boldog
legényként
a boldogtalanságra...
De így szép már nekem, -
így
lesz igaz sorsom
jó családban büszke rossznak lenni...
Én jó testvéreim, én rossz
testvéreim,
gyümölcsei vélem egy anya testének -
ti
vagytok szegényei elbúsult szívemnek,
mégis...
bocsássatok meg
idegen-nékem,
valaki elütött engem tőletek
induló papnak
akarón,
tán álmokra-züllött bolygó suhancnak
-
elszakadni,
elidegenedni tőletek!
Tőletek! tőletek! egyszerű
népektől
úrlelkű idegent, -
hogy te hajolj
rám
megfacsarító Magánosság
megbénult sírásban egyedül lenni
már...
Egyedül! egyedül!
Vagy vigasztaljon
valami más,
te vigasztalj most engemet
mélyemre-fájó mélységes
Közöny,
mert nem ért meg testvérem,
nem ismer barátom,
hiába
lobogok
nagy lobogásban-megvert árva kiáltó...
II.
Ó, áldott,
ó, szomorú
magamrahagyottság!
én nem zúgolódom többé
légyek bárki sorsa
majd
Isten szegényeinek gazdag seregében...
Mert sokan bántottak engem,
mert
nagyon gyűlöltem
s szűken szerettem én
önmagábanéző lomha
kuruzsló,
ki önmagát érti meg csupán
és Istent,
ki
vakmerőt-érezni
kivert bitanggá dühente őt, -
haj,
kivert bitanggá állattá-vert fáradt testemet
és derűt-csattantó
nyári zápornak
felfelé lihegő lelkemet,
ó nagyszerű
lelkemet!
boldog örömeink szédítő iramában...
(1928 március 21.)
Ó, férfinek indult jóságos fiú!
én ma
puha párnákon alszom
melegen dobogó szívvel,
de
te!
csodálatosan-tizennyolcéves!
ezen a hideg éjjel
kihült
szívvel és kiégett szemmel
már együtt porladsz
a többi
tizennyolcévesekkel...
Ó, gyötrő emlékezés! -
mindenütt-kísérő!
ez a beesett arc!
ez a meggyilkolt
száj!
tegnap még nevetett,
beszélt hozzám
muzsikát-csengőn
és
most néma,
jaj, örökre néma:
már nem beszél hozzám,
nem
válaszolhat kérdéseimre...
Miért? miért?
Kit
bántottál
ledorongolt ártatlanság?!
A száj, a száj,
a tiszta száj nem
beszél hozzám többé...
nem felel...
Ó, jóság szája! -
írigy erők már úgy akarják
nem adhatsz többé
szeretetben-illatos
csókot
Benned-összetört anyádnak,
hitét veszített fáradt
apádnak! - -
Ő-meleg karjukból
mindörökre
kirepültél,
hogy légy végre halhatatlanja
a Keresztény
Halálnak:
- tizennyolcadik tavaszodban
megfagyott
muzsikus-lelkű diák!...
Ó, fiú! fiú! meghalt barátom!
miért,
mondd miért
ismertelek téged?
Miért engedsz sírni még
engem
is, - könnytelen kamaszt?
Csak egy kicsit,
csak egy keveset
rosszabb lettél volna!
De te nem hallgattál ránk;
elmentél az
első tavaszi szelekkel
és itthagytad szívünkben
a megtisztító
őszi szomorúságot...
URAM, MÉLTÓBB HARCOKBA INGERELJ!
Uram, hétköznapoknál ünnepibb
egyszerűségünk
te megbocsájtasz nékem;
én berekedtem már
nevedet dícsérni!
Mindég a napok, - árvánmaradt
napokban:
egyszer elkopnak a buzgó térdreborulások
és az
ördögtől könyörgök kegyelmet...
Lásd, milyené lett a
világ:
kicsiny dolog Nagyszerű Legénynek
apró semmikért
panaszolkodni, -
de mégis, mégis
vessem meg a buta
gőgöt:
alázattal kérlek
ments meg Uram engem
a szegénység
piszkaitól
és ajándékozz nékem csak egy fáradt sugárt a
napból!...
Hisz tudom már, akarod megalázzanak,
így
vigasztalni engemet,
hogy mondjam, ki nem érti,
megértse:
gyermekeiddé fogadtad
a hervadó szívű
nyomorékokat
és elhagyott testvéreket küldtél nekik, -
ó,
dicsértessék a Csúnyaság!
De én Uram,
én lázadó szerelmű
szolgád
mégis elszáradok rámvigyázó árnyékod alatt,
mondd
végre mit akarsz tőlem?
Én már megtanultam beteged
lenni,
méltatlanul kicsiny kamaszokkal vesződni: -
akarsz-e
többet?
Vagy küldd el hozzám is a Félelmes
Ellenfelet,
mert lásd ragyogni szeretnék Néked
letiport
vitézed
a megszentelt porban...
MESSZI LEÁNY: FIÚT SZÜLJ NÉKEM!
Ó, kifakadt egészségű leány,
ki még a
távolban késel: -
én várlak néked-őrzött
férfiindulataimmal! -
Te nem tudod - magamban-égő -
mily egyedül szomorgok:
nézd, sebesre mart a láz érted!
jaj,
nagyon kellesz árva magomnak,
szeress hát, -
légy
termékeny gyümölcsfám... gyümölcsötadó!
Kegyelmezz, éhes őrület táncol
véremben,
érts meg engem: férfi vagyok!
ne hagyj elveszni a
rossz szerelem mocsarában...
Én csókból-fogant leányom,
ki
eljövendő asszonyom leszel:
ne vesd meg fiatal testemet, -
szüld
meg az izmos fiút nékem,
aki húsból és tejből szépül majd
örömünkre
ragyogó acélcombokkal,
acélabb mellkason lendülő
acélkarokkal!
Mert belőle indul mi büszke életünk
is,
mint virágba a napfényben kinőtt bimbó...
Mi nem feledjük:
gyerekek voltunk valamikor
ugy-e nem leszünk szigorú ostor? -
apa
és anya jóságos hanyagsággal
beletörődünk: cseresznyearcú
fiunk
ucca porában verekedjen,
vagy tépje - imádott
rakoncátlan - a lányok szoknyáját. -
Akarom leány, könyörgök méhednek: így
legyen!
Nemiséged koronája
- ne nevess rajtam! -
én
vagyok! én! és én magamat akarom! - tégedet!
Szüld meg a
fiút már,
lánylelkű bivalyunkat, - sok másik leánynak!
- Ó, formáidban ékes
leány!
megbomlott hímed sírva könyörög:
bontsd ki magadat
testem előtt, -
szüld meg a fiút!...
KORCSMA; CSÖND, - KÜNN HÓOLVADÁS...
Egy szobával beljebb
süket lárma
és
a monoton zongora bömböl, -
míg bennem
szomorú-szagú
fiúban
egyre zsibbad a nehéz Csönd:
- már hallom-ízlelem
-
ó, ellustító meleg körülöttem
durúzsolj-altass!
ma
megint rossz emberekkel találkoztam.
De ez ne bántson többé
én égő kicsiny
szívem;
te most kibékültél
a szürke napokkal:
illik hát
kiinni - ó, cukros bizsergés -
a jó rumos teát...
Odakint az esti hóolvadás vár,
siess
árnyékom! siess!
hisz nem érted a dolgokat...
Máris künn vagy a fekete ég
alatt,
hallod? - az éjszakai lámpa
halvány fénye
kerget:
elaludni, szemedet-pihenni
sok csunya látás után
siess,
igyekezz én fáradt fiam!...
A SÜKET FORGALOMBAN FIATALON DURUZSOLSZ...
Ma délelőtt megint semmiért
csavarogtam
az uccán,
rendőrök-katonák-civilek
csoszogtak-rohantak,
csak
egy pillanat volt - -
valamire, sok mindenre
gondoltam
és a villamos csilingelt, csilingelt:
hol is hagytam
el?
lám, végre eszembejutott, -
mégis csak furcsa,
hogy
múlnak az évek, napok és percek
gödrös szemeim alatt
és
vánnyadt arcom nem int a jóra: -
így már mindörökké fiatal
maradok?
Haj, fiatal maradok! -
-
Ó, cukorbamártott perverz fiatalság:
csak tiéd lehetnek a
boldogság bűnei... -
(Milyen pokoli zaj!)
Vigyázz, bamba suhanc,
csámpás
sarkodba autó tülköl. - - -
Továbbfűzvén pedig
a láncot,
a tegnapi lány bizony
nagyon csúnya és öreg volt
és
pénzt kért tőlem,
tőlem, aki fiatal voltam!
Ó, nem tudom, ki mit akar tőlem,
de
most már autók és
villamosok közé kerültem.
Igy hát vígasztaljon engem is a
Rossz:
mert én már mindhalálig fiatal maradok, ó, fiatal! fiatal!
Néki úgy tetszik
könnyelmű legyen
hozzád,
kedvét lelje benned
kutyákat ingerlő
ólmos-nagy
próbákra...
Szent legyen, dús legyen
Ő szép
akarata, -
mégis mondom: nehéz
viseléssel szüljön
-
így illenék talán -
MÉLTÓKNAK ÖRÖMÖT...
Nem káromlással,
hódolattal kérem:
Ő
bölcs-lett üstökét
pénzzel ki se váltsa;
kufárnak ne
légyen
Benne-áldott bő paradicsom...
- Bizony öreg-Isten
tisztalelkű
óránk:
eddig ördög játszott
feledt
játékoddal;
most már játsszál velünk
Isten-csecsemőkkel,
-
meleg takaróddal, zsíros bizseredben...
Arcod belénk égett,
bélyegeid
vagyunk;
bélyegedet igyen szeressed hát
bennünk,
rajtunk-nagyságodat imádjad már Benned...
...Igy légyen értelme
te
szeszben-tisztult
te nagy értelmednek!...
Furcsa fiú vagyok én, -
de ugy-e
ti megbocsáttok nékem,
ha görbén megyek az uccán
és
megcsókolom
a szomorú lovakat
- mi jólelkű
testvéreinket? - -
Óh, szívem-vérem fiataljai!
ó,
egyszer fiatalok!
tudom: betegek vagytok
velem együtt, -
de lám
én holnapi-tiétek leszek
a revolver ravaszában
és a
részeg folyadékokban,
hogy éljen néktek
a Züllött Szerzetes! -
-
Legyünk csak inkább
száműzöttek,
apánk-anyánk
bennünket kitagadjon, -
mert
mégis
nevetni kell
ölelni muszáj
mielőtt ránkfehéredik a
vénség
...szegény görbe botunk - - -
Legyen már áldott aranykorunk:
tejszagú
tizenötévtől
kazános huszonötévig...
Haj!
Barna var rágja
húsát
angyali bűneink
írigy farizeusának - -
Óh, fiatalok! mégis!
én lelkem királyi
csőcseléke,
nem!
ó nem fogtok megszabadulni tőlem!
Leszek mindörökké betegágyatok az
örömben,
mert ti tudjátok:
veletek sírtam én
megbukott
leckétek után
gyáva-ujjatokra-ütő szentpál -
a
halálmasinák kirobogása előtt...
Értelmetlen dolgok tornyai alatt
ténfereg
a nap sugárkévéje...
Ó, lassú gyilkosság! - szaladó öröm!
A
dolgok meddő ékszere
az éjszakába vándorol
halott
csillogásnak
és mi,
ittmaradt öreg gyerekek
versenyt
dadogunk
a csudálkozó csecsemőkkel - - -
Ki
tudná megmondani;
hol hagytuk az országutak
elszórt
cseresznyevirágait?
- Ó, most sírni,
mily szegénység
volna!
Gondold és számold:
valaki mégis mozog-lázong
bennünk
az éjféli csöndben, -
talán távol szerelmek
hajnalálma
ittfagyott anyánk gyönge szeméből,
apánk összefont
acélmarkából - -
mégis boldogak legyünk,
holnap
nyugalom száll a földre
és tudjuk, Isten nem fog belénk botlani
többé: -
végrehajtottuk szent ítéletét,
mert lettünk
csúfosságosak Őbenne,
halál szelídjei akaratában,
hogy
fiatalok legyünk -
öregek
maradjunk
mindig-vándorlásban,
míg értelmetlenségek tornyai
felett
kidagadnak újra a nap mennyei elektromai
- és
mi:
méltóságos csőcselék!
kipattanunk a fáradt csillagokból.
I.
(Uccán)
Lassan mégis kipárolog belőlem
minden
öngyilkos szomorúság
és a tavaszi esők sóvá ért ízeiben
áhítattal
szeretlek téged
csúnya szépségekben meggyötört testem! - -
Jó fiatal testem!
egyetlen tapintó
szerelmi állapot!
...meggyúlladtál az esővert rongyok alatt
s
most menekülni szeretnél...
II.
(Gondolkodni
kell)
Ó, áldásra-hívott testem,
nincs mit
szégyelned e földön:
szépségedben mégis csak Istent
csodáljad,
Utána lobogjál már mindörökké
magadat-felgyujtó
szenvedélyedben...
III.
(Ágyban)
Csönd... künn zuhogni kezd az eső.
(Hallod a hangját? - már az ablakot veri!)
Valaki lásd, megkönyörült rajtad
és
negyven fok lázzal ágybaborított, -
hallgatni szíved fáradt
ketyegését...
Már én úgy érzem
hús vagyok
csupán,
égő vörös hús;
olyan beteg vagyok
s tán még
betegebb leszek...
(Haj, jobb is lett volna
jámbor papnak
lenni, -
jó öreg szüléim
kívánsága szerint
énekelni
misét;
Isten sok jóságát
buzgón prédikálni...)
De ha így lett, legyen,
amint nem
akartam;
tüzes öröm legyen
minden kívánságom
most már
halálosan...
Nem bánt emberfiát
Isten-adta
birtok,
birtok-adta öröm,
nekem-jó, neked-jó
puha
fajtalanság; -
gyarló eszünknek
légyen tán mocskos is...
- Ó, szagos karcsú testek,
én
nagy meleg testem,
elzüllve lihegem:
Isteni Szeszély homokja
ha vagyunk
szeressük magunkat
mindörökre tovább
szolgálva
rosszat,
akarva jót,
Ádám és Éva forró vérben
érő
paradicsomában...
Gyászjelentés: Visszaadta lelkét teremtőjének.
A halottak! a halottak! -
hiába
feketék minden éjszakák,
ők mégis jönnek - fehér körmenet
-
inteni téged: vigyázz és ne felejts!
A temetők néma társadalma! -
barát,
ellenség és szeretők hangfoszlányai
már utolsó sóhajig
továbbrezegnek
kottáin fáradt agyvelőnknek...
Lélek figyelj! - halottaid
arcai
világítanak hazalendítő utadon:
ők már megbocsátottak
néked,
de lásd szomorú vándor, néked
még élnek ellenségeid, -
míg élnek barátaid...
Ó, élők sorsának meggyilkolt sorsa!
-
Volt ellenségek és volt barátok
testvérek lettek a Jó
Halálban;
egykor szegények, egykor gazdagok
kibékültenek már
szelíd pihenésre...
Mert halált és életet terem a
föld:
halált és életet, -
itt-ellenségedet,
itt-barátodat,
míg testvéreink a holtak
virrasztnak
felettünk,
ha arcuk világit künn az éjszakán,
ha sírunk értük
minden éjszakán,
- kutyátvonító ködös éjszakán...
Álmosan vetkőzöl,
bizony csúnya ez a
szegény szegénység,
de mit csinálhatsz?
a dohányszagú
harisnyák
orrodba viszketnek
és fagyosszent vérrel
az
ételbe-fertőtlenített
paplan alá menekülsz:
ó, rossz
szájízem!
vizet kéne inni, -
de amott már
puhán
hozzádsurran a cica,
mellédmelegedőn dorombol
és nagy
hortyogások közt
végre elalszol...
Vízbefulladt világ:
vízízű, vízszínű,
csupa víz, -
ó, ellankadó testem, hova fonnyadsz?
de
vadul forr a láz,
szememen a vak köd szürkén tapogat - -
-
Kiapadt lelkemet gyilkolni-enni,
durva
sár sorsa már, -
nem enyém, tudod Isten.
Ha beteg vagy,
beteg lettem,
legyen már áldott boldog gyűlöleted!
Csak ne lassan, gyorsan vezényeld
a
Zuhanyt - gyönge bogár vagyok...
Bölcs barbár legyőzöl
s
én szétmállott hulla mosolygok
hideg oltárod kövén...
Lám, harminckilenc, negyven fok:
valami
hiányzik, az a két fej már négy fej - -
Ez alul
világos, felül sötét lett. - - Aludj hát
szegény
beteg: szemeden és szádon
tintábaborult a világ...
Sokan, ó nagyon sokan
- szegény
és gazdag állatok -
már csak fájva-csiklandva érzik,
de
mindennap kevesebben tudják:
benned Isten akaratából
cselekszünk
mindíg-éhes,
örökké-szomjú testünk!
Ó, illatok betegsége; -
testünk
áldott szomorúsága lettél, -
egymás vérét
szennyes
indulatokra korbácsolni
éjszakai zugokban.
Szagok! szagok!
Tele van a levegő erotikával:
húsok,
gyümölcsök, italok szagával...
Be megvertél bennünket Isten!
Be megverted
én gyönge testemet is.
Te
tudod: részegre itták magukat
a duzzadt-emlőjű lányok
gyönge-belőlem, -
jaj, sápadt testem véréből
te falánk
csordáid...
Templombamenet volt
vallásos lelkem
tegnap is,
de műved: az árva ördög
ruganyos lábakat lóbált
szemem elé,
hogy megbokrosodjak
habzó szájjal kiáltani:
nem
elég, még nem elég!
Szegény, zavarba szenvedő,
nem tudom
kit illenék megdorgálni;
te akaratodat,
vagy én
szolgaságomat?...
Mert halálosan hím vagyok én,
mocsaras
lányok tűzijátéka
és néha, néha
apró zúgolyokban
elfáradt
ember...
Szeretlek testvérem,
mint magamhoz
önző szándékaimat, -
ha meg fogsz valaha tagadni
annál
szomorúbban
enyém leszel.
Ó, csak szidjál,
meg is üssél, ha
kell, -
én szívembe-égetem nevednek
csupa-jóság
anyánknak
virágos nevét: Teréz!
Óh, testvér!
én Márialelkű
nővérem!
köszönöm, hogy sorsomba nőttél:
melegítő
hajlékomnak... -
Tegnap még ostoba szeszélyek
kivert
bitangja voltam,
de te megcsókoltad szegénységemet -
és
én erős maradok néked
a gazdag halálig...
Meleg, -
pállott meleg bőszül
s
szőkén forran a víz -
ó, beléugrani,
hajrá!
jó hideg
habok
könyörüljetek rajtam,
huszonötéves kazánon...
Be csinos lány!
érzem, fiatal szaga
van, -
csak közelebb jönnétek
kicsiny finom formák;
ti
nem látjátok, hogy
én is itt vagyok -
és ti sok, nagyon
sok
ezernyi leányok,
csúnyák és csinosak,
ó, ki érzi
közületek testem árvaságát?
Habokba! a habokba! vissza!
áldott
loccsanás!... milyen jó így
hűvösen, szegény lehűtött kamasznak.
Csak a víz,
- ó, megváltó
hideg!
csak a hideg habok
értenek már engem...
GYŐZELMES PARASZT: ISTEN AJKA VAGY!
Ó, boldog paraszt:
én már csak benned
hiszek,
mert te vagy a legbölcsebb valóság,
aki tudja
mégis
enni és imádkozni kell
a legtisztább mosolyért. -
-
Neked nem születhettek
igazságok-hazugságok;
esti
imád után
lepihensz a csöndes barmokkal
és szelíd álmokkal
álmodol...
Mert tiéd
a könnyű Egyszerűség
és gyermekeid
napra-barnult
kacagása az égő mezőkön.
- Én bikaszép
parasztom:
portád ura legyél, - -
valahol
áldozatra várnak
a gyilkos bölcsek. - Egy balga napon
tán
elindulnak hozzád a boldogtalanság
aranykönyveivel, de te
elkergeted őket,
mert Isten
ártatlan juhait legelteted. -
- -
Ne félj hát boldog lenni, arcod Isten arca
lett
már mindörökké, mert erős voltál
tudni
gyermekeidben:
Isten-méhében fogantak
már Isten örömében
halunk meg!...
Ó, szomorú-szép magyar lobogás,
ki
meglobogtattál minket a napban:
mi csudálkozó
gyermekek
alázatossá nőttünk Benned
tudni Isten Piktorának
téged
duhajra-gyönyörű Hungária földjén...
Ó miénk!
nékünk-kigyúlladt égi Jelenés
ki lettél
a Duna-Tisza táján! jó Jézus
csöndes Gyulája: -
csókolja meg mi szegény szemünket
te gazdag fantáziád villáma,
-
hinni és lenni
szent tűzijátékokban elveszni indult
bő
örömökért...
Haj, imás káromkodásunk,
magyar
zsoltárok sírása ki vagy!: -
Valaki úgy akarta már
te
légy jósággal-megvert
nyugtalan vágya
éjszakába-csavargott
szomorú vakoknak, - - -
világítani,
részegen
lobogni, lobogni
- ó, tiszta égi mécses -
a vihar
után lecsöndesült
félelmetes erdőn - amen.
Antik vers mai szomorúsággal.
Jó csillagok égnek
áldott öreg
égen,
meg nem mérhetendő
kilométereknek
kilométerekjén...
De lám, itt a földön
mi élünk még
élők,
alszunk már halottak,
tudni mindent talán,
semmit
tudni végre...
Szeretnők már tudni:
ki, mit akar
tőlünk?
Ki mi
kívánságunk
mindíg-néma-maradt,
aludni-született
elvérzett
virága?!...
Mi lehet sötét, mi lehet világos,
fáradt
földünk alatt,
szürke földünk felett,
örök ködbe
burkolt
titkos egeken túl?
Igy megyek sok uccát
sereg arcok
között;
libegő lelkek leszakadni indult
szálkabő pallóján...
De én csak megyek
tovább is az
uccán;
megyek mindíg-menni
szemétben-zsíros
durva
köveken,
mert forog a föld,
míg érezem rémmel:
egyszer
elnémulok,
még majd megbénulok...
Még tán fiam is lesz,
kit már nem
láthattam,
ki világra szülvén
nem láthatta apját...
Szegény fiú! szegény!
ki tudja lett
légyen,
melyik útszélről-jött
szerelmemből szült meg
én bús
folytatásom?...
Ó, el kell
aludnom
szomorú-csendesen
semmitsem tudni
én arcom holnap
-
szegényke - ki lészen?
Jöjj hát én jó
álmom,
betegeknek-kellő
finom keserű szesz;
elaltatni
engem
éldegélni-pettyhüdt
öreg gyermekedet...
Dr. Kiss Sándornak.
Ó, kimondhatatlan csodák,
csodáknál is
több,
köznapi és ünnepi titkok
mit ki nem mondhatunk,
mert
kevés a szó
és végtelen az érzés: -
rohanjatok,
dühöngjetek
hát megbolondítani
kitágult képzeletemet!
Vadíts, nyugtalaníts csak engem
te
kimérhetetlen Kimondhatatlan
szóban-zenében-színben-kőben
és
minden értelmes érthetetlenben,
mert semmitsem értek én,
mert
mindent értek én
mi benned él,
mi benned halhat meg
ó,
sötétek legsötétebbike, -
világosságok legvilágosabbja,
-
eszemet és testemet lendítő
egyetlen
muzsikám:
kimondani Kimondhatatlan!
Légy áldott hát
eszemet-csapongó
nagyszerű homály:
elalszom részeg
melegedben
látni az éjfélt erdők mélyén,
ébredni hajnalt
zsíros Hortobágyon,
vagy sírni
és káromkodni
gigantikus
paloták és szomorú templomok
közé zuhant uccák árva
szennyén
nappal és éjszaka
éjszaka és nappal
kimondhatatlanul,
-
meghalninemtudón
szegény szerzetes én
a csillagok
alatt...
Lomha testem óriás
ahogy ül a
fűveken;
hirtelenhegy bogaraknak. - -
Piciny bogár
lettem én
egekbenőtt jegenyéknek. - -
Vihar
csördül, villám dörren,
megrándulok apró seb,
fűvek között
árvíz bomlik;
piciny hullák leperegnek
dühös árkok
kősodrába...
Óh, nagy játék! - csöppke játék!
-
csöppkének nagy - nagynak csöppke:
őserdő döng
fölöttem! őserdő zúg alattam!
Ime látod: minden vagy itt,
lássad
végre: semmi vagy. - -
Számomra az Isten
kútja
felbuggyant, majd kiapadt...
Vesd le selymes szőrcsuhádat,
büszke
bolond ha már lettél,
vagy kélj harcra Isteneddel
inni kérni
férfivért,
sírva kérni jó erőt. - -
Hogy óriás
légy kicsiny pont,
hogy kicsiny pont légy óriás,
- óh,
büszke-félszeg óriás!
I.
Már szomorúan érzem,
szomorúbban
tudom;
halálbagubózott parázs-kamaszságom.
Holnap,
holnapután
elborul az elmém,
szegény, fáradt elmém,
de nem
a Vágyó Lélek; -
parázna testemnek
szennyes
szomjúsága
fog megölni engem...
Kiégeti gyomrom
égő alkohol,
elrontják
véremet
beteg csúnyaságok:
mitévő legyek hát?
-
szemétdombra-sodort,
lejtőn-lezuhanó?
II.
Kultúrák mérgéből
ittam én
vad-mohón
és lett ime gyümölcse:
elfonnyadó testem,
élve
elrothadó szegény hervadt testem...
Napról-napra így megy
ez a gyilkos
játék:
út a tisztasághoz,
szelídebb élethez, -
nékem
nincsen többé...
III.
Ó, mennyi pénzt evett meg
én testi
szerelmem!
mindíg békákkal,
varangyos
békákkal
tisztátalankodtam, -
égi csillagokról,
illatos
erdőkből
kiűzvén magamat.
IV.
Szerencsétlen sors ez!
jaj,
szerencsételen!
Isten sem segíthet rajtam
eztán
romlásban-ráncos
szegény beteg fiún;
fertőzött
gyümölcsén...
Legyen mindegy most már
ki vált meg e
földnek,
jó Keresztény Halált
mégis csak megérem,
megérem,
elérem
s ha csúnya testem
lett is a szegény ördögé;
szép
lelkem maradjon
gazdag Uristené, -
én öreg atyámé...
Nedves láz eszi márványos húsát -
ó,
megmenteni,
ügyefogyottak kétségbeesünk: be jó volna
megmenteni!
ordítani: itt maradsz!
Mit akarsz, acélszívű orvos?
tudod fiad
lehetne, add vissza őt az örömnek
és szeresd, ó, nagyon
szeresd,
kifáradj érte,
hisz tizenötéves még szegény! -
-
Bámulj-csodálkozz-megbolondulj: gyenge száján
az
anyatej fehérlik, két kék szemén
a köd hályoga:
- nem
ízlelte még a kamaszok csókját!
Kipattant csikó, kiszaladna a
szabad mezőre,
de elfeledte már, hogy tegnap
az angyalok
kötelével játszott... -
Vessünk keresztet:
láza már a
Himaláják csúcsán lobog,
kinyitjuk hát a durva ablakokat,
-
legyezze meg homlokát a fáradt őszi fény...
Finom és szép fiú vagy,
elhiheted
bátran -
ó, illatos tűzből kilehelt
törékeny
piperkőc...
Sohse haragudjon meg Isten
jólápolt
körmeidre,
púderos arcodra sem; -
diszkrét monoklid
alól
- ma még elegáns bohém! -
ki ne látná,
hogy
te vagy a
szeretetből-elromlott jólelkű suhanc,
akinek
festett-arcú szeretői vannak?...
Én láttam tegnap,
mikor a köszvényes
zongoraszó mellett
harminc rongyos ember előtt
fiatal csókot
adtál
egy öregebb leány fáradt csókjaiért... -
Pedig
huszonötéves voltál
és szétzilált hajad még feketén csillogott...
Míg én nagyon szégyeltem magam,
mert
arra gondoltam,
ha most a tükör előtt állnál
talán kipirult
arccal
én is megcsókoltalak volna...
(Sirató ének legyen.)
A revolver eldörrent és a
tizenhétéves
kicsiny legény,
mint büszke hős,
hanyattzuhant a földön...
Eggyel több, - meghalt, - ki
kérdi mért? -
Nagyon érzékeny volt talán,
s én láttam -
gyönge Szív - mily
melegen buggyant szegényke vére...
(Ó, mindmagasabb lázig fokozott
remegés,
borzalmas pillanatban - jaj, kinyílt
keserűség
- tán te verted áldozati bárányodat
a halálos golyóig...)
Merész kicsi férfim, ki tudott
volna
megérteni téged az emberek között?
Csak belebámultál a
világba,
mint aki mondani szeretne valamit,
de nem hallgatott
rád senki ember,
csupán öngyilkos szíved verése válaszolt
olykor
ideges szavakat néked, - aztán
jó fiúhoz
illőn
felrobbantottad piciny kis szívedet,
hogy szívünkbe
kiálthasd végre,
mit ajkad el nem kiálthatott már:
te
szomorúságod egekig dadogó panaszát...
ÖREG KANONOK, ARANY ÖREGSÉG...
A jó kanonok bácsi
nézd, milyen
nyugalommal botorkál hazafelé,
itt megyen mellettünk
csillogó
aranykereszttel a nyakában...
A kis falu hajdani
plebánosa
káptalanok lila nyugalmába őszült
s most mogorván
köszönget jobbra-balra...
Ó, barátom!
én öreg kanonokom!
egyszer
mindnyájan megöregszünk
és pipálni fogunk
tán iddogálni
néha
szép csendben, a lugas alatt...
Be szép,
be gyönyörűséges
dolog!
tegnap még fiatalok voltunk
sok harcos
predikációktól,
s lám így leszünk szelíd gyermekké megint
mig
az Úr,
kit szeretnünk illett igyen
galambőszre
hervasztja
mosolyra-szépült vénülő fejünket...
Ó, áldott Nyomorúság!
mily csöndes
legénnyé szépítettél, -
néha nevetésre pirosítod bágyadt
orcámat:
nem tudni miért? - Bolond legyen, aki kérdi!
Be szép imígyen éldegélni,
vidám
szomorúsággal a szívemben,
s csavarogni ide-oda, míg megállsz
az
egyik uccasarkon, hogy bámulj és
csudálkozz, magad se tudva
okát...
Aztán tovább mégy, befelé nézel
egy
kicsit - vén karakán - és halkan
nevetni kezdel
magadon, mint aki
nem törődik vele, mit gondol most
az emberek
hebehurgyája.
Jó barátom: drága krajcáros Nyomorúság!
-
ugyan ki parancsol néked? Te már csak
enyém maradjál, hadd legyél
furcsa figura
tűnődni furcsa figurákon - mert lásd, úr
lettél,
ki nemesebb napokon lovakkal s szamarakkal
parolázgat,
tölteni becses idejét.
Már bizony így felséges az élet,
mikor
áram kapcsolója nélkül
kibuggyanik a tüsszentő nevetés,
nevetése
mi dicső szegénységünknek, -
s ha sírnod is kell, csak
vered a dobot:
nevetni már mégis szebb pajtás,
hej,
nevetni,
míg belé nem pottyanunk szürke koporsónkba...
Látni, hogy kortyonként apadsz,
-
mint elpárolgó bor -
a durva gödör szája elé;
jaj látni,
fájni és
tehetetlenül nyögni
érted-épülő fiatalságomban:
ó
mondd, hogy öljem meg
e rajtam kisebzett szomorúságot? -
-
Etetni és öltöztetni kell téged
hetvenkétéves
pólyásbabát,
mert tudod már, hiába minden
öngyilkos
akarásom,
hogy lássad-megértsed
agyonhajszolt fiadnak
távol
kigyúlladt ünnepét - - -
Én csontraszikkadt jó
apám,
nincs üzennivalóm, -
lám, szemeidből kiszáradtak
az öreg könnyek
s csak szorítod, remegve szorítod
fiadnak
elfáradt-beteg kezét...
Ó, ne félj!
nem bántott
senkit egyszerű életed. -
Holnap, talán holnapután
tisztára
cifrázom magam,
hogy hazudjak együgyű eszednek
valami olcsó
szépet,
mert nem akarom már, hogy adós légy
ó, elfáradt
hitelező! -
mielőtt bevonulsz
nekem-szomorú örömeidbe
a
holtak virágos kapuján...
Ma savanyú és keserű ízekkel ébredtem,
-
(ebben már nincsen semmi különös),
az első ember az
uccán
aki szembejött velem
sosemlátott ellenségem
volt...
Éreztük, régi haragosok vagyunk,
s már kedvünk lett
volna kibékülni...
Igy az történt csupán,
- ki
tehet róla? -
hogy két szándék egymás szemébe nézett,
a
végén mégis önérzetesek lettünk
és fájdalmas gőggel
belérohantunk
a szürke emberáradatba...
Ó, rossz gondolatok:
mily csúnyává
fáradtam én!
Gyönyörök csömöre lankasszon betegre,
idézni régi
árnyékomat: jelenj meg, te
ártatlan szőke kisfiú, - én
meghalt
tízéves lelkem és csókolj, ó verjél
a szebb fiatalság
tüzére...
Ó tízéves kisfiú! én régi arcom
tiszta
lelke: bizony megöleljél most,
mert engem lásd, senki sem szeret,
- jőjj
korholjanak hát szelíd szemeid s engess
szeretni
téged igazán!
S ha itt vagy elillant jóság, szánd
meg
az elvérzett férfit, aki lettem, -
ó, így tanítsd
meg újra Jézust idézni,
s tán egyszer visszatér hozzád, kinek
ime,
áldott lesz szegénysége megint
kicsiny örömök és nagy
szomorúságok
megszépült elfogadására.
(Dr. Semsey Aladárnak.)
I.
Prédikáció
A szelíd franciskánust hallgatjuk
most
szelíd áhítattal s a páter beszél,
hosszan hevül, már
elönti a Szentlélek lángja:
- ó egyszerűség nyelvén vallani
az Igét,
ájtatos parasztok egyszerű nyelvén,
testvér! Isten
csengő kegyelme ez már! - -
Jó barna páter, így
hallgatlak, lásd
így szeretlek én, míg komoly lángolásod
elragad
engem: lássa lelkét a léha fiatal!
Ó érzem, áradó harangszó leszek
megint;
testvéred vagyok én szemüveges barát,
áldott rajongó,
- mélybarna csuhád világít,
megaláz engem ez órán s
szeretsz,
még jobban szeretsz, ó szeress csak engem
legszelídebb
költő: a kicsiny költő
csukló alázattal már letérdelt előtted...
II.
Litánia
Gyertya ég, villany ég, már búg az
orgona,
ó kicifrázott ének, ó mély ünnepélyesség
s tömjén jó
szaga! Im szavak sóhaja
feszül az égnek, lélek és szív puha
falán
keresztültör az érzés zúgó hangversenye:
ki tudja mi
lázad s örül itten?
Ó nagyszerű pillanat, háromszori
csengetés:
áldás! áldás! - most nyílik ki a Lélek
s
lobog, fenségesen lobog felfelé,
Isten legszentebb Báránya
elé,
ki elveszi a világ bűneit...
(Esztergom.)
(Berzy Endrének.)
Fáradt vérem már őszi szelek sodorják,
de
napsugaras lelkem még nem
fáradott ki dicsérni téged
-
döngő fiatalság!
Ó fiatalságunk! boldog
szertelenségek
áradata vagy: soha nem fogysz ki
magadból, csak
ütöd és csókolod
magad - csodálatos játék a földön...
Olykor rohamra indulsz bennünk
millió
csirától terhesen, s dühös
csókok tulipánjával pufók
gyerekeket
keltesz az érlő nap alá, lihegni, kinyílni
szapora
lánggal pirosabb csókok foganására...
Jó fiatalság! Ó gyönyörű
fiatalság!
égigérő szándékok rakoncátlan
viharja legyél csak,
szeszély maradjon
a te bölcsességed s lobogj, nevetve
lobogj
az őszi vizek vén szatirja felett...
(Dr. Zolnay Bélának)
Én mély örömöm vagy - szép
Szomorúság!
égi kegyelem im értem jöttél, most leghivebb
hívőd
hozzád sóhajtok én: szeress csak, verj
esővel engem, ó ki
szeressen s légyen
te buzgó szolgád, ha nem áldozhatna
jó
búval-csókolt nagygyerek szívem néked?...
Kivertek vígasza légy te, bölcs
Szomorúság!
küldj inséges napokat már s kit magadnak
jelöltél;
el ne fáradj vigyázni felettem,
meglásd vén fiad leszek én. -
Ó ne hagyj el soha,
percre se engem s takarj be
mélyen
angyalokat-védő puha takaróddal...
"Távol
legyen tőlem, hogy
azokat
tartsam Istenemnek,
amiket
az oktalan állatok
érzékei
is fölfognak."
Szegény állat voltam csak,
-
végre tudom én -
így szólok balga fiatal,
ki gyönge
boldogságán hiába tépi magát.
De te láttál engem
ó Énekes
Püspök! a fekete hegyek alatt, -
amint jóra verekedvén
sírtam magamért...
Romlott idők napbavakító
világossága:
békém öröme virúl e napon néked!
Ime, kinyíltak
pogány szemeim,
látván te vigyázod utaimat, virágozzon
te
Magas Urad kivánata szerint,
hogy ama napon majd dicséretre
derüljek én!
Ujjongó lelkem telihite köszönt ma;
ó
mégis ember vagyok én,
legbölcsebb akaratból
növények s
állatok fölött értelmet-osztó
királyi jóság, ki apró
dolgokban
örök arcát keresvén már mindeneket megtalált...
Jónak lenni,
jóságot tenni véled
ismeretlen barátom,
ó mint szerettem volna én!...
De lám,
nehéz mázsa a Jóság,
ne merje felemelni, aki gyönge: -
megnőtt
sorsok elfeledjük hamar
első könnycseppünk, ha kicsöppen...
Ments meg minket mi
szomorú sorsunk -
hiába kiáltjuk.
A Gonosz tán most bontja
győzelmi lobogóját...
Valaki erősebb itten,
ó, erősebb mint a Jóság,
mely szunnyad
és meghal
a csecsemők szelíd mosolyán,
míg egyszer kibomlik
vakon
a sűrű őszi köd, - s mi már
nem birunk lázadni
többé
- uccáradobott öreg cselédek...
(Illyés Gyulának)
Lábad alatt ropog a hó:
fenséges,
fehér csillogás ez,
mely szemedet különös csudákra szikrázza.
Ó egyszerűség fukar rajza!
forró
véremnek fázó szépségeket okozol
és zsibongó képzeletem
mögött
öreg legendává csillan a nyár...
Ez itt a halál csöndje, mely
most
lépésről-lépésre felkomorlik benned,
hallani a hallgatás
beszédét...
Titkaid felszabadulnak: -
milyen
csodálatos minden
maga-bölcs nyugalmában! A hó vak
tüze
alatt, mélyen a mélyben,
füvek és bogarak alszanak...
Ó ki sejti, mely ősi nyugalom
lelke
virraszt e tájon, melyből most csupán
az ég fehér
takarója s e kopaszon-didergő
fiatal akácfák szürkülnek
belém,
míg a farkas-zavaró hideg fülemre csípi
férfirabságom
hazasiető, áldott melegét?...
Ne bánts furcsa álom,
nem én voltam a
szívtelen suhanc,
kinek tükrét mutogatod nékem. -
Érzékeny szívem zakatolása bánt;
szomorú,
mégis én üldözöm
a szobámba tévedt csöppnyi madarat?...
Jaj néked ártatlan jószág!
ember
közelít feléd,
menekülj jeges ujjaim elől!...
Milyen ördög vezet engem szürke kis
madár,
hogy továbbfűtyőrészel gonosz indulataimnak?
Én már kimerültem a rosszban,
s benned
még egyre dalol - árva gyöngeség! -
a kegyelmet-kérő
szeretet.
- Ó istentudja milyen álom:
a
madarat, ki dallal szeretett engem,
megfojtottam,
s reggel
szívem oldalán ébredvén,
kövér könnycseppek száradtak
én égő
szemeimre...
(Rézkarc)
"Bűnös az, aki rosszat gondol."
Ó szennyes reggel csömöre,
mily
furcsa, hogy itt vagyok én
olykor magamra-szemérmes,
-
ma mégis kamaszabb a kamaszok között...
Megérett fiatalok serege,
-
csupa-sápadt arcok
kikarikásodott szemekkel
fel és alá
sétálunk
mutogatni mezítlen formánkat...
Itt mindenki látja egymást, -
halk
szemérmednek hiába takaró!
Pőrére-vetkőzöttnek már végig
kell
bámulnod ezt a panorámát;
mégis gyönyörűséges dolog élni!
Szagold hát ezt a jó szagot;
aranyfiúk
tüze gőzölög, érzed,
a tapadó testekből, - a meleg!
a
meleg velőszaga!
Különös, különös! - forró vizek
titka!
S mily gyarló e képre a Piktor!
De nézz körül egy kicsit
búja-szemű;
nézd, zűllésbe-fáradt fiatal kanok
hortyognak
amott, - ízmos combok,
karok és mellek fehér és
pirossárga
karavánja lomhad szanaszét a
pamlagok s szőnyegek
puháján...
- Ó drága nemzedék!
egy perc
meghaló fiatalságunkból
ezen a bűnös reggelen:
be széppé
virultál nekünk!... - -
Szép karikás szemeink, Isten
veletek!
holnap egy nappal öregebbek leszünk megint
s új
fiatalok jövetelén
fáradtan nézünk a pillangók után...
(Darvas Bertalannak)
Ó lélek!
ember már nem szeret
téged,
valaki magadrahagyott,
s most minden arc, minden
beszéd
menekül előled.
Szegény vagy, nagyon szegény,
kiáltani
szeretnél,
- ó sokat kiáltottál! -
és senkisem
hallja, senkisem hallja, -
csak a fák,
csak a madarak
könyörülő lelke
szeret már téged igazán.
*
Ó mért,
mért nem lehetsz Ő,
ó mért
nem lehetsz, aki
szeretnél lenni? - -
A fű, a fű,
a puha ágy,
megterül alattad és senki,
senkisem kérdi bűnödet
itt...
*
Ó Isten, bölcs-komoly Isten,
téged
keresett, benned vidúlt fel
a lélek, idejött hozzád,
legszebb
csipkéid közé, -
s ő látott, megtalált téged
a harsogó
fák közt, zengő
madarak közt: nézni,
messzire nézni, hogy
sebes
szépség így szeressen engem,
ó halálos öröm
csókoljon
meg engem, altasson el végre szelíden...
(Lőwy Sándornak)
Idegen ő
és mégis ismerős,
ödöng a
város
uccáin, keres valakit,
valakit, aki szereti őt,
de
senkit sem talál, csak
töprengő önmagát, - s most
fél,
nagyon fél szegény,
apját-anyját elveszítette
és
azóta
fáradt mosollyal bolyong a világban...
Ó forróság! ó nyár!
ember és állat
csirázásnak indul
meleg alatt meggyullad a szőke
kamaszok
teste, nyílik a férfi,
virúl a kényes virág. -
E gőzben érzem, kifáradok én,
de ime,
nyár és meleg van,
érjen hát fiatal húsom a
nap parazsában, -
hej jószívű
cselédek kincsének nevelem azt:
legszebb jóságomat
mért szégyelném
nekik adni én?!
*
Ó nyár, kipállott meleg!
véremet
perzselő jó sáfárod
voltam, nem lehet ellenem panasz.
Szép
bajra-bátort, ölelni s csókolni
tanítottál, méltó vitézed legyek
érte!
- Most, apró baleset, már
egyhelyben fekszem
tehetetlenül
s boldog-fáradtan mosolygok
jó férfi-mulatságaim
után...
(Hajdu Zoltánnak)
Rossz gyerekek játéka
volt szegény az
elébb;
rámnéz szelíden, s buzgó
követ, csak jön, jön
egyre
utánam a szürke csatakban...
Szennyes szőre csuromvizes
már, de ő
rendületlen
szeretettel bízik egy
könnyű szóban, míg
én
szégyelni kezdem magam
előtte: mit adjak néked
ó kivert
szomorúságom,
ó mit nyujtson abból
jószívű csavargód,
ami
nincsen?...
(Nádasdy Vilmosnak)
Akkor én is iskolába jártam,
emlékszem,
rossz szemmel
néztek rám a többi fiúk,
ők egyesre feleltek, de
én
a szamárpadban ültem
s közben Anyám halott
arcán
bolygott képzeletem:
ó ki tudja mért?
S én csak néztem,
egyre
néztem magam elé, szegény bamba,
ki semmit se lát többé,
-
míg piciny könnyeim halkan
szitálni kezdtek s
arra
gondoltam szomorún, hogy
holnap nagy fiú leszek...
Fiatal vagy,
néhány öreg úr
megbotránkozik rajtad,
de mit törődsz vele te,
kit ezer
bolondság boldog mérge kínoz,
hisz te vagy a legény,
hevülni
vakmerő könnyelmű lepke,
ki parádés tüzek ölelésébe
repülvén
bölcs megadással elemészti magát...
Hogy lohol szegényke,
siet valahová,
miért, - hiába kérded.
Csak ő tudja szegény leánynak
mily
sok a dolga.
Ó rossz világ! - néha
szeretné
fiatalnak érezni magát
s szeretni, akik szeretik őt,
tán
mindenkié lenne, ha szabadna néki. -
De így csak a buzgó szegénység
szereti
őt, s szebb napokon
a suhancok állati csókja,
mely előtt nem
birja
lehúnyni többé szemérmes szemét...
(Dr. Ugró Gyulának)
Be szép, be viharba-zengő dolog itt
minden:
ó hevülni-szeretni-verekedni
e földön, illik ez
testvér!
Im lássad: pompában perdül a világ,
ne légy, sose
légy szomorú, rádsüt
a nap, téged hűsít az árnyék
s e
csupa-gyönyörűségben lányok,
virágok, erdők jókedve szívvel
nótázik eléd!
Ó sírni-örülni, örülni-sírni
kell,
virágozni fűnek és fának
nekiszaporodó szerelemmel!
Hej folytonos élet,
télben és nyárban
szüntelen csirázó:
derülő szívvel igy dicsérlek én!
jóban és
rosszban imitten élő,
verekedek és ujjongok érted
jó
dalba-szakadó csúfságok idején!
Ó barátom már mindenkit szeretek,
ó
mindenkit csókolok
s Isten csipkebokrában
fehér lánggal
lobogok én!...
(Kosztolányi Dezsőnek)
Mikor egyedül vagy
s arra gondolsz:
mily szép
és egyszerű voltam az elébb,
s magad előtt látod,
hogy Ő
mosolygott rád s te visszamosolyogtál:
tudod-é, hogy
akkor
jó illatát szagoltad
a virágzó tavaszi fáknak,
s úgy
érezted magad gyermek,
e pillanatban születtél
öntudatlan
örömök között;
kinek Isten kegye csengő aranyakat
pottyantott
belé bugyellárisába?...
Ó napfény! apró csipkékkel táncolsz
előttem: -
be jó, hogy itt ülhetek most
(magamra-tikkadó)
vadszőllők árnyéka alatt s kutyásan
hizlalhatom
szemem a zöld asztalon
szikrázó sárga sörön, amint
kacéran
kinálja magát hosszú kortyokra frissíteni torkom.
Ó így, lustán ülni itt, bambának lenni
s
nem gondolni semmire, csak érezni;
a melegtől rámtapad a könnyű
nyári daróc,
s megvárni boldogan a portverő langyos szelet,
a
lassan dühödőt, mely hűsre legyezi
izzadt homlokunk, míg aztán
megfújván
égi trombitáit, lezuhan
a kábultra riadó dörgő
zivatar...
(Rudnay Gyulának)
Hej költő, én mondom: mégis derék legény
vagy te!
mindegy hogy hívnak, ennek-annak, minek is azt
tudni,
nem ez lészen a te bánatpénzed. Ugy nézd,
csörgessenek
csak, öreg sürgés, forgassanak
inkább a szíves csacsiságok téged
erre vagy amarra...
Fekete napok elébe ha nézel, mit törődsz
vele!
magadra bámulj s higyjenek rólad amit akarnak:
te tudod,
még messze az öregség! S mivelhogy
emberfia lennél, illik
szeressed a fehérnépséget
igaz szerelemmel, ízletes dolog is
hej
beléjük harapni!
Szép szamár balgaságokba ugorván,
vigyázz!
Sokat egyél, egyél és kiáltsd: dicsértessél
jót-koplaló
bendőm! erősödj részeg lábam!
Ugy lehet holnap megint vándorútra
kelsz és
csavarogni fogsz, hej parancsolom is néked:
eztán
ménkű-időket csavarogjál, ki ne fáradj
soha, megtanulhattad már
mily türelmesek
az országutak a lógós bolondnak jókedve alatt...
Hát szedd össze - nosza szaporán! -
öreg lábaidat
és állj meg az ötvenedik falutoronynál
-
javíthatatlan csavargója te
a poros országutaknak!
Ó legalázatosabb sors az övé,
erős
szeretettel loholnia kell halálig s ha néha
szomorún
nyerít egyet: már nem is
tudja, mi fájjon néki, - csak érzi
mily
jóságos gyöngeség Ő s mily fáradt arra,
hogy
szolgádul-alázott bosszút álljon rajtad...
Büszke lehetne rá, hogy hosszú
orral
áldotta meg őt az Isten, de látja
itt él ő is, emberek s
állatok között,
mint aki ismervén sorsát, mindíg
magára gondol
s már tudja: legboldogabb
e földön ki sokat nevet keveset
panaszkodik,
mert ez illik jól az egyszerű tót gyereknek,
ki
babon és krumplin hizlalta magát bátor cselekedetekre.
(Zivatar előtt)
Valakinek kedve támadt odafenn
s most
mennydörögve kurjant, tán
vén csoroszlyákra gondol nagy
borozásai
közepette, kiket nem
locsol többé a fiatal húsvéti vér,
pedig
ápolni kell őket, legalább
esővel, hadd sírjanak, vagy
nevessenek
rajtunk, vén bosszú-állók,
hamar-elfonnyadó büszke liliomokon.
Ó evés gyönyörűsége! Legméltóbb
dolgom
dicsérni téged: im megint nemes cselekedetre
készülök
én! - Bizseregj has: itt gőzölög
előtted a fűszerrel-teli
leves s a legfinomabb
töltöttkáposzta; hitemre! -
belémtolakodnak mindjárt.
Ó becses fáradság, most hát a jó levest
szürcsölöm,
s aztán te kerülsz sorra ízes káposzta! Csak
lassan,
utoljára jön a fejedelmi töltelék!
Hej, a töltelék a disznóból!
Érzed-é,
kocsonyás tejjé melegedik benned, majd
kipattan a
bőrödön s hirtelen tűzbeborult
tested egészséges lányokra
gondol...
(R. Fodor Árpádnak)
Még emlékszik: szakállas öregapja
volt,
ki bölcs szeretettel nézte csámpás
lábainak görbe
kanyargását s
úgy érezte, nem csalódik izgága
fiában, ki a
földrehányt szalmazsákon,
míg álmában halott anyját
ölelgeti,
most ide-oda dobálja hervadásnak indult
nagy fiatal
testét...
Mindenütt velem jár ragyogó arcod.
Érzem,
a szemembe pirulsz s én remegve
csókolom ezt a csillogó ömlést. -
Ó megnőtt
gyermek, belőlem szakadtál fel! Jókedvre
hetyke;
fiatal nótás lettél, kit úgy nézek
magam elé, kalapodat megint a
földre
vágod, vagy sírsz és örülsz velem derülő kedvem
játékain,
mint a mostszületett mezítlen
kisfiúk, kik megbámulván az első
fénysugárt
titokzatosan felnevetnek.
Ó két szelíd tótok: apám és anyám,
kik
süket nyugalommal aludtok a
békés föld alatt: árva fiatok
mindíg
veletek vigasztalja magát s nagy
hálaérzés tölti el
dobogó szivét;
néktek köszönvén szűkös kis életének
boldog
vonaglását, mely tele szomorusággal is,
néki csupa öröm és
szépség - s már áldottnak
tudja sorsát, hogy elzúzván
fáradtra izzadt
testét: most rólatok füttyörészhet
derült
gyermekhangon a sötét árnyékok alatt...
A fák, a fák, elátkozott testvéreink,
égnek
nyújtóznak teli vággyal, mint a némák
beszédes szeme,
vagy türelmetlenül hadonászó
karja, s míg levelüket halk sóhajra
csókolja
a szél, vagy sírásra nyőgeti a közel zivatar;
-
tán arra gondolnak, hallja-e leláncolt
lelkük titokzatos énekét a
vándor, ki fáradt
tagjaival kinyújtózván, a hűs árnyékba
heveredik
édes elszenderülésre...
(Kiss Ödönnek)
Ó terebélyes fa: türelmes barátunk
vagy,
- strázsálsz, de nem panaszkodsz. Boldogan
hagyod,
hogy falánk bogarak vájják fájó
tővedet s életed melegítő
törzsét, melyre
fészket rakhat minden mostoha veréb,
mintha
tudná; haszontalan kis csipogását úgy kell
jutalmaznod,
mint a többi gőgös dalosokét,
kik kevélységükben már
csak
maguknak énekelnek e világon.
Tavaszkor születsz s őszre már
halott
vagy. - Ó boldogság sorsa! Szépséget
sebző szomorúságra
nőttél. Egyhelyben
nyílsz, egyhelyben hervadsz, napfény
és eső
alatt viduló rab, ki
el nem hagyhatja soha kék egű börtönét,
-
míg a kósza Lélek, messzi örömét keresvén,
gyorsvonat-sebesen
rohan az ismeretlen
tájak felé, hol ujra és mindíg elveszti
magát,
míg egyszer belé nem őszül...
Gyermek, te örök gyermek bennem:
mért
nem akarsz meghalni már?
Arcod beesik, éjről-éjre hervadsz,
de
belül még mindig lobogsz,
mintha nem is tudnád; már jön,
lassan
rádköszön a csendes
öregség hűs őszi nyugalma.
Ne bándd; fák lombja közt
csillogó
napfény leszel te akkor is. Öreg gyermek,
kit Isten
derűs kegyelme őriz
s földi élete utolsó napján úgy
ölel majd
magához, mint szomjas
tavaszi föld a zuhogó májusi záporesőt...
négy apáca utazik
Mily szelíd kép: itt ülnek szelíden
mind
a négyen. Nem büszkék, nincs mit
szégyelniök: Isten mátkái ők.
Oly alázatosak
mint ez az egyszerű paraszti kupé, melyben
a
szegénység olcsó pipafüstje s jó falusi
konyhák ételszaga
csikland az orrod alá.
De ők a kedvesek, Isten parfümjét
érzik
itt is, mint templomban a tömjén
illatát. Lelkük nyugalmát nem
zavarja
semmi; tudják, velük a Béke kegyelme,
melynek szava
nincs e földön, csak lángja
a lélek mélyén, mely most gyúlt ki
épen
ajkuk beszédes némaságán.
Ó, élnek ők! Istent szeretik, téged
szeretnek.
Oly igazak, mint egymást szerető nővérek,
kik
szeretik egymást testvéri módon. Nem
tudják, mi a rossz, -
s csak ülnek s hallgatnak
teli hittel, míg el nem mosolyodnak
halkan
egy gyámoltalan néni tréfás mozdulatán...
SZOMORÚ LÁNYOK S SZOMORÚBB FIÚK ÉNEKELNÉK
I.
Már
lány vagy
Fénylő húsod visszaragyog a tükörben
s
hiú kéjelgéssel formáid ékén
enyelegsz már, mint aki
boldog
merengéssel áldja a perzselő csókot,
melynek pirosló
tejéből élni fogant.
II.
Vágy
Ó, vért és tejet adj
nyugtalan
kisfiadnak, ne sajnáld tőle buzgó
emlőidet: nyílj ki
előtte s tedd újra
tejszagúvá elromlott húsát, mert ki-
égnek
vágyó szemei és szomjúságában
öreg fiúvá őszül...
III.
Beteljesülés
Árvának érzed magad; lassan
őrültté
hervadsz a vágyakozásban,
de egyszer letéped gyötrő ruháidat
s
megtapogatván vörös rózsaként
kigyulladt tested, arra
borzadsz,
ha most egy szomorú kamasznak
önfeledten odadobnád:
örömében
szegény sírva ájulna eléd...
I.
Lemondás
Nem tudom miért, de sírni szeretnék;
s
úgy gondolok rád, mint a szerencsétlen
apa önmagára, kinek
egyetlen gyermekét
gyilkolta meg a hideg halál s most
ott nyög
könnytelen és bénán a kis
holttest mellett, szótalan fájdalmán
virrasztva...
Szegény, félszeg fiatalember; így
dadogsz
te is magadrahagyott fiatalságoddal,
s várod az égiek
kegyelmét, a néked
küldött jólelkű leányt, ki nem szégyel
majd
magának vallani s kinyílván előtted,
apává tenni téged,
hogy lenne ki mosolyra nyitná
szomorú őszbe hervadó, koravén
arcodat...
II.
Megtagadva
Jó barátom, szomorú árnyékom, mondd,
hová
öregszel? Tegnap még vidám
fiad voltam s most magamrahagysz
és
fáradtan nézed, mint dadogok
szerelemért, fiatal bolond, vénülő
lányok
nevető seregének, - így kínálván magam
csúfságra
való játékuk gyanánt...
III.
Sóhaj
Érzem, megvert férfi leszel; nem lesz
már
fiad, kiben magad arcát simogasd majd,
s úgy sorvadsz el,
olyan árván, mint a
meddő asszony, kit megőszít a vágyó
szomorúság
és boldog-írígyen egyre csókolja s cirógatja
idegen
anyák gyermekének örömtől pirosló
kerekded arcát, oly
meghatottan, mintha
saját méhében viselte volna őket a szegény...
Márton Lászlónak
A jó néne panaszkodott, - nem
látott,
nem hallott ő semmit a magas falaktól:
se fákat, se
madarak énekét!
Egyszerű szolga volt a férje s élni
szerettek
volna, de hiába lesték reggel
a hajnalt, este a naplementét;
csak
zaj volt és sötét felhők az égen.
Egyszer aztán kinyíltak, mint a
tulipánok
s lekerekedtek oda, hol jó levegő
árad a világra s
most csak baromfiak
és galambok sorsával törődnek, mint
örömével
a boldog gyermek, kinek szigorú apja
visszaadta
kedvenc játékszerét...
Lágy színek tarka játékát issza
lágyan
vénülő szemed: boldog fáradtsággal
érzed, - rozsda-arany
avar surrog a
talpad alatt már s hirtelen magad elé
látod
meghalt éveid különös gyermekarcát,
melyre Isten mosolya
vigyázott egykor...
Igy gondolsz most, sorsodon-merengő,
születő
nyarakra a komorság teli-áhítatában: bizsergő véred
immár
lassúdó ütemét figyelvén, - míg lehullt levelek
nehéz
hullaszagán borongó lelkedre rá nem kondul
- mint bús égi
orgona - a távoli,
mély őszi harangszó...
(Szeged.)
Szebb és hatalmasabb vagy
testem
állati izmainál; menny
és pokol közt társalogsz a
rejtezett
Istennel, mint akit a leggyújtóbb
indulatok vertek
meg e földön, s aztán
hamuvá ég, hogy egekig lendítse sorsa
s
úgy röpüljön szét a világba, mint
könnyű vadrózsaszirom a nyári
viharban,
mely a hajnali, ezüst harmatból fakadt...
Szegény testem,
mily szomorú vagy,
de
én így szeretlek; mint
leghűbb kedvesemet, ki
mindig hű volt
hozzám,
s tudom, nem hagysz el
soha engem, vigyázni
fogsz
rám, mint sötétben
az árnyék, mit kikerülni
nem tudsz, hiába
menekülsz előle...
Beletörődtél;
szorongó érzés
vígasztalása
kínozzon napról-napra,
s már úgy nézel magad
elé,
mint aki
megőszült ijedtében.
*
Hajlékot-kereső vándor vagy,
ki
reményre várván, folyton
keresztet vet magára
és sírni kezd
sorsán,
mely szörnyű éjjelekkel
gyötri őt s arra
biztatja
álmában; ölje meg magát
s legdelibb gyermekét, -
míg
egy esős reggelen
fel nem ébreszti fáradt
szívének haldokló
ketyegése...
Az aszfalt boldog csibészei ők:
úgy
csiripelnek a gőzölgő csöpp trágyadomb
körül, mint úribb
tollú társaik,
kiknek már kövérebb falatok jutnak -
s
érzik, jó szívvel gondol rájuk öreg
szakácsuk az Isten, ki télen
és nyáron
kukaccal s maggal őrködik felettük;
örömét lelve
abban, mint szaporodnak
Ő jókedvének mindnagyobb dicsőségére...
(Részeg ember beszéli)
Látod, öreg barátom, no nézd, ez
már
igazi úr! te kutyának hívod,
én úrnak; mégis a legkülönb
legény
ő, nem szolga ám, mint
a többi, ki csip-csup csontokért
fukar
gazdája életét s vagyonát
vigyázza. Szabadon űzi
tiszta
szerelmét, szabadon kóborog s úgy
örül a széles
világnak, mely hajlékot
ád néki mindenütt. S ha
megéhezik,
éjfélután a füstös korcsmák elé
trappol és
settengve várja, napról-
napra, a vidám részegeket, mert
csak
az ő szívükben bízik már, mint aki
tudja: ilyenkor az Isten
humora
szállja meg őket s nem sajnálják
a szíves falatot a
szegény kutyától,
ki boldogan várja, hogy meg-megsimogassák
durva
szőrét, vagy tán meg is öleljék
s úgy vigyék haza ölükben, mint a
testvért,
míg meg nem szökik tőlük megint,
mint nyugtalan
csavargó...
Kis Ödönnek
I.
Meglásd, boldog leszek én, nagy
bizalom
készül üdvömül. Ne szidd magad: bölcs
barátod az élet.
Mit akarsz tőle még?
Muljanak csak a szigorú napok,
hej szebb
mulatság megöregedni annak,
ki Isten gyermekebb nótája leszen
odafönt!
Im, küszöbön érzem az arany kegyelmet:
hálisten
elhágy minden gyarló barátság lassan
idelenn. Magam pitvarának
ura leszek én!
Már nincs mit félnem többé! Eztán
néked
udvarolok én jó Gondviselés! Tudom,
megóvsz te engem a
gyilkos unalomtól
s tiszta munkát adsz majd a boldog
sihedernek,
ki teli-csömörében immár
csak téged köszönthet minden szívbéli
lakomán...
II.
Ó, mozgalmas szellem, ki méltónak
láttál
vezetni engem: becses játékod hadd legyek én!
Engedj
égni s elbírni téged! Ostorral jőjj
s úgy alázz meg engem, -
kövér könny -
cseppjeim mögül így csillan ki tán újra
a
megbékélt mosoly...
III.
Szegény vagy, fukar vagy.
Folyton
keresel, folyton kérdezel, nem
tudod magad se, mit.
Mit akarsz,
mondd, mit keresel még? Nincs semmi
zavar, minden
a helyén van, ne
tégy hát félre semmit. Ő ott
áll mögötted
gazdagon s tiszta
feleletet ád, ha szemedet kinyitod:
mit
adhatsz Néki te szegény mást,
mint szürke szavakat csak,
szavakat,
s üres tenyered örök kicsinységét?...
Gyónás
Pompába öltözöl s örülsz magadnak,
pedig
rossz illat vagy csak, dísz és
méret; büszke arra mit
szégyelni
kezdel ha Istennel szóbaállsz olykor,
hogy mindíg
eszedbe jusson, - szomorú anyád
meztelenül fogant a világra
és nem
gondoskodott másról, csak érzékszerveiddel
őrizd életed
melegét, de olyan tisztán,
ha megnőssz egykor, jól
bebugyolálhasd
magad, illő tisztelettel fogadni a halált...
Józan
kisértés
Egy karcsu leány lendült el előtted,
kinek
oly forró szaga volt, hogy férfias
állapotba sodort
néhány pillanatra, -
aztán hirtelen leszaladt a higany s
már
undorral gondoltál reá, ki annyira
közönségesnek
született, hogy ennie
s tisztulnia kell néki, mint veled
együtt
minden állatnak e világon,
míg egyszer rút hullává
csókolja
hűtlen jegyese - a szépség...
De te élsz Lélek!
Lélek vagy te mégis
ó, lélek,
legszebb ajándékomul Istenből
jöttél; légy végre az
Istené!
Akarom, eztán csak az Ő
legigazabb szava
vígasztalhasson
téged, terhes kegyelmek vérző
kamaszát, ki
hálát ad, hogy
sírni és nevetni tud, míg
pogány teste a sár
fekete
gyönyörében szenved, mert így
érzi ő boldog vándornak
magát,
kinek piros szíve, mint égő mécses,
messzire világít a
sötétbeborult
éjféli erdőn...
Ó, nézd ezt az esteli fényt,
mely már
a hajnalt zengi:
Mária Asszony áldott titka
ragyog le ránk.
Most mindenki
boldoggá hevül, a pap bőjti
lilában mond misét s
mintha
testét veszítené, egészen átszellemül,
hogy végre
magához vehesse Jézust, - míg
az ablakokon lassan
keresztüldereng
az angyali üdvözlet első sugára...
MERENGŐ SOROK A FIÚRÓL, AKI VOLTAM
I.
Csupa futás és lihegés vagy, már
bimbulnak
izmaid, gyereksorból ime, fiúvá daliásodtál.
Nagy étvággyal eszel, kell ez a
rövidnadrágos hősnek,
ki élni akarván, társai kedvére verekedni
tanul.
Verekedni, verekedni! - Hej,
feszülő izmok a rövid
nadrág alatt: úgy alakultok hússá, mint a
kifeslett bimbó!
Lám, fiú vagy te mégis, fiú teli vérrel,
apádtól-anyádtól
magad életére érett vágyakozás: jó szerelem
teje!
Ami tán legszebb: tizenötéves, -
maga a szemérmes fakadás;
egykori szőke inas, kit inastársai
parázna játéka
félszeg izgalomba sodor, napról-napra érik, -
majd titkolt perceiben különös melegség
buggyanását
érzi mélyen a szíve alatt s már ruganyos
lányokra
gondol szelíden ifjúi vére...
II.
Ó, az egykori kínzó láz, a te kinzó
lázad, mely kihült
s nincs többé, boldogság gondolni reá: mily
kedvesen
becézné örömmé most, mi bizseregve bántott
a te szép
korodban!
De most már csak szégyelni tudom magam: a
szavak
lassan meghalnak ajkamon s érzem, szeretnék
leborulni
eléd, a lobogó kölyök elé, hogy sírjak,
sírni szegény árvaként:
ó, ne hagyj el engem,
vigyázz rám daliás árnyék,
te elzendült
hajnali puskaropogás!
Dr. Kerényi Lászlónak
Ide-oda lengetted magad, valamikor
féltél
tőle, remegtél, mint a vak, ki
a kilincs után tapogat
bizonytalanul.
Lelkem! érzed-é? virágbanyíló bimbó
vagy már,
kit a nap áldott verőfénye
csókol s érzi, valaki vigyáz
rá;
szelídebb jóság, mint az ember, kit
félni nem szabad
többé,
csak hinni, hinni, - oly erővel
s lendülettel,
mint aki tudja,
a magasan lobogó tűzben elhamvad
a vékony, de
büszke szalmaszál...
Halk zümmögés, csöpp őszi légy,
merre
készülsz a sűrű ködben?
Fáradt szárnyakkal repülsz már,
s néha
még nekikoppansz a dércsillogta
ablaküvegnek, mint a hiába
kopogó
hajléktalan, kit csak a lassú halál
kínál meg
nyugalommal. - Nem tudod
mit vársz. Közönnyel kóstolod
már
a legjobb hulladékot is, míg le nem
pottyansz végül, mint
kevély fáról
a megérett gyümölcs...
I.
Mintha elveszett kisfiam lennél,
úgy
simogatom szőke fejecskédet:
nézz rám visszatért
mosolygás!
Engedd, hogy megfogjalak, hadd
örüljek néked
pillanatra csak...
Lásd, én öregszem, de te nyíló bimbó
vagy
még, kinek napfény és üdítő zápor
érleli frissé meztelen
szépséggel
ragyogó bőrét. Érezd csak, tiéd
a kelyheit nyitó
boldogság, mely
fel-felszabadítja olykor eleven
véred, -
kapd végre bátorságát csöpp
ízmaidnak, csintalan dolgokat
mívelni...
II.
Ó, meztelen gyerek! márványból
faragtak
téged, mint a szentek szobrát: mely
ruganyos férfi
szebb s ünnepibb tenálad?!
Meleg húsod rózsaszínben csillog s
áradó
mosolyban fürdik, mint harmattal-teli
ébredő virág, a
hajnali csóktól... -
Igy nézlek téged, borongó vággyal,
amint
fejest ugrasz az azúrkék vízbe, mely
duhaj örömmel
hullámzik rajtad s
egyre paskol, részegen ölelget, hogy forróbb
s
minél szagosabb legyen tőled. Míg én,
csukló sóhajommal, itt
merengek árván,
mint aki látja sorsát és búcsúzik:
Isten
veled! Elmult boldogságom árnyéka
vagy te csupán. - Ó, ha
kezembe szoríthatnám
most selymes kis kezedet, tudom
megéreznéd:
benne remeg szegény,
félszegen kalimpáló szívem...
I.
Jézus édesanyját magasztald csak te ezüst nyugalom.
Magasztaltassál ó, legvígasztalóbb
csengés:
Mária Asszony áradó, tiszta hangja!
Szállj le halkan,
szomjú lelkem
mélyire szállj le most:
csittítsd már el zajongó vérem csúnya
szavát!
Te szeress csak engem, te nézz rám
egyetlen Mária!
Legszebb anyám vagy te kívül és belül;
szép
szerelmem makulátlan álma!
Te korholj, te dicsérj csak eztán, kire
is
bízhatnám magamat? Jó édesanya voltál te
apámnak s anyámnak
e baljós világban.
II.
Zeng a harang, cseng-bong: esti békét
küld mindenüvé.
S te itt szállsz felettem, megrezdíted a fák
suttogó
esti lombját s hallgatod; mint zengi vissza
néked
dícséretét a békés világ.
Ó, anyák anyja, ki illata lettél e
tájnak
s most leszállsz közibénk elaltatni a fákat
és madarak
seregét: csókold meg
vágyam újjongó zsibongását!
Úgy repül hozzád lelkem e földi
mélyből,
mint hajnalban kigyúlladt virágok illatát,
ha fölfelé
repíti, megfoghatatlan éneked,
a langyos esti szél...
Barta Károlynak
Altass csak kedves kályha,
durúzsolj
zúgó fülembe, hadd érezzem;
mily jó is lenne most elaludni
hideg
borogatással a homlokomon
s álmomba meleg testemet
simogatni
szelíden, vagy
halottnak lenni s nyitott szemmel
hidegen nézni
a lámpát, amint
kialszik lassan s nem hallani
többé, hogy künn
az éjszakában
didergő kutyák szomorúsága
hiába vonít az ég
felé...
Nehéz szépségű gyümölcsünk lett
a te
méhed titkos gyümölcse. Mezítlen
Istengyermeket fogantál az
ember
ártatlan gyermekének, hogy méltó
hajléka légy terhed
bimbózó kegyelmének
Szegény és gazdag szóban dícsértessél
te
Boldogságos Asszony! Áldassék a te
választott fájdalmad,
melynek örömét
köszöni néked a gyarló világ. -
Virágozz
csak, lombosodj előttünk
szentséges egyszerűség! Az Ige
testté
lőn benned s áldott lettél már
mindörökre az asszonyok között...
Csak sötét rongyként világítsz
a
megelégedett arcok finom közönyébe.
Ki törődik véle, hogy vígan
csobogó patak,
szomorúan szárazra apadtál?
Se Isten, sem ördög
nem vígasztalhat többé! -
Gyászold magadat, szegény
összeeső:
tele vagy haldoklással, sírni
és nevetni sem tudsz
már!
Elfogyó hús és romlott levegő lettél csupán,
ki suhanó
árnyékát sem veszi észre,
s érzi, madárijesztőként hadonászó
karja
fájón ökölbeszorul, hogy csúful-elhagyott,
átkozza magát
mindhiába...
Oly mélyen alszol, mint
az idő
rendíthetetlen nyugalma.
Káprázó csúfság már nem
bánthat téged
többé. De
arcod fénye - kék láng a sötétben -
még
él s kisugárzik a vak
hantok alól. Nem nyugszik meg
soha,
továbbvándorol a földön
s tudja; vigyáznia kell reám,
mint a
megölhetetlen szeretetnek,
mely ott virraszt a messzi
emlékezetben.
Légy áldott sugárzó öregarc.
Fénylő
halottam lettél végre, ki
szomorú éjszakákon észrevétlen
mellém
takarózik s aztán elaltat
szelíd leheletével. - Igy altatja
el épen
a féltékeny anya is beteg gyermekét,
ki a csókok
melegétől átszenderül lassan
a boldogabb tájak zengő
birodalmába...
Az orgona elnémul s
csupa-zúgás
lelkünk
térdet parancsol a
kereszthalál megújulása
előtt...
Csönd, csönd, most
érkezik fölénk a titok;
pillanat csak,
még
egy pillanat, s már
itt van, szétárad
a templomi csöndben.
Csengő csengi, harangszó
fönsége zengi
mélyen:
kenyér és bor színe alatt
ím, szívünk áhítatába
lobban
az Ő arca. -
Emelkedj csak, ó emelkedj
tiszta
Bárány! Kinyílott lelkünk
mellünket veri boldogan: úgy
szállt
meg minket fölszabadult derűd,
mint a bús áldozat
után
újrafelzendült újjongó orgonaszó...
Mint kopott hajlékod kopott
szalmazsákját,
úgy szokod meg napról-napra megvert
életed sok
apró-cseprő baját te is.
Áldott szegénység ez! Kit megölelt
egyszer,
nem szabadul többé hűséges karjaiból,
s csak az Isten
lesz irgalmasabb hozzá,
ha lecsukja szebb tájakra szomjas
csillogó szemét...
Szőnyi Istvánnak
Bármerre nézel, koromfekete
csillogás
vakít: víz, sötét,
fekete víz. A fák árnyéka mögött
ördög
leselkedik rád. Vigyázz,
halottak fürödnek itt; lelkük
neszez
a víz mélye alól.
Örök éjszaka vize ez, melynek
nincs
feneke; nap elkerüli
s csak a sötét fák koronáznak
mennyboltot
fölé. Ha
egyszer beleesnél,
elállt
szívveréssel
mélyebbről-mélyebbre zuhannál
s végire sose
érnél.
Hosszú évek rajongása
öregítette meg
őt is:
s most itt áll, mint
egy vén tölgy
szemet-békítő
nyugalma. Öreg pap ő már,
kit nyája dolgos
bizalma táplál.
Értük lett öreg s most megőszült
haját s
arcának komoly ráncait
oly megilletődéssel tisztelik, mint
akit
nemsokára magához ölel
a békességes halál...
Arcát a távol lebbenti hozzám.
Most
kinyitja száját, mintha beszélni
akarna velem, de halkan sóhajt
csak,
mint az esti szél. Arra a napra gondol,
mikor a sötét
éjszakában fáradtan
mentünk az országút porában, melynek
szélén,
mint zölden lobogó gyertyák,
világítottak felénk a
szentjánosbogarak, -
s mire a faluba értünk, a félelmes
kutyák
úgy ugattak ránk a kerítés mögül,
mintha eszelős
árnyékok volnának,
kiket már a szomorúság is elhagyott...
Manovill Miksának
I.
Csupa orr, megnőtt szem
és zúgó fül
lettél s örülsz,
mily részeg illattal virágzik
feletted a
habos akác s mint
ölel-fon körül a méteres fű
csak azért, hogy
fényre gyúljon
a te szegény tested is, mely
megilletődve
ringatja magát
a tájék magányos énekében.
II.
Mutasd meg titkod, lebbentsd fel mestered
szerelmes
arcát, vidulás vidéke! - Különös kegyelem
játéka
ez már; bogarak nyüzsgése
s ezerhangú dallama madaraknak,
mely
visszhangzik szanaszéjjel, -
míg én zsibbadtan tűnődöm:
milyen
boldog indulatok zenekara lehet
ez a lelkedet izgató
sejtelmes remegés,
melyben úgy áradsz el, mint
a réteken
hömpölygő tavaszi ár?...
Magányos lélek példázata
Vad darazsak
egyhangú döngése
hiába harsog szerte e tájon:
az ezüstlő
nyárfa égretörő lelke
nem hallja azt, - Ő délcegen
áll
szélben és zivatarban s csak
az országút fáradt vándora
előtt
pöngeti titkon szemérmes énekét...
Öregség példázata
Szótalan vagy, mint
a szelídek szándéka,
kinek ízetlen már a föld fonnyadt
gyümölcse,
s csak a csillagokba néz zengőbb reménnyel
hol
nincs sötét, csak világosság van; fények
boldog tisztasága, mely
nem alszik ki soha.
Dr. Székely Györgynek
I.
Az öreg papról
Prédikálj csak,
prédikáld örök
nyugalmunk - öreg reverendás!
Szentlélek
galambja búg megőszült
fejed felett áldó lebegéssel,
mint aki
Isten kiszolgált
cselédjével lett vénülni méltó
s majdan jó
szívekben alszik.
II.
Vihar előtt
Milyen ezüstös táj ez
nézd, azokkal
a vékonyka rajzú fákkal amott, amint
ráborul az
ég vészes felhőivel
s benne a mi dobogó szívünkkel,
mely a
nyugtalan villámlásokkal
összerezdül s most fedélt keresne,
hogy
két meleg test egymáshoz simuljon,
míg ott künn újra kiderül.
Mit gondolsz, mit érzel millió
élet?
Erdők, mezők s állatok lelke:
ki ismeri messzi titkotok
külön világát?
Ó, imádság művészete minden mozdulatban!
ki nem
fáradó ájtatosság külön hangja
s külön színei! Nyelveteken csak
a
néma merengés, gyarló szó soha nem beszélhet!
Örök eső és örök nap kövér teje
táplál
titeket s tudjátok, apátok
az értünk lobogó kegyelem, ki
a
szédület kék magosából jött láthatatlanul
égő nedvekkel
csókra-zengetni a
szánkból-kicsírázó nevető világot.
Boldog bitang, nézd,
mint mélyül
szemed alja!
A csillogó fény lassan kialszik
s búcsút int a
felkelő határnak.
Szelíd vénülés jele ez, alkony
idézése:
merre kószálsz duhaj hórihorgas?
Emeld föl fénylő homlokod! szép
ez a komorság!
Játszottál az ismeretlen világgal,
s mint
megriadt állat menekülsz most,
nem tudod, milyen kisértet elől.
-
Sötét angyalok csókolták meleg
arcod s azóta -
meghalt hang -
nyomod veszett - s már nem látod
magad
se, mint lobog mögötted
árnyékod fénye a korom éjszakában.
Ráhibáztak, biz kuka szegény,
de
sorsán sose sír. Hagyja el hát
sok okos ember: mit is
törődik
ő véle? Csudálod,
Isten nem nézi le őt; boldogan
cirógatja
néki veres szakállát
s gondolkodik helyette is,
mikor
kásával-buktával, meg zsíros
sonkafalatokkal
vígasztalja
s olykori ünnepeken vele koccint csak
baráti
poharat, ha emberféle népség
már nem veti felé szűken-fénylő
mosolyát.
Lám, italos vagyok megint, de
te látod
ártatlan mosolyom:
mily bűnbánó e csúnya öklendezés!
Térdeplek
is, tántorgok is kicsit;
nem olyan baj tán, mit ne bocsátanál
meg
glóriás Antalunk, - jószerencsém!
Soha jobb fiú nem
voltam én: láttad vón
teljes éccakán át
kiáltottam-kurjantottam
boldog-boldogtalant ölelgetvén
részegen,
mint éneklő buzgóság búcsújárók ajakán!
Antalom,
éneklő szeretet, Antal, ne hagyj
elszédülni! Fordítsd kedves
arcodat felém,
- te mennybeszállt zengő fiatalság!
S most hajrá! Szabaduljatok
fel
közönséges és fenséges érzéseim! Hadd
lássátok igazi
arcotokat, mint fénylik meztelenül
Isten és ember előtt egyaránt.
Lásd, ilyen vagy te; kiszámíthatatlan
és
változó, akár a kacér idő, mely úgy lenget téged
indulatai
sodrában, mint mikor az észvesztő
szerelem gyötrelmes öröme
szabadul rád.
Örülj hát, mozgolódj csak lélek a
vérben!
Nézz szembe már testvér-magaddal, s ne szégyeld
dicsérni
a barbár szerelmet, mely oly pőrén alkotta
diadalmas testedet,
hogy örökkévaló formáit általad
építse föl az Istenbe-térő
halhatatlanságnak.
Nézd csak ezt a szépségesen fiatal, ezt a
szőkehajú
hullát; mint nagy darab ékszer, úgy csillog ebben
a
koporsóban! Mintha nem is volna halott,
hanem aludna csupán,
olyan szelíd most.
De száján, mely tegnap még csengett s mára
elnémult;
ott fénylenek még az elcsattant csókok boldog
rózsái,
mint harsogó ének ha továbbzengi magát
a csöndes
éjszakában.
Nézd, nézd csak az arcát: látszik, kemény
legény volt, -
csak a halál győzhette le nagyranőtt
verekedéseit!
Ne sirasd őt hát hiába: kék szemei immár
örökre
lecsukódtak, karja-lába nem hadonászik, nem
mozdulhat
többé, s közönnyel várja, hogy daliás
testét, mely lobogó
izgalmak tűzijátéka volt egykor,
megegye falánk gazdája, a föld,
melynek
szerelméből fakadt e beborult világra.
Érzed-é orrom a kísértést?
Micsoda
füstöltszagok! mennyi hús! s mind kedvemre való!
Ó
jajj! Halj meg a vágyakozástól: benn a műhelyben,
látod? hurkát
és kolbászt töltenek az erős
henteslegények s te addig nézed őket
ámulattal,
míg árva gyomrod bele nem szédül a nagy áhítatba.
Hollós Istvánnak
Úgy szaladsz árva pára, olyan
tétován,
mint szabadság képzeletével
a néma szomorúság, s már nem
látja
fájdalmad, mint kerülnek el a többi
kutyák is hűtelenül.
Csak olykor, ha
lassítod futásodat, tűnődsz magadban;
mért
szakadsz meg hát kicsiny állat-szívem
e hullámzó szeretetben, ha
társtalanul
bolyongván, csak megveszett társad várhatod,
ki
sorsodon könyörülvén, mint hűséges
irgalom rohan rád s
belédharap?
Isten nevessen rátok boldog gyermekek;
a
kegyelem veletek van, legyetek bár
rakoncátlanok vagy szelídek!
Ti nem érzitek még,
mért lobog a nyár, csak a növő szerelem
nézi
magát titokban: kipirúlt lábatok között
most nyílik a kankalin
szemérmesen az ég felé!
Finom ebédek s vacsorák ízes
illatát
szagolja képzeletem: sült húsokét
s fűszeres
levesekét, amint párolognak
az ünnepi asztalon. S látom a
rétesek
és bukták tornyos tálait s kidülledt szemekkel
már is
rohannék, mint boldog kutya
a zsíros konc után, hogy végre
felüvöltsek
dühödt örömemben: dicsértessél te
méltóságos
bendő, ki megvidámítod
borral-öntözött friss gerincemet
az
örök életre, amen.
Titeket várunk erős legények,
kik
mélyen a szívetek alatt hordjátok
ájult álmaink boldogságos
terhét;
jőjjetek, szabaduljatok ránk dörgő zivatarral
-
kedvünk bimbaját hadd szökkentse
örök virágzásba a nap!
Bizony düh, nyugtalan feszülés inkább
ez
a merev pihenő s ha el is engeded
magad lomhán, mint nehéz igája
után
a fáradt barom; azért hidd azt teli
hittel: indulataid az
éggel perelnek most csendesen,
mint akit a Szentlélek maga
illetett meg, s így
kedve immár oly magasra szökkent, hogy
együtt
derűl-borul a nappal és zivatarral.
Engelmann Józsefnek
Nézd magad szőke villogás,
mily tétova
kamaszarc vagy még!
Nem akarsz megöregedni, holott
égkék
szemed alá mély árkot ástak
a boldog izgalmak sápadt ráncai
immár.
Ne bántson téged ez kedves. Ilyen
leszel
te mindíg s ha búcsút intsz egykor
e földi világnak, majd látod,
fönn
a mennyországban pajzán gyerekkorod
mezítlen angyalkái
fogadnak viszont,
s úgy elcirógatnak-játszanak veled,
hogy
örömében Isten is elneveti magát.
Sántha Istvánnak
Te nem ismersz még engem de
tudom,
mennyire szeretnél, ha látnád a kamarám,
mely telistele
van költészettel: befőttekkel,
lekvárral és savanyúságokkal
duzzadón!
Ha hozzámjössz, gyomrod nevetésre ingerül majd,
s én
meghatottan nyitom ki néked mind
e finomságok ajtaját s véle a
szívemet is
bátorításnak: egyél és derülj fel pajtás! -
Lásd,
teli van az én kamrám a föld ízes
ajándékaival s én nem tudok
velök mit kezdeni
egyedül. Nosza hát légy a segítségemre
bőséges
örömemben; hadd legyenek jó gondolataid felőlem
a
másvilágon is!
Kedvesem, nézz a szemembe szelíd
szemeddel.
Olyan az arcod, mint a szemérmes őznek,
melyben
lelkemnek méltó kedve derül.
Ha rádköszön a hajnal;
tündérek
nyirfahaját lengeti akkor a szél,
mint égi zene,
jelezvén: rád
a láthatatlan szerelem vigyáz.
Feküdj le kedves, nincs enyelegni időnk
indulatainkkal.
Állatok vagyunk most mi is, akik érzik; e
magos
fű boldog, hogy ágynak terülhet alánk, tán azért
hogy
még inkább felkorbácsoljam magam ellened,
s azután ugy vessem
reád az én hófehér
meztelenségben fénylő daliás testemet, mint
ahogy
a villám dühe, vagy öröme csap le a terebéllyel-ékes
gyönge
fára.
I.
Látnád a péklegényeket, mily
izmosak
ők s hogy villog meztelen testük!
Ismerik sorsukat s
tudják;
kevélyebb s mezítlenebb szépség
az övék, mint a
magunké: csupa szikrázás,
mely ki és befelé tündököl, mint
kedve
a robbanó napnak.
De te nem tudod, mért olvad össze,
mint
párzó szerelem, izzadó testük
kamaszszaga a sülő tészta
illatával,
melyből kenyér csak azért lesz talán,
hogy húsuk
friss illatát érezd boldogan,
ha ízzel harapod majd a finoman
ropogó héjat,
mely oly fénnyel csillog éppen, mint az ő
meztelen
combjuk rózsás karcsúsága...
II.
Hej legények, ti kemény húsok a
pékműhelyekbe;
nem fogytok el soha már, úgy szaporodtok,
mint
a mindennapi kenyér. - Nincs szebb,
s méltóbb munkája
senkinek. Szőkék és
barnák vagytok ti, akár a boldog tészta,
mely
kezetek meleg tapintásától formává dagad majd...
Teherben-megszépült fiatalság a
tiétek,
izmos péklegények! - Ha munkátok után
fáradt
inakkal nyugovóra tértek; álmotokban
kenyeret-dagasztó angyalok
csókolják
cserepes szájatokat s nem látjátok,
meztelen
combotok mosolya mily büszkén
fénylik-árad, mintha nagy darab
bronzok
férfias érccsillogása volna a sötét szobában.
Nézzetek csak, nézzetek reánk!
Mint a
rózsák, olyanok vagyunk:
locsoljatok meg minket erős férfiak,
-
hadd viruljunk igaz kedvetekre mi!
Locsoljatok csak, el ne hervadjunk
már,
mint az árvaság! Hajnalonta felétek
sóhajt rózsatestünk
szomja: öleljetek,
ó, ejtsetek meg, - legyünk már boldog
anyák!
Aschner Dávidnak
Szíves utazó, ki áthaladsz e
tájon,
gondolj rám szeretettel, ha látván fejfámat
eszedbe
jut: ama, években megőszült, derűs
kedvű vándor hortyog emitt
mélyen, ki
az örökkévaló fiatalság énekese volt
egykor, s nem
volt rest soha pajzán örömében
nagyokat ölelni, míg kedvire
ehetett-ihatott
e bitang világban, mely nem keserítheti, se
nem
vidítja őt többé sokfajta mulatságaival.
Azért hirdessétek csak poraim: nem tudott
ő
megöregedni soha; legény volt ám a talpán,
ki, ha meghalt
is, él még irgalmatlanul,
s mintha félálomban volna, - úgy
hallgatja most
alulról, mint zengenek néki hangversenyt a
madarak
odafönn, míg meghatottan egyre várja a vígasztaló
napot,
mikor fiatal lábak meleg tapadása alatt
dicsőségesen
feltámad majd halottaiból.
Schiff Sándornak
Bátorítás
Gyenge lábam, légy erős,
ne ess el
még! Viseld ezt
a lehorgadt s nehéz férfifőt
méltóságosan,
mint néma hullát
ha magábazár a komoly koporsó.
Búcsúzó
Látom fonnyadó arcod szomorúságán,
lobogó
idegeidet, mint rágják-eszik már
a falánk kukacok. Most robbantsd
fel magad
te fiatal halál, irgalmatlanul!
Tépelődés
Istenem, mi van velem? Valaki
itthagyott,
s most kínozom magam oktalanul.
Fájdalmam árnyéka
vígasztalj meg engem
éjszakáid fáradt simogatásával!
Jegenyék
Égbenyúló karokkal örökké ölelkezni
akarnátok,
s lám, még, még-magasabbra nőttök; akár
a
boldogtalanság ha hiába kúszik az elérhetetlen
szerelem
felé, melynek ismeretlen arca messze fönt,
- a csillagok
hideg tűzében ragyog csak!
A férfiasságot énekelem, férfias
formák
örök szépségeit öntöm szavaimmal szoborba
lázas
nyugtalansággal, hogy ünnepeljem
s megmutassam Istentőlvaló
érzéseimet előtted!
Ne nézz le engem, ne becsüld le magad
piruló
férfitársam, ha magunk szépségét fennen
hirdetni merem,
s képzeletemben, mint éjből
a hajnal; úgy virágzik ki fiatal
atléta-tested,
mely meztelenül lángol a te kedvesed szeme
előtt,
ha éjjelente veled álmodik epekedőn!
Lásd, tested és testem dicsőségét
így
zengem én vidáman s soha nem lankadón, egyre
bátorítván
magunkat: semmi szégyen barátom!
Imádjuk csak fiatal húsunk
fényességeit boldogan,
lobogó vérünk igaz kedve szerint!
Üdvözlégy harsogó rózsatest, te
égő
máglyaként fénylő ünnepi pirosság,
ki kicsattansz az áldott vér
melegétől,
s úgy telíted meg szegényes szobám négy
falát most
derűs fiatalságod tavaszszagával,
mint eső utáni lenge szellő, ha
felszabadítja
az erdők és mezők szerteáradó, ízes illatát.
Nézd, bámuld csak magad fönséges
remekmű!
Úgy villan-tündököl alakod ezer játéka
mint a
szeszélyes nyár sokféle s zsúfolt
színeiben. - Áldott
állapot ez! Apád s anyád
szerelméből való szerelem, mely
önmagán
tetszelegvén, már előre érzi: mint
bomlik ki majd
arcának eleven gyümölcse
halhatatlan munkája jövendő
lángralobbanásából.
Te áldott rakpart,
ki rózsafényben
kerekedsz ott mélyen alul
s puha párnák, vagy pamlagok fölé
terülve
nyugtatgatod magad: vígasztalj csak, nevettess
meg
felette szapora kedveddel engem! Legkülönb társa vagy
te
testem sok örömének; jóleső érzés örökké-vidám
tetőfoka
olykori fáradtságaim után, kit nem szünök meg
biztatni
illetlen magamnak: hát énekelj csak azért is
te kedves
ruganyosság! Rittyenj-rottyanj csak buzgón
ünneped, avagy köznapi
állapotod szerint, - hadd
hallgassák az egek s véle az
uccák is meghatottan
karakán kedved csengő bugyborékolását!
Kevély méltóság, mondd, mire vetemedtél
te?
Szolgát vártál vendégedül, s ime, lásd
maga a király jött
hozzád lakomára.
Adj ennem-innom hát léha szolgám!
Ha itt
vagyok, illik hogy tiszteletemre
méltó ünnepet ülj, - rongy
előkelő.
Nézd a szemérmes szűzet, mily
tehetetlen
magával e sereg szajha között,
akiknek karmába került védtelen
lelke
a megkísértésre, s most ijedten tűnődik;
vaj'
miként szabadulhatna tőlük, kik
irgalom nélkül, ím anyaszűlt
meztelenre
vetkőztették s nem átalják úgy teliköpdösni
kecsesen
feszülő termetét, hogy már alig tudja
magáról, ki is ő hát? -
míg áll itt a furcsa
szemek kereszttüzében szemlesütve és
szótalanul,
mint aki a megváltó férfiszóra vár, mely
kaján
röhögésre fertelmes záporából kiszabadítja őt
méltó indulatai
legméltóbb asszonyának.
Szegi Pálnak
Itt vagy harmatos illat,
elröppent
fiatalságom meleg gyermekszaga; ó itt érzem
vendég
áramodat megint, nyugtalan játékaid
boldog szédületével
telezengőn! Mint kísértés
a sötét szoba csöndjén: úgy
áradsz-terjengsz most
tizenötéved patyolat ébredezésével te
egykor
lobogó kölyök, ki immár férfivá deresedtél bennem;
remegő
félelemmel így őrizvén téged továbbra is, -
míg nem foszt
ki a majdan-elmúlás csillogó húsod
fiatal illatának rózsaszín
emlékeiből.
I.
Aludj hát, aludj el már szegény,
meghajszolt
baromember. Takard be magad jól a magas
dunnák és
vánkosok közé, mely úgy kell, oly jól
esik sorsában-nehéz
testednek, mint szájnak
ha éhes, a falat kenyér! Mit ér az élet,
-
mi gondod rá most? Pihenj csak nyugalommal
s halld, az
óra mint ketyeg együtt szíveddel.
II.
Dúdolj éjszaka, hevítsd melegre
ágyamat!
S ti is másvilági érzéseim, borítsatok el
most,
zsibbasszátok csak tagjaimat: hadd fészkelődjön
a
szegénység dühhel és örömmel terhes képzelete,
mely mint duzzadó
forrás, hömpölyögni indul.
Fájó képzelet, mily meghatott
pillanatokkal
vergődsz ilyenkor; föl nem foghatod! Halott
anyádat
látod újra, amint csókkal simogatja hamvas
arcodat,
vagy épen szőke hajadat igazítja mély
szenderületedbe s te kéjes
megadással
engeded magad át e becéző játéknak, melynek immár
csak
emléke tér vissza estelente, ha lenyugodsz...
III.
Im, a szegénység csak ennyit hagyott meg
néked
szenvedő! - Sok lótás-futásodból, ha tested
gőzölgése
s a fel-felbüffögő szalonnaíz maradt meg
egyetlen
béredül; sebaj! mégse szomorkodj azért, mondom.
De
azért tűnődj e világ felett, ha oly bizonytalanul is,
mint az
ökölbeszorult marok, mikor zsibbadtan
elernyed végül a
hiábavalóság előtt s mégis
lázadni kénytelen befelé, mint aki
érzi; élnie kell
életének e dög élet istentelen hidegében,
ölelni
s csókolni embert s állatokat oly boldogan, ahogy
egyik
láb a másikhoz dörzsöli most az áldott
vérkeringés melegét e puha
dunnák ölelése alatt...
Manovill Miksának
Lázadj te boldog írígység s nézd,
két
meleg arc mint csókolja egymást ebben
a megilletődött
pillanatban, s lám, még egyik se
sejti-tudja, vaj' ki
akarja azt végül; vérük áramlása
úgy érintkezzen tündöklő
szerelem égi jelévé majd,
hogy annak bársonypuha mélyén ott
aludjon s máris
nyitogassa csudálkozó szemeit az eljövendő
Kisded,
ki két fiatal arc csókjában megfoganván, immár
csak a
rügyet-pattantó tavaszi napot várja, mikor
ott rakoncátlankodhat
boldogan fiatal anyja
tejtől-teliduzzadt mosolygó emlején!
Üdvözlégy fönséges panoráma;
te
hajszálnyi kis láng, ki immár elinduló
indulata vagy a
mindmagasabbra törő
lobogásnak, mely örök szerelemmel
az
ismeretlen erdő felé repül most, hogy
végre ünnepi
tűzvészre gyújtsa kedvét
s aztán úgy borítsa el félelmes
fényével
az elalélt tájat, mintha Isten maga szállna le
diadalmas
mennydörgések közt végítéletet tartani
elevenek és holtak rettegő
serege fölött...
Hegedűs Lorántnak
Hallod az éjszakát, mily részegen zúg
odakünt? -
Te mégis nyitott szemekkel feküdsz ebben
a
félelmes egyedülségben itt, s oly idegesen beszélsz
magaddal,
mint az ismeretlen támadótól remegő vándor
a korom éjszakába, ki
folyton visszanéz s közben
dalra gyújtja torkát magabiztató
nyugalommal...
Érzed, furcsa éjszaka ez. Szíved
dobbanásában már
a bútorok s falak neszét véled hallani s
egyre
türelmetlenebb izgalommal csak azt várod, hogy
megszorítsa
valaki a kilincset az ajtón és
aztán betoppanjon a váratlan
idegen, akinek
láttán, rémületedben, - megnémul ajkadon a
szó.
Szegény leány! Éjjel még fiatal
legények
erős öleléseiről álmodott, s most az ablakon
beszüremlő
nap figyelmezteti a halálra;
hogy elomló haja koszorú lesz, s
lássa,
mint ömlik ki száján a drága vér, mellyel
búcsút mond
immár gyászoló jegyesének, kit
fiatalságnak tisztel a fájdalmas
szerelem.
Lesznai Annának
Te fiatal arc, ismerős arca magamnak:
nézz
vissza rám, nevess a magad szemébe most, ne légy
oly
borongó! Illetődj meg, hogy lám, élsz még s visszaidézheted
a
nagyszerű indulatokat; állati dühét és örömét a napoknak,
amiknek
nyomát annyira rajtad hagyta a forrongó idő.
Most tudod csak, mik voltak azok a
boldog, s ama
szomorú napok, fiatalságom furcsa napjai!
Szinte
érzed a sok-sok éhezést, nagy evéseket, ivásokat s
a
meztelen szerelem csodálatosan csengő napjait,
amint
visszacsillogsz most felém, férfikorbahajló szép kamaszarc!
Isten veled hát utolsó villanás -
önfeledt mosoly!
A zord őszi szelek jele ez már, mikor
elhullajtván
virágaidat s minden leveledet, mezitelenül nézel
a
télnek elibe s csak azt látod majd, mint veri
vissza a szikrázó
hó disztelen árnyékodat.
Most te tündökölsz képzeletemben
egykori
kicsordulás! Te tündökölsz-ragyogsz anyag,
ki először apámban
éltél, majd anyámban
fogantál meg a tiszta szerelem szándéka
szerint.
Én lettem a te pompás gyümölcsöd, s általad
látta meg
a ráköszöntő napot a belőled kipattant
férfi, ama egyetlen perc
örököse, kit az élni akaró
boldog gyötrelem már hasonló hivatást
követni tanit.
László Istvánnak
Hajlongj kezem, ossz áldást, simogass
csak;
erre teremtett téged szüleim szerelme!
Mit tettél, nem
kéri számon senki majd,
csak a lélek, mely egyedül beszél veled,
s aki
látja az olykori kedves arcokat, kis fiúk és
lányok
arcát-haját, miket úgy érintesz meg épen,
mint a nap a
rügybe-pattanó gyümölcsfát.
Boldog vagy; nem ütöttél, nem fenyitettél
senkit, csak
simogattál, vagy nevetve csipkedtél csupán, mint
a
lobogó szeretet, mely melegre hevitett, hogy
lásd magad, mit
illik tenni azért, ha egykor
kezet akarsz fogni az angyalokkal
is, ott fent a paradicsomban.
Alig emlékszem szavadra már,
de arcod
még vissza-vissza csillan elém,
gyermekkorom legendája: anyám,
anyám,
jó apám szép felesége te!
Gyerek voltam én, mikor te
koporsóban
feküdtél, s úgy néztem akkor reád, mint aki
nem
érti, miért nem fogadod fiúi köszöntésem,
s hittem volt, mélyen
alszol tán, olyan
mélyen, kit nem illik megzavarni
ilyenkor;
engem-szülő tested szelid nyugodalmában, melyet
már
mosolyba boritott azóta a távoli rádemlékezés.
A LEÁNYRÓL, AKI ELŐTTEM LIBEG...
Mint tulipán a tavaszi szélben: úgy ring
most
karcsú tested előttem, fiatal leány! Te nem
tudod; de
éhes szemem máris durva merénylet
ellened, maga a féket-nem-biró
elszabadulás,
mely már-már letépi rólad az érett formáid-rejtő
ruhát,
hogy alatta titkos szépségek köszöntsék a hajrás
képzeletet.
Ha rádszabadulhatnék most, s véres
indulataim
öröme alatt irgalmat könyörögnél: nem állat,
csak
férfi volnék én, ki ugy tépné-ölelné
harapásra-termett
angyaltestedet, hogy megőrízhess
engem mindörökre s tested se
feledné daliás testem
egykor rádsóvárgó emlékezetét.
Aba-Novák Vilmosnak
Büdös szegénység ez már, nincs benne
semmi
vigasztaló, hidd el. Olyan bitangság, melyre nincs
szép
szó, bármint szeretnéd is! Pedig mily jó
volna jobb ételeket is,
ízes pörkölteket, sülteket,
vagy ízesnél ízesebb tésztákat enni
teli tányérral,
s nem evvel a kutyánakvaló száraz
koszttal
szomorítani szegény hasamat éveken által...
Bizony,
pajtás. Napról-napra csak ilyen
hiú dolgokban kergetem álmaimat,
s lám,
hiába minden erőfeszítés! Se ruhám, se
cipőm, mi testem
s lelkem örömére válna!
Nincs mód gyakran tiszta inget
váltanom,
s nincs külön szobám sem, hol magamnak
vidám ura
lehetnék, hogy ne kellene
tűrnöm a szegény-állapot orrfacsaró
bűzét
s a veleszült apró férgeket egyben;
- pedig ember vagyok én is, hidd
el: igaz
ember! becsületes értelme apám és anyám
szomorú
sorsának, akiknek csak a halál
juthatott igazságul, s ami
számomra
örökségül maradt; lázadó öklöm, melyben
bánatuk, mint
a tulipán, kivirágzik!
Istenem, még ilyet, hogy te
nem
hallottad a nagy miniszter
hatalmas beszédét az
államháztartás
rendbehozatala tárgyában!
Én ott voltam lásd, s
hazafiúi
kötelességemnek eleget tevén, csupa
láz voltam a
meghatottságtól; -
nemes indulat és honfibú!
Ily csodálatos elmét nem láttam
én
még, mióta élek! Jó ebédektől
s vacsoráktól kidagadt szája
oly
mélységes komolysággal rezgett, mely már
megdöbbent
okosságával.
Szinte látni lehetett, hogy ömlik
az
ige örök malasztokkal fűszerezett
buzgalma, mint finom illatú
moslék
a vályúba, minek a boldog disznók
már előre röfögnek...
De ez mind kevés ama
történelmi
pillanathoz, mikor az asztalra csapott,
s mint a
kard, csörrent az irgalmatlan
parancs: "Mig én vagyok itt,
nem tűrök
izgatást, hazátlan bitangok!"
Vérem, gyermekem, hadd köszöntelek!
Most
vagy tizenötéves lám; olyan idős épen,
mint én voltam
akkoron, mikor anyáddal,
kedves szeretőmmel először
találkozván,
kigondolt téged a vérem, hogy légy kettőnk
kedve
szerint e világra való!
Mint én, szőke vagy te is, s tán
természetre is
hasonló. De én nem itélek, inkább
kedvembe
fogadlak ezért, pálmát lengetve eléd, hogy ily
derék
fiu vagy, s nem ijedsz meg a gyötrő
szerelemtől, mellyel ugy
találkozol te is, a magad
arcára formálni fiat, ahogy én
találkoztam egykor
anyáddal, mikor a halhatatlan
életre
megformáltalak benne tégedet.
Micsoda ünnepnap ez, vendéglátó barátaim!
-
Soha különb lakzit számomra! Szavamra, ezek
aztán a
finom libacombok, s inyemre való
dicsőséges püspökfalatok!
Ne féljétek egészségem: nézhetitek most,
mi
a becsületes has! Ez a jó, ez az igaz,
irigyelni-méltó
munkálkodás, ha úgy csurog-gyöngyöz is a veriték,
hogy
ingem-gatyám tapad már belé!
Jóllakni hát, fulladásig zabálni, bár
a
gutaütésig: uri mulatság ez! S ha nyögni se
tudsz már? Jéghideg
bornak ízes zuhanyával öblögesd
szomjú torkod, így tán újból
elölről kezdheted
feneétvágyad gyönyörű megbolondulását!
Köszöntelek téged asszony: köszöntöm
a
bennedlakó tisztaságos anyát, ki oly boldog
lehetett s olyan
kiválasztott, hogy szülni volt méltó
a virgonc és kicsattant
kisfiút, tán azért, hogy még
szebb és virulóbb légy majd testben,
mind lélekben egyaránt.
Örülj asszony, a gyönyör fájdalmai
szépitettek meg téged
ennyire; általa lett csengőbb a hangod is,
s így Isten előtt
még kedvesebb személy vagy, ki megérdemli, hogy
urának méltó
felesége legyen egy boldog életen által...
Áldd meg a férfit, áldd meg önmagadat, s
kettőtök
között a gyermeket, akit szültél, hogy hajdan
szebbé
tegye néktek a szaladó éveket, s akinek
köszönheted te,
hogy míg méhedben hordoztad őt;
arcod, napról-napra, mindinkább
szépült, mint
ama fiatal asszonyoké, akikben a zengő
szerelem
szomja tündököl fel, ha férjük örök vágya
rájukmosolyog...
Csak te hallod éjszaka, mily
nyugtalanul
piheni fáradalmát
ez a nagy darab test itt a meleg
takaró
alatt, míg közben arról
álmodik lobogó gerince, hogy
meztelen
lányokkal birkózik az erdei tisztás
bársony fűvesén
teli szerelemmel...
Hagyd csak aludni őt, a boldog aluvót;
mért
tudja még, mire fölébred: már csak egy
ártatlan buggyanás
meleg nedvességét érzi
csillogó bőrű husán, mely oly kedves
és
gyermeki látvány lesz előtte, mint az anyja
emlőjén
csintalankodó játékos kisgyerek
cseresznye-száján ottmosolygó
harmatos anyatej.
Látod azt a fiatal jasszt ott,
mily
királyi nyugalommal driccöl az
árok partján ebben a cidri
időben?
Most gondolja ki, ebben a bölcs pillanatban;
hol fog
szajrézni ma este megint, s már
látni az arcán, hogyan menekül
majd,
ha a zsaru netán elébevágna.
Amint felébredtem ama reggelen, első
pillantásom
két izmos térdemre, a kamasz évek diadalát
harsogó
rózsaszin combjaimra esett, hol le és föl játszadozott
a
korareggeli nap csiklandó fénysugara, s kéjjel éreztem,
mint
nyalja-csókolja hamvas bőrömet olyannyira, hogy
szinte ragyogott
belé a hús; életem igaz pompája, melyben
a vér zengte lázas
énekét neked a formák hömpölygő szépségeiről.
Ó, ha láttad volna, mint
csillant-csillámlott
az én lábam; az a fénylő térd s a
föléje
szélesedő comb! s rajta, mint csillogó aranyfűszálak,
a
szőke szőrzet! Arra gondoltam akkor én, épen
így ragyoghatott az
egykor egem-alkotó szerelem
pirosan fénylő láza is, ahogy az én
két gyönyörűséges
térdem ragyogott boldogan a korareggeli nap
áldott fickándozásában.
Várkonyi Nándornak
Május
Most telik igaz örömöd tüdő!
Mélyen
lélegzel, s élvezed, mily drága mézként
ömlik a levegő
széditő illata, melynek
izét érezvén már nyelved is csettint...
Csupa lomb, fű, virág és bokor
lettél;
maga a zengő erdő, hol úgy jársz most,
olyan merengőn,
mint gyerekkori emlékeid
legboldogabb álmaidban a hajnali
napsugár.
Június
Óh, junius forró szerelme!
Részegséged
pezsgő borát öntöd emberre-állatra, s boldogan
látod
műved; hogy lankadunk egyre a dologban
kövér izzadással, s mire
készen vagyunk, mint
rogyunk le eltikkadt fáradtsággal nekiesni
a
mennyei falatozásnak, mely után oly jól
esik majd a pihenés.
Ó, arany szabadság; mezítelenségem! örök
vágy
vagy te a tisztálkodásra, mikor így látod magad,
s érzed,
mily cirógató ez a fürdőgőz, ez a nehéz szaga
önön testednek,
mely már csupa bujaság.
Most látod igazán, mily méltó faragás
vagy, s mily öröm
élvezned ezt az állapotot; hogy lubickolsz,
s
fürdeted magad kecses mozdulatokra hajlón, míg
egyre terjeng
és ömlik körüled a szerelmet-vaditó meleg
férfiszag, mely oly
illatos, mint az almafavirág.
Bányai Kornélnak
Az első:
- Micsoda állat ez te, hallod.
Ma
egy dromedár tyúkkal ette megint
a fene. Mindenki röhögött
rajtuk,
s mintha részegek lettek volna kicsinyt,
a nagy
szerelemre tán. - Nem értem, ily
jóképű fickó, hogy nem
szégyelte magát
azzal a rondasággal uccára kimenni.
A
második:
- Ne murizz annyit, te debella,
mit
tudod te, mit csináltam én! Kövér dög?
szó se róla.
Elbántam vele azért, még
hozzá alaposan. De fizetett is ám
becsülettel,
s ami fő: tud szeretni...! Fiatal sem lehet
mindenki,
s végre nekik is kell csak valaki tán.
Magunkfajta
templomegerek szivesen vállalunk ilyesmit;
mi
egyébre is volnánk e világban még?
A
harmadik:
- Se Isten, se ördög nem mosolyog
ránk:
úgy segítünk hát magunkon, ahogy
tudunk épen. Mindegy,
hogy szép, vagy
csúnya a bestia, aki szeretőnek fogad
minket,
hidd el. Első a dohány, a jó zabálnivaló,
a többi csak
szóbeszéd, kedves komám.
A
GYERMEKHEZ,
AKI LEERESZKEDETT HOZZÁM
Szántó Bélánénak
Nem elmúló dolgokon szomorkodni,
inkább
megifjodni szeretnék általad, hogy
letérdelek most eléd te kedves
gyermeke
az ifjonti kornak, kiből a derű aranya
úgy ömlik reám
most nehéz sugaraival,
mint hajnali rétre a nap.
Itt vagy; ím, szinről-szinre látlak, s
remegve
érzem, mekkorát csattan tenyerembe gyermeki
kezed,
melyből a szeretet tűzcsóvája áradoz felém,
s egy szempillanat
alatt máris fölibém nősz,
mint egy nagykorú felnőtt, hogy
mosolyogni tudj;
milyen kitüntetésnek vélem, hogy ennyire
méltónak tartsz te,
s erre kezet adsz nékem, aki
meghatódottságában, lásd,
nem tudja hogyan, elég alázattal
megköszönni
hozzámvaló angyali leereszkedésedet.
Lobogj csak indulat, tápláld,
akit
elgondoltál igazi magadnak. A gyümölcs
a fa gyökerében
alszik még, de nem
messze az idő, mikor kipattan a virág és
látni
fogod Őt, mint fejlődik s kerekedik
ki előtted csillogó
gyümölccsé a te
gyönyörűségedre, hogy hasonmásod legyen;
olyan
brutális testű kamasz, mint te voltál egykor
férfikorodnak
beköszönte előtt.
Mily üditő látvány a te tündéri
meztelenséged, fiatal test!
Istenteremtette fönségedben,
ruhátlanul ragyogsz és nézegeted,
tapintgatod magad: milyen
selymes a bőröd, mily vajszinű
csillogás vagy, csupa fény! Mint
kipattant rózsa a korareggeli
napfényben, úgy szépülsz most,
olyan tündérien!
Maga az Isten bámulja, szereti magát, ahogy
szabályos
melled, karcsú karodat, s formás combjaidat
nézegeti
örökké-sóvár szemed. S mi mindezt megkoronázza;
nézd,
csapzott szőke hajad aranykoszorúként, hogy csillog
büszke
fejeden, örömére a kipirult arcnak s a vele izzó
diadalmas
testnek, mely ha méltó dolgot követhetne el
ellened, mint egy
nemes vadállat, most boldogan
reádrohanna fölindult szerelmében!
Ti uraságoktól levetett finom ruhák,
kik
rajtam csüngtök most; rólatok emlékezem vissza
a volt
miniszterre, méltóságos ügyvédre, kövér
bankelnökre, s a többi
finom urakra, akikre nem
villan rá a gond, mert nagyon szereti
őket az Isten,
ama égi kegyelem, aki lám, elhagyta az én
árva
zsebemet is, melyben csak a költészet tiszta
derüje virul
még... Mily jó, hogy mégis melegiteni
vigasztalni tudtok még
ebben a megveszekedett
időben, s éreznem szabad különb sorsomat
is, mely
szivemet felderiti odabenn, s figyelmez; hogy
türelemmel
várja a jobb napok jövetelét, melyben
szava lesz gondolatának s
nem kell majd szégyenkeznie azért,
hogy igazabb Isten képmását
viselte arcán akkor is,
mikor a maga életét élni nem adatott meg
neki.
Ez az indulatot-gyujtó szag, a te
fiatal
szerelmed szaga, a szerelem maga terjeng
a levegőben
most, kedvesem! Az önfeledt
enyelgés ideje ez, fokozódó izgalma
a
fáradhatatlan megtermékenyülésnek, mely
a fakadásba-borult tájjal
lélegzik együtt s egyre
biztat: légy javam, hallgass értem
sürüsödő véred
szerelmes szavára, mely most a napsugár
pajzán
mosolyában fürdik csinositani titkolt gondolatát.
Te mosolygó alma-arc, rád gondolok
most,
arra, mily daliás, mily életrevaló teremtés vagy,
mily
harsogó győzelem!
Be szép, hogy élsz, hogy szeretsz
ragyogni
nekünk, s oly pajzán vagy,
ami már vakmerő!
Oly szép vagy, mint a hasadó hajnal,
de
amit Isten teremtett, hidd el;
- anyaszült meztelenül még
szebb vagy!
- P. F. emlékének -
Mily megható volt, hogy az éjjel
veled
beszéltem én, s egyre csudáltam horihorgas
termetedet,
mely úgy jelent meg, mintha jegenye
lett volna, s te csak
hallgattál, mint a halál;
hallgattad, mint áradoztam előtted
harsány
nevetések közt nagy evésekről és fiatal lányok
meleg
husáról, mint életedben egykor. - Nem szóltál,
csak
figyelted szavaimat tovább, s veled együtt
néma volt az álom is,
melynek végre szakadt, s máris
éreznem kellett a tompán dübörgő
valóságot, hogy
voltál csak s csupán arcodat őrzi a lélek
mélyén
áramló emlékezés, mely oly megindultan int feléd
most
búcsúzót, akár az édesanya szeretett
gyermeke felé, akit a végzet
elszakít tőle örökre.
Szép és megbabonázó vagy, mint egy Isten,
s fürgébb
egy gazellánál, te gyönyörű bűn! - Ó, látni
ezeket
az aranyszőke hajfürtöket, karcsú lábat, s mosolygó
fiatal
arcod! Láthat-e többet, s különbet bárki?
Ki fia vagy mondd,
kinek az alkotása, te vakmerő,
te érinthetetlen szobor?!
Mily meleg kenyérillatod van,
legény!
Finom búzalisztből készült a te
fiatal tested, mely
oly pirosan-érő,
mint a véredben ébredező szerelem.
Pietsch Sándornak
Érezted-e már, mily titokzatos
a te
férfivoltod abban a pillanatban,
mikor érezni kezded: most
csikland valamid,
s utána csak egy buggyanás jön, olyan
öröm,
mely hasonlatos a láthatatlan villamosáramhoz,
melyből a
boldogság kegyelme úgy mosolyog reád,
mint a hirtelen fellobbanó
láng a korom éjszakában...?
Lázadj te nemes férfimag, hevülj a
tiszta
szerelemre, mely önmaga gyönyörére méltán
melegit
téged. - Áldásként ömlő sűrű forrás
vagy; méltó, hogy
meggyulladj férfiasságod szerint, s
termékennyé tedd a
rádszomjazó leányt, akit
megejtened a legszebb férfimunka e
világon.
Végre így is láthatlak téged, te gyönyörű
márvány!
Nem menekülhetsz most előlem: parázna szemem
tükrében
csillogsz te lám, - fiatalságom töretlen
fénysugarában
fürdeted bájod tiszta kéjjel. Nézz csak,
merülj e villogó
szemekbe, s mondd, látod-e ott arányosan
feszülő, nyulánk
testedet, mint fénylik vissza csillogón?...
Ó illegesd,
csillogtasd csak olajtól-illatos izmaidat
e méltó tükörben, s ne
szégyenkezz, ne pirulj álmodó
angyalarcod miatt, melyet az
angyalok
boldog szerelme gyötör már.
Demjén Gézánénak
Dicsértessél te kövér májusi
hold;
aranyméz ragyogása vagy te az öreg ég jókedvének,
ki
egymással feleselgető kuruttyolásra vezényeled
a békák
fáradhatatlan kórusát s véle az éjszaka
langy szellőinek üveghang
kiséretét is, mely úgy
szabaditja fel a selymes rétek illatát
most, hogy tőle
részeg álomba merül a duzzadó táj, mely felett
érzelgős
világod megejtő szédülete áll őrt rendíthetetlen
egyhangúsággal.
Mikor úgy akartam, te megfoganj, s
anyád
fiatal angyalarca máris boldog önkivületbe
esett: kora
hajnal volt akkor, - ezüstharmatban
úszott a fű, s az
álmukból-ébredt madarak olyan
hangversenyt zengtek a fölénkboruló
büszke fán,
hogy szerelmünk öröme után fáradtan
egymásra
mosolyogtunk a meghatottságtól.
Izsó Sándornak
Béke veletek barátaim! Szép volt az
élet
sok szomoruságában s örömében nekem is.
Ha lehunytam
szemem mindörökre s véle
szivem is megszünt dobogni: kék
koporsóba
tegyetek engem, mint az ártatlan gyermekeket szokás...
Mert gyermek voltam én kedveseim!
Rakoncátlan
és szemérmetes: lányokkal-fiúkkal s kutyákkal
egyként
barátkozó! S ha kik ennek ellen is ellenségim
voltak: fogadják
most testvéri jobbom - kihült testemnek
talán megbocsátanak
ők. Míg ti többiek, fiatal lánggal,
mint a gyertyák, majd
tisztelegtek előtte.
Szőnyi Istvánnak
Nem felejtem, mily kedves volt tőled
akkor,
mily felelőtlen mulatság, hogy botorkáltál
az
éjszakában, s egyszercsak megtorpantál, s ott álltak
előtted ők,
a messziről-jött fáradt lovak barnán és
szomorúan, s te beszéltél
velük, szóba elegyedtél, -
becézgetted, úgy simogattad
máris őket, mint kedves
gyermekeket szokás, mintha édes öcséid
lettek volna tán.
Mily szépséges éjszaka volt az, s
mily
szép voltál te, ki pityókás voltál kicsinyt,
mikor sütött
a hold és ütött a toronyóra odafönn!
Ördög tudja, mi volt akkor;
szép volt mégis,
megható volt, s oly illatos, mint az a sok
teliszekér
petrezselyem és paprika, mely úgy szállt szét az
éjszakában,
úgy ömlött szerteszéjjel illata, mint a hangtalan
szerelem,
mely megható és kimondhatatlan, ha a szív
már
csordulásig van.
Válladon egy mázsa véres hús. Olyan
vagy,
mint egy szép, fiatal bika.
Erős asszonyok ölének kellenél,
-
férfifajoknak legjobbika!
Bikát taglózol, disznót
szúrsz, húst
vágsz kéjjel, magad is csupa hús, egészség.
Izmaid
úgy ragyognak, úgy dagadnak,
mint aki testét szoborba vésték!
Tiz óra már. Végre kinyitod
szemed.
Ásitsz mélyen. Künn az eső csepeg.
Felkelni ilyenkor?
Lusta medvének?
(A kedves bolhák mit ebédelnének?!)
Eddig csak hortyogtam, most már
fészkelődöm;
így telik el az én szürke délelőttöm.
S mivel
nincs egyéb dolgom, se mulatságom:
a déli harangszót illőmód
bevárom.
Isten éltessen barátom, szerencse
fia!
Nem panaszkodhatsz te, öledbe hullott minden,
ami jó, -
miről fogsz panaszkodni, mondd, ezután?
Úgy véled magad is tán;
kicsinyt már sok ez a
csorda-hódolat, hogy mindenki udvarol s
talpat
nyal neked, holott mint szerény megváltó
szeretnél
tündökölni jobb sorsra érdemes honunkban végre.
Méltó hozzád, hogy szeresd magad, s
divatos légy.
Aki okos: megtanul minden ravasz fortélyt,
mi a
mesterséggel jár. Bolond jószág volnál, ha
nem igy csinálnád te
is! Csak ne volnál oly
nagyképü nagyon, s oly kimérten hüvös,
mint
hatalmas főnököd, az utált kapitalista, kinek
biztató
sorsára jutni nem titkolt óhajod épen.
Nem ismerek rád, ravasz lázadó, s mit
ismerek
még benned: az megvetett gazdáid rossz
természete,
alakoskodásuk, s dölyfük szolgai utánzása
csupán.
Mily kár, hogy nem adhatok ezért magas cimeket
ráadásul;
grófi, vagy hercegi méltóságot, vagy ennél is
magasabb
kitüntetést, hogy legyen mit örömmel elfogadnod neked.
Én mondom, ne panaszkodj. Ez a ringyó
világ
téged is szeret egy keveset még - elég divatos vagy
neki.
Hogy kevés a pénzed? tudom azt, de legalább urat
faragtak
belőled, úriembert; egyelőre tán ez is elég. -
S ha a
dicsőség, magas zsebpénz sem tud megvigasztalni
egy oly
magasszárnyalású költői lelket, mint te vagy:
akkor csak lázadj,
váltsd meg a fajtád, mert te vagy az
igazság, s nincs időd
törődni azzal, hogy sorstársadat
a bajban olyankor hagyták el
Isten és szerencse, mikor
a sors néped prófétájává téged
kiválasztani méltóztatott.
Lőwy Sándornak
Mily tündöklő látvány ez a
tömeg,
sokezer test!...
Mind meztelen, s úgy csillog mind,
mint dús
szöllőgerezd.
Egyik rózsaszin, a másik fehér,
a harmadik barna
- mind ragyog.
Fiúk és lányok virgonc hada ez:
Csupa
ördögök és angyalok!
Csiklandós az idő... Napcsókolta
bőrünk
edzi a forró homok.
A levegő szaggal ízesit
most:
áradnak meleg illatok. -
Mily szép ez így; úgy
látni büszke testünk,
ahogy világra jöttünk hajdan!
Istenre
hasonlitunk itt egytől-egyig,
s ékszerként ragyogunk a napban.
Te kedves kölyök, mit incselegsz úgy
velem, mondd?
Minél rosszabb vagy, annál inkább hasonlítok én
reád!
Sunyi nevetésedben az én ravasz gondolatom villog,
mely
csupa illetlenség, s gyermeteg viháncolás!
Mit, s mire kérkedsz te még, kis
tejfelesszáju siheder?
Azt hiszed, különb vagyok én? Ördög és
angyal vagyok,
véredből való zsivány, ki békákra, s lepkékre
vadászik
repdeső örömében!
Épen ilyen vagyok, ily nagygyomru
állat.
Eltaláltad, dagadt, a züllött pofámat.
Szőke csibész ez
itt, s mint te, pocakra hajlamos.
Úgy röhög a disznó, hogy szinte
már dallamos.
Bár kicsinyt magadat pingáltad
belém;
minden mozdulat ott ragyog a helyén!
Torz és szép pofa
ez. Kamasz és bő hassal áldott,
ki veled együtt sajnálja le ezt a
bölcs világot.
I.
Szabadszájú volnék? Mily igaz ez!
A
szóban indulat forr: tiszta szesz.
Ki ivott a szóból; tudja, mit jelent,
ha
egyik hang a másikkal összezeng.
II.
Bőtejű marcsákat asszonnyá koszorúz
a
vastag szó, mely gömbölyű és csupa hús.
Szelid szó, durva szó: bánom én!
Durvább
a bika, szelidebb a tehén.
I.
Az köpött le, kinek pénzt, s jókedvet
adtál.
Igy viselkedik, lám, egy finom forradalmár.
Adj néki
még többet, hogy bicskát szúrjon beléd.
Hadd legyen büszke rá,
hogy szemetek közt szemét.
Nyegle már ő is; oly "szobatiszta"
polgár,
ki csak előkelő lelkeknek udvarol már.
Szimatja
alázat; tudja, hol cseng a sok arany.
Ennen piszkát is dicséri,
ha abból haszna van.
II.
(Ha enmagát utálná így énekelne ő;)
Nézzétek mily igaz, s mily
objektiv vagyok:
barátaim mind - a bukott
angyalok!
Jőjjetek ujonc bolondok, köpjük le együtt őket.
Egy
strici igy szerez magának ujabb szeretőket!
*
Az árral együtt uszom
én.
Igy kacsint rám a jó remény.
Szeret az isten s barátom az
ördög.
Egyszer talpat nyalok, máskor nyelvet öltök.
Mig szőke gyermekarcod csak az
uccát
bámulja merengőn; észre sem veszed, kis hálátlan,
mint
tüzel a parázna szem halványrózsaszin
térdedre, erre az üde
ruganyosságra, mely úgy
kandikál ki csillogó meztelenségével a
durva
felöltő alól, mint a haragos-zöld lombok között
ékeskedő
hamvas aranybarack, mit oly boldog
merénylet volna leszakitani.
Mint a csillogó finom selyem;
úgy
tündökölsz te szőke fejem,
Ha tükörbe nézel, kellemed
arany
csillámmal viditja kedvemet. -
Arcod vonásain gyönyörrel látod,
mint
csillog titkon egy buja világ ott,
mely csupa mohóság volt, s
mégis oly tisztaság,
mint az ártatlan gyermeket csiklandó tiszta
ágy.
*
Nézd kiárkolt szemed: kék, mint az
égbolt,
émelygett gyönyörben, s látta már a tébolyt,
ezren
szemezték, s ezerszer visszabámult;
gyermekként csudálta, ami elé
tárult.
S a testvér fül is, mi mély - csak
ő
hall tiszta zenét, élvezi ízes szavak zaját:
az örök és
profán dallamot érti,
mely néha dühbe, máskor örömbe csap át.
S az orr... ez a kis csiklandó
műszer?
Pajzánul szagolja, milyen a fűszer;
hogy hol
szikráznak finom és inyenc illatok...
A mohó szájnak ő sejti meg,
hogy mit kapok!
S rólad mit mondjak, száj? Hogy csókolsz,
káromkodsz, dalba kezdel?
Hogy úgy eszel-iszol, s csettintsz,
mint senki nyelves ember?
S hogy sűrű nyálad úgy csurog, mint a
méz?!
- Művészeted a rágás, a pajzán ízlés.
*
Ez a sok dicséret örök dolgokat
dicsér.
Igy szép az ember sorsa, s ha nem igy szép: mit ér?
"Szemeik vannak, de nem
láttanak.
Füleik vannak, de nem hallanak."
Berceli Károlynak
Akinek tetszik, kinevet:
nadrágom
ismét kirepedt.
Furcsa állapot... s hogy legyen kivel
perem;
botommal dühömben a fenekem verem!
Ő, ki a porondra nagy szájjal
kiáll;
Keresztet vetvén, buzgón denunciál.
Ha meghal, sírja
fölött ördög mond imát:
"Im, leghűbb férgedet vesztetted
el, világ!"
Éliás Károlynak
Püspök szeretnék lenni, ha csak egy
napra,
hogy rámosolyoghassak minden jó falatra.
Aztán,
aranysüveggel a fejemen,
tapsba törne ki ujjongó tenyerem.
(V.J.)
Uri kényelmében oly nyugodtan pipál
a
milliókba-roggyant, pufadt szeneskirály,
hogy tőle a viskókban
olyan meleg támad,
mely karácsonyi fényre gyújtja a szobákat.
Bíró Dezsőnek
Hidd el: embernek lenni méltó
büszkeség.
Ezért leszek majd egykor ágyútöltelék.
E kegyet
elháritandó, nincsen semmi fék.
Az embert igy bőgi hőssé a nemes
söpredék.
Légy kalandor, meglásd: mily
magas
méltóság leszel.
s a csorda? Bűneidért
majd boldogan vezekel.
Benedek Jenőnek
Nem vagyok én polgár,
még kevésbé
herceg.
Zsebemben tiz fitying
nikkel fénye henceg.
Szerencsepénz ez is...
s fejem azon
andalog,
hogy mégsem okádnak
le majd az angyalok.
Bűbájos ez a derült reggel!
Mosolygó
üleppel kelek fel,
s úgy köszöntöm az öreg, felkelő Napot;
hogy
nem bitófán értem meg ezt a napot.
Ingyenélő vagy, mondja a tisztes
polgár,
aki a dolgos társadalomnak szolgál.
- Nézz már
rendes, komoly munka után.
Ne csavarogj. Ne légy olyan puhány!
Boldog világfi vagy, fiatal ördög,
ki
ugra-bugrál, s ide-oda döfköd.
Szeretsz is, gyülölsz is, mint
bárki más, -
a többi hazugság és ámitás.
+ + +
Hús és vér vagy, forrongva érő
élet.
Méltó volna együtt romlani véled! -
Harapni,
ízlelni szeretnélek,
hogy elcsunyithassam ezer éked.
Ha vak dühöm leigázhatna
téged:
gyermekkel áldanám meg a te méhed.
S hogy gyümölcsbe
érjen minden éved;
barbár véremmel elégetnélek!
Harminchárom esztendőt élt Krisztus,
s
most épen ennyi vagyok.
Nem vagyok miniszter, se bíró,
-
szememben a szomorúság ragyog.
Olyan az arcod, mint egy felejthetetlen
táj,
mellyel csordultig telt a derűs emlékezés.
Hangod a
hangomba cseng, s komor éjszakákon,
ha felriadok, úgy mereng
rajtad az önmagát
megnyugtató baráti ragaszkodás, mint mikor
a
távolban elhaló harangszót hallván, magábaszáll
a megilletődött
lélek.
Mily lompos és lassu vagy te,
s mily
gyors a csillogó hegyi patak!
Ó, fáradt arc! mikor volt, hogy
a
tükörben gyermeknek láttalak?!
Kit este csak szegény pajta vár;
téged
köszöntlek én szép szamár!
Téged, akin ember, s gyerek
nevet.
Iázz csak, iázz: dicsérd az életet!
Harmatos tested összetöröm, lány.
Rossz
vadállat vagyok én, ne kívánj!
Indulatom tüze elhervaszt téged,
s
ha én elhervasztok ilyen földi éket;
nincsen nagyobb vétek!
Fázol-e még kedves?
Tedd a szád
mellemhez,
s mindjárt meleged lesz...
Már remeg, szinte nyálzik a szánk;
úgy
pirul, illatozik a fánk
a bő zsirban. Jóétvágy, mosolyogj
reánk!
A szemünk, a szájunk, s az orrunk olyan falánk!
+ + +
Oltványi-Ártinger Imrének
I.
Mint egy állat... - úgy múlni ki
csendben
ebben a finom polgári rendben;
ezt szeretném én már minél
hamarabb
megérni a buta csillagok
alatt.
II.
Elég volt a könyörgés, koldulás
ott,
hol a vén Ég embert nem ruház,
s csupán hitet, vagy sok malasztot ád,
de
nem a bő bukszák csengő aranyát.
III.
Fákról-madarakról gondoskodik
Isten,
embernek kenyere, se hajléka nincsen.
Ki köt az ördöggel okos szövetséget,
csak
az nyeri el az örök üdvösséget?!
IV.
Másé a pénz; másra mosolyog a
nemzet.
Téged az apád csak kuli-sorsra nemzett.
Egyhangu élet, s rossz kocsis-koszt vár
rád...
Ki szeretne téged, kutyasorsu árvát?
V.
Hallgass hát kutya: hallgatni
arany;
legyen boldog, kinek rossz sora van.
Motyogj hálát és várj, akármi jön...
Dög
vagy már, kinek a koldús se köszön.
I.
"Barátaim bolondok" -
igy dörg a nyegle költő,
ki úgy gyárt rímeket, mint hurkát a
hurkatöltő.
Mily könnyű munka ez. Csak a bátor szó, ami
nehéz,
meg a becsület, - s ebben szegényke szörnyen
csenevész.
De azért szép fiu ő és "hithű"
katolikus,
mig közben szoknyára les, mert jó a fiatal hús.
S
miért ne tenné? Hisz igaz tanúságot tett,
hogy rothadt lelke Eget
dicsérve vétkezett.
II.
Azt hazudja: kegyelmes asszonyokkal van
dolga.
Pedig ócska szajháknál csak jól fizetett szolga.
Fehér
kamásni ő, s fehér szekfű csupán.
Ne nézz az ily buta pincsi
kutyák után!
III.
Egyszer, mikor sok volt benne a
szesz;
fogadalmat tett, hogy szerzetes lesz.
Azóta egy kövér
dög oly szerelmes belé,
hogy meztelenül térdel a fényképe elé.
Hitvány fecsegő, mit orditsz oly vadul?
Szavadnak
se borsa, se sava nincsen! Nem vagy
oroszlánszeliditő,
még kevésbé lázitó forradalmár! Csak kukac
vagy,
holmi csepűrágó, vagy ha úgy tetszik Elnök, magas
hatalom,
aki bosszút állhat a karakán szavak
dühödt szegénylegényén, ha
inyedre van ez épen. -
A kard tiéd, de a szó, melynek íze s
vére van, azé
aki különb, s ki nem teliszáj disznóröfögés,
mint
te vagy, honmentő lelkiismeret!
Éliás Istvánnak
Mint törékeny gyermek, ki
makacs
betegségben szenved,
te szegény, szürke város, -
úgy
döglődöm én benned.
Néhány jó szó, s néhány
ritka pengő, amit
adtál...
(Hősi tetteid pirossal
jelzi majd a naptár.)
Bár unalmas vagy, mint
a többi
korhatag város;
kedves vagy te mégis,
sőt kicsinykét
mulatságos.
Csibészek, néhány szájas
polgár, s egy-két finom
lélek
vigasztal azért, hogy veled
poshadok, s veled élek.
Csak bűz, szemét, nyomorúság
s hasonló
örök szépségek
jelzik; mily méltó otthont lelt
benned a magas
költészet,
hogy koldusok fészke vagy te,
szívem szerint is
hazám... -
Hogy mosdatlan szájjal igy dicsérlek,
kérlek,
ne haragudj reám.
TISZTA S ROMLOTT KÉPZELETEM SZERINT
Mint egy mindenre-képes ringyó, vagy
ártatlan angyal:
olyan kedves és állati vagy te, - féktelen
képzelet!
Ha álomra hajtom fejem: vakmerő
gondolatokkal
szakadsz rám, vagy alacsony indulatokkal kínozol,
nem
hagysz békit egy pillanatra sem.
Tépdesel, mardosol engem, s számot
vetsz
testem-lelkem dögletes mocskaival egyaránt.
Nem pihensz egyetlen pillanatig sem,
tunyaság s unalom
ismeretlenek teelőtted; öröm és fájdalom
izgalma
forral szüntelenül.
Nem érsz rá, folyton hadakozol, -
derülsz és dühöngsz,
mert ez vagy te, s ez méltó tehozzád, míg
közben olyan tájakon jársz, oly arcokkal
váltsz üzenetet,
akik veled együtt tépik le majdan a fölös
cafrangot,
mely elrejtette emberséged az Isten
előtt, ki anyaszült
meztelenül teremtvén téged, önmagát mintázta
meg abban,
ami te vagy; élet és halál megujulása, maga a
lélek,
mely örök formákat teremt ennen mozdulataiból,
mocskos
avagy tiszta szándékai szerint.
(K. A.)
Bölcs aranyszakáll! Mily szomorú, hogy
nem ért
meg téged e kor, mely oly profán, ami már
istenkoromolás.
Mert te Isten vagy, kinek csak imádat, s jobbágyi
hódolat jár,
nem hitvány igazság s karakán szó, - igaz-e?
Ó, lángész! leborulok előtted én. Bocsásd
meg gyáva
árulásom, hogy szeles s kapkodó voltam. Te tudod:
a
gyerek és bolond megmondják az igazat, bár én részeg
voltam,
mikor szívem szerint vétettem ellened, sérthetetlen személy.
Csücsülj csak ülepem, légy vidám,
légy
te a százsípu orgonám.
Nincs más vigaszom, ami hangot ad,
-
áraszd kegyelmed: tiszta hangodat.
A száj szava hazug; nincs már hitele.
Az
ördög tudja csak, mit mível vele.
Veled incselkedni méltó
mulatozás,
csücsülj csak, danolj hát, korhely csodadudás.
Mikor mindenki elhagyott, fogat
vicsoritott reám:
akkor mutattad te meg tündöklő asszonyi
erényed. Mint egykor
anyám, olyan voltál épen, ugy mosolyogtál
reám s nyujtottad
segitő kezed felém, szomorú napjaim
szerencséje!
Mint gyermekeid; szép és értelmes az
életed, s oly derült, mint
a harsogó nyári reggel, mely
dalrazenditi a madarak
tarka sokadalmát! Csak anya lehet ily
áldozatos, ennyire
költő, ki gyermekeivel él, gyermekeivel hal, s
maga is
csupa rajongás, áradó ének.
Szavam szegény, de a hullám, ami elönt:
gazdag a szeretet
nagy indulataitól, olyan gazdag, mint buzgó
lélekben a
kimondhatatlan kegyelem, mely féltett
szeméremérzetében is
szeretné elkiáltani tuláradt örömét:
Asszony, én
megilletődött vagyok, - köszönöm ritka
emberségedet!
Székely Györgynek
Hogy reng a viz, nézd, hogy dagasztja
izmaidat!
Pillanatról-pillanatra érzi elernyedt tested
máris,
mint válik pehely-könnyűvé, hogy
villanyozza-paskolja
egyre erősebben a sok, hirtelen futamu
hullám!
Ölelj csak, nyalogass jóillatu viz,
kék-zöldbe ragyogó
derűs tükör! Bizsergess langyos és hideg
suhanásaiddal,
- elbágyad az ember, oly tikkasztó ez a
hőség!
A közeli fák, a testek nehéz illata a
levegőben: mind
ideárad, összekeveredik a szelid áramu szélben s
oly
ruganyos leszel, hogy szinte felderül renyhe kedved,
máris
repülni szeretnél tuláradt örömödben!
Gyönyörü és cirógató ez a mulatság!
Csobbanás után ujabb és
ujabb csobbanás zeng füledbe, igy vidulsz
a víz sokezer
örömei között. Lehülsz: ugy frissülsz fel s gyujtod
állandó
indulatra kedved: ugy zuhintod magad a
kristályragyogásu
vizbe ujra és ujra, ugy játszol a csiklandó
vizzel, mint
virgonc gyerek a puha takaróval, ha ruganyos ágyba
veti magát.
Óva intsz a könnyelmű élettől, nem tudom,
miért.
Hiába, mindhiába a fáradozás; légy testi-lelki
jóbarátom,
igaz jóakaróm bár. Gyarló vagyok,
s szeretem magam: kedvvel és
kéjjel rombolom testem,
ezt a hitvány rabszolgát, ki elérhetetlen
örömök után epeked
hiú sóvárgásai szédületében. - Legalább
a kín halmazata
legyen enyém, ha már az élet, ez az öreg
ördög,
cserbenhagyott fiatalságom remekebb éveiben!
Ne csudálkozz rajtam, ne sajnálj; én
tudom már,
mit kell csinálni! Ha hiszed, ha nem; rombolni kell
magam,
semmibe venni azt, ami egészség, s ha tükör elé
állok
pokoli ábrázatommal: nyelvet ölteni magamra, hogy
lássam
a valóságot, - mily undok dög vagyok,
mint mindenki, aki
nem boldogul méltó érdeme szerint
ebben a ragyogó földi
paradicsomban!
Mily gyönyörűséges vagy leány, te
legízletesebb
gyümölcs, fiatal íze az illatos szerelemnek,
ki
úgy vonzza hamvas húsa iránt a méltó
férfiéhséget, mint méhek és
darazsak seregét
a mézüket kínáló részeg virágok.
Nincs, aki boldogabb teremtés e világon
nálad. Nem
illatosabb a rózsa sem karcsú tested párolgó
szagánál,
mely fiatal legények égő húsának
szerelmét zengi most vissza
szédítőn, s te máris
visszaérzed; mily sok, érő
kamaszöröm
fickándozhatott benned, hogy ennyire fiatal vagy
még,
s Isten kedvire való!
Illatozz hát csak illatok
fejedelme, illatozz
gyönyörű lánytest, minden virágnál
illatosabb
hús-szag! Harmatozott és harmattal üdít még
téged
az örök fiatalság vágya: izmos és virágzó
testű férfiaké, akiknek
szerelme oly zamatként
gőzölög ki most belőled, mint zivatar
után
a párolgó rétek tüdőt-vidító illata!
Mint a fáradt, beteg kutya; úgy pihensz
itt,
s hallgatod beteg szíved dobogását, - mi
egyéb
dolgod lehetne még? Szelíd megadás,
gyengéd mosoly vagy itt már,
csupa csönd, s türelem.
Kolostor ez a hely, s akár az elmélkedés
idején:
ide-oda topogsz, s arra gondolsz, hogy nem
gondolsz
semmire már, csupán unatkozol az unatkozókkal,
velük
sápad az arcod, s vársz, egyre vársz, oly boldog
együgyűséggel,
mint a megszállott lélek; még bízol az orvosságos
üvegekben,
s a jó doktorokban, kik öreg barátként vigyáznak
reád,
s ha nyugtalankodsz, vaskos tréfákkal traktálnak, -
hadd
lásd, mily irgalmas hentesek ők!
Vészes csengetés a folyosón: ki készül
meghalni megint?
ki sír segítség után? Aludni volna jó,
elzsibbadni már,
- de szemem égő parázs az éjben, fülem
csupa zúgás újra,
nincs nyugalmam ma sem. Csak társaim alusznak
már,
nekik a csönd kegyes úr; hallgat a betegség is,
pihenni
akar. - Rossz alvó, én vagyok ébren csupán, máris
kínoz
a tépelődés: hány óra van? mikor lesz végre reggel?
Csak
rossz szíved felel; nem múlik az éj, nem akar pirkadni még,
nem
szűnik a kutyák ugatása sem a korom éjszakában!
Ragadj le szemem,
aludj már. Aludni, aludni kéne már, mint
az állatoknak, s
boldogan ébredni az első kakasszóra,
mely a tulipán hajnalt
köszönti!
A vén medvét, az éjszakát
hallgatod-tapintod megint;
a hallgatag éjt, mikor élet és halál
nyugovóra tért,
hogy újra fölriadjanak majd, mint szomszéd
társam
a betegágyban, ki rosszat álmodott, s most velem együtt
őt
is babonás képzetek gyötrik, s mint a megzavart nyúl,
olyan ijedt
lesz, mikor az éjféli gyors távol dübörgése
megkocogtatja
börtönünk vastag ablakait.
Hiába erőlködsz, csörömpölni tudsz
csak,
hegedülni már nem. Az isten sem könyörülhet
már rajtad,
elhiheted. Csak legyinteni, lefitymálni
azt, miben hinni merészel
a tiszta rajongás: mi volna
ebben az erény? Bizony, jobban értsz
te a talpnyaláshoz,
mely pénzt szimatol, mint a magas zenéhez, -
hiába kiabálsz.
Nem nyalakodni kell barátom, nem buta
vitákon
emészteni émelygőn gyönge elméd: szárnyalni
kell,
emelkedni! vagy ragyogni, mint a gyémánt, hogy lássák;
mily
nemes szellem tündököl tebenned. Elég volt már
a
rikkancsrikoltásból; a te hangod, a magad énekét
szeretnénk
hallani végre, nem mások, s különbek, kopott
jelszavait, kiknek
csak tompa visszhangja vagy te csupán.
- Lépj ki a
homályból, mutasd meg végre, mit tudsz,
milyen legény vagy, te
kitűnő, mindenkit leverő kalmártehetség!
I.
Vetkőzni kezdel; most boldogan
látod,
mint feszül húsba a fiatalságod.
Mindent levetsz, s
érzed, alsóruhád
alatt a lázas izgalom fut át...
*
Tikkadt este van; csiklandó láza
bánt.
Úgy lobog a véred, mint lobogó láng.
Izzadsz, egyre
hánykódsz: már egész tested ég.
Izgatón-puha ágyad csupa veriték.
*
Megöl ez a gőz: nem birod már
tovább.
Letépsz magadról minden hitvány ruhát;
hogy
gyönyörködhess immár meztelen
pírban csillogó, remek testeden.
II.
Meztelenül fekszem ágyamon.
Terjeng,
gőzölög testi illatom.
Nem lát senki; csak a hold néz be rám,
s
habzó ezüsttel hűti éjszakám.
*
Ahogy anyám szült, úgy fekszem
itt;
kitárva testem csupasz ékeit.
Szép meztelen fia pihenj
csak anyámnak:
apja leszel még te gyerek-dús családnak.
*
Mint az újszülött, oly meztelen
vagyok.
Nézd; testem míly fiús szépségben ragyog! -
Búgó
galambjaim szállnak reám:
illatozz, csókolj csak meleg szobám!
*
Csupasz lelkem, csupasz szobám,
hagyjatok
el ez éjszakán.
Fal légy sötét! Te világíts testem... -
Isten
és ördög karma közé estem.
Gyerekkorom hajdan boldog vidéke,
szomorú
látni míly szegény, menyire csupasz lettél! Hová
lett
a sötét dunaparti erdő, hol oly sokat fürödtem
nyaranta a
piócákkal-teli állóvizekben játszótársaim
víg seregével? Öreg fák
alatt kanyargó, szeszélyes
Rákospatak, s te régi Vuk-gyár a gát
mögött, szólaljatok
meg már; mely ördög írtott ki titeket? Mint
idegen arc,
úgy bámul most reám e vidék, mintha csak intene:
nincs
mit keresned többé e tájon! Marnyica néni se mosogat
már,
nem sulykolja a beáztatott ruhát a tavaszi parton: meghalt
ő
is azóta, mint minden érzelmes s múlandó szépsége
e világnak,
mely nem jő vissza soha már, akár a tündöklő ifjúság.
Derűs fiai az egyháznak: derék ferences
atyák!
Rajtatok csüng kidülledt szemem, s kicsordul
a nyálam,
hogy láthatom; mily megilletődött
áhitattal zabáljátok a bőséges
ebédet, - égi
élvezet hallani, hogyan csámcsog a szátok!
S
mint jó papokhoz illik: az italt se vetitek meg éppen.
Úgy
habzsoljátok közbe-közbe a habos, arany-sárga sert
a kövér
korsókból, hogy hordóvá dagad lassan
boldog hasatok! Illő ez
hozzátok, mint minden
mívelet, ami szép, - bármit
nyelveljen is a hazug!
Az Úristen éppúgy kedvét leli bennetek,
mint más földi
halandó, s ha valaki tudja, ő tudja leginkább, az
Ő
mosolygó szeme látja csak tisztán: nem hoztatok szégyent
a
barna csuhára, melyből a jó ember kegyelemmel-teli
öröme árad
most szét ebben a füstös, de jámborok
szándékát sose sértő
vendégfogadóban.
X. Y-hoz
Nem szép, csöppet sem igazságos tőled,
hogy
csak a szegényt, csupán a gyámoltalant
kínozod éjjel és
nappal. Ha helyedben volnék,
hidd el, nem komolykodnék oly
nagyképűen,
s főként nem volnék oly gonosz, hogy
oktalan
tiszteletet követeljek magamnak csúnya bűneimért!
Hagyd
abba már, nem neked való ez az otromba
szerep; magas és komoly
hivatalod után többet
vár a meggyötört ember, több tiszteletet
a
tisztesség iránt, s jobb fület, hogy halld
kétségbeesett
sikoltását az irgalmat-esdekelőnek,
ha valóban hatalmasnak véled
még magad, s nem
kéjelegsz a kicsinyességben, mely az
ostobák
erénye csupán.
Döng a föld alattam most, hogy
verseid
olvasom újra, érc-szavú költő, korán
eltávozott
bajtársam e baljós világban.
Ki hív szüretre ezután, s bőséges
vacsorákra?
Kivel melegedek össze megint, mondd? A szolnoki
sír
nem felel; koporsód börtönéből nincs
szabadulás, - hiába
kiabálok utánad.
Ó, szomorúság! borítsd el elmém! Ne érezzem
a
fájdalmat, hogy elvesztettem Őt, kit immár
csak az emlékezés
szerethet halotti poraiban.
Ez aztán az üdítő ébredés! Soha remekebb
reggelt!
Mint nehéz ebédek után a hűsítő, komoly ital;
oly jól
esik most a nyujtózkodás, az ásítás! Csak
fölkelni ne kéne,
öltözködni, gallérral, nyakkendővel
bibelődni! A reggeli fürdő, a
mosakodás, s az illatos
szappanszag, ami szerteárad: ez deríti
fel még
renyhe tested, ez a te méltó örömöd, - a többi
már
hajsza, loholás köznapi dolgaid után, hogy este,
ha
lefekszel, újra fáradt, újra piszkos és szomorú légy.
Borssal ízes most a szavad;
fellegjáró
kedvedbe vagy.
Szívderítő vigalommal
feneked is meg-megszólal.
Kevés a bor, meg se kottyan.
Reng a
kedv a részeg szóban.
Ki-kitátod muja szádat:
olyan szép vagy,
mint egy állat.
Sok volt a jó: itt a csömör,
kidöglöttél,
mint az ökör...
Most látod, mily szép a világ: -
ferde
szájad rája okád!
SOKRATES SZELLEMÉNEK!
I.
GONDOLATOK
EGY SZOBOR KÖRÜL
Nincs fenségesebb, se fölemelőbb
látvány,
mint a te vidám gyermeki arcod, s szemed, ez
az
égszínkék, mosollyal-teli csillogás!
Olyan angyal vagy, ki nem tudja még,
hogy
a földre tévedt s mily sugárzó dalia lesz,
mire
észreveszi férfimivoltát!
Boldogító érzés gondolni rá; hogyan
csavarod el majd
eszét a távoli fiatal leánynak, ki nem
állhat
ellen a kísértésnek, s hódolni kényszerűl, ha
szemedbe
nézni elég vakmerő lesz.
*
Senki más; csak ily fiatal ördög lehet
ennyire
szép, ilyen mosolygó, s maradéktalan. Ki fia
lehetsz
te - tökéletes mű, mondd?
A remegő képzelet udvarol neked, az
áhítat,
mely érzi; az angyalok közül való vagy bizton,
ők
álltak őrt, amikor világra jöttél. -
Ha szád, ez az ezüst csengettyű,
mosolyra
derül: a beborult ég újra derült lesz, csak azért,
hogy
kedvedre legyen, s még csillogóbb légy,
oly érinthetetlen, mint kit a mennybéli
szerelem
választhat ki csupán méltó játszótársul,
ha kedvéhez
illőn mulatni akar.
II.
SZERETET
Szerelmes vagyok a te szerelmedbe, s
nemes
izgalmat okoz, hogy izgulsz, s már rejtett
gondolataid
bűvkörében ott ágaskodik
a támadás! Azt szeretem benned, mit
az
együgyű illem szégyelnivalónak tart;
hogy csókolsz, tapogatsz,
letepersz, s oly
hiú vagy máris, mint egy romlott leány,
ki
meztelenül nézegeti magát a tükörben.
III.
GYERMEKARC
Mint karcsú őzikének, oly
üde a te
arcod;
e szépség térdreparancsol
minden hiú harcot. -
Csak
az ima ér fel hozzád;
a sóvár gyötrelem.
Hogy boldog legyek;
alázz meg,
irgalmazz gyermekem!
IV.
HÓDOLAT
Tejben fürödsz tán, hogy oly fehér
a
bőröd, jóképű fickó? Olyan
vagy most, mint egy fiatal pogány
isten,
s kellemetes, akár a hajnali harmatban ázott
illatos
erdő! Arcodon anyád jósága
mosolyog, az örökké-szerelmetes
emlék,
mely csillogó márványba véste tömör
testednek
halhatatlan gondolatát.
V.
SZŐKE
ANGYAL
Mint a lángoló nyárban megérett illatos
gabona,
oly aranyszőke vagy te - angyali
gyermek!
Remekbefaragott tested klasszikus szobrokra
emlékezteti
a műértő szemet, mikor látja; hogyan
kelleted-fitogtatod nemesen
feszülő formáidat!
Csak hála, gerjedelmet-gyújtó hódolat illethet
téged,
olyan, mely lángbaborítja a tétovák képzeletét is! -
Isten
és ember szerelmére egyaránt méltó, te tejszagú,
csillogó
szőkeség; nevess reánk, szegény és balga halandókra,
hadd
szépüljünk meg mi csúnyák is vidor sugaradban!
VI.
GYERMEK
Mint a hamvas barack, ízes szőllő,
vagy
bármi nemes gyümölcs: olyan szép, oly
üde s illatos vagy te
csillogó, aranyfürtű gyermek!
A hold altat el, s a nap ébreszt téged;
két
hűséges szeretőd, kik nappal és éjszaka a te
kedved
keresik csupán, mint tanui egykor
életed kezdődő lendületének!
Virág és gyümölcs sorsa a tiéd, ama
felhevült
áldozaté, ki azt várja csak, végre préda legyen,
s
leszakítsa valaki részeg szerelme indulatának!
VII.
FIATAL
CSIBÉSZ ÉNEKELNÉ...
Tizenötéves vagyok, de már vásott
kölyök.
Cigarettázom, s ménkű-nagyokat köpök.
Bár nem szabad,
s korai még: már érdekel a nő.
Kövér? Sovány? Nem válogatok, csak
legyen - ez a fő!
Friss húsom tejszaga - érzem már -
aranyat ér.
A szomszéd Borcsában ezért bizsereg a vér,
ezért
"főz" engem pálinkával, s mindennel, ami jó...
Én
tizenötéves vagyok, s ő már csak vén szipirtyó!
+ + +
Asztalt ékítő ízes falatok, ti
tökéletes
remekművek: kacsák, libák és disznók,
kik nagyhasú
tálakon párologtok majd és
várjátok a legünnepibb pillanatot,
mikor
nehéz óborok által locsolva a legméltóbb
helyre
kerültök: áhitat tölt el máris, ha
rátok gondolok, igaz
barátaimra. -
Csak ne volnátok olykor hűtlenek hozzám!
Mint
én, tán senki se szeret úgy titeket, senki
se vágyik oly kínzó
gyötrődéssel utánatok
e gyarló világban. Éjszakánként mindig
csak
veletek álmodom, s mikor felébredek reggel;
még csupa
nyál a szájam a meghatottságtól,
melyre nincsen soha, s talán nem
is lesz soha
méltó viszonzás!
Mily boldog vagy, hogy íly könnyű
lettél,
oly könnyű, mint a lepke, s oly vídám,
hogy repdes a
szíved belé. Fölemelő
ez az állapot, hidd el, lelket
űdítő
tündéri kielégülés, máris érzed: minden terhednek,
bomlott
fölöslegnek utána vagy már, - most
jöhet a lakodalom akár,
kezdődhet a remek
tivornya előlről! Bizony mondom, ez az igazi,
a
derék élet és boldogságos nyugalom; így,
ily pihenten fogni neki
a dolognak, megszabadulni
attól, ami már nem kell a rusnya
testnek, hogy
könnyű légy megint, hogy úgy repülj
kedved
forgatagában, mint a lepke, s úgy ragyogjon az arcod
a
bőséges munka után, mint a szomjas föld,
ha kiadós zápor szakad
rá.
Remek ember te, ragyogó
szellem, ki
felemelt a porból,
s pártfogolni mert jóban és rosszban;
fájdalom
tudni, hogy kórágyon feküdsz,
s napról-napra csak a halállal
verekedsz már.
Zengő szavak boldog tudósaként csudáltad
a
világot még tegnap, s ma már csak dadog
az egykor daliás férfi! -
Nem neked való
ez a gyötrelmes játék, költő! Nem, sohasem
éghetsz
el te, hisz tűz vagy magad is ebben
a szomorú és szegény
világban! Ki kiáltana, ki
énekelne helyetted? Ki rázná üstökünket
mondd,
ha te is elnémulsz tündöklő elme, te tiszta szív
a
tisztátalanok és tudatlanok között?
Nézd csak, mily pukkasztó, mily huncut
látvány
ez a gőzölgő palánk! Nem didereg most ő sem,
néki is
jutott egy kevés a meleg italokból ebben
a csikorgó hidegben, s a
járdának sincs oka
a panaszkodásra. - Mily megható,
Istenem, mily
ritkán emberi ez a reggel! Nézz széjjel, s
láthatod;
senki se volt fukar ma. Még az éhes kóborkutyáknak
is
jutott a bő eleségből! Bizony, elhiheted; ilyenkor
jó az
ember, csak akkor, ha kivetkezik nagyképű
szokásaiból, s számot
vet magával; mennyire
Isten kedvire való dolgot mível, ha egy
évben
csak egyszer is elfeledkezik magáról.
Lélek, te vézna, vergődő rab a test
undok
börtönében: hiába üvöltsz az ég felé -
nem
szabadulhatsz béklyóid nehéz terhétől,
míg a föld bűzhödt sarában
fetrengsz. Csak sokfajta
nyavalyád ápolhatod csupán; a hús vörös
birodalmában
úgy tespedsz te is, mint a többi tehetetlen emberi
állat,
s kínzó önemésztéssel a nemesebb dolgok után epekedsz,
e
dög világ hiábavalóságai felett tünődvén.
Csuklyás barát vagy immár, szigorú
szerzetes, ki
a boldog halál után sóvárog teli hittel, s várod
a
megváltást, mely kiemel koporsódból, meggyötört
tested vak
börtönéből, ki erősebb lévén, megalázott,
s megsemmisülvén az
idővel: por és hamu lesz újra,
szabad szelek játéka, míg magad
szárnyat
nyersz majdan a szédületes egekbe repülni!
Ez a böfögés pajtás, ez a tündöklő
szemtelenség már
aranyat ér, egész mennyországot akár. Tudom,
úri
ízlésed zavarja ez a közönséges művelet, de én,
inyenckedő
eretnek, ebben már csak a kövér püspököknek
adok igazat; csak
nekik, akiknek terebélyes pocakjuk van s a jó
falatok láttán
meg-megcsillan még szemükben a kenetes mosoly.
Hidd el, pajtás,
nem utolsó mulatság ez; még Krisztus se
haragszik érte, akármint
vélekedj is. - Ilyen, ily pukkasztó
szörnyeteg vagyok én,
lásd... Még most is érzem a számon a dús
zamatot; orromon a
csiklandó illatok kábításait, szinte
újrapezsdül a vérem máris.
Ó, mondd, mi ezen a megütközni való?...
Inkább kövesd példámat te
is; egyél és igyál, böfögj
versenyt velem, hogy tudd meg végre,
mi az igazi
öröm s vidám fickókhoz méltó, szellemvidító
huncutság,
mielőtt a másvilágra szólítana az öreg halál.
Köpködj csak, utálj, ha ez a munkád;
tisztelem én
a szabad véleményt. De én már nem javulok meg,
ilyen
vagyok és maradok: hitvány disznó, aki nyolcvanöt
kilót
nyom a mázsán. S hiába a kaján káröröm, a
málé
nyelvöltögetés, hogy úgy-úgy, ronda állat ez is,
moslékban
vájkál, ebben leli csak méltó örömét. Oda se neki;
még
a hasam se vakarom ily csekélység miatt!
Ne légy oly fínom, lássuk a bunkót,
megbotránkozó!
Mutasd meg komoly tudományod: a gyönge,
girhes
szamarat sosem tiszteltem én! Ki nem pipál, ne
sercintsen,
rágja meg a szót, s ne mondjon nehéz
szavakat erről, meg arról.
Inkább hallgasson, mint
bölcs tök a fűben, s bízza reám, mily
ordináré vagány
vagyok én, vagy miként perlekedem akár az egek
urával,
ha búval-bélelt kedvemben talál a nekirugaszkodás!
Könnyű neked; teli vagy pénzzel, s
bár
okosnak látszol, mégse vagy különb a többinél.
Ha te is
lusta és szívtelen leszel, ki emberelje meg
magát akkor?
Tehetségtelen dögökre, s a zavartalan
emésztésre is többet
költesz egy napon, mint reám
egész esztendőben akár. Ezzel
dicsekedsz te, ezért
oly nagy a te híred? A némber, ki
szeretőiből él,
többet pazarol reám, inkább megérti ide-oda
kapkodó
szegénységem, mint a magadfajta előkelő lélek,
kit
naplopó udvaroncok serege vesz körül, ahogy illő is ez
a
talpnyalókhoz, kik rossz tanácsokkal látnak el téged,
ismervén
együgyű természetedet. - Bolond világ ez, s
benne a
legnagyobb bolond, te vagy. Mióta ismerlek; a
nyomorúság
emésztőbb lett csupán, hogy még inkább
fölócsudjak a valóságra:
olyan vagy te is, mint
a többi tízezer, ki szégyeli megemberelni
magát,
s ennen zsírjába fullad inkább, semhogy
bizonyságot
tegyen: ember mer lenni a hitvány kufárok között!
I.
Meztelen kis hasunk süti a nap.
Bizsergő
vérünk indulatba kap.
Tenni kéne, tenni valamit hamar.
-
Jaj, iszonyú vágyak, jaj, iszonyú zavar!
II.
Bár ostromoljuk a falakat:
nem akad
senki, nem akad.
Vízbe hát gyorsan -
hűtsük le
magunk!
Így telik-múlik
szomorú napunk.
Remek a szajré... olyan
kéjjel
komálod,
mint aki megcsórta az
egész világot.
Karperec?
Hékli?
Mit számít ez neked?
Öreg jassz vagy már;
különb úr,
ki lehet?
Vén trotty vagy már:
reménytelen
eset.
Mi alig volt,
most hal meg; - az eszed.
Voltál
te fiatal?
Voltál te öreg?
Nem vagy te ember, csak
kiherélt
öleb.
Mint fénylő bronzszobor, itt állsz
meztelenül.
Izzadt testszagodtól a levegő átszellemül,
s nem
veszed észre, mint bontja szírmát magad iránt
a szerelem, ki
benned egykor meghalni kívánt...
A te kamaszhangod oly messzehangzó,
mint
a távolbazengő mély harangszó,
s olyan fiatal, mint a piros
szerelem,
melynek ízes borát csettintve ízlelem!
Nézd csak... egyik szebb dög, mint a
másik.
Komál az egyik, a másik ásít,
a harmadik csak bámul a
vakvilágba,
s mint fiatal sonka, úgy csillog a lába.
Leborulok a gondolat előtt,
hogy én
vagyok a te szeretőd,
s szeretem, hogy úgy szeretsz végül,
mint
testvért, ki meghalni készül.
Derék ember vagy, ki tagadná? De oly
buta,
mint a testet s lelket-ölő szörnyű hőguta!
Csak azt nem
értem, miért akarod,
hogy én egyem meg rothadt abrakod?
Hogy nem lettél bankár, ezt már zokon ne
vedd.
Többet ér, ha dörög harmatos feneked.
Kaján mulatság ez,
erkölcs hijján való;
de legyen számodra mindig vígasztaló!
Töklinc bácsi, ne ordíts, -
igyál!
A jó dohányos iszik és pipál.
Nem ér a szó semmit, fő
az élvezet:
csak az lesz erényes, aki már vétkezett!
Vastag tréfa volt, szinte nevetett az
ég,
mikor megszólalt ama dicső hasadék.
Nevettem magamban...
hátul egy néni tipegett,
majd szólt: "Ejnye, fiatalúr, hol
tanult illemet?"
Mintha csak szelíd bárányka nézne
rám;
úgy szeretne csókkal köszönteni szám.
Hogy bűneimtől
megtisztuljak végre,
rámszegezd a szemed, ne a süket égre!
Ó, vérem, te nehéz, zúgó villamosság,
úgy
kínzod-rombolod éhes és mohó testem,
hogy lassan ravatal lesz az
élv-adó ágy,
hol szülvén egykor anyám: - e világba estem.
Ne dohogj, ne légy oly lomha lajhár,
mint
kibe a lélek csak hálni jár már.
Hisz fiatal volnál még... Mért
kókadsz oly korán?
Csinján a puskával, ha vadászni mégy, komám!
Érzed? Vérpezsdítő ez a dög
meleg.
Tapintom izzó, drabális testedet.
Jó kaja s tested íze;
nem kell más egyéb.
Így terem csak gyümölcs, a többi szóbeszéd!
+ + +
Te tudod, fiatal vagyok még, s lám,
máris
arra gondolok: míly szörnyű lesz, ha egykor
galádul
üldözni fognak, s utóbb még
menekülnöm kell, csupán azért, mert
kitört
belőlem a szó, s jajgatni mertem, hogy fájt
a seb, mit
garázda bitangok ütöttek rajtam.
Fájdalom gondolni erre pajtás, s
még nagyobb
gyötrelem, hogy végül is aggastyán, öreg
bolond
leszek a majdan fiatalok előtt, kik, mint a
tiszteletlen
gyerekek, nyelvet öltenek majd reám,
s nem lesz kegyelem, bár
fiatalabb leszek akkor is
náluk, teli rajongással öreg szívemben.
-
Ó, gyerekek, hangos kamaszok, legyetek irgalmasok
akkor,
s ha lehet, kicsinyt igazságosak is irántam!
Csak nézek, nézegetek magam elé
révedezőn
s előre méregetem, mekkora lesz a koporsó,
ha
egyszer búcsút kell intenem a világnak.
Így évődöm, játszogatok
magammal napról-napra,
óráról-órára, nehogy kikezdjen
az
unalom ördöge már.
Furcsa szórakozás ez, de mit mívelhetek még
mást,
ami nemesebb munka, mondd?
Csupa tilalom már az élet:
kegyes
irgalom már az is, hogy eszem, iszom és
alszom csupán s
ha olykor mégis bolond kisértésbe esem,
olyan kéjjel
méregetem-mustrálgatom magam,
hogy máris mosolygok, - mily
bőséges falatot
emészt meg majd a föld, ha egykor
anyai ölébe
fogad.
Akár a tenger,
oly mély most a
te
érzékeny visszaemlékezésed. Az illatos
gyerekkor jut
eszedbe ilyenkor, a húsz
év előtti idők, amikor künt
csatangoltál
erdőn-mezőn a boldog csibész
önkívületével
szakítottad le a vad szagoktól áradó
virágokat,
különös alaku fűveket és leveleket; -
tán
álmodban sem szórakoztál még szebben.
Mily kár, mily
szomorú, hogy mindennek vége már,
hogy sose jő többé vissza e
kor, melyben Isten
jókedve lakozott valaha. A vének szeretője,
a
szomorúság lett azóta egyetlen, hűséges barátod.
Vele kelsz fel,
vele fekszel le most már mindhalálig,
s ha olykor mégis csokrot
kötsz a szabad erdők és szabad
mezők virágaiból, tudd meg: amit
mélyen megszagolsz,
az a te távoli emléked visszaható illatozása
csupán.
Nyelv, sugárzó anyanyelvem,
szavak
mélyen csendülő hangversenye,
te húsosan gömbölyű, már-már
tapintható anyag;
olyan vagy, mint a zsírral és fűszerrel-teli
étel,
mint a legnemesebb ital, - szellemünket s
vérünk
ritmusát életrehívó!
Néked hódol most a költő, e kor
senkifia!
A költő hódol neked, a büszke és alázatos, ki
belőled
formálja, önti szoborba a düh és
öröm kitöréseit, ünnepi torokkal
kiáltván;
nincs ami szebb, izgatóbb s illattal-telibb volna
nálad!
Hasonlatos vagy a fiatal szerelemhez, melynek
üde
zamata van még s mely csupa indulat, ellágyulás,
ébredezése az
éhes gerjedelemnek.
A lobogó képzelet, mely veled él, veled hal,
együtt
lélekzik a lélekzeteddel; érzi fenségességed hatalmát!
*
Nyelv, te döngő, néha ízesen ledér,
máskor szelíd zene,
nehéz szavak vidám és szomorú önkívülete, mit
mondjon,
mit zengjen rólad a gyarló szándék, mely dícsérni
akar?
Mit mondjon a jámbor, ha észbekap: szebb káromkodni,
akár
ördöggel parolázni húrjaidon, mint gyönge imát mormolni
hiába.
Ki gibircs csak s tudomány nélkül sorvad e világban:
nem
érti ezt, nem érti mire a mélyen konduló harang, nem
tudja,
mit szagol s nincs izlelése, ha jó ital
olajozza
dalrazendülő torkát. -
Én tudom még; mit adsz
te nékem, mily bő jutalomban
részesítsz engem, hű gyermekedet, ki
emlődön nőtt fel
s nem felejti el soha, hogy nem voltál rest
szárnyat adni az
újjongó képzeletnek; fényed és árnyékod örök
sugaraiba
emelni ingatag kedvesem hömpölygő hullámait, mikor
ócska
ribancok s nyegle úrfiak riógása ült lakodalmat, s én,
mint
olthatatlan szomjúság, úgy dúdoltam dallamod
dicső diadalmát -
mely időn és téren át ragyog -, akár
a rekkenő nyár a termő
életet, mely nem alszik ki soha,
míg ember él e gyarló, földi
világon.
Nyílakkal sebzett tested
áhitatra
gerjeszt engem is, szomorú
világfít. - Szentséggel
telítődtél,
hogy ily fenséges halál végezte ki
a te tündöklő
fiatalságod.
Méltán ragyog az oltárképen,
ki ily nemes
alázattal áldozta fel
hófehér fényben csillogó daliás
testét!
Szépséged ajándékoztad oda annak,
akibe szerelmes
voltál: az Örök
Fényesség Urának. - Vigyázz reám,
légy a
védangyalom, ifjú szent!
Én már romlott vagyok, de ha
szeretsz;
vigasztald meg testem-lelkem s küldj
jó álmokat
reám, - így talán én is
méltó leszek a vidám vértanúságra.
Nagykovácsi, 1939. február.
Ó, illatos szertartás:
lobbanó
szerelem!
Érted vagyok csak ember,
csak érted vétkezem.
Csak veled van szavam,
téged tisztel
még eszem.
Hogy boldog legyek: kösd
gúzsba lábam és kezem.
Te igázz le, ne a
bárgyú vezérek.
Te
ejts kisértésbe,
egykor úgyis elégek.
Nem a nyájnak, - néked
szól ma
az igaz ének;
a te pokoli étked
mennybéli ízének!
Diákok köszönnek nékem nagy
sapkalengetéssel s én
olyan ujjongó szervuszt kiáltok vissza
nekik, hogy
majdnem a tenyerükbe csapok s máris kérdezem őket:
mi
újság fiúk? hogy megy a tanulás? egészségesek s
jókedvvel
vagytok-e még? Higyjétek, nem hivalkodás,
amit mondok, -
nem apátok, inkább öcsétek, sőt
játszótársatok vagyok én, ki alig
bírja elég hangosan
kikiabálni: javíthatatlan gyerek vagyok még
mindég,
ti se szomorkodjatok hát hiába! Tartsatok velem ti
is,
illetlenkedjetek kedvetek szerint, vagy nevessetek
a
pukkadásig akár, - hisz tudjátok, az Isten is
veletek van s
én az Istennek legkedvesebb
gyermekei közé sorolom magam, ha nem
hazugság
hogy szeretni s csókolni még mindig a legszebb
erény
ezen az árva földtekén.
Barátom, boldogan vallom meg
neked;
fenséges dolog a változatosság, - mindennap
másfajta
asszonnyal foglalatoskodni! Tegnap ötven,
ma százhat kilóssal
volt komolyabb munkám, holnap
nyolcvankilósra fenem majd fogam.
Kövér, sovány, -
mit számit ez? Mind pompás darab,
mindegyik
más és más, akár a körte, vagy alma;
mind
jóízű-jóillatú gyümölcs, csak legyen belőle elegendő
mindég.
Tanuld meg: ha nincs hiányod a szerelemben, nincs
miért
szomorkodnod, - szerencse fia vagy már akkor
ezen a földön,
ötven vagy százkilós asszonyok
seregével s huncut kalandokkal a
hátad mögött. Mert
csak ebben vagyon az örökkévaló öröm, ha
igazán
megfontolod; - a többi csak szóhabarcs, mely
nem
szül egészséges gyereket az élnivágyó igazi
emberfajtának
soha.
Már megint settenkedsz utánam,
sunyi
szörnyeteg?!
Úgy somfordálsz, röhögsz, - a végin
anyád'
ölöd meg.
Szegény ripacs vagy, kin nem segít
az Isten se
többé.
Ki hiába élt, így alakul
át állati döggé!
SZERESS MÁR MINKET, SZABADSÁG!
Te csodálatos,
soha el nem érhető s
megfoghatatlan
szivárványa az elpusztithatatlan
égboltnak:
Szabadság! gyönyörűséges Szabadság!
Szabad-e még
köszönteni téged? Szabad-e
hitet vallani: örülni, hogy örök
sugaraddal
ránkmosolyogsz majdan?
Most szeress, most válts meg
minket te büszke, -
csúf századunk kitagadottja!
Köröskörül
a sötétség hatalmai terpeszkednek immár,
Ököl és bomba hirdeti
jogát az Ember birodalmában!
Szajháké a szó, - hiába kűzd a
józan értelem;
sötétséggel szemben a fény! Hiába könyörög
a
kisebzett száj, mely tiszta forrásodból akarná
csillapitani
szomját: nincsen segítség! nincs vigasztalás!
Hiú álmunk:
Szabadság! drága Szabadság! Szállj
perbe értünk Isten előtt s
jöjjön el már a te országod,
hol fény lesz újra a fény s ember
lesz végre az ember,
ki meggyalázta enmagát e koldusi korban,
mely
a halál jegyében született!
Ezek az érzéki térdek!
A te
márványfehér térdeid! Olyanok
mint a patyolat s illatosak, mint
a
hajnali rét! Üditő érzet közelükbe lenni
s reménytelenül
imádkozni értük; -
imádkozni a kegyelemért, hogy
megsimogassam
finom ujjaimmal őket, akár drága selymet, mely
izgató.
Légy irgalommal hát irántam te elérhetetlen
fényessége
szomorú szememnek s nyújtsd legalább csókra
csak
egyszer tündöklő térdeid s akkor,
mint gyermekkoromban, újra
boldog leszek,
megköszönvén neked, hogy élhettem egykor ebben
a
siralomvölgyben, hol oly kevés az igazi öröm
s tengernyi a
szépért való szomorúság.
Mintha nehéz zsákot vettek
volna le
el-elzsibbadó válladról,
úgy érzed magad most, boldog
teremtés!
Testben és lélekben oly vidám vagy ismét,
oly fürge,
hogy az már az öreg Marcsát is
felingereli. - Hagyd abba
ezt a furfangos
játékot, ne illetlenkedj örökké! Nézz
komolyabb
tudományok után, ha van reményed még arra,
hogy
egykor a mennyország üdvözült lakója leszel.
Egyetlen kedvesem, égi vigasztalóm
lettél
te immár jó öreg ágy; nyugalmas
puha ágyam. Úgy alszom öledben,
mint
a hortyogó részeg, ki nem tudja már,
hányadán áll a
világ. Benned születtem
nagy sikongással s benned teritik ki
majd
halotti tetemem egykor, ha eljő az idő s itt
kell hagynom
dunyhát és vánkost is veled együtt,
hogy elfeledjem: mily durva
volt hozzám
a robotos nappali lét!
Mint a völgyből fölzengő
szelid
harangszó, úgy cseng
a neved: Csobánka.
Pilisvörösvár felé
menet
pillantottam meg, szegény halandó,
a tündéri völgyet,
melybe úgy
fekszel épen, mint mély bölcsőben
a mosolygó
kisded, s egyre ámultam
a szemet-vidító panorámán... Akár
az
ízzó réz, oly vörös volt, oly
pazarul csillogott a lebukó
nap
fényében az Oszoly, a
Kiskevély s háttérben a nyakas Csikóvár!
-
Egész napon át csak sziklás és erdős
hegyeid között
barangoltam, élvezvén
az éles levegőt, mint az elszánt
turista,
tiroli nadrágban, meztelen térddel,
hogy legyen mit
pirosra csókolnia
rajtam a duhaj szeleknek.
S ez istennel teli
bolyongások közepette
arra gondoltam sajgó fájdalommal:
be
boldog volnék, ha itt élhetnék, mint
vidám remete s végül itt
halnék meg,
s a domboldali öreg temetőben fejfa
jelezné:
milyen derűvel áldott teremtés volt,
míg e tájban fürdött teste
és lelke
az alant aluvónak.
Akár egy nagyranőtt gyerek,
úgy
sütkérezel a napon s egyre
elégedettebben nézegeted magad:
mily
jól fest rajtad a szalmapapucs
s a fehér bőrödhöz illő égszinkék
fürdőruha!
S mintha ez a sok-sok szépség is itt körülötted
csupán
miattad volna, a te kréta-fehérbe játszó
habtested tiszteletére!
Enyhe gyantaillat
legyezi bőröd máris, hogy átszellemülj ebben az
éles
májusi levegőben! Érzed-e, mily öröm ez? S érzed-e:
fiatal
fák rizling-zöld lombja, mint von sátort föléd,
a te szőke-fehér
húsod férfias ékei fölé olyannyira,
hogy az már andalító zsongás,
melyben
az égi szerelem angyali indulata lobog?
- Kórházi emlék -
Dalolj csak te "nazarénus",
hallgatjuk
a csendben:
"Ha meghalok, vörösborba
temessetek
engem."
Hallgatunk betegen,
nevetve és hittel.
-
"Szeresd őt Lucifer,
a pokolba vidd el!"
Csak dalolsz, nem alszol,
dalol a
vörös bor;
mennyországba készülsz
testi koporsódból!
S mint
ki tisztán hagyta
ágyán a lepedőt:
tiszteletet teszel
az
Uristen előtt.
Méltóságos, kegyelmes és minden rangú
urak,
higyjétek el, rettenetes érzet gondolni reá;
mint minden
szegénynek, úgy kell meghalnom majd
nékem is, anélkül, hogy
széles e világban kedvem
szerint körülnéztem volna! - Ki
ért meg
közületek engem, ki érti meg a gyötrődést,
a hiábavaló
vágyakozást, mely látni kivánja
a nagyvilágot; Párist, Londont s
akár a
közel magyar vidéket?... Tudjátok-e már,
mily siralmas
állapot, időtlen időkig képzelődni
s fogcsikorgatva tépelődni
azért, hogy csak álmainkban
utazunk az ismeretlen tájakon, míg
végül arra
ébredünk: lám, imigyen ábrándit ki újra és újra
a
rideg reggel, a szegények makacs börtönőre.
Ragyogj szemem, csordulj ki nyálam az
örömtől;
az ízletes húslevest tálalják, íme, eléd.
Nézd csak,
mily aranysárgán csíllog, mily
orrcsíklandó szaga van! S az íze!
A mennyei íz!
Abban van aztán a lélek! Ez kell neked igazán!
-
Érzed-e, mondd, a velőscsont, az illatos-ízes
zöldség
s a még fűszeresebb gyömbér testet-lelket
gyógyító erejét? -
Csak ezért érdemes élni még, hidd el,
csak így tudsz nemesebb
dolgokra figyelni, különben
kedve-vesztett fogatlan kutya vagy,
ki mindenkit
mérgesen megugat s a legszebb sonkafalatra se
kiváncsi.
Most látom, mily okos csecsed
van
néked, hangos kofaasszony.
Méltó vagy rá, hogy az éhes
indulat
rajtad megakadjon.
Ki ödöngött bután, mint zöld
kölyök, most
csupán téged csodál.
Úgy ragyogsz, asszonyi állat,
mint ízes
húsokkal teli tál.
Nyaktörő munka vállalni
érted a szép
férfiörömöt,
mert legjobb asszony vagy te a
jókedvű asszonyok
között.
Fiatalember vagyok még s máris
arról
álmadozom, ha öreg leszek,
mint tölthetem napjaim békés
örömben.
Ne nevess ki hát, ha őszintén megmondom neked:
a
magam hajlékára vágyom, egyszerü szoba-konyhás
házra, melynek
szemet-vidító kertecskéje van
s hivatott kertésze magam lehetek
csupán! -
Istenem, Istenem, derűs öregúr, ott fent
a
magasságban; te tudod, mily komoly
konyhakertészetem, mily
illatos virágaim
s még dúsabb gyümölcsfáim volnának!
Mint anya
a csecsemőjét, úgy ápolnám-babusgatnám
a kertemet s füttyülnék a
világra, mely oly beteg már,
hogy szinte gyógyíthatatlan. Bizony,
higyjétek el:
aggódó szülék se vigyázhatnak úgy szépen
serdülő
fíaikra, ahogyan én vigyáznék, ha gazda volnék,
kertemre,
mely csupa derű és termő mosolygás volna,
csak az Isten is
segítségemre legyen
s kedve teljék benne.
Csak most robogott ki a vonat az
állomásról
s előbb még vírgonc kölyök, máris elaludtál.
Aludj
csak, aludj, tündéri ékszer, megszelidült aluvó!
Angyalok aludnak
így csupán s te közülök való vagy, érzi
és tudja a tiszta lélek.
- Csak mi vagyunk ébren még,
gonosz felnőttek, az ördög
vásott rokonai s unottan
várjuk a megérkezést, melyről már te az
irigyelt
mennyországban álmodozol, anyád mellére
hajtván
mosolygós szőke fejecskéd, mely úgy csíllog most,
mint
drága gyémánt a korom sötétségben.
Pukkadj meg öcsém, mégsem
téged illet
a szó. Pendely kell
neked s anyatej, nem szószék, -
hallod-e?
Ne oktass te engem, ne légy kiáltó plakát,
az én
elmém nem te világosítod meg,
fogaid vicsorgató hörcsög!
Szegény
szüleim babonásak voltak
s hittek a szabadságban. Ők
imádkozták
belém: "Inkább szegény, de szabad ember légy!"
S
ennek ellen, mit akarsz te, kezedre
bilincset könyörgő? Ocsmány
erőszakot csak,
öblös handabandát, mely furkósbottal
intézi el
a vitát. Sokkal okosabb volnál,
ha Marcsa szeretődet
boldogítanád, inkább
vele illetlenkednél, semmint gyujtógató
légy.
Ne olvass plakátot többé, ne hallgasd a részeg
próféták
károgásait. Örülj, hogy fiatal vagy még,
s elvégezheted férfias
kötelességed, mely Istennek is
tetsző művelet, a szerelemben.
Ma is lehangol, ha visszagondolok
reá,
hogy ama éjjel elvesztettem a kapukulcsot,
s szinte
nevetséges volt, milyen ijedt és
félszeg voltam, amikor olyan
halkan kellett
bekopognom az ablakon, akár a nyári szellő,
nehogy
megharagudjon a derék szobaasszony.
S még szomorúbb, hogy pár óra
mulva már goromba
levelet hozott a posta egykori barátomtól,
kit
a testvéremnél is jobban szerettem talán. -
Szomorú, nagyon
szomorú volt érezni s tudni mindezt,
de sokkal fájdalmasabb volt
ennél annak a szegény
kutyának sorsa, ki közeli végét érezvén, az
udvarba
vánszorgott, hogy meghaljon ott s látnom kellett,
hogyan
zavarták vissza végül a kegyetlen
emberek őt, ezen a szomorú
hétfői délelőttön, rossz
aluvásom bánatos folytatásaként. -
Jóisten, én
Istenem, lásd ilyen, ily érzelmes lélek a te
romlottnak
bélyegzett teremtményed, a költő s mindenki, aki
jó
ember hírében akar tündökölni! Bocsásd meg
szegénynek, alázattal
kérlek, az ő balga tünődéseit,
hisz tudod, mennyire szeret ő
téged s mindent,
ami a Te alkotásodból fogant.
Kíváló s kedves tudós, ne haragudj, ha
ezuttal
nincs kedvem a skandálható vers szokványai
szerint
köszönteni téged. Én szeretni s becsülni akarlak
inkább;
hangot adni a rajongó újjongásnak, hogy remek
boraid
méltók a nemes tudományhoz, melynek hivatott
mívelője vagy. Hidd
el: jó bor jó gazdát s
szellemben is fiatal kedélyt dicsér s ki
ismer téged,
tudja; méltó kertész vagy, ki mindenütt megállja
helyét,
hol az ember emberi rangra emelkedik.
A léhák serege
ostoba jelszavakon nyavalyog,
míg te komolyan veszed hivatásod,
mely a méltó
munkát sose szégyeli, akár szőlőskertjében, akár
a
tudományban munkálkodik is. Szebben nem is
dícsérhetlek már,
mintha megesküszöm reá:
még álmaimban is érzem nemes boraid
nyálcsorgató
ízét a számban, mely imádkozzék, vagy káromkodjék
akár,
mindig csak örök dolgokra emeli szavát!
Meg kell tanulnod végre, -
figyelni, kutatni kell
a szavak mélységét s magasságát; a
vérkeringést
s mindazt, mi szín, íz és illat, ebben van
az
igazi tudomány, mely szellemvidító. Van-e még
ennél szebb s
különb feladat? Hiába dagad,
hömpölyög a szó, mely szegény még s
mezítelen:
olyan, mint a halvaszületett csecsemő, ki nem
ivott
anyatejet még. Légy vad, indulattal teli
barbár akár,
vagy szelid, mint a sóhaj: mindegy az.
De a munkát, mely egész
embert kiván, úgy végezd el,
oly csínnal és szerelemmel, ahogy
családot alapít a
tagbaszakadt férfi, ki szereti asszonyát, -
különben
te is torzó maradsz, olyan, aki még vásári
kikiáltónak
is csapnivaló lesz, ha porondra lép.
Nem lehet oly förtelmes
a rossz piktor
pingálta
ordítón-érzelgős festmény,
mint ez a buta táj ebben
a
szívdöglesztő pillanatban.
Le a függönyt! Tünj el
undok
díszlet, gyomort-szédítő
vörösréz holdvilág!
Kovács Aladárnak szeretettel
Sose felejtem el, mily ijedt
voltam,
mikor a távol kegyelemhely
felé vitt az utam. Késő éjjel volt
már,
holdnak s csillagnak semmi nyoma, még
kutyaugatás se volt
hallható. S eme halotti,
fekete csöndben úgy botorkáltam a
sötét
erdőn keresztül, mint aki órák óta,
útját tévesztvén,
bolyong s nem tudja,
hová ér végül. - A kisértés
éjszakája
volt ez, itt is, ott is meg-megzörrentek
a bokrok s
már-már számot vetettem
magammal; ember les rád a bozótban,
vigyázz!
S hogy szívem dobogását a fülemben hallottam már,
oly
gyors iramot vett a lábam, hogy patakként
csurgott a veriték
homlokomról s mikor
majdnem összerogytam e nagy
rémületben;
hirtelen szelíd őzike szaladt át előttem
s máris
megnyugodtam, - nem ember, csak
egy angyali látomás volt!
Úgy indulsz a magas hegyek felé,
olyan
kipirúlt arccal, mintha
most is virgonc kisdiák volnál.
Most
látom-érzem csak, mennyivel
szebb, vidámabb a te ezüst
öregséged,
mint a hangos kamaszok lármás fiatalsága!
Bár ilyen
fiatal, ily megbocsátó s finom
élvező lehetnék én a te
mosolyba-derült,
izgalom-mentes korodban! -
Húsz fok
hideg van, lám, s mégis
oly fürgén vágod botod a sziklák
mögé,
hogy kedvem volna eléd topanni s mélyen
megemelni a
kalapom, mondván:
fogd meg a kezem, ne hagyj cserben
te igaz
ember, bölcs öregúr, -
taníts meg arra, hogy lehet szépen
öreg,
Isten kedve szerint is, a magábaszálló,
hogy végül oly
nemes arcvonása legyen,
mint neked, ki az erdők és
hegyek
választott fia vagy!
Csak hallgatom bőven buggyanó szavaid
s
fanyar mosollyal legyintek máris: mily boldog
lehetsz te, hogy
ennyire kamasz vagy még s nem
látod-hallod a valóságot, mely
ujjal mutat ránk; -
hasztalan dolgot míveltek, nincs
szükség reátok
ebben a megkergült viharban! Kinek kellenek
mondd,
a bolond fényűzők ma már? Önáltatás az egész,
akármit
csináljunk is itten. -
Csak az boldog, aki meghal és nem
hisz senkinek,
még enmagának se, s ki meri mondani: kinek
esze
van még, térjen észre végre,
s akassza fel magát idejében!
Elmúlt életem, úgy emlékszem rád,
mint
a gyermek,
kit megcsókoltak olykor,
majd máskor
összevertek.
Így volt ez jól,
így lettem végre férfi én,
ha
újra születnék,
ismét így kezdeném!
Százhetvenhat centiméter
magasságot
mért a mérték,
mikor anyaszült meztelenül
te is előléptél a
meztelen
férfiseregből s nyomban arra
gondoltál: mily sokat
nő
az ember harmincnyolc
esztendő alatt! -
A férfi
jött ide már,
ki egykor csecsemő volt
s most nem súlyát,
inkább
magasságát mérik s miután
Megméretett: hát itt áll
a
meztelen férfiak sorában
és vár, félszegen várja
sorsát,
mint egy szégyenlős kisleány,
ki nem tudja, mitévő
legyen.
Különös szemérem ez, megzavart
szívem oly furcsa
szórakozása,
hogy már-már bocsánatot szeretnék
kérni
szégyenemben: bocsássatok meg,
hogy így láttok most engem s
hogy
én is észreveszem, mily pocakosak
s girhesek vagytok
immár ebben
a meztelen valóságban, melyre
csupán az elmúlás
árnyéka borult
az egykori fiatalság hamvas illata helyett!
Sík Sándornak szeretettel
Erdők illatos tündére, hajnali
harmatban
fürdő, üde gyöngyvirág:
- fejedelmibb a te
ragyogásod
bármely kerti virágnál!
Úgy bujsz el az
erdők
legsötétebb mélyén, mint vakító
gyémánt a fekete
sziklatömb között!
Lélek és test átszellemül, ha
megpillantja
kecses hajlásod.
A mélyebb érzelem érzi csupán:
ama titkos
értelmű Mária
követje vagy te a rengetegben, -
végtelen
rózsafűzér illatos,
puha gyöngyből, ki szelídségre
s alázatra
int. -
Gyöngyvirág, csengő gyöngyfűzér,
te hullj a
koporsómra temérdek
csokorral, ha meghalok egykor:
-
hadd érezzem, mennyei illatodba fúlván,
az erdő gyermeke voltam
én is
s addig barangoltam benne, míg
az elmúlás boldog
kegyelme
reám nem köszöntött végül.
Ne szégyeld, menj oda hozzá: hisz
te
vagy ő, a te hímporos árnyékod
az a hanyagruhájú kamasz, ki
oly
tétlenül áll ott az uccasarkon,
mintha rég meghalt
édesanyját
várná vissza most s nem tudja maga sem,
miért is
esik oly jól ide-oda néznie kéken
csillogó, furcsa szemével.
Arcának lelkét látod-e?
A képzelet
hirtelen villáma
feszül ki rajta: öröm és fajdalom
különös
tájaival beszél. Félrecsapzott
szőke haján még lángol a
nap:
csupa vér és lélek ő, lásd, ki
komoly szavakkal nem öli
magát még.
Te vagy, mintha te volnál; ne
szégyeld,
menj oda hozzá, öleld meg őt, borulj
a nyakába.
Csókra-ért szája a te szád;
pünkösdi rózsa,
mely rózsaszín
lázban ég még,
mintha csak első kedvesére várna,
kit, mint
édesanyját egykor,
úgy csókolná meg most a szegényt...
Menj oda hozzá, szólítsd meg őt!
Nincs magyarázat. Akasztófára jut,
vagy
a vonat elé veti magát, kit
bántani mer a durva valóság! -
Mint
a hímporos lepkeszárny, oly
érzékeny voltál te, bátor barátunk.
A
dallam, az örök dal hevíté
a finom hangszert; ideged, s mikor
már
csordultig telt a pohár: szörnyű
áment mondtál ki magad
felett.
Itt nincs segítség már, hiába verjük
a mellünk. Csak a
szomorú szív dobog még,
s tudjuk, - nem kapunk feleletet
tőled
soha többé!
(Hat goromba vers)
Figyeld csak hékás, mily állati
szemekkel
bámulják a te remek és okos feleséged ott.
Rekedtre
röhögnéd magad, ha tudnád; mely
pokoli kín ez nekik. Ezért csak
halkan súgom
meg neked: fáj, ó nagyon fáj e finom uraknak,
hogy
asszonyod nem az övék, nem a velük zűllő
bőrgyárosé, még kevésbé
a magasrangú számkukacoké,
hanem egyedül a Tiéd, a kódis művészé
csupán.
Ez egyszer, lásd, ők fortyognak-pukkadnak, ők
irígykednek
reád: mégis csak gyalázat, hogy
ily jóképű feleséged legyen! -
-
Meg kell a szívnek hasadni, barátom, hogy kaján
tanúi
voltunk végre e hasunkat rengető remek
látványosságnak is s hogy
most, egy ünnepi
pillanatra tán, mi kerekedtünk fölül, s ami
még
pokolibb; e mulatság nyálcsorgató vacsorák,
oly nagy eszem-iszom
közepette bonyolódott, mely már
felháborító! Ezért intelek én,
légy eszednél, ne
zúgolódj oly nagyon. Ím, láthatod; néha minket
is
szeret az Isten, hogy ennyire fejedelmi mosolyra
derít.
Csillapodj s csillapodjunk, bőséges a mi kedvünk,
nem
érzed-é? Feleséged a tiéd, vacsoránk s
borunk is a miénk, -
mi kell még egyéb? Őket,
szegényeket, sajnáld csak inkább, sőt
bocsáss
meg nekik: az ő vigaszuk már csak a halottaiból
soha
fel-nem-támadó örök sötétség, melynek
irgalma határtalanabb, mint
maga a végtelen Oceán.
Te szörnyű hárpia, mit mondjak neked,
mondd?
Hogy gyújtsd meg kifestett hajad, vagy égesd el
verseid?!
Ez nem volna méltó tehozzád. A te hivatásod
sírni és
felháborodni, vagy gyönge jellemeket
magad alá tiporni s végül
megkoronáztatni magad,
hogy mindenki csak neked udvaroljon, neked
nyaljon
talpat ezután, - mert te vagy ama kiválasztott,
ki
megváltja majdan az emberiséget is.
Szerencsétlen szamár,
miért bizakodsz
oly vakon gonosz
és barom barátaidban? Nem ismered-e
őket még,
mondd? Egyik nyálas szoknyahajcsár,
a másik papucs, a harmadik
hazudozó
kalmár, csak ember, derék férfi nincs
közöttük egy
sem! Becsüld és szeresd
ellenségeidet inkább; sokkal igazabbak
ők,
mint eme szegénylegényei az Úrnak. - Szebb
s
megtisztelőbb számodra, ha a gyűlölt
és ádáz ellenség köp szembe,
benne sosem
csalatkozol te. - Ezért hát légy okos végre
s
taszitsd el magadtól, vesd meg ama
hitvány férgeket, kik Istent
káromolva,
szemtelenül és vakmerőn
barátaidnak titulálják még
magukat.
Vén borissza, szomorú agyalágyult,
hiába
iszol vödörszámra akár, nem ihatod el azt,
ami nincs: az
eszedet. Tudd meg: olyan kegyelem ez
s oly titok, melynek ha
hijján vagy, nincs képesség
a komoly, ragyogó szerelembe sem;
csak dadogás,
mely nevetésre ingerel csupán.
Ne írj és ne igyál: egyik se méltó
tehozzád.
Jó ital nem való buta és beteg gyomorba s a
türelmes
toll a béna kézbe, mely béna gondolatod
okádja reánk. -
Akármit lóditsz: buta vagy,
mint egy kukac s olyan erkölcsös,
akár egy rücskös
öregasszony, aki folyton kerepel s már csak
nyelvet
tud ölteni, ha ezt a tündöklő szót hallja: szerelem.
(X. Y. tanár Úr címére)
Csúfságot tettél velem s most megmondom
én:
hazudsz barátom, nekem ne magyarázkodj!
Hazudsz, mint
apád, hazudsz, mint anyád, nálatok
már régi családi erény ez, mit
tagadod?
Szebb volna, hidd, kiköpni epéd s ajtót
mutatni
durván, mint ímmel-ámmal
kitérni erre, meg arra s tanúnak hívni
magát
a hiábavaló mennybéli Istent.
Tudd meg barátom, olyan vagy te is,
mint
a többi sokezer, csöppet sem különb, - csak
én
vagyok az a szegény, siratnivaló bolond,
ki büszkeségét növelő
emlékeiből él még s bár
akarta, próbálta számtalanszor is, nem
tudott
soha az alakoskodó barát ama fajtája lenni,
melynek te
legelőkelőbb úri példánya vagy, -
paraszti származásodra
büszke, hitvány prófétagörcs!
Hálátlanok s mi több: igaztalanok
vagytok, miért
kell tagadni ezt? Olyan fáradt vagyok, hogy
nincs
időm az óbégatásra, csak tudom;
elkedvetlenedtem tőletek már s
csupán a
szomorúságot érzem közeletekben, mint a
magányos
remete, ki az egyedülvalóságot
mulhatatlan örömeiben sosem
csalatkozott.
Nem kellek, sosem kellettem néktek én, tudtam
ezt
mindig. Hisz nincs abban haszon, ha becsülni
merítek a magamfajta
ágrólszakadtak, csak
tisztességet kapnátok cserébe ezért s
kinek
van szüksége erre manapság? Vezessen csak
orrotoknál
titeket is az a nagyszájú
bolond, kit a nagy kapkodásban
prófétának
véltek még mindig, holott ha jobb volna a
sokat
dícsért szimat; a bolondok közül is a különbet,
nem ezt
a hangos fajankót választanátok!
Csináljatok hát, amit akartok;
én, szabad farkas,
az erdőbe vonulok inkább s nem ízgatom
többé
magam olyan gyarlóság miatt, hogy mely Isten kegye
mosolyog
reátok a mulandóság őszi függönye mögül.
+ + +
Elmentél, csak finom mosolyod,
ami itt
maradt.
Úgy szólított el az Isten, mint
egy fáradt madarat.
Mily furcsa táj ez, s mily furcsa,
hogy
csupán az álmodban jársz itt.
Mégy, mégy, míg végre felébredsz
s
a valóság kiábrándit.
Mikor este lett, úgy ugrottam
a
ruganyos ágyba,
ahogy az üdvözült repülhet
boldog
mennyországba.
Mint lusta macskát, úgy ölelte
testem a jó
puhaság...
Csak az expressz ringatja így tán
elfáradt utasát.
Gyakran kérdem enmagamtól:
rád vajjon,
mi vár még?
- "Ötven év egy emberélet,
a többi
ajándék."
+ + +
Most, hogy felébredtem, érzem:
mily
felséges volt ez az állati
mulatság veled. Háromszor
támadtam
reád s a nagy
birkózás, a kiadós munka
annyira kimerített,
hogy végül
az áldott bágyadtság altatott el.
Több mint tíz óra
hosszat
aludtam így, mély álomba
merülvén tőled. Aludtam,
mint
a tej, nem is tudtam: él-e,
hal-e, létezik-e még a világ?
-
Aztán az étvágy, a győzelmes
étvágy csiklandozá
gyomrom. Oly
éhes lettem, mint a farkas, ki
hetekig nem evett
már. Úgy
ettem-ittam, hogy testem és lelkem
teli lett
vidámsággal, szinte
ficánkoltam belé!
S mindezt neked, a te
szoborba-faragott,
ízes testednek köszönhetem csupán!
Mindig
így fáradjak el, ezt
kívánom, ezzel ajándékozzon meg
az Egek
Ura még ötven évig,
azután jöhet akár a pokol is, hol
remélem,
újra találkozom majd véled,
hogy tovább folytassuk ezt a
fáradságot okozó
nemes játékot a soha meg nem
szűnő
végkimerülésig, amen.
Ó, forróság! illatos nyár!
ember és
állat csirázásnak indul,
meleg alatt meggyullad a szőke
kamaszok
teste, nyílik a férfi,
virúl a kényes virág. -
E gőzben, érzem, kifáradok én,
de,
íme, nyár és meleg van,
érjen hát fiatal húsom a
nap
parazsában, - hej jószívű
cselédek kincsének nevelem
azt:
legszebb jóságomat mért szégyelném
nekik adni én?
*
Ó, nyár, kipállott meleg!
véremet
perzselő jó sáfárod
voltam, nem lehet ellenem panasz.
Szép
bajra bátort ölelni s csókolni
tanítottál, méltó vitézed legyek
érte!
- Most, apró baleset, már
egyhelyben fekszem
tehetetlenül
s boldog-fáradtan mosolygok
jó férfimulatságaim
után.
Állati szimatom érzi már: rövid
az
idő, - előbb, vagy utóbb, mint
minden tehetetlen
teremtménynek,
el kell pusztulnom nekem is.
Higyjétek, nincs
ebben semmi megható.
Így érzi ezt, ki végre észretér s ráébred
a
valóságra: okos ember, vagy szelíd
szamár közt nincsen különbség!
-
Ésszel, vagy ész nélkül élsz, oly mindegy az.
Egyformán
pusztul, ami halandó. Ezért
üzenem néktek bolond barátaim:
ne
érzelegjetek hiába, inkább földeljetek el,
mint egy kóbor
ebet, ki nem fertőzi meg
hullaszaggal a levegőt, ha már a
nyugalmas
rög alatt foszlik hitvány teteme, mely,
akármit
mondjatok is, nem támad föl
halottaiból soha többé.
Mit csináljak, mondd?
Ordítsak talán,
hogy
kivetkeztetek már
minden emberségből?
A hangos Ördög
kell tinéktek,
azt ölelitek, azzal paroláztok most.
Csönd
legyen, - ez a parancs ma.
Hallgass hát te is,
ne szólj
semmit, -
olyan légy, mint a temető.
Nincs szebb s méltóbb a magam
életénél,
bátor vagyok s ezért magamról szólok én.
Ami fogható
s tetsző bármi rajtam,
azt becsülöm csak, a többi nem enyém.
Nem érdekel semmi, csak eleven
voltom,
másra figyelni már nincs idő, türelem.
Jó mulatság ily
szabad farkasnak lenni
s nézni, ennen dolgom miként művelem.
Hogy nincs senki más, csupán én élek még
e
földön s ez apró semmiség, minden egyébnél több.
Hogy
enni-inni-aludni, testem jól szeretni
férfiasabb, mint ítélni jó
s rossz között.
Élni a kimerülésig! csak magamnak
élni!
olyan bátorság ez, mely már hősi tett.
Állatnak s Istenek lenni
legszebb - s áldani
anyám, ki egykor értem apámmal
vétkezett.
Mily szép, hogy hervadt vagy és oly
szomorú,
ami már öröm. A komor borongás
szépít meg téged, -
olyan vagy, mint
a bucsúzkodó ősz, mindenkit,
aki szomorú,
maga köré gyűjt s
vigasztaló szavakat suttog nékik
a boldog
halálról, melynek méhéből
születik meg újra és újra
a megújuló
fiatalság!
Ez a mafla hőség,
érzed, hogy
zsongit
s butit már? Lompos
kutyának véli magát az
esetlen
ember, ki szuszogni
tud csak ilyenkor; nincs gondolata
a vidám
szabadságról sem, mely
a messzi hegyekben hűsöl csupán.
Úgy
kuksolunk itt éppen,
mint a többi gutaütött, fáradt
tökfilkók,
kik oly terhesnek
érzik a testüket immár, mint
terhes anya a
gyomrát egy perccel
a nehéz szülés előtt.
Elmúlt-boldogult ifjúkoromban
mindíg
csak Istennek udvaroltam,
oly gyermeki-egyszerű volt minden
akkor...
Most már az ősz fenyeget: a fonnyadt
aggkor.
Sorsom-életem, most olyan bonyolult,
mint mikor testem
álmomban vízbefúl
s végül nagy sóhajjal arra ébredek,
mily
furcsa valóban, hogy én létezek,
hogy szomorkodom és vidám
vagyok,
hogy élek még s rögtön meg nem halok?
Ha bátor vagy, nézd meg
fertelmes
ábrázatod a tükörben, gonosztevő,
s rögvest látni
fogod: arcod
a lelked tükre, ördögi arc.
S kit az Ördög
furfangja teremtett,
azon az Isten se segit már.
(S. J.-nek)
Kedves volt figyelmed, de hiába,
ha
ama hatalmas Mihályt
az Isten se győzte meg
s inkább halált
kiált
reám hálából, hogy
a halál elkerülte őt.
Most tőlem
irigyli ő a levegőt,
mert ez a legszebb erény.
Gazdag Isten
adj néki emberi szívet
s elég levegőt,
mielőtt meghalna
szegény!
Szól az orvos, szól a komoly intelem:
-
sokat élsz te, sok lesz már a szerelem.
Mint tested;
az ágyad is oly megszokott már...
Vigyáznak rád, mintha csecsemő
volnál.
A kórlapon több fontos és szigorú dolog:
széklet, láz,
pulzus... Csak a hasad korog.
Se étel, se ital, mi kedved szerint
volna.
Így jutsz majd végül a setét pokolba!
Ki hinné, hogy nincs
nálad jobb
pofa,
te borzas, te nagy-
szájú vén kofa?
Férfi helyett
csak még
vénebb kutyád csókol már,
s oly büszke vagy rá,
mint
egy bukott forradalmár!
Bár volnék együgyű, fejbólintó János,
kit
senkisem tisztel, senkisem átkoz.
Sokkal nyugodtabb volnék... nem volna
bajom.
Barátom volna ember, szamár, majom.
Örülnék, hogy eszem, vagy alhatok
s
fűnek-fának igazat adhatok. -
Vigyázz... Eljő majd az idő, amikor
az
Isten, mint rút varangyot eltipor
s még a pokolban sem ad
számodra helyet. -
Hiába ostromlod a földet és eget.
SZÁMVETÉS
Jóra s rosszra egyformán rest
ez a
sokat szenvedett test.
De egykor, ha ráköszönt az örök éj,
a
szép vidámság honába visszatér.
SZAMÁR DICSÉRETE
Akit a mennyben liliomokkal
várnak,
cukrot adtam a szép szamárnak.
Úgy nyaldosta kezem,
úgy nyaldosta arcom,
hogy azóta mindíg emlékével alszom.
Nézd azt a kopott fiatalembert,
mily
falánk szája van, hogy eszik, mily állati
étvággyal! Nem
lát, se hall, annyira el
van foglalva önnön magával,
olyan
meghatódott. Két napja legalább, hogy
nem evett szegény
s most nemes bosszút
áll a sorson, mely eddig bitang volt hozzám
csupán,
holott nem bántott embert még életében ő.
Nem is kéri már számon senkitől, miért
s
kiért való ez a kegyetlen harag iránta;
csak eszik, de inkább
zabál s közben
gúnyos mosolyra torzul az arca, mint
a
suttyomban kárörvendő csendes őrültnek,
akinek megbomlott agya
már semmin se csudálkozik,
mert így van ez rendjén ebben a bolond
világban.
Bámuld csak ezt a mennybéli látványt,
ezt
a pecsenyéjére gőgös kacsát, mint
totyog itt, szinte mosolyog
reám, kacérkodik
az étvágyammal! Bár volna hasam
a koporsója
néki; ízes borokkal itatnám,
hogy ne szomorkodjék-unatkozzék
odabenn. -
Felséges állat, leggyönyörűbb madár, te
érdemled
meg leginkább, hogy feléd szálljon
az áhitat: könyörülj rajtam,
te légy
asztalom örök öröme, hogy hálát adhassak
a mennybéli
Atyának, ki téged igaz jókedvében
teremtett vala mindnyájunk
vigasztalására.
Fekete vagy, mint az ördög, de
kedves,
mint egy ártatlan, angyali lény.
Hamisságod oly előkelő, mint
a
ringyó, ki túljár a férfi eszén.
Simább, sőt puhább vagy, mint a
bársony.
Könnyebb nem lehet senki már.
Gazdád, ha megölik,
közönyös vagy:
pincében s háztetőn szerető vár.
Ez a ledérség, ez való hozzád,
bölcs
elméd erről mindíg így felel.
Foszforos szemed éjféli lámpás
S
Isten dicsőségére vétkezel.
Kis fekete ördög... éppen oly ravaszul
kacsintsz,
mint szerelmes fruska, ki szemével jelzi a csinyt
az
éhes suhancnak, kit megront s ölébe zár...
- Rikkants csak
ördög, tőled szapora a határ.
Mondják, úgy dől belőle a szesz,
hogy
"szégyenteljes" állapot ez.
- Hogy teljes és
sikerült legyen a kép:
csak a csörgősipka hiányzik még.
Nincs nékem pajtás, semmi bajom.
Olyan
vagyok, mint egy szőrös majom.
Ha tükörbe nézek, arra gondolok
boldogan,
hogy feleségem mily remek majmokat fogan!
Mint marha a füvet, vagy vén kecske a
sót:
úgy szeretlek leggyávább életem.
Mégsem tehetek immár
érted semmi jót,
bár vénülésig folyton vétkezem.
Aludj csak, hortyogj te kedves
állat,
képzelt ízek hadd nyaldossák szádat!
Így hízhatsz csak,
kövér méltóság így leszel.
Az ilyen naplopó; a rossz pénz, nem
vesz el.
Se pénz, se posztó... Hát ne vedd
zokon,
ha nem örvendek, nem imádkozom.
Inkább alszom bundaként
és hortyogok. - -
Kukorékoljanak csak a kakasok!
+ + +
BOROCSKÁT DICSÉRŐ ÁJTATOS SZAVAK
Gyomorgyógyító
könnyű borocska,
úgy
szívom magamba belőled
most a szentlélek tüzét,
mint ájtatos
lélek a
nyugalmat ima után.
E meleg nyári napon,
mikor
ömlik a veríték rólam
a bő ebéd közben, csupán te
csillapitod
állati szomjúságom,
te hűtöd izzadt homlokom,
te segíted a
boldog emésztést
nyelvet-pezsdítő ízed által.
Érzem máris,
mily vidám
és könnyű leszek mind testben,
mind lélekben, csupa
irgalom
a világ iránt, - olyan, ki
mindenkinek
megbocsát.
Csak csöndes borozó, élvező
barát dicsérhet ily
állhatatosan téged:
légy mindíg velem, asztalomon
te légy a
legünnepibb ékesség
s ha meghalok egykor,
koporsómba egy
hordócskára
valót kérek belőled vigasztalónak,
hogy a
feltámadáskor legyen mivel
majd koccintani, ha a jókedvű Isten
az
asztalához ültetne netán.
I.
Hiszed, vagy nem: én valóban én
vagyok.
nevemben nemcsak a lélek, testem is ott ragyog
Ha
töprengsz, nem éred fel ésszel ezt,
a testedtől hiába kérdezed.
Barátod felelni csak arra tud,
az ürge
a lyukába miért fut.
Arra bizvást már ő sem felel,
hogy
zsírtartalmad mire megy fel.
Gyilkost és szentet magasztal neved.
(Ki
bolond: sír ezen, vagy pedig nevet.)
Ezért, ha szúrnak testeden
sebet,
az őrülttel fogj boldogan kezet.
II.
(VÉGEREDMÉNY)
Hogy a nehéz műtét kissé késett,
miért
keserítene ez téged?
Ha most látod, mily furcsa az élet,
úgy
különb prédákra fendd a késed!
Oly szabadnak kéne lenni, mint a
madár,
aki nem kubikus, se nem hivatalnok,
kit nem köt se
szabály, se határ,
s szabadon repül át hegyet-völgyet-halmot. -
E vágy csupán a képzeletben él még,
de
hív a szomjú lélek: szabad akarat.
Jöjj Isten nevében villámos
ég
s oldd fel végre a bátor szavakat!
A hajnal, a ragyogó hajnal
aranya
csókolja sorra most a hatalmas
tölgyek és bükkfák
koronáit s te
itt jársz s látod, mint ébred az erdő;
hogy
minden fa külön-külön nyujtózik-ágaskodik,
álmának illatát
lehelvén szerteszét! S mindezt
fokozván, mely isteni élmény
látni, hogy csillog gyöngyként
a harmat a leveleken! Mert most
mosakodik,
most tisztálkodik a tölgy, a bükk, a gyertyán
s a
többi szép férfi-óriás. - Mily kábító ez az
illatömlés s
mily rejtelmes szavakba-fonódás
minden mozdulat itt! Szegény a
szó, oly megilletődött
a lélek. S most, halld csak! megszólalt
már a cinke is,
aztán a rigó, a pinty s a többi, szinesnél
szinesebb
tollas énekes. Felelj már titok: ki vezényli ezt a
mennyei
zenekart ily ámulatba-ejtőn? Se vége, se hossza
nincsen
a gyönyörű játéknak s közben itt is, ott is
őzek futnak által,
meg-megzörrentvén az ijedt
bokrokat, hogy végre lásd; az erdő,
ime, a komoly
reggelbe lépett már s én tudom, - engem
köszönt,
a bámuló vándort, ki felejteni jött ide mindazt,
mit
a város börtöne ostorozott reá, s hogy, itt lévén,
újra boldog
gyermeknek érezze magát, mint régen,
mikor még tündérekről
álmodozott!
Mennyi hús, mily sok megsült, ízes
állat
díszíti a dúsantelt tálat.
Válogass: végy combot, vagy
hátat!
S csak utána mondd el - hálaimádat.
A nagy Elnök hatalmas Úr;
Imádkozz
hozzá szolga és úr.
Talán meghallgat... lesd a mosolyát.
Ő
táplál tejjel - minden pocsolyát.
Püspökhang, kofahang:
mind szép
hang.
Az is szép, ha szól a
nagyharang.
De az se csúnya
hang,
ha értesít a bank:
pénz üti a markod,
mert ebben van
a rang.
Ezt a szégyent is megértem:
hát
negyven éves vagyok.
Eleget éltem. Ideje
már, hogy
felakasszatok!
Bizony megbolondultál, s lám,
helyetted
most engem szíd a szobaasszony...
Légy jókedvű már,
hogy örömében a
sánta kutya is megugasson.
+ + +
Ó, szoborba-fogant ideál,
te vastag és
kövér asszonyi személy,
ki már a komolyabb
százkilóval
kacérkodsz; téged szemlél, benned
gyönyörködik
most a férfias izlés!
Ha csúfondáros volnék, azt mondanám
tán:
magas, kövér dög, mondd, hol dagadtál
meg ennyire? De én,
derűs férfi, látom
a művészi valóságot: izomsonkáid, két
nehéz
combod, melytől meggyúllad
a képzelet s inkább illendőn
így
köszöntök rád: üdvözlégy te
százkilós, te mosolygó hasú
tündér,
lám, ilyenre fájt a fogam! hej, ha
ilyent markolnék
mindég!
Büszkén vallom, lásd; te kellesz
nékem drabális
hús-szobor! immár
téged kíván a méltó férfiképzelet,
bármint
üvöltsön is a bárgyú megbotránkozó!
Ki az az étvágynélküli, ki
téged még
mindig csúnyának vél? ki az a szegény?
Jöjj, kisérts
meg, temesd a te kövér s
tejtől-duzzadt körteemlőid közé
sápadt
arcomat rubensi szerető;
hadd pirosodjék ki hófehéren
fénylő
bőröd áldott melegében, mielőtt végképp
megszégyenülnék
a férfi-vénség
őszi borulatában!
Nehéz a becsület, ezt vallom én is,
öregem,
s mégis egyre üvöltöm-kiáltom: bitang kínok
között
haljak meg inkább, semhogy
megtagadjam a multam, -
enmagam!
Legyek csúnya bár, olyan rút, hogy az már
fertelem:
mégsem veszem fel az álarcot én!
Arcom az arcom, szemem a szemem:
nézd
meg benne magad, mily meztelen tükre az
a léleknek,
melynek ura én vagyok csupán.
Pipogyáknak való tivornya ez
alkuvásra
hajló ocsmány világ, melyben mint eltévedt
idegen,
úgy botorkálok én is immár. S bár
gyarló vagyok, mégis arra
kérlek téged én, igaz
Isten; bélyegezz meg s vedd el az eszem,
vagy
némíts meg, ha csak egy pillanatra is
megfeledkeznék,
mire kötelez az emberség,
mely a te fenségességed legtisztább
forrásából fakadt!
Akár lefekszem, akár kelek,
csak arra
gondolok: nem szerettelek
s tán te se szerettél...
Igy itél a
szegény szenvedély. -
Ember valál te,
én is csak
ember;
telve bűnnel
s telve kegyelemmel.
Bár nem sírtam
álnokul,
halálod mégis meghatott.
Bocsáss meg végre
Művész,
megbántott halott!
Méltóságos úr lettél költő; ha
bántana
is, ez se oly utolsó.
A költő több, legalább ennyi jár
neki s
inkább ez, mint a koporsó.
A becsületen még csorba nem
esett,
ha tudtad a munkát,
jó a Hivatal, ha birod, ha
az idegek meg
nem unják. -
Mily furcsa, úgy jutottál eszembe;
egy
hosszú éjen át álmodtam veled,
hogy kódorogtam havas uccákon
és
szidtam e bitang, csikorgó telet.
S ekkor te jöttél szembe vélem
s máris
úgy mosolygott rám kéken csillogó szemed,
hogy rögvest
arra villant agyam: ez ő,
csak ő, a mennyből leszállott angyal
lehet!
Kérjek cipőt, nagykabátot, meleg ruhát
tőle? csak erre
gondoltam szüntelen.
Vagy nagyot kéne enni-inni nála? Ő
bizton
érzi ezt... már egyetért velem.
Hisz oly gyámoltalan vagyok!
a
szó a torkomon gyáván elakad...
De egyszercsak
karonragadtál
s már vittél, mint a sebes gondolat!
- Igy
ébredtem fel végre s egyre
ámultam: mily furcsa-szép álom!
Ó,
ha a csillagokból te is
ezt olvasnád ki költő, jóbarátom!
Mária jó asszony, anyai példakép,
ki
gyámola vagy a halálig szomorú szívűeknek,
légy oly kegyes,
tekints le reám is, gyógyítsd
meg az elesett, babonás fiú
beteg
idegeit végre!
Nehéz idők közepette óvd a
káromló
gondoktól őt, amiknek immár hosszú
esztendők óta nyögi
terhét mindhiába.
...Óh, nem kivétel, amit kér; ő se jobb
tán,
mint a másik, de kedve volna még énekelni,
teli torokkal
ünnepelni Téged, kit betegek
gyógyítójának tisztel a
bűneitől
megtisztult képzelet!
Bődül a száj, inog a láb...
Sok volt a
jóból - ne tovább!
- Mit akarsz még? mi fene
bánt?
Csókold csak meg azt a vagányt!
Szeretőd ő, kemény férfi:
szomjas
véred majd megérti!
Ha lop azt is érted teszi:
csak szeszélyed
s kedved lesi.
Örülj neki, hogy ily igaz
kedves
gyerek ez a pimasz;
Ő vigyáz rád, ha jön a baj
s ellát sok
pénzes "palival".
Most is neki köszönheted,
hogy jó
ízzel hörpintheted
a sok szeszt, mi fejedbe szállt...
Csókold
- becézd ezt a vagányt!
Mit szégyeltem valaha, dagadt
hasam
te, rengő nagy pocakom
hová lettél? Tegnap még utált
a férfiúi
hiúság s ma már boldogan
nyögném a terhet, szinte
kérkednék
véled, mily gyönyörű vagy, akár
a teliszáj, hizlaló
nevetés!
Pocak, sokat ócsárolt szép pocakom,
mily örömmel
tapogatnálak most újra!
De a szomorú valóság
észreveszi:
megfogyatkoztál nagyon, akár
a kiapadt anyamell s
ki tudja,
eljő-e még az idő, hogy újra lásd régi
szégyened
megújult dicsőségét a szabad
Isten szabadabb ege alatt?
Egy nemes lélek pusztult bitangba.
Igy
akarták az ostobák.
Ez se oly nagy baj. Tökfilkók élnek
helyette
vígan majd tovább!
Hívj erdeid rejtekébe
zeg-zúgos völgy,
égbenyúló hegy,
míg nem tudom meddig enged
élni e földön a
buta kegy.
Nem tagad szavam tündöklő tájú
ország,
bár koldús kenyereden éltem.
Ismertem igaz fiaid, a
jobbakat,
- az alvilágtól sosem féltem.
Tűzd ki a gyászlobogót,
nem te vagy a
hős. Most már
csak azon tűnödhetsz, miért
nem lettél
labdarúgó, vagy
ökölvívó bajnok s ami még
csábítóbb: hangos
politikus, -
téged dicsérne tán akkor,
reád esküdne a
tébolyult világ.
Ne érzelegj,
ne rázd az öklöd hiába,
nincs
itt már reménység.
Bizony okosabban tennéd,
ha beállanál a
csordába te is
s együtt üvöltenél az üvöltözőkkel,
-
hadd sodorjon el a szennyes áradat!
Hisz hiába könyörögtél az
égiekhez,
kik olyan mélyen hallgatnak odafent,
hogy az már
szörnyűbb a halálnál!
Hogy kövér és öblös hangod néha
bereked?
s így nem danolhatsz pajzán, fertelmes éneket?
Nem
nagy baj ez, egyél borsót és babot, -
csak ne hagyj utána
savanyú-poshadt szagot.
Ezt hagyd a kanálisra, ez annak a
dolga.
Igy is lehetsz bátor, de ne légy soha szolga.
Ott
locsogj, ahol kell s ott pukkadj csupán,
hol a boszorkányhad
rádrontani kíván.
És vakard, vakard ott, ahol jól
esik...
Van mit vakarni annak, ki jót eszik.
S ha egy-két hang
durran, az se oly veszély,
csak fölöslegeset, sokat ne
beszélj,
inkább nevettess jól; hisz szabad farkas vagy,
kit
nem kezdhet ki hőség, nem kezdhet ki fagy. -
Az
illedelemmel ne sokat törődj már,
hisz' tengernyi bűnödért
úgyis meglakoltál.
Igyál egy pohárka diópálinkát, hidd el:
ettől
jön meg az étvágy! Nem jelszó ez, erre jöhet
aztán ama
jó borsos tokány is akár! Úgy vélem,
ez illik néked inkább te
vérmes állat, igaz-e?
nem az illatos harisnya s még butább
szólamai
a puffancs politikának. Rettye-ruttya módon
megy itt
különben minden s szomorú, mily
kevés az értelmes-egészséges
emberi koponya, öcsém!
Étvágy? Ugyan mitől! Bűbáj és édes
torta
az étel valamennyinek: kenyerük, ha van,
az is kovász és
só nélkül való, buta
bögrefejük pedig teli vízzel, mint az
Oceán
s im, mégis ők boldogítják eme népet,
holott torkuk,
mint a gyári kürt oly értelem
nélkül dudál. Azért bizd csak rájuk
magad,
ők tudják, mi való néked és Csajág-Röcsögének,
hisz a
fülemülék is egy nótát fújnak már velük manapság.
Mózes, sőt
Budha is velük tart már, egy táncra
perdülnek mind s így van ez
rendjén, hidd el.
Hát csendüljön csak össze a pohár,
töltessék
teli gyakran (most bor illik a gyomorba) s
higgyük
megadással a maszlagot, hogy sose halunk meg,
míg
zsongít a szó, ez a ravasz mákony. S bár
tudom, nem osztod sok
fura gondolatom, nem árt,
ha te is hallod és megjegyzed a
keservet: így
vélekedik a világ dolga felől egy veszendő
lélek,
ki nagyokat eszik, nagyokat iszik s folyvást
azt dörmögi magában,
- köpök rád te szép
szamár világ, hogy röpülnél menten
a
levegőbe minden dicsőségeddel egyetemben!
Komoly erdők dísze, ki oly
sokszor
nevettél reám a bújósdi füvek mögül;
tündéri
tinorúgomba te, -
reád emlékezik most illatos
szagodra
szerelmes orrom
s képzeletem máris kigyúl, ha
visszagondolok
reá: mily ízes
falatokat ettem hasasan tömött
húsodból a ritka
ünnepnapokon,
mikor te kerültél pompázó terítékre olykor!
Az
év legszebb ajándéka vagy te,
erdőt-barangoló szegények kincses
étke,
kit jókedvében alkotott a derűs Teremtő.
Festhetetlen
vagy, önmagadban szép, olyan,
kit csak a megilletődött
étvágy
méltányolhat csupán, ha asztalára kerülsz.
Szemem és
szám öröme vagy, leghúsabb
étek, kit oly áhítattal rág meg a
fogam,
hogy evés közben a legfenségesebb erdők
ízét és illatát
érzem a számban, mely oly
sok nemes íznek volt kóstolója már!
Kettétört monokli, ha tudnád,
mennyire
sajnállak téged, rögvest zárdába vonulnál,
levezekelni
meghibbant elméd együgyűségeit.
Nem is tudod már, szerencsétlen,
mit mívelsz te,
milyen ördög segít Isten nevében bolond
dolgokat
cselekedni. Apád, a derék suszter, kit hétfőn
táblabírónak,
s már kedden tábornoknak tituláltál, maga
is
megzavarodik lassan dicsőségeid görény-pukkanásán.
Nem
tudod te, ne is tudd, mikor imádkozol, s mikor káromkodsz.
Szájad,
ez a különös edény, mely szent és üdvös dolgokat
vél dicsérni,
inkább az árnyékszékkel van testvéri rokonságban,
mint mire
emberi erény, s ízlés hívatottá teszi.
Ócsárolsz? vádolsz? Csak magadat
példázhatod,
oly fertelem mélyén fulladozol te! Ha hinnék
még,
tán imádkoznék is érted, szegény puffancs,
gyertyaként
lobogó bosszúállás! Hidd el: kár, nagy kár, egy
ily
erényekkel-ékes lélekért, mint te vagy. Ezt a
sok
hősiességet, s dagadó erőt másra is pazarolhattad
volna,
különb, ízesebb, s kevésbé zavaros
zöngeményeid
kikalapálására akár.
Gondolkodj intelmeimen, s ne vedd nagyon
szívedre
korholásaimat, - a jó szó, ha csípős is, hidd
el,
aranyat ér olykor. Ha öreg eretnek vagyok is, nékem
nem
egy, mint te véled, a bordély s az isten háza,
melynek te derék
és iparos lantosa vagy, külön
szabadalommal fémjelezve. Kell
egyéb-e még, mondd?
Addig is parolázz csak az éggel, s vigyázz,
meg ne
égesd magad a nagy hevületben, mert a másvilágon
nem
lesz már szavam szót emelni érted, a te örök
és minden űrt
betöltő lelki üdvösségedért.
BESZÉLGETÉS EGY TÚLVILÁGI KÖLTŐVEL
Örülj, hogy nem élsz már égő
szemű
barát, égi költőtársam.
Nem gyötör már a vének tanácsa,
boldog
vagy már a halálban.
Hogy meghaltál vádló haragban,
lásd,
végre megbékültek ők,
de én még itt vagyok s most nékem
varrnak
halotti szemfedőt.
Most már a harcsabajszu sváb
pillantását
lesik a gyáva gyengék,
s közöttük én is, mint taknyos
kölök,
könyörgöm az ő nagy kegyelmét.
Mert én se vagyok ám
különb; pénzt
kérek én is, csupán filléreket,
s ő részeg és
boldog, hogy úgy alázhat
meg, mint holmi hitvány ebet. -
Úgy
kell! Leköpnivaló, ki önmagát
alázván igyen könyörög...
Te
bátrabb valál fájdalmas
Költőm! Rólad már minden szenny
lepörög!
De én lótok-futok még, mint az
őrült s egyik levél
megy a másik után,
bár tudom: alkuvás és piszok a levél,
hogy
csak áltatjuk magunk bután.
Nincs segítség, ha a vén konok s
rajta
is túltesz a hitványabb fiatal,
ajkukat nem hagyja el se
mosoly, se
részvét s fülük süketebb, mint a hal. -
S
hiába a nemes kínlódás is...
hisz' mindezt előre
láttad!
Inkább a mozdony kegyetlen
kerekét választád, mint a
vádat,
hogy gyönge voltál a méltóságban
s más titkod szentebb
ügyében.
(Int a te szép példád, akár a földben
vagy még, akár
az égben).
S most bocsásd meg idézésed, hogy
azért
bolygattalak, szomorú valóság,
hogy tanúm légy rá: ki nem
birja
szívvel e hajszát, azt végül - megbotozzák!
S mily
nagy volna végin e vígasság, ha
utánad nékem is elakadna szavam
s
megírigyelvén sorsod - mint a boldog
őrült - nevetve
főbelőném magam.
Esetlen, szegény ördög,
ne haragítsd
magad hiába:
inkább tűrj, tűrj mint a boldog barom,
hisz
többet bírsz ki, mint az állat!
Miért félsz? miért remegsz még,
mondd?
Lesz még kutyább sorsod is, lesz miért
imádkoznod, ne
félj! Csak meg ne
bolondulj addig, mint ez a dög időjárás,
mely
úgy szakadt az elgonoszodott világra,
mint büntető fenyítés: nem
érdemlitek ti meg
a jó időt soha már!
MAGASZTALÓ ÉNEK EGY ANGYALI TÉRDRŐL
Soha még ragyogóbb, Isten-
festette
festőibb képet!
Mint legfínomabb gyümölcs: oly
húsos és hamvas
a térded.
S milyen illatos! akár a meleg,
legszőkébb, ízes
búzakenyér.
S csupa mosoly! mint zápor után a
napfényben fürdő
üde levél.
Csak fiatal térd, a te tündéri térded
lehet ily
pompázó és szemet-vidító.
Úgy szépíted meg általa tested
minden
tagját, mint sűrű erdőt a csillogó tó.
Ha szél csókdos,
olyan vagy, mint a vadrózsa,
oly gyenge, harmattól-piros,
ha
izzó nap süt reád: akár az érett
narancs, mely messze illatoz.
-
Ó, gyönyörű látvány! mennyei kép! mi
lehet még szebb, fenköltebb
nálad s még vidámabb?
Engedd, hogy csókkal illesselek végre,
hogy
leboruljon előtted a férfialázat!
Hatalmas úr, duzzadtpofájú puffancs,
de
elbizakodtál! Lódíts, amit akarsz,
mégsem értem meg: mi címen
gyülölsz
a nemzet nevében engem!?... Tudom, bosszút
akarsz
állani rajtam, ahelyett, hogy
meggyőznél igazadról. - Nem
egyenlő
a fegyver, nem harc ez ellenem, hidd el,
inkább gyáva
megfutamodás!
Hát csúfoljátok bamba szegénységem,
éljen
mindenki rútul vissza vele.
Ujjal mutasson rám, kinek tömény
sok
a pénze, kinek tele van a bele.
Ki győzi még szusszal a bő
butaságot,
alázzon meg durván, ha ez a hősi álom.
Álmodja
császárnak, vagy Istennek magát,
míg ördögganéj nem lesz a
másvilágon.
Reám úgyis a nagy Bolondház vigyáz
s néha, ritkán,
az égi kegyes szentek.
Egye fene a sorsom: lesz, ahogy
lesz,
Kibírja a halált, aki sokat szenved.
Ó, pesti bűz, messze
áradó, fanyar
büdösség!
Hízz meg dögkövérre,
hogy az Ördögnek jól
essék.
Köszörüld a torkom,
mard ki csak a szemem.
Bűnöd és
erényed
egyformán szenvedem.
Kevés jó s még több gonoszság
öreg
fészke vagy te.
Róvom bús uccáid, mint
kedve-fene-ette.
Ha
meghalok egy napon,
(mert benned születtem),
állítsd ki
csontvázam
egy majomketrecben!
Te legmélyebbre süllyedt,
reám
nyelvet-öltő szerencsétlen bértollnok,
kinek semmi érzéke
sincs a szellem
méltósága iránt; ha tudnád, mily
utálatraméltó
vagy, szégyenedben
rögvest felkötnéd magad! De te
számot vetsz
inkább, mint a ravasz
kártyás s rohansz az árral, mondván:
a
kor fia vagyok, miért ugattok reám?
Azt kaptátok, mit
megérdemeltek s legyetek
boldogok végre, hogy meghaltok értem, ha
kell.
Hát akasszátok fel magatokat máris, hogy
végül ti is a
mennyek országába jussatok,
mint a többi hitvány földi féreg!
Őzike,
te mennyei karcsúság,
ki
tegnap még a szabad
erdőn futottál tündérlábaiddal;
ma miattad
szenvedek büntetést, a te
halálodért lakolok én. Szörnyű
barbár,
egy órával elébb már finom husodból ettem teli
magam s
ime, máris állati görcsökben
vonaglik mohó gyomrom. Érzem
és
tudom, te sírsz a másvilágról, te adsz
jelet ártatlan
halálodról, legszebb
tündére te a hatalmas erdőknek!
Bár nem
én, a gyáva bűnös, oltottam ki
nemes életed; mégis bocsásd meg
nékem
a lakomát s legyen igazságod az én
fájdalmam, mely veled
érez a lélek
kimondhatatlan mélyén s melyet nem
old fel szó e
szegénységbe fulladt földtekén.
Ne szégyeld gyáván ijedő, hogy
barátodnak
tudtál egykoron.
Fényben úszott akkor gyermeklelked,
nem hullt
rá még a vak korom.
Ha egyszer, ritka pillanatban, mély
álmodban
álmodnád meg
az én fáradt arcom,
tán megérzed; a régi
gyermek
köszöntött rád, kit elhagytál
egy sötét uccasarkon.
Mint a püspök, ha főpásztori
díszbe
öltözik, úgy öltözködöm külön én
szemet-vidító
turistaruhámba a ti
tiszteletetekre, hogy méltón
ünnepeljelek
titeket messziről tündöklő hegyek s ti
rejtett
völgyek, kik az Isten ölében
ültök, mióta áll a világ.
Akár a
rajongó gyermek, kinek könnyű
madárként repül a lelke, úgy
húzom
magamra én is a rövid
nadrágot, viharkabátom s a
szöges
bakancsot, olyan örömmel! Hadd
izmosítsa-villanyozza
csupasz térdem
és sápadt arcom az acélkék levegő!
Mert így
esik ez jól s mert való; külön
ruha illik a különb lélekhez, ki
hozzád
hasonul s beszélni akar veled mélytitkú
rengeteg, -
magas hegyek
és mély völgyek szelleme!
Ó, fogadjátok hát
gyermeki
megilletődésem szavát most, hogy
közétek készülök s
feleljetek ünnepi
ruhámra, mely a lelket fejezi ki; véget
nem
érő lombsusogással, az erdők
vidám és szomorú színeivel, egyre
áradó
illatáramotokkal, hogy áhítattal járhassak
bennetek,
mikor megszáll a szépség bűvölete,
távol a romlott emberiségtől.
Áradó dicséret illessen
meleg víz s te
üde illatú
szappan; ti mossátok le
sokat-élt testemről a
gyönyör
bűneinek szagát s a szenvedés
egyéb nyomait, hogy
újra
megszálljon a tisztálkodás
boldog önkívülete; ama
gyermeki
fickándozás, mely nem egyéb,
mint örök vetkőzés a
meztelen
halál vidám birodalmában, hol
egykor mindenki leveti
majd
fölöslegessé vált szennyesét!
Ez kell a vérnek, szívnek, májnak
és
tüdőnek! ily szabad pogányként,
anyaszült meztelenül feküdni ki
a
cukor-érlelő napra! S addig
sütkérezni fönt a hegytetőn,
míg
rézszínűre, csokoládébarnára sül
finom és finnyás bőröd!
Ez, csak
ez kell most neked te tunya! A nap,
a részeg nap hadd
csókolja csak ernyedt
tested, villanyozza csak konok elméd
minden
gondolatát, hogy a Fény legmeztelenebb gyermeke
lehess
mindég, kiből a gyógyító világosság
melege áradhat csupán.
(Ártatlan csibésznyelven)
A zsaru, kivel beszélek, jó pofa. Oly
rendes ember,
kit éjszakai baglyok, s a lumpok nagy csürhéje
kedvel.
Szeretik őt részegek, s a rút ringyók egyaránt;
a
ceruzája türelmes, a kardja sem falánk.
Nem vércse-arcú: kék szeme és a szőke
haj
árulják el; milyen békés ez a férfifaj!
Keresztneve
András, mi néha furcsán hangzik,
becsüli a vinkót, a bő paraszti
lakzit.
Hosszú száma s egyenruhája, csak néhány
gyereket ijeszt meg.
Mosolyog, elnéz, kacsint; bár nem dől be
holmi huncut "finesznek".
S hogy mégis a rend, a
törvény az első, mondd; mit tehet
róla szegény András, ki az
éjszakában egykor itt rekedt?
Te szomorú hangyaboly, mit füstködbe
vont
a loholó robot ördöge; miért
hagytad cserben kínlódó fiad, ki
hajdan
falaid között volt inaskodó kamasz?
Miért űztél ki,
város, szörnyű lármáddal
a messzi csöndbe, hol a büszke
szegénység
vígasztaló szavát hallgatom immár magamban?
Most
már tudom, távol beteg mocsaradtól,
valahol az erdők mélyén, még
messzebb,
a szelíd vadakkal kéne élni, hogy
elfeledjem a
szégyent; sivár falaid
között szült dolgos és derék anyám,
ki
örök nyugovóra tért azóta már
a vidám temetőben, itthagyván e
csúnya
börtönt, hogy aztán én legyek foglya ama
tenger emberi
gonoszságnak, mely a pokol
méhében foganhatott csupán.
Ne kutass. Ha ismersz, tudhatod:
a
magam módján élek én.
Hol sírok, hol nevetek. Sötét
árny
vagyok, máskor tiszta fény.
Mert így vagyok én ember,
önmagam
szerint igaz,
akár kedves vagyok így,
akár pökhendi pimasz.
Köpdöss meg, vagy ész nélkül dícsérj;
a
vén földön nem számít ez.
Az emberből egyszer így is, úgy
is
szétbomló hulla lesz.
S mi megmarad belőle:
csak az a fényes
arc,
mit nem fojthat ködbe gyalázat
se béka-egér harc.
Kassai Lászlónak
Ha meghalnék holnap
olyan
bitangul-oktalanul,
mint a bután és gyáván
lelőtt
virgonc fiatal nyul,
téged kérlek meg, jólelkű
barátom,
téged kér lázas, lázadó szavam,
ne hagyd szó nélkül
ártatlan halálom
s hívd tanúnak az Istent is, ha van;
úgy
mondván ki a súlyos szót,
hogy szinte sziszeg a szád:
nem ezt
a halált érdemeltem
meg, nem ezt a galád
semmibehullást, míg
él e földi
téren sok senki ostoba,
élvén, henyélvén s
nevetvén: drága
életem mint veszett oda! -
Lázadj hát,
lázadjatok helyettem
s kiáltsátok majd tovább
a végtelen
pusztába, hogy a
szabad szél hallja legalább:
eljő majd az
idő, mikor
a hatalmas Gonosz is számot ad,
hogy ártatlanul
halt meg, ki
nem gyilkolni, csupán élni akart;
ölelni,
csókolni, nevetni inkább
s hasonló szép pogány dolgokat...
-
Fiúk, barátok, jótét lelkek,
bosszuljátok meg majd a halálomat!
Sokat szidsz bőven buggyanó,
sok
vaskos szavam miatt,
Vádolsz; rontom nyugalmad s csak
egy
hevít: az indulat!
Pedig ha tudnád; mily kevés a szó,
mely
magamhoz méltón szólna értem,
akkor látnád, mily nehéz a
művelet,
hogy mint hal meg a lélek szégyenében!
BERDA
JÓZSEF VÁLOGATOTT VERSEI
[1944]
Kacérkodj csak kellemetes és
kívánatos
királyi kép; kínozd
a képzeletet csak térdek térde
te,
legformásabb térd, remek térdkalács!
harapnivaló nemes
gyümölcs, mely
isteni fogakra méltó!
Lám, téged tekintget
tekintetem,
mily tökéletesnek teremtett
a Teremtő, -
meztelen műremek!
Csak a szerelmes szem érti
éked értelmét,
érzéki szépséged
szédületes ragyogását!
Mert nem hitvány hús;
tündéri
tünemény vagy, mely tűzre gyújt.
Ejts ámulatba, ne
hagyj el igézet s
ingereljen csak izgató illatod áradása;
hisz'
oly lendület lobog belőled, mely
mélyebb zenére méltó csupán, te
szoborban
megmintázhatatlan szépség!
Igázz le hát, ejts
kísértésbe egem
térdek térde te, hadd legyek
a boldog pokol
legboldogtalanabb
fia már ez édes gyötrelemben.
Millió üstökű erdőrengeteg, te vagy
az
én igazi hajlékom csupán! Benned
bolyonganék-aludnék s ébrednék
mindig,
télen és nyáron egyaránt, csak bírná
a test, a
szegény, a változó időt. -
Óh, ha Isten oly csodát mivelt
volna,
hogy nem kéne soha többé négy fal
közé kényszerült
hajlékba laknom!
Ma nem ember, hanem boldog állat
volnék, ki
őzekkel, szarvasokkal
s énekes madarakkal barátkozna csak.
Velük
aludnék, velük kelnék a nagy,
millió üstökű rengetegben s
végül
oly boldogan halnék meg ottan, mint
ősszel a fák
milliószámra lehulló
levele, mely mind új fogantatásnak
ad
takarót, hogy ne legyen soha
megállás az isteni derű
szüntelen
dicséretében.
Átkozott hasmenés, mily
fertelmes
nyavalya vagy!
Csak te hiányoztál nékem ezekben
a fogyatékos
napokban! Egy rendes
kiürülés, vagy kettő naponta, hagyján.
De
hatszor-hétszer szaladni,
oktalanul zavarván mélységes
álmom;
hidd el, ok a káromkodásra.
Kimeriteni bukszám a
drága-rossz
rumra a nyalósabb borok és zsíros
ennivalók
helyett: nem méltó ez
az én vidám tekintélyemhez!
Könyörülj
már, irgalmazz nekem
jó Gondviselés és szüntesd be
harcod
jobbik kedvem ellen, hadd
lássam kicsinyt szebb szinben ezt
a
csunya-szép, csókolnivaló világot!
Émelyítő dobostorta s te
nyálkás
spenótfőzelék, melyben nem érzi
jól magát a derék
kolbász: mondjátok, miért
utál titeket a vidám gyomor,
miféle
hasonlat miatt? Ma egy kövér hazafival
vitáztam hiába;
bármit mondott vala
a szegény gyomorbajos, nem volt se füle,
se
farka annak, mint mondani szokás.
Ugy ömlött az istenadtából a
honfibú,
mint gramofonból az öblös szerelmi vallomás.
Csak
hallgattam isteni türelemmel s mintha
semmi sem történt volna;
abban a pillanatban
tirátok gondoltam, reátok, ti gyér
töltelékei
az elszomorodott gyomornak, - olyképpen
gondoltam
rátok én akkor, a bőétkü vadállat, kit a nyelv
dallama
igazabb örömök becsületére nevelt; hogy azt
már
szégyen kimondani, sőt majdnem hazaárulás!
1942.
Mily angyali ritmus van
a lábaidban,
te égből
szállott gyermeki csoda!
A mennybéli fényesség vagy
te;
minden éjjel veled álmodozom
s reggel máris feléd száll
képzeletem:
hol jársz, mely áldott tájon illatozol most
s
gyújtod még vidámabbá az emberek
sóvárgó szemét? A lelkendezés,
a
legszebb indulat képzelt el téged,
hogy ily tökéletessé
lombosodtál te légies
teremtés! Legyen áldott érte az Égi
Akarat,
mely apád és anyád öröméből
fogantatott nekünk ebben a
gonoszoktól
megrontott csúnya században, melynek
gyógyító
vigasza te vagy csupán, ha
szomorú szemem az olykori
ritka
ünnepnapokon reád tekinthet.
1943.
Apát úr, derék parasztok fia te,
ki
egyházad magas méltóságát viseled;
mondd, hová süllyedtél? Vess
meg bár,
mégis kimondom: nem méltó hozzád, hogy
főúri
vadászatokon, puskával válladon,
lessed a szegény, üldözött
vadat. A felszentelt
kéz, mely a legméltóságosabb
Oltáriszentséget
az ég felé emeli, hogy tisztelheti a
gyilkoló
szerszámot, mondd, oly állhatatosan? - -
Apát
úr, vess számot magaddal. Vezess
autót, légy úrvezető, vagy légy
olyan, mint
kántorod, az iszákos, de fegyvert mégse fogj,
mert
mint magad is tudod: "ki fegyvert fog,
fegyver által vész
el", s te Krisztus szolgája vagy,
kinek ezt tudnia halálos
kötelesség.
1943. Gyoma.
A FIATAL KATONÁHOZ, AKIT BESOROZTAK
Nem a bolond tábornokok, nem a
hadvezérek
bitang tulajdona, inkább a gyümölcsét-termő élet,
a
magasztos szabadság birtoka vagy te fiatal férfitest!
Mi egyedül
vidámit: főként a szerelemé vagy te, nem
a nemes indulatokat
letaglózó buta halálé, ki az ördöggel
köt szövetséget ellened s
lesben van megint már.
Ne halj meg azért se; élj inkább, dalolj,
dicsérd
testednek emberi okát, hogy élni az egyetlen
s
legkeményebb igazság még mindig e világon! Nem testvéreid,
nem a
népek; csak bolondok törnek életedre, szépséged
legrútabb
ellenségei, kiket az ostoba sors életed
öröme ellen rendelt, hogy
megvivd a gonosszal végre
a magad dicsőségére méltó igazi csatát.
1942.
Ó, sokféle élvezet tarkasága! mily
öröm
volt fenékig élvezni titeket!
Bár tudtam mi lesz a vég: hogy
mindez
szörnyű szennybe sorvasztja árva testemet.
Ocsmány és piszok művelet volt
minden:
csak férges vágy voltam és csupa indulat. -
(Győzd
le szomjuságod már idegroncs ember,
s keresd magadnak meg a jobb
utat.)
Evés, ivás, alvás és szerelem: immár
elég
volt a kevés is belőletek.
Ó, vágyak aljas harca bennem:
aludjatok
el! Ne legyek többé rossz beteg.
Jöjjön a bölcs csitúlás szaka s
legyek
öreg gyermek már, aki békén megpihen.
Az ördög konok
tréfái után hadd
járjak végre a mosolygó Isten kedviben.
Szegény fiú, kedves
gyerek te;
fájdalom
látni, mily anyás vagy,
s mily rémült, hogy
fegyvert,
puska ravaszát kell beállitanod
szebbik kedved
ellen, holott
fiatal szeretőd kemény emlőit
tapintaná inkább
tűzbeborult
tenyered igazabb örömmel már. -
S mégis,
hogy kínod nagyobb legyen még;
hallgatnod kell a hidegen
pattogó
parancsokat is, mikor kedvesed
odahaza tán puha
szavaidra
s fiatal, illattal-teli testedre
emlékezik
maga-kinzó szomjú szerelmében!
Undorító, mily nehéz
testszagod van.
Már-már
azt hiszed, árnyékszék szagát
érzed, úgy utálkozol
magadon.
Ó, tisztaság boldog gyönyörüsége!
mily sokat érezte
az elhagyott
test a te hiányod! Be' jó volna most
reggeltől
estig fürödni, tisztálkodni megint,
hogy étvágyad még inkább
növekedjék s jobban
aludj, ha jő a sötét éjszaka. Túlsok
volt
néked ez a raboskodás, ideje
már, hogy tiszta polgári életet élj
végre;
hogy gondozd és ápold magad, mert
csak igy lesz
könnyebb a lélek dolga is,
ha nemesebb feladatot vállal.
1943. Nádasdy-laktanya.
Ó, ne fossz meg Gondviselés
kegyelme,
ne fossz meg
a jó alvástól e gondteli
napokban! Hogy
simogatna
kezem, miként mosolyogna
sok szomorúságot
látott
szemem, ha nem aludnék
mélyen és boldogan? S te
szegény
csámpás lábam, hogyan
baktatnál a hegyek és völgyek
között,
újjongó örömökbe merülvén?
Jó alvás boldogitó állapota
jöjj,
szeresd az én fáradt
szivemet! Ha úgy tetszik
néked, jó
Gondviselés, ragaszd
tele inkább szegény testem
ragályos
kiütéssel, csak hagyj aludni,
add meg az alvás
szédületes
mámorát, mikor levetkőzöm,
hogy másnap derültebb
legyek,
ha vigaszváró társaim
szomorú szemébe nézek.
1943.
Fogadd remegő kézszoritásom
bátor
tettedért; hogy a szolgai
alvilág legringyóbb karmaiból
mentettél
meg legderekabb barátom,
igaz zászlóvivője a hallgató,
szemérmes
emberiességnek. Egész ember vagy te valóban,
s mert
ilyen vagy: legyen hosszúra nyúlt
életed állandóan változó öröm
mindhalálig.
Te észveszejtően szépséges,
jelzőkkel
ki nem fejezhető érzés,
ki az Istennel vagy azonos s tán
annál
is több, - te legbüvöletesebb
szó és fogalom:
Szabadság!
egyetlen öröm!
Utánad kiabál-imádkozik
és káromkodik a soha
le
nem mondó őrült vágyakozás!
Ha milliószor, szinte a
megnémulásig
kiáltom neved, az is kevés
kifejezni a valóságot:
mi vagy!
Inkább az éhhalált, az álmatlan
kóborlást hosszú
esztendőkön által,
mint lemondani rólad!
Csak az igaztalanul
megalázott,
különb méltóságért szenvedő Isten-arcú
rab tudja,
mit jelent a te szentséges
vigaszod. Olyan ragyogó-tiszta
s
olyan fenséges vagy, hogy már
csak a közhely szavai fejezhetik
ki
mily örökkévaló a te valóságod. Népek
és egyedek, szentek
és bolondok imádkoznak
a te országodért hosszú évszázadok
óta
- mindhiába.
Ó, csepegtess hát végre
lélekgyógyitó
cseppjeidből e szörnyü rabságban
egy csillapitó
cseppet nékünk, ha
ég és föld cserbenhagyta is az
egész
emberiséget! Ó, szakadj, szomjúságot
csillapitó zápor, a
szikkadt-száraz
földre már! Ne hagyj kiszáradni
minket!
Száguldjon elemeid dörgő vihara s győzd
le végre a
sötétség hatalmát,
győzd le az egész világot,
fenséges
Isten:
- Szabadság!
1943. június.
LEGYŐZHETETLEN PÉLDA: FRANCIAORSZÁG
Meg-megujuló s minden
elesettségből
örökké
felemelkedő hazája
az uralkodásra legméltóbb
latin
szellemnek:
Franciaország! Kristályként
csillogó példa, mely
legyőzte
az öngyilkosságba rohanó huszadik
századot is; úgy
tekintek ma reád,
te soha ki nem apadó hatalmas folyam,
mint
szemevilágát visszanyert vak,
ki megszédül a fénytől,
mely
nyüzsgő életet ragyog a sürü köd felett!
El nem égő nagy
szellemi forradalmak
bőtejü szülőanyja voltál, mikor
másutt
tespedt test és lélek: igy szabván
irányt magad a
különb jövőnek.
Érettebb vagy, mint nemes boraid
s derüben
fiatalabb, mint legszebb
leányod: a szabadság!
Ó, egyetlen
nemes hódító,
ki tiszta szenvedések
tüzében edződtél meg
minden
időkben: igázd le a sötétséget,
légy igaz édesanyja
most már
a gyógyuló Európának!
1944.
Hiába hiszed az isteni
szerepet:
tévedni fogsz.
Észbolonditó világcsaló
vagy csak, ki tudja
már:
nem hősiességed, csupán
gépeid tömege nyerheti meg
a
csatát, ha megnyeri.
S kinek bálványa az esztelen
gép, azt nem
az Isten, hanem
a zsarnoki ördög fogadta
gyilkos kegyeibe!
1942.
Aljas kor ez; le kell
nyelned minden
pökhendi
szavát. Nem szégyelled-é,
hogy szegény vagy s nincs,
ami
biztos birtokod volna egyéb?
Ezt érzed lépten-nyomon
e
megpüffedt világban. Minek
erőlködsz hát hiába?
Inkább
akaszd fel magad te senki,
legalább öröme lészen
a
kókadtfejüeknek, kik
azt se tudják, mit csináljanak már
fene
nagy nyugalmukban.
1943.
Te káprázatos kegyelmi kenyér a
földben;
ó, lássák a te égi szemeid, hallják égi
zenére
figyelőbb füleid, mily csúfságosan
bánik velem a világ! mily
rossz az emberek
sokasága, mint támadnak reám oktalanul!
Óvj,
védj meg engem az alacsony indulatoktól,
ne legyek már szabad
prédája minden
ördögi szándéknak többé! Immár sebes,
egyre
ragályosabb szavakkal bántanak kikent
és kifent arcú emberi
szörnyek, csupa
durva teremtmény, kiknek szégyen a lélek
áradó
tisztasága, mely fényben kiván fürdeni csupán!
Ne hagyj
el engem, fogadj oltalmadba s győzd le
a hosszú éjszakát, mely el
akarja takarni
szemem elől a tündöklő égbolt
lélekgyógyitó,
örök-kék ragyogását!
1944. október 15.
Hiába fintorogsz, hiába vagy
kaján
kárörvendő: nem vagyok
a ringyók prédája én! Ha nem
tudnád
még, tudd meg a valóságot;
inkább az ördögnek adom el
magam,
semhogy a hazug butaság bárgyú szolgája
legyek valaha
is! Mert egész embert kiván
a Mű, mely az örök napot vallja
szülőjének,
szemben a sötéttel, melyet te istenedül
fogadtál
abban a pillanatban, mikor
agyadnak beborult.
A mélyebb szavak súlya robban;
beszélj
mindig tőmondatokban!
Légy világosabb és rövidebb.
- A
sok szót a fene eszi meg.
S mert "sok beszédnek sok az
alja":
az észt más kell, hogy vigasztalja.
Ápold a szót,
mint gépet az ész,
másként a műved kárbavész.
Te gazdag lettél, én szegény
maradtam,
Igy volt ez rendjén, én is igy akartam.
Irigyelnélek tán? Sőt, gőgös-boldog
vagyok,
hogy nem a te pénzes sorsodban poshadok!
A tisztesség birtoka; az kell csak
nekem,
csak az serkentse munkára eszem!
Áldott-rossz sorsom, azért se mondok le
rólad!
Konokságom érted soha föl nem olvad.
Nem kell a hiú csillogás, inkább a
halál,
ha gyarló kisértésben nem volna határ.
Hivatás átka: zord szegénység, te légy a
méltó vigasz.
Bénitson mást a vagyon, legye más érte pimasz.
Lám, igy sajnállak téged, kit a szép öröm
elhagyott,
kinek a vén ördög gondra vagyont adott.
Az én arám a Szellem: tiszta, égi
zene;
ebben vidul a világ minden nemzete!
Mert búsulni-vigadni csak igy szép:
szabadon. -
A többi már puszta szó, csupán vak vagyon!
1943.
Daliás, szépszemü asszony, mondd,
hová
tüntél, mely idegen tájra?
Bármint örjöngjön is a Jelszavas
Had,
mégis megkérdem én: elüzheté-é tőlem
a makulátlan
szeretet legékesebb
érzelme e bolond Európában, hol
élünk és
halunk mindhiába? Ragyogó
arcod, jó fiaid arcát, szellemed
legméltóbb
tükörét, csak azért sem feledem én!
Ha valaki, úgy
te tudod leginkább:
tűzön és vizen által is veled érzek én,
mert
ez a kötelessége ma a költőnek,
kinek mindig az üldözött mellett
van szava,
bárki légyen is az őrült, ki kiszabta
reánk az
ostoba halált.
1943.
Ezer köszönet, hogy
megszégyenitettél
egykori barát. Légy végre megelégedett;
nincs
tökéletesebb művésze nálad a honi
fűrészelésnek. Mely
egek felé ragadott
a hatalmi téboly, mondd, hogy éppen te,
ki
szabadsághősként ünnepeltetéd
fennkölt személyed egykor, most
magad
se tiszteled többé a szólás szabadságát?
Csupán te
tudod, kit választottál istenednek,
senki más, - legyen hát
a te rögeszméd
szerint. S ha mégis meg akarnál követni
majdan,
netáni jobb időkben, akkor, hogy haló poraimban
boldog
legyek, csak egyre kérlek: vésesd
a fejfámra gyalázkodó szavaid!
1943.
Se költő, se politikus, inkább
derék
művésze voltál szép szakmádnak
szorgalmas rézműves! - A
testet
emésztő gyári gázok, vagy savak
öltek-e meg, vagy
hajszolt orvosok könnyü
munkája: ki tudja ezt eldönteni ma
már?
Csak egy a valóság: láttam megszépült
halotti arcod,
saját fizimiskám a koporsóban,
s megdöbbentem; nem tudsz kitörni
te sem
hideg börtönödből, hogy kezet fogj édes
testvéröcséddel;
hogy letöröld az érzékeny
fájdalom vastag könnycseppjeit! -
-
Bátyám! egyetlen szépszál bátyám! lásd,
én itt
maradtam s most magam
eszem-iszom helyetted is, mint
emlékedhez
méltó tanitvány.
Immár csak igy szerethet téged
a testvéri
kötelék; a szivet-bénitó
szomorúság komor szavaival, mely
álmom
és étvágyam bunkózta agyon napokig.
Halántékon-ütő halálod hire
napján
születtek bennem e sebes sorok, fent
az isteni
magasságu Nagyhideghegyen,
hol átvillant rajtam az égő
képzelet:
e pillanatban már a magasságban élő
élet gyászolja
föld alá temetésed, hogy
végül a szavak szobrába
foganjon
felejthetetlen testvéri arculatod.
Borzalmas idők tanúi vagyunk,
barátom:
szemeink előtt üli orgiáját az aljasság,
úgyannyira,
hogy már-már azt kell hinnünk,
nem az Isten, bolondok kezében
van
a sorsunk csupán!
S mit tehetsz mindez
ellen?
Átkozódhatsz-káromkodhatsz csak,
hogy verje az Ég
minden fergetege
ezt a förtelmes világot: fagyjon
meg minden
gabonája, minden
szál gyümölcsfa, pusztitson el
a dögvész
valamennyi állati lényt, melynek
ehető húsa van még! Mert nem
étel-ital,
csak korbács kell e kerge népességnek, mely
annyira
megfeledkezett magáról, hogy
nem is tudja már, mi az emberség,
holott
ezért jött volna a világra, mint Isten
képmására
alkotott felsőbb teremtmény s nem
azért, amint a példa mutatja:
enmagának is
gonosztevője legyen, megbélyegezvén ezzel
a
születés kegyelmét s a kort, melyről csak
szégyenkezve beszélhet
majd a kései utód!
Mikor e sötétbeborult világ
elaléltan
fetreng önmaga gyilkos
tőreitől; te áradó fényben gyógyitó
sebet
vágtál esendő testemen s mindezt
oly néma alázattal mivelted e
lélekölő
korban, hogy felderengtem a fájdalomban is:
ime, mily
tiszta Ember végzi a szertartást itt a
műtőasztalon, a Szellem
bölcs műhelyében,
melyet szegény a szó dicsérni, - csak
hömpölygő
áradását érzed a lélek kimondhatatlan mélyén!
...Ó,
barátom, hidd el, ez az igazabb hősiesség;
az, amely menti, mit
menteni méltó! Ez a tisztes
emberi forrongás csupán! Ahogy a
nemesebb
gyümölcsfát ápolja a jó gazda, úgy bántál
te is
betegeddel, ki gyarló örömök boldog
énekesének vallja magát. -
-
Ó, élni! élni! tisztán élni csak azért,
mi örökebb!
Ezt láttam-éreztem én, mikor
a kezed láttam, a csillogó, gyógyitó
késsel,
melyet Isten keze vezetett egyedül s melyért
egy méltó
jutalom van csak: a kicsorduló
szeretet, mely áldja hivatásod, -
a többi
már hiú erőlködés, mit eltemet
a süket sötétség.
1944. december.
Gyarló vagy s mégis szeplőtelen a
te
szemérmes hivatásodban. Szennyt és
váladékot takaritsz
utánam s a többi
tehetetlen beteg után s mindezt oly
emelkedett
alázattal miveled, hogy még
a bamba közömböst is ámulatba
ejti.
Oly ritka tünemény vagy, hogy csak lehajtott
fővel
köszönthetlek téged, ki jóval és
gonosszal szemben egyaránt a
hősi emberség
ragyogó példája vagy. Ha van igazi
áldozatosság:
téged illet annak legdicsfényesebb
koszorúja, - boldog
mániákusa te az önemésztő,
soha ki nem merülő sugaras
szeretetnek, melynek
gazdag jegyese vagy te a halandók között.
Bitang tél! kegyetlen ellensége
szenvedő
testem minden tagjának:
ó, mint utállak-gyüllölek én! Évről
évre
borzongva várom jöttöd, mint
félős gyermek a borzas ördögöt.
Míg
a te időd durva szeszélye
dühöng; állandó, sosem gyógyuló
beteg
vagyok, dühös eb, ki mindenkit
megugat. - Inkább a
döglesztő s
verejték-csurgató meleg nyár
kinozzon mindörökké,
mint a te
fertelmes egyhangúságod, nyavalyák
időszaka.
Ázom-fázom, tüsszögök s mi több:
étvágytalan vagyok miattad! A
konok
halál kedvence vagy, káromkodásra
ingerlő,
kórház-szaporitó nyavalya,
mely nem az Isten mosolyában fogant,
mint
a többi lelket-gyógyító időszak. Pusztitsd el,
öld meg a
telet igaz Isten, - hadd énekeljek
igazabbul, mielőbb
végképp megbolonditana
e halálbataszitó, bitang téli idő.
Szebb kedvem városa, te legendás
tündéri
leányzó az ezüstben csillogó
Duna mentén; miféle gonosz
dúlás
csúfitja megint ragyogó orcád, hogy
minden idegszálam
sorsodért izgul:
megmaradtál-e, élnek-e különbnek
becsült
barátaim, kik ódon falaid
között élik nemesebb dolgokért
hevülő
életüket? A barbár hordák áldozata
vagy ismét, mint
annyiszor bús
történelmünk folyamán! - Éjjel és
nappal
csupán a te szemet-viditó
képed látom magam előtt; tenger
gyümölccsel
színes szöllőid s még feljebb a magasabb
Vaskapút;
mögötte a végtelen erdők
és hegyek vonulatával, hol boldog
hegymászóként
barangoltam éveken által, el-elmerülvén
a
káprázatos panorámán... s te kisdunai
sétány, öreg platánjaiddal
a még öregebb
Várhegy álmatag bércei alatt, ki felejthet
el
téged, ha lelket visel az ember-arc mögött?
Ki felejtheti el
vadgesztenyékkel sürű
szigeted, hol a kamasz csavargás éli
örömét?
Vagy nyarad varázsát; égszinkék fürdőd langy
vizét,
melyben úgy merül el, úgy zsong
a test, mint altatódal mellett a
csecsemő?
Mikor látlak, ölellek megint magamhoz kanyargó
Dunának
ékszere: Esztergom? ki tudja?
Szenvedő vértanúja vagy szomorú
magyar
történelmünknek: kincsed a germán erőszak
pogány szomja
rabolja, míg mi, jobbak,
tehetetlenül várjuk az Istenhez
méltóbb
napot, mely visszaadja szabadságod, mikor
újra a
miénk, újra érted hevülő kedvemé leszel.
Kit égő szive ölt meg,
a nemesebb
izgalom;
im, fekszik a nagy Biboros
komor ravatalon.
A cserepes fia halt meg,
az Egyház
Doktora;
az Ördög kénye marta meg,
a zsarnokok kora.
Te érzékeny férfi-lélek,
réveteg papi
arc,
hogy birtad volna tovább?
Isten-ölő volt a harc!
Bibor uszályban, áldást
osztva, nem
vonulsz már végig,
magas termeted enyészvén,
szárnyat nyert az
égig!
Emelkedj szép fájdalom,
sugározd az Ő
arcát.
Szemében fény élt; - oly
tiszta vágy, mint a
szabadság!
1945. április 1.
Te titoktudó, magasztos fiú,
kit
szentként becsül a tiszta
tekintetü nép gyémántfényben
tündöklő
lelke: néked köszönöm meg
e versben, hogy megoltalmazott az
Ég,
mikor már-már azt hittem, - most
jön a szörnyü
bukás, maga a legsötétebb
halál! Fogadd hálám most,
legáldozatosabb
fiatal halott, az életért, a ki-kicsorduló
sok
örömért, melynek okozója valál szomorú
napjaimban. Mely égi fény
küldött téged,
bámulatos gyermek, hogy oly csudákat
mivelsz e
lélekölő korban, mit nem
ért meg már a kutató értelem?
Tünemény
vagy te, olyan csoda, mely
messze ragyog a sötétség fölött!
Ez
a ragyogás, oltalmad fényessége
kell ma az árvának, ki magára
maradt.
Hát ragyogj csak csoda tovább; csodálatos
tested soha
el nem égő, egyre lobogóbb
lelke ragyogjon az égig, ott a
fejérvári
templomkert siri dombja alatt!
(H. I. barátomnak)
Mikor Damokles kardja függött
fejünk
felett; akkor értettél
meg mélyebb valóságomban,
hosszú
esztendőkön át egyre közelebbi barátom!
Heves viták
választottak el olykor s kovácsoltak
össze imigyen, hogy
nemesebbé edződjék
a Szellem, mit tagad e kor, mely
az
öngyilkosság jegyében fogant.
Igy volt ez rendjén? Ki
kutatja ezt?
Gyarlók vagyunk, - ezt vallja mind, ki
különb
s mily méltó hozzánk,
ha eszerint gyónjuk büneinket s mindazt,
mi
emberi. Lám, ily furcsa jószágként
látom e világot én, ki néha
önző, máskor
alázatos, mert csak ember vagyok, olyan
mint a
többi, kik boldog állatként élik
életüket! Bocsásd meg hát, hogy
én se
voltam különb a többinél s hozzád
folyamodtam az
elhagyatottság napjaiban!
A szabadságát váró rab fordult
hozzád
akkor s ki értett volna meg engem,
ha nem a szomorú önkinzásban
velem-egy
barátom, kit vigaszomra küldött
elibém az Örök
Teremtő?
1945. január
Magas művészet, alkotás
kimondhatatlan
gyönyörüsége:
ki ismeri, ki mérheti meg a te
áramod
magasfeszültségét, ha
szenved, vagy örül a lázas lélek?
Nincs
megállás, nincsen nyugalom,
még többre törekedsz, minél
közelebb
jő, ami a távolban dereng feléd.
Mily szép, hogy
méltó szenvedni érted Magas
Művészet, kábult kinban szülvén
azt,
ami örök öröm. Igy illik kielégülnöd
csupán, te
szellemben szomjas nyugtalanság, ha
cserben is hágy a mindig
változó világ gyarló
hivságaival. Munkálkodj rajongással
s
hangyaszorgalommal, tennen képedre
formálván a sokrétü
anyagot; csak igy
veszed észre, mi a való vigasz, bármily
kapzsi
és mohó legyen is az emberi ösztön.
Baj, komoly baj van fiam, egyre
öregbülő
életem, veled. Ha igy
megy tovább e kamaszkodó játék:
letaglóz
egyre rosszabbul viselkedő
szived, előbb vagy utóbb.
Hagyj
békit még, hagyj a dolgomra
fenyegetően közelitő halál!
Jó
reménység szeress egy kicsit, tartsd
ébren bennem a vigaszt:
hadd
éljek még tiz-husz esztendőt, - oly
sok mindent
szeretnék látni, hallani még!
Gyógyulj szivem csak, ne hagyj
el;
derűs öreg szeretnék lenni én is,
ki végül mindenkinek
megbocsát.
A humor szülte neved trampli
jószág,
nálad jobb barátom alig van nekem.
Nem vagy
kitenyésztett kutyapéldány,
görbe lábaidon derül most a szemem.
Nincsen nálad különb kutyalélek,
mely
ily derüs-bölcsen lustálkodni tud.
Hűség és jóság sugárzik
szemedből;
az ily állat a Paradicsomba jut!
A jobb falatok adassanak néked,
mikor
embernek már alig jut falat.
Esetlen, lompos sorstársam e
földön;
heverj és hortyogj, mig az idő szalad.
Ődöngj magadban, mint a néma
közöny;
szennyes szőröd mossa égi tisztaság!
Hogy is bánthatna
meg emberfia téged?
Hű kutyaszemed mindent megbocsát!
Ti eltünt arcok,
egykor volt
tájak,
merre szórt szét
titeket a szél?
Mit elboritott
a
köd, mikor bú
elő? A szép halott
ajka nem beszél.
Úgy cselleng az emlékezet,
hogy kábul
már tőle fejed.
Csak a tompa csendet érzed,
a magányos csend
zaját,
s mig közben gyertyád elégett;
a halál várja éjszakád.
Még csak ez kell! Ez a
végnélküli
locsogás! S mindez egy ütődött
hitvány hülyének
szájából ömlik-harsonáz!
Rettenetes állapot; csak állat birja ki
ezt!
Idegeinket eszi már ez a takonycsaló idő
s ráadásul ezt a
tömény baromiságot is
le kell nyelnünk, - még hozzá:
potyán.
Meneküljünk, hagyjuk magára ezt a fergeteges
Fajankót,
ezt ajánlhatom csak, barátom,
különben mi is megbolondulunk véle
együtt,
úgyannyira, hogy végül magunk se tudjuk;
miféle likon
fujt ki bennünket a bolond szél.
Egyetlen ember nyugszik csak itt,
ki
csúnyaságában is a szépség hitvese volt.
Mindenkit
szeretett s meg is bántott olykor,
mert úgy született ő is, mint
a többi gyarló,
földi teremtmény, hogy végül meghalni
legyen
kénytelen, bizonyságot téve arról, mint
végezte el a
maga dolgát, mikor még lobogott
benne a milliógyökerü élet, mely
a
legyőzhetetlen halálból fogan.
Ritka kezü asszony, bámulatos művésze
te
az áhitatra méltó szakácstudománynak;
e pénzszegény
napokban illő csak igazán
köszönteni téged! Ki kóstolja s eszi
a
te főztöd, az tudja csak: a lelked
tündököl lelkesen sürgő
kezedben.
Csak gyermeked szeretheted úgy, mint jó
falatokat
teremtő tudományod a
csiklandó illatoktól áradó konyhán.
Csupa
elragadtatás leszek, ha visszagondolok
a finom tyuklevesre, a
füszerrel teli
pörköltek változó fajtáira; majoránás
tokányra
s a fejedelmi hagymásrostélyosra a
méterhosszú tálon, mit a
képzelet lassan
elfelejt immár. S felejtheti-e bárki
zsirban
uszó, omlós réteseid s mindazt, mely mind
mennyei
italt kiván?
Istenem! Istenem! mi mindent ettem s ittam
nálatok:
szinte szédül a képzelet tőle!
Csak derűs kedvü asszonyt
áldhatott
meg igy a Teremtő s csak igy sikerülhetett
tán
remekbefaragott fiatok is, kit a nemes tekintetü
anya
szives konyhája táplál úgy maga, mint
minden nemesebbre méltó
igaz ember
lelket-deritő örömére.
Benned születtem öreg épület,
itt
adott életet nékem anyám,
ha elmegyek melletted néhanap,
a
borongás árnya borul reám,
el-eltünődvén, mi ködbe merült;
hová
lett az angyalföldi gyerek,
ki lótott-futott a közel réten
s
most a férfikor felhőjén lebeg?
Hova lettek a régi fiúk,
a
paradicsomlopók, verekedők,
kik jártak a Dunára meztelen
s
pajzánkodtak: ki kezdje hát előbb?
S hol a fűzes a patak mentén, hol
gombát
szedtem, hogy legyen vacsoránk?
Most gyár és szemétdomb van
mindenütt,
pedig itt volt gyerekkori tanyánk!
Bolond-szép korszak, vén szülőház,
téged
a szegénység dajkált, szépitett;
eltüntek a régi arcok s
tájak,
de te megmaradtál torz épület!
Csak te maradtál meg, hirdetvén:
nem
halhat meg az, aki élni vágy!
A mult borából igy nyerjen
vigaszt
a jövőt-váró gyötrő szomjúság.
"S
eltüntenek legjobbjaink
a
hosszú harc alatt."
Vörösmarty
Viperafajzatja a meggyötört Európának,
ki
- mint a szomorú példa mutatja - nagynak
mutatkoztál
a rombolásban; Kant, Beethoven
s Goethe elfajzott nemzete,
felelj: mért
taszitottad a sírba nagy multad jövőjét?
A pamacsbajszu Sátánt választád
istenedül,
a vak ködöt s most láthatod-izlelheted
rosszul
ápolt kerted mérges-fanyar
gyümölcsét; hogy végül állati
csorda
lettél magad is, békés nemzetek
gyilkosa csupán.
Idáig kellett süllyedned-é, birodalom?
Mentsen meg minden
népet-nemzetet Isten tennen sorsod
mai
állapotjától, mely letépte a
leplet terólad; mily mesteri
tudósa
voltál századunk tömeggyilkolásban
legnagyobb
művészetének!
Hiába öltél, raboltál. A művelt világ
megvetése
temet el téged; itt nem segit már a késő
okulás sem.
Napjaid meg vannak
számlálva immár. Most te vagy a soron
sátáni
sirásó, legjobbjaink halomra ölője!
- Csak igy vélekedhet
ma rólad
a költő, állati dühöd elpusztitotta egykori
fényes
Budapest fia, ki másfélmillió
sorstársával egyetemben
arcpiritó
bűneid meg nem bocsátja sohasem.
1945. február.
Míg jobb falatok
temetője volt a
szád;
csak a szegény szerencse
mosolygott reád.
Most egyre fonnyadsz
s koplalsz, mint
a kóbor eb,
de élő szabadságod
annál kedvesebb.
1945. február.
Mindig csak bab, csak lencse, sárga
borsó...
Ugy trombitálsz már, mint a jóllakott ló!
Nincs
sonka, nincs bor, semmi jobb eledel.
Ha igy megy ez tovább:
végkép megveszel.
Jöjj hát szebb időszak, jöjj már bő
evés:
disznótor és rétes, csupa nevetés!
S maradj el végre
koplalós állapot;
meggyógyitani a nagy-gyomrú állatot.
1945.
Káprázol szemem? Oly hatalmas
nagyságu
liba kevélykedik előtted,
majdnem elszédülsz ámulatodban.
Nem
tudod megállni, hogy kalaplevéve
földig ne hajolj ily komoly
tekintély
előtt; gyere ide kedves, ne légy oly
megátalkodott
hozzám! Ne izgasd
hiába sóvárgó képzeletem már!
Repülj az
ölembe; hadd öleljelek-csókoljalak meg!
Kitátott számba repülj,
te égi látvány, hogy
elevenen sülhess meg égő nyelvem hegyén.
Ily
szép halál sohasem kinálkozott számodra még!
Szerelmem egyetlen
tárgya vagy most, te
fejedelmi rangu teremtmény! Szánd
meg
vágyakozásom irántad e koplalós napokban,
leghatalmasabb
liba! Ne kevélykedj már s
méltányold balga dicséretem, melynél
különb
földi halandónak alig jutott még!
Óh, koplalás tudománya! néked
emel ma
szobrot
gyakran volt szolgád, ki reád
mindig kutyaként
morgott.
A multban borzongtam tőled,
de most
bősz hősöd vagyok. -
Hová lettek a bő ebédek
s a nemes
italok?
Emlék immár mindez a számban,
távoli
tünemény,
s a lélek úgy foszlik véle,
mint ősszel a falevél.
S mégis élni kell, mégis éljek;
-
vigasztalj koplalás!
Szeress tovább csak, ha nincs már
hűbb
jegyesed senki más.
Bitang bolha, bolond bolha, -
csak
te hiányoztál nekem!
hogy szivd a vérem, hogy lakmározz
szegény,
fonnyadt testemen.
Az utazás bús gyönyörében
furakodtál
te belém,
s ez utazás bő ajándékát;
csipésedben érzem én.
Csiped hasam, hátam, combom
s
illetlenebb részemet:
csipkedsz nappal, csipkedsz éjjel,
nem
lelem a helyemet.
Egyen fene, kinozz mást már,
kövérebb
húst; gazdagot,
ki birja még vérszivásod
s aggyal a sok
maszlagot.
Csak engem hagyj békességben,
s kiméld
testem-lelkem már...
- Légy átkozott bagós vonat;
minden
bolhád reám vár!
Mindenkori utitársaim; hegyek,
völgyek
és erdők, kik elpártoltatok
tőlem a történelem
forgószelében;
utánatok szomjuhozik most a nyugtalan
lélek, az
elernyedőben levő test, mely, mint
a fürgelábu őz, futna már
felétek. De, im,
itt tart a szomorú kényszerállapot még:
az
otthoni gondok tömege. - Itt a jó idő,
a tavasz felé
nevető nap, a bőséges szabadság
sugarával s lám, mégis álmaimban
bolygok csak
bennetek, mint holmi holdkóros az igézet után.
Ugy
jelentek meg éjszakánként előttem, akár
szerelmes leányzó
képzeletében a távoli
vőlegény, kivel álmában ölelkezhet
csupán
a szenvedő vágyakozás.
Ó, mélyzengésü erdők, hegyek és völgyek;
megnőtt
karom ölelésre nyúl értetek, szemem napsugárrá
válik s
máris ott csillog büvölő tájatok
felett, legyőzvén a mostoha
valóságot, mely
gyökeret eresztett lábaimba, hogy végül
a
képzelet nyisson utat nekem nyugtalan
vándorlásaim szépséges
örömére.
1945. február 20.
Nemeshangu költő, ki
testvérbánat
csillagán merengve zengted éneked;
miért
hallgatsz immár hosszú esztendők
óta, mély magányodba merülvén?
E
kérdés villant fel agyamban azután, hogy
megszólitottál a
halálbamerült pesti
köruton, először találkozván veled a
rémület
szörnyü hónapjai után. - Mikor csupa
szorongás
voltam a jobbak sorsa iránt; Isten tudja csak,
mily
sokat gondoltam Reád: élsz-e, látlak-e még,
mint mély műved testi
alakját? S ime,
megjelentél, mint a váratlan öröm, hogy
újra
biztató kabalám légy, mint akkor,
mikor a villamoson pillantottál
meg,
s üdvözöltél engem, abban az időben még
szomorú katonát,
s azután jó szavaid
mintha meggyógyitottak volna: a
szenvedés
mundérját levetém, hogy utána rámköszöntsön,
mint
most, a boldogabb szabadság, melynek
hivatott hirnöke vagy az
igazabb énekesek között.
Messzi mult ködébe veszett
büvös
legenda: aromás borok
ezernyi ize; hova vándoroltatok
tőlem a
mostoha fordulások idején?
Szájiz-javitó és étvágy-ágyazó
kortyotok
úgy hiányzik ma nekem, mint sulyos
betegnek a drága
gyógyszer. Ki tudja,
mit szenvedek, isteni nedv, miattad én?
Mely
égi tájon ütötted fel a tanyád minden
borúra derűt sugárzó
legnemesebb ital, hogy
ennyire magamra hagytál? - Bor,
borocska!
remeknél remekebb borok! Rizling,
bikavér,
hárslevelü és szamorodni; hova
pártoltatok tőlem? Ki iszik,
miféle gonosz,
arany levetekből helyettem? Mért hagytátok
cserben
testem és lelkem, mikor oly nagy a
szükség e szörnyü viharban?
Felelj rá angyali
szerencse; fogadj kegyeidbe megint s
látogass
meg néhanap finom nedveiddel, ne nézd
tétlenül, mily
árván senyved egyre szomorkodó,
kiszáradt torkom! Olajozd meg
újra nemesebb
izekhez szokott nyelvemet már! Most vigasztalj,
ma
hallgasd meg hozzád repitett, sóvárgó
szavaim tömegét! Hadd
vigadjak végre
igazán, hadd legyen szomorkodásomból
immár
telitorku nevetés.
1945. március.
Kit kiebrudaltatok megint magatok
közül
a galád gőg nevében;
miért bocsájtanátok meg konok
fájdalmam:
tisztes szegénységem?
Éktelen sebem sohse
gyógyitsátok;
emelkedjék csak tovább a láz.
Boldogabb, ki
birja néma
alázattal, mint aki gőggel megaláz.
Mert nincs szebb öröm a mindig
hű
szomorúságnál, mit ti okoztatok.
(A ravasz róka prédára
sandit,
míg űzve futnak nemes szarvasok.)
Ha hálás mulatság az ily vadászat,
-
hát csak éljetek holtig vele.
Igy lészen kedvem kelyhe végül
az
áldozat arany borával tele.
KASSÁK LAJOS ÖSSZEGYÜJTÖTT VERSEI FÖLÉ
Könyved lapozgatom, költő,
a nyitott
könyvet: meztelen életed,
ezt az időt-álló, zengő
forradalmat,
mely bőséges gyümölcsét szórja elénk!
Mily sokan
nyavalyogtak-próbálkoztak
egykor fiatalok s lám, megöregedtek.
De
te még itt vagy, mint a mindenkori
hajnali harmat, acélbalendült
munkád
legyőzhetetlen fiatalságával! Mert te vagy
ma is a
példamutató, bármint ködösködik is
a mellébeszélés. Magad
épitetted fel várad
a magas sziklák fölé s rendületlenül
állsz,
dacolva a fergeteges viharral!
Épits csak, énekelj tovább bátor
formaművész!
A szellem szabadságának mélybugású orgonája
vagy,
tiszta Ember; oly törhetetlen anyag,
mint maga a hajnalodó
szocializmus.
Te ismeretlen, pincelelkű patkány,
ki
vádra ki merted nyitni a szád,
miféle népség korcs ivadéka vagy,
hogy
nemesebb feladatok hiján előbujni
merészkedtél alvilági
lakodból?
Vigyázz a szádra, hátam mögött hangos
hazudozó! Nem
kövülsz-e meg már
szégyenedben, hogy éppen reám fened
fogad,
ahelyett, hogy tisztelnéd tiszta
szenvedéseim hosszú sorát?! Hol
voltál,
teltbélü vakarcs, mikor ég és föld
összeesküdött
ellenem s rejteznem kellett
a szellemi alvilág hordái
elől?
Mutasd meg magad végre, te gyáva,
mutatkozz be
szemtől-szembe nekem!
Csak meg ne kövess aztán hiába. Mert
az
én világom a nap, míg a tied
a pincesötét. Ezért hát bújj vissza
csak
nyirkos odudba; oda való vagy te most is,
s ne merj
idefönn itélkezni többé,
mindenkori sötétség szülöttje, emberi
patkány.
GYÖRGY OSZKÁR JELTELEN SIRJA FÖLÉ
Csak a testét ölhették meg a
gyáva
barbárok, szebbre szomjas
szellemét soha! Művelt
magyarok
nevelője volt ő; tiszta ember
a tisztátalanok között!
Országunk
s Fejérvár szomorúsága, hogy
elragadta őt a sötét
erőszak.
Te feketefenekü, mit csinálsz,
mondd?
Miért ez a kajánhangu nyögés? Ujból
kiürülsz nyilván,
hogy helye legyen
a következő, még fejedelmibb
falatnak.
Fertelmes jószág vagy, mondhatom, de lám,
mégis
igazad vagyon; igy kerekedik
kedvre a gyomrod megint.
Hiányzik a mélyebb alázat
belőled;
Istennél is inkább mért imádod magad?
Mit fáj neked
az elveszett fényűzés?
Minden, ami örök: Isten felé halad!
Térj hát észre végre gőgös önimádat;
nem
vértanú az, ki fitogtatja magát...
Bármily pompás méltóság
viselője
légy is: kegyelmet nem te, - csak az Isten ád!
Isten és ember előtt
egyaránt bukottak
vagytok immár.
A sunyi gyávaság fagyasztja meg
a szót most már
merev ajkatokon, mert
fáj, hogy nem értetek épül újjá újra
a
kaján kedvetek szerint rombadőlt ország.
Titeket már csak az
Ördög szándéka
vigasztalhat egykori pöffeszkedők:
- nem
hazaszeretet s Isten kegyelme!
Mily könnyü mulatság volna
hajdani
rombolásotok ajándékaként a régi gőggel
birtokbavenni
az egyre emberibb
formát öltő s élni akaró Magyarországot,
hogy
végül a szolgaság sirjába taszitsátok újra!
Állj talpra
ország! állj talpra oszthatatlanul
tiszta becsület s hirdesd:
múlik a sötétség,
a Fény egyik birodalma leszel te is maholnap
a
vajudó Európában!
Mulj el, bénulj meg vak
érzékiségem,
ne légy már oly mohó.
Eleget izzadt, kéjelgett
tested, ez a
még mindig izzó kohó.
Mindent kóstolni, mindent
falni, állati
volt ez csupán;
lótottál-futottál, mint az
őrült, szennytől
büzlő dögök után.
Ideje volna abbahagyni,
hogy
különbséged megmutasd;
légy kertésze már enmagadnak,
irtsd
tövestől, gyomláld ki a gazt!
Ha férfi vagy is, elégeld
meg,
mi a rossz multból megmaradt.
Ne türd a falka üvöltését,
hallgasd
az éneklő madarat!
SZÓLJ SZÉP SZAVUNK: SZABADSÁG!
Szakadj szó szakadatlanul,
szüntesd
szorongásunk szépre szomjas
szellemünk szerint, -
szélesitsd
szélbe szabaduló szánkon szerelmed szálló
szavait:
száguldó szabadság! számtalanok szabadsága!
Szeress
szerencsénk szédületes
szorgalma, szaporodj számtalan
szerelemmé,
szaladj szálfákba szökkenő
szemérmetlen sziszegéssel
szabad
szavak szállásaként:
szabadság!
szabadság!
szomorú
szegények
szenvedésektől
szines szerelme!
Szomorú, mily egyformák vagytok! Akár a
köd!
Apátok-anyátok nem a változatosan
vidám fiatalság, inkább
az öreg unalom.
Mikor szólaltok meg végül a magatok
hangján? A
tiszteletlenség még nem tündöklő
lendület, nem perzselő heve
a
megtermékenyitő napnak.
Öltsetek nyelvet, káromkodjatok, ha
kell,
de lássuk már arcotok, halljuk
hangotok végre! Szeretnők,
ha
volna tanúság reá; hogy éltek
s nem vagytok szalmacséplők
csupán.
Mutassátok meg igazabb emberségetek,
mutassátok meg,
hogy elevenek
vagytok az élet vastörvényén belül
s túl a földi
valóságon. Halljuk
a tüdő lélegzését is immár, hinárba
fulladt
széplelkü gyerekek!
Rámjött a szükség s bármily
fertelmes
beszélni erről: mégis nagy, emberi
öröm volt
leguggolni a széles dereku
fűzfa mögé s ripsz-ropsz, máris
ott
párolgott a kis barna dombocska a csillogó
fehér havon.
Mindez oly közönségesen kedves
mivelet vala, hogy inkább
hallgatni illenék róla,
de feltápászkodásom közben egy karcsú
szán
ringott el közelemben, tele jókedvü társasággal.
Nyilván
rajtam derültek harsogó nevetéssel;
meglátván a furán felkelő
napot, mi
végül engem is köhögésig menő nevetésre
ingerelt,
érezvén gyarlóságom félszeg okát.
De még ennél is nevetségesebb
volt az a drámai
pillanat, mikor elhagyván
megkönnyebbülésem
szinhelyét, mint a kilőtt nyilak tömege,
úgy
repültek otthagyott maradványomra a csikorgó
fagyban oly
sokat koplaló árva verebek,
hogy szinte nem tudtam: sirjak-e,
nevessek-é?
S ha láttad volna; mint
csipogtak-csiripeltek,
örvendeztek és verekedtek e komoly bőség
láttán!
Csak akkor értenél meg igazán: mire is volt jó
ez a
szemérmet sértő, egészséges művelet s
bizony nem botránkoznál meg
sohasem, ha ilyen
furcsa gondolatok is foglalkoztatják elmém
néhanap.
Akár fenséges, akár furcsa szerepnek
itéled:
immár a költő udvarol Neked, - a
nyelv
orgonaművésze, ki látja és érzi; mint
párosul benned a
szépség az értelemmel.
Nyilván tökéletes műremeknek akart
apád
és anyád, hogy ennyi büvölet árad
okosságot ragyogó fiatal
arcodból, amint
emlékezetem csillogva idéz most. Egyszer
láttalak
csupán s máris meghóditott
fényed varázsa; magad nemében maga
a
Mű! Felejthetetlen arc vagy azóta; hangod
még most is visszacseng
fülembe, minden
szavad hajnali haragszóként zeng testemen
s
lelkemen által. Mutatkozz újra hát,
mosolyogj reám; hadd
lássam arányos
alakod, mely végül a szellem szobra
lett lázas
soraim kigyúlladt erdejében.
"A
nap akkor is süt,
ha
behúnyjuk
a szemünket."
A legköltőibb szinekben égő
diszben
vonuljon be a katedrálisba
a kardinális s Isten égi
hangjai
szerint zengje a kórus az Ecce
Sacerdos Magnust, mert
valójában
mindez személytelen szépség, szinte
mulhatatlan
dicsérete minden magasztos,
emberfeletti áhitatnak, mely Isten
gyémánt
törvényeit öltözteti méltó pompába végül.
Énekelje
csak teli tüdővel a kardinális
az infulás nagymise
szivet-renditő
Gregorián-dallamait s fent a karzaton
legalább
száztagú zenekar kisérje ezt az
örökkön örök szertartást, -
Beethoven
C-dur Miséjével emelintve a mennyből
földre szállott
isteni drámát mindenféle
földi méltóság fölé.
De ha kivonul a
nagy jellemnek
illeni illő főpap s áldás-osztás
után uccai
talárját veszi fel;
gondoljon ama szintén kegyelmi
valóságra:
ő is mezitelenül jött e
gyarló földre Isten rendelése szerint,
s
végül is minden Isten arcát viselő
élőlénynek fel kell nőnie,
öltözködnie,
munkálkodnia s ennie, hogy napról napra
hasonlóbb
legyen az áldozatrakész Krisztushoz,
ehhez az egykor eszelősként
keresztrefeszitett
halhatatlan Emberhez, ki Isten-emberi
életét
volt kénytelen feláldozni azért,
hogy megváltsa majdan az egész
világot.
"Minden jó, ami kövér."
Talonba tünt sovány kebel
nem gyújt
meg már, nem éget el.
Csak nagytőgyü, tehénkedő,
nagyfenekü
angyali nő,
minden porcikám repesztő!
...Legyen idős, vagy
fiatal,
csak mázsás legyen, ki megzavar!
Szuszogjon, izzadjon
lomha dögként;
zuditsa rám az örvényt!
- Nincs ennél
méltóbb s költőibb dolog...
Hajrá kövér csipők, kövér tomporok!
Te kamaszkodó, daliás diák, csak
azért
is te vagy az első égi fényjeleket
küldözgető mosolygás!
Meztelenül csillogó
térded visszavonhatatlanul a tavaszt
hirdeti!
A havat-fagyot eltipró tavaszi időjárás
vagy magad is
e dühödt tél után.
Vadulj meg, dühöngj hát, ragyogás szédülete!
A
te időd, a te időszakod jő; most élj,
most rakoncátlankodj s
főleg: a napba nézz!
Hidd és valld: a forradalom fiatalsága
vagy
te! Ne mondj le magadról, míg érzed, hogy
élsz s élni a legszebb
isteni törvény.
Menj ki a szabadba végre; hóditsd meg az
erdőt,
hegyet, völgyet s a sivár pusztaságot is;
az ébredező természet
virágzásba igy zsendül
a te légies szépséged megtisztult világa
előtt most
és minden időkön által, mig él a Szellem,
e
legyőzhetetlen lobogás!
Egyetlen, sirig hó kedvesem, te
áldott
emésztőgödör! Hadd
illessen már hódolatom! Csak
harsogó
örömmel bizonygathatom,
mily ékes épitmény vagy,
hogyan
élvezhetlek, mily vidám nyögések
közepette. S mily
rangodhoz illő
helyen; a nyüzsgő baromfiól
mellett
mosolyogsz!
Nincs királyi trón,
mely fejedelmibb
hivatást
töltene be még!
Csak a magábamélyülő
tudja, mit
jelent ülni
s ujságot olvasni rajtad; itt
tudni meg a világ
eseményeit,
s közben mint kisérőzenét,
elandalogva hallgatni a
kácsák
hápogását. Ó, kivánhat-e szebbet
emberfia még? Mit
zengjen többet
boldog megelégedésem, mondd?
Bár a másvilágon
is puha
deszkádon nyughatnék egy-egy
félórát reggelenként;
ilyen szellős
és tiszta helyen s ennyire fenekemhez
szabott
trónuson! Az volna az igazi
üdülőhely, a legméltóbb
mennyország,
hol végül is mindenki üdvözül, ha
nagy bajában
hozzád folyamodik.
Költő, - mentsd, kit menteni
méltó
s mi több: állj ellent a kisértésnek,
de ne légy
irgalmas, ha a döghalál
idejét imádkozná vissza a hazug.
Légy
bátor, hitvalló akár, az
igazi dicsőség tisztább szándéka
szerint,
de az elmult, képmutató világot vissza
ne kivánd,
különben gyalázat fia
leszel magad is.
Te együgyü, mondd, hallottál-e
már
istenigazában nevetni? Száraz
s nagyképü emberi hebrencs
nem
érti, nem ismeri ezt a rendkivüli
örömöt! Ki inkább
butultál, mint
komolyodtál; - értsd meg végre a
derüt,
itt az ideje, hidd el.
Észrevetted-e már imitt-amott,
mint
szoktam jóképü csibészekkel veszekedni-nevetni?
vagy
enyelegni lóval, kutyával, macskával?
S ami legfőbb: hallottad-e
egetrengető nevetésem
künn a félreeső helyen, ha teljes
bőségben
szabadultam meg minden feleslegemtől?
Szegény vagy,
nagyon szegény, hogy nem
tudod mindezt! Mi vidámabbá tesz;
ne
szabj sose határt annak, ha másnak
testi-lelki fájdalmat
nem okoz. De nevess,
s főképp ne légy alakoskodó, ha más
is
hódolni akar a nevetés isteni örömének.
Szakadj szét sziv, szaggass sokakat
sebes
szókkal szakadatlanul:
Isten gyermekei, ezrek ezrei
haltak meg
ártatlanul.
Tiltakozz ész, lázadj
tiszta emberi érzület.
Ami
itt történt: maga
az ördögi őrület!...
Költő szólt igy:
élve
égő lelkiismeret,
mit semmi sötét erőszak
soha el nem
vehet.
Ne bolondits meg pénztelen
szegénység,
eleget koplaltam-veszekedtem már,
itt az ideje,
hogy éljek is végre
a tisztesség törvényei szerint.
Se megvénülni, se koplalni s
főként:
meghalni nem akarok, bármily ostoba
dolgok történjenek
is e kerge világban.
Az emberiesség hősi követelményei
ezek:
nékem és mindenkinek, ki méltón
állja meg helyét.
Száz, százötven évig szeretnék
élni
még legalább, hogy lássam:
mire jutott a világ a legtisztább
öröm
elnyerésében itt és mindenütt, hol
az ember emberi módon szeretné
élni életét.
Bármily buta véletlen fonogassa
testi
valóságunk fonalát: élni kell,
-
enni-inni-aludni-szaporodni,
hogy élvén: lássuk a
valóságot is végre!
Ne rontsa kedvem senki többé e
földön,
hol időtlen időkig szeretnék csavarogni fényben
és
árnyban egyaránt, - s máris
kétségbeesve gondolok reá: mily
szörnyű
gyalázat lesz, ha idő előtt egy ér
megpattanása
oktalanul kioltja majd
villamosfeszültségekkel teli életemet.
Szegény maradsz te mindörökké,
oly
reményevesztett állat,
kit vak sorsa ellen uszit most
a későn
jött utálat.
Szeretet-gyülölet mit se számit,
kik
voltak jók, vagy rosszak.
Rajtad a sor, a megfontolás,
temagad
meg ne fosszad.
Hasad besüpped, telt combod
húsa,
fényét veszítvén, fonnyad.
Kire vársz még? mire gondolsz?
A
hálót magadnak fonjad.
Kegyet ne keress már: olcsó öröm
ne
jusson néked részül.
Ki ingyen kapott mosolyra
mérget: magával
meg nem békül.
Hát vess számot most te is
és ne
sirasd, mi eltünt már; az árnyat.
Ki ismert téged itt, ha
elmégysz,
majd hosszan néz utánad.
Büdös vagy a szegénységtől.
Ilyen
állapot nem vígasztaló.
S mégis több terhet bír el
bárgyú
türelmed, mint tiz igásló!
"Hogy vagy szép szomorúságom?"
- emigy
szóltam egy árva, keshedt lónak
olyan hangon,
ahogy barangoló vándorok
szívbéli barátukhoz szólnak.
Hetvenhároméves korodban is vidám
diák
voltál s hogy nem élsz már (mint zord rémhírt),
most sem
tudom elhinni még. -
Ki vélem oly sokat
csavarogtál-barangoltál;
most aludj jól odalenn, - hisz'
sírod
felett tovább ragyog az ég!
Szerelem, szépséges szenvedély,
te
fényes nappal is örök éj;
a te tengered oly végtelenül mély,
hogy
nem meritheti ki semmi földi kéj!
Érzékiség és értelem,
mondjátok: mi
történt velem,
hogy a titkok megoldását
tőletek perelem?!
ANGYALFÖLDI ISKOLA EMLÉKKÖNYVÉBE
A megérett férfi
emlékezik rád
vissza:
itt voltam
rakoncátlan elemista!
Sokszor bukott,
rossz tanulód
voltam s lám, - végül itt vagyok;
de azért
véletek lobogok
angyalföldi kamaszok!
Május! május! szorgalom szépséges
hónapja!
hogy árad a piacra jókedved tengersok
termése; a
pirosban tündöklő hónapos retek, friss
újhagyma, sóska, saláta,
zöldborsó s az
illatos gombák garmadája! Szemet-víditó,
üde
látvány látni mindezt s tudni; mit művel
ember és természet
hangyaszorgalma ott, hol
éled az élet; hogy érdemes legyen élni
azért,
mi végül oly boldogsággal áld meg,
melyből a szebb
ország megszületik!
EGY
CSOKOR EPIGRAMMA
(1950-1954)
Én szabadszájú vagyok, te goromba vagy.
-
Egyik nyári zápor, a másik téli fagy.
Mondd, mire vagy gőgös vadkamasz? A
tiszteletlenség
egyetlen, fölényes fegyvered?
Ez a te magas
méltóságod? Úgy véled, a magad
kis csatáját így is megnyered?
Nem művekben, inkább emberi
erényeidben
vagy te tökéletes.
A maradandóságra minden
mozdulatod méltó
érdemet szerez!
Inkább darabos légy (ha igy vagy
emberibb)
s ne formákban finomkodó, nagyképű alak.
Élj az
élettel s énekelj! ne szürkitsenek el
soha a sötétség sugallta
sötét szavak!
Elég volt a nyelvrontásból!
szóficamokból! -
Tanácsok! Vállalatvezetők!
Mindennek
okosan csengő nevet adjatok.
A jó sáfárkodás mellett
zengzetes
anyanyelvünket pallérozni: erre is
van most már
bőséges hatalmatok!
Mint mindenki, aki él; mindig
magammal
vagyok azonos, senki mással.
Míg élek: életem
értelmét élem. -
Nem kacérkodok az elmúlással!
Költő, igaz dolgok tudója, vigyázz;
ne
légy soha unalmas.
Változatos légy, mint az év minden szép
szaka,
vagy végképp elhallgass!
Rőfre kell mérni minden verset? Óh,
Omar
Khayam, rövid verseddel mire jutnál?
Ha termeted is ily
kicsiny volna: tán
hajlékod se lehetne több egy egérlyuknál!
Mindenfelé csillog-ragyog a
minden
gátlást legyőző szilárd szorgalom.
A munkát méltóbban
nem magasztalhatod:
ez az igazi forradalom!
Egy gól néked többet ér, mint
tíz
halhatatlan Petőfi-vers?
S megtámadhatatlan felsőbbséggel
még
most is ítélkezni mersz?
ILLYÉS GYULA VERSEIT OLVASVÁN...
"Egy év" - irtad egyik
könyved fölé. Bár
ennyi lett volna csak a kin és gyalázat!
Csak
igy szólalhat meg a költő, ha igazat
vall s ezért szomorú
kimondani: műved
megőrülésünk kemény birálata. Olyan
kegyetlen,
mint maga a történelem.
Meztelenül tündökölsz, mint a csordultig
hő
szerelem. Jó munkád zengzetes öröme
hevithet csupán már
téged.
A vasat és ólmot emeled gyémánt-arany
rangra. Kemény
markodból igy ragyog ki
a jövendőt sugárzó élet.
Élj ragyogva hét éves kisleány s
légy
minél később - még legalább hetvenhét;
hogy e
kicsiny országban is vidáman
élvezd a nagy szabadság ízes
kenyerét!
ANGYALFÖLDI BULGÁR KERTÉSZEKRŐL
Életrevalóságotok látni több,
mint
testet-lelket viditó tünemény.
Budapest gyomrának
szorgos
házigazdái vagytok ti, derék
bulgárok, kik "ellopják",
ha kell,
akár a Rákospatakot is, hogy
bőven legyen a városnak
vitaminja. -
Hogy mosolyog-illatozik a sok
zöldségféleség
mindenütt, ahol ti
munkálkodtok! Hagymák, káposzták,
paprikák,
piros paradicsomok,
répák hosszú kertjei virulnak szanaszét!
Ily
fáradhatatlanul dolgozzatok csak tovább;
munkátok igazabb
dicsérete az egyre dúsabb
termésű föld s gyomrunk állandó
étvágya
legyen, - így nyeri el végül
a szorgalom a szüntelen jókedv
jutalmát!
Egyetlen fényképed szemlélgetem most
konok öreg:
csillogó szemed, szinte ragyogó szakállad!
Vén
kazánkovács, gépfúrómunkás a Láng-gyárból;
munkásmultad emeli
fénybe ez a század!
Mint hívő a kegytárgyat; oly
méltó-tisztelettel
emeled melledhez a nagy vaskalapácsot!
Bár
a gyötrelmes szegénység vitt a sírba végül;
a jövő, im, néked
épit már új világot.
Ha elragadt is a szennybefúllt mult rab
robotja
s a véle versenyt futó szomorú öregség,
de mi, kemény
fiaid, itt maradtunk, hogy
munkád jutalmát - szép példád
jogán - megszerezzék.
Két fiad komoly mintaasztalos lett, a
harmadik
már rézműves szakmában szerzett érdemet.
S a negyedik
fiad? Lakatosinaként indult
s e versben most ő zeng Rólad méltó
éneket.
Biztass apám megelevenülő képe; fogd
kézen,
vezesd szenvedésektől átszellemült fiad,
hogy ember
legye a talpán mindig s mutassa meg
a tévelygőknek a jövőt
ragyogó utat!
"Bunkó János megbizhatatlan!"
-
"Sőt, elveszett ember!" emigy ármánykodik
az álnok
pletykahad.
De Bunkó János már ezen is
mosolyog. Ő jókedvvel
dolgozik tovább;
igy hát tovább halad.
Ne költőtársatok furjátok meg,
inkább
a tömör vasat, vagy a fát,
de azt is mindig szakszerűen.
Ha
nem tudtok épitő verset
alkotni már: kétkézi munkát
vállaljatok!
Itt tán több babér terem.
A szorgalom szép szabadságáról
most ti
szólaljatok, ti énekeljetek
Cegléd zsiros földjéről
idevándorolt
mosolygó hasú paprikahegyek!
Mindig így
dúzzadjatok, bőségben
mindig így emelkedjetek;
ízek íze
áradjon belőletek!
Ha derék munkánk imigy vidámit,
- se
testünk, se lelkünk sose lesz beteg.
Törékeny testü költőtársam, kit megölt
a
tébolyt viharzó zsarnoki önkény: téged
idéz most az emlékezés
szomorú borongása!
Mely tündérek szárnyán szállnak
szerteszét
szellemmé vált tested éneklő porszemei most?
Merre
csatangolsz, merre szálldosol, milyen
hegyek és völgyek
vonulatában folytatod tovább
végtelen vándorlásaid
odafönt?
Jelenj meg angyali lélek; öltözz zengő
szavaidba egy
pillanatra csak, - hadd lássuk
el-elborongó kamaszarcod
újra,
mint intelmes látomást!
Büvöletes Bölcsőhegy, boldog
barangolásom
vidéke vagy végre!
A lóversenyistállók gőgös ura;
a
pöffetegként pöffeszkedő Dréher
sörgyáros "őméltósága"
tilalmazott
cézári birtoka voltál a multban s most
újra a
miénk, végre mindenkié vagy;
minden szabad emberé, ki ízes
levegőre
szomjaz az épülő ország szebb ege alatt!
Immár nem
leselkedik reánk
a csendőr puskája, vagy durva ökle s véle
a
szolgalelkü erdész, s más hasonló huligán,
ki ennen emberségét
taposta sárba bárgyú
talpnyalóként eddig!
Elég volt a
lustálkodásból, keljünk fel;
kerekedjünk kedvre már s hevüljünk
fel a
jövendő, vidámabb világért, - hadd
edződjék a
testünk-lelkünk egészségre szomjas,
dolgos ármádiaként!
S hogy
még tisztább s igazabb légyen elménk,
halljátok meg a
kinyilatkoztatást, mint
mélybúgású orgonát a dallamra érzékeny
lélek:
hivnak a szabad erdők, a hegyek ezrei,
a szabadság,
ime, maga vár bennünket most
ölelő karjaival!
A berlini Világifjúsági Találkozó elé
Minden nemzet fiataljai, kik
összegyültök
most a boldog békét akaró
világ ifjúságának nevében odaát:
acéllá
váljon végre minden szavatok s mint
az égből lecsapott villám,
úgy dörögjétek az
ördögi fülekbe, - élni akarunk, élni
akar
a világ; valamennyi ember s véle az egész természet;
föld
és ég egyaránt s túl mindezen, minden
embermunkálta alkotás és
ezernyi-ezer
más, boldogulásunk szolgáló épitmény-intézmény
mindenütt!
Bélyegezzétek meg a béke zászlaja alá
tömörült
újszavú Berlinben a tűzimádat
őrültjeit végül: nem borulhat
lángba
még egyszer a világ!
Legyetek konok kovácsai a
szivből-szakadt
szónak, - millió s milliárd akaratként!
-
- Ne gyilkolja se bomba, se fegyver többé
az emberiséget:
ebből elég volt! Inkább a kalapács,
kapa-kasza szava zengje a
boldogabb jövendőt:
- ezzel törődjetek most már
mindhalálig!
(Egy gyüjteményes kiállításra, 1954.)
Nemes borokat élvező italinyencet
nem
részegíthet meg úgy a legtüzesebb ital,
ahogy
megmámorosodtam, mikor életed
szélesre szabott müvét
szinről-szinre
láttam a szépség igaz valóságaként tündökölni.
-
Ó, merész és szelid szinekben tobzódó festmények,
rajzok,
vázlatok csodálatos változata s formák
tengernyi meglepetése!
Egyik bűvöletből a másikba esett
ámulatom: ime, az alkotóláz
emberibb arca s ezt
megmutatni már; az örökkévaló, amiért
érdemes
élni még! A mü lenyügöz.. Ez a te
tálentumod mindenkit
megajándékozó legnagyobb
öröme, Szőnyi István!
TAVASZODIK...
Szobába zárt rab, kinyitom végre
ablakomat:
vonulj hajlékomba már táncoló tavaszi nap!
(Rikkants
rigó, ragyogj kökörcsin, nyílj hát hóvirág;
ébredjen fel veletek
az elaludt vén világ!)
Bizsergesd vérem, villanyozd minden
idegszálam,
eleget hervadtam a hosszú, téli halálban!
-
A béke fénye, a béke hangja; üde illata ez!
az áldott anyaföldé,
melyben az élet ébredez.
EGY CSOKOR ERDEI VIRÁGRÓL
Nem vagyok immár borongó, magárahagyott
árva:
a hegyek, az erdők besétáltak a szobámba!
Tavasz
tündérei ülnek pohárban; ablakomba.
- Velük alszom el most,
velük ébredek hajnalonta.
Alkotó elmék, tudósok s
igazi
államférfiak ti mind, - mindnyájan
azon
igyekezzetek,
hogy minden dolgos ember boldog
legyen már, hogy
minél többet, minél
jobbízüt nevessenek!
Mert ahol nincs humor, ott a halál
hódít,
ahol nincs nevetés, ott
sirásba szorul a szó.
Zengess
jókedvünk jó munkára;
hajrá vidámságunk! te légy az
igaz
életre buzditó!
A szorgalom szédületének voltál
tanúja:
láttad a bakonybéli népet, mint
lepi el korán reggel az erdőt s
mint ritka
kincset, úgy szedi a kövér hasú vargányák
tömegét.
Az égigérő szálfák áldásával tértek
haza mind; teli zsákokkal,
puttonyokkal,
s este már az egész falu illatozott a
gombák
hegyeitől: minden udvarból szárított vargánya
ízes
szaga áradt s máris zamatos leveséről,
orrt és nyelvet csiklandó
pörköltjéről
képzelgett a jóétvágyú gyomor. - Mint máshol
a
hízott disznó; neked félkenyered a gomba már,
Bakonybél békés
népe, - majdnem második aratásod!
Áldjon is meg mindig a
bőség gombában, gyümölcsben
s gabonában egyaránt, hogy egyre
vidámabb
legyen életed, mely megszolgálta a boldogság
minden
örömét, mit emberfiának adhat a föld!
B. Miklósnak
Szobrász, ki túléled földi életem
s
megmintázod majd, a magad mulatságára,
bátor ritmusú szobrom, ne
feledd testem és
lelkem valóságát kifejezni; hogy
hegyeket,
völgyeket, erdőket barangoló rövidnadrágos
kamasz
voltam túl a férfiélet delén is, ki
fiatalos hévvel csavarogta a
honi
tájakat, kopott, koldusalamizsnás
hátizsákkal a hátán;
görcsös bottal
a kezében, mire büszkébb volt, mint
a püspök
pompás pásztorbotjára, mely
által áldást oszt a hívők seregére.
-
Így láss, így képzelj, így fejezz
ki engem magad
örömeként is,
s akkor meglátod: miként él
tovább a kegyelem
állapotából fogant,
magadmunkálta mű, mely mindig az
Embert
örökíti meg a forma folytonos
forrongásában is; hogy
túl a halálon
se szűnjön meg életünk értelmének
boldogságban
bőséges varázsa, ámen.
A fiatalság lobogásának, májusnak
menyasszonyaként
libegtél ki az üdezöld harmatos füvek
mögül
őszibarackillatú Szentgyörgypereszkénk!
Ki
harmatozta-lehelte beléd ínyünket izgató
káprázatod? Hamvas,
selyemszürkés színben,
majdnem rangrejtve mutogatod magad a
fürge
szemnek, szinte bújócskázol előtte; de inkább
a finom
orrszimat talál rád, akár a nyugtalan
kamasz a várvavárt szerelmi
pillanatra.
Nem megenni, étekként élvezni, inkább
megtalálni,
felfedni szebb téged rejtekedben,
a koronás bükkfaerdők mélyén!
-
Május magasztosságát hirdető
Szentgyörgypereszke, most
íme, lázas
kíváncsiságú keresőd-kutatód
köszönti májusi
megszületésed!
Mint az égbolt titkába merülő a mesebeli
csillagok
tündöklését az égen: úgy lássalak,
úgy vezess gyermekeidhez,
testvéreidhez, csodálatos
családod körébe, ott fent, a
Nagyhideghegy tetején!
Unod már emberi alakzatod
rádromlott
rongyait? A sok szeszélyt, zűrzavart, mibe
a sors
sodort? Fordulj a nap felé! tőle
kérj kegyelmet elégedetlenséged
ellen!
Meglásd, nem leszel soha szürke-száraz,
maga-korhadásában
megnyugvó, szomorú roncs!
S ha babonás módon,
álomkergetőként
változnál meg hűséges hited harca szerint?
Mit
törődsz véle most már?! Végül tán
illatozó gyümölccsé vagy vidám,
üdítő
itallá alakulsz át emígy s még így is az
élő valóság
érlelő lángolása
maradsz te mindörökké.
KÉT STRÓFA A HALÁL HOMÁLYA ELLEN
Cs. O.-nak
Erőszakkal elszakított barátomhoz
Mint a megkorbácsolt, oly szomorú
vagyok;
mert nem láthatlak, nem beszélgethetek Veled.
Szégyellje
mindenki magát, aki bűnös ebben.
- Ezt megjegyezni soha el
ne feledd!
Üzenet Pozsonyba
A szépség szavaival értettük meg egymást,
ki
választhat el már minket e világon?
Ha nem érti meg emberi
elme mindezt: úgy szavam
a pusztákba s hegyeknek kiáltom.
ARRÓL, KI A SZOMORÚSÁG SZÁRNYÁN SZÁLLT EL
Kállai Ernő emlékének
A szépség titokzatának, a
merészebb
lendületnek káprázatos képzeletektől
kigyulladt,
nyughatatlan kutatója, szinte
felfedezője voltál te
kopaszságodnak
is kedves kamasz; szenvedélyes és
vidám
vitatkozó!
Úgy égetted el magad végül igazságok
irgalmatlan
kimondójaként, mint
aki hitt az öröm örökkévalóságában -
ide-oda
tántorgásunk örvényei közepette is!
S most itt nyugszol Akvinkum
ma is sugárzó
romjainak közelében, a legméltóbb
környezet
karjaiban, hol végre
kipihenheted magad véghetetlenül
hosszú
fáradalmaid után. - - Aludj, aludj
kimerült
barátunk mindaddig, míg virágzó
valósággá nem válnak látomásaid
itt és
másutt, szerte az egész, emberségre
vágyó világon,
ámen.
1.
Végül ránkköszöntött a
részegségbe
ringató álom:
május gyantája gyertyákat
gyújtott a
gesztenyefákon!
2.
Égő lángként lobogj, ne aludj,
mindenre
figyelj!
Haljon meg már a halál,
- élni kell, élni kell!
Mint magáramaradt, minden
rokonát
elvesztett csavargónak: oly árva, majdnem
jeltelen a
sírod. Pedig te ringattad
néped, hamupipőke sorsú nemzeted
égig
ívelő álmainak bölcsőjét, Szindbád!
Hát ennyire
mostohafia vagy hazádnak?
S lám, a te koldusi
sírhantodra
pöffeszkedve kiabál át Jacob Bleyer
kegyelmes úr
domborműves síremléke ott a
közeledben s méghozzá: gót betűk
arany
nyilaival, mintha csak gúnyolni akarná
emléked a
túlvilágról is! -
Születése; szorgalmának szép gyümölcse
miatt
senki se légyen többé megalázott e honban:
de ami
becstelen marad minden időben,
annak ne adjon senki soha
feloldozást!
Emberek, írástudók, barátaim! Még mindig
ganéjszagú
vagyok a szegénységtől. Meddig tűritek ezt még?
Hát
gyilkoltam, zsivány voltam én is? Mikor ér
véget gyötrő
koldusállapotom? Átkos étvágyam
megbolondít már; talponállók,
lócsárdák
íztelen-száraz étkét eszem s ezt is
szerénynél
szerényebb mérték szerint. -
Hazám, hazám,
zsarnokságát lerázó haza, mért
tűröd oktalan büntetését emberibb
sorsodért,
szépséges szabadságodért küzdő fiadnak?
Mért
hagytál cserben, mondd? mért vagyok
még most is átkozott
áldozatod?
Te fába faragod értelmed, érzelmed,
s
a meghalt fa kezed által újra éled.
Ne csüggedj, higgy hited
szerint; e nélkül nem
élhet, nem loboghat e földön a lélek!
I.
F.
Gy.
Ady "bolondjának" gúnyol még
(panaszod
szerint) a félművelt nagyképűség. -
Fiatal
forradalmár maradsz te mindig
s olyan derült, akár a nyári ég.
II.
R.
J.
Remek római vagy Raevius te is: a
messze
égből küldött kései ajándék.
Így köszönt a latin örömök
költő-kamasza.
- Bár véled együtt a mennybe szállnék!
Bartókról, Kodályról beszélgettünk,
áradoztunk és
vitatkoztunk a késő éjszakában nagy
hevülettel.
Minden szavunk a zene hullámaival hömpölygött
kamaszboldogan,
mikor egy mord kerékpáros rendőr elibénk toppant
s ránk
rivallt: "Ne ordítsanak!" "Senki
nyugalmát nem
zavarjuk!" - mondottuk
illedelmes-szelíden. Rá
két percre már négy egyenruhás
tekintély-féle rohant
reánk s megkezdődött az irgalmatlan
igazoltatás!
Nem verekedtünk, senkit fel nem keltettünk álmából s
lám,
imígyen lettünk "bűnösök" mi. Így vettek próbát
rajtunk
ahelyett, hogy tolvajokat, útonállókat értek volna
tetten
helyettünk ugyanakkor. Rendfenntartásból emígy
lett zaklatás,
furcsa passzió. Összenéztünk s végül
elszomorodtunk: ebben a
karban még mindig nincs változás?
még mindig "Civil kuss!"
a hivatalos hang? a nyelvész,
a szobrász, a költő csak így
tépelődött s aztán fanyar
mosollyal nyugodtak meg: mily
szerencse, hogy ezek
gyerekek voltak még a nyilas téboly idején!
Boldogtalanságom boldog Istene, immár
tőled
várok vígaszt: ezután se hagyj el, őrizd meg,
tartósítsd
mostani állapotom; ne szédítsen el
a szerencse aranyban csengő
csillaga, mely
minden embernek csúfolt földi férget
felfuvalkodottá
tesz végül. A ti sorotokból való vagyok s
legyek
is inkább, mindenkori kóbor kutyák; a ti
világotok vidám
közössége kell inkább nékem, míg
élek itt! Szánom-bánom, hogy
szüleim bűnéből
komisz emberek közé keveredtem; olyan
karámba,
hol napról napra pocsolyává poshad
vágyakozásunk
virágoskertje! -
Kóbor kutyák! kóbor kutyák!
hallgassatok
most már a szavamra! Fogadjatok,
varázsoljatok
vissza a ti családotokba már!
Eleget szántad a világot,
most már
szánd inkább magad,
hogy megvadult indulatod
sokszor a sárba
ragad.
Vak érzékenység, indulat,
ne vegyétek
el eszem.
Győzz le, szelíd szeretet,
te gyönyörűséges
győzelem!
Végy kegyedbe, jóság, legyek
olyan,
mint a kisgyerek,
ki anyja szaván csüng és
arany homokban
hempereg.
Bolondnál bolondabb
álmok
kínoztak-gyötörtek; olyanok voltak mind,
mit az ébrenlét
nem ismer, el nem
képzelhet soha értelem. Lángcsóváktól
lobogó
ló, kétszarvú kutya vett üldözőbe s oly
szörnyű szorongás lett
úrrá rajtam, hogy végső
menedékként egy lila fára másztam
ama
reményben, tán így menekülök meg előlük, míg
végül a
reménytadó fa is kigyulladt alattam;
Apám után kiabáltam s nem
jött segítség! -
Nem fúrtam, faragtam, kalapáltam s
mégis
oly fáradtak lettek idegeim a boldog ébredés
után, mint
a legnehezebb műtétet végző
orvosnak, ki betegével együtt maga is
kimerül.
Isten ments, hogy ily képtelen szédületet
ismerhessen
meg álmom inneni életünk; hisz'
földön kívül él az álom!
Inkább keményen
élni, mint ily torz álmokkal viaskodjunk
hiába!
Mert élni, élni kell, minél többet, ébren
maradni
boldogan életünk legvégső határáig;
csak ezért jöttünk e világra
valamennyien!
Hess hát halál, hagyj békén átkozott álom,
éljen,
éljen mindig az élet! e legszebb győzelem!
Úgy duruzsol a kályhád, oly
furcsán,
mintha túlvilági hangokat hallatna véled.
Sír,
nyöszörög a haldokló fa: recseg-ropog,
sistereg, segítségért
kiabál, de a tűz,
a tűz markába szorítja s nem engedi ki
vadul
lobogó lángjaiból; majd végül ő is
lelohad, kifárad, hogy
parázzsá váljon s
a meghalt fa hamujával megemésztődvén,
végképp
elaludjon oly halkan-szelíden, hogy
véle együtt lassan te is
elbóbiskolsz.
Rakoncátlan csibészei a kocsiútnak:
lovak
nyomába lesurranó falánk verebek;
ki vigyáz rátok most? hogyan
gondoskodtok
mindennapi eledeletekről, ha
hóförgetegével
beköszönt a fogvicsorgató, konok tél?
Kopott,
kódorgó költők vagytok ti is nyilván a
madarak tarka sokadalmában
s mégis
kikaparjátok a magatokét, áldott árvái
a sors
szeszélyének! Így vagyok én is testvéretek,
a ti táborotokba
tartozó! Hát kopogtassatok csak
ezután is kemény kis csőrötökkel
minden reggel az
ablakomon, ha már ideszoktattalak benneteket!
Az
enyém a tiétek is; a kevés morzsából hadd
jusson így néktek is
valami még.
Téli álmukat alvó hegyek és
erdők
éneke zeng a Dunán át:
a Börzsöny küldi üdvözletét a
Pilisnek
Nagymarosról Visegrádra állandó
harangzúgások által.
Szinte szünet
nélkül zeng mindkét oldalról már e
tájbamarkoló
zene s mint madarak
májusi énekének: ennek sincs se
vége, se
hossza, bár alszik e vén vidék.
Óh, örök öröme a szépség
varázslatának,
mely mindig él és minden időszakban
figyelmezteti
életünk: tarts meg, ölelj
kebledre itt, hol él a nagy múlt és
elibénk
harangoz a biztató, emberibb jövendő.
Óh, július forró szerelme!
részegséged
pezsgő borát öntöd emberre-állatra
s boldogan
látod műved: hogyan
hevülünk egyre a dologban kövér
izzadással
s mire készen vagyunk, mint
rogyunk le eltikkadt fáradtsággal
nekiesni
a mennyei falatozásnak, mely után oly
jólesik majd a
pihenés.
Kövér körték, almák, barackok,
szőlőfürtök
pompáznak, nevetnek mindenütt eme esztendőben
reánk.
Duzzadj a bőségtől hosszú évekig fukar föld;
legyen
lakodalmas kedvű már sokat sóvárgó hazánk.
I.
Orromra
olvasás
Nem orr vagy te;
-
csurgócsárda!
Betyárkodik
benn a nátha.
Folyik leved
éjjel-nappal,
szidod
magad
nagy haraggal.
Mikor leszen
ennek vége,
a
tüsszögés
megszűnése?!
Nem érzed már
javak szagát,
egyél
meg bár
egy sült kacsát!
Elég volt hát
az orrcsurgás;
jöjj
el végre
már gyógyulás.
Pálinka kell
reggel, este;
így
gyógyul a
beteg teste!
II.
Ó,
ágyrajáró!
Szörnyű kvártély,
átok reád,
ágyadnak
bár
táját se lásd!
Hurculkodnál,
mennél odébb,
hogy ne
bókold
mások ebét.
Mikor leszel
olyan szabad,
hogy
leszel te
urad magad?
Hogy ne
kelljen
fűnek-fának;
udvarolnod
vén banyáknak?
- -
- - - - - - -
Ne
sopánkodj,
keress tanyát.
Meztelenül
szült az anyád.
III.
Dühöngés
Íme, megint rekedt hangod
sikálja a
fülemet.
Távozz tőlem balga ökör,
- még dobhártyám
megreped!
Van még ficsúr, szagos szajha,
boldogítsad
lelküket.
"Bolond likból bolond szél fúj!"
Hallgasson
meg húsz süket.
Csak engem hagyj békén, bolond,
hadd merengjek
szabadon.
Ne imádkozz, ne rimánkodj,
rágódj magad
maszlagon.
Menj fenébe; mennyországba,
pokolba, vagy
anyádba.
Ne recsegjen rekedt hangod,
lelj nyugtot a halálban.
Jóbarátom édesapját, a kedves
kocsmárost,
temettük szerdán s a
következő nap már újabb gyász
szomorodott
reám: az öreg költőtárs,
galamblelkű barátom koporsója
előtt
álltam, magambamerülvén
a két egymásutáni temetés felett.
Sok,
túlsok ennyi gyász, ennyi sírás
és szomorúság két nap alatt! s
mégis
ki kell bírni! Így tépelődtem és
vitáztam magammal,
mikor a következő
szomorú menetben hat fiatal
fiú
mélyen-meghatottan koporsót vitt a vállán,
ifjú barátjuk,
inastársuk korán kihűlt tetemét.
Tizenhét évet élt szegény:
szénpor zúdult
reá, abban fulladott meg. Mily szörnyű
baleset
ez s mily szívetszaggató volt hallani
édesanyjának egyetlen
fiáért rimánkodó sikoltozását!
Mit mondhatna immár ilyenkor
az
együttérzés vigaszul? Emeld fel
a magukramaradtak szívét,
fénybemerítő
fájdalom; adj jókedvet nékik folytatni azt,
amit
megmaradásunk nehéz és vidám útja mutat!
Libamájrizottó, hol vagy? Miféle
gyomorbeteg
sajátos hatalma lázadozott ellened, hogy úgy
tűntél
el, mint a mesebeli kámfor? -
Libamáj apróra vágva; törött
borssal, párolt
rizsával s gyenge zöldborsóval,
rókagombával
elegyítve tündököltél a tálakon valaha s
íme,
hírneved se ismerjük már! Miért, miért
mindeme büntetés?
Mit vétett emberi értelem
s ösztönös örömünk éhe, hogy
elpárologtál
immár a képzeletünkből is?! - Ó,
életre
szomjas vidám gyomrunk, imádkozz az étvágy
istenéhez:
gyógyítsa meg végre a gonosz gyomorbetegeket
s
hagyjanak élni minket is már, kik
az életre esküszünk!
ELMÉLKEDÉS EGY BADACSONYI DIÓFA ALATT
Jankovich Ferencnek
Boldog barátom! ha a honi térség
nem
növeszt szárnyat már nekünk a szabad
repülésre, mégis
vigasztalódjunk: végső
vigaszul reánk borul még derék
diófád
tündéri terebélye, ritka
védelmet adó sátorunk e pokoli,
fülledt
időben!
Itt ülünk, hallgatunk
s beszélgetünk boldog-bölcsen a
tudnivalókról:
az emberibb országról, költészetről s
mindenről,
amiről beszélni mindig
érdemes leszen, míg áll a végtelen
világ.
Mily jó, hogy nem zavar senki gonosz most,
s áldhatjuk
hűs árnyékát dús lombozatú
fádnak, mely alatt még érzőbb
énekekre
zendít a heves lelkesedés!
Áradó áldásom anyai
ölelést sugárzó
vén diófádra s nyelvet oldó csupa-íz
badacsonyi
borodra, mely mély titkokat
bontott ki bennünk végül!
Mint Angyalföld porontyát, a pesti
Bazilikában
kereszteltek meg; - bizonyítja a hiteles
keresztlevél.
Ezt a véletlenséget menlevélként fogadta el akkor
a
gyilkos törvénytelenségbe fulladt nyilas fekély.
Most ugyanez a furcsa "okmány"
már "legtárgyibb"
bizonyíték arról is, hogy valóban
munkásszármazású vagyok.
A rubrikába apám gyári munkásként
csillog s ez
megint több annál, hogy hazámnak művekben mit
adhatok?
Ez volt aztán az isteni böfögés,
pajtás!
A becsületes bor így végzi el már a maga
dolgát a jó
gyomorban. Ily könnyű, terhétől
szabadult régen voltam én, -
szinte
megfiatalodtam belé; csupa dicséretté
váltam az égiek
iránt!
Óh, ha kiböffenthetném most, romlott
levegőként,
valamennyi zsarnok agyalágyult jelszavát is;
hogy,
mint a semmi, elpárologjon vele: nem
tudnád te, mily hősi
dolgokat művelnék én!
Egész nap, éjt-napot ennék-innék s végül
is
akkorákat böfögnék dühöm jókedveként, hogy
felrobbanna tőle
az eszét-vesztett világ.
Gyárosok, bankárok, nagybirtokosok
gőgös
kriptái előtt mégy el s eltűnődsz: hová
lettek ők, mi
maradt meg belőlük az idő
rohanatában? Hová lett a sok drága
mívű
ékszer: a láncos aranyóra, aranykarperec,
aranynyaklánc,
gyémántgyűrű s főként mivé
lett a dölyf, a pöffeszkedő
gazdagság?
S a sok semmitmondó titulus is mit
mond, mi maradt
meg belőle az időnek?
Érdemes volt hát a vad harácsolás,
egykori
hatalmasok, ha a halált megváltani nem lehet?!
Hamvatok
is kőbe zárt hamu; nem tud
humusszá válni már. Csak az
aranybetűs
felirat őrzi még nevetek a nagy semmiről, hogy
lám,
ide jutottatok végül! Csupán a fekete
éjszaka van veletek
mindörökké; számotokra így
nyilván nem lesz már soha feltámadás!
Bazalttüzes borod a
föld
legszerelemszomjasabb méhe szüli e
költői kedélyt sugárzó
szent hegyen.
Ki itta igaz italod, tudja már
mivé változik
tőled; mámorító
illatú, arany-zöld látomásunk!
A tűz titka
lobbant ki a körülötted
áradó síkságból s lám, heggyé
emelkedtél
mindnyájunk örömére itt. -
Iddogálván mandulás zamatú
nemes
nedvedet: szinte szerelembe
szaladó lendület feszíti minden
izmát
annak, kire rámosolyogsz;
így kerekedik kedve jó munkára is,
-
csak méltó módon élvezze a varázslatot!
Immár magukba mélyedők,
hazájuk
boldogulásáért buzgólkodók itala
légy mindig, kik oly
derűtelt, lobogó
lélekkel bandukolnak-bukdácsolnak
most
göröngyös-macskaköves útjaidon mennybéli
magasodra, mint
a gyermeteg lelkű,
éneklő zarándokok!
A soha ki nem alvó lángnak, mely
addig
lobog, míg él e hon a nagyvilágban;
Vörösmartynak hódol
rendületlenül e mindig
szebbre szomjas baráti kör, mikor évről
évre
találkozik itt a szőlőt érlelő sugárzó
őszben a fóti domb
megszentelt tetején, hogy
magábaszállván, meghallja a költő
legfájóbb
intelmeit a haza sorsa felől.
S lám, esztendő
esztendőt követvén, szorgos
gazdák arról gondoskodnak immár;
ne
aludjon ki egy pillanatra se
az emlékezés őrtüze itt!
Ha
meghalunk, kik jönnek helyünkbe, kiket
hoz fölibénk a jövő? A
szárnyaló szellem
szép angyalait, emberséget diadalra
vivőket,
vagy a gonoszság bárgyú ördögeit-é? - ki tudja?
De
élni, élni kell! az értelem magasabb
vágya szerint; hogy lélek és
test egyaránt
örvendjen s így népünk is vidámabb sorsra virrad
tán.
Erre igyunk, erre koccintsunk barátaim e fóti
szüret
könnyű, de üde zamatú nedveit csurgatván, mint
áhítatos
szertartáshoz tartozót, mely felett most
Vörösmarty Mihály
bennünket megáldó
szent szelleme lebeg!
József Attiláról emlékezvén
Játszogattál, verekedtél a halállal,
hogy
végül a fényesség fiává légy e folyton
forrongó korban,
melynek keményszavú
krónikása vagy immár s ebben nincs
fellebbezés!
Műved egyre emelkedőbb sugárzása ad
intőjeleket
most sokat szenvedett szépséges
hazádnak s még inkább a
megújulásra
vágyó szélesebb nagyvilágnak. Jöjjön,
szülessen
meg végre a gyötrő gátlást
legyőző emberibb rend, - hadd
örvendezzen
minden munkálkodó elme a végtelen
szabadság
legédesebb gyümölcsének, melynél zengőbb
hangú
énekesmadara alig volt nálad. -
Réveteg tekintetű szép
kamaszarcod idézvén;
imígyen elmélkedik Rólad mindenkor
nyughatatlan
barátod, kivel hosszú éveken által
csavarogtál a
zord szegénység szomorú
tájain, teli tűzzel emésztvén magunkat
akkor!
Emlékedtől terhes képzeletem már
ily módon találkozik
Véled mindenütt, amerre
jártunk. Íme, ez a tükre a te
arcodnak,
minden velem váltott szavadnak! Mi már
sohase válunk
el egymástól, - az élet
értelme így győzi le végül a
halált.
A boldogság betelt világát
hordozod
méhedben legegyetlenebb
szerelmem, - Demokrácia!
A
sugárzó szeretet öröme vagy te valóban;
a mindenkori egy és
oszthatatlan fogalom!
A megtámadhatatlan kinyilatkoztatás
arról,
ami mindig igaz volt és igaz leszen
az idők
végeztéig!
Téged várlak, a te tökéletes állapotod
után epedez
szellemi s testi szomjúságom!
Jöjj, jöjj te Szentlélekkel egyenlő
ragyogás!
Szüld meg az értelem ékes világát végre;
adj jogot s
még inkább gyermeki örömöt minden
istenteremtette embernek:
cigánynak, négernek,
pogánynak, kereszténynek, zsidónak, latin
és
szláv fajtájú népeknek vagy megtisztult
germánnak és mindenki
másnak, ki
emberibb világot akar itt és mindenütt, hol
a
tisztesség akarja megfogalmazni rangját!
Éljen, boldoguljon a
proletár, a paraszt,
a polgár; éljen mindenki, ki dolgozni
s
élni akar az élet értelme szerint most
és a különb jövőben, mely
megszüli talán
az igazi békét: Isten egyetlen
és legkedvesebb
gyermekét!
Szakmád szorgalmas mestere voltál te,
mindig
munkálkodó mintaasztalos, így elmélkedtem magamban,
hogy
ismét eszembe jutottál s máris láttam serény
kezed szép játékát;
hogyan szabtad ki, gyalultad
és lakkoztad a megmunkálandó hideg
anyagot, melybe
formát és életet leheltél végül. -
Ez a
boldog valóság mégis: a munka igazának
fényessége, mely fénybe
vonja most is, újra és
újra értelmes homlokod, mely képzeletemben
úgy
szépül meg immár, mint a néked glóriát
fonó fényes
forradalom, mely megteremti
holnap a jövő emberét
formáló
vidámabb világot!
Hosszú halálhörgés után
visszatért
életünk egyre élénkebb éneke zengett fel
a
legsötétebb mélyből s máris mindenki
munkára lendült, hogy
jövőjére ébredvén végül:
kedvre kerekedjen az elalélt lélek e
hazában.
A rosszat, a régi romokat eltakarítani már
s az
ujjongás állandó állapotának nagy építményét
építeni tovább mind
magasabbra boldog
bizalommal: ez lett az országos feladat itt!
A
határtalan hazugság halála felett most már
az igazabb szándék
szépsége legyen útmutatónk.
Előttünk a mindenkor különb példa
éljen s rajtunk
a sor, hogy megérjük dicső diadalát.
Akár a szép szerencse kincsei,
mint az
égből lepottyantott friss
tojások: úgy mosolyogtak reánk a
pompásnál
pompásabb pöfetegek fönt a Nagyszénás magasán.
A
legkülönb látképnél is különb képe volt ez ama
tájnak; nagy
örvendezés szemnek és
gyomornak, gyermeki játékra alkalom!
S
mily ínycsiklandó illatot árasztott
e tudatlanoktól lefitymált
eledel
az orrunk alá! Mohó rajtaütéssel
rohantunk reá s máris
tele lett a hátizsákunk!
Mesejátékban csilloghat csak
ennyi
képzelet, ily nagy nevetés! lelkendezés!
És megenni,
megízlelni ezt a derűs
formájú növényi kácsát: ez aztán a
boldogság!
Kóstold, kóstold csak meg, barangoló vándor,
eme
árvákat is vigasztaló csemegét s ha
egyszer megízleled: nem
pártolsz el tőle
soha többé!
(Horváth Jánoshoz)
Mint mindent, mit megjegyezni
érdemes:
téged sem lehet
elfelejteni már. A bőségben
bővelkedő
nagyvállalatnál is
ritka emberként csillogtál ama
időkben,
mikor a nagyképűség s
a megaláztatás ülte orgiáját mindenütt
ebben
az országban, a korszellem akkori irama szerint.
S lám,
most sem torpantál meg; szegénységedben is
velem vagy s mi több:
megosztod kevéske
aprópénzed s húsnélküli ebéded, mert
nem
tudtál megváltozni, hősi hitedben bátor
barátom! - Köszönöm
kedvességed, az
együttérzés áradó áramát. Ha van ereje
még
szeretetemnek: legigazabb, legboldogabb
kívánságod is teljesül!
Ha annyira szeretsz, tündéri tütű,
végezz
ki szereteteddel, de csak lassan; pillanatig
se légy
fukar hozzám, hisz' így
magasztalhatlak még sokáig!
Se
kutyám, se macskám; kire
vigyázzak hát hiába? (Csak te,
konokul
türelmes szív, bírd az iramot minél tovább!)
A butát
még butábbá, de a bölcset még
bölcsebbé egyaránt te teszed,
aszerint, ki
mire érdemes s én eszerint szeretnék
szeretkezni
még véled kerek száz
esztendeig akár; mindenkit szeretvén, ki
az
életre esküszik s boldogabb sorsot akar
az élet édességes
kínálata szerint!
Egyre fiatalabb s még egetverőbb
lendületű
leszel századi zenénk irányt mutató
katedráján,
legemberibb s legmagyarabb megszólaltatónk!
A haza
holtig hű fia maradsz te mindig; oly erős,
mint az ég és a föld!
Harcukban bölcs
öregek s előrelátó fiatalok
forradalmának
vigaszaként jöttél e világra hetvenhárom
évvel
ezelőtt. - Légy öröme hát mindnyájunknak
hosszú időkig még
műveiddel, egyre élőbb
életeddel s a nép, a nemzet nem
marad
soha magára!
1955. december
Hentesek, kocsmárosok
szorgalmát
számtalan módon magasztalták már e
világon, de
rólatok úgyszólván
senkise szólt még; arról, hogyan
vigyáztok
arcunkra, hajunkra, miként
tisztelitek természetes hiúságunkat,
hogy
emberibb ábrázata legyen külsőnknek mindig.
Mily szép
tulajdonságotok, hogy egyaránt ti
vigyáztok kényes-sima, mint
rücskös-ragyás
ábrázatunkra szépséges szakmátok szerint!
Lehet-e
benneteket különb módon
magasztalni még?! -
Szakmánkívüliek!
itt az ideje már,
ugyanúgy tiszteljétek a derék
borbélyokat,
fodrászokat, mint
a gyárak kitűnő esztergályosait,
lakatosait,
kik méltó munkájukkal szintén emberi
arccal
akarnak élni, hogy munkakedvük is
olyan legyen, hogy a
földkerekség a
vidámság birodalma legyen végül mindenütt.
Óh, legkésőbb bemutatkozó angyal az
őszi
erdőn; immár te is megjelentél, mint
legidősebb testvér
koratavasztól változó
testvéreid táborából! A telet, a
mosolygó
öregséget hirdeti jöttöd s lám, mégis oly
kecses-kedves
vagy, mint a formáit
mutogató érett asszony, ki érzi: ő is
a
szépség élő gyermeke még!
Így ajnározlak körül; így
udvarolok
néked, lásd, mint a késő ősz
legszebb mosolyának! -
Játékos képzeletünket
derítő formád, egymásbanőtt kalapod
alatti
bágyadt-fehér arcod, lelkünket-testünket gyullasztja meg
s
így hahotázik előre: mily ropogós, pompás
pörkölt s még
nyelvünket-csettintőbb rántott
gomba lesz belőled!
Mily furcsa
s különös, hogy így elmélkedett
rólad a hajrázó képzelet akkor,
mikor
megpillantott és ámulatba esett; hogy mint
futsz fel a
földről a fák tönkjére, derekára s oly
szent szeszéllyel
cserélgeted kékbe-lilába-szürkébe
szaladó színeid, mint az opál,
mely a föld
mélységes méhéből szívta be szépségének
folyton
változó, ékes csillogását!
(Epigrammák és egyéb érzékeny játékok)
EGY ÖNIMÁDATTÓL MEGSZÁLLOTTHOZ
Hányingert, sőt háborgó hasmenést
kapok,
ha hallom hervadt hangod. -
Mikor válsz emberré?
mikor veted le a
rádaggatott cafrangot?!
Az állati állapotot hajszolod már;
hogy
menjen el az eszed?
Csupán a bamba bárgyúság a te
vigaszod?
imádott Istened?!
Agyvelőd nyilván ülepedbe csúszott,
oly
sok bárgyúságot bömböl a szád.
Ha már buta állatként fetrengsz,
olyan
légy, hogy röhögjünk rajtad legalább!
Mindig az a fiatal, aki természetes,
aki
szívvel-lélekkel jókedvű.
Ki kedvünk ellen tör: egye meg
testét
a tömény-sok tetű!
Piszkos ingem, gatyám: így nyilván
még
most is ágrólszakadt árva vagyok.
Nem baj. Ebben a fertelmes
földi
szennyben valahogy majd csak megfulladok.
Bűbájos betűjátékban bővelkedő
vidám
város vagy, Kecskemét! A te két kiváló
szerelmetes
szülötted: Katona és Kodály.
A változó őrület
máglyát gyújthat
alád. -
Nincs feloldás. Minden
gyilkos mindenkor galád!
János, derék Jánosunk, hazádhoz hű,
keménykérgű,
szépséget szomjazó, szorgalmas fóti paraszt:
munkád
örömét adó két ujjad szaggatta le a vak
fűrész s még így is a
munka hőse maradsz!
Égő érzékiségedben is élvezheted azt,
ami
fény, ami szédületesen szép,
csak derűd kegyelmével élvezd a
kéj
győzelmes gyönyörét!
Bírálod, szidod a magad képére
teremtett
torzszüleményt, amely kívánságod szerint jött
világra.
Magad bíráld, magad szidd mindenek fölött!
- Ki
méltóbb műre képes, azt is méltónak tartod a halálra?
Nebuló vagy te még most is?
Leckét
kaptál, - tanulj hát.
Szemed kiég, agyad robban.
Nem
érsz már egy fabatkát!
Ne gyűlöld már az esztelen
gyűlölködőt;
inkább igyekezz megváltoztatni őt!
Az életet adó
bölcsőt választod így,
nem a koporsót elnyelő temetőt!
Bús Bálint cipészmester! hogy mersz
ily
csúfságos névvel létezni még?
Vidám Vilmosra változtasd
neved; így
tán kiderül feletted az ég!
Kapitalista kultúrpufi vagy te is. Mondd,
meddig
élsz vissza még tüneményes türelmünkkel?
Codreanu
támadt fel halottaiból benned,
ki lámpavasra kötne minket édes
szüleinkkel!
Bolondok boldogsága tégy
kukává
minket, jöjj vigaszul. -
Boldog az értelmét-vesztett
ember,
mert mindig meglapul!
Csendőr voltál, vagy libériás
inas?
Mindegy. Nem jöhet vissza a te
ingyenélőkkel cimboráló
világod.
Te már eleve szürke szolgának
születtél. A
szabadságot nyilván ezért
veted meg; csupán ezért utálod!
Vigyázzatok, mérsékeljétek
mohó
étvágyatok,
nehogy bélcsavarodásban
kelljen majd meghalnotok.
J. F.-nek
A szentlelkes szeretet szavaival
szólsz
rólam ez emberséges műben, mely
nem napló, több annál: inkább
megigazulásunkra
vezérlő kalauz. A lángoló
lélek
röntgenlelete.
1956. Pünkösd
Immár mindenki pocskondiázza
egymást,
vagy agyba-főbe dicséri.
Hogy melyik mércén dől el
igazad, ki
hiteles efelett ítélni?!
A költőt ne "varázsoljátok"
pappá: hadd
maradjon ő költő, ha már annak született.
Bármi a
jelszó: a pap papi, a költő
költői hivatásának tegyen eleget!
Hagyjátok a folyót természetes
medrében
folyni: hadd legyen belőle tenger!
- A fiatalság lobogó
lendülete nélkül
hogy érne emberré az ember?!
Hagyjatok meg szabad madárnak,
ki
szabadon fütyörészhet a fán.
Hisz' tudjátok: eleitől
fogva
a szabadság volt az én hazám!
A szentséges szabadságnak nincs határa:
de
a tiszteletlenségnek annál inkább.
Ha tisztes férfikorba
lépsz: minden nyegleséged
pörölycsapásként visszahull rád!
Csak az veszhet el, aki
meg akar
öregedni.
Ne hagyd el magad. Sokat,
még többet kell nevetni!
Doktor-barátunk (így mondják) derék ember
volt,
csupán az volt benne a csúnya hiba,
hogy nem akkor
hívott vacsorára, mikor
asztalán ott párolgott a pirosra sült
liba!
Inkább levesre, főzelékre hívott meg
Ődoktorsága, hogy
azzal töltsem a bendőt,
s végül megható ajándékul, mint
kutyának
a koncot: adott kettő pengőt!
Sose légy alázatos, de azért
ne
udvaroltass magadnak.
Ilyen buzgalom nem áll jól se
boldog,
se borongó kamasznak.
Nem gyűlölök már senkit: még
ádáz
ellenségemet sem.
Inkább elégek a mindenkit
szerető
szeretetben!
Téged a kacsa, liba, pulyka
garmadája
hizlalt kövérre, engem inkább a bab.
Világnézeted az
Aranyborjú s mégis te
oktatgatsz engem? Nem szégyelled magad?!
Mindig panaszkodsz, hogy a hústól,
hagymától
mily orrfacsarót szellentek.
Egyek rózsát, vagy
rozmaringot tán?
Így finomabb "illatok" szállnak az
egeknek?
Gyomorbeteg szegény, -
még
nyögni se tud...
Végül majd a savanyú
pokolba jut!
Rakoncátlan, kóbor kutya
vagyok.
Jókedvemben s mérgemben ugatok.
S ha agyonvernek?
Végképp elhallgatok!
A költőtől véréből való verset
várjatok,
ne szürke szólamot, majmoló magolást.
Ha még a
szakácsok is tankönyvszerkesztők
lesznek, ki készít néktek ízes
csirkepaprikást?
Mint minden vén kamasz: száraz
kutyakoszton
élek s mégis hordóvá dagadok.
Drága mulatság az
étvágy: de azért
jóízűn eszek meg minden abrakot!
Túl mézes-mázos vagy: végül is
félnem
kell tőled.
Inkább goromba fráter légy, kit igaz
szaváért
megölnek!
Mint mindig mosolygó,
leghűbb,
legkedvesebb fiát:
úgy ölelt keblére egy
bő dömösi
reterát.
Most bánatomra, ezt is
vihar tépte szét; összedőlt.
-
Ébressze virággá tartalmát
az áldott anyaföld!
Ne légy oly halálosan humortalan,
mint
ama asszony, aki magtalan!
Aprópénz-figurák vagytok ti is, kiket
a
Pénz bűvölete szállt meg.
Mit ki ne nyalnátok tömény-sok
aranyért:
nincs a világon oly ...!
Bár művész vagy; mégis csendőr-feleséged
van,
akár a gyáva többinek.
Ha ő lesz a "jövőd",
úgy életed értelmét
a cifra fene eszi meg.
Imhol látod
a valóságot:
nyamvadt
orcád
leghűbb hozzád!
J. F. és M. Sz.
Kettőtöknél sokkal többet,
még
különbet ki tehetett?
Magatok is üldözöttek: megmentettétek
az
életemet!
Andalítóan egyhangú dallamodban
a
fenségesség fényeinek tündére tündököl.
Elragadó hevület
térdepeltess csak égi
hangoddal, mely földről a mennyekbe emel
föl!
KÉT FISKÁLIS-VETÉLYTÁRS SÍRFELIRATAKÉNT
Esetlen-gyámoltalan emberek
kifosztóinak
prókátorai voltatok mindig
s mikor "ügyfeleitek", a
jóllakott, ügyetlen
hiénák is koldusokká kopaszodtak: végül
ti
gazdagodtatok meg belőlük.
Nem kár értetek, hogy
elpusztultatok,
- tetvek marakodtak egymással csupán.
Bűbájos bácsi vagy, oly
finom lebegésű
lélek,
kiből gyermeki szárnyon száll
újra az ének!
EGY GYÓGYÍTHATATLAN ÁTKOZÓDÓRA
Mindenkit szidsz, még a galambokat
is
átkozod. Mikor mondsz csak egyetlen
emberről is jó szót? Hát oly
nehéz
a legerősebb fegyverrel, a szeretet szép
szavával szólni
s úgy ünnepelni ennen
emberséged egyetemes, valóságos győzelmét?
Ne higgy a halál hódító
hatalmában;
táncolj az élő élettel vidáman!
Mennyire más a mi hazaszeretetünk;
nem
köd ez többé, nem babona!
Inkább életreébredés: árva sorsú
népünk
szüntelen szolgálata.
"Adjatok néki egy pohár
vért!"
kiáltotta a szelíd szavú
honatya (a csúf múltban)
egy vérgőzös honatyának.
- Elég volt már a telhetetlen,
vad
vérivásból! Az életnek
hódoljunk végre, ne a nemzetsorvasztó
halálnak!
A kiirtásra méltó kapitalizmus ellen
protestálsz
s közben kapitalista kényúrként éled életed.
Élj
jól és boldogan, de különb példát mutass!
Nyáron félmeztelenül jársz:
nincs
komolyabb ruhagond,
de télen a hideg harapós
fogával reád
ront.
Ronggyá rothad ruhám. A bukott
burzsujok
most kinevetnek.
Ezt se tűrjétek! Egy tűrhető
öltözettel
lepjetek meg.
Sok apró öröm nem kicsiny öröm,
végül
is: örömtengerré válik.
Úgy boldog a gyermek, ha minden módon
és
mindenütt jókedvvel játszik!
Ábrázatom "ízléssértő"?
vérbőségtől
ragyog?
Jól van ez így már mindaddig,
míg belé nem halok!
Mily sokféle tájszólás és nyelvjárás
ragyog,
mind sokszínű virága hazánknak.
Virágozzatok csak
színetek szerint:
a virágtestvérek egymásra találnak!
"Büdösségek műhelye vagy!" -
mondotta az emberi testre
a nagy, szabad szavú Pázmány Péter.
-
Ganéj kell a termőföldnek, hogy megélhessünk,
s végül
bennünk is trágya lesz minden ital, étel!
Pálinkák pazar pápája: eper! hol
ihatnék
néhány komoly kortyot belőled?
Büdösséged virágillattá válna,
ha
megvigasztalnád torkomat, bendőmet!
Örülj, hogy nem fordultál föl a
butaságodtól
már akkor, mikor még dőzsöltél és csillogó
elméknek
nem volt mit enniök! Most
próbálj kétkézi munkával okossá
válni;
hátha megemberesedsz s végül mégis valaki leszel.
Minden madár énekeljen, minden fa és
virág
lombosodva, virágozva éljen.
Tavasz, nyár, ősz és tél
sok változata emberi
elménknek e nélkül mit regéljen?
Te kóborgó, kuka kutya, hát már
te se
érzed, hogy szeretlek?
hogy én vagyok a te nyelveden
beszélő
egyetlen "eretnek"?!
Hazánk, egyetlen édesanyánk szép
szerelmű
nyelve: olyan nemes, oly illatos-ízes
vagy, akár az
érett, hamvas gyümölcs.
Válj lélekmegváltó itallá bennünk! -
Mint
gyermek anyatej vagy szülei szava nélkül;
felnőhet-e bárki,
legyen bármilyen bölcs?!
A hazugról állapítsuk meg már, hogy
hazudott,
az igazról azt, hogy igazat mondott.
Ez a valóság
valósága s a természet olyan
rendje, mit furfang még el nem
rontott!
Nélkülözhető inget, gatyát kértem
tőled,
mikor minden fehérneműből kiraboltak.
Ott álltam
majdnem meztelenül és segítségkérő
levelem meg nem válaszoltad.
-
Hát ugasd meg télen meztelenül
a Margit-híd felett a
holdat!
Nékem, derűs "öregnek",
nem
baj, ha állni fogok.
Üljenek helyettem a
megvénült "fiatalok"!
EGY KENETTELJES MINDENTTUDÓHOZ
Úgy véled, tán te szülted a
szentséges
Szentlelket? te, az értelem nélkül való?
A
félművelt Atyaisten hozzád képest
s te volnál a lelkeket
vigasztaló?!
I.
Tűz
Addig élünk, míg el nem hamvadunk
s
addig gondolkodunk, míg van szavunk!
II.
Lángolás
Mit nem köthettél soha bokrétába:
legyen
az lángolásod vadvirága!
Éljen minden nép, minden nemzet!
Úgy
éljen, mulasson mind, amint kedve szerint szép.
S építsék
már a legnagyobb Művet, hogy
szárnyat kapjon végre a boldog
békesség!
Ha a világosság villámainak
szédületes
haragja előbb-utóbb belétek botlana:
megérzitek
majd, vérszomjas őrültek, mint
fagy meg ajkatokon a hazugság
minden szólama!
Halálos hiúságod
hatalmi hóbort,
mely
mindig csak az
Aranyborjúnak hódolt!
Gyógyulj ki a legendából,
akár
tetszik, akár nem: lám,
te is megöregedtél.
Most már nyugodtan
felfordulhatsz,
bár nem ittál eleget,
sőt: eleget se ettél.
Méltó művekben éld ki magad
kamasz-agglegény,
ha már nincs se lányod, se fiad.
Miben
folytatnád magad tovább? Ki sorsára
bízta magát, most már meg nem
riad!
Más munkátok nincs, csak az evés
és
ürülés, hogy végül megegyenek titeket, -
Ti így
pusztultok el, mi másként halunk meg,
de mindnyájunkat a föld
fogad ölébe!
Hódíts humor! Győzz le már
végre
minden sötétséget!
Aki nevetni nem tud, abból
a lélek minden
szikrája kiégett!
EMLÉKEZÉS EGY VISEGRÁDI VILLA ELŐTT
Itt állították meg húsz évvel
ezelőtt
vércsearcú csendőrök a fáradt,
meztelen mellű
legényeket
csupán azért, mert szenvedtek a hőségtől
s ingüket
levetvén, követtek el
"szeméremsértő merényletet".
Ti is megkóstolhatjátok kicsinyt a
szegénységet, a
szükséget, bár mi se lettünk nagyon
gazdagok.
Túlkényesek voltatok a gyomrotokra: hát most már
ti
is egyétek meg a nadragulyás maszlagot!
Világmegváltó akarsz lenni? Hát nem ér
többet
csücsülni egy komótos árnyékszéken,
melyet kedvedért
meszeltek tiszta hófehérre,
hogy maradhass magadban,
békességben?!
Lépj ki szellőzetlen lakásodból,
nyitott
szemmel nézd a nyílt világot.
Ki sötét szobában
vakítja magát:
az az életből mit se látott!
Minden lovat megnyergelsz,
bármilyen
színű legyen is a ló.
Csupán az arany halhatatlan
már?
a többi mind halandó?!
Gyerekek, fiatalok, kedves-durva
kamaszok,
hagyjatok élni már; hisz veletek érzek!
Csupán oly
kicsiny türelmet kérek tőletek,
amitől lélegzetet kap az érző
lélek.
A hazugság hiú és hivatalszagú. -
Vélem
a kevés költőtárs különb szava köszönt.
Méltó munkát
végeztél; ez a lényeg. Egyébként
engedd ki füleden a hamis
szóözönt.
Mit morogsz, nyivákolsz,
mi bújt
beléd?
Macskazenéd úgy se
hallja az ég!
Míg élek, lélegzek, míg van eszem;
a
sok belémszúrt tüskét sziszegve viselem, -
de azért el nem
feledem!
Ne röhögj, ne tüsszents sokat,
ez
csendháborítás.
Ezért is megbüntethetnek;
hiába ne vitázz!
Zsírmirigy, bőrgyulladásos bibircsók s
egyéb
szemtelen szeplőktől "gazdag" ocsmány
orcád.
Levedlett fiatalságod aranyhamva már:
az öreget így
várja a kék mennyország!
A város böffenő bűzétől
most már úgy
meneküljetek,
hogy a természet természetes
szavára is
figyeljetek!
Az apák tudomásul veszik, hogy fiaik
felnőnek;
hát éljenek boldogan a fiatalok!
De csak addig, míg
bennük a szabadságszeretet
szentséges lángja lobog!
Beteg vagy? Ne borongj emiatt,
ne
veszítsd el humorérzéked.
A nagy nevetéssel párosult
szeretet
meggyógyít majd téged!
Jól verselő kaptafajancsik
hol van
szavatok sava, borsa?
Ízesebb szavakkal óbégassatok.
-
Minden versetek csak elszáradt morzsa!
*
Hol a kanság, nősténység bizonysága?
Hogy
van fejetek, érzékszervetek és beletek?
Tinta és festék minden
szavatok már.
Fahangú torkotok végleg berekedt!
Engem nem taszíthat ki a te
sorodból
senkifia, holmi álproletár.
Bogarászhat a korlátolt
bolond:
lelkiismeretem konok sziklavár!
Hol a derűs lendület? a zengő
hangú
forradalom?!
Ne legyen a költészet breviárium-olvasás,
se
imamalom!
Ellenzővel jártok még, akár a lovak.
-
Még az is többet lát nálatok, aki vak!
Hát úgy véled te is, hogy a vers
csak
játék, vagy csilingelés?
Nem érzed, latolgatod szíved
szerint,
hogy ez milyen kevés?
Csak addig boldog a gyermek, míg nem
tud
se írni, se olvasni még.
Játsszon pajzán játékot inkább.
-
legyen mozija a csillagos ég!
Gyulladj ki minden érzékem,
gyulladj
ki lázas lélek;
élvezd égő életed
megérett gyümölcsét. -
Ne
a hitvány halál vak
világa, inkább a
boldogság bősége
szikrázza
sugarát szerteszét!
"Ki saját hangú volt, annak nehéz
hangot
változtatni!" - mondotta Zelk költőtársam.
-
Olyan nagyon nehéz, mint nemet vagy arcot
cserélni, vagy
feltámadni a halálban!
Forrongó hevület: fiatalság!
győzelmes
gyönyörűség! az örök
ének vagy; a fenséges
fényű
forradalom.
Míg élek: áramod feszültségét,
hódító hatalmad
piros varázsát
trombitás torokkal
harsogva szavalom!
"Hát te is valaki vagy, te tróger?
Hisz velem
voltál lakatosinas!" - így mordul rám egy
lumpenproletár.
- Magad alázod meg, szerencsétlen, ha így
beszélsz!
Nem az élet volt a te szülőd, inkább a vak halál!
A testet-lelket gyógyító friss levegőtől
félsz?
Nyilván szellőzetlen, dohos szobában lakol.
Mint a
merev papok, te is egy imát mormolsz mindig;
- az álmodott
mennybe csupán így juthatol?!
Kedélygyógyító kályhánk, égi
kedvesünk:
napsugár,
végre te fűtsz már nekünk!
Érleld a termést, növeld
étvágyunk; -
amit adsz a földnek:
abból iszunk, eszünk!
Buzgón csobog lenn a gyors patak;
homokos
partján malacok alszanak.
Jó anyjuk hasa fénylik a napban,
tőgyit
szopja egyik szakadatlan.
A finom fogalmazás tiszteletreméltó,
De
azért észnél legyetek.
Figyeljétek a ravasz hamiskártyást.
Nem
mindegy, hogy ki játszik veletek!
Légy szerény, tartsd titokban
butaságod.
Hogy ki az okosabb, így is, úgy is kiderül.
Tiszteletlen tacskó, mindig nyafogó
nyápic,
te oktatod bátor buzgású mestered?
Tűnj el a vak
homályban, mindenért talpnyaló,
mielőtt hordóhangod végleg
bereked.
ANGYALFÖLD EGYKORI KÜLNEGYEDÉRŐL
Hej Lepsi, Lepsi,
boldogult
Bringyeleváros, hol anyám
hajnaltól vakulásig varrt
és mosogatott;
a te tekergős tájadon
nőttem fel víg
szegénynek! Így
hát rám lehelted a szomorú szegényszagot.
Eledelek eledele: hagymás
rostélyos!
mikor látsz végre víg vendégedül?
Buzgó búcsújáró
az igaz imáért,
miként én érted, úgy nem lelkesül!
Legyek bármennyire ínyenckedő,
élveteg
eretnek,
mégis a latin lelkület
lobogásával szeretlek!
KÖLTÉSZETÜNK KEGYHELYE: KISKŐRÖS
Itt született Ő, aki nem halt meg,
s
lángol, mint a nap, mint
a végtelen idő: tovább.
Mert hevült,
mert mert s nem győzte le
a hódító halál se,
- ez a
kegyetlen porkoláb!
Ami van, az van,
ami nincs, az
nincs.
Ha nincs szabadság -
azért van bilincs!
Barátom mondá: "Föld és
ég
szerelméből születik a bor!"
- Mily igaz e
derűs kinyilatkoztatás
most és mindenkor!
Bibircsókos, borvirágos orrod, mint
a
pulyka pofája: olyan már.
Tán nincs tekintélyed így? Nem
baj.
Örülj, hogy éltél, örülj, hogy lobogtál!
Boldogan viselem a megaláztatás
állandó
állapotát is
azért, hogy hazámhoz hű legyek.
Nép és haza:
szentséges családi tűzhely!
E nélkül miként lennénk mi,
magyarok,
másarcú emberek?!
Ars poetica
Kegyelmes asszony, kedves kegyelmes
asszony!
ekképp udvaroltam a kétmázsás anyadisznónak,
mikor
röfögve jött felém. -
Szép a szerelem szenvedélye,
emberi
méltóságra emel a munka; de egy szép disznót
is
megdicsérhet minden jó költemény!
"Minden zsák megtalálja a
maga
foltját". Hát én - hál' Isten -
végül
valóban megtaláltam,
egy okos szűcsmesterben, ki
legalább oly
bölcs emberségben,
amilyen mester szakmájában!
Az ártatlant is bántó tömegbüntetés:
gyilkosság!
Erre nincs és nem lesz soha bocsánat.
Ha ember ily
embertelenségre vetemedhet,
akkor felszentelt püspök minden
vadállat!
Ha szép vagy, mért ne lennél
hiú? hát
legyen így!
Némuljon meg a szépség ellen
lázadó, megvénült
irigy.
Mindenki olyan amilyen, ezen
változtatni
már nem lehet.
Az ördög ülepével még Mohamed
sem cserélhet
ülepet.
Fiatalok! ki rontott rút ronggyá
titeket?
Mért gyűlölitek a tisztes öregebbeket?
Apák, anyák
lesztek ti is, mint szüleitek,
bűnötöket a sors majd akkor
bünteti meg!
Úgy mutogasson mindig a tükrös valóság
téged,
hogy minden égő férfiszem lássa meg szépséged!
Mondják, megint miniszter leszel.
Kit
árulsz el eme bagóért ismét?
Ki múltad után agyonver s leokád
téged,
az az igazság ellen mit vét?
Horthyék dédelgetett, Corvin-láncos
hatalmú
iparos-szobrásza voltál s most a Magyar
Népköztársaság
reális realistája vagy:
vagyonban újra nagyméltóságú, bár
"kiváló
művész" vagy hivatalosan. Mindez nem
lenne
baj, ha egyetlen példányként látnánk ebben a
karban s
nem nevelnél nálad is
hitványabb tanítványokat!
"ÍZLELVÉN NYELVÜNKET" CIKLUSBÓL
Mondd, kedves Köcsög Dávid! ki
ruházta
rád ezt a derűt keltő szép nevet?
-
Megfogamzásod előtt apád és anyád is
nagyot ivott és nevetett!
Erzsi, Erzsike, Böske, mind ékes,
szép
becéző név, de mégis
szebben hangzik így: Erzsébet! -
Szabad
szép nyelvünket oly
szegénnyé szürkíteni, hogy sutba
dobjunk
ilyen ékességet?
Vőfély Imre a neved.
Anyanyelvünket
zengető csupa csengés.
Mily méltó vagy e névre
mosolygó
kamasz, tavaszi teremtés!
Pesti reklámtáblán olvasható:
diaboló,
jojó, facsiga. -
Mit ajánlsz? Buta ember helyett
légy
szerelmes egy kedves csacsiba.
+ + +
SZOBRÁSZOKRÓL
SZÓLÓ
HÁROM LELKES LÉLEGZET
Művész, légy hű a
szobrászképzelet
anyagához s önts lelket belé!
Ne hagyd
cserben se a lelket, se
az anyagot. Magad mintázván
minden
művedben: az egész világot fejezd ki!
Utóirat a "Tihanyi Pásztor"-hoz
Az anyag forrásbő formaforradalmára
vagy
s mert ismered lázadó lelkét: - szereted azt,
Ezért
vagy boldog, Borsos Miklós! Ezért tudod, mi
a szellemvidító igazi
malaszt!
Csupa lobogás, érzelem s mégis az
értelem
boldog csillogása az, amit kifejeztél,
Zárt formádban
a szabadság száguld
s követel kitörést a szebb haza felé!
Nem volt értelme-szépsége annak, hogy
ártatlan
gyermekként e világra jöttem.
Mire megnőttem: ezer
rút ringyó köpött
le. Végül is így üdvözültem.
Molyrágta micisapkám, te vagy
méltóságot
adó pompázó püspöksüvegem!
Nevess, nevess csak
rajtam! így segít Isten és
ördög a mindig szegényeken!
A LÉLEK ÁRADÁSÁNAK DALLAMAIBÓL
Egy Kodály-hangverseny utóirataként
Érzed néped szenvedését-örömét s mégis
az
Örök Haza marad mindig a te igazi hazád.
A boldogság jegyese
vagy. Minden művedet
égi fényesség szédületes sugara ragyogja át!
Lovak, szamarak, kutyák, ti jótét
lelkek,
most már ti imádkozzatok értem.
Titeket inkább
meghallgat az ég! Legyen
már végre boldog békességem!
Undok testszagod van. Inkább
virágillatod
volna!
Így volna tán, ha vágyad
égibb örömért loholna.
Halálig gyermeknek maradni! Csupán
a
gyermek világában élni! Ezzel
törődj, hogy ne romolhass meg soha.
-
Lázadj a felnőttek gonoszsága ellen,
bármit ordítson
is a vak valóságról
a sok hadrakelt ostoba!
+ + +
Ideje már, hogy jókedvvel végezd munkád:
ne legyen
ízetlen, se színtelen a nagy hús-választék.
Úgy
készítsd el azt, oly szívvel-lélekkel, ahogy
magadnak, mintha
családod számára készítenéd!
Ízesre füstölni, sózni, fűszerezni a
kolbászt,
sonkát, oldalast! - ezzel többet
törődjetek!
Legyen ez is olyan mulatság, mint a szerelem,
melyet
csak az élvezés öröme fizethet meg.
I.
Szégyelled szép szegénységed, ki
halálig
hű hozzád? Ó, nincs
ennél mosolygóbb irgalom!
Hordd csak a
vándorok boldogságtól
bő batyuját tovább is
vigalommal a
hátadon.
II.
Köszönöm néked sorsom, hogy kissé
őszülni
kezdek már; mert lelkiismeretem
ilyen színbe
öltözött.
Se jólét, se börtön nem vadíthat meg, bár
a borongó
bánatot kapjam jutalmul, akár az örömöt.
Mosolygó Dunántúl tündéri tája:
Szigliget!
oly vidámmá varázsoltál ittlétem alatt,
hogy újra
kóborgó kamasznak éreztem magam,
ki hegyeken, réteken víg
csikóként szalad!
Szigliget, 1955. május
Óh, sokízű, sokillatú fűszer,
szájnak
és orrnak állandó álma!
Még akkor se hagyjatok cserben,
ha
gyomrom a halálban porrá válna!
Nem veszetten vedelni, hanem
kortyonként
kell iddogálni minden ízes italt.
Ha nem
szertartásként tiszteled eme elvet,
úgy már minden érzéked
kihalt!
Nem voltam soha vízivó jószág,
se
eszét vesztett kuka részeg.
Okos barátom marad minden
nemes
nedű s minden finom étek.
I.
Szédületesen szép szemed, ha
megcsókolhatnám:
a leglángolóbb égi fény sugara hullna rám!
II.
Hát ne csorduljon ki gerjedelmem minden
csepp nyála,
ha sóvárgó szemem tündérszép lábad látja?!
BITANG BORT ÁTKOZÓ HÁROM SZAKASZ
I.
Megkukulsz e szörnyű-rossz
italtól,
agyvelőd tőle ganéjjá válik.
Ki kedvünk italát
imígyen rontja:
kínozza gyomorgörcs mindhalálig.
II.
Oly bitang e bor, hogy rossz
kedvemben
megakad a szél - a fenekemben!
III.
Elég volt a trágyaléből. Tőkén
termett
tüzes tütüt adjatok.
Ha irigylitek tőlünk ezt már: a
rák
rágja ki hasatok!
Nem különcködés, inkább
egészségre
vágyakozás jótevő
játéka vagy te nékem; lélegzés,
lázas
lihegés a test szabadsága után!
Izzadás, rossz szagok,
bőrbetegségek
ellen való legkülönb orvosság, mely
tágabb teret
enged a gyógyító levegőnek, a
napnak s ez mind vidámít,
idegeinket
csillapítja inkább! Kora tavasztól késő
őszig hadd
lengesse, erősítse csak tovább
testem minden táját a te
könnyűséged;
így élek sokáig nyilván; úgy eszek, iszok és
nevetek
mindnagyobb jókedvvel akár
egy csavargó diák, ki állandó
vakációnak
véli mindig a világot.
Nosza, lendítsd meg magad, olyan
légy,
mint a csikó s hajrá! fel,
fel a hegyekbe, mind magasabbra!
Csak
addig élsz, míg bátorít barangoló
kedved, míg izmaid bírják az
iramot egyre
felfelébb; megállás nélkül menni, menni,
csavarogni,
hogy élj teli tűzzel s lásd
a vidám világot: csak így
menekülhetsz a halál elől!
Öregek s ti fiatalok -
halljátok? el ne
hagyjátok már magatokat; repüljetek,
repüljetek
ki a szabadba, a szabadság ölébe:
erre mindig lesz idő! Nincs
máshol édesebb,
szerelmetesebb pihenés! Otthon gyötrődni
mindig,
szoba rabjának lenni? nincs, nincs ennél
nagyobb
büntetés! Inkább nem élni többé, ha
netán megbénulna lábam s
tespednem
kellene félhalottként! -
Óh, hegyek, völgyek
és erdők végtelen
vonulata: a ti fiatal fiatok vagyok még,
ne
hagyjatok megöregedni soha már!
Vigyázz a Tálentum tüzére, mely
akkor
alszik ki, mikor hazudozol.
Nyílj ki, mint a virág,
szíved szerint;
akár a menny vár rád, akár a pokol!
Isten remekműve vagy még
anyaszült
meztelenül is. A szerelem szavára
születtél testi
tökéletesség. Csak az
ámulat érezheti, mily nemes
anyagból
gyúrtak s mily kár, hogy ezt a művet is
lebaltázza
egykor az irigy halál.
Csupa csont vagy, zörgő kriptakísértet;
a
húst ki ette meg rólad?
A göthös kutya se lenne szerelmes
beléd,
inkább megugatná a holdat!
"Nem fejlődik, csak hasán,
torkán
keresztül nézi, szemléli a világot!"
-
mondják rólad imitt-amott is. Hát mi
volna egyéb ez (ha valóban
ennyi
igaz csak benned is), mint az anyag
örömének dicsérete?!
De te mindennél
többet akarsz, többet, egyre többet;
főként
emberséget minden időben, még akkor is,
mikor az iram
mást kíván, követel!
Nemcsak a torkod-gyomrod s más
érzékszerved;
füled és szemed, sőt lelked is van hallani
és
látni mindazt, mi elmúlhatatlan az
élet minden mozdulatában; hogy
hűbb képet
kapjon a világ végtelen arculata emígy.
Test és
lélek vagy te is, mint minden
gondolkozó-érző ember s nem
kiválasztott lény,
csak boldog alany, ki a rábízott
hívatást,
melyre született, lelkiismerete szerint
lobogó
szavakkal igyekszik megörökíteni.
(B. F.)
Minden műhely munkásának szívbéli
barátja
voltál, nagyszerű mérnöke
a nagy Láng-gyárnak. Púpod
inkább
nagyobb virágcsokor volt, bár butaságban
bővelkedő
ficsúrokat karcsúsággal, hódító
arccal ajándékozott meg a sors
különös
kegye. Téged talentummal kárpótolt testi
hibád
ellenében s ez emel szobrot Néked
az igazak emlékezetében érdemed
szerint,
bárki bármiként vélekedik is!
(J. K.-hoz)
Mikor új hazugok, új barátok
kígyót-békát
kiáltottak nevemre, te
akkor is egyetlen emberként vigyáztál
reám;
hogy otthon érezzem magam végre, mert
itt nőttem fel
szenvedésben-örömben s ez
az ország halálomban is - az én
hazám!
Mit magyarkodsz melldöngetve,
mikor
csöppnyi magyar vér sincs benned?
Emberré magasodj még
akkor is, ha
nincs mit innod-enned!
Nem vagy türelmes elme, de
felháborít,
milyen sok ingyenélő foszt ki téged!
Und meg már a
sok hazug szeretetet,
hogy szeressen végre az értelmesebb élet!
Szemölcsös, szerzetesi arcod
ki
felejtheti, ha egyszer is látott téged és
hallhatta
halhatatlan szavad?
A csárdák kápolnákká varázsolódtak,
ha
megjelentél bennük szerényen - titokban.
"Az
Alföld remetéje voltál, titokzatos
lélek!" -
hirdették rólad a száraz
szavakba fagyott légies legendák.
Mily
könnyű imígyen szajkózni Arról,
ki több volt ennél: magános
magyar
ki egy volt népével - nemzetével s ki oly
árván
halt meg, úgy ölte meg magát,
mint boldogságát akkori hazánk,
kit
az Isten is cserbenhagyott már, mikor a
halálba rohant.
Kivétel nélkül mindnyájunk
orvosa
voltál s ki oly sok
szenvedőnek adta vissza életét
s még
inkább élete kedvét; végül
téged taglózott le a hideg halál,
-
szívünkből szakadt orvosunk!
Műved, hívatásod határtalan
hevülete
küldött a túlvilágra miattunk;
értünk égtél el
példamutatóként!
Megmentett betegeid, barátaid
szenvedélyes
szeretetével ölelkezz
most már odalenn s
kimondhatatlan
szomorúságunk váljon virágerdővé sírásunk
által
megszentelt sírhantod felett!
Annyit iszol, mint egy gödény,
bár
elmúltál nyolcvan éves.
S még mindig kitűnő suszter vagy
s
mily kamaszul kedélyes!
Bár pofára hízol, mint a
mészáros
kutyája; mégis a szegénység szuronyain
táncolsz még
mindig. Ez is mesteri munka a
te korodban! Örülj, hogy élsz, hogy
nem
vertek agyon a szeszélyes időjárás mindenkori
bolondjai
azért, mert a vad viharok kellős
közepében is ember mertél
maradni.
Talántán én vagyok a te Kakuk
Marcid
kedélyes, imitt-amott még
huncutabb hasonmása:
költőként
kiszakadt közönséges emberi lény.
Különös-kedves
kalandjaink kamaszságát
lám, így fedeztem fel most is benned, -
az
élet értelmét élők csábító csibészeként!
Ahogy volt, úgy
volt; mi mindig karámon
kívül éltünk, mint a sintérek
által
kergetett kóbor kutyák s mégis itt
vagyunk még, míg a
kutyafogó hurok
nyakunkba nem kerül végül. Ez se
baj, így van
ez jól nyilván, -
igaz-é egyre fiatalabb öreg fiú?!
Hát
virágozz, hetvenkedj csak tovább
kimeríthetetlen kamaszsággal
műved
és életed emberségre tanító humora szerint és
ne merj
megöregedni soha már.
Akár fiúk, akár lányok vagytok,
a ti
fiatalságotok olyan, mint
a tavasz virágai: ibolya,
kökörcsin,
kankalin, vagy gyöngyvirág. Tavaszotok
után jöhet a
nyár lobogása akár:
az ő ünneplőjébe minél később
öltözzetek,
csak a tél jégvirágaivá ne változzatok soha.
EGY HOSSZÚ UTAZÁS UTÓIRATAKÉNT
Szoknyás szörnyeteg! kapitalista,
kényúri
üledék! Te akartál
kioktatni egem ama erkölcs
nevében, melynek
te csak haszonélvező
krajzlerosa vagy?! Nem szégyelled magad?
nem
pirulsz el? Hogy öltözködjek, mint
egyek? Erre mertél tanítgatni
engem? Sőt
arra is: legyek szerény a fogyasztásban; abban,
hogy
mit egyek, mit igyak, míg ti korlátlanul,
kaszinói módon
dőzsöltetek a potyából! -
Restelld magad. Szégyelljétek
magatokat!
Fiatal vagy még s máris
ősz hajú, de a
szellem szépsége
mégsem hagyja el ifjonti változatosságod,
te
csupa csillogás, értelem ékessége.
Nincs ennél nagyobb boldogság,
- elhiszed-e?
Öreg kamasz, víg agglegény
vagy velem
együtt; ez is a szívünk
szerinti szabadság jutalma.
Bármiként
fonódjék sorsunk furcsa
fonala: égő életünk egyéb
örömöt mit
adna?!
*
Építs, építs mindenképpen;
csak így
maradhatsz békességben,
hogy ne érjen utól a szürke szégyen!
Álljon meg a halált hirdető
körmenet
végre. Elhunyt
barátaim, hagyjatok élni még!
Hagyjátok hosszú
évekig égni-élni
végtelen szeretetemet!
Félesztendő alatt
hatan
hagytatok itt, hatan haltatok meg
ti kiválónál kiválóbb,
embernek
barátnak egyaránt rendkívüli lelkek,
alkotó elmék! -
Szürkék szürkéi
élnek helyettetek tovább minden
igazak
megbotránkozására s ti mentek,
mentek, egyre többen
hagytok magamra,
magánosságomban, szomorúságomban.
Állj meg
kegyetlen körmenet, ne törj
szívem-lelkem nyugalmára;
együtt
akarok élni még, minél tovább, egyre
gyérülő
barátaimmal e földi
élet legvégső határáig akár.
Mindig kötekedtél, ezért is, azért is,
de
te tanítottál meg a tisztaság
szeretetére; hogy ne legyek
koszos
és trehány, majdnem
férgek martalékává váló, hanem
emberi
ábrázattal is törődő
testi-szellemi lény. - Csak a
hullarabló
rokonok ne uszítottak volna ellenem!
Ma
egészségesebb volnék s tán,
te is élnél a hiénák bosszantó
bánatára.
*
Párszázforintos sablonos
sírkövet
állítottak néked abból, ami sok-sok
ezer forintodba
került még életedben s most,
holtad után, nyilván olcsó,
könnyű
köszönettel mosolyognak emléked felett, mondván;
-
hál'Isten már ezen is túl vagyunk!
Mese és valóság vibráló játékát
játszod;
mindazt, mi eddig csak égi látomásnak látszott!
Te törékeny test, ki majdnem
túlvilági
láng voltál már színeidben;
mért égtél el oly korán?
Gadányi!
Gadányi Jenő! csodálatos
költője formáknak, vibráló
színeknek;
mért hagytál itt bennünket, halálig
érzékeny
lelkeket?! Szívemet verted meg
halálod által. Kibírhatatlan
szenvedést
okoztál, hogy nem élsz immár testi valóságod
szerint
közöttünk. Csak könnyeim szakadatlan
csorgásával tudtam koszorút
kötni koporsódra,
mely okos arcod csillogását, hosszabb
életre
méltóbb testedet temette el előlünk.
A tengerek, tavak, folyók, patakok,
a
hegyek, az erdők, mezők, még a vadállatok
se akarnak
háborúskodni, csak a leggyarlóbb
emberekből álló vérszomjas
hatalmak akarnák
a vad vérözönt? Emberek, emberek,
szelídüljetek
kedves gyermekekké, gyilkolni
nem tudó erdei vadakká, hogy az
erdők
békés csendje szerint éljünk végre
az idők végezetéig!
Gandhi lángoló lelke lobog
benned
tovább; a szeretet
szárnyas angyala vagy, irgalmatlan
indulatokat
fékező, ördögök
ellen hadakozó egyetlen ember talán a
sok-sok
magas méltóságot viselők közül.
Hadakozz, vitatkozz
mindenkivel; -
talán győzni fog az emberiesség
egyetlen
elve mindenütt!
EGY VIDÉKI UTCAI VILLANYLÁMPÁRA
Minden pillanatban felvillansz,
aztán
elsötétülsz; egyre erőlködsz,
hogy teljes világosságot adj
már.
Nehezen, nagyon nehezen megy e
kényszerű játék: végül is
kigyulladsz,
hogy úrrá légy a sötétség felett!
Nézegeted, le-leköpködöd ma is
az
ízléstelen építményeket, a rondábbnál
rondább kaszárnyákat
s örülsz, hogy eme
börtönökön kívül élhetsz még, úgy
ahogy,
valamiféleképp. Bolondul
boldog vagy, hogy hasonló hely már
nem
fenyegethet lakhelyül az egyre
megbolondulóbb világban, mely
a
halállal kacérkodik még mindig!
Ösztönöm őszinteségre
nevelt, így
tudtam meg
a tudnivalókat arról, mi
a hazug és mi az igaz;
hűséggel
azokhoz, akiknek soraiból
származom s tartozom
mindhalálig!
Emberként lobogtam emberekért,
nem kérdvén, hogy
váltak, miféle
olvasmányok által teremtő szellemekké;
munkát,
mindenhonnan jött munkást
megbecsülő, törvényt tudó, különb
hazát
alkotó elmeként. -
A többi?
tőlem szólam volna csupán!
Bárki bárhogyan üldözhet még,
nem tud
barbárrá változtatni már.
Magas rangot adott a sors: ember
vagyok
s még mindig proletár!
Boldogoknál is boldogabban halok
meg
idehaza a bárgyúk börtönében akár,
mint hazámtól távol a jólét
kövér
paradicsomában, bármit vartyogjanak
is itthon egynémely
értelmüket-vesztett
halandzsapepik; szörnyű szülöttei ama
vén
vatrantyúknak, kik bátran
átkozták meg méhük romlott
gyermekét,
mikor az nem nemes gyümölccsé, inkább ócska
trágyává
érett végül szégyenükre.
Testemet-lelkemet adó áldott haza! Őrizz
meg,
neveld csak holtig hű gyermekedet, ne hagyj
egy
pillanatra se eltántorodni tőled s ha
egyebet nem, legalább egy
sovány sírhelyet
adományozz nékem földed jóságos kötelékében!
Lélekderítő asztal, jóbaráti
körünk,
szegény a szó kimondani,
mennyire hiányzol! Emberek, sokféle
arc
viselői s mégis mind együvé
valók voltunk mindenben, ami
vidám,
vagy szomorú volt. De közénk
tiport az ördögi csizma s
most
szanaszét vagyunk, változó szavaink
színessége s jó ital
nélkül, nem tudván
egymás sorsát; kit merre sodort a
sors
ostoba szele.
Mily bölcs volna megint ily baráti
együttesben
meghányni-vetni a világ
sorsát, ülvén az árnyas gesztenyék
alatt
s közben nagyokat kortyingatnánk
Somló arany levéből, hogy így
teljünk
meg nemesnél nemesebb gondolattal!
Ki tudja, eljő-e
még a napja ilyfajta
örömöknek? mert hosszú, nagyon hosszú
az
éjszaka még, barátaim! De talán kibújik
újra az éjből a
hajnal s mint öreg
bölcsek fogunk áldomást inni arra,
hogy
színről-színre láthatjuk egymást a
régi asztal körül, hol oly
sokat
fiatalodott a meggyötört lélek valaha.
Bármilyen időket éljünk s
élni
bármilyen nehéz;
kezdjük el végre az igaz
emberré emelkedést!
Vad!
Csak vad!
Annál is
vadabb!
Különbet kérünk abból,
ami vad! Az erdők, a
mezők
csillogásával ajándékozzatok
meg minket; a vadonok
vadjának
hangját halljuk már, vadvirágainak
örökebb színét
élvezzük végre s ne
szenvedjünk a szürke színtelenségtől!
Előre,
előre kamaszok, győzzétek le
a száraz szólamokat; tovább
lássatok
az orrotoknál, hogy végül érett
emberekké
magasodjatok a magatok
s mindnyájunk boldogulására, míg
élhetünk
életünk törvénye szerint!
Megnyomorodott a vízcsap, nehezen
záródik
az ajtó, imitt-amott
leszakad alattad az ágy. Minden,
mindenféle,
ami körülvesz; véled
öregszik, akár állandó, leghűbb
szeretőd,
az árvaság. Mit méltatlankodsz
még mindig emiatt? Így van ez jól
nyilván,
magad is így akartad! Nyugalmasabb
ez a pöffeszkedő,
rémületben sorvadó
gazdagságnál, de te, aki
megszoktad,
tiszteletreméltóbb alázattal viseld el.
Hős, vagy őrült, ki szuronyokon
ül,
vagy szuronyokon táncol?
Erre feleljetek világmegváltó
vezérek
s egyéb hatalmasok!
Meg akartok ölni mindent, mi
az
emberiséget felemelné?
Két szörnyű háború után is még
mindig
koporsóban "él" a világ.
A békét kiáltóknak se kell a
béke?
Mindenki süket fülekbe kiált?!
Nem kertelek, nem hazudok:
véretekből
való vagyok.
De nékem inkább hazám
immár ez a kicsiny
haza,
melynek nyelvén szólalt meg
szívem-elmém minden szava!
Örökké barangoló; egyedül te élsz még
a
lemaradottak közül, ki nem hagyta cserben
ezt a tündéri tájat,
mely bő buzgású
forrásával fiatalítja az erre járót.
A
többiek, majdnem mind, kuka kispolgárok,
krajzlerosok lettek az
idők forgatagában,
bár élő halottként "élnek" még
valamennyien.
Három halott barátod emlékét őrzöd még, ha
erre
csavarogsz. S ők még mindig veled vannak,
veled tartanak a boldog
barangolásban még
akkor is, ha sírhant fedi már tetemüket!
Hát
élnek, élnek-e valóban, akik mind-mind
erőszakkal öregítik
magukat?!
Meg kell, hogy haljanak, akik így kérődzik
a halált!
- - Hát járj, gyalogolj a
végkimerülésig legalább te,
ki hisz az
életben és együtt énekel vele mindörökké!
LEGÁRVÁBB GYÓGYFÜVÜNK DICSÉRETE
Csalán! csípős csalán! lefitymált
árva
növény! Csodálatos gyógyszer vagy:
reumásnak fürdőnél is különb,
köhögősnek
torokjavító tea, kácsának s libának csemege.
Több
és szebb vagy a tulipánnál, bár egyszerű,
egyféle színben
teremtett a Teremtő s mégis
áldásként nőlsz erdőn és mezőn. Így
ismeri,
lám, értéked valóságát a hálásabb emberi elme.
A többi, emberségesebb évszak után,
mint
a halálhörgés, oly rémként
jelentkezel. Didergés, köhögés,
köd,
nyirkos levegő, loccs-poccs,
ruhát-cipőt szaggató csupa
csúnyaság
zúdul veled reánk. Tél, tél, te
vagy a háború
ellenünk, a poklok pokla tán!
Hát halj meg; legyen oltalmunk,
örömünk
minden éveken által a tavasz, a nyár s a
szomorúságában
is szebb őszi idő!
Bakonyban, Börzsönyben, Bükkben
barangolhattam
boldogan még néhány évvel ezelőtt.
Mindez
lehetetlen már. Mint hazátlan
koldusok; választhatom az olcsóbb
temetőt!
Kikirics, kökörcsin, kankalin,
mondjátok;
meghaltatok?
Elnémult a világ is s elnémultak
a madárdalok?!
Didergető ónos eső után a lábat
buktató
durva dara szitált reánk az
idegmálasztó csúnya időben s
mire
felértünk a Magas Tax oldalába,
már a mennyei fehérség
hava
felett ropogott a bakancsunk.
Így békült ki kamaszodó
kedvünk véled
boldogságos Börzsönyünk, mikor
felértünk kedves
katedrálisunkba,
kicsinyke hazánk "Jó reménység foká"-ra;
a
bűvöletes Nagyhideghegyre. S ahogy
felértünk ezüstben csillogó
tetődre; oly
ámulattal teli révületbe estünk, mint
akik
sokféle fehér virággal feldíszített
márványoltárt látnak már
maguk előtt s égő
szemekkel leborulnak előtte, érezvén:
csodák
csodája ez a táj, oly üdvözítő öröm, mely
mindig hadat
üzen a hervasztó halálnak.
A késlelkedő tavasz
immár nem
álom;
nevetve kopog a
harkály már a fákon.
Fekete rigó
rikkant, trilláz,
mint első énekes,
ujjong a cinke is
jelezvén:
él az élet, ébredez!
Fürödni, fürödni volna jó,
de a
fiatalos hevület hiába
vágyakozik hűs vized után emeletes
szálfák
között csillogó erdei tó, ha
az öregedők nyomorúságaként
reánk
rohan a reuma, mely testünket-lelkünket
eszi meg. -
Ha nincs segítség, hát te fürdess meg
minket gyógyulásban való
hitünk, te légy a
képzeletbeli erdei tó s akkor
vágyakozásunk
eléri talán eme földi örömöt is!
A PAPRÉTI TÖBBSZÁZÉVES TÖLGYFÁHOZ
A köréd ölelkező, elbűvölő erdők
fölé
nőttél itt a tisztás közepén.
Te uralkodsz terebélyed koronás
sátrával;
pihenőt, dús füvű asztalt és ágyat
terítvén az arra
barangolónak.
Mint őrző angyala e tájnak, úgy
bájoltál el,
mikor alattad
nyugodtam meg végül a hosszú út
után. Oly
boldogan falatoztam, iddogáltam
csodálatos lombsátrad alatt, hogy
aztán
elszenderítettél s az édes ébredés után
úgy öleltem meg
hálából széles
derekadat, mint boldogságom legszebb,
legigazabb
jegyesét.
A szép szenvedélyesség szelleme éljen
itt,
hogy meggyógyítsd tested-lelked sebeit!
A kamasz tavasz szabadsággal
teli
illata árad e hegy
tetején megint. Köröskörül
a táj tündérei
mosolyognak reánk:
hóvirág, kankalin, kökörcsin, ibolya
és a
virágangyalok teljes tavaszi serege.
Nem tiltott, tilos hegy ez
többé; inkább
a lélek gyermekeié, kik teli tüdővel
köszöntik
innen barangolásban boldog,
egyre emelkedettebb emberségünket,
mely
még felfelébb emeli mindazt, ami
minden időben igaz!
Bármily testet gyógyító
savanyúvized;
ennél is több, lelket gyógyítóbb
bátorságra
bűvölő borod, mely Pannónia
gyöngyeként mosolyog reánk most,
mikor
tüneményes tájad remetéjeként köszönti
egyik szent
szerelmesedet a máshol
feltámadt újabb helikoni
társaság,
Keszthely helyett immár Balatonfüreden!
Néked udvarolok most magas és
határtalan
hosszú hegyek
földreszállt mennyországa;
bátor és büszke
Bulgáriánk!
Szürke szavak áradatával sokan
szajkózták körül
már a te sziklába-nőtt
erényeid; de én másként köszöntelek,
szívemhez
méltóbb módon, az ércek hangján!
Legszebb a te
mindennapod, valamennyi
hétköznapod; ahogy élsz, gátlás
nélkül,
karakán kedved szerint. Bővérűséged,
forró
indulataidat ajnározom inkább
asszonyaidban és hirtelen
lobbanású
férfiadban egyaránt: mind-mind olyan
forrongásod ez,
mint soha ki nem alvó
krátere a változatosságnak!
Makogni se
tudtam férfiasan zengő
"barbár" nyelveden s mégis úgy
vonultál be
rózsaként kinyílt szívembe, mint a
hivatásától
átszellemült metropolita katedrálisába, ki
teljes
ünnepélyességgel pontifikálni
készül hívei seregének.
-
Zuhatagként zúdultál reám s én
boldogan fürödtem meg e
vízesés
üdítő hullámaiban.
Elevenen él minden emlékem
tájaidról,
népedről s minden jobb falatomban,
minden korty
ízes italomban reád
gondolok most már visszavonhatatlanul,
-
majdnem második hazám!
Dicsértessék a te szerelemre
szomjas
szimatod. Az egészséges bulgár kamasz
megérezte; az
elégett fiatalság
parazsa, lám, még mindig nem
aludt ki s a
vénülő testben lakozó
lélek most áldást ad, enmaga boldog
"bűneként"
a te ide-oda kapkodó, lángolóan
kedves
kalandjaidra. - Ámen, ámen mindarra,
amit a
faitalság örömeinek jegyében cselekedsz.
Helyettem is lobogj,
gyarapítsd a jobb
sorsra születendők számát s ha
elfáradtál,
mondj másoknak is hozzám hasonló biztatást!
Égő színű képekkel, lobogó
lelked
rajzaival mutatkoztál
be nálunk. Égsz, égsz, mint a tűz;
így
festesz és rajzolsz remekül!
Ki szült téged, hogy nem a
szólamokat,
mint inkább az embert, a lelket
szólaltatod meg?!
- Fiad művei által
légy boldog Bulgária s ne hagyd
cserben
azt, aki rangot ad legemberibb
felemelkedésednek!
Szigliget rajokba terelt libái! Mint
a
stukák, úgy repültök le a langyos
Tapolca-patakra e zuzmarás
időben.
S hogy fürödtök, bukdácsoltok-bukfenceztek benne!
Nincs
irigylésreméltóbb állapot ennél!
Olyan öröm ez már, mely kövérre
hizlal benneteket
szorgalmas gazdátokkal együtt, hogy ne
legyen
hiba soha az éléskamrában, mely nélkül
nincsen vidám
emberi gyomor e földön.
Ernyedtségünket elandalítja, még inkább
elszenderíti
mákonyos dorombolásod.
Az álom szült e földre
nyilván: a túlvilágon is
megcirógat majd minden jóbarátod.
EGY KENDERMAGOS TYÚK DICSÉRETE
Kendermagos kedves tyúkunk, mi
után
kutatsz, mit mívelsz?
Mit kapargatsz a piszkos porban, mi
lelhető
ott? A figyelő szem máris
észreveszi, mit kotorásztál ki magadnak
bő
begyed számára; a legfinomabb tavaszi
eledelt, a föld alatt
alvó gombostű-apró
zsenge füvet, erre lelt, ezt találta meg
finom
szimatod. Oly különleges, olyan
friss csemege ez néked, mint
nékünk az
újhagyma, saláta, gyenge hónapos retek, mely
mind-mind
lelkünket s gyomrunkat egyaránt
deríti. S lám így, ily módon adsz
te
sárgájában még gazdagabb tojást nékünk;
húsodnak több ízt,
puhaságot, hogy
hasunk örömévé változz s nagyokat
ihassunk
túlvilági boldogságodra végül.
Elpusztult egy veréb! - mily
szürke
szavak ezek. De te láttad finom
fejecskéjét, szelíd
szemeit s tudod,
mily szomorú a legkisebb halál is!
Nem
tiporta el kocsikerék, se róka nem
rohant reá; még meleg volt
aprócska
teste, mikor megtaláltatott általad.
S most emlékezz:
valaha pörköltet,
sültet is ettél társai húsából s íme,
hogy
egyiket halva találtad a sokmillió
közül: életed-sorsod
példájaként döbbentél meg;
ilyen sors várhat-e reád is?! -
Téged
gyászolunk legárvább, legszámkivetettebb,
madara a madarak tarka
sokadalmának!
Nem csipogsz többé a többiekkel, de
egy
csupaláng lélek körmeivel ásott
hantocskát emelt néked s
pipacsot
tűzött, szíve emlékeként, a közepibe!
Hivatlan ébresztő, jól alvók ellensége:
öljön
meg már a csípős őszi dér,
ha már döglődő dühöd nem
hagyhat percig se
békén; ha végképp nem kímél!
Látod? ott megy egy négylábú,
majdnem
költőnek született áldott "állat",
környékünk
kedves kóbor kutyája! Még a sintérek se
bántják, ha
látják! S a gyerekek?
valóságos játszótársai! Az utca
"parlamenti"
rendje szerint beszélnek-hancúroznak
véle,
nehogy valami előírás által megzavarodjon
s veszett
kutyaként harapja meg még
azokat is, akiket szíve szerint szeret.
Vélem vénülsz meg immár te is,
régi,
négylábú barátom. Mint a kisgyermekből
lesz kamasz,
majdnem élete derekára ért
férfi; úgy növekedtél fel az
utcánkban
mindnyájunk játékos kedvenceként. - Gyerekek
s
öregek virgonc cimborája voltál és
maradsz is, kedves, korcs
kutyánk. Okos
szemed vidám villogása hódította meg
szeretetünket
irántad s te oly mélyhangú
ugatással köszönöd vissza ezt
mindig,
hogy már-már családunkhoz tarozónak
tartunk
valamennyien. -
Vénülj csak, vénülj csak kedvünkre
sokáig;
mely állattal enyelegnénk tovább, ha
te is hiányozni
fogsz kopottszőrű,
kedélyes, korcs kutyánk, közülünk?
"A Jóska bácsi nem ember, hanem
csak
gyerek" - mondotta rólad az ötéves kisgyerek.
-
Így őrzik, lám, életed értelmét a
barangolások: mezők, az erdők s
a vén hegyek.
Koca! kocám! miért dörgölődzöl?
rühes
vagy talán?
Vágasd le magad s utazz hasam
vidám vonatán!
Pózőrök pózőre vagy? Nem baj. De
csillog
benned a kedély, a szárnyaló szellem.
- Hát illik lázadozni
egy tündöklő
tálentum ilyen gyarlósága ellen?!
Hát mindig csak temetésre kapsz
meghívót?
disznótorra, keresztelőre, lakodalomra soha?
Elég
volt a halálból, éljen már az élet!
Dögöljön meg a sorsunkat
rontó minden ostoba!
Csak köd és babona
a te vélt
vallásosságod,
melyben minden bűnöd
bocsánatát megtalálod!
Kapzsiságod immár az idegeimet eszi meg:
mondd,
mit akarsz belőlem megenni még?
Tűrtőztesd magad vén
szatyor; hazug
imádságod úgysem hallgatja meg az ég!
Nemcsak dolgozni, hanem
élni is
szabad.
Ez a legszentebb s legfőbb
Tízparancsolat!
A kicsiny hajlék, hol születtem anyám
kínja közben,
immár kedves korcsmai árnyékszékké változott.
Ó,
sorsom áldott-jó humora! áldd meg, ki ott
könnyebbül meg, hogy
nyerje el ő is a teljes malasztot!
"A magyar Martialis maga!"
-
mondotta az alapítványi kurátor.
Megtisztelő titulus ez, de én
a
magam szavától vagyok még bátor!
Végre boldog békák brekkegnek
ütődött
emberek helyett.
Üdvözlégy bolond április, mely hitet
hirdet
és jóízűt nevet!
Fejjel a falnak neki ne menj, úgy
vigyázz
egyetlen életedre,
ahogy népéből jött pásztor vigyáz
a jól
tejelő tehenekre!
Ezt a szellemi szegénységet!
szörnyű!
Fertelmesen kikent-kifent mázolmány,
egy csiricsáré
akt előtt gyönyörködött
valami kispolgári-lumpenproletárféle
a
legbutább kamaszok égő szemével.
Az ördögbe is! mikor ér véget
ez
a semmit-imádás?!
Büdös bagószag ne bolondíts,
ne
köhögtess, ha már erdő és
hegy illata elhagyott.
Inkább
változzak néma lóvá,
ki illatosabb istállóban
eszi meg az
abrakot.
Oly hisztériás vagy, mint ama
Bognárné,
ki férje holttestét darabolta föl.
A te hitedhez
való hűség talán
ilyen erényekben tündököl?
Vánnyadt vezércikkeknél,
száraz
szajkózásnál már bölcsebbek a
bőségben bugyborékoló
rittyentések.
Inkább furcsán furulyázó
futamokkal filozófálj;
így maradnak
fiatalok a jókedvű vének!
Ne gyötörd
fertelmes-feleslegesen
mindenre éhes, szomjas testedet.
Csak
azt áhítozd, minek mértéked
s egészséged szabad utat engedett.
Kerüld ki az őrülteket, a
gyilkoló
ámokfutókat, ne légy soha hülye hős.
Bármily formában
alakul is a világ,
minden emberi vad örökké ismerős.
Egyetlen "betegséged" van
öreg szamár:
jó étvágyad van ma is.
Mily drága mulatság ez,
ha
nem lehetsz eléggé hamis!
Ötéves vagy még s máris bölcs,
minden
huncut hangra érzékeny lemez, ki lenézi
a nagyképű
felnőttek butaságát. Vigyázz
magadra egyre színesebb szikrázás, -
ne
égj el szomorú csodagyerekként.
A baj? a baj? mindig a
betegségnél
kezdődik! Gyógyulni, gyógyulni kell!
Hadat üzenni
minden testet-lelket
mállasztó nyavalyának; így kell a
vidámabb
világossággal barátságot kötni, hogy meg ne
kukuljunk
végül a fertelmes semmi győzelmeként.
Egyikőtök se hajlandó áldozatok
árán
valakivé válni, csupán a pénz,
a könnyű sors, ami
kedvetek szerint való.
Ebből elég volt eddig. Eszesedjetek már
inkább,
hogy ne zülljetek szélhámos, fertelmes öregekké!
Irgalmas Isten, ne neheztelj ránk,
csókold
meg piros, pityókás pofánkat.
Minket csak a merev
mormoták vetnek
meg; s azok, akik zabot zabálnak!
Bolondul buta liba vagy, formára
s
arcra tetszetős, fiatal nő,
Isten ments, hogy ily élettársam
legyen,
inkább nyeljen el a temető!
Boldogságra bolondító bort adtál
nékünk;
jókedvünk legyen a hálánk. -
A szószátyár
szólamok helyett a lélek
lángja imígyen szállt ránk!
I.
Ne hallgassunk még a tudós nyelvészekre
se,
de azért a magunk módján tiszteljük őket.
Zűrzavar lenne
másként s nem tudnánk
tisztelni a többet: csupán a jól
verselőket!
II.
Nem a nyelvészek útmutatása
által
születtek a költők, hanem az isteni,
vagy "ördögi"
szikra szerint.
Éljen a hazát megtartó nyelv minden
szerelmese!
de ne legyen ebből
is bárgyúság megint!
Kend is egy merev, megszállott
pártpap,
ki legtöbbet árt - a pártnak!
(B. F.)
A Szellem szent remetéjeként élsz
itt
magános-boldogan,
nem törődvén a gyarló idővel;
hogy az
mit fogan!
Kuka vagy te bor nélkül,
élvezhetetlen
alak. -
Ne neheztelj, hogy szívem
szerint
"megbántottalak".
EGY TÍMÁRMESTERFÉLE KIENGESZTELÉSÉRE
Fintorogtunk, köhintettünk a vonaton
a
bakancsod felől áradó szag miatt...
Mit magunknak kegyesen
megbocsátunk;
azért ne restelld te sem magadat!
Hát ügyeskedj csak újmódi kegyelmes
asszony,
hogy a szerencse érted jól virrasszon!
Csupán azért veszekedsz, mert
unatkozol?
mert nincs egyéb dolgod?
Ez a te nagy penitenciád? Eme
"kálvária"
keresztjét hordod?
Hosszú hónapokig még
vízimalmot is
hajthatnál
ama tömény-sok borral,
amit eddig már megittál!
Földi és mennybéli menyasszonyom
vagy,
borocskám; elsorvadnék,
elszáradnék nélküled.
Unaloműző,
szellemes társalgó,
kivel beszélgetni öröm,
sőt: szerelmi
révület!
Meleg disznótöpörtyű nyálcsorgató
illata
párolgott ki az utcára Rólenczék
ízre és fizimiskára egyaránt
mutatós
hentesboltjából akkor; - bácskai módra
készült,
pirosra sült, pecsenyeízű
ételékesség, s most, lám-lám,
hiába
minden búcsújárás, nem tudsz ily ízes
finomságot enni,
még ha belépukkadsz is!
Ki gáncsolja, miféle ördögi szándék
ennek
örömét, hogy élvezhesd gyomrod
boldogságaként? E mái, oly
ritka
vendégként kérkedő töpörtyű is mind,
mind avas, majdnem
hullaszínű már,
mely étvágytalanná, gyomorbeteggé
bitangol.
Mondjátok: mire való ez? miért kell
folyton-folyvást
átkozódni ily hitványságok
miatt?! - Ó,
jóság szelleme; Étvágy!
emelkedj isteni rangra már és
világosítsd
fel, javítsd meg már
a tintavérű eszelősöket!
Életem legigazabb gyönyöre
s mégis
legnagyobb gondja vagy.
Ha nem teremnél te sem: megölne
a
hideg, a durva fagy!
Gyerekkorom emlékeként élvezlek ma is
piros
paprikával telehintett zsíroskenyér!
Komisz kölyök
voltam egykor s így inkább
lopott kincsként majszoltalak s
most
megint becsüllek: öreg kamaszként nagyokat
harapván
belőled. Még mindig finom falat
vagy emlékezetemben, jobb, mint a
gumiízű
száraz szalámik. Zsíroskenyér, áldott-jó
zsíroskenyér!
megbűvölt gyereked vagyok máig is,
mely jó talajra talált
tiszteletedben.
Ejh, hajh Öregisten jól cukroztad
meg
ezidén a szőlőtőkék csecseit!
Csak a kereskedelem ronda
ringyóvolta
ne rontsa el nemes nedveid!
Kunságiak büszke eledele,
vastagsűrű
vörösborral ízesített csodálatosság, -
csak
csettintve illik ízlelni-enni téged!
Úgy böffenünk élvezésed
által, mintha
túlvilági kedves bégetést hallanánk!
-
Szomjúságot csillapító, emésztést segítő
italért
mennydörögsz-könyörögsz; oly finom
vagy, olyan mennyei-földi
áldás, mellyel
csak a kiválasztott gyomrok pogány
istene
ajándékozhat meg bennünket.
Latin lakoma volt bőséges, vígságos
vacsorátok,
méltó mindenképp hozzátok.
Ha már e földön nem
boldogultok;
a mennybéli konyha és borpince
legyen - a
hazátok!
Laci, Lacikám! csúnyán
cserbenhagytál!
Láttam, mily
mohó kéjjel pucolgattad az
öt-hatféle gombát: a
tinorut,
a rókát, a szegfűt, csiperkét és
császárgalócát, hogy
vidámságra
ingerlő vegyespörköltet készíttess
végül
valamennyiből!
Ígérted: hagysz belőle borkorcsolyára
valót s
mire visszajöttem érte;
hűlt helye se volt a szeretet
földi
valóságának! Embereld
meg magad ezután s ne hagyj
cserben
megint, ha szereted
a hasadat s tiszteled étvágyamat.
Kedvencem, kedvesem; ízletes
retek!
Jókedvemben már előre nevetek,
hogy hangoskodnak majd
tőled a szelek!
Bikahajszoló bolond
álmomban
fokhagymaillattól terjengő
lacipecsenyés sátrakat
láttam két
méter hosszú tepsikkel; karaj, kolbász,
véres és
májas hurka sült bennük,
szinte rotyogott valamennyi finom falat
a
bőséges zsírban! Annyira folyt-csurgott
a nyálam, míg végül
a kegyetlen ébredés
nyakonütött - és nedves
vánkosom
láthattam csupán!
Örömünknek te vagy legmagasabb
foka;
benned fogant szerelmünk bűvöletes bora,
mely megoldja
az igaz elmék
tüzes nyelvét!
Őrült vagy? miről mersz képzelődni?
Friss
libatepertőről talán? Ez majdnem
szemérmetlenség már!
Lopj libát ott
ahol tudsz; eriggy haza véle és süsd
meg
titokban, - csak vigyázz, ne
bunkózzanak érte agyon
olyanok, kik
helyetted eszik meg majd a libatepertőt!
Sonka, karaj, tarja: mind-mind
tejízűvé
változott. Mikor lesz a tej íze ezután
az egykor volt
sonkához, karajhoz,
tarjához hasonló ízű végre?!
Csülökpörkölt! csülökpörkölt! -
Valóság
ez, áldott barátom?!
Te traktálsz vele? mikor mindenki
fukar?!
Hej, csülökpörkölt! Te mosolyogsz szemembe,
valóban te
csiklandozod az orrom?
Ó, szám, szájam boldogsága;
egyél,
zabálj! itt a földöntúli
alkalom reá! S még csípős murci
is
van hozzá, étvágyingerlő biztatásnak?
Ez több, mint gyönyörűség!
több mint
élvezet! Inkább ünnepélyes,
hálaadó istentisztelet!
Szeszes, szőlőillatú
seprűpálinka;
gyógyítsd meg beteg gyomrom.
Ébreszd fel
étvágyam: minden más
gyógyszerrel csak a kedvem rontom!
Sehol egy jó falat! Még imitt-amott
sem.
Mindenki dünnyög-morog emiatt már. És mégis,
senki, senki
se üt az asztalra, senki
sem káromkodik jogos haragjában!
Ej,
haj, mifene! Gyomorbeteg az egész
ország talán? Még mindig nem
volt elég
az ízetlen, fertelmes ételekből?!
A dögvész egyen
meg titeket szívtelennél
szívtelenebb szakácsok, hanyag hentesek,
kik
életünket, munkánkat keserítitek meg!
Ki rontott, ki
züllesztett el titeket?
Kórházba veletek, operáljátok ki
a
beleteket, a torkotokat a tömény-sok
bűnért, mit a haza
éléskamrája ellen elkövettetek!
Az ízek tüzes szentlelkének
háborgó
hegye vagy.
Éljen nyári hevületed,
- téged nem győz le a
fagy!
Reád profán "püspöki" áldásom
adom;
borivók búcsújáróhelye: Badacsony!
A hófoltoktól csillogó fatönk
tövében
pillantottam meg narancs-sárga
csokrodat s mint a színes
lepkét
kergető diák; úgy szaladtam letépni téged.
December
közepén álombéli látvánnyá
varázsolódtál, amint eszembe jutott:
e
hónap csodája vagy te, mely télen
terem csak s a hó alól is
kidugja fejét az
emberi szem ámulatára. S ha jön
a fagy? akkor
se halsz meg, bár nem
nőssz tovább; míg meg nem enyhül az idő,
hogy
aztán megint nőjj örömünkre; hogy a
legfinomabb
gombasalátaként kerülj végül az asztalunkra.
Megárvult hajlék szomorú
"birtokosa"
lettél; immár ne
törődj tulsokat azzal, mit
meghagyott néked a
sors.
Takaríts, szellőztess, hogy ne
egyen meg a kosz, a
piszok, a
magadramaradottság s végül
a magad ura-embere légy,
míg
nem halsz meg ugyanúgy, mint
mindenki, aki koporsóba
kerűl.
UTÓIRAT A SZOBAASSZONY HALÁLÁHOZ
Sátáni volt az a ravasz részvét,
ahogy
fogtad a haldokló kezét,
hogy végül ünnepeld - temetőbe
menetelét!
Spóroltál a röhögő rokonoknak,
kik
lihegve lesték, várták halálodat.
Ettél-ittál volna meg
mindent,
úgy ma is élnél; kinevetvén a gonoszokat.
Ráborult a halott asszony
árnyéka
szobámra;
így lettem élő-halottként
öregedő árva.
Ó, óra! óra! kedvesen ketyegő
vekker!
Végre él valami, valakiféle vélem s
nem fenyeget a
halálhörgés hangja már!
Gyógyítsd, gyógyítsd agyonhajszolt
idegeimet
hideg anyagból készült készülék! Emberebb
vagy ama
élőlényféléknél, akik
majdnem megöltek!
Egy
evilági mentőangyalra (S. L.)
Bajban bizonyítani barátságot,
míly
vígasztaló nagysága ez a lélek
lendületének! Évtizedeken
át élt,
égve élt az elmúlhatatlan ragaszkodás már,
de most még
érettebbé, gyümölcsadóbbá vált az
együttérzés, a szeretet e szép
szenvedélye.
A halált hessegetted el, egyetlen Lajosom!
Köszönöm
a hajlékomba beáradó napot,
mely elűzte végül a fekete felhőket
felőlem!
Murci! murcika! kedvünk
forrásaként
forrongó nemes nedű! repítsd csak
kamaszkodó
képzeletünket minél
színesebb szárnyakon egyre felfelébb,
hogy
megszabaduljunk a valóság ránk
nehezedő gonosz gondjaitól s
aztán
úgy szenderegjünk el örömöd mákonya által,
mintha
végeérhetetlen lakodalomban
vigadnánk még a túlvilágon is!
+ + +
Csak egy közönséges költő kér
kegyelmet,
irgalmat, mikor
mutatóujjával feltűnően
integet felétek egyre
megvadúltabb
rémurai az útnak, uccának.
A gyalogjáró
pusztuljon el? legyen
szabadon üldözhető vad, míg ti, túlsokan
a
fületekbe duruzsoló szeretőtök szavára
figyeltek inkább az út
helyett, - újféle úrvezetők?!
Elég volt már a
felelőtlenségből,
legyetek emberek, még a volán mellett is!
Szép
az okos iram, szép a szép vetélkedés,
de a halált ne hajrázzátok
reánk azért,
mert csak a két lábunk a mi kocsikerekünk!
Sokat spóroltál a sok
semmiért.
Irígyelted magadtól az életet.
Most már a semmi vár
rád,
mely a névtelenségben végképp eltemet!
A MINDIG MOSOLYGÓ MANICZA SÁMUELRŐL
"Kiben, miben higgyen még?!
Mit
nyafog, nyavalyog?!" -
mondotta Manicza a
szíjgyártó-nyerges
mester néha. "Én negyven évig fogok
még
élni, tovább, mint maga! Orvosnál,
kórházban sosem voltam,
gyógyszert
sosem szedtem s mégis egészségesebb
vagyok magánál,
- érti ezt?!"
Pirospozsgás arcú,
hetvenhétéves
kamaszözvegy volt ő, s ki hitte volna?
még ő is
meghalt ezután. Úgy véljük,
az élet változatos tréfáival
kacérkodva még?
Becsaptad barátaidat hirtelen
halálod által
"Samu bácsi", de arcod
mosolygós ragyogása, nagy
nevetéseid
hatalmas hahotája, a síron túl is
kineveti
valószinütlen halálodat!
Okos apa vagy: dorgálsz és tűrsz,
méltó
mértékkel mindent; mindenkor az indokolt
időben és rend
szerint. Csak így lehet
országot-nemzetet alapítani, a
többi
szószátyárság, szirupos szóbeszéd már!
Bárki bármiként ugat:
mindíg lesznek
kegyurak!
Az ember nem lehet ember,
hanem csak
kuka gép?! -
Így képzelte el Isten
az ő remekét?
Futballfejjel gondolkozók falkája;
Ó,
mint utál titeket a tiszta értelem!
Csak gól! csak goól?! s
agyatok bélsárja: csak
ennyi marad meg belőletek - a
mérlegen!
Próbálom, próbálom, mint egy konok
remete,
megszokni ezt a nyamvadt-nagy nyomorúságot.
Nyilván
úgy akarják a földi istenek, hogy
kénytelen-kelletlen hagyjam itt
ez árnyékvilágot!
Nézem, szemlélgetem csillogó arcotok
mai
kamaszok s máris fanyar mosollyal
kell tudnom a
törvényszerü tényt: én
már elmenőben vagyok!
Mindketten olajat öntöttetek akkor
a
hirtelen elterjedt tűzre.
Csak egyre emlékezhetünk ebből:
az
égig érő hullabűzre!
A bőbeszédü, bárhős Zichy Tivadar
gróf
elpatkolt immár s feltámadt benned,
lám, lám, a jampecbe
ojtott lumpenproletárban!
Magadat nézegeted az egyre
szinesebben
kavargó tájban.
- Ragyáid ellenére is; eme
elmúlásban
csupa báj van!
Majommuzsika, zajgó
zenei
zagyvaság!
Csak a süketek falkája
dicsérje "dallamát"?
Hát gyógyuljanak meg a gyomor s
minden
másféle betegek.
De inkább fenyőfák illatozzanak
a
karbolszag helyett!
Csak a lábadnak volt rangja, hitele,
az
agyadnak nem.
Most már élj a munkádból;
ebben van a nagy ámen.
A bárgyu birkák örömét
hangszórózzák:
puff neki!
Csordák csordáinak öröme ez,
mely a hülyék agyát
eteti!
Ólálkodók falkája
szimatolgat
utánad.
Durrants rájuk alulról
s rázd meg jól a lábad.
Minden fül hallgat,
minden szem
figyel.
Emberi ész mindezt
hogy birod el?!
A szüret utáni cefredombon mily
áldott
béke uralkodik! Magot szemez a majorság;
gőgös kakas és
tojó tyukok serege.
Tűrik a verebeket s egyik se koplal,
egyik
se unatkozik. Van-é ember, kinek
több türelmet bizonyit -
szerepe?!
Nem birod már a dróton-ráncigálást?
hát
akaszd fel magad!
vagy ülj olyan ósdi reterátra,
mely alattad
leszakad!
"Hatvan felé - hazafelé."
Ki
tesz csodát veled?
Egyedül emberséget adó
lelkiismereted!
Tizedrangú zsarnok és bárgyú
bohóc
vagy egyszemélyben,
ki eleve rothadt volt
a szenvedő
anyaméhben!
Emberek, ne legyetek
vakok,
életellenesek!
Aki igényes - igényes,
aki
igénytelen - igénytelen.
Csak szerelemből születik
a
szerelem!
Elhatároztad; alázatos
leszel, végül
leokádtak.
Most már ne légy kuka, -
ne fogd be a szádat!
Elmult a sötét téli éj, hogy
rám
köszöntsön végül a tavaszi hajnal,
s lám, a múltban szükséget
szenvedő
most is teli van csupa bajjal.
Üldöz a balszerencse, akár a
múltban,
mindíg mostohagyermeket.
A tisztes szegénység zord
igája,
ím, mégsem szegi kedvemet.
A tisztességnek mindíg ez lészen az
ára,
bármint változzék a világ;
a Mű holtig tiszta embert
kíván,
viseld hát most is boldogan az igát!
A te sorsod ma is változatlan;
ne
zúgolódj megint keserűn, hiába.
Kit a szerencse végképp'
elhagyott, annak
nem a mennyben, csak földön jár a lába!
Mint Szilveszterkor a
részegek
papirtrombitái;
olyan kórusban gágogtok
hazafelé menet. Utána
vagytok
már a nagy tisztálkodásnak,
a bőséges fürdőzésnek, a
legelőn
való mohó csipegetéseknek,
hogy még terebélyesebbé
hízzatok
mire megjő az idő, hogy kukoricával
is úgy tömjenek
még tovább
benneteket, míg gyomrunk
alagútain be nem
vonultok
végül a megsemmisülés
boldog birodalmába!
Se innen, se onnan nem
jön már
semmi;
ebből lehet a sok semmit
megenni?!
Csak nyomorom által tudtok
megalázni,
emberségemben soha.
Hogy hazugságot hazugságra
halmozzak?
Inkább vigyen el a Szent Mihály lova!
Hej, dudacsöcsű debellám!
döglésig
dögönyözlek majd, meglásd. -
Most hadakozz vélem
fenemód,
hadd merítsük ki végre egymást!
Az Értelem, a Szellem
méltóságához
méltón; fegyelmezetten fogalmazzatok.
Hogy ne
lógjon ki a lóláb; hogy ne
legyen hazugság minden szavatok!
Gyűlöld a gyógyszert; csak akkor
szedd,
amikor komolyan kell.
Inkább barátkozz a borral, vagy
a
szeszélyes szerelemmel!
Hozzunk hát határozatot: nem
leszünk
szürkék, se hülyék
még akkor sem, ha aranyat,
mannát pottyant
ránk az ég!
Szólnak a szelek, a szeleburdik,
egyre
huncutabb hangon.
Száraz szólamok fölött ez az én
igaz, vidám
rangom.
Mint a többi vén kamasz:
száraz
kutyakoszton élek s mégis vastag dudává dagadok.
Drága
mulatság a telhetetlen étvágy; de azért
jóizűn eszek meg minden
abrakot.
Fedezd fel a te arcodat, a
magad
forrongó formáját;
csak így leszel valaki.
Aki nem érzi ezt;
azt
a reménytelen sötétség
fogja megvakítani!
"Olyan sötét ő, hogy nem lehet
kivilágítani!"
- mondják rólad, akik ismernek.
Így
lettél kultúránk sintérje. A szégyen
tábláján így raboltál
"rangot" a nevednek!
Ezerkilencszáztizennégy óta nincsen
béke,
csak hébe-hóba fegyverszünet.
Mikor nyerik vissza végre nemzetek
s egynémely
emberek bitangba veszett eszüket?!
Koldusként haltál meg
művekben gazdag
Müvész,
tiszta szándékú barátunk!
Vezekeljen a kései
lelkiismeret az
otromba bűnért, hogy ez a mai, nagy
lendülettel
induló életben megtörténhetett.
Minden madarak koncertje
parancsra
énekel? -
Ha valóban költő a költő;
őt is nevelni kell?!
Itt benzin bűzlött, amott
már bodza
illatozott.
Mindkettő megbolondult és
esőért imádkozott.
De
Isten bölcsebb volt és
minderre semmit se adott!
Füsi József haláláról
Szédülsz a szomorúságtól:
elvesztetted
szíved szerinti barátodat; azt, ki a
latin lélek
magyarba ojtott lobogása volt,
hű hazája népéhez és a
megtámadhatatlan
igazi műveltséghez, mely mindenkor,
minden
időben emberségre kötelez.
*
Kicsinykét gőgösek voltak,
akik
elmaradtak? Adassék bocsánat,
ha nem így igaz ez. Nyilván
komoly
betegek ők; szívük, idegük nékik
is tönkrement talán.
Ne legyen ez
vád, csupán szelíd szemrehányás.
Németh Kálmánéknak
Teremjen testünk-lelkünk
örömére valót
a te szerény
szöllőbirtokocskád, hogy állandó
virágzásban
élhessünk itallal
telt hordóid áldása által. Csak
így
nevethetjük ki végül a fenyegető
gonosz halált!
Eibentripfl Szigfrid, a gőgös
agyalágyult,
kikelvén magából, fölháborodott,
hogy az egykor
lyukas nadrágu firkonc
enni mert, sőt némi nemes nedűt is ivott!
Hát ily jól megy "a mihaszna
naplopónak?!"
magában bizton így duzzogott.
Ülj a
szájára Isten, vagy ördög, -
alázd meg az ily hazug alakot!
Kitűnőnél kitűnőbb költők,
főként
fiatalok, szidják-pocskondiázzák
egymást minden
becsületesebb haszon
nélkűl. Mikor lesz vége ennek a
furcsa
fertőzetnek?! Örülni kell egy-két szép
szakasznak,
szívből szakadt szónak is,
a maradandóság illatát érezzük
benne!
Ennél többet akarni majdnem hiú,
ostoba erőlködés már!
Hogy te légy legfőbb "disze"
a bálnak:
hajrá, csámpás lábam! táncra várnak!
- Lesz
min nevetni asszonynak, lánynak!
Ha dühödten zuhog az égi csapadék;
még
akkor is megyünk! Már várnak a hegyek.
Boldog barangolók, hajrá a
szabadba!
Olyan legyen kedvünk, mint egy virgonc gyerek.
Aki meghalt - meghalt. Sajnos,
én
is meghalok.
Az élet él tovább. Éljenek
a fiatalok!
Rettegsz a reggeltől,
csupa rosszra
ébredsz.
Naiv bizakodó, mondd:
élet-e még ez?!
Légy lélek és lásd ezt a
kedves
kisgyereket,
ki bennünket okkal-joggal
kinevetett!
Húzzák a hülyék nótáját,
úgy kell
nekik!
Aki imádja a bélsárt, az
abból eszik!
Nem tudsz aludni; égő szemmel
nézed a
plafont mindenféle
altatók ellenére.
Halál, und meg
szenvedésem,
tuszkolj be a meghalók
közelibb körmenetébe!
Rondán ragyás már a pofám.
Nem
tetszik? Sercints rá szebb komám!
Mint egy nagy sereg, felhajtott
állat;
ment Besnyő felé a búcsújárat.
Büdösek voltak. Szállott
ima, ének.
Malaszttal teltek meg ifjak és vének.
Elöl előimádkozó s középen ment a
pap
hófehér karingben, mely fehérebb volt, mint a hab,
s a
nyár oly meghatott volt, hogy port és büdösséget
árasztott rájuk
kegyelmük elnyerése végett.
Utószóként
Mondd; ismered-é az égi hazát?
Érezted-é
már búcsúsok szagát?
S énekeltél-e velük buzgón az éjtszakában?
-
A tetűk csillagok a búcsúsok bő hajában?
Most kitisztított kalapomra,
sérült
kezemre pottyant egy-egy verébpötty.
Lám, míly
szerencsét hozott ez a jó
doktorokkal megáldott Füreden!
Egészség
s jószerencse éltesse a
betegeket s emberségükkel
munkálkodó
orvosainkat is egyaránt; "legbabonásabb"
jókívánatom
szerint, ámen.
Öreg ember majdnem mind büdös,
főként
a lábuk...
Míg a kegyetlen halál
- nem durrant rájuk!
Hál' Isten nem kaszárnya ez,
inkább
szívet-ideget gyógyító gyógyulda,
egészségre szárnyat adó öröm,
sőt:
tiszteletet parancsoló ékes épitmény!
Szórakozott vagy? Sajnos,
inkább
idegbeteg.
Aki bűnös ezért; a rossz
fene ott egye meg!
Elszaladt a pocakom, nyilván
így lett
jobb; ettől még
meg nem halok.
Hát hízzanak helyettem
a
jobb sorsra méltó
sovány fiatalok!
Szokatlan érzés, hogy hatvan éves
vagyok
s még furcsább, hogy
bácsinak neveznek.
Mit tehetsz mindez
ellen most
már? Hát "bácsi" lettem én is s
ezen
nagyokat nevetek!
Most nem loholtok kirakodás
közben,
testetek téli gőze is
enyhül, hogy végül tovább
bírjátok a
hajrát elpusztulásotok
utolsó pillanatáig!
Ne repüljetek el előlem,
verebecskéim,
hisz' én is veréb vagyok, kit
bárki
bármikor lecsúzlizhat;
de inkább ilyen legyek, mint
a más
madár fészkébe piszkító, díszes
tollú büdös banka!
Nem doktori szakmahivatalnok, sokkal
több
vagy te annál! Hivatásod boldog
szerzetese, ki inkább szereti
mások életét,
mint saját boldogulását!
Mintha Füred oldottabb bora
folydogálna
titkos földi
ereken által, - olyan az ízed.
Savanyú víz
vagy bár, de majdnem
gyenge borízű ital: ideg és
gyomorgyógyító!
Ó, jókedvet adó forrás! ne száradj ki soha
és
légy időtlen időkig szomjúságot
csillapító vigaszunk!
Kedvelt fámat vizeltem le; tán
így él
majd tovább.
A hideg hófuvásban, inkább ő éljen,
mint oly sok
kártékony galád!
Szultánnak becéznek a füredi
gyerekek,
holott nem vagy török te sem.
Én magyaribb rangra
emellek:
Balatonfüred polgármestere leszel ezentúl,
bár ez a
titulus kissé avúlt már. -
Mindenkihez odasompolyogsz,
minden
emberhez nyájas, barátságos vagy,
te emberfeletti,
négylábú,
csodálatos szinész!
Szívkórház, 1962.
+ + +
1.
Ne bolygassátok az eget
össze-vissza,
haggyatok élni minket is, élni akaró
népeket. A
bűnös bünhődjön földi
módon, de az ártatlanok, az
élniakarók,
éljenek, éljenek, még!
2.
Miért kell büntetni a
bűnteleneket?
mondjátok, miért?
az értelmét
vesztett
kibogozhatatlan semmiért?!
Egykor leleplezik majd, hogy a
sok
hazug szólam az "értelem"
nyelvén miket hazudott.
-
A Szellem minden időszakában
le kell leplezni az ily
legalja
alakot!
Minden bizonytalan,
még a hitvány
halál is:
életünk ki nem ürülő
álladó kanális!
Két fiatal süketnémát láttál
s nem
tudtál hová lenni a
meglepődéstől: mily boldognak
látszottak s
talán azok is!
Hát irígyeld őket! Nem olyan
tehetetlenek s
megalázottak ők,
mint te voltál a rossz multban
s majdnem a
jelenben is!
Egykor testi tűztől égő kamasz-kráter
voltál;
most már kiégtél, - így majdnem megtisztúltál.
Be vagy szorítva a kutyaszorítóba:
eddig
és ne tovább! -
Akad majd boldog "hivatott",
ki
máglyát gyújt alád?!
A szűkszavúság magas
művészete vagy,
vers!
Csak akkor élsz, ha élsz,
ha mélyből merni mersz!
Színek tobzódó tánca ez a játék,
formán
felüli csapongása az élénk, majdnem
túlélénk
képzeletnek. Csak így folytasd
tovább emelkedésed te soha
nem
irányítható valaki, forrongó forradalmár!
BALESETI SZOMORÚSÁGOM SZAKASZAIBÓL
1.
Aludni, sokat aludni volna jó...
Hát
hol késik az a hajó,
melyen meghalni volna jó?!
2.
Gyáva, gyalázatosan gyáva vagyok
s
ezért jár belém hálni a lélek. -
Csodálkozom, hogy még
mindíg élek!
Szoknyás szentlélek az én
gyógytündérem;
legyen bármíly
furcsa titulus ez.
Én "furcsa"
bolond vagyok,
de ő az idegeimet is
gyógyító szellemi szesz.
Bárhogy védekezek, bármint ellenkezek:
-
engem már minden nap temet!
Hiányoztok hegyek! Árva
vagyok
nélkületek! Mikor markolhatlak meg
harmadik lábam,
hűséges meggyfabotom,
mely nem mankó, inkább
életkedvemet
visszasugárzó, szárnyat adó, végtelen
öröm!
Gyarló vagy, mint minden ember:
törődj
többet - az életeddel!
Ne hajszold a halált hiába,
ugyis
eljön érted, bár nincs keze, se lába!
Nevetek a nyavalyámon; -
mit
tehetek egyebet?!
Csak azért se hurkolok a
nyakamra kötelet!
+ + +
A gyomrod egyben lelked is,
míg
étvágyad van,
míg a gonoszság csizmája
rá nem rohan.
Hát hazajöttél... te szörnyeteg!
Aki
ezt akarta: a rosseb egye meg!
Össze-vissza kaszabolt idegzettel,
költői
tisztességgel, mit viselsz el?!
Evő-ivó ember ő? s ennek
ellenére
mégis gyógyszert szed?
Olyan ő is, mint a gyomrát
elrontott,
füvet evő eb?
Talán már semmi ellen sincs
kifogásom,
csupán az ellen, hogy "öregszem".
Minden
úgy van jól, ahogy van? itt
a földön is s végül - a
"mennyekben"?!
A tévelygők tévelygője, aki
elbizakodott;
hadd lássa, gőgös bizakodása míly gyatra
gyümölcsöt
hozott! -
s még azt se mondhatjuk rá,
hogy elkárhozott!
Még akkor se különülj el, ha
durván
megbántanak! Éljen az
ember emberek között;
szeresse-keresse
bennük azt, ami jó, bírálja azt, ami
rossz,
de azt is a győzelemig
szárnyaló szeretettel!
Boldog lettem, hogy
azért voltam
beteg,
mert megismerhettelek!
A többi gyötrő nyavalyán túl: visszér,
sérv,
reuma, görbe láb mutatja tükröd.
Ronda vagy, öregnél is
öregebb. Megöregedtél,
megcsúnyultál; - nem sok ez?
Szégyeld már
magad, hát illő ez tehozzád?!
D. Sz.
Eredeti Szilárdunk, a humor
"profán"
pódiumán, ki több voltál, mint humorista;
lám,
csak azért is emberi méltóságod szellemét idézem.
Több,
sokkal több voltál azoknál, kik
jó jövedelemért, sok-sok
megrendelésre,
tették meg szolgálatukat. Mit tudnak Rólad
azok,
akik csak ítélkeznek s majdnem
semmit se tudnak a te nagyobb
valóságodról!
T sziklából születtél s e sziklát dinamit
érte s
mi bajban is barátaid, eddig még
megmenekűltek, füstölgő
ábrázattal
tápászkodtunk ki e kegyetlenül szétrobbant
sziklatömb
alól.
B.
G.
A lázas-lázongó látomások egyre
merészebb
képköltője voltál s tán ezért
égett el életed idő előtt. A
tested
porlad el csupán, de a művek által
felszentelt kéz
bátor bizonyságai tovább
élnek; hirdetvén lelkednek
lángolóbb,
valóban forradalmi hevületét!
Te vagy ideggyógyítóm még most is,
holott
jómódú polgári sorból
szegénysorba jutottál most s
mégsem
méltatlankodol. Sőt, örülsz, hogy a hazugok,
az
ingyenélők nem dőzsölnek már tovább.
Még a jómód mellett is hű
maradtál az
emberiesség erényeihez, melyet semmiféle
sátáni
hatalom nem alázhat meg mindaddig,
míg meg nem semmisül a föld!
Csupa szív vagy, csupa lélek,
hát
érdemes élni még néked?
Bárdos Lajosnak
Ülvén széles bazilikádban: messzi
múltad
zenéjét hallgatom sugaras Esztergom.
Vespera veszi kezdetét!
Fehér karinges
kispapok hosszú sora vonul be s máris
fölzendül
a testet-lelket elandalító
gregórián-kórus angyali zenéje. Ősz
hajú
kanonokok breviáriumot olvasván, úgy
zümmögnek hozzá lila
reverendában, mint
a szorgalmas méhek: csupa ékesség,
fölemelő
látvány annak, ki mindíg nemesebbre vágyik.
Ez kell
néked most szenvedő lélek nagy
magánosságodban; hadd múljék a
szomorúság,
melyet legyőzni csak a te örök dallamod
tud
egyedül, Egyház s te, legszebb leányainak
egyike, Esztergom,
amint ízelítőt adsz idők
viharán át magadból, hallgatván emitt
a
Vespera eget ostromló, férfias énekét.
Hadszíntér lett immár az úttest is.
Egyre
több a baleset s a halál.
Mondjátok meg illetékesfélék
a
legőszintébben: fejlődés-e ez?
Öröm-e vagy szomorúság
inkább?!
Tűrj el minden szenvedést,
megaláztatást;
enélkül nem vagy és nem leszel ember.
Nehézség
nélkül nem emelkedhetsz; még
az öledbe pottyant örömnek sem tudsz
allelujázni.
Heveny hólyaghurut, mért
kínozol
szünet nélkül?
Álmom és gyomrom nyugalma
véled ki nem békül!
Bűvöletes apostolfélének látszol, ki
meri
tagadni? Öld meg a kizsákmányoló
kapitalistákat, e valóban
vérszopó piócákat,
de a Szellem szabadságát hagyd szabadon
szárnyalni,
hogy emberségben egyre erényesebb legyen
a
villámsebesen fejlődő, egyre vakmerőbb világ!
Kivert kutyaként élsz,
mint
magáramaradt árva.
Próbáld legyőzni magad, ne
kivánkozz még a
túlvilágra!
Nem tiltakozom a ti kamasz
kedvetek
ellen, de azért éljen az eszetek is, ha van.
Halotti körmenetek költője lettél
immár?
Győzd le a szomorúságot és élj tovább!
Szenvedj együtt
a szenvedőkkel és légy
velük együttérző mindenféleképp.
Minden évszakkal megvan
a te kibékítő
boldog békességed.
Csak a fogcsikorgató kegyetlen
tél nem hagy
élni téged,
mint legkonokabb ellenséged!
Zabolátlan, makacs ember voltál
és
leszel: ebben van a hiba?
A szenvedések tüzében edződj!
-
Halj meg ezért akár egy putriban!
Inkább elégek, bármilyen
ripacsok
bármiként utálnak;
nem hazudtam arcátlanul se a
múltnak,
se a mának!
Hatvan év felé közeledek s még
mindig
csak félig élek.
Fölszámolhatom az életemet,
mert többet ér
egy féreg!
Pletykákkal, rémhírrel
s hasonló
jókkal traktálnak.
Nevess mindegyiken s mutass
fügét a
halálnak!
Én hitelesen hívő vagyok, de
te
babonás boszorkány voltál,
kinek csak kirakati
díszletként
kellett már az oltár.
Alszol, ahogy alszol, de remegsz-rettegsz
immár
a rémképekkel reád rohanó hajnaltól is;
testi-lelki
állapotod oly istentelenül
bolondult meg, holott élni, majdnem
kamaszkodni
szeretnél még, szinte szembeköpni a halált!
Műveltnek látszó elme vagy,
de
kicsinyke jellem.
"Fölfelé nyalsz, lefelé tiporsz".
-
Mi az erény ebben?
"Tehén néni! tehén néni!"
Egy
virgonc kisfiu
kiáltott igy a bebocsátásért
bőgő hasas
tehénre.
S aztán úgy nyitott kaput néki,
ahogy anyja nyitotta
ki
ágyékát valaha - az ő
megszületésére!
Kalandos kamasz voltál;
össze-vissza
csavarogtad az országot s még
mindíg keveset
láttál, még mindíg
többet, sokkal többet láthatnál, ha
volna
módod erre így is, amúgy is.
Örvendj, vagy bosszankodj:
minderről
már csak a koporsóban képzelődsz tovább?!
Gyerekek köztársasága az uccánk;
én is
velük hancúrozok.
Ezek az igazi potentátok, ezekkel
mindíg
együtt vagyok!
Hosszú, hórihorgas sváb orrod
élveteg
képet mutatott és mégis
a Szentlélek kedves, derült fia
voltál.
Becsületben éltél, szeretett a nép s ha
szeretkeztél
is? még akkor is
rádmosolyog a túlvilági oltár!
Akár egy zenei remekmű, oly
remekül
sikerültél!
Kit így áldott meg az Ég, ennél
inkább minek
örülnél?!
Hivatásoddal hódíts most már,
ne
piperkőc, ábrándos ábrázatoddal.
Ne az időjárás szeszélye
szerint táncolj,
köss békét minden ágrólszakadttal.
Túlzottan óvakodtam, már-már
féltem
tőled. Nem tudtam, merre tartsz!
Most már útitársad vagyok
mindabban,
ami mindíg igaz marad. Elvetni
a fertelmesen
rosszat, ami volt:
ki nem ért ebben egyet? De mi
nyelvünk,
észjárásunk természetes
törvényei szerint akarunk élni s Te
ebben
példamutatóvá magasodtál!
Hát élj, légy erős, mondd ki
halálodig
az igazat; csak így élhet e sokat
szenvedett nép
sokáig!
Nemcsak a lábadon, a fejeden is
csak
csizma szorul.
Aki téged is tisztel; előbb, vagy utóbb
végképp
megbolondul!
"Van, aki a bort, s van, aki az
eszét
issza meg!" - mondotta egy bölcs korcsmáros.
Én
csak a bort iszom meg olyan méltósággal,
mint ama kamasz, ki a
szerelemnek áldoz.
Bajotok lett abból, hogy kimondtátok:
ez
így nem létezik!
A ködre kellett volna esküdnötök,
melyből
mindenki ködöt eszik!
A magatok rendje szerint
rajokban
repültök ti mindenkor boldog csiripelők,
a tágas ég
szabadságának mindenütt
szállást lelő lakói, kiket nem köt
semmi
számbavételi ostobaság!
Elég volt az ipari
izzadmányból,
költészetet követel a nép!
Aki másfelé kacsint:
nem hegyre megy,
csak trágyadombra lép.
Szörnyű, milyen hosszú lére
eresztett
mérges maszlagot
kotyvaszt pénzre sóvár agyatok!
Óh, magasztosságok magassága:
zene!
zene! Csupán te tudsz már
gyógyítani engem a
legideggyógyítóbb
szárnyakon! Ments, ments meg zene,
zene,
legmagasabb zene! Nem emberi hangokra,
csupán rád vagyok
már szomjas; talán
te tudod megmenteni meggyalázott életemet!
Temetem ezt, temetem azt;
mindíg csak
temetek:
Elhagytak itt is, ott is,
most már mit tehetek?!
Úgy gyújtom fel a lakásom, hogy
magam
is benne égjek el! -
Így vélekedsz a tömény-sok
hazugságról?
Imádd a halált! Róla énekelj!
Olyan rút ez a téli tavasz, mint
mások
által elrontott állapotod.
Toldozgatva-foltozgatva "reményeid"
akár
így, akár úgy: megváltani téged már nem
lehet, bármiként
alakul a világ!
Gúnyolnak ezek is, azok is: mondd
meg
alázatosan nékik: "Én
a vén világ ülepén csak
pindurka
pattanás vagyok s ez még mindíg
több a mindenfelé
táncoló nagyképű
kinyilatkoztatásnál!"
"Irtóztató hazugság mindenütt"
Vörösmarty
Bár ne jöttél volna
a világra: nem
szenvednél,
betegeskednél oly sokat, egyre
többet a többnél,
egyre idegölőbb
állapotban. Ötféle nyavalyád van,
egyik
rosszabb, mint a másik!
Mondd, mi értelme még az életednek?!
S
mindezek tetőzéseként itt is, ott is
bántanak, megaláznak, öreg
korod
ellenére is. Miért "éltél"? mért
nem akarsz
meghalni már?!
"Mert semmi, semmi sem jó
úgy,
ahogy van."
Sárközi György
Némi nyugalom jó volna már nemcsak
nékem,
mindenkinek! Jó volna már eme
korban élni is végre, de mindíg
elrontja
valaki, valamiféle a kedvem mindaddig,
míg áment nem
mondok az életem felett!
Nappal még élsz, úgy ahogy, de
éjjel
rádborul az idegháborító gyötrelem:
gonoszokkal
viaskodol álmodban s lám,
még ekkor se hagynak élni. S
még
szomorúbb, hogy a bolondok házával
akarnak megajándékozni
hatvan
esztendős korodra, - kitüntető ajándékként!
Megaláztak megint,
hát emésztődhetsz
tovább.
Élj káposztán, krumplin, -
ez a legméltóbb
hozzád.
Nem vagy már érdemes egyébre,
csak az
árnyékszék
fenekére!
Buksi! Buksi! - kiáltottam a
kedves
kövér kutyának, kit kockacukorral
traktáltam, nap, mint
nap. Mondogatom is
magamban: szeretetem által híztál
meg
nyilván, - csak nem ez okozta halálod?!
Gyalázatos-sok csalódás ért,
csodáld,
hogy nem kötötted fel magad.
Bocsáss meg a bűnösöknek
így is,
úgy is: - rád szenny nem ragad!
Nagyon-nagyon fáradt vagyok,
-
tehát meghalok!
Bocsássatok meg, hogy olyan
vagyok,
amilyen vagyok, -
előbb, vagy utóbb én is
elrothadok!
+ + +
Nem válsz vérünk valóságává,
nem
szenvedtél velünk a hosszú szenvedésben.
Hangod holttá
fakult; csak hebegsz és dadogsz.
Hát ne végy részt az élők
énekében!
Úgy buggyanjon ki a véredből
való
buzdító vers,
ahogy rádjön a nagy kandüh,
- miként
szeretni mersz!
Ti trampli farkasok, kövér vaddisznók,
ne
bántsátok, ne támadjátok meg a gyengébb őzikét!
A teremtés
tisztább rendje: élje minden állat
boldogan az erdőn, Istentől
rendelt életét!
A potyázók túligényesek, a jobbnál
is
jobbat követelik,
míg a saját mohó bendőjüket is
meg nem
eszik!
Élvezési érzéked ne
satnyuljon el
soha.
Bár élve égeted magad így,
vagy úgy: csak a halál
lesz
hozzád mostoha!
Majdnem gyilkosok gyilkolták egymást
általában;
senkit se sajnálj, csak az ártatlanokat, az
igazakat!
Becsület a becsületben meghaltaknak! Senki,
be nem
szennyezheti az ő hősi halálukat!
Humanista hülye vagy. Ne
hadakozz hát
a halállal.
Csak az lesz mindíg boldog, ki minden
aljas
szerepet elvállal!
Mért oly hosszú a bosszú?
Életünknek
másként nem lehet vége;
csak a temetőben
leszen
örök béke?
Fiatal koromban tiszteletlen
voltam a
tiszteletreméltókkal szemben.
E "kölcsönt" most
visszakapom. -
Hát ne méltatlankodj most te sem.
Ha
szembeköpnek az új fiatalok: még
akkor is csitúlj -
haragom!
Az értelem szilárd, szentlelkes
fia
vagyok;
így hát soha nem
hazudhatok!
Szomorú vagyok, mert még mindig
korlátolt
kiskorúnak vélnek engem.
Se káromkodni, se
imádkozni
ezután nincs már kedvem.
Elég volt a bolondériából; abból, hogy
még
mindíg túlsok a vak és a süket.
Béküljön ki Jehova, Jézus,
Brahma és Mohamed,
hogy megünnepeljék végre az emberek
különb
ünnepüket!
Már mindenki
álarcban jár?
Okos-e
mind,
vagy mind szamár?!
Szélesebbre szabott legyen a
müvészeted:
témába, stílusban egyaránt. Nem
megbocsátani a
tűrhetőt, inkább
megérteni kell azt, amit érdemes
lesz
megjegyezni minden időben.
Öt-hat évvel fiatalabb nálam
s mereven
néz rám; várja, hogy
köszönjek néki! Tégy a szegénységre
dühödt
fogadalmat s harapj a
nyelvedbe inkább, semhogy
emberségedben
megalázd magad!
Bolond bürokratákat láttál késő
este
egy alagsorban szortírozni.
Feleljetek felelősen mindenkor
értelmes
elmék: élet-e ez, hivatás-e, vagy
életünk megrontó
ronda foglalkozás csupán?
Téged nem zavar
vihar, vagy
zivatar.
Véd téged a kék ég,
a teljes mindenség, -
a
gondviselő valóság!
Mintha kitűnő képkiállítást
néznél meg
kiválóbbnál kiválóbb
festők változatosnál változatosabb
képeiben
gyönyörködvén; úgy nézegeted
a pompázó őszi piacot
sok-sok
illatú-színű gyümölcseivel,
gombáival,
zöldségféleségeivel, melyek mind-mind a
megérett
életet hirdetik s nem az
elmulást hörgő hervatag halált!
Ravasznál is ravaszabb róka
vagy, még
fizimiskád szerint is;
afféle jómozgásu "népi"
epigon.
Össze-vissza csórsz minden hasznos
hatást, mondd:
kivel-mivel
vagy oly ravasz-rossz rokon?!
Majdnem dogmatikus Poeta Doctus
voltál,
ennek ellenére az Idő mégis Téged igazol.
Az Idő igaza
ez, hát éljen mindenki már,
aki nem gyilkol és nem rabol!
"A hajunk szála sem görbülhet
meg
Isten akarata nélkül!"
S te az ember, a hiteles hívő
hirdesd:
így van! Semmi bitangsággal
emberi elme ki nem békül!
Kivel barangoljak most már? Sorsom
titka,
erre felelj! Itt hagytak, temetőbe
vonultak József, Mátyás,
István, s az
egykor velem csavargók közül, akik
élnek még;
mind-mind cserbenhagytak, mint
magános, megöregedett árvát, -
főként András
és Lajos és a még élő másik István
is.
Nagyon-nagyon, túlszomorúan maradtam magamra.
Nincs senki,
akikkel tovább barangolnék, akikkel
szót váltsak ott, ahol a
legéletadóbb öröm
volna beszélgetni még. A madarak éneke, az
erdők
titokzatosan-szép szélzenéje sem elegendő már!
Nyugalmat
adó, kezemet megfogó társak, bátor
barátok kellenek most is,
együttérző nyugtalan
csatangolók, mielőtt rámzárnák az
életemet
megalázó koporsófödelet!
Felejthetetlen Feketehegyünk a
Pilis
szivében-közepében, mikor mehetek
fel hozzád megint?
Tündéri tájad,
lenyűgöző panorámád Esztergom s Szentlélek
felé,
s fölötte-körülötte káprázatos
hegygerinceikkel a Ráró s a
Vaskapu;
mily' álmontúli vidék ez, -
végeláthatatlan
erdőkoszorúival!
Barangolók szerencséje, egészség, ne
hagyj el;
engedd, hogy végigcsavarogjam halálom előtt
még
egyetlenegyszer e költőknek is nagyobb
szárnyakat teremtő
hegyi mennyországot.
Betegségedért senki sem bűnös.
Hát
vedd tudomásul a megöregedést; az
immár akaratodon kívüli testi
gyöngeséget.
Köszönd meg a Gondviselésnek, hogy
élsz még és
tisztességesen gondoskodik
rólad anélkül, hogy megalkudnál.
Emberi életünk "gyarlóságáról"
Mai vendéglátásunk ipari őrei,
mily'
komolyan szorgoskodtok azért
a rossz böjti időszakért, hogy minél
több
ezer ember haljon meg érelmeszesedésben s
nyilván úgy
gondolkodtok; fő a rothadt
rebach! Hát mondjátok meg már
őszintén,
mi köze ennek a szocializmushoz, a
közönséges
kereskedelemhez akár? Amit
ti vezettek, az a nyavalyák boltja,
mely
csak a kapitalista hasznot nézi ma is, nem
a nép
egészséges táplálkozási boldogságát.
Nem az ország konyháját
derűsen gazdagító
gazdálkodás ez, - inkább a
másként
feltámadt kizsákmányolás, mely a maga
légyitatóját és
a ganéjt gyömöszöli belénk!
Mindezek utóirataként
Nemcsak szenvedni, de
élni, élni is
kell! -
Vitatkozz ezen egy
rozsdás
serblivel!
Amen.
A pékek pápája voltál te,
konok
Konstantinovics Kypró.
Komlós kenyered eltünt a nagy
ködben.
Ahogy történt történt s
most már minden így jó?!
*
Te voltál a kalandos
koszorúhős,
Popovics! kiváló kárpitos.
Igazad volt a
koszorúelosztásban,
bármiként is megyünk a vályúhoz.
Kései hívedre immár
rossz idők járnak.
-
Jobb zabálni valók jutnak
a szamárnak!
A megtestesült megbízhatatlanság
benned
lelt példaképet.
Helyetted jobban tisztelem a
megbízhatóbb
árnyékszéket!
Nagy gond a család, de még
nagyobb
szenvedés kóbor kutyaként
egyedül lenni,
mikor az
öreg árva férfi nem
tudja; mit kellene
továbbra tenni!
Ne halj meg azért sem. Csak
csiricsárékat
írnának rólad. -
A magasabb havasokról a hó
soha el nem
olvad.
Harminc éve immár
hogy itt lakom.
Akár
tetszik, akár nem:
eme áldozati hajlékot
el nem
hagyhatom.
Oldozz fel sok-sok
szomorúság s mondd:
mindez
így vagyon!
Próbáld meg az utolsó
táncot: legyőzni
több, mint
hatvan évedet. Vidámodj
újra robogó kamasszá,
csak
azért se hagyd magad magadra!
Ha eddig nem éltél
szándékod
szerint, most váltod valósággá
a lehetetlent, talán
időt nyersz még
arra, hogy tovább csatangolj, hisz'
saját
hazádat se ismered eléggé;
a mostoha sors nem adott elég
irgalmat
ehhez se néked. Mennyi sok-sok tája
van hazádnak, hol
nem jártál hajszolt
vágyaid ellenére sem! Mikor kerülhet
erre
sor már? Egyre inkább többet
szeretnél látni, szünet nélkül
barangolni,
utazni, csatangolni a végnélküli
kifáradásig;
talán ez lesz a te
legálombélibb földi szerencséd!
Ha szidod a rossz időt, csak
azt
átkozod, nem embereket, nem
az emberi sorsokat irányitókat s
lám
még mindíg sok a buta, ki gyanakvó
s mindent
félremagyaráz, mellébeszél.
Sohase beszéltél tolvajnyelven,
mindíg
nevén nevezted a gyereket s még most is
okoskodnak
feletted a mindenben rosszat
szimatoló együgyűek! Mikor
tértek
észre végre élősködők, mindent félremagyarázók?!
Ó, váciúti hétház és tizenháromház,
ti
szörnyű bérkaszárnyák, majdnem
börtönök; valóság, hogy
mindíg
léteztek még? hogy "élhetnek" ott
még most
is emberek?! Meddig eszi
a poloska, a svábbogár és tetű őket?
Tanárok, tanítók teremtsetek
rendet
már; baj van a valamiféleképpen
elrontott fiatalokkal! Legyetek
bátran
értelmesek mindenkor, ne maradjatok
mindíg
hagyományosan gyávák, - ha kell
üzenjetek hadat a hivatalos
hülyeségeknek is;
életre méltó fiatalokat neveljetek. Erre
tanít
a sok-sok történelmi tanúlság!
Fenenagy zsibongással jöttek ki
a
bővérű kamaszok az inasiskolából s
te oly látomásszerűen élvezted
ezt az
egykori szeszélyes fiatalságodat visszaidéző
halhatatlan
zenét, mint konok
életakaratát annak, hogy csak
azért sem
akarsz meghalni még!
A tigris legyen pacsirta? Ez
több,
mint lehetetlen! -
Hogy tudnának örömükben ordítani
és
énekelni - mindketten?!
Az Értelem egyetemessége kell;
szellemi
szomjuság éljen-haljon bennetek.
S az, ami a jó
gyomrot nem rontja el;
csak olyasmit egyetek!
Ha igaz lehet a babona is,
úgy
boszorkányok voltatok.
Az Isten, vagy az ördög
örömére
mindketten meghaltatok!
A handlé se veszi meg ócskánál
is
legócskább ruhád...
Próbálj meztelenűl járni, ha
túlsokat járt
a szád.
Rárondítottam elromlott szívemre;
hát
felmentem győzelmesen a Hegyre.
Csak azért is ebben
telik
testem-lelkem minden kedve!
Köszöntsd már végre a
legfelségesebb
gyógyerőt: a májust sugárzó napot.
Mennyi,
menyi gyomorrontó gyógyszert
szedtél s egészséget mégsem adott!
Csak száraz szarrá változnál,
ha erre
is, arra is hallgatnál,
ha nem szíved szerint mondanád ki
azt,
hogy ki kell irtani a dudvát, a gazt!
Kitenyésztett, elkényeztetett
titánok,
csak ti barangolhattok az
országban-világban
szerteszét?
Én meg egyem meg a macskák
által meg nem
zabált
patkányok fenekét?!
+ + +
Tükör előtt fésülködsz legalább
félóráig.
Kissé hiú vagy; nyilván gyönyörködsz
hamvas
fiatalságodban. Sajnos, rövid ideig
tart ez is. Tégy
kedved szerint, talántán
igazad van.
Vihar! Viharfergeteg, míly
kegyetlen
voltál! egy szebbnél is szebb,
tündérszép szílfát
öltél meg!
Árnyat, hűvösséget adtál ama háznak,
ahol
strázsáltál, s lám, lakói
mégsem tisztelték szeretetedet,
holott
enyhítetted szenvedésüket a bitang
hőségben és nem
segítettek rajtad, bár
lett volna erre mód; gyökere félig
a
földben volt még, csak talpra kellett
volna állítani téged, de
erre nem
jelentkezett semmiféle emberi szorgalom.
Szomorú,
túlszomorú ez már!
Mért nőttél magasra? Rövid a
dunyhád,
paplanod; ezért tüsszentsz télen-nyáron át.
Mért nem
lettél alacsonyabb? Csak volt
szüleidben keresd a "gyarló
nagy hibát."
Proli-uccánkban három komoly
autó
"parkíroz", hál' Isten egyiknek se
vagyok
a birtokában.
Csak el ne gázoljanak gőgjükben
s maradjon meg
töretlenül a
két kezem és a két lábam.
Ami szép, az szép, bár nem
bájosan
szép a szükséges árnyékszék,
s mégis olyan kedves hely, hol
a
fenekünk mindig boldogságra lel!
A Nap, a Nap! meggyógyitotta
lábad
baját, kiütéseit! A Nap,
a világitó Nap tud gyógyitani csak!
A
Nap, a Nap táplálja a kedélyt, még
az értelmet, a szerelmet is!
Nap, Nap,
ne hagyd el a földet, világíts
fölötte mindörökké!
EGY SZONDI UCCAI LEBOMBÁZOTT HÁZRA
Kiváló optikus-szakember, Szikra
László,
emlékszem: itt ölt meg a bomba jóságos
feleségeddel és
okos kisfiaddal együtt.
Szomorú és mégis szép volt
halálotok,
mert együtt mentetek a túlvilágra
mind a hárman, a
háborús bitangság
áldozataként!
Ropogós malacsült, jó gyomrunk
üdve:
hová lettél?!
Hol lelhetünk rád, hol az
a konyhai szentély?
Pedáns piktúra nem kell, inkább
a
merész-szép krix-krax akár.
A szellem, az ember látomását fejezd
ki!
Bátor légy és hiteles, a többi
bolond bömbölés csupán.
Talán igazi művelt elme vagy s
ennek
ellenére mégis rendkívül becstelen.
Irodalmunk zord
zárdafőnöke lettél, kiből
hiányzik a mélyebb szellemi szerelem.
Ritka lepkehálóba kerültél,
igy lészen
varázsos véged,
hogy végül vitrinben végződjék
a "dicsőséged".
*
Meg kell szoknunk az "áldott"
igénytelenséget
borban, kosztban egyaránt.
Diétás étkezés
boldogít csak; hát ne
légy jóétvágyú, ne légy oly falánk!
*
Minden arcban ott van a jellemrajz:
néked
eredeti, ravasz rókaképed van.
Azért mert "megöregedtem";
dögöljek meg?
Azért mert jampecek száguldnak luxuskocsiban?!
*
Imádkozzatok bolondok, nem segít
itt
már semmi más,
jöjjön akár a megsemmisülés,
vagy a
"feltámadás"!
*
Nem tud valakivé vergődni; így
hát
hiába erőlködik.
Nem elég a programm, ha
abban a nagy semmi
lakik!
*
Bök-vers? bök-vers?! derűs, vagy
csípős?
Hízzanak ezen a kínrímiparosok.
Hülyék ama hülyék,
kiknek csak ez kell már;
így jön az "öröm", csupán
ezekben bízzatok.
*
Gyilkolsz emlékezés immár
ötven-hatvan
éven át
s még mindíg nem értem el álmom:
- a béke
világállamát!
*
Lázongó fenegyerek volnál? fenét!
Csak
nem zenged a hazugok énekét.
*
Legyünk olyan tisztességesek,
mint egy
házörző hűséges eb!
*
Mit tudsz te rólam, mondd?!
Se annyit,
se ennyit.
Hát edd meg az együgyű
semmit!
*
A Szellem szentjei is oda jutnak
végül,
ahová a boldog, bárgyú birkák?
Harcolj a buta hősiesség
ellen; szaporítsd bár
ellenségeid tarka sokadalmát.
*
Kérdezte az Apátúr: hová
lettek a
szobaasszonyod szentképei?
Elvitték a rothadék rokonok!
mondtam
kissé kurtán neki.
*
Ropognak csontjaid, égnek
ízületi
bántalmaid, szíved is egyre rakoncátlanabb.
Meddig
birod még mindezt, mondd?
Sebaj! Élj csak azért is, míg
fel
nem robbansz végül!
Ideg és szívgyógyítónk, Nap,
végtelen
fénysugárzás, mily fukar vagy még mindíg!
Félesztendeje
nem mosolyogsz ránk; tán
fukarságod által pusztulnak
halomra
igaznál igazabb emberek. Túl sok volt a
ködből-hidegből
már! Sugározd
sugaraidat az égből, bontsd ki a
rügyeket; hadd
jöjjön a tavasz, a termést
termelő nyár végre: élni! élni
akarunk
még, csak azért is!
Ifjú "ítész", te tökfilkó!
jöjj,
nézd meg minden kéziratomat, a
a munkává válás vázlatát,
és változatát;
miként épülnek a szavak tartalommá,
mely nem a
te lexikoni szószátyárkodásodra
hallgat s hallgatott, inkább a
lelkiismeret
mennydörgéseire!
Furcsa fenevadak
gyötörnek
engem.
Ketrecbe velük!
Élni volna kedvem!
Sovinizmus nélkül
Sok-sok gyereked van, olyan sok,
ami
már túlzás. De végül is
így van jól s mindez azért, hogy
ne
haljon meg a nép, a szebb sorsra
érdemes, különb életét
váró,
sokat szenvedett nemzet.
Örökkön örökké élni, nem
aludni, ez
volna jó! Aki alszik,
félig él csak. Inkább vitázni,
vitázni!
verekedni kell!
Csak így valóság az eget is
zengető
istentelen-isteni élet.
A többit? temesse el a föld!
*
Vigyázz, ahogy tudsz, tiksárrá
vált
életedre.
Ha megdögölsz; az ördögnek
teljék benne kedve!
Kottázd le minden élő
emlékedet, akár
tetszik
a hazugoknak, akár nem.
Ments meg Értelem minket
a
mulya megmerevedéstől, hogy
legyen hitelünk, akár a földön,
akár
a képzelt mennyekben is, ha
valóban van föld és felette ég!
Meghalt a volt villanyszerelő a
villamoson.
Hiába költögették a végállomásnál, csak
azért sem
tudott felébredni; hiába hívták a
mentőket, a hullaszállító
kocsi
vihette el végül. Csak a felesége és a fia
várták haza
hiába, mindhiába.
1.
Oly alacsony vagy, hogy még a
karomig
se érsz fel s én, a behemót,
mégis felemelkedek-leereszkedek
Hozzád,
humorom szerint egyezvén meg egymással
mindabban, amit
a testvéri kötelék követel.
2.
Boldog, sőt megtisztelt vagyok,
hogy
vigyázol rám, de azért hagyj te is
élni még. Inkább a
koporsó kell,
minthogy agyonhajszolj anyáskodásoddal
úgyannyira,
hogy az már majdnem
a sírba taszít!
Nem lakás a lakásod, egyre
inkább
jégverem.
Nem lelheti benne örömét
semmiféle szerelem.
"Akinek nem inge, ne vegye magára"
Több, mint harminc éve
Vitriol-ciklust
irtam, veszélyek közepette s én
volnék
most ama egysütetű?
Tünj el a jobb és balfenéken te
csak
művelt, türelmes-türelmetlenként egyformán
tetű!
Semmiképp' sem vagy hiteles eredetű!
Hangyaboly lett immár
minden, korcsma,
étterem.
Ejh-hajh felszabadult értelem;
mikor változtatsz
mindezen?!
Egyre
elviselhetetlenebb
egyedülléted.
Bunkózzon le a halál,
legyen
már végre véged.
Hát mit tegyünk? hát mit együnk,
ha
nincs már elég tehenünk?!
Barna szőrpamacsfélét pillantottál
meg
a megfagyott hóbuckán; kézbe
vetted s aprócska egeret
"fedeztél
fel", ki szelíd szemeivel bámult reád,
bár
megfagyott. Senkise ölte meg, nyilván
másfelé keresett
elemózsiát, rágcsálni
valót s útközben érte utól a bénitó
fagy,
a pusztulás! - - Nem csatornák
fertelmes férge vagy
te, bár liszteszsákokat,
ruhákat rágsz ki; mégis kedves
vagy
kártékonyságod ellenére is.
Mi szeretünk téged, ugyanúgy,
mint
a verebeket; hisz te is olyan vagy
ahogyan a Teremtés
megteremtett.
Meghalt a szabóm, aki valódi doktor
volt,
de nem szorgalmazta ezt, nem
hivalkodott vele, de apja
akarta így s most
meghalt a doktorátus nélküli művelt
suszterem
is! Most már mit tehetek?
Kibékülök a halállal, csak
a
halálfélelem ne gyötörjön már!
Játékos szeszélyként gyalázd
magad:
kétlábu latrina, mozgó reterát vagy.
Ez az élet furcsa
rendje, ez az amit
végrendeletként, nyilván rádhagy.
Ejh-hajh, de megöregedtél!
Majdnem egy
nagyon-nagy
rakás ürülék lettél...
Öregkorod "örömeként"
talán
Ámen ez, vagy a tinef
Te Deuma?!
Öreg vagyok már, tehát büdössé
váltam.
Illatossá válok tán, - a porlasztó halálban.
Boldog bika vagy, aludni is tudsz, mint
a
bunda, míg én altatóval
is alig alszom.
Úgy látszik elmenőben
vagyok, görbe
és rossz a lábam immár,
ragyás az arcom.
Alszik az angyal, a mindíg
huncut,
gyönyörű gyerek.
Ha Őt láthatom, keservemben
is jóízűt
nevetek.
+ + +
Egyre elgyengültebb vagy, nincs
már
ellenállás, hiába erőlködöl.
Egyen meg a fene! Terítsen le a
halál,
a leggyőztesebb birkózó ököl!
Akár ama bibliaforditó boldog
Báthory
László hárshegyi barlangjában,
úgy élsz ujpestszéli lakásodban
egyesegyedül,
bár nem olyan boldogan, ahogy szeretnéd. -
Örülj,
örülj, békülj meg ezzel is, hisz'
te akartad így. Életed
javát itt élted át,
itt szenvedtél-örültél azért
amiért
megmutathattad azt az emberi arcát
életednek, melyért
talán
nem kell szégyelned magad.
Nem akartok hősök
lenni, mert
fiatalok
vagytok még: élni
akartok még jósokáig.
Elég volt
a hősökből már,
akiket a halál vitt el javarészt.
Túlsok volt
a történelmi
időkből s még inkább a hősökből;
Éljen az élni
akaró élő világ!
1964. március
Idegölő
ez az idő.
Sorvad a
szív,
rothad a tüdő!
A mostani, majdnem szívem szerinti
Haza
se adta meg nékem azt az örömöt-irgalmat,
hogy kimondhassam
végre; köszönöm, hogy
emberszámba vettek azért, mert én is
tettem
valamit az emberi méltóság
tiszteletbentartásáért, hogy
undorodtam a
hazudozástól mindenféle értelemben, bármiként
fújt
is a szél, divatozott a dőre divat. Én
már gyógyíthatatlan betege
vagyok eme elvi
konokságnak. Hazudjanak helyettem az új
okosok,
akik mindezt csak pénzért teszik, legyenek
akár öregek, vagy
fiatalok.
Töröljön a cenzor,
vádoljon az
ügyész,
mert ők a legfőbb szentség,
ők a tiszta ész.
Maradj
csendben,
hallgass, mint a kő;
csak így fogad
be a temető!
Hát utáljatok csak, derék polgárok,
s
mind, kiket felvet most a jólét.
Potya fráter vagyok én valóban
s
inkább bort iszom, mint hólét.
Sőt ebédre s vacsorára a
tisztes
meghívást oly szívesen veszem,
hogy ha szép szóval nem
megy:
úgy erőszakos módra csavarom eszem.
Hitvány italra s "zabára"
sértő
módon engem ki se hívogasson.
"Ha lúd, legyen
kövér! - ez az elvem,
s ha nem: lehet az kövér asszony.
Tiszteljétek szép szemtelenségem,
vagy
egyen meg titeket az átok. -
Mert ki bő asztallal fogad,
csak
az nyeri el majd a mennyországot.
Meghatódik Istennel beszélő lelkem is
már,
mily szerelmes vagy szándékaimba te karcsún
villanó,
gyönyörűséges tulipán, hogy férfival ékesítettél engem
ott
a kettős domborulat sűrű pázsitja fölött. -
S máris
magam előtt látom a remegő izgalmakat:
mint fürösztötted meg
gyakorta ficánkoló kedved a
finom ívű meleg medencékben, aminek
kívül
és belül legboldogabb játékszere voltál
kísértéseid
pajzán napjaiban.
Virulj és lankadj csak buzgalommal, te le
és
fölfelé változó gyönyörűség. Asszonyok s lányok
parázna
örömére ott ébredeznek mélységedre
rejtve már többi testvéreid
is, leveleikkel és
ágaikkal együtt, hogy méltó dicséretei
legyenek
egykor örökös ünnepi munkában elfáradt
nagyságodnak,
mely úgy érzi most enyelgő játékai
kínzó szépségeit, mint
fájdalmak között
szülő anya, ha áradó áldásként öleli
magához
testéből-fakadt gyermekét.
Jó meleg ágyam csupa áram;
testem
kínlódik fájó lázban.
Előttem száz meztelen lány van;
rájuk
repülnék s nincsen szárnyam.
Hadd öleljelek most igazán téged,
ki
megvetett leánya vagy az olcsó szerelemnek
s nékem ezért
legkedvesebb szeretőm! Hadd ájuljon
húsod szagára szédülő
képzeletem mind csapongóbban:
nincs ami szebb e világon a te
mindig éhes
testednél, mely úgy nyílt ki velem-egy testvéreim,
a
jött-ment kamaszok lázas szerelmének, mint
templomok kapuja az
ájtatos lélek gondolata előtt.
Óh, tépje, ölelje, harapja csak
mindenkinek
szabad ligetű testedet az örömre kínzó vágyakozás!
-
Mint boldog állatokat a prédára: úgy hagyd
lecsapni reád a
szegénylegények feszülő
szándékait te! S aztán add oda magad
te
legkedvesebb, az utcák legvakmerőbb
indulatának egészen, hogy még
esztelenebbül
így szeresselek én méltón s az ezer meg
ezer
csókoktól cserepes szádra, végre rácsókoljam
az isteni
derű megbocsátó bélyegét.
Bikavadító bordélyszobaszag:
kimondhatatlan,
mennyire hiányzott!
Hej, de berúgnék, de
megbikásodnék szent
szagodtól még jó néhány százszor! -
-
Csak legyen oly dagadtra hízott mázsás szajha,
ki alám
feküdni bátor!
"Eltörlöm
az embert, akit
te-
remtettem,
a földnek
színéről,
mind
embert, mind
barmokat,
csúszó-mászó
állatokat,
mert
bánom,
hogy azokat teremtettem."
(Genezis, 6, 7.)
Tigrispofájú Ördög,
ellened döng a
lázadó szó: gonosz és
roncs-szíved ellen, melyet
megettek már
a férgek, hogy még tágabb
legyen a szád hullákat zabálni
tébolyodban!
Magas méltóság vagy te valóban;
előkelő
személy, tébolyod összes rendjeleivel hősi
melleden e
gyáva korban, mely önmagát alázva meg,
sorsának bársonytrónusára
ültetett téged
a bolondok kényszerzubbonya helyett...
Bitangba-halt fiaink húsát edd,
véreb;
megalvadt vérük szolgáljon italul még ott
a másvilágon
is. - Percnyi nyugalmad se
legyen, s ha mosolyogni mersz:
megőrült anyák
átkozó öklei rémítsenek rád édesanyád
simogató
keze helyett, ki ölje meg ennen életét
szégyenében, hogy oly
szörnyeteg korcsot szült
a világra, mint amilyen te vagy!
(ENYELGŐ ÉNEK)
Vén vagy már, asszony; én teli
tűzzel,
mégis ráncos arcodat csókolom-simogatom.
Hiába
öregszel, nékem fiatal vagy még!
Őszülő hajaddal játszik most
kigyulladt
kezem, fonnyadt testedbe harapok, ízlelni
téged
cserepes számmal! Beteg lettem, - mondd,
mit
tegyek ellene, árva siheder?
Enyém vagy, Asszony! - Mintha jó
anyám
volnál: fiatal szívvel úgy borulok most eléd!
Csúf
lehetsz másnak, de
csupa szüzesség maradtál nékem; -
gőgös
undorral sose törődj már többé!
Szomorú véred szomjazza csak a
férfit: én
nem szégyenlem, hű szeretőd vagyok;
s ím, lásd!
meztelenre vetkőzöm előtted -
idd ki, idd ki fiatal testem
egyre csírázó melegét!
Légy éhes, ne kímélj, tiéd vagyok
én!
Nyavalyád legyen bár, jó gyümölcs az nékem s
tiszta
szerelem, - gyermeki tejként
fogadom el tőled... Szeress
csak, szeress engem, s
ne szégyelj viszontszeretni. Kedvem jött
rád,
hűtsük le melegét! Így virulj, - vagy csúfold
anyámnak
magad: minden hiábavaló! Friss húsom
vérével táplállak én már
halálig.
Asszony, te legszebb öregasszony,
kinek
már több gyermek terhe viselte méhét:
örüljünk együtt,
öreg szerelem
néked való gyermeke vagyok én!
Örök fiad leszek,
meglásd, ki leborulván eléd, lógó
emlőidet kéri, - s alig
várja, ájult testtel
hogy megadja magát tenéked!
Kábult ország, esett ország,
te,
rablóknak szabad préda,
sirasd magad: miért is vagy
szolgalelkek
ivadéka?!
Bilincstűrő, bilincsváró
voltál tegnap
s vagy te ma is,
esküdtél a sötét éjre,
s minden másra, ami
hamis.
Nem láttad a magad útját,
úgy
gubbadtál hallgatagon.
Csak a jászol kellett néked,
hogy légy
mindig boldog barom.
Minden jó volt, ahogyan volt
s nem
kellett már egyéb néked:
csak a mázsás szónoklatok
s legyen
borod, eleséged.
Leányaid? asszonyaid?
csúffá tették
vén hírneved,
így lett bordélyház az ország,
mely ezer évig
vétkezett.
S a pipogyák férfihada? Csak
szavában
vala bátor.
Nem, voltak ők húsból-vérből,
inkább voltak
korhadt fából.
Intő példa sem segít már:
úgy tűnsz el
a forgószélben,
mint ősszel a légy, mint távol
a lebukó nap az
égen.
Elmúlt a szörnyű lidércnyomás,
elpusztult
a mindenütt gyilkoló germán Sátán végre.
Most már a
te egyetlen zászlód lobogjon
égen és földön, értelmünk éke:
világbéke!
Ortutay Gyulának
Sorvaszt a gond megint. Minden
idegszálam
robbanásra kész dinamit.
Élhet-e még a rossz múltban
üldözött,
vagy hitvány koldusként hal meg itt?
Pör, könyvelkobzás, pofonok,
helytállásom
tüze, mit se számít ma már?
Rettegjek: élek, éhenhalok-é,
vagy
úgy haljak meg, mint naiv szamár?
Makulátlan múltam a jövőm! -
Emeld
fel szavad most is igazamért!
Ne gúnyoljon a múlt torz
vigyora,
hogy hév hitem tüze, ím mit sem ért!
Pistának
Költőt, minden idegszálával igaz
férfiút,
a lélek ritka-szép ajándékát ütötték
arcul durván az
oly hőn várt szabadság
időszakában! - Hát ezért imádkoztam
oly
nagy hevülettel, egykori kétkedésem sutba dobó?
Barátom, barátom! lelkem jobbik fele
te:
ha tudnád, mint szégyenkeztem-sírtam
minden erényt arcul
ütő megaláztatásod miatt!
Káromkodnom, kiabálnom kell:
Gyalázatok
gyalázata volt az, ami
történt!
A hivatalos ország
nem tudhat
elégtételt adni néked; ezért
hát halljad a lyukas nadrágú költő
égő
szavait: én kérek bocsánatot az égtől, hogy
ennyire porba
vert téged a lélekgyilkoló szomorúság!
Szellem! szellem! szebbre
tanító
szemérmes angyalunk,
hová szálltál? hol az a táj?
Szörnyű
szárazságtól égő szomjúság
gyötri táborod mindenütt e
földön!
Szerelmünk színesnél színesebb
szenvedélyei,
szomorúságunk szépsége mind-mind belőled
fogant
s lám, rút ringyóként elpártoltunk
legszebb leányodtól, a
szabadságtól is!
Inkább kapáltunk volna hajnaltól
vakulásig;
rémült révületben
szorongtunk volna mindhalálig akár,
mint
cserbenhagyni szent szereteted szolgálatát!
Számolható-é,
mit
tettünk-vétettünk ellened, mondd?
Ki bocsátja meg ezt már?
hol
a feloldó bocsánat?
Ó, elégeld meg már szánalmas
szenvedéseinket;
adj szárnyat nekünk, ragadj el már végre a
földről
s vesd tűzre minden hazug szavunk, mely
emberségünk
gyémánt törvényeit tagadta meg! - -
Szellem!
szellem! egykori büszke lelkesedésünk lobogó
lángja: ébreszd fel
még egyszer a világot, gyújtsd
meg értelmünk újra, hogy ne
aludjon ki
tündéri tüzed soha többé!
Képzeld el a kedves-szép
éjféli
látomást:
a temetőfalhoz csomagoltam
egy bő rakást!
Szó,
ami szó: illetlen volt,
hogy a csomagocska oly
helyen
gőzölgött-csillogott,
hol fél méterrel odébb
alussza
álmát a két halott.
Két régi ismerős, két jó barát,
kik
alulról szagolják már az ibolyát.
Ne legyek különb. Ne legyen
kiváltságom,
se kegyem.
Legalább egy asztalhoz szabott
szabadságom legyen!
Szájkosaras lovat láttál
mint ritka
tüneményt, de
azért, kíváncsiságból, cukrot
csempésztél állati
méltóságát
sértő kosarába s mily csoda! nem
prüszkölt-nyerített,
inkább megszelídült...
Égi erők s emberi elmék:
magyarázzátok
meg, - mi ez?
A szenvedés, a szenvedély
lobogása
nélkül nem
bizonyíthatod se személyi,
se személytelen
igazságodat.
Emelkedj, emelkedj! Győzd le
egyéni és társadalmi
gyarlóságod,
hogy fényben ragyogjon a tefeletted
álló örök
értelem!
BERDA
JÓZSEF VÁLOGATOTT VERSEI
[1980]
(Egy könyv margójára)
Ember, te!
ki olvasod imitt
emberségem
vérből izzadt betűit;
- megparancsolom
néked:
úgy szeress, úgy becsülj engem,
miként téged is
becsülettel szeretlek!
... és éppenígy e betűkben a
Hitvallást,
melyben elsikoltom fájdalmaid lázadását.
Értelmed
elhivatottságát!
...mert tudd meg, hogy én
nem vagyok
esztétikus-költő!
A Logika harmonikus művészetét
élettem
magamon keresztül
Emberből-Emberbe!
Nyalábos, öntetszelgő
életrajzokat
szintén ne várj tőlem, mert az Igék
én életem
őszinte megvillanásai!
és ne keresd bennem a verset sem!
a
Vers csak mesterséges parfőm!
ez a könyv pedig: Élet!
mert az
Élniakarás szülte Életté!
...és éppen ezért ne keresd bennem
a
Politikust ha annak vélnél is!
A Felszabadulás és
Világosság
eljövetelének igébeoltása -
felüláll a
hétköznapokon!
Én a dolgos örömök
ünnepét orgonázom!
Az
Ember hatalmát és dicsőségét akarom
... akit alakká
öntenem
Isteni beteljesülés!
...Ember! olvasd a te
Emberségedet!
mert lásd:
az Istent belőled faragom!
és benned
találom meg a Mű
kibontakozását! és
akarom,
hogy leborulj enértelmed
nagysága előtt!
- - -
- - - - - -
Nézz belém!
Magadba!
és megtalálod a kulcsot!
TESTVÉR! IMIGYEN SZÓLOK HOZZÁD:
És most már új energiák forrnak
A
Centrumban feléd-ívelőn
Ó Testvér!
...Ímé itt az Idő,
hogy
megtaláld magad!
Tenhited kapui megtárultak végre...
Ne borulj
le többé a vak oltárok előtt!
ne öleld meg a halott
feszületet!
...magasztosulj meg egyszer...
és öleld meg...
ölelje meg lángoló
szerelmed az élő feszületet!
...Ó, hidd el
Testvér: én is voltam
kölyök! romantikák bogara!
engem is
megcsókolt a tömjén
álnok illata és megmérgezte
én-lelkem is a
feltrombitált paradicsom!
- míg nem talált rám a
Hajnal...
Én jó Testvérem: Ó Testvér!
Oly gyilkosak és oly
jóságosak a pillanatok
Érezted-e már?...
Igen; én büszke
kölyök kamaszságom is
meggyilkolta tizenkilenc év
szűz
hiteit... és eladtam a drága
verejtéket olcsó legendákért,
öntudatlanul!
Ó, Testvér: szikrázd a Napba tekinteted!
légy
hát a testvérem!
Ne gyilkold meg a lobogó féktelenséged
lobogó
szentségét! csobogjon csak
inkább a mennydörgő zuhatag!
és
csókold meg a Bennedfogant istent!
- - - -
- - - - - - - - -
- - - - - - - -
Ó
Testvér! én testvérem!
építs magadnak új templomot!
templomát
feltámadó jóságod
halhatatlanságának. Ámen.
PERIODIKÁKBAN
MEGJELENT ÉS
KÉZIRATBAN MARADT VERSEK
FIÚ ÉNEKELNÉ:
|
Mily gyönyörűséges vagy leány, te
legizletesebb Nincs, aki boldogabb teremtés e
világon nálad. Nem gyönyörű lánytest, minden virágnál
illatosabb |
LEÁNY ÉNEKELNÉ:
|
I. Áradj csak illatos velőszag, hadd
legyek Ó szagosság! Nem is tudom én már,
hány legény, virgonc
Most párologjatok ki belőlem részeg
szagai volt Áradj csak nyár, részegítsetek
szagok, patyolat-testemet És cirógassatok boldog
visszaemlékezéssel: kemény és |
Gyógyíts csak puha ágy. Szép
aranykorom,
Elkopik lassan: elnyeli a korom. -
Éltem
néhány évet, jó volna élni még.
A tépett madár fölött beborult az
ég.
Gróf Berényi Jánosnak, szeretettel
Fáj a szívem, grófi bajtárs,
hogy
neked sincs "pénzmagod",
de humorod van, hál'
Isten,
s ez enyhitse panaszod.
Mindazáltal azt mondom én,
cserélnék
még teveled,
bár a templom egerének
még több kéne, úgy lehet.
Ha f.n.k.d. nem is dalol,
várva várom
verseid,
mik villannyal villanyozzák
férfivoltom kedveit.
Hogy mindezt igy versbe szedtem,
ne
haragudj, kérlek én.
Vigyen el az ördög minket
a szerencse
szekerén.
(1885-1936)
Még látom, amint rámvillan finom
mosolyod,
hallom a hangod tiszta csengését megint:
nem is
értem meg soha már, mi történt veled.
Nem a rideg koporsó lakója
vagy te, nem
haltál meg, tündöklő remekmű! Nem halhat meg
a
napsugár, a vidám gyermek, aki voltál! -
Tán rossz tréfa
volt, ami történt, csak komor
játék volt ez is, lidércnyomás
csupán.
Te tudod, hogy éjjelenként beszélgetek még veled,
s
jól hallja fülem: segitséget igérsz, oly élénken
vitatkozol ujra,
hogy szinte földerit a ritka szellem
mi benned lakozik... -
- Mily furcsa mindez most, költő,
s mily megnyugtató, hogy
álmaimban napról napra
igy találkozom veled, ámulva figyelvén
bölcsen
sugárzó szavaid, míg egyre nézegetem a
gyermeteg
hajfürtöt, amint arcodba lóg, s a csillogó, okos
szemet,
mely ugy ragyog, mint sötétben a gyémánt, s mintha
még
most is biztatna - hivogatna: "türelem, barátom,
ha
szebb idő lesz, - ismét találkozni fogunk!"
Szebb és hatalmasabb vagy
testem
állati izmainál: menny
és pokol közt társalogsz a
rejtezett
Istennel, mint akit a leggyujtóbb
indulatok vertek
meg e földön s aztán
hamuvá ég, hogy egekig lenditse sorsa
s
úgy röpüljön szét a világba, mint
könnyű vadrózsaszirom a nyári
viharban,
mely a hajnali, ezüst harmatból fakadt.
Rövidnadrágos angyalok, mily
öröm is
látni titeket: a ti meztelen
térdetek hirdeti, ime, a tavaszt,
hogy
rügybe fakadnak a fák s harsány dalra
zendülnek a madarak
ujra!
Illat és vidámság lengi át a levegőt?
megkezdődtek a
tavasz legboldogabb
játékai a porban megint! S ezt mind
ti
hirdetitek mindenfelé, a ti meztelen
térdecskétek a hirnökei
ennyi tenger örömnek!
S ki lehet ezért hálás, ha nem az
őszbe
tévedt szomju lélek, mely, látván titeket,
általatok
ifjodik meg újra a derű
arany sugarában?
Ezüsthangú angyalsereg,
ti énekeltek
most, a ti
mennyei hangotok cseng az
egek felé, hirdetvén a
gyermeki
lét isteni örömét! - Ó, bár
ti énekelnétek
mindig, s hallgatna el
már a sok romlott szájú felnőtt
mindenütt
e baljós világban! Énekeljetek,
imádkozzatok csak
értünk, szegény,
rossz útra tévedt vénekért, kiket
elhagyott
immár a ti angyali
évetek ideje s csupán a számadást
várjuk,
mely ítéletre hív csunya bűneinkért-
...Énekeljetek csak, ó
énekeljetek még értünk,
soha se hallgassatok el, romlatlan
angyalok!
(Az újpesti zsidó ifjúság Friedmann-körének szeretettel)
A hívő keresztény nem ad
feloldást,
lehajtja fejét, úgy szégyenkezik és tiltakozik.
Mert
eszébe jut, mily szörnyű temető lett
a város: tömeggyilkosság
szörnyű színhelye.
Hová tüntetek felejthetetlen arcok;
munkában,
lélekben mindenkép magyarok?!
Hol, merre enyésztek, igaztalan
halálba
taszítva, ti jobbak:
Nyéki doktor, itteni Karmeliták
áldozatos
orvosa, s te művelt, okosarcú jogász: Székely György
és
szegények tüdejét vigyázó Gárdi doktor.
Jólesz, a lelkes tanár,
vagy Fischer Jenő,
s te kedves jóivó: Miska bácsi, szép
bútorok
ötvös tudósa? S ti is mind, mind,
kik halva is égő
vádirat vagytok!
Ki adhat már néktek elégtételt?
Csak a hívő,
emberi lélek, mely hamvaitokból
ezer színbe pompázó
virágszőnyeget
sző az Ördög által felperzselt,
megfeketedett
mezőn is!
Nehéz a becsület, ezt vallom én is, öregem, s mégis egyre üvöltöm-kiáltom: bitang kinok között haljak meg inkább, semhogy megtagadjam a multam, - enmagam! Legyek csúnya bár, olyan rút, hogy az már fertelem: mégsem veszem fel az álarcot én! Arcom az arcom, szemem a szemem: nézd meg benne magad, mily meztelen tükre az a léleknek, melynek ura én vagyok csupán. Pipogyáknak való tivornya minden alkuvás - kérlek én, Igaz Isten: bélyegezz meg s vedd el az eszem, vagy némits meg, ha csak egy pillanatra is megfeledkeznék, mire kötelez az emberség, mely a te fenségességed legtisztább forrásából fakadt.!
"Arc a lélek tükre"
Te mindig kedves, izes szavú főpap,
kit
ezüsthajú angyalként lát egyre
rajongóbb képzeletem: mely égi
fény
küldött az én vigaszomra, mondd?
Csak a kegyelem
magyarázhatja meg ezt már,
emberi felelet soha! - Mosolygó
szemeid,
mintha égő csillagok volnának, úgy
árad belőlük a
kifogyhatatlan derű.
Gazdag az én örömöm, hidd el:
okos
arcodban ismertem meg volt a galambként
élő gyermek
tiszta fényességét, melyre oly
szomjú a fáradt lélek manapság,
-
Örülj Egyház, a te maradandó mosolyod
immár ezüstben
csillogó fia ő, kit
előbb, vagy utóbb méltó helyre jelöl ki
az
isteni kegy.
Tündökölj, vigadj szép
Anyaszentegyházam,
Jövőd ne szabja meg többé az úri
Magyarország.
Nem a szolgák családját tereled te:
legyen
sorsod a fényes, a legszebb szabadság!
Szentjeid égő példája legyen szépséges
forradalmunk:
emberség ellen ne vétsen már semmi gonosz
önkény.
Békülj Egyház, békülj demokrácia, hogy éljen a
fény,
haljon a sötét s győzzön végre az isteni törvény.
Szabadságharcos Rákóczinak egykori pompás
vára,
mit bitoroltak a zsarnok Windischgraetz hercegek:
most
költők, művészek, s tudósok enyhhelye vagy immár, hol
ódon falak
uj alkotók kedvétől zengenek.
Az épülő ország legméltóbb gondolata
ragyogja
egyre bőségesebb sugarát itt is már reánk.
Emelkedj,
alkoss minden tiszta elme emitt, hadd legyen
boldog végre
szocializmusba szépülő hazánk.
Köszöntsd a katonát költő, a
különb
katonát, ki a nép fiából lett most
százados, viseli
gondját népe hadseregének!
Érezd és lásd a valóságot: gyári
munkások
- esztergályosok, lakatosok, kovácsok s
végre
igazi földművelők értelmes fiai ékeskednek az élen:
csupa
lobogás, elszánt akarat mind azért,
hogy szebben éljen az ország,
dolgos kezek
boldog birodalmaként!
Néphadseregünk énekes,
vidám katonái, édes
fiaink, testvéreink! Szocialista hazánk
őrállói, ti:
legénység s tisztikar, egyaránt! Ti helytálltatok
a
gyárakban, s földeken, - végezzetek derék
munkát az új
poszton is, az egyre boldogabb
ország igaz örömére.
"Éljen a szabadság! Éljen az élet!"
- zengte
teli tüdővel Obrazcov barátunk.
Valljatok hitet
költők és tudósok: eme
hősi harcban soha meg nem állunk!
Ne a háború hangját halljuk
megint,
inkább a béke élénk énekét!
Ezt várja minden emberelme
immár
a forrongó világban szerteszét.
Kékes-lilában mosolygó
gévagombát
szedegettünk ott, ahol nemrég még
"szigoruan
tilos" volt járni.
Most a szabad erdő
biztatgat:
barangoljatok boldogan, nem fog itt
senkit már
csendőrszurony várni!
- Szedegessétek gombám,
szedrem,
csipkebogyóm, gyógyfüvem és
sok-sokezer
ajándékom.
Mit most a szép szabadság adott
néktek: a
szocialista holnap
láthatatlan derüjévé váljon!
1954.
Legyen versed mindig olyan, mint
a
finom füszer, izes és illatos,
Nem száraz szólam csupán, mely
szegény
és szintelen szavakban poshadoz.
Ménkű unalmában
köhög a bolha.
Tehát
embert zaklat,
- ez az ő dolga.
Gumiból vannak a csontjaid:
minden
részedben tisztálkodni tudsz. Kéjesen
érdes nyelved
mindent, mindenhová elér
csak az örök öröm csillagáig sohasem.
(Suta rimmel)
Hát megirtad a szúrós Pfundel -
parancsot
- köszönöm!
Tüskéinkkel sebzett soraimat
tovább
ötvözöm.
Fiatal vagy,
néhány öregúr
megbotránkozik rajtad,
de mit törődsz véle te,
kit ezer
bolondság boldog mérge kinoz,
hisz te vagy a legény,
hevülni
vakmerő, könnyelmü lepke,
ki parádés tüzek ölelésébe
repülvén
bölcs megadással elemészti magát.
Menekülsz a durva-mogorva
magánosság
elől: barátaidat keresed.
Vannak, vannak még! Ezért
élsz még,
ez a te megmaradt életed!
Mint egy mindenkitől
elhagyott,
elfeledett árva, úgy alszol-porladsz már
az óbudai
temetőben. Szégyeljék magukat mindazok,
akik mindezért
felelősek!
Tudjátok ki volt Ő? Ama Kállai Ernő,
akinek már
fejfája sincs!
Picasso! Te ismerted őt, ismered
művészetedről
irt művét! Gyűjts egy
tisztességes fejfára valót odaát,
akinél
remekebb méltatást talán
senki sem irt még rólad!
Ne engedd hosszúlére soha
a valóságos
verset.
A bőtorkú prédikátorok
nem igaz szerzet.
Nem szerzetesek, nem emberek
ők, nem
útmutatók.
Többet bizonyit náluk a
hálót szövő szorgalmas pók!
Túlságosan imbolyogva megy, igy
hát
kerüld ki őt.
De azért éljen tovább ő is
s minél később érje
el a - temetőt!
Ha bátor vagy, nézd meg
fertelmes
ábrázatod a tükörben, Gonosztevő,
s rögvest látni
fogod: arcod
a lelked tükre, ördögi arc.
S kit az Ördög
furfangja teremtett
azon az Isten se segit már.
A hangos bárgyuság
bármit is
furulyáz:
vak zsarnokság ez is, mely
mélyen megaláz.
Hol a különbség, mit
tisztelhet
értelem?
S hol a szebb szabadság,
mely győz a kényszeren?!
A leves, mit tálaltak, epében
főtt
nekünk.
Ne hálálkodjunk már: még
megbénul eszünk!
Ördög vett kegyébe, a pokol
vár
reánk.
Isten veled ország, Isten
veled hazánk.
Aludni, meghalni volna jó...
-
Hát mért késik a halálhajó?!
Felséges Katalin cárnő! Szebbnél
szebb
kirakataid látjuk itt.
Mindenki boldog hivatalból:
csak
nem mutathatja meg - sebeit!
Az emberibb Európa tejbő
emlőjén
nevelődtél s mégis
édes anyanyelvünk ritka dalnoka
vagy te. A
lángot, mely egyre lobogóbb lesz,
az egekből nyerted birtokul,
bár e
szerény magyar földön szült édesanyád.
Ne nézz se
jobbra, se balra: légy tovább
is ember, konok akarója
annak,
mi különb.
Élek, éhenhalok-e?
Juhász Gy.-sors
ebben a korban?
Nem vagyok hajlandó tovább
nyomorogni. Inkább
meghalok.
(S még hozzá: gyorsan!)
EGY
MECÉNÁSHOZ, AKI ROSSZ
KÖNYVEKKEL SEGÍTETT RAJTAM
(Kovács Endrének)
Terhedre vált ócska
könyvektől
szabadítottalak meg s lám, ajándékod könnyitett
rajtam!
Szabók és suszterek kapták munkadijként végül.
Korszerü
segitség ez is a nagy bajban.
1952. november
Néhány nyamvadt kispolgár-ivadék
még
most is engem oktatgat oktalanul.
Álproletár igaz proletárt
szabadon tiporhat?
A vércse a pacsirtától végképp igy szabadul?
Tul sokat tudsz a rangos,
félművelt
bünözőkről: ezért aláznak
meg uton-utfélen.
Mikor
vonul vissza dögletes
odujába a sok-sok
szellemellenes
szemtelen?!
Berda
József
a
"Magyar Népköztársaság!
picsánrugott
költője
Minél többet s minél hangosabban
nevess
még hosszu évtizedeken által.
Csak igy érsz a
tökéletesség ormára: csak
igy birkózhatsz meg a halállal!
Büvölj bölcsek boldogsága,
bűbájos
bőrdudám,
ha gonosz gondok garmadája
csőstől szakad rám!
Mint egy mélyhangu gyári kürt:
még ugy
dudál dicső feneked.
A szived is megszünt dobogni
ha egyszer e
kürt bereked!
Te szemtelen! hát csak
ezért (kiemelés
B.J.)
lármáztál oly sokat,
hogy majdnem ledöntötted
a
házakat, a tornyokat?!
Gatyaszaggató gőgös görögtűz,
dicső
durranásom:
morogj, mosolyogj, míg élsz emitt
s míg meg nem
kukulsz a másvilágon.
Trombitálj, fényes fenekem,
trombitálj!
Napi ötvenig-hatvanig meg ne állj!
Harsogva
hallasd hangod, mely végül mennybe száll -
igy derül boldog
lelked s visszhangoz hét határ.
Robbanhatsz, akár egy bomba:
Csak ne
eregess suttyomba!
Ürülsz? szagolj közben
illatos
gyöngyvirágot!
Igy a magad bűzét
kevésbé utálod.
Éreztem-élveztem: a kedély kegyelme
reám
miként nevet,
mikor mályvarózsával töröltem
ki az ülepemet!
Nincs nálad szebb, izesebb s
kivánatosabb
étek:
most is husos, lucskos
ágyékodon legelészek!
Nem törődöm már a jóval,
alul-felül
jön a sóhaj!
Ha rossz, legyen hát rosszabb még!
- Egy
döglött macskát is megennék!
Bár raccsol és nyegle
"jót
tenni" nagy a kedve.
Fiatal szamárból is lesz öreg szamár
-
Imádkozzon érte, aki rosszul kakál.
Boldogok barlangja, bordélyház: a
hervadt
humorhiány irtott ki téged:
férfiasság s étvágynélküli beteg,
kinek
testét és eszét élve egye meg a féreg!
S az arcod, - ez a mennyei
csillogás?
lágyabb, mint a legfinomabb selyem.
De fiuságod
legszebb éke olyan, mint
az acél, mely hegyek mélyén terem!
Ne kérjetek tőlem adót
nem dobhatok
mást, csak bagót!
Inkább zaklassátok Taszilót s Manót...
Hogyan
trüsszentsen, mondjátok, a halott?!
Irigylem már a gyomorbetegeket.
Nagy
étvágyamba belebetegedek!
Az ember gyarló: néha
böfent, máskor
ereget.
S hogy igy van: erről immár
senki fia sem tehet.
Van
ki cérnahangon s van,
ki öblös hangon énekel...
Ki bátor:
csupa derü.
Ki gyáva: annak félni kell!
Kisfiu voltam akkor, Istenem,
kisfiucska,
de oly nagy indulat, ami gyönyörüséges! -
Egy palánklyukon pisáltam keresztül én,
méltó
illedelem szerint, hogy ne lássa senki, s lám,
szegény
lurkónak, mégsem volt szerencsém!
Távolabb két lány, két csitri,
figyelt rám oly illetlenül
s mégis oly kedvesen, hogy elpirultam,
magamra
szinte szemérmes legényke, - titkolt örömömben.
Kicsinyt zavart s félénk voltam, de végül
talpra
álltam, mint akit a bátorság szállt meg s ugy szökött
a
bő sugár, gömbölyü karikaként a sárga vizesés,
hogy szinte
megható!
S mindez oly ártatlan, annyira angyali mozdulat
volt,
hogy máris eszembe jutott: mily kedves volna most
megint
anyám emlőjén szini a legédesebb tejet, mely
olyan
halhatatlan, mint maga az élet, ez a kedves és ostoba könnyelmüség!
Borssal izes most a szavad:
fellegjáró
kedvedbe vagy.
Szivderitő vigalommal
feneked is
meg-megszólal.
Kevés a bor, meg se kottyan.
Reng a kedv a
részeg szóban.
Ki-kitátod muja szádat:
olyan szép vagy, mint
egy állat!
Sok volt a jó: itt a csömör,
kidöglöttél, mint az
ökör...
Most látod, mily szép a világ: -
ferde szájad
reá okád!
Mily sokféle rondaság szemetje
éktelenkedik
benned ember: bélsár, hugy, takony, turha!
S
mégis te vagy a "teremtés koronája"? kinek
teste ily
hitvány halmazoktól durva?!
Amit adtál azért adtak,
mert már nem
izlett neked,
mert féltél: hasmenési
rohamot kap - az
üleped!
Ó, boldog béke bombái: bab,
borsó,
lencse, retek!
Mindig bájoló barátságban
maradjak veletek!
Ha a pofám nem nevethet,
nevessen a
valagam!
Annak talán minden felett
több hitelü szava van.
Hús kell mostan,
fogni való,
mely
gőzölg, mint
megvadult ló.
Dudacsöcsü
kövér asszony
marka
közé
hadd ragadjon!
Nézzen végig,
vetkőztessen,
hozza
tűzbe
lomha testem.
S ha megunt már
küldjön
odébb...
Csókolja más is
ülepét!
Baj, ha bő
hangod bereked...
Robbanjon
dicső feneked!
Csak poshadt
bűze ne legyen:
étvágyad
ettől elmegyen.
Inkább finom
ételt egyél:
hangszered
igy
szebben zenél!
Légies kosztra
vess szemet,
igy
lesz illatos
feneked!
Nadrágot kértem Jakabtól, Kakadu
Jenőtől,
Vartyag Mátyástól, de ők nadrág helyett inkább
szellentettek rám.
Hát szakadjon szét utolsó nadrágjuk is
dézsás
fenekük rekedjen be: okádja le őket az orángután!
Sematikus sületlenséget
szüljünk
megint
az egyetlen Isten: a Párt
parancsa szerint?!
Ugyanazok a bősz-buta hibák
folytatódnak
még butábban tovább?! (kiemelés
B.J.)
Boldogok a bolondok:
nem okoznak sok
gondot!
Pálinkák pápája: eper!
Barátom torkom
ellen mit vétett?
Véled hiába álmodom?
Cserbenhagy végül
minden ígéret?
Ha nem tiszteled a bűnt s
ezért
hallgatsz haragodban,
még akkor is becsületesen
beszélsz: sőt
egyre inkább igazabb leszel.
Isten éltesse
paraszti
"furfangodat"! Műveidben
hazádhoz, a
népeddel érző
hűség egyre élőbben énekel!
Vegyétek tudomásul, hogy felnőttek
vagyunk,
hogy nemcsak mások, mi is élni akarunk!
Kövér kurvák kápolnája,
kamaszingerlő,
kangörcscsábitó kedves kupleráj,
ha
rádgondolok, kicsordul belőlem a bősz,
bikátvaditó forró
férfinyál!
A természet szavával szólj, igy
ébredezz.
Meztelenitsd le magad: nem mese ez!
Élő költőtársaim kiebrudálhatnak,
de a
jövő megőrzi a hiteles
anyajegyet...
Ne hagyd cserben a "legendát":
most
már légy valódibb Nagy Imre!
Erősebb emberségre most már
ugy
ébredjetek,
hogy életünk értelme ellen ne
verekedjetek.
(vétkezzetek)
(életünk kertjébe
gyomot ne
vessetek!) (B.J.
szövegváltozatok)
Itt szomorkodik a szegénység:
életünk
ellen a legnagyobb bűn.
[MONDD - MATERIALISTA MÓDON...]
Mondd - materialista módon -
meddig müködik
még a motor: a szív s véle együtt a lélek? ......
élek?
[EGY ERDÉLYBŐL IDESZALAJTOTT...]
Egy Erdélyből ideszalajtott buta
Vakszász
belemart az irodalomba.
Óh szépséges szárnyalása
szabadságunknak,
hogy türheted, hogy e szörnyeteg
döntsön
bennünket romokba?!
Hiába üvöltsz, hiába rázod durva
asszonyi
öklöd az ég felé tehetetlen
dühödben! Nem csak te, én
is
szenvedek legalább annyit, van annyi
okom a káromkodásra,
mint neked,
de semmiségem mégsem kényszeriti
mindez oly
tömény-sok óbégatásra
s egyéb hiábavaló kuruttyolásra,
mint
izgága személyed: ördöggel cimboráló
vén boszorkány. -
Nem elég-e, hogy
ingyen cseléded vagyok gyakran a
heti
hétpengős ágybér ellenében s rá-
adásul még testem és lelkem
rágod agyon
szánalmas sirámaiddal! Nem Isten, inkább
az ördög
ivadéka vagy te, hiába is
ájtatoskodsz oly álszent
állhatatossággal.
Nékem csak a nagyhangu
szellentések
megnövekedett sokaságát, a bő böfögéseket
a
hasonló állati együgyüségeket kellene
bűnbánóan bevallani a
papnak, de
neked az oktalan gonoszságokról kéne
számot adni,
ha netán gyónásra
adnád fejed. Ne imádkozz hiába, vén
boszorkány,
ezt tanácsolom csak neked.
Kit az ördög jegyzett el magának,
annak
nem jut el szava sohasem a mennyországban
trónoló
Atyaisten elé, még akkor sem,
ha pápai áldást kapott!
E szerény kis szobában
éppugy találd
meg kényed-kedved,
mint egy fényes kastélyban,
mely csupán
külsőben nyújt szebbet.
1948 körül
(B.J. megjegyzése: Schwott Lajos karikaturája alá)
Sánta kóbor komondor
kisért s nem
tudtam
enni adni néki!
Kedves kutya, te
költőtárs voltál
valaha.
Nyugtalan valagu
csavargó vagyok!
Hogy ez az ország
végképp ne vesszen
el,
legalább ezer
uj Pázmány páter kell!
Nagy a huzat:
akrobaták kora ez?
Hogy ki az a molett ébenfekete
nő?
fingonfüstölt fenekem legméltóbb öröme ő!
Köszönöm
gonoszságod (rosszindulatod
B.J.)
s ha ez szocialista "tett"
ugy
hirdesse minden
időkig dicsőségedet!
Muki kutya, az én
titkárom, mint ő
éppen
oly gyarló vagyok.
Azt gyülölöm
szeretem, (S
ezért gondolhatom azt,
amit én
akarok. amit
én akarok! B.
J. szövegvariáció)
Határtalan hazugság
ne imádtasd
Istenként
marhákhoz.
is méltatlan maszlagod.
Köpjetek szemen szarjancsik:
se
Kossuth, se Baumgarten-dijra
nem voltam méltó -
ma éljen
a jámbor középszer.
Ez ellen nincs sohasem vétó?
Csak csupasz valagam volt a vagyonom
mindig
s a jövőben is ez lesz vagyontváró vigaszom.
Az én
boldog világom nyilván a tulvilág lesz,
honnan e világot
nyugodtan leszarhatom.
Miniszter - Villonnak véled magad?
Nem
szabadszáju vagy, csak közönséges és trágár.
Szajhának
gyalázott jó anyád joggal
tagadott meg: szüleid szégyenére
váltál!
Unjuk már az unatkozást. Meddig
fogunk
még rossz vezércikk-koszton élni?
Inkább morzsolja végig a hosszu
szentolvasót
az ájtatosságban jelen Mari néni!
Ugy kerüllek ki benneteket, mint
az
utonállókat. Mondjátok: mért vagytok ilyenek?
Mért nem vagytok
felnőtten is olyanok, mint
a szülőt tisztelő rendes gyerekek?!
Egyenruhába bujtattad butaságod
mint
minden munkát utáló,
értelmét-vesztett ember.
A világot
orrodnál tovább nem látod:
száraz fa vagy, ki nem ismerkedett
meg
a szerelemmel.
Mindig az aljasabb
a hatalmasabb?!
A nyilt cenzura emberségesebb volt,
mint
emez, ami van.
A multban nyiltan vertek kupán,
most
agyonvernek - titokban.
Csak azt irod meg már,
ami hivatalosan
kell? -
Hol van, milyen madár az,
ki parancsra énekel?!
"Bűnbánók tábora!"
immár
ilyesmi is alakul?
Hogy mi lesz mindebből:
mondd meg
magyarul!
A mindenkori pribéket
csak az
tiszteli,
ki meggyilkolt testvére
vérét is lenyeli!
Öcsi! öcsikeféle! te a párt
primitív
"prépostja" vagy csak, ki
a készülő kommunizmushoz
irt
agyhugyköves szüleményt, melyet
agy és gyomor egyaránt
kiokád!
A kis kopott veréb etessen medvét?
immár
ez a csoda is valóra válhat. -
A legnagyobb
szentek se müvelhetnek
ennél még nagyobb csodákat!
Az emberiesség egyetlen
egyenruhája
csupán te vagy ma már.
Kell, hogy tiszteljen a
tiszta értelem,
ha embertelenségben nincs határ.
Béke és szeretet! - ily igaz-szép
közhelyek
igazát hirdeted minden időkön által.
Csak méltó
személy viseljen méltón, ki
nem kötött esküt a döghalállal.
1950.
Csontig sovány voltam a rossz
multban,
Most már végre élni akarok!
Elég volt a sok
koplalásból,
- haljanak éhen a mindig hazugok!
1951.
Derülj derék dominikánus, bátrak
bátra:
büvölő Badalik Bertalan.
Püspök lettél... s erre egy liter
somlóit
ittam: boldogságom oly határtalan.
1949.
Van városod, hidad, utad, tered. Csak egy
van
még hátra: Bazilikánkat is rólad nevezzék el!
S miért ne
legyen így? Hisz gondolkodsz mindnyájunk
helyett, míg el nem
tűnsz te is a nagy forgószéllel!
"Legfőbb érték az ember..."
így döng a szólam. S mégis dögöljön
meg mindenki, aki
megöregedett?
Óh, lázongó értelem! Mint lehet az, hogy a
sok
hazugság nem robbantotta fel még a földkerekséget?!
Oly magas már az "életszínvonal",
hogy
ebbe az ország belehal!
Kicsinyt kevesebbet hazudjatok,
hogy
több hitellel bírjon szavatok!
Úgy tiszteljétek Egyház-hüségem, ahogy
én
tisztelem-becsülöm a tiéteket!
Ne tűrjétek a pöfeteg Pándi
Pálokat, kiket
se Isten, se Jehova egyazért nem szeret.
Se cionista, se klerikális, inkább
az
örök Európát váró ember légy.
Elfér e gondolatban zsidó és
keresztény.
- Mindnyájunké a föld és az ég!
Bosszúálló polgár "proletár",
bocsásd meg, hogy
véletlenül valódi proletár vagyok!
Oly
koldus-árvaként élek most is, mint régen,
ugyanúgy kínoznak a
zord téli fagyok.
Hát nem okultok ti sem? Hitler-Jugend
maskarába
öltöztetitek már ti is a tanoncokat?
Bőséges kosztot
és szebb ruhát adjatok nékik inkább,
s ne egyenruhához szabott
szólamokat!
Ha feltámadnál netán: megborzadnál,
hogy
neveddel mily csúful visszaéltek,
hogy mint adtak
koldusbotot "szabadságként"
az elesett, szegény
magyar népnek!
Sok bitang burzsujnak mondtam meg a
magamét.
Közülük sokan még most is valakik.
Nem baj. Az én
tiszta hitem még mindig a
lelkiismeret birodalmában lakik!
Körmönfont kártyajátékos vagy új
Luciferünk,
S ami "több": gonoszul művelt elme;
a
Pokol tüzét körültáncoló megszállottak,
elvetemült őrültek
szerelme!
Budafoki pincék - átok
rátok!
Méregkeverő a szülőanyátok!
Ha sokáig tart még e tömény-sok
zaklatás,
paprikajancsi leszek én is, ki csupán majd
hőbörög.
Írók vésztörvényszéke már ez az intézmény is,
Mely
nem vidám hajlékod többé; inkább a börtönöd!
Nem kéjes állati állapot, inkább kegyelmi
káprázat
Örököbb öröme kell már nekem.
Büntess botor bűnömért,
de szellemi szomjúságomban ne
Hagyj magamra irgalmas Istenem!
Hát fanyar flagellánsok közé kerültél te
is
természetes humorú barátom?
A nevetés istene úgy vigyázzon
rád, hogy az
új kolostor kedvednek ne ártson!
Szabadszájúságom, nyelvöltögetésem
örömét-mérgét
te ojtottad belém, nyelvünk örök őre!
Ha műved
emléke elhalványulna; anyanyelvünk is
meghal s méltó lesz az
Ország a temetőre!
Ágyrajáró vagyok most is;
levesen és
főzeléken élek.
az én hitem ajándéka ez:hát
egyen meg érte a
méreg!
Pókhasú polgárokból átvedlett
"proletárok"
pöffeszkedését látom mindenütt.
Ezért
lázongok-bizalmatlankodok. Ez az,
ami még rajtam is sajgó sebet
üt!
Nem igaz, hogy gyávák vagyunk,
hogy
semmi ellen nincs szavunk.
Még könyvelkobzás, sajtóper
sincs...
Hát életjelt hogy adhatunk?
A KALAPÁCSOS-"KULTÚRPOLITIKUSHOZ"
Írók-költők csendőre vagy, ki folyton
fenyeget,
hogy mindig rémületben éljünk.
Hát ez lesz a jobb
légkör? Csak az őrült öngyilkosság
lesz legvégső menedékünk?
Újra az epigrammák korában élünk?
-
Megfagy a lélek itt, megfagy vetésünk!
Torzhangú tündére a madártársadalomnak: a
nagy
egyhangúságban a lázító humor immár csak benned él!
Emberi
szó helyett vidám brekkegésre és borkortyolásra
tanítottunk meg.
Ó mondd; van-e még szebb szenvedély?!
Ha nem a gyilkos ágyú dördül el,
hanem
csupán dicsfényes feneked:
ez az igazi béke hangja, ez
zengi a
legszebb békeéneket!
Idegünket ölő légy, bolha,
szunyog,
poloska, svábbogár,
kulancs és tetü: csak ti
maradtatok volna
ki a
Teremtésből! Ó, ujat,
jobbat teremteni akaró
ujabb
Világ fejlődj odáig,
hogy eme rovarok végképp
elpusztuljanak!
1962.
Szokd meg a szart, a felségest,
a
mindenben szart:
csókold fenéken azt,
aki téged is megmart!
(Alkalmi kínrímféle)
Isten éltessen bennünket
S ki irigyli
a kedvünket,
az nyalja ki a seggünket!
+
Ezek a mai napra rendelt
"szent
evangelium" szavai, amen.
Vonatablakból áldottalak meg
benneteket:
hogy az ördög ne vegye el az eszeteket!
[v.sz. 1944-45]
Káromkodásra már
Súlyos-sok az ok.
Egy
rókáról, lám, hét
Bőrt lenyúztatok!
Csókot adj annak, aki
Pofon üt?!
-
Törd össze inkább
Nemes hegedüd!
Hullarablás
Nem isteni tett!
Ily
bűn ellen
Ki hoz ítéletet?!
Élet és haza ím, mind
Semmi már.
Nem
a nyár jön, hanem
- a fagyhalál!
[v.sz. 1947-50]
Miként az éji lepke
megszédül a
hirtelen
rásugárzó fénytől
úgy szédültem meg szépségedtől.
Nem az Isten, nem a szentek, nem Mária
országa
ez többé: elzüllött itt polgár, proletár és
paraszt.
Jöjjön az özönvíz, akár a döghalál,
Csak az ördög ne
kérkedjen: "ez az én földem mindörökké!"
[v.sz. 1947-50]
[OLYAN, MINDEN EMBERTELENSÉGET...]
Olyan, minden embertelenséget felülmúló
bűnt
nem követhetnek el itt - se másutt - a
választottak
közül valók, hogy megtagadjam emberségemet.
A
kollektív büntetés - a kereszténység tagadása!
[v.sz. 1945-50]
Megzabálta idegeiteket Horthy és
Rákosi
rothadéka egyaránt.
A szabadság szavához igazodjatok
Hogy
tovább élhessen nyomorult hazánk!
[v.sz. 1950-1956]
Nem a két bitang: Horthy Miklós,
se
Rákosi Mátyás a mi szeretett édesapánk.
A mi egyetlen
édesapánk: Hitler és Sztálin
által megalázott szegény hazánk!
Mint mindig: most is le vagy te
rondítva
magáramaradt Magyarország -
Immár csak kivert
koldusaid, kóbor
kutyáid hűségesek hozzád!
Nem hittem soha a vezércikkben, ezután
sem
hiszek: ipari izzadmány volt valamennyi eddig.
De láttam
az Angyalföldi aluljáró újraépítését:
itt halál helyett valóban
az élet építését kezdik!
Nem író, katonaminiszter vagy! Ki
toll
helyett fegyverrel fenyeget.
Emberi rangodról is lemondtál
már,
Undok sárrá szennyezted nevedet!
Szirupos kispolgár vagy te is -
és
olyan szemtelen, mint ősszel a légy.
Ne erőlködj. Ne csak a
témában
a formában is forradalmár légy!
Lépj ki szellőtlen lakásodból,
nyitott
Szemmel nézd a nyilt világot.
Ki sötét szobában
vakítja magát,
Az az életből mit se látott!
Hát munka nélkül is lehet boldogulni?
Ez
a szocializmust-építő szorgalom?
Elveszteni az utolsó krajcárt
is, vagy
százezret nyerni munka nélkül? Ez
a nemzeti nagy
haszon?
Nem csak a jövőben akarok
élni, hanem
ma is.
Aki az ellenkezőre esküszik
az nem őszinte (hanem
hamis).
Hadd öleljelek most igazán téged,
ki
megvetett lánya vagy az olcsó szerelemnek,
s nékem ezért
legkedvesebb szeretőm! Hadd ájulja
húsod szagára szédülő
képzeletem mind csapongóbban:
nincs ami szebb a világon a te
fonnyadt testednél,
mely úgy nyílt ki velem - egy
testvéreim, a jött-ment
kamaszok éhes szerelmének, mint templomok
kapuja
az ájtatos lélek gondolata előtt...
Ó, tépje, ölelje, harapja csak
mindenkinek
szabad ligetű testedet az örömre kínzó vágyakozás!
-
Mint boldog állatokat a prédára: úgy hagyd lecsapni
reád a
szegény legények feszülő szándékait te! S aztán
add oda magad, te
legkedvesebb, az uccák legszennyesebb
indulatának egészen, hogy
még esztelenebbül így szeresselek
én méltón s az ezer meg ezer
csókoktól cserepes szádra
végre rácsókoljam az isteni derü
megbocsátó bélyegét.
[v.sz. 1934 -1940 ]
Könyveljetek el afféle utcáról
fölszedett
lelencházi kisgyereknek,
akit az okmányokban
bővelkedő
minden rangú urak kinevetnek. (fölénnyel
megint kinevetnek B.J. szövegváltozat)
Írta
mindezt egy okmányellenes, dühödt eretnek.
[v.sz. 1950 után]
Fiatalság gyönyörűsége!
te vagy az
éneklő forradalom!
A te áramod hatalmát égnek és
földnek
harsogva szavalom!
A búcsú babona? legenda? Nem baj.
A
költészet is majdnem az!
Szebb érzelmünk sem
gépfegyverropogás,
Inkább jövőnket szépítő népvígasz!
Legyek bármennyire ínyenckedő
élveteg
eretnek;
mégis a latin lelkület
lángolásával szeretlek!
Tíz örménynél is kapzsibb vagy
te,
undokabb uzsorás!
A te hiénaszomjad nem imádkozza
le
százezer hő fohász.
Teremtsetek végre olyan nyugalmat
melytől
minden igaz ember jól alhat!
[v.sz. 1949 után]
Cinikus cionista, sőt csendőr vagy, akár
csak
Volt minisztertársad,
Aki a szellem őreként épített
fölénk
Gigászi bolondházat!
[v.sz. 1949 után]
Sajnálod, hogy nem vagy sátoros cigány,
kit
semmiféle rend, se hivatal nem tud számontartani.
Sajnos,
káromkodó kocsis vagy, ki kényszerből
kénytelen lovakat hajtani.
A nemzetgyilkosok nem ti vagytok,
idegenek,
Hanem a hitvány zsoldosok.
Kétszázmillió poloska, mért
félsz
kilencmillió katicabogártól?
Miért erőszakoljátok, hogy szeressük
őket?
Hisz gyilkoltak s raboltak!
Még koldusabbá s kevesebbé
lettünk.
Az ártatlan halottak ehhez majd mit szólnak?
A barbár oroszok emberséges, jó
magyarok
hozzátok képest.
Bár halotti poraiból mindez
egyetlen mártírt
fel nem ébreszt.
[v.sz. 1956 után]
Immár egyetlen épeszű ember előtt se
vitás;
Amit cselekedtek, emberellenes hazaárulás!
[v.sz 1956 után]
Csak élő élményeidről énekelj -
így
leszel hiteles.
Ne a megsemmisítő halálról
Az életről
zengedezz!
Mily furcsa. Immár Kádár
az
ellenforradalmár!
Néphez hű forradalmárokat öletett meg,
csukott
le ő -
hadd teljen meg velük a bőségben teljes
magyar
temető!
[v.sz. 1956 után]
Bármily mocskot szórt rád a rágcsálók
rágalma,
- a magyar nép véréből való vagy, egy
a néppel,
mely nem felejti; inkább
a száműzetést vállaltad, semhogy
emberi
s magyar mivoltod megalázván,
hitvány hazaáruló légy.
Adom-veszem árú az ország? A munkást, a
parasztot is becsaptátok!
Csodálkoztok, hogy reátok zúdul most
minden tüzes átok?
Szocializmus címén új barbárságot akartok
szakítani a világra?
Dögölj meg kapitalizmus! De ne legyen új
zsarnokság ennek az ára!
Azelőtt grófok, most mások igázzák a
parasztot?
Tele volt hazugsággal a mult, de még töményebben van
tele a jelen.
Se testi, se lelki bajt ne
orvosoljatok
ide-oda kacsintó kalmárpolitikusok!
A Kegyetlen klikk ellenem esküdt:haljak
éhen
a pártringyók szent nevében.
Nem érzed ördögi őrületnek, hogy
többre
becsülöd a katonai cafrangot,
mint az emberségednek
aranyhitelt
adó igazibb írói rangot?!
[v.sz. 1950-1956 között]
Lakatos Géza is Nagy Imre: mily
szomorúan
hasonló a ti sorsotok!
Ebből tűnik ki: Kádár a
hasonló
Szálasi sorsában - osztozni fog!
[v.sz. 1958 után]
Átkozódásod imádságnak véled? A
szent
olvasó minden szemét forintnak?
Csak redves csontokból
áll asszonyi
mivoltod s azok is recsegnek-ropognak.
Mindenkit megmarsz. Mért űzöl
játékot
ebből? Gőgöd a legégőbb
szeretet se gyógyítja meg már?
Haraggal
tudod csak viszonozni (még te is) a szeretet?
Szólamokat szajkózó szarjancsi,
mért
nem énekelsz a szabad madarak üde hangján?
Minden szavad olyan,
mint rikácsoló részeg vad
handabandája: ugyanúgy hat rám!
Mint egy bősz ifjú titán: túllicitálsz
mindenkit, -
pedig korlátolt kispolgár vagy csupán.
Hogy
igazodhat a józan szocialista értelem
a te torz észjárásod után?
Fűnek-fának kinhalála
A foszforos
libafos.
Hová pottyan; kiég minden,
Virág ott nem illatoz!
Írtam mindezt szerelmes kedvembe,
Mikor
tulipán nőtt a seggembe!
Csak a krajzleros kalkulál
a különb
lázad vagy lelkesedik.
Az ügynökök behajtják a jutalékot,
Az
üzletember természete ez.
Akiknek nincs hazájuk az égben,
se
Földön:azoknál természetes ez!
Tiszteljétek (tűnékeny taknyosok) az én
baráti becsületemet
Becsüljetek meg, vagy szarjatok le, -
nincs tovább,
Hát
elég volt ebből!
Büdös vagyok: - remek ringyók szaga
árad belőlem!
Csupa indulat, csupa boldogság vagyok!
+
Buta bürokratákat bunkózz
szorgalommal
szavak szentségére rátarti
rebellis!
Se a túlcukros nyájasokat, se
a bután
mereveket nem becsülhetem.
Inkább remekeljen a maga
rendjén
őszintén nyilatkozó ülepem!
Gyönyörködsz a rondaságodban? Pedig
Nem
vagy már karcsú kamasz.
Feletted már nem tavaszi napsütés
árad,
Inkább a tél zordsága havaz.
A szeretet szétszaggat majd örömében,
mikor
még égibb hangon zendül fel szavad,
hogy harsogd a hálát
a veled érző néppel
Mária országa végre már szabad.
1944.
Éljen a nép, a derék, dolgozó nép!
Legyen
övé minden, ami jogot és
örömet ád néki. De ne legyen csürhék
és
csordák csárdája soha az ország!
Finggal fűteni, finggal
fizetni: az
volna jó:
ha fing hajtaná a mozdonyt,
s finggal futna a hajó!
Az egyetlen párt
tévedhetetlen,
legszentebb útmutatása szerint
rettenetes Révai
rémületes
rontásait várhatjuk megint?!
+
Gyomorbeteg vagy és őrült:
mondd, mit
keresel közöttünk?
Büntetőszázadba bitangolt a
barbár
erőszak, Ódor, derék borbélymester téged.
Ki vitathatja
el bátorságodtól bármikor
hazádhoz, népedhez való hüséged?!
Márton! Márton! vén vérivó! hány
millió
hektoliter vért akarsz meginni még?
Ha a dagadt Duna vérré
válna:néked
Az se volna már elég?!
Drágalátos magyar nyelvünk
vidámítsd
meg szívünk, eszünk.
Álmodban is maradj velünk
akkor is, ha
fel nem ébredünk.
Nem volt érdemes tisztességesnek
lenni.
Még a várva-várt
fordulat se adott elégtételt.
Hát hogy
nyeljek le ezek
után bármiféle földi mételyt?
A gonoszság s butaság kölyke
vagy.
Minden szavad alávaló.
Nem kopott el még a nyelved -
gyáva
talpnyaló?
[MOST MEGINT MEGCSAVARHATOD...]*
Most megint megcsavarhatod az
orrom:
hisz' K-dijat kaptál.
Olyan ügyes vagy, ki betéve
tudja
milyen időt jelez a naptár.
Bár nem voltál goromba, csak óvatos:
mégis
megdöbbentem tengersok bárgyúságodon.
Olyan hangon
beszéltél velem, mint egy
szolgalelkű hivatalnok. Mondd, kivel
vagy rokon?
Mint Petőfi soha ki nem pusztuló
"magyar
nemes"-e: még te se írsz, se nem
olvasol.
Nyilván a nép él éretted, mert butaságodnak
mindenkor
találsz Hivatalt valahol.
Lépten-nyomon kérdik tőled; hogy
érzed
magad? "Mint a világ valagán egy
apró pattanás!"
- ez a felelet.
Felséges érzés ez is... s nem
tetszik?
Csókolják meg a nagyképűek
mindig mosolygó fenekedet.
1958.
Tejben pirított, pecsenyeízű bácskai
töpörtyű:
hiú vágyakozásunk lemondott rólad
most már jó volna
a hullafakadékszínű is, de
a közömbösek szíve-lelke fel nem
olvad!
Mint az újszülött, oly meztelen
vagyok.
Testem most fiús szépségben ragyog.
Bugó galambjaim
szállnak reám:
Most csókolj, robbanj fel meleg szobám!
Szédületesen szép dalia vagy; akár
egy
görög Isten. Szépséged szeretni szenvedés
hát alázz meg áldozat!
Egy icinyke-picinyke emberség se
lehetséges?
Gondolkozzatok ezen.
Az egész világgal békülök ki,
ha emberségre
esküdtök velem!
Bőcsöcsű lányok
áldásom rátok!
Ó,
mutassátok
meg friss pinátok!
Jaj hasikánk, hasikánk, mit eszünk?
Fölül
sóhajtunk, alul meg eresztünk!
Mért sírsz, hogy nincs früstök?
Majd
ad áldást a püspök!
A Szentlélek fénye immár Téged is
felfedezett.
Égi szárnyak lenditik minden műved - és kezed!
Hol a sokféle szín pompája, az
egyéni
hang változatos varázsa?
Se hús, se vér, se lélek! Csak
egy dominál:
a vak szavak hübelebalázsa!
Ha már nem lesz mit enni,
végre is azt
fogjuk tenni,
hogy megesszük saját ürülékünk.
Így remény van:
később lesz végünk!
De ha már ürülni sem tudunk:
a kövér
ganéjdombra visz utunk,
s nagy ganéjturók,
- ott bizton
jóllakunk!
Boldog kegy: fiatal nyelvvel ott
nyalhatok néked,
Hol beverte izmos faszát fiatal férjed.
Boldogan
nyalok én, mert tudom:
legszebb fiad jött ki az áldott lyukon!
Csontig sovány nemzetet aláztatok
meg;
néki üzentetek hadat,
mikor meggyilkoltattátok
népükhöz
hű, legjobb fiaikat!
Még te is öltél! Borzalmas
büncselekményekre
adtad áldó beleegyezésedet.
A mindenkori
magyar irodalomtörténetbe
igy irtad be végül - a nevedet!
A legenyhébb megjegyzésre is
felszisszentek,
nem tűrtök komolyabb kritikát.
Legyünk boldog
fejbólintók, kik kikaparhatják
orrukból a sűrű-sok fikát?!
A Rákosi-recept szerinti bolond
borokat
meddig isszuk még?
Az ezeket gyártó méregkeverőkre
Szakadjon
rá az ég!
*
Egyik jobb bor, mint a másik!
Csettintve
mondottuk, annak idején Bezákék borára.
Most egyik
rosszabb, mint a másik! Méltók
a rossz vegyészek - az
akasztófára!
Éltél, ahogy éltél,
de inkább
szenvedtél.
Legyen érdemrended:
a még szebb szemfedél!
Csak azt ird meg mindig, ami
őszinte
valód! Ami kellene,
azt talán
soha. (B.J.
kiemelése)
Az ördög tudja, hogy van, ami
van; hozzád a
sors
mindig mostoha!
*
Értelmes elmék esküdt ellensége;
végre
te is megkaptad most a leckét.
Jó volna már, ha
hordótanítványaid
minden maszlagod méregként ennék!
*
Akrobatamutatványokat végzel
gondjaid
felett.
Az olyan "öreg" ki nem birja ezt,
végképp'
elmehet!
*
Sánta Sátán, ki bencés
diák voltál
valaha;
most a Párt "védőszentje" volnál?
s
"legszentebb malasztja"?!
A túlsok dicsőség elrontja már az
embert,
még a szentként indulókat is.
Mindenki a maga útját
fussa ki, ez
a "tan" talán nem hamis.
*
Bor helyett drágább timsóoldatot
inni?
Borzalom ez! Méregkeverők! Hát
hagyjátok abba a
népgyilkolást!
Nem szabad bántani a népet, a még
mindig
elszegényedett hazát!
*
Mindenki irigy, féltékeny,
egyik
rosszabbat mond az egyikről, mint a másik.
Jöjjön ezután
az a halál, melyben
már mindenki vértől ázik!
*
Kies helyen lakol,
majdnem
ugrásnyira
az öreg temetőtől.
Most már ez ád
nyugalmat
néked,-
talán ez emel föl.
Ó, egyetlen, esetlen-gyámoltalan
barátom!
Hát véled is megesett a gyarló baleset?!
S éppen a
hosszú híd kellős közepén?!
Az áldott-átkozott "majomtej"
téged is
kikezdett; gyomrodra, sőt fenekedre rohant?
Nesze!nesze!
kapd el! itt a segítség! itt e
lepedőnyi selyempapir! Hát csak
könnyebülj;
könnyebbülj meg; tudom én már, mily furcsa
mulatság
és mennyire bosszantó az efféle
eset éjnek idején! Ha egykor
hasonló
szükség jönne reám is, hiszem, nem leszel
rest te sem
viszonozni, mint jótét lélek,
ebbéli szívességemet!
Székrekedés, székrekedés;
ez aztán a
legrosszabb nyavalya!
Töltött káposztára esküdj, talán
meggyógyul
gyomrod sok baja.
Mit tudsz te rólam, mondd?!
Se annyit,
se ennyit.
Hát edd meg az együgyű
semmit!
Én dicső gőzölgő szarom,
szép rakás
hegyed itthagyom.
Izzadtam, nyögtem, amíg kijöttél.
Hősibb
voltam egy hadseregnél!
Mondd csak édes öcsike:
áll-e már a
pöcsike?
Attól tejlik majd a
Bözsike
bő keblén
bimbuló
csöcsike.
Én vagyok csak a hős gyerek:
kislányok
seggire verek!-
Nékem nyílnak itt
a kertek s az erdők,
s
pöcsöm mélyén az
ébredő jövendők.
Jó buvóhely ez az árok,
itt majd
nyugodtan kakálok.
Ha netán valaki megzavar
felhuzom a
nadrágom hamar!
Csiklandó lázban
fekszem az
ágyban.
Nem jön az édes álom.
Piros pöcsömmel játszom.
Víz alatt lankad csöpp pöcsünk:
rossz
dologgal most nincs közünk.
Csak kergetjük egymást szeretettel
s
a partot köszöntjük fénylő seggel.
Ó, enni kéne, enni!
De jaj, nincs enni
semmi.
Szagold buzgón a latrinát,
attól hízik e nagyvilág!
Bocsásson meg néked
az irgalmas
ég:
pöcsömből kirázott
meleg váladék!
Jobb sorsod helyett
a
bús semmibe hulltál,
mint korán-halt gyermek,
ki semmit
sem tud már.
Vigyázzatok lányok:
letépem
szoknyátok!
Ne ingerkedjetek:
megcsípem seggetek!
Pirosan csillog hát meztelen
combod:
Örömödnek sulyát közepében hordod.
Gyenge fiatal szőr
virágozd csak körül.
Úgy lobbanjon vére, mint egy csikó örűl!
(A GUGGOLÓ KIS KANÁSZRÓL)
A levegő ma nehéz nyári láz.
Nyárfa
alatt szarik a kis kanász.
S míg felette a hűs lomb napernyőt
tart:
kis kutyája nyalja a friss meleg szart
Drága a vérünk, fiatal, fehér vér:
lázad
a forró napsugárban ér,
s lassan megérvén, végül odaér,
hol
megcsipi a hideg, őszi dér.
Ha levetem egyszer kínzó, szűk
ruhám:
égni fogtok a nagy, meztelen csudán!
Nyálatok folyása
tudom, megindul,
rám is rohantok majd ti bolondul.
Oly árva nékem ez az ágy.
Meleg
pinuskám csupa vágy.
Erős, szép fiú kéne most mellém:
keményke
pöcsit kezembe venném,
s addig-addig játsznánk,
míg lyukamba
tenném!
I.
Napról-napra keményebb lesz
pelyhülő
kis pöcsünk.
Langyos szűz tejével párnát
s klozettot öntözünk.
-
Lány kéne, de jaj, sehol,
sehogysem kapunk,-
s
pöcsünk kirázva, tovább
kínozzuk magunk.
II.
Lányok, lányok,
nézzétek fehér
hasunk!
Lábatok közt
mi rózsát nyitni tudunk...
Míg friss
tejszagunk van,
feküdjetek alánk:
tiszta pöcsünkben
ne
haljon kárba a láng!
Tegnap én még ártatlan voltam.
Ma már
egy kislányt megcsókoltam.
Csókra csók jött s boldog-holtan
a
nadrágom kigomboltam.
Kemény pöcsöm vettem ki onnan,
s kicsi
lyukába jól betoltam...
Szegénykém lám, most póruljárt.
-
Rajtam ez már nem tesz nagy kárt. -
Úgy kell neki!
Mért
riszálta felém farát?
Így jár, aki
ördöggel kísérti magát!
Ki elűzöd háborgó gondom:
áldott légy
feneketlen gyomrom!
Sok tojás és hagyma adassék néked:
nagy,
büdös fing legyen a te dicsőséged!
Ha majd fiatalon meghalok:
mennybe
visznek fel az angyalok.
Lábam közé nagy levelet tesznek,
s
úgy mutatnak meg a bölcs Istennek.
Ha dolgom nem is lesz méltó
rendben:
tudom, Ő mégis szeretni fog engem.
Meg is bocsátja
majd egy-két disznóságom:
oly rövid ideig éltem e világon!
Tudod-e puha kis ágyunk,
hogy rajtad
mi mit csinálunk?
Pinánkkal-pöcsünkkel össze-
vissza játszunk.
-
Ez a mi legnagyobb
boldogságunk!
Ó, gyönyörű reggel!
Nézd, mily fénylő
seggel
kelek fel!
Csupa illat vagyunk
s feszülő
erő:
rajta, tüzes kanok,
- csurogjon a velő!
+ + +
Gürcölni lehet, de élni nem?
Nincs más
válasz: igen? Csak igen?
Az irodalom többezer éves
De Lukács
György még mindig csak 70!
Ezek a fiúk hiúk: anyjukat is megvetik
már,
szerelmesek önmagukba.
Léhaság az ideáljuk, nem a munka!
Te még nem züllöttél Újpudapestté
mindig
Pannon-Magyarország fővárosa leszel.
Állati ábrázat! Te akarsz megváltani
bennünket?
Inkább szentségként imádjuk saját sápadt seggünket.
A többet mondó szükszavuságban
csillogtasd
mindent kifejező érzelmed s gondolatod.
Ez a
művészet! - Ha hosszú erőlködésre szülsz:
úgy szülötted már
eleve halott!
Nem példás politikusok, inkább pózos
papok, vagy kiheréltek
vagytok, kik nem tudják, mi a jóízű
nevetés.
Pöffeszkedők, merevek maradtok mindig. Ha tőletek
függne
a föld sorsa: csirájában fagyna meg már a vetés!
Epigrammáim temérdek tanítványt
neveltek.
Ez se baj. Így többen látjuk a hibát.
Igazi édesapa,
ha csak így "rabolják" ki:
akkor is szereti mindegyik
fiát.
Kivert kóborkutya lettem, mint
Zelk
Zoltán ezerkilencszáznegyventől negyvennégyig.
Hát hiába volt
minden tisztesség, helytállás? Így
kell már "élnem"
életem végéig?
(Sinka-Erdélyi sors jár nekem is?)
Kevés harag, sok nevetés
Ebből lesz
majd komoly vetés.
Fájdalmas görcs: elég volt! Haggy
alább!
Jajj: meggebed, felrobban ez a láb!
Ki sokat élt egykor, nem hal meg az:
élj
csak még, szeretkezz lomha kamasz.
Míg tiéd a nyár, tied a
tavasz:
légy részeg csak! Semmit el ne halassz...
Csihold csak tested tüzét, vészes
képzelet!
Démonok szomjazzák sűrű véredet!
Add magad nekik s
légy méltó áldozat,
hogy te voltál egykor a tündöklő kárhozat.
Ez aztán gyönyörű látvány, szinte
csurog
tőle a nyálam! Nézz oda csak, nézd,
mint lendíti a fickó
indulatai alá a leányt.
Hallod, hogy lihegnek, milyen izgatottak?
A lány
szája csupa harmat lett a nekivadult
csókok zengő
indulatától.
A fickó sem csunya ám, szép, szőke
dalia!
Nem csuda, ha ennyi fiatalsággal
végzi dicséretre méltó dolgát a
kedves.
S most nézd a legszebb pillanatot, mint
ájul
el a leány, olyannyira, már nem is látja, hogy egy
boldog
vadállat dühöng felette, olyan vadállat
kit az Isten most
homlokon csókol jókedvében!
BIZTATÓ SZAVAK EGY FENKÖLT ASSZONYI LÉLEKHEZ
Szegény asszony, szerencsétlen társa
uradnak, most
hallottam éppen, mily szomorú a te sorsod. Hidd
el:
felette sajnálom, hogy magtalan vagy, s még inkább,
hogy
versed szüntelen erről panaszkodik. Örömmel
segítenék én
rajtad, ha rajtam múlna ez, de hiába
szándékom, s erőm, ha Isten
nem ajándékozott
meg téged azzal viszont, mi nékem megadatott, s
miből
még elegendő a fölösleg, hosszú esztendőkre akár.
Mit csináljak, hogy segítsek rajtad, ó
mondd, ha urad
a halhatatlan nem vigasztalhat meg téged?
Erkölcsről
s miegyébről tán lemondanék még, ha érteném
mért
hagytad el a kegyelmet, szép asszony foglalkozásod,
mely
méltóvá teszi a fát, hogy gyümölcse legyen. - Hol a
férjed
hát, mondd: talpán-e, vagy a koporsóban? Mért tűri
a bölcs papucs
oly konokmód asszonyi bánatod, s emésztő
vágyakozásodat a magatok
gyermeke után, mikor volna segítség!
Nem méltó, hogy oly összeillő pár, mint
ti vagytok ketten,
magatok szégyenét elárulandó, csecsemőt
fogadjon
örökbe csak azért, hogy legyen mit nyafognotok
az
örökkévalóság s a bárgyú irodalomtörténet számára,
melynek
rólatok írott oldalai ama helyen végzik el
nemes hivatásukat
majdan, hol az ember oly boldogan
szabadul meg terhes
fölöslegétől, ami már idvezülés, s melyről beszélni
erkölcs, vagy
úri ízlés egyaránt tilalmaz.
Gödrös szemem nézed s anyásan mondod:
-
Drága fiam, magad halálra rontod!
Parancsolj vérednek, parancsolj
szemednek:
téged a szerelem forró szomja veszt meg.
- Anyám, szép szerető, mit tegyek
ó, mondd:
s ami ront is engem, nem eleget ront?!
Nincsen se
éjem, se nappalom
Csititni vérem, bárhogy akarom.
- Nem baj fiam Istennek tetsző
dolog,
hogy a szerelem kettőnk között forog!
Rohanj keblemre,
feküdj rám vadul...
Örülj te felettem, vigadjak én alul!
Germán gorombaságnak, gőgnek érzem ma
is
A felkiáltójellel való megszólítást.
A franciák finom
szelidségével szólíts.
Csak vesszővel! S ez még mindig nem
vesszőfutás!
A hódító humor aranyába öltöztetni
minden
vitát: ezt tanuld meg végre!
Ki mereven szajkózik
csupán: az életen kívül "él",
annak soha nincsen
érve!
"Vitriol"-ba mártottam tollam
az elmult
őrület hosszú évei alatt.
Most már
csipkedek-fricskázok inkább:magunk
javítván. Talán ezt is szabad.
*
Mi öröm van abban, ha csak tűrhető a
sorsod
s tetejébe: az egész nemzet nyomorog?
mérd meg, amit
mindig meg kell mérni.
A földrengésnek is van oka: tudja, mért
háborog!
Nemes munkánk kedvét megrontó
kövér
Catilina meddig élsz még vissza türelmünkkel?
Mit
hazudsz össze-vissza olyat, mit el nem hiszel?
Vigyázz, a szádra
ülünk majd ülepünkkel!
Inkább lennék most
másfél mázsa,
csak
ne kinozna
éhség láza.
Ne lennék karcsú
férfi soha:
csak
jönne zabálás
hosszú sora.
Se hús, se bor, még
kenyér
sincsen.
Akaszd föl magad:
eltünt minden! -
Legalább lóhús
patkány volna!
Ember
hiába
ne loholna.
Akármit! bármit!
Enni! enni!
Ne
hagyj már rossz sors
éhen veszni!
Csinadratta bum-bum-bum költők:
hitvány
hazugság minden szavatok.
Legjobb verseteknél is többet érnek
a
jól fingó parasztvalagok!
Nagyképű, szemtelen fráter az, ki
nem
válaszol a levelemre.
Nem lehet méltó az soha se az
égi, se a
bordélyházi szerelemre.
Ha élnél, tán ugyanúgy ténferegnél
ahogy
most én ide-oda ténfergek
S örülnél, hogy végül a falánk
kukacok
megesznek.
Kamaszok tüzes testének
ingerlő illata
árad-párolog belőletek,
szerelemszagot, bordélyok bűvölő
szagát
leheli ki izmos törzsetek
ékes leveletek - így gyújtván
meg
serkedő képzeletem!
Bár minden földi örömnek hódoló s
élveteg
állat voltam:
e honban tündöklő minden kedves
kegyhelyedre
elzarándokoltam.
Börtönbe vetettek a nyilasok
az isten
verje meg őket.
Nem az élet ékes műveit gyarapíták ők:
inkább
a temetőket!
A latin szellem komolysága, mélységes
humora
csillog minden kimondott szavadban,
Ezért beszélsz úgy
zengő anyanyelveden
ahogy a nap ragyog millió sugarakban!
+ + +
Csak úgy lesz hosszabb s még fényesebb a
faszunk,
ha minél többet, minél vadabbul baszunk.
Hej hajcsárok, hajcsárok,
mikor vész
ki fajtátok?
Addig nem lesz nyugalom,
míg igátok súlya nyom!
Megmerítkeztem mindig
igaz
intelmeitekben.
A bárgyúsággal szövetkezni
nem lesz soha
kedvem!
EGY KOSZTOLÁNYI-VERS UTÓIRATAKÉNT
Égessétek el az okmányokat, melyek
számozott
birkává bélyegeznek bennünket.
Mikor lesz hát végre
vége az örök hajszának?
Mikor süt ki már napja igaz emberi
kedvünknek?
[A MAGATARTÁS MÉLTÓSÁGÁVAL...]
A magatartás méltóságával tüntél te
ki,
jellemben szilárd szerzetes.
Ennél magasabb földi rangot
a
rohanó-rothadt életben ki szerez?
Egy kevéskét szabad visszalopni abból,
amit nagyban
lop el szájatok elől az Állam:
de úgy, hogy én is
jóllakjak, ne szomjazzak, hogy a
dühtől ne álljon égnek minden
hajszálam.
Egekig lendült butaság, ki szülte a
háborgó tébolyt:
miattad bukott, mi különb, miattad már csak a
vér folyt.
Lakatot tettél a szánkra s voltál a csúnya rend,
mely
a születő Ember ellen ökölre, gyilokra ment.
Itt is sorállás, ott is sorállás,
mindenütt
sorállás. Hát ez szépíti meg reményre
épített
életünket? - Nem az elv, nem az elv
itt a hibás!
Csupán a sok birka, ki
a buták hatalmával tüntet!
E honban élő egyházfők közül
egyetlenegy
ember vagy a különbek közül.
Ki ugy hisz az Isteni
értelemben, mint Te:
az méltó módon üdvözül!
Elvérzett hát a Gonosz
a Jó gyermeke
jő -
Megkinzott Ember te,
Az éjből bújj elő!
Épitő szellem álma
lengesd
zászlaid.
Legyen boldog már,
ki senyvedt, mint árva itt.
Szüld meg hát jövendő
a gyermek
fénykorát
Hadd legyen már munkánk
Mennyei (legméltóbb/tündéri)
koronánk!
Ne versenyezzetek a Horthy-időszak galád
giccseivel
legyetek kicsinyt igényesebbek!
A hazug gyónásnál
az indulat kitörései sokkal
igazabbak: még inkább szebbek.
Kémeri Nagy Imre másarcú utóda
vagy.
Ugyanolyan terrorlegény, mint ő.
Inkább rátarti
selyemfiú lennél ismét,
kit kitart száz uccai szerető!
A magyar Codreanu is te vagy: a
haladás
halálos ellensége.
Sorvadó hazánkat halálba taszító
Hatalmadnak
mikor lesz vége?!
Szereped Szálasihoz hasonló: hogy
bírja
ki ezt emberi s magyar lelkiismereted?
szédülésig
agyonhajszolt hazádat a
szörnyű szakadékba hogy vezetheted?!
Sz... szolgák vagytok ti csupán s
nem
országot építő szocialisták.
A konok történelem készít
majd
rólatok szörnyű listát!
"Jajj a legyőzöttnek!"
Ez aztán az olympiai
győzelem!
Kétszázmillió legyőzött kilenc milliót!
A bárgyú
birka sem hisz már bennetek!
s mégis hiszitek, hogy a hazugság
győzni fog?!
Beregffy-Berger, Münnich: ugyanaz a
képlet!
Mindkét szörny nemzeti szégyenné lett!
Versengő versetek a Célnak most mind
megfelel,
de egyik se marad maradandó.
Ez se baj. Megmarad
valamennyi, mint adalék
mint értékét vesztett jancsibankó!
"Az igazi humanista soha se
lehet fanatikus"
Thomas
Mann
Nem akarok se pápista, se pogány
pap
lenni, - hiába erőszakoljátok.
Ha ez az üdvözítő
cél: úgy a bolondok
brigádja gyújtson tüzet alátok!
"A lektor nem személy, hanem
szerep!" - mondta
kiváló szobrászunk nagyon okosan.
-
Tehát kupleros, kinek intézményében
a gyári szerelem gyermeket
nem fogan!
Épp olyan soviniszta vagy, mint ama
bárgyú borbély,
ki "szláv" származásom miatt piszkált
annak idején.
Méltó utódaként most te mutatkoztál be. -
Bélsárbugyborék
vagy te is: se nem pogány, se nem keresztény!
Minden szobrász senki már rajtad
kívül?
Varangy-szemed úgy lövell mindenkire,
ahogy a görcsös
hasmenésben fetrengő
komisz kölyök rogy rá a bilire!
A legindulatosabb haragra se vagy
méltó:
olyan szánalmasan aljas vagy!
Nem bátor bika, csak
csipkedő bolha! Minden
szavad immár csak ilyen nyomot hagy.
VÁLASZ EGY VADZSENI SZÖRNYSZÜLEMÉNYÉRE
Ami vagy, az vagy. Se több, se
kevesebb.
Nem Szabó Dezső, csak Bunkó Gábor.
Mindig úgy
nyalsz, úgy tiporsz, hogy
megmenekülj a kegyetlen, buta
haláltól.
- Ezért vagy te az újarcú Mata
Harik karmaiban
is baromi "bátor"!
Mindenki ellened ágált s a költő
mégis
melléd állt minden utógondolat nélkül,
mert hiszékeny
gyerek volt ő is: mert nem tudta
hogy Isten az ördöggel ki nem
békül!
Ne kárörvendők kánikulája, ne
szárazság,
inkább bőségben boldog időjárás legyen,
mely e föld
minden munkálkodójának
elegendő s minél jobb termést terem.
+
EGY-KÉT ÚJMÓDI KORLÁTOLT "KULÁKRA"
Helyet a hülyéknek, a herélteknek, a
földtől
független furcsa földeseknek?
A megigazult emberi
rendből ezek kenyeret
többé - itt már nem ehetnek!
Ami okos, azt szívesen hallgatom,
nem
méltatlankodok.
De ha túlunalmas a szöveg: úgy
Alul-felül
hortyogok!
Szerkesztői szeszély! Minden mű
mindenkor
Leteritett áldozatod lehet?
Se vége, se hossza
ámokfutásodnak?
Hatalmad végül szakadékba vezet!
+
Hóhérnál hóhérabb szó: szerkesztő! Ki
ismer
ennél még ocsmányabb nevet?
Ki megfoganta e szörnyet:
szülési lázában
fekete fenét evett!
I.
- Gyere be legény; gyere be,
jó
meleg luk van idebe!
- Kicsit vén vagy, nagyon is vén,
de
mit kérsz kicsikém?
- Két pengőt kérek: ezért
szopok-nyalok
s ráadásul még picsát is adok.
- Ennyit
megér, bemegyek veled,
de kínozz meg érte, ahogy csak lehet!
-
Ne félj megkínozlak elül-hátul,
úgy hogy nyögni fogsz
istenigazából.
II.
- Nagyszerű lesz, máris vetkőzöm
én...
Nézd csak a faszom milyen kemény!
- Ez való nekem!
Szép tested megverem
most! Már érzem véred ízét nyelvemen...
-
Fiatal véremet! Ugye örülsz neki
hogy meztelen testemen dühöd ezt
teheti?
III.
- Térdelj le elém most: ugye jó a
verés?
Folyik már a véred, de nekem ez kevés.
Most korbáccsal
a töködre ütök,
úgy hogy beleájulsz, mint kit guta ütött...
Most
karodba harapok... most összepofozlak...
Nem élsz már? Mit bánom!
A divánra doblak...
Hát nem kelsz még? A homlokodra hugyozok
úgy,
hogy a meleg lé szádba is becsurog!
IV.
- Mily kellemes volt, mondd, mi
történt velem,
hogy ily jó nedű ízlik a nyelvemen?
- Az
én pisim az, azt ittad kedves,
attól tértél az eszedhez!
De
most a munkát továbbfolytatom...
Az izzadságot, a vért rólad
lenyalom.
S aztán a seggedet, töködet nyalom...
Ez lesz a
számnak - méltó izgalom!
- De most már elég -
hadd nyaljak én neked...
Jusson nekem is egy kis
élvezet!
Kinyalom pinád, kinyalom seggedet.
Lenyalom izzadt,
kövér testedet!
- Jó: nyalj fiam, nyalj te is
már:
kibaszott testem nyelvedre vár!
- Ó ez, ez kell
csak nekem:
elsülő pinád gecije nyelvemen!
Jó sós íze van,
áldott geciszaga...
Izessé tette tán sok fiú fasza!
- Ó,
soha kedvesebb, aranyabb stricit!
Nyeld le kedvemért most a
kicsurrant gecit!
Aztán újra nyalni! Nyald a talpamat...
most
a lábujjam közt... most a hónom alatt...
Elég! Most szállj le
szépen kis kan...
Hadd üljön picsám faszodba vigan!
Feküdj
hanyatt, tedd össze a lábad:
kék kamaszszemed örülje, mit
láthat.
Egy-kettő. Egy-kettő. Lovagolok rajtad,
csuszó faszod
tüze, mint lovat, úgy hajtat!
Hoppsz meg van már... tele lett a
picsám...
Ez a geci is a szádba folyni kiván!
Így ni kedves,
így, tartsd csak a szádat:
máris ráültem... most nyeld le, kicsi
állat.
Ugye jó volt, ugye meg vagy elégedve velem?
-
Köszönöm néked te tiszta szerelem!
Véremben ezentul te világítsz
majd
ha lobogó szerelmem csillapodni hajt.
Mutasd meg szíved szebbik arcát:
én
még jobb szívű leszek.
Ingem-gatyám is levetem, hogy
tanú légy
rá: miként szeretek!
Bűbájos szajha, hát olyan hamar feledsz
te engem, mondd?
Nem tudom, mire vagy oly hiú. Mintha fiatal
szűzleány volnál,
úgy viselkedsz éppen, holott közel jársz máris
az
ötvenedikhez. Jobb fiút, tüzesebb nyelvű kant kaptál
talán?
Hálátlan dög vagy, ki elfeledte már, hogy a
rekkenő
nyárban is, mily hűséges kutya voltam: hogy
miként
nyalogattam-harapdáltam izzadó molett tested, lábtól
a
füledig és vissza, majd kikötve két husos combod között,
mily
mohón szürcsölte a nyelvem agyonbaszott pinád sós
nedveit,
meg-megszagolgatva közben remekbefaragott
hófehér seggedet is.
Méltóbb hódolatot nem kaphatott
volna asszonyi lyuk, s akit
szült, - daliás fia sem.
Hallgass meg, ne légy hálátlan, drága
kurva te.
Ne feledd fiatal farkom s még fiatalabb nyelvem,
légy
anyás hozzám, engedj magadhoz újra, adj hírt: hol
talállak meg,
hadd legyek boldog és romlott szeretőd én, ki különben
fiad is
lehetne tán. Gondolj gyötrő, álmatlan éjszakáimra,
melyek telve
vannak jószagú tested önkínzó emlékeivel. -
Ó, ha szemed
előtt látnád álmaimat: mint nyalom ki
párolgó picsád, s gömbölyű
segged, mily eszméletlenül,
s végül mily diadalittasan baszlak
meg, ugyannyira, hogy
mindkettőnkről gyöngyöz a veríték: akkor
irgalmas
volnál, megkönyörülnél rajtam s nem hagynád, hogy
forró
fiatal ondóm az ágy párnája igya meg, a te
csodálatosan tündöklő,
agyonnyalt, agyonbaszott
anyai picsád helyett.
Mindig lesznek könyvkukacok: új
pintérjenők,
kik nem veszik tudomásul, hogy megszülettem.
Egye
a felséges fene őket! Hebehurgyák
háborgása soha se szegheti
kedvem!
"Nehéz a giccs!" Nagy Endre
"A formakeresés még nem
formalizmus" - így mondá egy költő.
- Álljatok
talpra hát: találjátok meg már saját hangotok!
Mindent ócsárlás
még nem hősi tett, se bírálat.
Szájatok nem szamócát illatoz:
inkább
homoktól ropog fogatok!
Akármit is kotyogjon bárki
fölényeskedő
ostoba:
megtért burzsujból nem
lészen igaz szocialista soha!
A nagygyomrú Falstaff kéri:
irgalmazzatok
már néki! -
Utolsó éveit ne hagyja elvetélni!
Szegény, szép faszom, de
lelankadtál!
Féldeci gecit legalább leadtál.
Kár, hogy annyira
el nem fáradtál,
hogy teljes testeddel gecivé válhatnál!
Ó, büszke fasz a büszke tökkel:
engem
csupán te köszöntsz fel!
Mintha volna birkózó ököl
ez a fiú
nékem úgy betököl.
Nyögni sem tudok már, úgy ropog a
csontom...
Most vagyok csak boldog... - nincs már semmi
gondom!
Ó, vidám és huncut kamaszok:
hadd
lássuk szépséges faszotok!
Semmi szégyen!
Vegyétek csak
gyorsan elő!
S aztán hajrá!
Csurranjon belénk a velő!
+
I.
A
TEJBENFÜRDÉSRŐL
Mily furcsát álmodtam éjjel:
meleg
tejben fürödtem kéjjel.
Meztelen testecském úgy hullámzott,
mint
akit vére villanya rázott,
mikor lányt látott először
meztelenül,
s tünődött: lába közt mi feketül?
Lám, ez jutott hirtelen eszembe,
míg
fürdök itt a tejben: esengve
szép piros pöcsömmel ama lány
után,
kinek lába közt fürödnék igazán!
II.
A
BORBANFÜRDÉSRŐL
Sűrű vörösbort öntöttem a
kádba:
fürödhetünk most boldogságos lázba!
Vetkőzz le kedves!
Én már levetkőztem.
Zsírosodjék testünk a nagy boros gőzben.
S ha a borban fényesre fürödtünk
s
kijőve onnan úgy áttüzesedtünk,
mint izzó kemencék: ágyra doblak
-
s részeg indulattal,
megmeredt testem, dühös
bikaként,
lábad közé nyargal.
Ki egykor sok meleg combbal
összeütközött:
te legszebbik kincsem ott a két combom
között:
miért pihensz, mondd, miért lógsz oly árván,
mint alvó
öreg bölcs feje a párnán?!
Ó, boldog érzés! Buja szemem most azon
örül,
Hogy mily aranyszőke szőr csillog a faszom körül!
Nem érhet minket mostmár semmi vád:
te
szopod a faszom, én nyalom a pinád.
Szopni és nyalni - ez a
mi átkunk!
S a végin ondóval telik meg a szájunk.
Bár napról-napra mind öregebb
vagyok:
mint a vad csikó olyan tüzzel baszok!
Teli van a
faszom csordultig gecivel,
ki is mérem én azt olykor több
decivel.
Meglátszik rajtad két szép
kamaszszemem,
Mily gyakran csapol a szerelmi gyötrelem:
olyan
gödrös vagy, olyan kibaszott,
mint aki naponta tíz fuvart
leadott!
+ + +
Hát igaz a babona, hogy azé a
szerencse,
ki a bélsárba belelép?
A hatalom nem a népé, csak a
pártté
s a párt a nép?
Nem pártos proletár
inkább humanista
vagyok.
Hogy ne legyen senki rosszkedvű, se
beteg:
az öregisten áldjon meg benneteket!
Ó, boldogságos, vad önkivület!
Farkom
elsült, a pinád teli lett...
Most ereszd drágám hugyozásnak
magad...
Oly jó, ha a farkom így bennedragad,
s érezni azt,
pisid gecimmel mint vegyül,
míg testünk új baszásra újra áthevül.
Mint bedugult forrás, mely kitört újra
már:
úgy fröccsen pinádból a hugy és gecisugár...
Arcom és
szájam teli lett hirtelen...
Gyerünk! A farkomat újra beverem!
Hallod az utasszerető kalauzt, mint
szórakoztat:
libagágogással hogyan trombitál?
Ki így tud
nevettetni s munkakedvet adni,
annak komoly érdemrend dukál!
Nem émelygős-édes, inkább
élesen-ékes
szavakkal tisztelem a szép szabadságot.
Mindenkit
megmarok, ki hazug, ki nem nevén
nevezi gyermekét, ki mindenkor
álnok! (ki tagadja a valóságot!)
EGY KÉZHEZ, MELY HARISNYÁIM JAVITGATJA
Hadd dicsérjem most illőn serény
kezed,
melyet talán valami égi fényjel vezet,
mikor
megfoldozza sok, rossz harisnyám.
(Bár köszönetnél sosem több a
napszám.)
Mindig bolygó lábam magasztaljon
téged,
ha bebarangolja a hegy-völgyes vidéket:
mert ápol a
kezed, örömet úgy szolgál,
ahogy hivőnek ad vigaszt az oltár.
Horgolj csak, foltozz hát, csillagszemű
lány,
ne legyen már soha lyukas harisnyám,
s hogy ne légyen
bánatod, inkább több örömed,
fogadd fizetségül e költői éneket.
Hajrá, hajsza! Tiéd a jövő?
Szeretkezni
se lesz idő?
EGY SZEMREHÁNYÁSBÓL ÉLŐSKÖDŐHÖZ
Hazug volnék, ha letagadnám: sokat
segitettél
rajtam a nagyon-nehéz időkben.
De holtig ebből
élősködni? Csak
üzleti számítás, mely hisz az ördögi erőben!
Aki a szükséget szenvedőnek azt adja
Mire
az emberi méltóság mindig kötelez:
ne úgy tegye ezt, hogy
talpnyaló szolgát
nevel végül, kit az odadobott konc lekenyerez.
Mint oly sokat, kit a hitványság
szennyes
szelleme szült: úgy lapulsz
meg te is talpnyalásból élő gyáva
féreg.
A fűzfaköltő nyilas borbélyt akarta
"trónra
ültetni" ellenem -
jutalmul ezért most fénykorod
éled?!
A tálentum kegyelmi szikráját is te
adtad
nékem túlhangos zsarnok?
Úgy véled, akiken segítettél
egykor:
azok már mindnyájan bárgyú barmok?
(Kodolányi Jánosnak szóló)
Konok krónikás, ki a Szentlélek
szabad
szavának jegyese vagy:
oly erős tölggyé nőttél, kit
nem
pusztíthat el immár semmi földi fagy!
Énekelni! Mindig énekelni!
Igy válik
imává a kedved!
A költő a Szellem
ellenségeivel
szemben
kénytelen a Költészet
barátaihoz fordulni.
Pompába öltözöl s örülsz magadnak,
pedig
rossz illat vagy csak, dísz és
méret: büszke arra, mit
szégyellni
kezdel, ha Istennel szóbaállsz olykor,
hogy mindig
eszedbe jusson, - szomorú anyád
meztelenül szült a világra
és nem
gondoskodott másról: csak érzékszerveiddel
őrizd életed
melegét, de olyan tisztán,
ha megnősz egykor, jól
bebugyolálhasd
magad, illő tisztelettel fogadni a halált.
Pokoli pofon ez: K.J. helyett a
gúnyolt
Ber. Miklós lett képviselő.
A Párt akarta így, ki?
Most [olvashatatlan
szó U.L.]
hová lett? végül is kit képviselt ő?
Mint egy kezdő kamaszköltőnek: még most
is úgy
kell bemutatkoznom értelmes, felnőtt embereknek?
Ki
voltam? Mi vagyok? Minden évben erről
számoljak be? Összes
verseim, mint taknyost, kinevetnek.
EGY KEVÉLY KERESKEDELMI ÜGYNÖKHÖZ
Kár, hogy "nagynak" nevezett
"érdemeid"
ellenében triplánál is triplább a
bűnöd.
Kilenc millió magyar ellen elkövetett bűnért
meddig
kellene börtönben ülnöd?!
H. Béla és Képes Géza: találkozzatok
már.
Hadd öleljétek meg végre egymást.
Kereskedjetek, rágódjatok
a
mindenkori koncon folyton-folyvást!
Fika! fika! fekete fika!
Tőled szenved
orrunk lika!
Lélegzetünk szabadsága végett
kegyetlenül ki kell
kaparnunk téged!
Azért jó a karfiol
mert attól lehet
szarni jól!
Ne önmagad hirdesd-dicsőisd költő,
inkább
nagy jövőnk győzelmes igazát.
Ne te légy az érdem, hanem a Mű,
mely
minden munkálkodónak méltó vigaszt ád.
"Ami a szivemen, az a számon".
Kedves költőtárs, ki valóban a
Tálentum
felkentje vagy: miért ijedtél meg szabad
szavaim
szeretetétől? Írd, vagy mondd meg:
mikor tagadtalak meg? Miféle
Istenféle
nevében véthettem ellened? Azért orrolsz
reám talán,
mert még mindig szegény vagyok
s cserbenhagyott a szerencse
csillaga megint?
Ha halálos hiuságod gyűlölet gyümölcse csupán
s
jóbaráti jobbom gyermeki áradozását megveted:
úgy ácsoltass
égigérő bitófát nekem!
Kolerabor a borod, nem tőkén
termett
ital. Nem tudjuk, miféle
svindler - helyről, talántán
felsőbb
helyről tanultad ezt a méregkeverést,
te még nagyobb
paraszti svindler-féle, kit
a föld minden becsületes munkálkodója
leköp!
Szégyeld, sőt akaszd fel magad mielőbb
gyalázatosan
szerzett vagyonod teljében, mielőtt
lelepleznének azok, akiket
illenék
méltó módon szintén leleplezni.
1963. augusztus
Vitatkozni lehet, de ki tud legyőzni Téged?
*
A tetűk csillagokká varázsolhatók?
KÖNNYEK
ÚTJA ÉS EGYÉB ÍRÁSOK
[1923]
Igyatok uj Bort... az Élet szűz
borát...
Hát csak rajta igyatok!
Igyátok le a poklok szomjas
malmát, -
Hogy poklokkal birjatok!
Fertőzzön meg vért, velőt a Mámor,
Hogy
tomboljon a diadal,
Hogy nyomorék vágyak undok üszkén
Úr
legyen minden Fiatal...
Nyeljetek tüzet... a vágyak Új
tüzét,
Hogy hamvadjon el a Mult,
Ha mertek: Oroszlánok
lesztek, ha nem:
Ugy jövőtök porbahullt!
Igyatok vért, hányjatok lázadást
És
egyetek egészséget -
Mert vagy ti lesztek a Szépség álma,
-
Vagy öngyilkos lesz az Élet!!!
AZ ÉN "SZEMÉLYAZONOSSÁGI IGAZOLVÁNY"-OM
Hát, hogy mindent tudjatok:
A nevem: születtem - meghalok,
mert
Senki s Valaki vagyok.
Születtem: muszáj-évben, kinos
napon,
Hevesvérországban, Elnémult-dalon.
Nemre: Magvető lény a nevem,
(és ez
nem bünöm, nem szégyenem.)
Foglalkozásom: Hangulat-zenész,
mely
homályból szült s homályba enyész.
Bűnöm: hogy Élek, hogy Akarok!
Elvem:
a duló, vad, viharok!
... Vagyok - nem vagyok,
Mindegy:
Akarok!
Egy nagy úton haladok...
Tóth Árpádnak
Sáppadt köntösű fák...
Alélt
napsugár... szomjas televény...
A halott mélaságba
Már-már
beléjajdul az álmos őszi fény...
A szellő is lágyabban dalol...
- A Természet bágyadt
elmulást
zsong... illan a nyári fény...
... Lelkemben most lobbant tán
(?)
utolsót, az alkonyba elszállt "vak Remény"
Ernszt Hoffmannak
Ah, mi az? álom talán?
Vagy fagyos
ábránd bolond éjszakán?
Nini!!!
Ugy szállok, megyek,
Mint a kóbor
fellegek, -
Míg alattam fekete Élethegyek
Borzalmai
sötétlenek!
Most szemem előtt
Látom a
tömegmezőt,
Mint a zord Végzet izzadt testére szőtt
Kietlen,
puszta temetőt!
Brrr!!! Brrr!!!
De mi volt ez? nincs tovább?
-
Óh, Lidércek ti gonosz ostobák!
Odafönt
egyre döng
vadul a
villám...
Idelent
néma csend
honol a
nyirfán...
A folyón,
bágyadón
fut végig a
szél...
A távol
homályból
már a nyár
zenél...
Mit hoz majd?
Tán csak jajjt
vagy
édes mosolyt?
Ki tudja
mi dulja
a bus
ködgomolyt?!
Csókod: a lelkem...
Szent tested: az
ágyam...
Véred: a merszem...
Szűz szemed: a vágyam.
Álmom: a tiéd...
Bus szived: az
enyém...
Én néked: egy Lét,
Te nékem: a zeném.
Én néked: Élet...
Te nékem: Halál,
hol
száz szent Vétek
önmagára talál.
Zenél a hullám, táncol a hajó...
A
közel színes, a távol még fakó...
A vér zihál.
A levegő izzadt... alszik a dél...
A
csend fájva csendül... vonit a szél...
Ragyog a szem.
A víz tükrén a buja nap kacag
S rajta
vijjogó vad, vizi madarak
Csapata száll...
- Egy bus Őskép megigézett... Rám
vár,
Az Ecset, mert a termékenyvérü nyár
Husát eszem...
Csókon szerzett őrült álmot
Leheltem a
vágyba,
Mikor a Bűn megszült engem
Bus méhéből fájva...
Véren szerzett Gyönyör-rózsát
Ültettem
az éjbe,
Mikor a Lét belém szállott
Kisértetként... félve...
Kéjbefulladt Élet-átkot
Dobtam ki a
partra,
Hogy megfogantam... mert ősöm
Átka ugy akarta!...
(Vers, dekadens rimcsapongásban.)
Sötét éjjel... Az Élet is éjjeli... -
Minden oly ködbehaló...!
A szélcsendben álmodik egy hajó
A
vízen...
- Tán izen
valamit a fekete víz?
-
A sodra tovavisz
éjszaka hányt
szennyet és sarat...
Most álmos tükrén a szellő végigszalad
-
és
zenél az álom
a
csendharmoniákon...
De ime, a távolból mosolyog a Hajnal...!
Meztelen testtel és kibontott
hajjal
felém közeleg
és rámmered,
mintha sugná: ni-ni a
szemed
gödreiből könny pereg?!
... És fáradt fantáziám az éjszakában
egyedül
bus-bolond vágyain, tovább
hegedül
vakon...
-
Aztán hallgatagon
elsiklik a vizen, az álmodó
Fájdalomhajó...
Arcomba nevet
Arcomba vágja
Életem
borus
melódiája
bolond, egyhangu,
zordon ütemét,
mintha
nyögne,
egy ősi Bünzenét,...
Hajh, rút Bünzenét!...
Bünét a Létnek,
-
mint bus himnuszát
az elfolyt vérnek,
melyben majd
magam
is elvegyülök,
ha a Vágy tüzén
megsemmisülök...
Buta kéjed nem élveztem,
mert levegőd
koldus-szagát
még nem hozták a bus szelek felém,
hogy megkisértsen hangtalan
mákonyával
az ellanyhult
akarat álmos pillanatában; -
mert féken-tartottak a Vágy
vad éhes
tüzes szikrái
készen a mindent-megemésztésre...!
- Az örök-Meddők bálványzott
néma
Fáraója vagy, ki
az Alkotást avarrá leheled!!
Ti nem tudjátok, hogy ki a költő,
Mi
az ő vágya, milyen a lelke,
Ti nem tudjátok mi dulta sorsát
Míg
a nagy Mindent magába nyelte!
Ti nem látjátok, mint szül meg a Szép
És
mi az költői vérrel élni,
Ti nem érzitek mily kéjes gyönyör
A
mélységek szűz titkán zenélni!
Ti nem tudjátok mit ad a költő
Ha
szive dus kincsét nyujtja néktek,
Mert Természetlen rut hullák
vagytok
Kiknek ajkán holt kin az ének!
(Óda prózában)
Ott járok a Genie gondolataiban...
s
miközben kutatom az ő mivolta
Mysteriumát a maga valóságában
-
hirtelen meglep és elbágyaszt egy
tüneményes
látomás:
Látva,
hogy mint
törtet előre egy nagy alkotó Géniusz
a maga meztelen
ragyogásában - minden
affektált disz nélkül - a
sötétség
homályából Világosságot deritve...
E látványra -
ugy érzem - hypnotikus
álomba merülök...
És most... megigézetten szemlélem
az
Élet és Halál tragédiáját
megtestesülni - az Áldozatban,
ki
felemészti magát az ideális
Gondolatok szűzi tüzében...
ki
harczra kelt a Multtal önmagáért,
hogy reprezentálja az Ember
eszményi voltát!
A nagy álmok Cézárja ő!
- Avult
ideologiák! Jajj nektek ha nem
félitek a Nagy halott -
siron tul is kisértő -
kisérteties hatalmát!!!
Az Élet
porrá enyész, de a Gondolat
örökkön él!
(Csak szigoruan rigmusok!)
Örökké vágyni, céltalan vágyni,
Elnyütt
muzsikát földhöz vágni,
Szent eszmékért hiába csatázni: -
Ez
az én Gyönyöröm!
Testet, lelket, mindent odaadni,
Érte
soha semmitse kapni,
És önmagam fájva, megtagadni: -
Ez
az én Gyönyöröm.
Mindig szeretni, soh'se
szeretni,
Komoly dolgon busan nevetni,
És a semmit halálig
keresni: -
Ez az én Gyönyöröm!
Mások csatáját irigyen nézni,
Önmagamtól
borzadva - félni,
Meg nem kaphatókat sirva kérni: -
Ez
az én Gyönyöröm!
Fiatal, szent Bűnöknek hódolni,
Rút,
sötét lelkekbe bomolni
És fékevesztett kedvvel tombolni: -
Ez
az én Gyönyöröm!
A más vétkét magamra vállalni,
Mindig
a Sors ellen lázadni,
És hazugságban ki nem fáradni: -
Ez
az én Gyönyöröm!
Megelégedve vágyakba veszni,
Komédiák
bolondja lenni,
És dús lombok alatt vakon menni: -
Ez az
én Gyönyöröm!
A zord avaron kéjjel táncolni,
Bolond
lázálmokat álmodni,
És a Halál perceit számolni: -
Ez az
én Gyönyöröm!
Az Élet szinpadán holtan élni,
Nem
remélhetőket remélni,
És a Végnek éretlen megérni: -
Ez
az én Gyönyöröm!
Ezt a korhely világot felfalni,
A
butákat bután megcsalni,
És mások sövénye alatt meghalni: -
Ez
lenne Gyönyöröm!
Hangulatok bolond szine...
Ráfesteném
valamire,
ha lehetne!...
Trágár beszéd... káromkodás...
Szaladj
tőle szent Kleofás,
elkárhozol!...
Szelid elvek... szelid álmok...
Mégis
kuszált táncot járok
néha-néha...
Tébolyultan szült ez ének?
-
Röhögjetek züllött vének,
ha jólesik!...
Furcsa álmok? furcsák nagyon?
és
kinzók? - Üssetek agyon.
Rajta, rajta!!!
Gőgös rimek kérkedő
Csengését utálva
utálom.
- Rimek, rimek, léha rimek -
Piaci áruk,
ákom-bákom...
Gyügyögő kölykök nyálas
Trombitája...
berekedt tüdők...
- Rimek, rimek, léha rimek -
Hizelgő
koldusok... léhütők!...
Ásitó macskák sovány
Gyomra... avitt
vénasszony-danák...
- Rimek, rimek, léha rimek -
Igában
kifáradt mord bakák!
Rimek, rimek, buta
Rimek - ti
csirátlan holt magok! -
Minek a Rim, a csinált rim,
Ha
az egész Rim - hajh - én vagyok?!
Ujpest, 1923.
Lengyel Miklós, Berda
József,
Kulcsár László versei és novellái
AZ ÉG ALATT: TÁNCOLNI KEZD A VILÁG...
(Pintér Ferencnek)
Különös dolgok különce csodálkozzál. -
-
Ime te vagy az.
Tapogasd meg magad:
minden szépség
orditó értelme a Megérkezésben!
Szomorú vagy?
Okod van sirni,
de sirás után
jól esik és megcsikland a könnyű nevetés.
Az
Ember bizonyára azért született,
hogy sokat nevessen és szeresse
az életet.
Csak azértis jogunk van önmagunkhoz!
Ha őseink
kilépnének sirjukból
nagyokat ámulnának
és szamárnak
titulálnák magukat.
De még mindig keveset csináltunk.
Kiszórtuk
a földre
a belénk-duzzadt Isten szikráit...
Nemsokára már a
templomok oltárát foglaljuk el,
mert mégis nevetséges, hogy a
rádió, telefon, repülőgép
és felhőkarcolók halhatatlan királyát
szobrokban
és rossz ujságcikkekben elsikkasszák.
Nézd!
Körülötted szilaj mozgás: -
megmérhetetlen ég! milliárd
csillagok!
tenger és mezők és istentudja micsodák!
Tüzijátékot
gyujtunk majd a földön széles ölelésre.
Mert valaki megvált
minket,
ha nem is hiszed el: talán egy eszelős, bolond.
Tudom
nemrég estél át a háromkereszten,
az orvos nem sokat segített
rajtad.
Sebaj, a kuruzsló csikót csinált belőled, -
csak
hinni kell neki.
A halálnótákat most már visszafujjuk
sokat
káromkodni,
sokat nevetni,
a Bözsivel összedörgölődzni, -
inkább!
Valahogy igy.
Noszahát illegjünk-billegjünk
ideje,
hogy forogjon a Föld! - - -
CSAK A GYOMOR DIKTÁLJA MÉG AZ ÉRTELMET
Kövér gáztartály: ó iszonyatos
GYOMOR!
barbár étvágyuvá züllesztett
két vér egyesülése
és
most nyögjük az Elérhetetlen terhét.
Mert enni kell! inni!
enni
és inni!
A gyomorbajos bankár még nem szünt meg bőgni
és
moslékba önti
az Egészségem-kivánta ételt,
Mégis bódult-üresen
verklizek az uccán
és süt a nap.
Ötezer éve zsiványkodik az
Öröm
mozgó hulláknak.
Beszélhetsz nékem már vajszivű
testvér,
holnap téged fog felfalni csonttáaszalt kutyád,
vagy
te a kutyádat.
Kolerás napok egyíze
ólmosodik a levegőben
örökkön-örökké.
És koplal az ember és mégis fogy a pénz - -
-
Nem jól van ez igy, bután van ez igy.
Értelmetlen
dolgok hülyévé pofoznak téged,
Mert csak a GYOMOR él,
csak a
GYOMOR diktál már a gyáva világnak.
Ó árva száj! gyomromnak
néma
szószéke: vaduljon ki belőled a bika!
Isten állatai vagyunk:
megesszük
a Föld szépségeit, hogy rohadt
anyagokkal
telitsük
uj életek foganását.
Imádkozzatok hát gyomrok és
tüdők
és többi barbár fogyasztások gépei:
Ó legszentebb
állatiságom
elégülj ki a megtisztulásra...
(Tizián G. Aladárnak)
Ó Krisztus, tudom nagyon szomoru
vagy.
Szolgáid néha elsikkasztanak téged a podiumokon
és
miniszterelnöknek csúfolnak...
Hol vezekelnek mezitlábas
apostolaid
alázatosra-fent szívükkel?
Folytatók hivatalos
seregében elvesztjük munkádat.
Vajjon ki lennél most
igehirdetők
gőgösei között?
Csak ronggyá-aszalt koldusok ölelnek
meg:
Embernek bő folytatást.
Hamis történelmek pergőtüzében
egyre fogyni,
lassan fogyni, mig
szobor leszel csak, -
jajj!
De nincsen remény.
A római pápák szolgákat
fogadnak
megtagadni a világot,
amelynek sebeit
gyógyitottad.
Szolgáid parancsának szolgája leszel
idők
rohanásában...
Ki segit rajtunk?
Egyszer talán leomlanak
még
Jerikó falai s a föld gőzölögni kezd.
Mert a fiadat
várjuk, hogy mondjuk:
Alleluja második Krisztus!
A HALDOKLÓ FIU ÉLNI AKAR: ÉLJEN!
Szemedben szennyes tüzek égnek.
A
félénk homály még nem merte
letépni álarcát, - de nem birom
tovább!
Elkiáltom a bünt:
Éva forró álma híg
bronzzá
teljesedett téged fiu!
Ó mennyi szabálybafulladt
szépség
üvölt le rólad!
Patyolat-melled,
vállad
két
izmos bambusz-karod
és térdcsuklóid
a müvészetté-faragott
combokkal;
- kárminbaolvadt istenek mosolya.
Fiu!
Fiu!
szép
fiu! ó jó fiu!
Testednek plasztikus vonalai;
görög
misztériumok.
Mégis nagy elterülés vagy a tikkadt mezőkön!
Rajtad
legel a szomjas Kivánás...
Ki tudja honnan indult el
a babona
- igérni téged?!
Jaj, mérgezett tejü boszorkányok
emlőjén
finomodtál ily széppé!
Belesirtál a kutakba
és mi
megbetegedtünk...
- - - Ó fiu! szép fiu, nevess
rám
nevess ránk; -
Ments meg minket, -
megzavarodott
aszkétákat,
mert meghalunk...
Ujjal mutatott rám
a Társadalmi
Ember:
- ime a beteges...
Fiatalnak lenni, -
ó
fáradt élet!
nehéz kincs viselése nékünk
halottan is
fiataloknak.
Testvéreim!
senki, hát senki sem bocsájt meg
nékem?
Engedjétek hozzám a kisdedeket!
sóhajtott a galambszivü
Mester.
De ti köveket dobáltok rám,
ha tizenötévesek hamvas
gyermek-arcán
megjelenik a kisértet;
megölt fiatalságom!
Nékem
már nem szabad sirni Krisztus?
Te is megsimogattad a kicsinyek
arcát, -
csodálni gyermekségedet...
Ó a gyermek!
Ó
gyermektelen szomoruság!
milyen jó volna nevetni a tavaszi
mezőkön
testembőlfakadt rakoncátlan kölykökkel!
A gyáva kamasz
azonban
félremegy a sarokba és sír.
Szegény bolond! szegény
beteg!
Hagyjátok magára őt.
SZÉTKERGETETT
EMBERFALKÁK:
VÁLYÚHOZ!
Ember! Gazember!
Végeredményben mind a
ketten
élnek valamiért.
Valami levegőbenlógás
- talán
a Társadalom -
formakérdést
gyurt belőlük
és hát ez
igy megy
évezredeken keresztül. - -
Ember a
gazembert
gazember az embert
halálra, vagy életre
itéli,
különben minden
nagyon unalmas volna.
De jó hogy igy
van,
kénytelenek leszünk
gondolkozni legalább
s közzétenni
a Hirdetményt
a városokban:
Ideje a butaságokat
kiküszöbölni.
Munkaképes csíkók jelentkezzenek
a
Csárdásra!
Látjátok tehát most már
a miniszter is azt
mondja:
Ember és gazember mindegy.
Brávó! emberi hangunk van
mégis...
Masirozzunk, masirozzunk az Élet elé. -
Bolond vagy fiam, -
bolond
vagy,
bolond vagy.
Nó számold meg: ötszáz millió!
De hiszen
tegnap még kolbászt ettél az uccán
és a rendőr bekisért
csavargásért.
Csütörtökön ettél valamit a kevésből,
holnap már
kisebb adagot
parancsolsz az asztalra - - -
Színes
lendületekkel indulna az ember:
mi mindent csinálok
igy lesz -
ugy lesz,
őt talpraállitom,
de koldusmarkod most sorompó elé
állit
és kamasz-korrá szuggerált
hetven esztendőre szomjas a
véred.
Hej-hej meglepetés
valahogy kezd hülyévé lenni az
ember
igy gondolkozni:
ha én Főkapitány volnék
becsukatnám
az öngyilkosokat!
Valakinek igaza van,
nincs igaza.
Mit
tudom én,
mit tudod te,
talán meghízik az ötszáz
millió,
lesoványul a billió
és sárrá lesz a trillió,
de mi
tovább birkozunk a csillagok alatt
élni
meghalni,
-
meghalni
élni
megaszalt talyigások...
Valahogy igy mérjük
meg magunkat:
hétfő, kedd, szerda,
csütörtök és tovább
és aztán megint
előlről
évezredekig. -
Elfogynak a tegnapi emberek
és
uj generációt
születünk a holnap elé.
Talán megvan az
EGYENSULY mindennap:
ötmillió születés, ötmillió halál,
de
mindinkább lankad az ütem
... és fázzuk idegen arcok
reflektorát.
Ó megdönthetetlen barbarizmus!
A föld mégis ki
fog hülni
s hiába volt az emberbolyt-fogyasztó
gyilkos
munka:
minden korommá válik!
Lásd boldog a halott,
őt már
nem égeti a téboly tudni:
- és a Kulturát eltemeti az
idő...
Az örvény ime közeledik:
ki tudja megmagyarázni
magát?
az Ember elveszti értelmét, -
kifesziteni a
Monumentálist - - -
Ne csinálj hát semmit!
A
Hajsza még egyre folyik,
holnap már nem kel fel a nap
és
minden megvakul
és minden szénné foszlik...
Csönd
legyen.
Valamelyik bolygón elszabadult
az ismeretlen csiráju
gáz.
(Kassák Lajosnak)
Hogy szegény legyen az Ember
minden ok
nélkül: -
hidd el ostoba volt, aki igy csinálta.
De
gyávák vagyunk, mert
élni akarunk
a lábunkról lekaszált
utakon.
És ma megint
És holnap megint
kutyaalázatossá
kuporodunk
a sovány Garas előtt...
Tehát kifáradt
igyekezettel
beleharapunk a levegőbe:
proklamációt ordítani az
üres falaknak.
Hej testvér,
milyen jó volna azt mondani
holnap
megváltozik a világ!
A REND
első paragrafusa értelmében
azonban
"Kutyaugatás nem hallatszik a mennyországba."
Ha
csak tiz
fanatikus bolond elkiáltaná:
elég volt már a
bablevesből!
ma libacomb kerül az asztalra
- hát miért
ne? -
milyen természetes lenne minden.
Talán Rotschild
is kibékülne a világgal.
De hiába,
még mindég öreg gyerekek és
tejszáju
kamaszok rothadnak
a kövér izü földön, - -
-
szegények félnek a naptól
és a szomoru templomküszöböt
csókolják.
Mi lett velünk testvér?...
Valahol sirnak az
elvérzett galambok.
(Vrányi Teofilnek)
És néha
az Önzés is kirobbantja
az
izzadt szeretetet,
mert igy segitek rajtad
igy nyugszom meg
magamért,
hogy valaki légy -
valaki legyek. -
Tudom
azt várod tőlem,
hogy néked adjam
utolsó szál ingemet
és
vacsorám felét - - -
Ez igy van okosan,
mert
mégis csak
szeretni fogsz,
még jobban szeretni!
Ó szent ez
az Önzés, -
vitriollal vegyitett véreden
keresztül
megdobbantom a szivedet
és talán e pillanatban
enyém
a meghatottságod...
Látod testvér,
az ösztönök megpihentek,
-
kivánságod szerint
és végtelen gyarlóságodban
igazul
ember vagy
az Önzés kibékitő ravatalán.
Csókoljuk hát meg
egymást!
Csókolni-nevetni,
míg mögöttünk elnémul a világ. -
-
APRÓHIRDETÉS:
ELINDUL
MEGHALNI FIATALSÁGOM!
(Dr. Sándor Andrásnak)
Ó gyalázatos szegénység! -
százszor
és ezerszer
és milliószor
próbálkozni, -
megint-hiába...
Kinálom,
árulom,
- jaj sovány garasok
-
borízű kamaszságomat
elfonnyadt
lányok
ötször-asszonyok
rosszszagu husának.
De megalkudnék
érted,
elindulok érted
pihenni-akaró rabszolgának
ó buta
gyomor,
ó lusta vér,
ó puhitó cafrang
bennem-rajtam -
-
Legyen hát:
mindegy, nyomorult-mindegy...
Csak
jöjjetek,
siessetek már
férfiárván-maradt
izzadó sáskák
s
faljatok föl,
igyatok meg
jó öreg Halálnak nevető kamaszát.
A civilizáció
sarában is
nyolc
gyermeked anyja voltál -
ó csillagszemű tót leány...
De
vágyaim ködén keresztül
még élsz,
egyre terebélyesedel
fiadnak: -
tizennégyéve halott,
mert lásd, kiszakadtam
belőled
örök rohanásra
- anyáslelküen elinduló -
fényben
és sötétben
megölelni téged.
Ó szomoru
sors!
Veronika-arcod
nem őrzi beszélő fénykép,
hogy légyen
talizmán megoltalmazni
csavargó bolond jóskádat
kőszivü
gyerekek kőzáporától.
Légyen hát Isten szerint:
harcra és
halálra szültél -
adósságaid törleszteni.
Mi a Jóság
bárányvéréből ittunk
szelid cselédek -
szeretetet,
tiszta
fényt,
fűszerek gyógyitó illatát - - -
Ó
csillagszemü tót leány, -
ó elfáradt Asszony, -
nevess
és dalolj...
Néked már béke a föld,
nékem még halott az
élet.
Pihenj csak,
aludj csak,
tegnap anyám voltál,
holnap
apád leszek amen.
(Harmath [Garay J.] Gézának)
Csepeg,
gyilkosan csepeg...
Lassan
mállnak
rajtam a rongyok. -
Add meg lelkem magadat:
most
hal meg Isten az égben - -
Hallgasd:
pity-pöty,
pöty,
megint
pöty,
pity-pöty...
Jó lesz összekuporodni -
Véremben
hideg
és meleg citeráz: - brrr!
Szegény csavargó
kutya
csuromvizes lettél te is
és nincs hová menekülnöd -
- -
Igen, most revolver kéne,
vagy méreg:
lehüteni
a kábult idegeket.
- Ó perceket zakatoló lassu
Csönd
vezényelj katonásan
a kanálisok böffögése ellen,
mert
még mindig cseppeg,
gyilkosan csepeg
és csak tiz perc van még
hátra...
Szaladj már izgága suhanc,
szaladj! -
az
árnyékod utólér.
MÉHEK FULLÁNKJA: ÁRTATLAN LEÁNY
(Macának)
Szeretlek, nem szeretlek: ki
tudja?
Valami messzi iszapból küldött téged
a szomorú
Isten.
Álmaim fenekén
kirajzolt akkor a titok;
valamikor
virágok szűz gyökere voltál -
ma virágom,
égő
kamaszságomnak: eretnek martalék.
Ó leány!
eladtad magadat,
hogy meleg szobám légy
és érzem, szent Állatod leszek
ujra
szennyes és tiszta vizekben - - -
Mily
szép, hogy csunya játékká lettünk,
- ó igy jó ez nékünk
részeg bodzabokroknak!
Minek tudjuk ki a bünös, ha bölcs kerekünk
volt?...
Most enyém vagy már végre,
lásd enyém lettél, -
ily későn hiába is menekülnél!
Szemeim felfalnak,
vérem
sápadtra issza gyümölcs-szineidet,
- mert Befejezés a
sorsunk...
Ó galambgyönge leány siessünk
megölelni
egymást,
míg ki nem fogy Isten gyertyája - - -
Holnap
elindulunk
ámbrás illatokba bugyoláltan
és megyünk a zápor
alá,
reggeli zápor alá, -
aztán meghalunk
megint
örök-mosolygók a csilingelő erdőn...
TÍZ PERC:
ÉS SZERTE NYÜZSÖG AZ ISTEN...
(Vihar Bélának)
Imádság...
hosszú imák,
imák
szeliden
imák haragosan
imák mindenkivel.
Énekeljünk
kánikulában
Phü - - meleg, meleg és
izzadás
és
bűz.
Eltiport fűszálak: - ó vérző fű!
És jaj
a
szegény csigabiga!
Hogyan csinálja
házát?
De vak a hit
és
szerte nyüzsög az Isten.
Topolyafán
cserebogárdongás...
Hiába!
Süket a lélek
ezer
lélek.
Templomok felé
üget a sirás. -
Csak
én
egyedül:
nevető szerzetes.
- Zrr... Zrrr... -
A
zöld sűrű
inyembe bizsereg;
milliárd szag
zavaros
földben.
Bucsujárás, - vagy mi?
Bucsujárás!
Mindig
ugyanaz,
mindig ugyanúgy...
És az eleven
Csoda
megszokott
már.
Csitt. Gondold:
hány ember
halt meg
e
pillanatban
az északi sarkon?!
(Cs. Farkas Lőrincnek)
Egyedül az ágyban,
szomjas-száj, -
éhes-gyomorral
s a szomoru-jó fiu
fáradtan pihen,
pihennie
kell:
- pihenj szivem elaléltan!
A cica itt dorombol
közelemben...
dorombol,
dorombol a csöndet-cukrozó.
Amott
jégkéreg az ablakon
üvegen tul zuzmarás kopasz fák
és hideget
cepelő arcok kemény köveken,
- szomoritson!
minek
szomoritson? pergetem magamban.
A konyhában káromkodás:
kifutott
a tej...
És a többi hangok és szinek idefutnak
ágyam elé:
milyen szép!
Mennyire meleg lesz hideg szobám,
-
vendég-marasztalóm az ölelő ágy.
Össze-vissza forognak
a dolgok, csobognak:
ó mozgalmas multam!
és mi lesz
holnap?
Isten szemei cirógatnak szüntelenül,
szüntelenül.
-
Mit akarsz még?
Jó volna kicsikét nevetni
s
megvárni a szelid halált...
FÁRADT
ANGYALOK:
HANGYÁK VÉRPADJÁN!
(Pákozdy Ferencnek)
Óh krajcárkoponyás tömeg,
törpe
tömeg,
üres semmi: megint tömeg,
megtagadni méltó
szivtelen
szajhacsorda, -
te vagy a bűnös!
te vagy a
gyilkos!
Szemétdombokon legelő
trónra ültetted a véres száju
fűzfaköltőt,
hogy halálraitéld
panaszaidat-siró krisztusokat -
-
Hiába! gyogyithatatlan vak:
nem látod a
napfényt.
Rossz Mérleg és
Szurkos Ostor
bitang jogaidat
osztod
ostoba számokért:
millió! százmillió! - -
Óh
magadat-fogyasztó
barbár szegénység!
rajtad már nem segit
a
türelmes idő:
csak öntöd, egyre öntöd
a tüdőbajos
verseket
jobbra-balra,
mig egy napon saját zsirodban
fulsz
meg,
- henteslegények lakodalmára.
Pusztulj hát bolond
apostol!
holnap leszakad alattad a podium
és bibliádból
rántottlevest főznek.
Kire vársz még? Ó kire?
Valaki bizonyára
rosszul számolt,
valaki elhallgatott, mielőtt megszólalt
volna.
De most már - késő!
Pénteken megint akasztanak a
kálvárián
Judás és Barabás örömére -
és a bokrok
alul
zarándokutra kelnek a hangyák...
(Komjáthy Aladárnak)
Zsibbadt levegő: megint ellankadsz -
-
véred, epéd
köddé cseppen.
Ó mégis szent ez a
semmitmondó pillanat,
őszinte leszel
és megbékélsz a
világgal...
Most nincsenek ellenségeid,
nincsenek barátaid,
-
egyedül vagy
Zaj és Csönd félszeg harmoniája.
Az
emberbe belémennydörög
az Állat isteni lelke
és válogatás
nélkül megöleli testvéreit:
a szajhát és a csatornákba kergetett
apacsot,
kiket nem cirógat többé napfény...
Lám,
tegnap még
nem volt
semmi közünk egymáshoz,
de ma mégis rokonok vagyunk
-
valakitől, valahonnan,
talán a tizezredik ágról. -
- -
Gyilkoltuk és pöröltük egymást
-
sirgödörért.
Nem baj fiam, ma nevetünk,
ma káromkodunk és
összetörjük
a poharakat csak azért is!
Csak azért is! ezerszer
azért is!
Holnap már késő lesz, vigyázz!
tizenharmadikán sirni
fogunk
és ledorongoljuk gyermekeinket
bolygó gyilkosok...
Ömlik a zene: a Kupa kitárult - -
-
Testvér!
valaki elárult
minket...
Fáradt vér csorog a hegyekről: ideje
menekülni!
Sót hintett
a Köd tüdőnkre, - a Tűz ki fog
hülni,
vigyázz!
A bús ház
ravatalán most nyöszörög a
Halott...
Gyorsan a zsoltárt!
A vér
elönti az ablakot,
ha
elkésünk...
Hallgasd csak; hogy kopog a szív!
A Halott két élő szeme hív
őrizni az
Oltárt - késő! nem érünk
oda már.
A Mocsár
mindent betemetett!
Az idő
megállt: -
Lucifer keresztet vetett...
A Kapu kitárult - -
menjünk
testvér!
valaki elárult
minket.
Hiába!
hiába minden!
Az Egyház és
az Állam megbukott!
Most már jön az ember! jön!
a
mindenkor-levő ember!
- és megöli hittelenségét.
Érzi és
kívánja magát,
mert élő szeretettel
és meghaló
gyűlölettel
született, megszentelt lényegének...
Jön, jön az
Ember
megállíthatatlanul!
Útját békét szóró napfény
és
áldott Erő görgetik
templomos önmaga felé!
És bitangul
elcsúfolt vére
acélszemü kalászokat öntöz!
Tamtadaram:
ime
a Tragédia tűzzé lobbantja
a Feltámadást
és gyermekké leszünk
a Hitért,
hogy megtaláljuk
a halált legyőző Életet!
-
Boruljunk le ó testvérek
a kenyérszagu tág mezőn
és
imádkozzunk igyen:
ó életünk, mi végtelenségünk,
engesztelj
meg kidöbbent magunknak!
Amen... amen...
PARIPA-INDULÓ A MEGVÁLTÁS KÜSZÖBÉN
Tűznyelveket okád a szél...
Aratás!...
Aratás!...
és égnek már az elringyult fekete
lobogók!
egykettőháromhej...
most... most daloljatok Istenbe
rokkant forró mágnesek!
a holnap, hajh, holnap muzsikába
olvad!
most... most daloljatok verejték-zsiros
gabonasűrük...
most... most daloljátok
friss gerjedéssé a megszikkadt
ütemeket!
hajh, daloljuk azért is a herkulesi Zavar
ezernyi
nagyszerűségét!
Daloljatok ti mindent Életté csókolt életek!
most
daloljatok!... és ti, világ minden
büszke Csudái - ti is
daloljátok az Elme
áldott, acéllá öntött
végtelenségét!
daloljátok a himnuszt a lángnyelvekbe
- a
Mérnökisten felkent apostolainak!
és daloljatok ti gyárak, ti
kevély paloták,
ti illatos kertek, ti kényelmes utak, ti
üdítő
fürdők, ti simogató ruhák, ti megtermelt
ízes fűszerek,
ti szinházak, ti iskolák, ti
múzeumok, ti bársonyvizeken
hintázó
hajók, ti robogó vonatok és egyéb égi és
földi és
földalatti és vízalatti csodák...
daloljatok!
daloljatok!
Daloljatok, hogy hamuvá lesztek, hogy holnap
ujjáépültök!
daloljatok és daloltassatok!... és
vakuljatok
Világosságot a ködült szemekre... és
lobbantsátok
fel az alvó parazsat!
Daloljatok és lázadjátok tengerré a
meddővé
hajszolt bornírt Megnyugvást!
Daloljatok! Mindenki daloljon!
daloljunk!
Hiába minden csökevénység!...
A Bilincs megtörik s
ha a tüzet eloltják is;
a Célt mégis kövér lángokká
dagasztom!
... és ordítom rekedt torokkal is tovább:
Daloljatok!
daloljatok!
hajrá daloljatok! még ég a tűz!
Szétbomlottak az idők
elemei
pernye-pernye mindenütt,
rásülyed a levegőre - -
-
Nehézzé csömörög bennünk a vér.
Cigarettafüst: kiesik
az ujság kezünkből.
Künn szitál a nedvesség,
csepereg-csöppen.
Néhány percre elaludt a világ.
Csak a szél
duhajog a távirópóznákon - -
Fáradt szemünk
alatt
szaladnak a víziók,
színes szivárványok -
minden!
szinek és ízek áramai...
A verebek - hallod? -
idegesen
viháncolnak a léghuzatban.
Valaki felakasztotta
magát.
Nyitvamaradt szánkból ömlik a karbol.
Százéve alszunk
már
összezsugorodott szobánkban,
de nem jön a Vendég,
Homály
kopog az ablakokon...
Jaj késő!
elaludtunk:
a Halál rőt
vizein evezünk...
Alleluja! csurog a tavasz.
És elárad
bennem a Végtelenség.
A mezők ime már elindultak
a holnapi
utópiák felé.
Ó!
mennyire visszaadtam magam -
magamnak!
Most azt is elfelejtem, hogy
a kérdőjeles borzalmak
folytatása vagyok.
Ó szent, szent, szent az Élet!
végignevet
rajtam a nap és
a kicsattant rügyek
részeg duhajra
perditenek.
Most, most nagyon szeretnék
hinni valamiben,
ami
nincsen talán.
Halihó!
hinni a bennem feltámadt
és bennem
meghalt
bitangszép fiatalságban!
GYERMEKI VALLOMÁS EGY KUTYÁNAK
Bársony ide gyere!
he-he kutyus te,
milyen sima a szőröd.
Megharaptad azt a bitangot ugye?
Mennyire
bölcs vagy:
megszagoltad a gonoszságot
és mi maradékkal
kínálunk!
Két szemed most is alázatos...
sóhajtsz valami után:
szeretet!
Mi azonban mégis hűtlenek voltunk hozzád
és hajlékot
adtunk,
hogy vigyázd a vagyont.
- - - Te
mégis igazabb voltál.
Ó emlékszem, az én jó anyám
haldokolt
akkor és én nem tudtam megérteni.
De te szüköltél, mert sokszor
megsimogatott,
mikor még nevetni tudott.
Volt úgy, hogy
morgott a koldus,
bár az utolsó pénzdarabot odaadtam néki,
míg
te éhes-szelíd szemeiddel
farkadat csóváltad.
Ó Bársony,
szegény kutya te,
azóta elmentél...
Most már
tudom...
némaságoddal váltottad meg
a megrokkant sziveket
és
meghaltál, mint a többi jó emberek.
Csinadrattabumbumbum...
Tovább csak!
tovább!
Csinadratta csak azért is! Rajta!
Brühühü-hi.
Levegőt!
levegőt!
Levegőt?
Fulladj meg! Fulladjak meg én! fulladjon meg
a Lüktetés!
Indulást vezényel a gázbafulladt Kánikula,
hurrá!
hurrá!
Gyerünk! Rohanjunk lihegve csatasorba!
Doboljon az
őrület:
éljen a Halál! a részegek csókja és a buta kín!
Tyuhaj!
elbukott az élet!
elbukott! csinadrattabum!
És mennydörög a
Föld, a legyilkolt állat...
az egek holtra részegedtek s a
Tétlenség
vén mákonyát izzadják álommá!
Rothad az Egészség...
minden rothadni
készül s öngyilkos
lelkek undorodnak a
boszorkavásáron!
Bim-bam, bim-bam, vagy amint jólesik.
De
vészharang kongja az öngyilkos
elmulást! s kiált az Élet
bóbiskolva: ó Ember,
ó ember mit művelsz? mért a
ravatal
körülötted? és koporsót árnyékol arcod
láza és te
Ember vagy!
hajh csinadrattabum!
Tyuhaj! A nap megkékült, a
hold megfeketedett...
csak az őrület kénlángja világít!
...s a
bolondok házában sír az Ész
a tisztultság vackán
- míg
idekün uristenül a Téboly!
Ejh mit!
nyitva a cirkusz,
gyerünk
be mindnyájan!
Megkezdődött a bikaviadal! Előre!
Csak azért is
csinadrattabum
és csinadrattabum!
(Pásztor Andornak)
Asszonyt akarok! leányt!
talán
nagyon-egyszerűt és megáldóan oktalant!
ki kiérti belőlem a
csordult Vigasztalást!
mert hát el kell indulnom az Áhitat
felé!!
huszonhároméves-testű kamasz vagyok immár
- és
bűnös hét éve prostituált lányokba égem
férfiasságom bőséges
erejét!
és érzem: gyilkosa vagyok fiatalságomnak,
mert nem jön
az igaz Leány felém,
ki megteljesítse kirobbant tavaszom
májusi
nedüjét!
Várom az aktív leányt, a bennem
megteljesülő
Asszonyt, ki belőlem lesz anyává,
hogy feldöbbenjem benne
apaságom zsoltáros mithoszát!
és várom e szent Közösség
gyümölcsét,
amely értelmet fogan!
- - - Ó
ige!
egyszerű, nagyon egyszerű
közéletmentes asszonyt
akarok!
Oktalant, - hogy szeretni tudjon!
Ó, mert az
okos asszonyban nincsen Szeretet!
Az okos asszony a családi élet
diszharmóniája!
durva Betű csak! és kultúra!
Jöjj, jöjj
oktalan és egyszerű Asszonyi Leány te!
- én beléd olvadom a
Szeretet intuitív okosságát!
Ó, mert lásd végtelen a
szeretetem
és nincs kire pazarolnom!
Asszony! Asszony!
Ó,
jöjjön el az Asszonyi Leány végre
leharmatozni az istenült
Lázt!
megérlelni bennem a Férfit!
mert hajh allelujákat sír
belőlem
a szeretet váró Gyermek, -
ki éhezi hajnali
felgyulladásomat
a Végtelen felé!
Sokan csalódtak bennem,
de még többen
csalódtak önmagukba.
Amit irok nem több talán a
sallangos
vezércikknél, minden kifésült cicoma nélkül.
Álljatok
a fejetek tetejére!
Kegyetlenül sok a mondanivalóm és nem érek
rá
fölösleges pepecselésre. Aki mérnökibb többletet
kiván,
forduljon az önképzőkörökhöz.
Én a pillanatok fájó lázadását és a
soha-el-nem
múló Kételkedést nem tudom megfojtani
magamban,
sem másban.
És különben is mit bánom én ha dilettáns, vagy
epigon
vagyok. Elsősorban a Lényeget dalolom.
Hogy templomi ömlengéssel,
vagy káromkodással,
- legkevésbé sem fontos. Az emberek
amúgyis
többet káromkodnak, mint imádkoznak.
És mégis, ha
többen káromkodnak
- többen akarnak.
Mert hát ki van
megelégedve önmagával?
Az időben sincs megállás! A tegnap nem
állt meg
és a percek tovább szaladhatnak
és jönnek és elbuknak
az új napoleonok.
Ezek a mindennapok mindennap.
Mindent
megpróbálunk és a végén mégis
koldus maradunk.
Bizony, bizony,
sok költő sír és sok költő
nevet a világon és még kevesebben
vannak,
akik élnek.
Ki mondja meg, hogy mi ér többet a
többnél?
kevesebbet a kevesebbnél?
ma rossz kedvünk van és
végrendelkeznénk,
holnap pedig egy pohár borért
szembeszállunk
még a halállal is.
De hát azért csak menjünk
előre,
mindig előbbre,
majd csak elveszünk
valahol a
ködben, amen.
Bizony nyakig uszunk
a szentimentális
früstökben,
bár leprás homály borulja a világot.
Alig van
ember, ki kilépjen tegnap-meghalt
hazug önmagából és még
kevesebben
vannak, akik észreveszik mai arcukat.
De csak
szentimentálisak maradunk továbbra is,
mert ez a
pillanatunk.
Optimizmus és pesszimizmus épen olyan,
mint mikor
a gyufa sercen. Meggyúllad-elalszik.
De ezentúl mindig él
a
gyilkosan végtelen valóság!
Sokszor kutatjuk a
lehetőséget:
hogyan gyónjuk meg büneinket - magunk
előtt.
Pedig tudjuk, hogy a papok
a legzseniálisabb
detektivek.
És én mégis azt mondom, ha becsületes
pogány
akarsz maradni, tanulj meg
bigott katolikusnak lenni.
Mert a
disszonánciák teremtik meg a magad jogát.
Azonban, ha tanáraid a
tudománnyal
butitanak, kergesd ki savanyú fejükből
a
megsántult szamarakat. Viszont, ha valaki
megdob kaviccsal, mondd
meg neki, ha ezt
mégegyszer megismétli - dorongot hajitsz a
koponyájára.
Igy van ez barátom.
De az öreganyád nem fogja
elhinni.
Mondd is meg neki: öreganyám te öreg vagy és
most már
másodszor gyermek. De én fiatal
vagyok és tudom mit kell tennem,
ha
fizikai királyságom birtokába jutok.
És ezt mindenkinek
megmondhatod.
Még akkor is, ha ezeket egy félszeg
paralitikus
tanácsolta néked, aki
négy elemivel is intelligensen fogyasztja
el
a maga napi öt deka szalonnáját.
Ó, jaj a szeretet!
Vérbefult mezőkön
száradunk - -
Hiába kiáltod: szeretet!
nincsen!
nincsen!
Csak a gyűlölet ordít: halál...
A halál él
bennünk.
Hajh, azért kellett megszületned,
hogy újból
meghaljál
és megint előlről
kezdődjön a
játék:
tik-tak-tik-tak... puff!
mert gyűlölni kell, mert
gyűlölet
ellett minket - felfalni a Jót.
Rohansz meddőn:
mindenki félti
az Örökké-kevést.
Tudom, a barátom is
azért
reflektorozta rám a megértést;
- milyen széles
mosoly lesz az arcán,
milyen jó lesz élni!
És milyen mindegy:
ő azt mondja
halál, én harsogom: élet.
De mind a ketten
földi
eledeleket eszünk és
minden betegágynál ott féltjük
a
félbenmaradt utat; nem volt elég.
Elindulni! elindulni!
próbálj!
Nem enged az orvosság.
Hiába nevetsz.
Iszonyú,
iszonyú lett e szédületes tánc,
belenézünk a csillagokba
és
megbolondulunk.
Hajh dilettánsok! üdvözletemet küldöm
néktek!
Éljen a huszadik század! és az új atmoszféra,
mely
kiszalajtotta belőletek a bolondok áldott örömét!
- -
- Ó dilettánsok! én meghalok,
hogy éljetek! mert hát
élnetek kell!
Bizony szomorú a limonádésors.
És mily
miseszagú-szép a Halál; mert élnetek kell -
élet és halál
nélkül! és élni fogtok,
mert voltak, kik szégyelték az életet,
hogy élni birjanak!
Tudom már a titkot: bennetek olvadt el a
szeretetem!
Szeretni kell benneteket! hajh szeretni!
Mert ti
vagytok a megmentés - ó dilettánsok!
De én nem hagytam
parlagnak
a zsíros televényt: meghalok bennetek!
Szomorú, adni
akartatok és
üres kezeitekbe megdermedt a Bőség melege,
mielőtt
kiszakadtatok volna!
Ki nem fogyó zavarban tengődünk most
már.
Zavar, zavar!
Ó számkiűzött testvéreim: a Zavar emészt
meg.
Ki lódította ránk a világot?
Ó minden dilettánsai a
végtelen mozgásnak - testvéreim;
hogy vígasztaljam
szíveteket,
ha a Halál árnyéka sem fogant belétek?!...
-
Brr harmónia! brr diszharmónia! -
Ó mint kínáljam hát késő
szeretetemet,
ha sem a szomorúság, sem az öröm
nem lehet a
tiétek?!
Ó, mint gyülöljelek benneteket, ha gonosz-vérű
gép-szívek
kigyilkolták belőlem a gyülöletet is?!
- -
- Ó, dilettánsok,
életnélküli életreítélt öngyilkos
testvéreim a homályban:
fájdalom lobog íme belőlem:
jaj nagyon
egyedül vagytok!
és én, én -
magamrasóhajtom a halált,
hogy ne lássátok
megfakult arcom érthetetlen mosolyát...
-
- - Üdvözöllek benneteket ó dilettánsok!
meghalt
testvéreim a dübörgő Semmiben!
(Dr. Hegedűs Lórántnak.)
Valahol nagyon rámdobálták a hivatalos
mosolyt
és elémbőségült a magát-faló fekete világ.
Most íme
kilobban belőlem a Kérdőjel,
hogy kinevessem
magambolondítását.
Pfuj, de fiatal voltam!
Nyakambaszakadtak
az irodalmak
és buta frázisok koldusát
szagolta belém az
Élet.
Hiába! hiába!
belémfeküdt a sárga kétség és nincs
többé
hajnal, mely rám-ne-döbbenje a nihilvérű Alkonyt.
Vak hitek
bitangultak belém és elfelejtettem,
hogy barbár próféták ordítják
a piaci igét!
Hajh, apró nyavalyák zabálják meg
a nagy dolgok
vasízű ütemét!
kukacok emésztik meg a tölgyfát!
és kis
tülekedések feküsznek belénk.
Nincs út semerre!
Mindenütt az
örökegyforma tragédiák ásítanak
és mindenki megismétli a maga
hazugságait,
- mert nincs menekvés önmagunktól!
Ó, hiába
minden! a tegnapok elégtek bennünk,
ma tébolydába csukatjuk
magunkat s holnap megdögölünk.
Jöjjetek bolondok! prédikáljatok
nagymamás
szeretettel az Ígéret földjéről, ó mert e
paposan
egyhangú mozgásban oly szépek a pillanat
hazugságai!
Jöjjetek bolondok! megbolondult már a világ
és
nincs többé visszatérés oda, ahonnan elindultunk.
- Hajrá!
üdv a bolondháznak!
Bolondul jöttünk, - bolondul
megyünk!
Alleluja! és mégis megdögölünk amen.
Katalógus értelemroncsok
kiszurják a
világ szemét - kutyakötelességből
és az akadémiák
prostituált szelleme
tuberkulózist lehel a perifériákra
a
TÁRSADALMI REND pedig éhhalálra
bitangolja a gyengéket.
Ez igy
van rendjén. De mindegy! szomorúan mindegy!
Mert nem lehet sem
így, sem úgy.
Szél ellen nem lehet füttyölni...
Bizony
véletlen szeszélyek zsarnokolnak felettünk
és kegyetlenül él a
valóság.
Ma a jobboldali, holnap a baloldali ideális önkény
ül
nyakunkra.
Csinálhattok - amit akartok:
a betegséget
csak betegséggel lehet gyógyítani,
mert lódoktor, vagy professzor
ugyanegymindegy!
Simogassátok és csókoljátok egymás sebeit,
nem
fogjátok egyedül érezni magatokat!
- - - A
világ még mindig rendjén hiszi magát.
Pedig valahogy nagyonis
kizökkentünk az Ősember
kultúrájából és érezzük, hogy a
halálbakergető
tudományok ellen legjobb orvosság -
passzivan
butának lenni.
Minden művészet kolera - és ami az
ősösztönből
megmaradt életnek: az egyedül a SPORT,
mely a
görög-latin korszak önmagát-elégő
szadista folytatása
lett,
szeressük hát a sportembereket, ők érzik
legideálisabban
magukat a perverz világért
és ők a vígasztaló Anyag egyedüli
centralizálói, -
kik boldogan kidomborulják az
izmokat,
hogy kiengesztelőn megbosszulják a trágyás rothadást!
-
- Talán sok mindent kidobtam ez írásban
magamból.
Össze-vissza.
Mint ahogy nem figyeli a paraszt, hányféle
trágyaelem
zsírozza földjét. Különben is nem ez a
lényeges.
Mitsem adok a frázisra, hogy az igaz költőnek
hány
darab verset szabad irnia évente,
hogy a túltermékenység káros-e
vagy hasznos
és hogy a vers befejezése csattanós legyen.
A
lírai koszorúkat meg különben is lelegelték már
az önképzőkörök
szűzességet-csepegő felkentjei.
Mert hát minden mindegy és
szomorúan él a valóság
és elhisszük, hogy maholnap mindnyájan
a
bolondházba kerülünk.
Mindenesetre okos birka vagy,
ha még
hinni, vagy kételkedni tudsz.
Én azonban koravén vagyok és a
nyavalyákat feltaláló
orvosok meddőségével érzem, hogy
mindig-néhán
nagyon szívendőfnek a Jelentéktelenben
megfulladt
gyilkos tragédiák, - mert nincsen
föllebbezés!
Ne is csodálkozzál.
Minden buta halál az
incselkedő végcélhoz vezet.
Vissza a még sivatagibb zavarba,
hogy
újrakezd a komédiát.
Csupa diszharmónia bitangolja a világot.
És
mégis a legfeketébb homály kiáltja el benne a
Feleletet.
...Hiábavaló utópiákat szövögetsz őszinte
frázisaiddal,
mindazonáltal az idők vasfoga téged sem kímél
meg
és voltál és lettél, ami a többi egyformán.
Jaj így van ez
mindig. Az emberek ideális szamárságokról
csevegnek, pedig a
hazugság lírája haldoklik
és zsibbadt idegek muzsikája lett a
SZÉP!
Mert nyakunkon ül a huszonegyedik század
időtlen
végtelensége - és letagadni meghalt a Pillanat.
De még ma
is bűnszövetkezet az Aranybálványnak-
felelős Állam és a
legnagyobb kapitalisták mégis azok,
akik a szegénységükkel
tüntetnek.
És mindenki különél, mert a társadalom a levegőben
lóg.
Egyedül élünk bizony és hanyagok vagyunk.
Mindig azt
hajtjuk végre, amihez nincs közünk.
De a görbe és egyenes útak
egyformán találkoznak.
Nyugodj meg.
A kukac benned is megterem
és néked sem lesz igazad,
ha a Lehetetlen téged is elindít:
befellegzett!
És ne törődj a kérdőjelekkel.
Egyél-igyál és
nevessél, mert
minden út Rómába, vagy a pokolba vezet.
(Barinkay Ferencnek)
A világ tartalma mégis az, amit nem
hiszünk.
A vér vízzé lesz és a víz vérré.
És buta narkózis -
- - Kell! Hogy éljünk
s halni bírjunk.
Ó, a
mindennapi kétségben:
Cseplin-burleszk, detektívdráma -
milyen színes zenekar!
Habzsoljuk a zavart
irodalmi poloskák -
-
és nevetünk az intelligens csordákon.
Csodáld a párzó
kutyákat: igazat adnak Zolának.
Valahogy lenni kell, hogy
csodálkozzunk végre.
Keserves bolondságok ringyói
vagyunk.
Dortmundban kétszáz halált köpött ki
a nyugati
kultúra
és angol humanisták botozták meg
bigott hinduk
ezreit.
Apró nyaktilókban hízik a Sok.
Az emberek vagy az
öngyilkosságba,
vagy a máriakongregációkba menekülnek
-
szegénységük terhével,
de elvesztik az Értelmet.
Te azonban
gyenge vagy és nem veszed észre,
hogy pillanataid nem mentik meg
az éveket.
Hiába bődülsz az égre: sem a sírással,
sem a
nevetéssel nem váltod meg magadat.
Hajh, legszebb imádság a
káromkodás - -
Ráérsz még megbolondulni.
Hisz
olyan szürkék még a kicizellált versek is!
De hát azért csak
káromkodjunk tovább
és üssük agyon egymást,
mert minden úgy
van,
ahogy nem mi akarjuk
és mert mindnyájunk porát
egy
szél söpri el amen.
Hosszú nadrág, rövid ész. De lehet
fordítva is.
Sárga Pista azonban felfedezte magát
és
találkozott Zöld Jánossal.
Agyonöklelték egymást és verseket
ettek vacsorára.
Hej öreganyám, de fiatal vagy
az én vén
oldalbordáimra!
Mégis hiába mondom mindezt.
Két darab sánta
vers valahogyan
összeakaszkodott és megszületett
a harmadik
novella. Bánja az öregisten!
Üssék agyon egymást!
Én már csak
autódidakta maradok
és kénytelen vagyok lenyelni az
egyetemi
tanárok okoskodó nyegleségeit,
Mert valamivel csak meg
kell
etetni a pácienseket. Szocializmussal
vagy kereszttel -
mindegy.
A kenyeret majd megemésztik a csirkék.
De itt van még
Kassák Lajos a zseniális
paralitikus is, ő nem tagadja, hogy
két
dudás nem fér meg egy csárdában.
Igen, megértem őt. Talán
valahol összecsókolt
bennünket a gyilkos nyugati szél
és
testvérré boronálta sebeinket a judások krisztusi
sorsa.
Tingli-tangli már bizony így van ez.
Értelmetlenül
összeszaladnak a dolgok,
már nem is tudom, hogy mit gagyogtam a
levegőbe?
Szomorú jaj, hogy így járnak az öreg gyerekek,
akik
vastagokat káromkodnak és nem veszik
észre a maguk körül
értelmet-táncoló világot és
bitangfáradtan belehortyognak a
csöndbe.
De én már csak azt érzem, hogy száraz vagyok,
mint a
kondások torka és nincsenek többé
színes lampionok, mert én
meghaltam már régen és
nem szabad sirni. Mert kell, hogy így
legyen.
Rövid nadrág, gyerekész. Ó tizenötéves
fiatalságom
elvesztett lirai zamata! Ó megejtett leány!
Hiába
minden. Most már én is megyek.
Hurrá Berda József! Hurrá!
Micsoda
nagyszerű ember vagy!
Prédikálod a Szeretet országát
és vérét
iszod azoknak, akiknek Krisztus is megbocsájtott!
Valóban Berda
József: te egy goromba szláv paraszt vagy!
izléstelen pózőr!
különcködő!
te vagy, aki bepíszkítod a nemi
méltóságot
egzaltált természeteddel!
te vagy az, aki az utolsó kóbor
kutyát
is megölelnéd és te vagy, aki a
legelső Ember-nőstény
becsületét is megrontanád!
Hajh Berda József, mily szánalmas
figurája vagy magadnak!
csak gyártod a pongyola verseket és
kicsúfoltatod
magad taknyos kölykökkel, hogy szerettesd
magad!
Prédikálsz nékik az Új Morál-ról, -
míg magad
észre sem veszed mennyire
a mocsárban dagadsz!
Hirdeted a nagy
Életközösséget
és te vagy a legirigyebb zsarnok!
Barátaid
vannak, akik megértik
komplikált egyéniséged és te
nem hagyod
magadnak megérteni
a mások öngyilkos igazát.
Mert mindenképpen
a más szemében
keresed a szálkát - mikor pedig
tudod,
hogy a magadéban gerenda vagyon!
És te vagy az a Berda József,
ki
harcot hirdet az esztétika ellen,
mindannak ellenére, hogy kéjenc
katalógusa
vagy minden esztétikai túltengésnek!
Hirdeted a
logikát és sokszor
magad leszel rabjává a paradox
teóriáknak!
Megtagadod az istent és bután-félelmes
perceidben
úgy könyörögsz hozzá, mint egy
bigott szentolvasós
asszony!
Minden vagy te Berda József!
Ember, állat,
hívő,
hitetlen,
tisztességes, gazember,
konzervatív,
anarkista,
degenerált, épelméjű
... és még ki tudja mi
minden!
Igen,
igen Berda József,
te rendkívül Eredeti-valami vagy
-
csak főbe kéne lőni magad,
hogy elordíthasd a mindenkit-megváltó
feltámadást!
De
mégis... bocsáss meg magadnak
még egyszer, ó Berda József!
miért
is ölnéd meg arcod
méltóságosan keserű mosolyát? miért?
Emelkedj
fel:
alacsony bűneid és nagy hiteid vannak!
... és a te
hiteid
megbocsájtanak néked...
SZÉLHÁMOSOK,
PANAMISTÁK
ÉS MÁS: BRÁVÓ!
(Koloss Ernőnek)
Büszkén álltok a Törvény előtt,
nem
tapad vér a kezetekhez - - -
Brávó!
Éljen a
relatív igazság! a relatív hazugság!
éljen a rombolás! éljen az
építés!
Legyen úgy tehát minden, ahogy elgondoljuk.
A semmi?
valami! és a valami? semmi!
Amerika és Európa frázis, de a Föld
él!
Mert büszkén álltok a Törvény előtt!
Szentek és csőcselék
vagytok!
Diktáljon hát a szeszély, hogy mozogni
tudjunk!
Mozgassátok a világot, amelynek nincs határa!
De
szélhámosok vagytok és színes összevisszaság!
Dübörögnek a
dinamók!
Ti kreáltátok a törvényt! a törvényt!
És a törvény a
törvény előtt áll - - -
Brávó!
A Szellem
beleugatott a tüdőkbe
és a panamák egekig köpték
Amerikát!
Halleluja szélhámosok, panamisták!
A Mérleg
megbillent és a betegek meggyógyultak!
És hajrá!
Az erkölcs is
kigúbózta magát,
hogy kidobjon benneteket a piacokra!
A
rádiókoncert! íme!
táncraperdíti a szárnyasokat és a négylábuakat
is!
Most már kezdődjön a tánc!
És utálat és dicsőség a gyilkos
pénznek is,
mely eseményt kevert a drótsövényekre!
Brávó!
Legyen valahogy.
Hindenburg vagy a revolvergolyó.
Mert
kipukkantak New-York harangjai!
Jeruzsálem nyisd meg hát
kapuidat!
Jön a körmenet!
Szélhámosság! panama! panama! és
más!
Előre! egy-kettő,
egy-kettő! Megállj!
Egy pohár sört! barnát ha
lehet.
Ízlett.
Már megint eső!
A cigánybanda unalmát
muzsikálja.
De nem adok nekik egy fillért sem.
Elég fukar
vagyok. Pedig borbélyhoz
is kellene mennem. És a pénzem elég
kevés.
Mit csináljak?
Mindegy. Inkább veszek tíz deka kolbászt
-
a borbély ráér holnap is.
Nini - ki az ott?
Bizonyára egy mucsai tanár.
A koponyája legalább is úgy néz
ki.
Mintha Szász Károly szuggerálta volna ilyenné!
Hm. Most
huszonötezer korona zsebpénzzel
főúri pózba vágja magát.
A
cigányok százezerkoronás temperamentummal
kezdik és hajrá!
csinadrattabum! - Húzd rá cigány!
rajta! kapsz vagy ötezer
koronát! Jó pénz
kapcának lenni, mi?! Ötezer korona.
Megérsz
egy fröccsöt!
Én pedig mondom magamnak:
de te rosszabb
esetben
elmennél sintérnek is!
Néha rámborul a mindentölelő
Csodálkozás
és azt mondom: csönd legyen!
élet liheg bennünk!
De tudom,
hogy legszomorúbb arcom
a bennem meghalt krisztusok
reggeli
öröme.
Ó, menyire disszonánsak vagyunk
még a harmóniában
is!
Most Maeterlink filozófiája
tolakodott rám és éberen
figyelem
itt a fűben ezt a vergődő hernyót, akit
megtámadtak a
hangyák.
Hajrá ni!
Az erősebb férget, hogy megölik a
kicsinyek!
Vagy a nagyonsokban fellázadt valami ez,
mely
halálra bukja a nagy-kicsinyt?
Az élősdit megöli közös önzése a
soknak,
- vagy a Megváltás lesz áldozata
kis
élősdieknek? Ahogyan tetszik.
Meg szabad bolondulni rajta.
Hisz'
így is buta tragédiák iróniája
ez a széthullt
össze-visszaság!
Mert elnémulunk, mielőtt kisírtuk volna
magunkat.
Bizony hiábavaló az Út önmagunk felé!
Elönt,
belénkzúg mégis a szent Befogadhatatlan
és összedölünk, mert csak
a keveset birjuk el,
pedig a magunkbaáradt Végtelent akarnánk!
De
elindulunk, mert vissza kell jönnünk, hogy
ismét legyünk valahol
és mert talán
így van jól ebben a nagy Ismétlésben,
mikor oly
betegül szép, lármás örömök után
a csendes szomorúság.
(báró Rőmy Lászlónak)
És most megint összekuszáltan
vagyok.
Összhangtalanul égnek bennem a problémák, -
hogy
kiszámítsam magam a mindig-változásban.
Úgy hiszem nem vagyok
értelmetlen lokomotív.
De azt már tudom, hogy a gyengébb
elemeket
legyőzik az erősebbek
és, hogy legintelligensebb
állat: az Ember!
Valóban így volna!
Bennünket az idegek köptek
Alakká
és ilyenkor elgondolom; csupán
a gyűlölet ég bennem is,
mert tudom - - -
csak a gyűlölettel váltom
meg
magamat - értelmetlen perceimnek.
És azért szerzek
ellenségeket ellenem,
hogy szeretni tudjak.
Máskor azzal
fenyegetem lelkiismeretemet,
hogy holnap csalni, vagy gyilkolni
fogok
és talán a börtönbe juthatok.
De ez minden tisztességes
emberrel megtörténhetik!
mert tökéletes élet csak a tébolydákban
van.
Tébolyda: - nem vagy ráutalva,
hogy igénybevedd a
Törvényt!
Hajh én is tébolyult vagyok
és kérdem: miért
születtünk, ha mégis meghalunk?!
És még borzalmasabb, hogy nem
találkozunk
többé azokkal, akiket szerettünk!
Mert jaj,
borzalmas a formák halála!
És hiába minden.
Ha a csönd
felrobban; megsiketülsz
és tüz táncol a talpad alatt.
Akasztasd
fel magad inkább,
mert hiába él benned a cédák meddő akarása:
élni! élni!
ha holnap megkergül a Vezuv gyomra
és elnyel a
föld.
Mert van még földrengés, tüzvész
és más milliárd
nyavalya!
Ó buta morzsák: ime a filozófusok
hullája is gyönge
falat már.
Hajrá neki a falnak! - -
(Tesseni T. Jenőnek)
Bizony rég' megdöglött bennem a
Vers.
Megkergült hitek utópistája én,
kiáltom felétek:
Voltam
kongreganista és forradalmár.
Mert kellett ez a purgatórium.
De
talán mégis bocsássatok meg nékem.
Bitangul elfáradtam. És
különben is mindegy.
Most már egyik szemétdombon sem
kukorékolok.
Elmegyek a nagyszakácsi szüzmáriához, hogy
ujból
előlről kezdjem,
ó jámbor szamarak!
Mert hát az ökört ki látta
következetesnek?
Szegény jószág bizony néha vizet is iszik.
EZER
IDEG, EZER ATOM - én ó,
hogy drótozzam fel magamban
az
EGYENES vonalat?!
Megölnek a frázisokat okádó percek
és
sírva-röhögőn bámulom ezt a
pocsolyábafulladt véres komédiát.
-
Ugy! ugy! karmoljátok ki
egymásnak a szemét. Feküdjetek
a
mozdonyok alá és szüljenek az anyák
továbbra is gyilkos
fanatikusokat.
Mert talán igy lesz rendjén. De én már
inkább
azt mondom elég volt és
megátkozom az áldott pillanatot,
amelyben
megfogantam.
És most a minden bolondériák végén
hajrá
zsirosszáju Demagóg! Proklamáld
csak a diszonanciák történelmét.
Mert jajj,
nincs már senki ezen a világon
csak te és a többi
hernyók.
(Mózsa Endrének)
Tegnap belenéztem a vizes szemeidbe,
de
hiába! Nem sírtál és nem nevettél.
Nem tudtam sikoltani,
mert
szemeimre szomorodott a látás:
lehervadtál a hetvenedik
esztendő zarándokának.
Ó apám!
Te már csak cepelled az aggok
cseppegő bénaságát.
Mégis élnem kell kiégett szemeidből.
Egy
kevés életet hazudj nékem legalább!
Káromkodjál, vagy ragadj
korbácsot,
mert jaj borzalmas a te hullaszagu arcod
hideg
ragyogása.
De te nem szólsz. Ó mért nem haltál meg,
mikor még
nem szerettelek?!
Néked azonban már ugyis mindegy.
Valahol
elindult a Halál megváltásodra,
hogy kicsúfolja állati
fiatalságomat
és egy felvonásnak vége lesz ismét.
Hiába
kiáltom; ments meg, mert te
az én teljes életem lettél: -
mégis elmégy
és a kétségbeesett kérdőjelek utánad
kullognak.
Apám! apám! hát miért nem elébb én?
De te már azért
sem szólsz,
csak nyitod az ajtót egy idegennek
és én
barbár
izeid keveréke itt maradok
utolsó rothadásnak a Folytatásban,
hogy
elfogyasszam a visszamaradt alkoholt
és köszvényes
hétköznapjaidat.
- Ó apám!
szeretett gyilkosom
én már
itt maradok...
(Hajdu Henriknek)
Isten hozott bárhonnan is jöttél:
meddő
uccalány, vagy
szivengyílkolt kapitalista!
A kedvem most
valahogy nagyon kifenekedett magából.
Csak szomorúvérű
embereket,
emberi arccal megvert embereket látok.
És megint
ott vagyok, ahol voltam.
De jaj, amott már jön a
bikaízmú
hortobágyi paraszt és tüdőmbeönti
a kövér legelők
megkorbácsolt ízét. -
Íme megint egy ember.
Nyugatról
jön kikarmolni a szemeimet
és pálínkát iszik kenyér
nélkül.
Mindegy.
Mit tudom én megmagyarázni, hogy mi
ez?
Meggyulladt idegek részeg
csimborasszója, vagy tébolyda a
Duna alatt?!
Mégis valahogy jólesik ez a
színes
összezsufoltság ebben a
karbolszagú eleven kriptában!
De
valaki felordít:
jaj végem van! és én nem
tudok segíteni, mert
nekem is végem van
és te sem tudsz segíteni, mert
neked is
véged van, az orvos pedig
golyót röpített az agyába, mert
jóllakott a halottakkal.
Inkább mondjuk, hogy jóreggelt és
nyissuk ki az ablakot.
Mert testvéreim!
fehérek, sárgák,
feketék, cigányok!
macskák, kutyák, verebek és majmok:
veletek
sírom az örök unalmat én,
én, elsárgúlt aszfaltköpedék
itt a
kőtengerben
és nevetek... nevetek, mert
holnap lesz a
TEMETÉS
... és hiába!
mindnyájan meg fogunk halni.
(Csatáry Gusztávnak)
Egyszerű és szomorú vagyok megint.
Valahol
elzsibbadt valami és lírává fáradt vissza bennem a
Lihegés.
Sokat káromkodtam virtuskodásból, - de ez volt
a
fiatalságom.
Most szeretném megölelni ellenségeimet
s valahogy
őszintévé dadogni, hogy
KRISZTUS TESTVÉRE vagyok én is.
És én
énekeltem a trágyadombok árvánmaradt életömlését,
hogy oltárt
emeljek bűnbánó magdolnák meggyalázott
processziójának.
Ó,
testvéreim!
A kitagadott önzés proklamátora
a keresztény
alázat méhében fogant
és végre elindúl felszedni a letaposott
kavicsokat.
Előttem a vak sivatag.
De mégis megyek, hogy beteg
szeretetem
betöltse a levegőt.
A gyávát és a kalandort, a
bigott zarándokot, az
elszánt anarkistát, mind-mind szívemben
viszem,
talán visszaadom nékik az Ember arcát!
Legyen hát
világosság.
Sírás vagy nevetés. Csak valami legyen!
Mert sebes
a mi unalmas szegénységünk és szomorú.
De KRISZTUS meghúzza a
harangokat és mi
megyünk a Hullaház elé, hogy meggyujtsuk
a
halálszagu gyertyákat.
Ideje hát, hogy letérdeljünk a hullák
előtt
és könyörögjünk. Jöjj ó Hajnali Zápor! és mossad le
rólunk
meztelenre a véres Lakodalmat,
mert jaj leszakadtak ismét az
esték
és eltemetik a vezetőket amen.
(Szécsi Ferencnek)
Ó testvérem, nagyon fájdalmas a
nevetés.
Bekopogtam az EMBER kapuján és
nem jött senki. Csak a
kutyák ugattak meg.
Pedig én is az ÖRÖMÉRT fogantam!
Hát
miért, mire siketül ez a lakatrafulladt tülekedés?
Borzalmas ez a
csunya póz!
És ennyi dagadt fiatalsággal lemondani
-
mily csunya bűn!
De hiába keresek-kutatok, megöl mégis
ez az
ólomízű vívódás!
Kételkedek magamban talán?
Valahol folytatása
van a dolgoknak.
Mert nem tudok sem szeretni, sem gyűlölni
többé
és lassan elpárolognak olcsó barátaim is.
Hiába! nem
hiszek magamban, nem hiszek
már a tagadásban sem. Csak élni-élni
szeretnék.
Nagyon kamasz vagyok még, ölelj meg testvérem,
-
félek a sötétben.
Ölelj meg, rosszat álmodtam. Érzem
valami
mélységbe zuhanok.
Úgy hittem öreg bácsi leszek és holnap
mosolyogni fogok.
Milyen jó lett volna testvér!
De hiába
kopogok az EMBER kapuján, csak a cseléd
jön ki jelenteni, hogy
"nincs itthon a méltóságos
asszony".
Mégis nekünk
nem szabad sírnunk, -
hisz' oly szomorú a nevetés! a
nevetés!
Az emberek minden kaput becsuktak
és mi elvesztettük
a saját kulcsainkat is.
Bujjunk összébb testvér.
Gyermekei itthon maradtak.
Nem issza
többé nevetésüket,
szegény és csunya halott már.
Ne gunyolja
őt cirkumdederunt.
Anya volt és vége.
Az orvosok
belebolondultak
megmentésébe:
fiatalon
megvénült.
Csönd.
Megölték.
Halljátok? megölték!
A
talán, a talán
ledurrantotta a lihegő sineket,
a mérgek
kifolytak szájából.
Most hát szólhat a
nóta:
Hollárilárihó!
Meghalt, mert élni akart.
Ó
paralitíkus férj, ó részvétbepólyált
ijedt testvéreim, emeljük
vállunkra
koporsóját és röhögjünk,
röhögjünk,
mert sokat
sírt ő
és megölték az orvosok...
(Korvin Lajosnak)
Ó nagyon rossz gyerek
voltam.
Fellibentettem néha a szomszéd Zsófi szoknyáját
és
értelmetlenül ittam a rámkandikáló fiatalságot.
De csunyább
dolgot is miveltem, mikor
a réteket kószáltam. Kövekkel
dobáltam
agyon a kékhasu gyikokat! Szegénykék pedig
nem
bántották még a legyeket sem.
De nemsokára ágybafáradt édesanyám
is
és hogy meghalt ó be nevettem a koporsójánál,
mert azt
mondta a doktor, hogy "a mamának
pihennie kell."
Mindezt
hiába magyaráztam a tanitóúrnak.
Elfelejtettem a kétszerkettőt és
igen sokszor rákoppintott
sebes ujjaimra. A végin mégis ötöst
kaptam.
Tanító úr kegyelem! Fiatal vagyok, én már
kétszer
megbuktam.
Most már mindegy. Apám is megöregedett bennem
és
testvéreim káromkodása a templomba kergetett.
Ó nem tudom mi volt
ez. Fiatalság bolondság, - de
csak nevetni tudtam.
A
gyilkos imádságok kivénültek belőlem és
az öröm feslett rózsáihoz
kellett szaladnom olcsó
csókokért.
De a templomok igaz tűzei
továbbégnek bennem.
Ó a templom! Én is az vagyok.
Bizony
testvér a templom szétömlött a
végtelen mezőkőn. Hagyjuk hát abba
a verset.
Szomjasak vagyunk.
Menjünk és sírjunk,
jöjjünk és
nevessünk!
Ó most igyunk az Isten italából a részeg mezőkön,
mert
jaj sok volt már a korbácsütésekből.
(Garay Jánosnak)
Hiába! Ez is olyan, mint a többi.
Falu,
halott falu: esznek és alszanak benne az emberek.
De mindegy.
Idevetett egy bolond szeszély
és hallgatnom kell.
Sírni
szeretnék, de megfagy szemeimen a könny.
A város! a város! nagyon
rámfeküdt.
Idejön meghalni a kőkolosszusok lármája
irigy és
önző parasztok közé,
mert itt sincs többé nevetés!
Ó szent
szomoruság - most a fiad vagyok.
Csönd. Künn az uccán egy
sötét kávédaráló csoszog
a Pénz modern parasztjaival.
Jaj
parasztok, parasztok, parasztok.
És meddővé tágulnak a
kérdések.
Valaki megmérgezte itt a levegőt. Hallom, amint
a
kofa mondja: ötszáz korona dekája!
Ó magyar falu! ki nyelte el
őseid barbár szeretetét?
Jókai parasztjai ime ellenséget látnak
bennem és
gyujtógatót. Vendégük vagyok és megfizetem a
sült
burgonyát.
Gondolom be kéne néznem a templomba is, - de
már
a kapuban megfojtja az arany csörgése a tömjén
szűz
illatát.
Eh, itt már semmi sem segit.
Este kilenc óra van...
csak a kutyák ugatnak
a csikorgó hidegben.
Milyen jó most ezen
az alföldi szigeten!
Mindjárt lefekszem... és aztán a
hosszu
éjszaka jön...
elaltatni megbénult kétségbeesésemet.
Brr...
most egy szán csilingel az országuton.
(Darvas Dezsőnek)
Zaj, zaj: itt minden zugban
mozog az
Élet.
Parfőm vagy trágyaszag? de
kevereg valami... kevereg,
kevereg.
Megint itt vagyok, itt loholok
az aszfalton. Hallgasd
csak!
Kopog, dobog az Űtem:
hajrá kalandorvérű
kamasz!
Megérdemelted a bitangok sorsát.
Gyáva voltál élni,
gyáva voltál
meghalni, mert aggastyánnak születtél...
Jaj
huszonnégyéves kamasz
szégyeld vénségedet!
Szabad-e ilyen
csunyán gyülölni magad?
Elpocsékoltak a fiatalságot
és aszkéta
lettél a sertésekért!
Bizony, huszonnégy évig éhes voltál,
mikor
eszedbejutott az ember fia;
"Ó Krisztus nagyon
megkorbácsoltak!"
De arculütött a Kenyér és
menekültél,
...menekültél.
Rabszolgák rabszolgát neveltek
belőled a szabad
levegőn!
és elkoptak szádon az igék.
Ó kamasz! mégis jól
esik...
Végre idehaza vagy ezer
érzések zavaros muzsikájában
-
vendéglátó baromfiak között.
Ugye lám! minden, minden
és
sok semmi és elvérzett kérdőjelek.
Eredj!
Most már
mindegy: a vágányok
hová futnak?
(Hevesy Ivánnak)
Ó a gazdagok!
Valahol utóléri őket egy
autókaramból
és ronccsá szakadnak, hogy néhány
buta évig még
libacombot ehessenek.
És fonák végzetek csimbórasszója jaj! ezen
az olcsó
áron a sok gyerekgyártás
- ó örömmel megvert
kövér szerencsétlenek!
A cukorbaj és a guta felszentelt
vitézei
vagytok és gyilkos szeretettel
borzadok tőletek.
Mégis csak
emberek vagytok!
Ki tehet róla, hogy néktek van a sok
és nékem
a semmi?
Mert ti is éltek és én is élek, az elvek
pedig
meghalnak, mert jó ez az ízes
mézesmadzag, mielőtt
elnémúlnánk.
De azért én tovább is pálinkát iszom
és azt
mondom fordúljunk föl -
hisz nekem is mindegy, meg neked is
mindegy!
ISTEN GYERMEKEI VAGYUNK: SZEGÉNYEK
(Kulcsár Lászlónak)
Koldusok szalmáján melegedünk
testvér!
Erős a mi szegénységünk - - -
Üres
kezekkel szíveket ölelünk.
Mégis úgy fáj lihegő
torkunkra
fojtani: ne lopj!
De mi élni tudunk, ha ránkömlik
a
gyermek mosolya,
mert Krisztus nevet bennünk.
Görnyedten
pampogunk a sárban,
nem birjuk a terhet.
Esténként azonban
elmegyünk
a vasfejü bölcsekhez Fehér Kalácsokkal, - de
hiába.
Arcunkba köpnek és kikergetnek.
Ó, milyen igaz szeretet
szolgái vagyunk
a nevetésben! - -
Adunk és
odatartjuk másik arcunkat.
Mert mi vagyunk a bőkezü
szegények,
meghalt határok betegágyán.
Sokan elindultak
már,
de nehéz sok olcsók alázatossága.
Bizony merész út:
sokból - semmibe esni...
És tudjuk mi az, a vágóhídra
számüzött
bárányok csodálkozó szemeit megsíratni.
Ó mégis, sok
minden a miénk:
minden elindulás,
minden elbukás -
kifogyhatatlanul.
Fájdalmaink gyülölködőket vigasztalnak.
Szentek
sorsa a miénk testvér!
Kimossuk szemünkből a szomorúságot,
mikor
a hajnal csorgó aranya ránkköszönt:
és térdregyengülünk ugató
gyárkürtök alatt...
- - Mert jaj Isten gyermekei
vagyunk
mi is
és gépek néma szívébe temetjük
szegénységünk
húsvétját.
(Horváth Szabó Istvánnak)
Odakiáltod a Dunának:
szénné izzad
bennem a teher! - -
De te gyáva vagy eltünni
az
emberek elől,
félted a mások lakodalmát.
Ezerszer mondtad:
vége
és örűltél, ha az árnyékszék
ismét hajlékot adott...
Ó
élni! élni kell! még a halálban is!
és megöleled rongyaidat. -
Az
elbukásból megint visszatértél.
Most már megvakult számodra a
győzelem.
Mégis folytatod tovább az ostobák harcát.
Pusztulj!
Nem
vagy méltó a tébolydába sem! - -
Rádszakadtak a
zivatarok:
Ember voltál!
... és lekéstél.
(Dr. Szilassy Cézárnak)
Felrobbantottuk a hegyeket,
robbanás
után robbanás,
tovább-tovább! mindent! -
nyekerget
bennünk a Sürgés...
És összefolyt a Törmelék: minden élet
kiégett!
Hóhérok iszonyú munkája volt a miénk,
vének
megvénültek, fiatalok kizuhantak a Határból. -
Ki mer
elindúlni?
Köd röhög az utakon: elvesztek az állomások.
Csak
temetők kapuján világít még a mécses.
Ferde rohanások
csengettyűzik a fekete-vérü Célt, -
fáj elindúlni, fáj
megállni!
Szomorú: semmit vetettünk és semmit arattunk.
Kidőlt
erdők hullái -
kiszáradt források -
elnémult
madarak -
megemésztik a Levegő Szívét
és vezekelünk,
hogy holnap
újra gyilkoljon az otromba kalapács.
Szétpuffadt
jaj a Harc; -
Krisztussal mentünk, de ördögök
vigasztalnak
már bennünket.
Kicsiny csatában nagy kardokkal
lihegtünk - elesni.
Menjünk hát vissza a halott
szobákba:
talán meglep a Vendég!
Apró bűneink fekéllyé
zsugorodnak,
felrobbantottuk a hegyeket mégis!
Nincs, aki
többé ránknevesse a hajnali mezőket.
Elég volt már a halálból,
nagyon elfogytunk.
Most csákányok véres zajában
várjuk a Béke
Fiatalját, -
szeretetet hoz és kenyeret.
Mert valaki
jön, valaki,
akit a vének bűne szült és
mi
elébemegyünk
megcsókolni fájdalmas arcát.
(Dr. Ugró Gyulának)
A Pénz! mégis a Pénz!
néked van! -
néki is van!
Ó fájdalmas önzés, - -
nékem csak
filléreim voltak.
Talán koldusoktól loptam -
koldusoknak.
Jaj ha volna!
Pénz! Pénz! csak-elegendő:
milyen
merész lennék örülni!
Szürkék asztaláról sárbafolyik a felesleges
arany.
Van, akinek nincsen, nincs akinek van.
De én kevesebb
vagyok, mint a bankárok kutyája.
Valami ferde isten
Dunába
önti mások szája elől a bort,
mert ez a törvény.
Kirakatokban
nevetnek
a narancsok-pástétomok
és engem a Rend rántottlevesre
ítélt.
Szomorú... szomorú...
Krisztus szent pénze elveszett
már
a zajban - emberek!
Igazság-hazugság, össze-vissza:
Pénzért üvölt. - -
Pfuj Pénz! emberek pénze!
gyilkos!
örömrobbantó paradicsom!
Nincsen? elvesztetted Isten kegyét! -
Menekülj, ha tudsz!
Én ostoba mégis itt maradok, -
elosztani
vérző lelkem sugarait
és kinevetnek a kövérek.
(Kardos Brunónak)
Zeller, feketebors, foghagyma,
fűszerek,
hús és minden más anyag,
- együtt-él most az ételben.
Vérré
árad bennem
és talán majd találkozom
az Asszonnyal,
hogy
továbbfolytassa megszülni
e zavaros Medence gyümölcsét.
A
barbár föld
értelmét éljük
és újracsirázunk az anyagban,
amit
már
egyszer elfogyasztottunk.
A zavarban millió
arcot
cserélünk,
millió vérek ízében.
De így vagyok az Egyenlő
Mérték
és az állatok szelíd szemei
így simítják ki belőlem
a
Harmoniát.
Megesszük az állatok húsát;
állatok az ember
húsát
emésztik meg.
Ma én sírok,
holnap te nevetsz és fordítva.
Ne
zúgolódj
és ne légy türelmes.
Senkisem felelős érted.
Menj
ki a hajnali ég alá -
rázd meg a cseresznyefákat:
hisz
fiatal vagy még!
- és egyedül sírsz a világon...
Hová meneküljek? -
Nem sikerült
a poén...
Ó halandzsa! - tiéd a bulvárok hurrája -
Engem
meg fognak kövezni...
De a Hivatalos Mérleg összehordta
a
zsákbamacskát
és kidurrantotta a végét:
meglimonádézta a süket
füleket.
Én azt mertem mondani: pont.
A csárdában ezt is
keveselték
és lakatot tettek a számra: Csönd!
Igy hát hajrá
nagybőgök!
Csókoljátok oldalba a Sikert,
mely néktek foganta a
trösztöt.
A fajankók pedig menjenek
a mátkák ablaka
alá
kicsalni a fáradt szerelmet.
Igy van.
Én kirohanok, te
berohansz
és papirkoronát savanyit
homlokodra a Közvélemény.
Szegény cukor!
be sok barbár
változaton
fájtál végig, - míg idejutottál!
És most
-
utolsó kegyelemdöfés! -
belefulladsz a forró teába. -
- -
Bugyborékolva liheged:
megölt halott
vagyok!
Jaj a némának!
Elpusztulsz te is,
mint a
tűzben-sistergő emberhús.
Mert kevés edénynek él
szíve
megfájdulni érted.
Néha mégis fellázad egyik-másik,
nem
bírja tovább
az elfogyó duruzsolást
és beleköpi dühét
az
Ember éhes arcába...
Csingilingi-csing.
Valami
pötypörög.
Vakulj meg.
A cukor lelke sír.
(Dr. Klein Miksának)
Betegszag: karbol, ricinusolaj -
-
Életmállasztó lassú mérgek.
Olvadó csontok
belesülyednek
a nehéz párnába.
Lihegő szemgolyók.
Ez röhög,
az vért köp.
Hörgés és elszakadt sóhaj...
Az ablakokon megfagy
a napfény.
Jönnek az orvosok.
Vizit.
Megint
orvosságok.
Kín.
Még nagyobb kín.
Tűzzé folynak az
éjszakák.
Agónia.
Tizenötperc: Halál.
Aztán
hullaház.
Hullák ize.
Megfojtott levegő
és végtelenül
tovább...
(Babits Mihálynak)
Szláv véremben
valami muzsikál: salak,
arany.
Szőke tésztából gyúrtak engem is.
Ó babonák babonája:
én szomorú arcom,
kifogyhatlanul evangéliumi!
Ettem a
szegénység zabkenyerét
és a szent bableves nehéz álmokat
csöngetett
belém: - sírni-örülni...
Bőséggel megáldott -
nem lopom el
más fajták gyümölcseit - - -
Ó
szláv együgyüség, tiéd a béke!
Gyáva gyerek vagyok, sírok és
nevetek
nem tudom miért?
Kitaszított gőgöm pálinkába
bugyborékol.
Mégis krisztustalanul csüngök
a kereszten és
ódon-szláv templomok
doha vigasztal.
Jaj be sok vagyok én,
szegény!
Csodálom a más-fajták ujratermését -
meddő...
Megfojtott szomorúságom
elindul a lejtőn
és
belefájdul kifáradt lelkem
a végtelenbe...
PERIODIKÁKBAN
MEGJELENT ÉS
KÉZIRATBAN MARADT ZSENGÉK
Az én Anyám: Munkás - Anya
volt
Mindig csak nyomorról dalolt!
Az én Anyámnak: nem volt kedve
Soha a
zajos életre!
Az én Anyám: nem volt gondtalan
Mint
olykor búsmagam!
Az én Anyám: Nem látott Fényességet
Csak
a vészes sötétséget!
Az én Anyám: elment. Teste már holt
Anyám
nékem: az élet volt!
Az én Anyám: Munkás - Anya
volt
Mindig csak nyomorról dalolt!
Inkább a sötét pokolt!
mintsem
megvénüljek,
ha már az lett csúf sorsom:
hogy végleg
kihüljek...
Ha ki kell hülnöm rothadón,
hüljek ki
fiatalon,
hogy utolsót gyönyörködjek
sárbafulladt -
magamon...
Úgy múlva ki átkom szennyes
tüzű ágyán
hogy
fiatal fiúk
fogják le szemem,
mielőtt - mint
bujavérű
vétkes Ádám -
kilehelném bután
szomjas
életem...
Ez utolsó kívánságom nekem...
Így szeretném...
amen... úgy legyen!
Bőg az idő... Gyilkol a folytatás,
Olykor
dühöng és elcsuklik a Vád...
Testére büzlik a Szokáskovász
s a
Tegnap átka felkeni a Mát...
A Lesz a Volt-tal csatára indul
S a
Béke megvakult ostort ragad...
A Nyugalom egyre nyugtalanul
S
minden fonál az Orsón szakad...
A jelen nem nőtte magát Testre,
a Jövő
még vacogva kéjeleg.
A rejtelem rálanyhult a Percre
A "Bizony"
még öli az éneket...
...Ma a csend alussza tompa álmát,
De
a Messzi-zaj már-már felvirrad...
S mire a Hajnal kibontja
szárnyát:
A holt Baglyok Csapata szétriad...
Az alacsony ház
hol ödöng és alkalmat
vigyáz:
kit kerget húsába a tébolyult esti láz, -
talán
az Ő szent sebétől lett rokkant... oly zord?
...De nézd csak a
zord áldozatot:
Rongy-arcán a máz,
úgy ég, mint
teher-lankadt halász
a napon... S szemén, - hol rossz évek
kínja csigáz-
a halálba-pállasztó öröm nagy láza forrt...
s
lett most élőn vádoló halott...
S míg a sápadt gáz
gúnyos-rőten
végigciteráz
megaszalt testén, - Ő csak gyilkosokra
darázz
tovább is... s - jaj! - issza... emészti az
Undok Bort,
...mert igaz napfényt nem láthatott. -
I.
Sírt és nevetett egy életen át.
Szerette
istent és az ember fiát.
Sokat evett, még többet
koplalt.
Összeivott jó és rossz italt.
Szerelme mindig csak
állati volt.
Addig-addig élt,
míg csöndben ideért.
II.
Senkit sem vádol
az itt alvó
vándor.
Bár Isten szerette őt egyedül:
Csak értetek hevült
emberül.
Lelkében ott csillog már a béke
Istentől kapott
ékessége.
Nézd, amott a vizen
már uszik a
szivem...
... Jajj neked, ha a partot eléri,
ha netán majd
Titkokat izen,
... ha jöttöd hiába várja...
- - -
- - - - - - - - -
- - - -
- - - -
- - - - - - - - -
- - -
Nézd, amott a vizen
hogy dagad a
szivem!...
... Ó jajj neked, ha nem tud megérni
számodra, hol
holt mosolyt viszen
kikötőnk néma partjára...
(I.)
És dagad és érik a láz
és az Ösztön
életre ráz.
Lettem...
És cuppan és gyöngül a mell
és már
csurran az álmos tej.
Nyeltem...
És nőttem és csorgott a vér
és mult a
nyár és mult a tél.
Éltem...
- És jött az egyik és ment a
másik
Mosolyom azóta könnytől ázik.
Végem?
(II.)
És lázad és vadul a hús
és egyre
kinoz, egyre zúz
a vágy...
És láttam és megfogtam őt
és ittam,
bár tudtam: - csak föld
és ágy...
És csak adtam és vesztem lett
és szült
a Bűn és ölt a Tett...
Hivtam...
- És lettem rossz és lettem a
Jóság,
és kifakadtak bennem a rózsák...
Sirtam...
Néked adom
Véremből köpült minden
Aranyom:
- a szűz jóságot és a Bűnt,
hogy ajkadon
találjam fáradtfényű
hajnalom
ismét, ha álmunk tovatünt...
Reád sirom
az Istenáldást és
Örömhintón
ködbe suhan beteg átkunk...
és csak megyünk
megyünk, - míg
valahol megpihenünk
és gyilkos csókokat váltunk.
"És lőn világosság..."
Uram! ki világos Homály vagy -
mikor
világosodsz meg Nékünk, nyomorékjaid
tétlen istenseregének?
Ó
mondd, miként légyen Törvény,
hogy felkent rabszolgáid Bűnt
kiáltanak
hazug ajakkal Ten-nevedben: - okulván vala
Benned
az Örök forrásban?
Bű! Bűn! ordit a rekedt
kórus.
Bűn!
Ismered-é Uram eme szentséges Tévedést?
tudod-é,
megismered-é benne Félelmetes-magad?
Én nem!
Bocsáss meg Uram,
Én ugy tudom: Te vagyok!
A Te szikrád.
Bűn!
De hát van-é
Bűn? Van?
Nincs.
Nincs Bűn!
Csak Szerencsétlenség van Uram!
Szerencsétlenség!
- - - - - -
- - - - - - - - -
- - - - - - - - -
- - - - -
Olykor beloptad magad
álmatlan elrévüléseimbe,
néha jéggé fagyasztottad bennem a
Gondolatot...
s én mégis kerestelek! kerestem
szerencsétlen
áldozataid korcs szózatának elszélült,
meddő
magját: a Bűnt.
- - - - -
- - - - - - - - -
- - - - - - - - -
- - - - - -
Bűnös vagyok-é
Uram én, ha te is Bűnös vagy?
ha bűnösnek akartál? ha Te
termékeny Tökéletesség
enmagad selymes husából tökéletlen roncsot
faragtál?
Uram én szeretem magam - Érted!
Keresem magam
Benned, mert
Emberséged emberi szeplője vagyok!
Nyisd meg
előttem a Mély Titkok Kapuját!
Te vagy az Egyetlen Ember!
Ne
engedd hát megcsufolni Te-Mibennünk-Bennem
sajátodat!
Proklamáld
az Uj Ősi szentirást:
Szabad akarat!
Én - Te! Te -
én!
Ó jöjj! jöjj hát! nyelje el bölcs ingoványod
a
Dogmát!
Uram! te vagy a Bűn - hisz Benned
fogantattunk!
Uram! mi nyomorékok vagyunk, mert belénk
formáltad
magad!
Uram! nincs Bűn! te nem lehetsz okozat ha mi
a Bűn
vagyunk!
Te a szabad Végtelenség vagy! Mi Te vagyunk!
-
- - - - - - - - -
- - - - - - - - -
- - - - - - - - -
-
Uram! ki világos Homály vagy -
világosodj meg
Nagyságos nyomorékjaid
Ember - vadonjának...
Kiváncsiak vagytok?...
Sok ember
vagyok a Nincsenben, mely
sokakat rontva Életet
parancsol!
erőtlen Erő, mely Erőt gyümölcsit a gyengékbe!
Ki
nem hagyja megemészteni a hazug örömöket!
Akartok?...
Akarjátok a magatok
akaratát?
Ugy én leszek a gőgös Gát! Böm-böm...
Én leszek!
Én,
- a Meztelen Élet őstelevényű Proklamátora!
... mert
akarom, hogy megismerjétek enmagatokat!
Embert akarok az Életért!
Embert!
- Óh szentséges Aktivitás! ereszd
Utra bennem
a mindeneket átszárnyaló Paripát!
- -
- - - - - - - - -
- - - - - - - - -
-
Megtörpültek már a Várakozások!
Darabokra tépem a
Rimek hazug bábszerkezetét,
hogy kiverjem a sápadt csipát
szemetekből!
hogy Emberré emberüljetek!
Ó, de mit is prédikálok nektek, mit?
Mit
ér a Beteltség, ha nem csiklandja
magába a Megérzés? mit ér?
Mit
ér az álomban talált arany, ha
reggel arra ébredsz, hogy a
Szerencse
vak játéka csupán csak kigunyolta nincstelenséged?
Mit
ér az, ami semmit sem ér?
Miért lenne igaz - ami
hazug?
Miért Árnyalat az Árnyék? és miért nem Árnyék az
Árnyalat?
Miért?
Miért, miért a Miért?
Ejh, Őrült vagyok!
őrült!
Az őrültek igazságát szónokolom!
Én, igaz gyónások
kánontáblája!
Akarom, hogy tudjátok:
Az Őrület:
Láz!
... és vajjon nem-e a Láz az alkotó Mag?
a csalhatatlan
Bázis?
Ó sárral megdobált büszke Pára te: - Ember!
Ismerj
magadra hát!
Elgondolásod nem határtalan-e?
s mi is volna
egyéb frigyes birtokod?
A Forma csak az Anyag!
Ritmus hogy
érzel... bárha öntudatlanul is!
Végtelen, hogy a Lélek
uralkodik,
mert szabad benned a Tökéletesség Utja...
a
Tökéletesség felé...
Ó Ember! Ó Ember - emberek?
mit
prédikáljak még nektek? mit?
- - - - -
- - - - - - - - -
- - - - - - -
Dohos
tétlenség tikkad...
Nyissátok ki az ablakokat!
A mezőkről
levendulás szellők áradnak...
Ó nyissátok, ó nyissátok ki az
ablakokat!
A sintérek! a sintérek!...
hajh, a
sintérek... megint végig
bolondultak az uccán és beteg
ronccsá
büdösödték penészvoltukon a kutyaüldözést...
Pfuj!
Pfuj!
Az Ember elrühent bennük és
embertelenséggel üldöztek
egy emberibb
kutyát... ki éhesen kószálta Istenadta
felségü
életét...
Igen!... sintérek üldözték... irigy
szolgák... maguk
- hóhéra gyáva rabok...
olcsó bérencek... a szabadon
táncoló
örömöt... a kutyát!... a kutyát!...
Pfuj!
És
elragadták...
gyilkos hálóba kergették...
a sintérek... a
megbokrosodott hiénák!
- a Szabad szabadság
hirdetőoszlopát,
a lüktető Igét,
az Isten-Ember-állatot!
...
és a tömeg - a meghülyült hús-zavar
nem kiáltott vétót
önmagáért... a kutya
életszentsége felett...
... mert ismét
leköpte becsületét!...
a tömeg: a vak tömeg... a
Magmanélküliség...
ki nem tudta megtalálni - jajj
ennen
emberségét...
Bizony hirdetem néktek
a nagy
Eljövetelt,
mely mindenkit megtalál
és mindeneket
visszaadván
eltemeti a bénult állomásokat...
mert
tudjátok:
miszerint az Eljövetel Erőt érlik
és életet sikolt
a
megláncolt fakadásra:
- ugy eljön az Eljövetel is!
a
szabad Kialakulás!
... megfagyasztván a
zavarrá fulladt
célnélküliséget:
a Ma a Tegnap igétlenségét!
a Fundamentum
impotens tamásait!
... hogy nemzésbe szökkenjen
a Végtelen
Idő,
mely felrobbantja az
elszunnyadt Értelmiséget!
...
Bizony, bizony mondom
néktek: eljön az Eljövetel,
mely
visszaadja néktek
a Munka ősemberi szentségét!
az elüzött
napsugár
nektárteljes ragyogását!
-: mikor a mankók
törvényt szülnek
mikor a némák is megszólalnak
mikor az őrült
is értelmet dagad
mikor a vakok is tisztán látnak
mikor az
épek
még épebbek lesznek
mikor mindenki
mindenkinek
egyformaságos Értelme leszen...
- - -
- - - - - - - - -
- - - - - -
Eljön
az Eljövetel!
Ha hült mosolyod szivencsókolna:
Ugy
Lucifer-vérübb kedvem volna!
Ha eljönnél egy bus napon
értem
elkárhult, holt vérem számonkérten
és egyebet - jajj! - mitse
csinálnék
- csak eléd omolnék, mint az árnyék:
Ó, számomra akkor be jó volna,
ha
Törvényed a sárba tiporna...
A nap
bágyadtan a felhőkbe
szalad...
Szellő
hegedül... már gyantáz az eső.
A
rút
szelek elől az aklokba fut
a nyáj,
míg lehangolt képet
ölt a táj...
Kisül
megint... Mély csend van mindenütt...
A
föld
bus arca derüs hamvat ölt...
- - - -
- - - - - - - - -
- - - - -
Élet
nyelte el ismét
a vidéket...
És én
csak itt merengek - álmos Rém...
- Zsoltárosan -
És az acélos szivek forró
dobbanásai
belémcsókolták a Hitet,
hogy csorduljam az Öröm
ölelését...
Halelluja!
és most mindnyájan a
Hajnal
verejtékében fürdünk...
És belémnőtte
a Szeretet az izes husu
Tavaszt
és kifakadtak bennem az érlő
gyümölcsök és a lobogó
vérhullám
megszentelt tüzeken
táncolja egy uj Világ
zsoltárait...
És kidőltek belőlem az álmok
és a
legszentebb Valóság
megifjult harmoniába olvadt
végtelen
akarásunk
felfeszitett keresztjén...
Mert,
feldöbbent a részeg
kiáltás:
Hiszünk,
mert lettünk!
- - - -
- - - -
Hajrá!
Halihó!
a Csoda
mégis megszületik!
Ó, test! Ó, milliárdnyi test, -
te
rajongó Anyagharmónia
a vén föld emlején
... édes gyümölcse ki
vagy minden
- áldatlanul is megáldott -
meddő és
meddőtlen szerelemnek:
a szenny illatos sarába vetem
magam
legyőzöttként - istenséged
Herkulesmivolta
előtt!
... Ó szépséges szépség: Test!
ki téged áhit
enmagáért:
méltón öleled tüzeddé -
ki nem bocsájtván
birtokod
gyilkos izeket csurgató,
mézfényü
polipkarjaidból!
Mert...
- Ó, zamatos mákony, - te
vagy az okozat!
A nap sugarai szültek téged szomjas
csodaként,
hogy időtlen történelem légy
az idők végtelen végtelenségén...
Ó
test!
Minden értelem, minden cél te vagy!
Miattad történik,
érted történik az is
ami nem! maga a Soha!
... A nyálkás
valóság nemzette
minden szépségek - végnélküli
változata,
éltető eleme érted alkottatott
- hódolni néked!...
Hadd
énekeljelek téged ó test!
téged az egymagában összest és
az
összesben egyet!
- - Szinek! szinek! ó
bőrök!
gyémántbőre a nagy egyetem oltárának,
tökéletlen -
tökéletes csodabogarak! -
Isten teste vagytok! és
envéreteket
isszátok az Istenben!
... Ó test! Ó test! én
milliárdnyi magam
én egy milliárdnyi más testem hozsánna
néked!
Hozsánna néked
Ó lángoló monstrancia!
Amen.
Legyünk őszinték.
Nagyon furcsa
figurák!
Degeneráló degeneráltak!
akik felállitják a fikciókat
és a
kérdéseket meddővé sikkasztják!
- - - -
- - - - - - - - -
- - - - -
Istenem, milyen
szegények! mily
olcsón szegények!
és mily öngyilkosan
paradoxonok!
Pedig filozófusnak hiszik magukat!
holott nincs
is filozófiájuk!
Ugy van.
Csak a hisztériák
labirintusába
jutnak el!
Előre mennének - de
mindig
hátrább jutnak!
Mondta egy közülük -
kimért
taktussal:
"Ha gyülölök valakit, csak
azért
teszem,
mert az illetőt halálosan szeretem!"
no
és meg hogy:
"Bűn gyermeket nemzeni!"
... És nem
tudom, ki ezeket mondta:
Krisztus - követő!
Nem különös?
Krisztus-követő!
És mégis nihilista?
De hiszen Krisztus a
mindenkori
Élet-igenlés!
még a klerikális dogmák szerint
is!
Nihilizmus?
Ez valóban
Krisztus-tagadás!
Krisztus-profanizálás!
De Krisztus szuverén:
mondja is:
"Ego Sum Via Veritas et Vita!"
Valóban!
Ő
nem tüzijátékhős!
mert Krisztus Ő is és Krisztussá
végtelenült
az
Emberi magasztosságban!
És vannak nihilisták!...
Fertőző
férgek!
kik fertőznek és a bacillusokat
körülsáncolják!
éltetni
akarják!
Tagadnak-hisznek!
Hisznek és tagadnak!
Sohasem
őszinték!
Sohasem hazudók!
Csak pesszimisták!
Csak
fatalisták!
Ne kegyelmezzetek!
Tagadjátok ki
őket!
Rajta!!!
Egészséges emberekre van szükség!
... Mi
életet élni akarók pedig mondjuk:
Mozgás vagyunk a
kinyilatkoztatásban
- Dicsőség nekünk!
Enmagam fiatal-vén
igazának ellentéte
vagyok
- enmagam ellen:
a soha én, mindig én,
-
ki siró Élet és mosolygó halott,
idegen szellem...
TAMÁSOK HALÁLÁN - FELTÁMADÁSKOR:
Ma még
parfőmbe áradt
trágyadombok
elrohadt dögletén vigyorognak
...
de holnap egy fáradt mennydörgés
elsöpri
őket
és megfagy a Vetés,
amelyből fogantak...
Tamtadaram - holnap legörögnek
a
sziklatömbök és egy Uj Élet
megtárulásában igazul a
Végzet
megérett
harmóniává...
Hajrá!
holnap
meghal a bennükszükült halál
és mi életté fakadunk
a
feltámadásban!...
Testem a testedbe olvad:
az Életet
Belőled szürcsölöm,
hogy álommá itasd bennem a Kint:
óh,
szépséges Gyilkosom -
őrült mámorok vastestű Istene: -
Asszonyi Vadállat!
Itass! mert... jajj...
szomjuhozom
szentséges Tested beteg italát,
hogy megszenteld
Átok áldott Bűnöm
kinzó Gyönyöröd által:
hogy szűz Koldusa
legyek Haláltested vérkirályságának.
... Ó, Himvágyak lágy bársonya!
Isteneket
megölő termékeny
Oltártüz!... kiben a Pokol istenül...
Jöjj!
igézd meg éhségem,
Megteljesedni bennem, mert jajj... im én
vagyok Áldozatod!!
HALLOD? MEGŐRÜLTEK A HARANGOK!
Hallga... hallod, mint
orgonálnak a
harangok,
- míg a szél belesír az ércnyelvek
ütemébe,
mint kísérőzenéje
a megfojtott hangok misztériumának?!
...Hallod
a harangok, mint
némultak el, míg a meggyilkolt
álmok
kegyetlen felkacagtak
a megvénült égre, hogy bosszut álljanak
a
gyáva Alkotón?!
- - - És hallod, mint
táncolnak
most a harangok
meggörcsült nyelvekkel
a megrészegült
toronyban,
- míg idelent a Szentély
rémületében
összeomlott?!
Hallga...
hallod?!
A sötétség szangvinikusan tombol
-
végigvigyorogva a letarolt
Zöld Mezőkön,
hol
ikertestvére a Céltalanság
virrad álmatagon...
Álmatagon, mert - vért
ivott!...
míg maga a Sötétség,
- mint egy médium
-
kikéjelegte jéghideg gyönyörét,
a már vértelen, kihült
gondolatokon!...
Ó borzalmak Luciferi Árnya:
Leprás
Megsejtés! Jaj távozz!
Izzik az Arcod... Ne kisérts!
-
Egyik Arcod: - borzalom - a Sötétség
a másik: a
Céltalanság!
- - - - - - -
- - - - - - - - -
- - - - - -
- -
- - - - - - - - -
- - - - - - - - -
- -
Zivatarok szakadjatok az égből!
Tűz van!!!
Tűz van!!!
AVAGY
GYŰLÖLJ, -
HOGY SZERETNI TUDJ!
... és fáradtan is higyjétek:
szent a
Gyűlölet! és szent, ezerszer szent
a lázadás, ha
keresztrefeszitik
a Harmoniát,
melyben "AZ IGE TESTTÉ
LŐN"
mindnyájunkban...
mert higyjétek;
mindenki az,
ami én vagyok,
miszerint én is ami mindenki:
az igazak
igazságát vajudó Ember!
- mindnyájunk örömének...
Se
több, se kevesebb!...
Ember!
az örök Egyensuly!
friss erők
bibliája!
aki harsogja;
akiben mindenki harsan:
... és
mégiscsak Mindenkié az öröm...
ha kiket szőlőtőkévé verejtékült
a
Munka...
a megszentelt Asztal is... melynek
fehér abroszát
sáros-véresre
meszelték korcs jelszavak
tébolyult
judásai...
(Ó az Asztal!... hol a Szeretet lobogó
mécse
kigyult s elaludt: - megterül-e
még valaha megbékélt
szemekkel?
Ó megvillan-e még a szent Mosoly
ismét,
megelégedéstcsordultan, mint húsvéti
harangok
Allelujája!?)
Hajrá!!!
és mégis elénk kigyózik az
Út...
Gyülölet: Halál! Szeretet: Élet!
- - -
- - - - - - - - -
- - - - - - - - -
Ó jöjjetek és menjünk az erdőkre!
Romboljuk szét magunkon a
határok
kidobolt keritéseit! szakadjuk
nyelvünkre a nemzetek
nyelvének
káoszát - hogy megtaláljuk egymást!
- -
- - - - - - - - -
- - - - - - - - -
-
Erdőre! erdőre! Az erdő ellen!!!
meglelni a
Megoldást, mely a
Végtelen Egység közös birodalmát
vérünkké
ragyogja...
- és agyunkra
zuhan a Megváltás!
És megbőségelte a vérem
bár tudván
tudtam: hogy elégem
gyümölcstelen!...
És megcsillogta a két szemem
bár
tudta: szüntelen vétkezem
sugarával...
És csókolta a bélpoklos testem
bár
tudta: kigyókat öleltem
ájult lázzal...
És harmatbaitta a lelkem,
mert tudta:
hogy betegen leltem,
ha kutattam...
És megfoganta az álmom,
mert tudta:
csak az ostort várom
telt áldásul...
És megszentelte gyilkos nyelvem,
mert
tudta: hogy perelni mertem
és nem féltem...
- Én!... én!
kit megszült a
napfény
Őbenne!...
A többiek részegen itták álmukat...
De
Ő ébren volt.
Felkelt.
Érezte; akit várnia kell nemsokára
itt
lesz, - hogy találkozzék Vele.
*
Halk ablakzörej.
Töprengett... nem
tudta mitévő le-
gyen?! Leült egy rozoga székre
és belebámult
a holdba... Küntről
nyögő nyávogás hallszott. Egy kó-
bormacska
megkölykezett.
Figyelmes lett reá.
Megborzongott...
... Pár
kinos perc... s azután ismét...
halálos csend...
*
Magába meredt...
Gondolatai, mint
kisértő árnyak
szilajon kergették egymást... Majd
a többieket
nézte... Őket... az álom
fáradt halottjait!... De az alvó
tes-
tek párás husszaga megundorította.
Levette róluk
tekintetét.
Tudta, hogy ma Ő az Úr... hogy
benne szépülnek meg
a dolgok, -
melyek megőrlik a fekete bársonyu
éjszakát...
*
Ismét halk koppanás az ablakon...
zöző...
zőzőző...
Egy lila fénysáv világitott elé... foj-
tott
hangokat hallott:
- Miért?
- Mert ott... ott...
-
Pokol?
- Igen... igen... ott szép... ott va-
laki
megszépül.
...Egy halk sóhaj dobbant...
- Jöjj... fáradt
gyümölcs... ott
várnak... oda... ott élet a halál...
Arcába
nevetett és Ő - ó bibliás
Virrasztó! - kivágott
törzsként
elterült...
A többiek meg csak álmodtak...
Csak
álmodtak...
A nap
utolsó arany-csókot
harap
barázdás arcán...
s már pezsdül... zenélni kezd...
Az ég
vörösborszinű fénylángban
ég
álmatag-bambán
vitorlát bont már az est...
Mint holt
gyermekarc, - kibukkan
a vak hold
elfásult, fanyar
kedvvel, kárminvér fénnyel...
A kin
néma akkordja
ibolyaszin
festéket habar
a vizen szenvedéllyel...
Tikkadt
csönd borul a vidékre...
Pirkad...
...mohón röpködnek
a zsákmányoló sirályok... -
A part
fövenyén vizmosástól
kimart
kavicsok... jönnek
az elfáradt halászok...
Fiatal testvéreim.
Igehirdetők!
Felétek
rakétázom a kérdőjelet:
Ó meddig?
Bizony, bizony, nagyon
sokan
vannak az Igehirdetők
és kevesen az Igétélők!
Te
hétfőn arrivaltál
én kedden élem Céllá magam.
Ó hol marad a
Lényeg,
ha koncult napok rőfje leszünk csak?
- - -
- - - - - -
Benned alacsony
bosszut dohog az Egyén
és gőgös kilómétereket hajigálsz
felém.
Bűnöd testvérem, hogy az Életet
irodalommá döglöd.
Ha
nem leszel a mindent-öleléssé
kitárult Végtelenség: -
bizony
envoltod kultuszának csődje leszel!
és megcsufolod az
Embert!
enmagadat!
Ó ne szaguljatok elpózolt irodalommá
fiatal
testvéreim a májusi hajnalban!
Inkább szabaduljátok fel
magatokat:
- megölelni a megalázott Embert!
De ti még
kávéházakban tehénkedtek
és papirrongyokat izzadtok!
Hol marad
az Élet?
- - - Hajh!
én már a lármába vakult
tavaszi
Csöndben lovagolok, milliárd atombarom
és kirobbantom
az Igét,
hogy megteljesedjünk!
Ime az idő érett
gyümölcseit
Csókolja felénk!
Ó fiatalok!
jöjjetek!
segitsetek!
Testvérek vagyunk!
Halleluja!
Testvérek
leszünk!
ÚJ PRÉDIKÁCIÓ EGYSZERŰ SZAVAKKAL
(Az
én kedves főszerkesztőmnek:
m.
Mórocz Jánosnak)
Bizony testvéreim!
ma véres szivvel
gyászmeneteltem
a gyilkos keritésű fegyház irányában
és
ólomfáradt voltam érezni az örömöt...
A fegyház!
bűnök
fatalista vérén keresztelve: börtön!
... szűk ablakain nehéz
párák lehelik
a lelkek halálát!
Lehet-e?
Gyilkos ketrecbe
zárják a Szabadság
méhében fogant embert?!
...Milyen
szentségtelen meggyalázása
emberi méltóságunknak!
Mondjátok
testvéreim: több-e bármelyik
közületek, mint én, -
vagy
én több vagyok-é,
mint közületek bármelyik?
Csak egy
Evangélium van:
minden Ember - Ember!
és
mégis...
Emberek vagyunk - és nem tudunk
az Embereknek
megbocsájtani:
míg magunknak az embertelenséget
is
megbocsájtjuk.
Szomoru, szomoru ez a Morál
vak
társadalma!
telve a Hazugság tüzén felolvadt előitéletekkel!
-
- És ti törvénytülő bírák!
ti a hivatlanul hivatalos
hatalom faktorai:
- hogy mertek mégis itélkezni
Emberek
szabadsága, vagy élete felett - ha ti is
csak
emberek vagytok?... a kenyér robotosai?!
Nem magatokat megáldóbb
volna-e
lelketek megnyugvásának, ha prédikálnátok
inkább a
Szeretet országát?
Ó, mondjátok mit ad a rideg állam
és
mennyit ér a Szeretet?!
Krisztus ajkán hangzott el az Ige:
"Aki
fegyvert fog, fegyverrel vész el!"
Bizony én is mondom
néktek:
a Szeretet mindenkor a legnagyobb
hatalom!... az a
hajnali pir, mely meg
csókolja fáradt hajlékunkat...
Mert
higyjétek el: szentebb és
méltóságunkat emelőbb megszületni
a
Szeretet mindenki uralmát, mint
megbomló egyanyag testvéreinket
meg-
tagadván enmagunkat is megtagadni!
- -
Igen:nem azért születünk e földre,
hogy ellenségeket szerezzünk
magunknak,
- de hogy megtaláljuk egymásban a
testvért!
Bontsuk le hát a börtönöket!
Váljon magunkon kiépült törvénnyé
a
Szeretet! Nem vagyunk kisebbek az
ártatlan jószágnál! mert
hiába a halál,
ha én mégis világgá kiáltom az örömöt:
meg fog
halni a bűn és kiürülnek a bör-
tönök!... Ó, nincs bűn, mit nem
lehetne
megbocsájtani, ha azt bármelyikünk el
tudná követni!
mint ahogy nincs az az
alkotó csoda, mit az Emberi Elme -
ne
tudjon megvalósítani...
Mert valóban:
sohasem tudunk
annyira vigyázni magunkra,
hogy néha-néha meg ne botoljunk!
Ezért
emelkedünk fel végre magunkhoz
is ó, testvérek! Mert bizony
elérkezett
megváltó napja a megbocsájtásnak -
elgurigázni
utunkból a vérünkbe kariká-
zott kérdőjeleket! - Ó
testvéreim! csak
egy pillanatra felejtsétek el magatokat
-
megtalálni egymást!
... és végezetül bocsássátok meg
nékem
ezt a kuszáltan egyszerű verset, melyben
szerető lelkem
vételen hite
összedőlt börtönök tarlóján
már az aranykalászos
buzatáblák
hullámzó tengerét csókolja.
Hát ime kirobbantom:
Fiatal vagyok és
dölyfös!
Szép bűneim is vannak -
Világgá orditom a
Romlás szentséges kultuszát -
mert magam is bünözök!
Hajh
fiatalság! te szomjas ádámgyökér,
mily hatalmas isten vagy!
A
kiélt Irigység gyülölettel fogad bár,
- de ne emészd magad
érte!
Emeld fel acélos fejed!
Köpj szemébe az elfekélyült
Szabálynak
és dobd szemétdombra a szemérem bűzös
lepedőjét!
Tobzódni, megrészegedni, akarón megbetegedni
az
éhestüzü szennyben
s általuk felgyujtva istenvoltod vadállati
tüzét: -
erre nemzett téged a Közös Gyönyör!
-
Hajh fiatalság! én fiatalságom! pazarolj
eszméletlenül!
pazarolj!
Mit pazarolhatsz, ha kifáradt dög leszel?!
Ne törődj
a megpenészedett Szokással!
Tárd ki meztelen valóságodat
meztelenül!
s meztelenséged hamisitatlan szépséggé
kristályosodik
féktelen dalaimban.
A kisértő fonnyadástól - mit se
félj!
Add át tested a vérkeringés malomkerekének
és őröld ki
magad rajta. A kiőrőlt lisztet pedig
vesd oda a Dolgos Kéznek,
-
hadd dagasszon isteni Kenyeret belőle!
- Ó fiatalság! én
csókos fiatalságom!
te nagyságos zsarnok! - légy inkvizitor
zabolátlanságodban!
Vonulj ki a Rothadás kukacpiacára és dübörögd
el
a Züllés megváltó himnuszát bennem:
Élni fogunk! élni! s
lealjasodni, hogy megszenteltessünk magunknak!
Hajrá vérem! hajrá
bünök lavinája hajrá
hajrá én fiatal erőim: fiatalságom!
SIKOLTÓ RAPSZÓDIA ÁLDOTT ASSZONYOKHOZ
Asszonyok!
Nehéz gyümölcsben érlő
asszonyi anyák: - ne siessetek!
Várjatok! A Mag ráér még
világra fakadni!
Mi cél nekilovagolni az elvesztő
ködnek?...
Pihenjetek.
A Hajnal részegen dereng. Künn a
mezőn
szomjas farkascsorda bitangol...
Ó, Anyák,
nektárt
duzzadó acélos barázdák!
belétek sikoltom a
rémületet.
Vigyázzatok! vigyázzatok!
mert mint ti vagytok az
örömbirtokló vétós anyaság: -
ugy ti a gyilkosok, öngyilkos
magatoknak:
Vigyázzatok! mert fekélyes korbács a
könnyelmüség!
Nehogy magatok ellen forditsátok!
Ne nyomoritson
titeket a kénszagu jóhiszemüség
anyás gilotinokká!
Vigyázzatok!
a
szélcsend méhén égett fogu kelepcék hallihóznak.
Vigyázzatok!
megvakulás ma minden kirebbenés!
Inkább holttá ázzon a Mag,
semhogy aljas törvények
nyomorékká torzulják!
Asszonyi
Anyák!
míg nem robog rátok a Dátum - ne siessetek!
a
Megváltás közeleg már... a Csoda
előreveti istenemberi
árnyékát!
A vihar talpasán dobolja a Holnapot!
Jön már a
beteljesülés!
Ó anyák! ti áldott barázdák! ne késsetek
akkor!
Dagadjatok, fakadjatok - az uj Emberért!
Anyák!
akkor legyetek anyák!
Kerestem Őt,
de nem találtam...
s
addig jártam
a vad mezőt,
míg - jaj - észre nem
vettem,
hogy bolond játék rabja lettem
magam is.
Mi vétkem volt
ha megátkozott
áldást
hozott
rám és a holt
álmokat adta nékem?
...Élet! hát soha
nem élem
magamat?
Mily furcsa nesz zörren a
bozótban:
árnyak árnyai futnak...
Holdfény csillog hűsen bent
a fák között:
huhog a bagoly, mint átka-üldözött.
+
Fák, fák, ti egymásbafont sötét
karok:
hová kísértek? Mint néma árnyak,
fenyegetően jöttök
utánam s én
szorongó érzéssel menekülök innen...
Ugy félek...
Az éjfélt most üti el
a toronyóra,
s
engem' a vad magányu temetőbe csal
egy fojtott ütemü
dal...
(Tán valami színes látnivalóra?)
- Már utnak is indultam...
-
De mi ez a nesz?
Valahol a közelben egy kutya vonit...
Pihenjél
meg vérem... Csitt!
Különös volt! vajjon mit jelentsen ez?
Ki remeg? - Gyerünk csak be
a
temetőbe...
Kósza lelkem! - ha száz kisértet
is vágtatna
az éjnek -
te nem lehetsz soha dőre...
Benézek...
- Csupán a vén Hold
kisért
réz-ittas arccal
az örökké-alvók tompa álma
felett
addig, - míg ki nem nevet
az uj égen a
Hajnal...
Ujpest
Az Út sunyin kicsalt... mentem...
de
jaj! - miért? - cél nélkül megálltam,
sötét volt:
végleg elvesztem...
kerestem magam... nem találtam...
A csillagok kialudtak...
fujt a
Csönd... följajdult a Föld...
porba hulltam... tüzek zugtak,
Ő
szólt: "hatalmad rombadőlt!"
Meghaltam és vártam a FÉNYT...
testem
bársony pázsitra bágyadt...
felforrt az Ital... nem szűrt vért
a
Tömlő... csak bús Illat áradt...
Rút Illat áradt!... hült szemem
már-már
kigyult s ujra kialudt...
feljött a Hold... tovább mentem...
-
Vivát! lelkembe magzott az Út!
ELKERGETSZ,
DE ÉN
KENYÉRREL KINÁLLAK TÉGED...
Hiába minden testvér!
Ha százszor
leköpöd az arcom,
én mégis kenyeret teszek asztalodra,
-
mert tudom az idők elvették eszedet...
Nagy hibáid
alázatossá
facsarják égő szivemet:
add kezembe gyönge kezedet.
Látod?
amott nevetnek a mezők
és mindennek olyan jószaga van.
-
Mert több van a másiknak?
Ne gyülölj!
Mi olcsó felelősségben
nem
osztozunk.
Este lefekszünk és reggel felkelünk
-
elfáradni a szent Kapu elé...
Igy. - - Gyere
testvérem,
magadhoz hivlak,
leköpött testvéred a
szeretetben.
Inkább én halok meg,
de néked nem szabad
elveszned
üres kezekkel
a megáradt Élet előtt...
Lásd holdkóros sebek
árnyéka vagyok
én:
hordom
az elesettek szépséges szeplőit
álmos lámpák
lugasa alatt...
(Szomorú embernek már
szomoru bitang
lesz szeretője -
legyen áldott a csavargó szomorúság!)
Ó
bélyeges testvérem,
igy aláztak meg bennünket
a kifésült
utakon,
s a nap mégis keresztülnevet rajtunk,
de mi
megyünk,
dobszóra menetelünk
halott testvéreink fehér
kertjébe,
mert csunyák vagyunk
Isten trombitájában
megfulladt
szelid madarak... -
Mégis miénk lesz ujra
a lányhaju
Csönd,
véres bélyegünk
az ólmos ködbe foszlik
és kigyullad
a hajnal
részeg aranyában.
Isten szegénye én: örök
kegyelemben
számoltam napokat sebes türelemben...
Ördög húsa
voltam s egek lelke lettem;
minden földi rosszat csak a Jóért
tettem,
csak a Jóért tettem,
csecsemőkért tettem,
mikor
enmagammal ígyen számot vettem.
Azért most már szólok igaz hittel
néktek;
néha tán lelkünket megváltja a vétek, -
ki jónak
indult, válhat még rosszra:
méltatlan kígyó Isteni Kosztra!...
Dúljon lent csak tovább a vak földi
lárma, -
érkezőt idefönt csöndes béke várja.
Jó Halál
megbocsát minden csúnya vétket,
ki élt életének, majd Istennek
élhet,
Istennel élhet,
békével élhet,
kit megbántott kőként
sok trágár ének...
Legyünk hát jámborok, Isten kedve
szerént,
férgeket ápoljunk; cselekedni erényt...
Mert nincsen
tisztaság gyógyító szenny nélkül,
szomjas üdvösségünk különben
elgyérül,
elgyérül, elvészül,
míg a Zsoltár hangzik,
s
holnapi lelkünkben Isten kedve alszik,
Isten kedve alszik...
Ne szégyeld magad lelkem,
parázna
tested
igaz örömök akarták
dédektől - édesig.
Áldd
meg porunkat,
mert lásd övék volt a szándék,
hogy találkozz ma
éjjel a Kisértéssel... -
Elveszett keresztek mögött
-
kivert kutya -
egyre menekültél
szomjan loholtál falak
rongyai közé
izes hulladék után.
Ó ne tudj betelni soha az
Ördög
tiszta ajándékával:
mindenkor szent legyen
a te roncs
akaratod,
mert testvéred aki hulladékból él
és tudod
magadról:
hulladékból táplálkozó
hulladékot szülsz. -
Óh
szomoru őseim állati vére:
ne törődj, hová hajszol az
Út!
Inaimban, a színes alkohol,
lázrózsákat késel -
-
megint éhes vagyok!
Ó mindig éhes leszek?!
De nem
lehet megtelnem,
és a bünnek nem lesz vége a földön.
Légy hát
boldog lelkem testje:
ne szüljön kuruzsló - könyörülni
rajtad...
Idegen tányérjából eszed a betegséget
százesztendők
keresztmetszetében
és pocsolyában fogsz fürödni
minden
életekben,
- míg visszatér beléd a nap!
Legyen most tiéd
a béke,
hogy holnap, ha elnyel a korom,
ne feledd zsoltárok
ájult szavát:
ó meggyalázott élet,
- aszald már vénre
áldott gyermekedet...
ISTEN VÉRE, VIRÁG: MEGÖLNEK A SZELEK!
Szabó Lőrincnek szeretettel!
Szomoru gyökérből
távoztál a
csalánbozótba
Isten mosolyának -
és a férgek már fenik
hideg fogaikat:
nincs kegyelem! -
hajrá! -
De
még alázatosabb leszel
és elosztod magad a fekete
seregnek,
egyedül!
kevés - egyedül: szegény
virág!
Elveszett zománcod
az ucca sarában haldokol,
karbolba
fulladni
fenelegények talpa alatt...
Sirnék érted,
magamat
siratnám benned,
de szárazra apadtam
nyirkos napok
káromkodásában - - -
Durva szelek leigázhatják
már
vékony gerincedet: tiéd lett mégis
a hajnal lázas csókja.
- -
Ó elüzött árva,
most feküdj a Sarló alá,
-
eljött a nap megadni magadat.
Isten muzsikája
voltál:
a rút sirból hová menekülhetnél?
A megváltás pihen
benned
gonoszok jósága:
virág!
szegény virág!
-
Koporsód lesz a csecsemők kiégett szeme,
hogy elindulj
majdnem
fegyvertelen vitéz
meggyilkolt testvéreidért
a
hervadó paradicsomba.
KATHOLICIZMUS:
KÖSZÖNTÖM
BENNED A MONUMENTALITÁST!
(Temesvári Pelbárt szellemének)
Szerettelek és megtagadtalak,
de a
tiéd vagyok még!
Kicsiny papjaid az ég alatt
és nagy utaid
vannak: kapukat nyitni.
Ó mélységes magasság! Ó magasságos
mélység! -
A Halál torkából indultak veled:
Assisi
Ferenc szegénysége,
Szent Ágoston világossága,
kilenditeni az
Embert,
a Pillanat mocsarából.
Templomod
muzsikájában
kereszteltek meg Beethoven és Mozart
forró
homlokát - ó csodálatos Épités tornyok gerincében!
Csengőszivü
zsidók,
rőt arcu vénlányok
hozzád menekülnek
Európát-formáló
bő vigasztalásért -
Valamikor boszorkányokat égetett
a
pogány szabadság,
- most agg szolgáid hirdetik
hatvanévesek
tiszteletét,
mert eljöttél:
tul történelmek hig politikáján
-
Klasszikus Politikának.
De szomoru, én már nem
tudom
ki vagyok néked: mostoha és édes gyermeked.
Mégis
kellesz nékem halálosan,
mert mégis nagy te-titkoddá nőtt erőd!
e
véres-szép együttérzés! -
Eredője a széthullt Keresztnek:
Ó
Katholicizmus!
a Tedeum áhitata és a Dzsesz-bend frivol
lármája
belőled indulnak el - meghalni -
élni.
Alleluja!
mégis Alleluja!
Holnap leolvadnak
bilincseid
és megtalálod az elveszett Krisztust...
KAPITALISTA - PROLETÁR: KEGYELMEZZ!
(László Istvánnak)
Bolhák, poloskák, tetűk
bőven
kiszolgálnak
heti ötvenezerért...
A drágajó
szobaasszonynak
pálinkából van a szive: szegényke lám
soványra
sajnálja sorsomat.
Harminc fok melegben vitriollal
locsolja
testemet és tele-éjjelivel fertőtleniti a szobát.
Fő
a tisztaság!
Vagy a gép, vagy a féreg eszik meg
a friss
kamaszhust.
"Én öreg vagyok és még sem halnék belé"
mondja
ágytestvér Éva néni, aki puha dunnában
hizlalja mázsás
tekintélyét.
De lásd én kemény rongyokon sóhajtok
a
galambszivü fiatal lány után.
Sokat lenyel az ember, igy van
jól,
Ó árnyékszékké rögtönzött szállás!
Főzelékszagok...
lics-pocs - -
De hát muszáj ugye kegyelmes
szobaasszony?!
Hő! a sok zabigyereket ne tessék azért
a számra
ültetni, - különben csak nevessenek szegénykék.
Elsorvadok
én anélkül is és ne
haragudjon hogy ma megint tiz deka kolbászt
ettem:
elég kvártélypénzt fizetek már!
Talán nyissa ki inkább
az ablakot:
ne féljen, hisz nem lopják el az éhes férgeket.
És...
ó drága jó Marinéne egye meg a fene,
vagy Isten éltesse
nevenapján.
"Isten
Báránya, ki elveszed a
világ
büneit, kegyelmezz nekünk"
(Litánia)
Óh Isten gazdag nyelve
a szegény
földön:
mily komolyan dalolsz a bünösnek! -
büneinkért!
Szent ez a perc,
a kanálisban izzadó durva
munkás
keresztet vet
virágot kaszálni,
fekete zsirban és
figyelmes kovászod.
Lásd
ő megint a Benned-lakó
Napra
gondolt
- ó meleget kongató hideg érc!
Légy áldott sivár
óráink áldása:
Galambok lelkét vérünkbe csurgató!
Áldott
légy!
A levegőben egyre dong Üzeneted:
értelme lészen a
dalnak.
Isten dalának!...
Dalolj szélrózsánk,
dalolj hát
nehéz mázsa-vas!
bus sorsu kérgeinket
musttá
forralod...
Lettél égi szerelmünk zenéje, -
legyen hála
a hangoknak, hála,
melyben gyónásunk világra jött,:
vigyázni
lépteinket a Fekete Árok szélén...
Ó érzékeny
gyermekszivem!
Alázatossá tegyen az emlékezés:
ezek a
hangok,
mélyen bugó sóhajtások köszöntik
reggeli öt órakor
A
Hajnali Mária arcát,
délben a kánai mennyegzőn fogant szeretet
és
este jön megint a Megváltó borongás...
Tovább csak! tovább!
ó
dalolj!
Ragadj már magaddal
érzelmek banális áradása:
tudom
kamaszod leszek
örök-halálig, -
elindulásra kész
minden
hajnali öt órakor
harang
szelidlelkü harang
szavad
szerint:
hogy kezet csókoljak jó Keresztény
ronggyá -
aszalt testvéreimnek,
én: - - babonás árnyékod
nagy
szomoruságok
szomoru muzsikájában...
Hogy meghalok?
Ugy hát majd
meghalok!
Hogy tán csúnyán,
bukott-bután?
Mit bánom! -
így is jól van!
Olyan mindegy:
selyempárnán
kiterítve
gyáván
vagy a sertésólban!
+
Halni féljek?
- Csak a vének
félnek!
De soha én
vad tűz-legény,
ki nyers
asszonyvért
iszik egy csókért
részeg szájjal akárhol...
Bár
legyen az
selyempárna,
vagy koldusok ágya,
vagy akár a
sertésól.
Ó kegyetlenségek kegyetlensége:
Életem!
mért vertél meg engem Szeretet mankóival?
Mért nem
lettem inkább a szürke hétköznapok
Unalom gyermeke, ha
most-állapotomban
félelmetes idegen álarcát hordom?!
Ó miért, hogy akiknek kenyeret adok
követ
hajítanak reám? De jaj, én köznapi bűn vagyok,
- mint sötét
sejtelmek nélküli egyszerű pásztor,
- és ünnepi Gyarlóság,
mint végtelen Szeretet...
Ó most, most siess meghalni bennem
Jóság!
És táncra libbentek a párok...
A zongoránál egy pupos Torz eszeveszetten nógatta a billentyüket...
A Mámor őrjöngött s folyt tovább a Tánc...
Itt-ott észrevétlen egy-egy fáradt Csók undorodta delejessé az Ájult Mozgást...
Már éjfélre járt az Idő...
A zsivaj még egyre ontotta kábult melegét... A sejtelem kezdte már álomra hunyni magát az álmatlan orgián - míg egyszerre csak feldübörgött a váratlan kérdés:
- Hol késik a Titkos Igézet?
... A zaj megremeg az állati Hangra és Bizonytalansággal maga elé réved minden vágyasult tekintet... Senkisem ad feleletet... Ismét elhangzik a kérdés:
- Hol késik a Titkos Igézet?
Hiába...!
Semmi, semmi felelet... Az ajkak tovább is némák maradnak... Csak a Gondolatok vélekednek önmagukkal...
A zongora ismét bőg s lassan visszatér az Önkivületlenség fülledt hangulata...
Eltelt egy félóra...
A tánc javában folyik... Künn áhitattal permetez a Hó...
Az Éj megigézte önmagát... s a Vendég késik. Már nem is jön!
- Bah... hhh... ssz... ssz...
Dam... bam... dum... rüm...
...Merő romhalmaz, kaján arcu holttestek...
A Mámor párái feldideregnek s mosolyog az Áldozati Kéj...!
...Amott egy Isteni Nőstény kétségbeesetten szorongatja, öleli-csókolja az élettelen pupos Torzt - a zongoramestert.
És eljött vala a Végitélet napja...
Az Elkárhozottak törvényszékén már berregtek a Félelem-csengők... Künn az elkomorult Térségen sirt-kacagott a kétségbeesett szines hustömeg... A Bizonytalanság sejtelem-emésztőn lihegte a fekete megsemmisülést... Mig végre megkondult a Halálharang... s kivonult - a Nemzés diadalivei alatt - az Úr, - tüztestü Vészangyalok megnémitóan diszes kiséretében...
A Sóhajok megszüntek lélegezni... Csak a szemek lüktettek elcsigázva... Majd kinos Figyelem ködlött... s egyszerre - mintha hatalmas Dübörgés rázkodtatta volna meg az álmos levegőt - megharsant az Ítélet sziréntrombitája:
Du-bu-dü rám... dü-bü-dü dám... rám-dám dü-bü-dü-bü...
Az égre részeg-vörös Felhők tornyosultak... a villám Aratást orgonált, a föld Szemérem-hegedüjén pedig feljajdult az örök Élet hattyudala...
...Minden semmivé olvadt!...
A Folytatás önterhes kapujánál térdreborultak a Megszentesités felkent hóhérai - könnyezve mosolygott az Úr...
Egyedül 1928
Berda Babits Mihálynak ajánlja a kötetet és az alábbi előszót illeszti a versek elé:
CSENDES
KÖLTŐ ELŐSZAVA
A mai vásári zajban: csönd akar lenni ez a könyv. Mert úgy érzem, ma sokkal könnyebb káromkodni, mint áhítatba mélyülni, vagy komolyan beszélni komolyabb dolgokról az izmusok már-már zsákuccába kerülő harcában. Ne jelentse ez azonban azt, hogy a Nyárspolgári Együgyűség szordinós kezesbáránya lettem: hisz a huszonötévesek lázas vére lobog még bennem!...
Csak egy célt ismerek: a felelősséget! - elhallgatni a fölöslegeket... az ember legyen ember - önmagából, minden merev tendencia nélkül. És az igaz költő, éppen ebből a szempontból elindulva ki fogja ollózni magából a nagyhangú szavakat, mert tudja, hogy a beteget nem szabad frázisokkal vigasztalnia, mint ahogy nem szabad - önző dicsőségek árán - beteggé tennie az egészséges ember örömét.
Akár sírunk, akár nevetünk: legigazabb érzéseinknek semmi köze a programhoz!
Mert csak az igaz, ami önmagunkon keresztül - mindenkiért igaz lehet!... Ez az én igazságom ma, amikor - a magam elmúlt lármája után is - úgy látom, nagy a szomjúság a Tiszta Szóra, Krisztus orgonájára, hogy szolidáris tudjak lenni jóban és rosszban testvéreimmel, akikkel hiszem, eggyé-porladok majdan a Jó Halál tisztító malomkövei között.
Újpest, 1928. nyarán
Öröm
1930
Irgalmas szegénység 1931
A kötet előszava:
ELŐSZÓ
HELYETT
Assisi Szent Ferencnek a madarakhoz intézett
predikációjából:
"Húgocskáim, madarak! Tömérdek sokkal tartoztok a teremtő Istennek, kötelesek vagytok azért őt mindenkor és mindenütt dicsérni. Ime, kényetekre bízta, hogy akárhova szabadon röpülhessetek. Kettős, sőt, hármas köntössel födte be testeteket s annak idején, hogy nemetek végleg ki ne vesszen, helyet szorított számotokra Noé bárkájában. Neki köszönhetitek a levegő-eget, melynek urai vagytok. Nem vettek, se nem arattok, Isten mégis gondoskodik eleségetekről, s a folyók és források vizét adja italotokul. Tőle kapjátok a hegyek és völgyek menedékeit s a sudaras fákat, melyeken fészket rakhattok. Szőni-varrni nem tudtok, de Isten fölruház benneteket és fiókáitokat. E jótétemények nyilván mutatják, hogy Teremtőtök mily mérhetetlen szeretettel viseltetik irántatok. Őrizkedjetek tehát, húgocskáim a hálátlanság bűnétől s iparkodjatok Istent szüntelenül dicsérni."
Fioretti. (Kaposy-fordítás.)
Örökkévaló lobogással 1932
A kötet ajánlása: Ujpest városának szeretettel
Egy politikus arcképéhez
A verset Gömbös Gyuláról írta.
Férfihangon 1933
Berda kötetindító megjegyzése:
Mivel a tiszta irodalmi szabadság az élő szó és betűnélküli képzeletben érvényesülhet inkább: meg kell emlitenem, hogy kötetem anyagának több mint egynegyed részét kénytelen voltam - mint önkéntes cenzor - kihagyni.
A szerző
Álom meghalt barátommal
A barát: Pintér Ferenc
Indulat 1935
A kötet ajánlása: Izsó Sámuelnek ragaszkodással és szeretettel ebben a süket tülekedésben!
A kötet mottója:
"Aludni
jó és kőből lenni kéj,
Amíg
tart a gyalázat és az átok;
Nagy
szerencse, hogy nem hallok, se látok,
Óh,
ne költs fel hát! Suttogva beszélj!"
MICHELANGELO
A Vitriol-ciklusból: H. B. Horváth Béláról írta az epigrammát
Emelt fővel 1937
Berda kötetindító megjegyzése:
Szégyenkeznem
kell, hogy csak
ennen
magammal, s nem azok-
kal
az ügyes utánzókkal vagyok
azonos,
akikre a díjak kegyel-
méből
bőséges rész jutott. A költő
csak
munkájával harcolhat az
ilyen
szellem ellen, s tisztelettel
veszi
tudomásul a kivételt.
A kötet ajánlása:
Fogadják e könyvemet szeretettel barátaim, jóakaróim, s mindazok, akiket szeretet illet. Névszerint:
|
Aba-Novák Vilmos |
Izsó Sámuel |
|
Aradi István dr. |
Joó Sándor |
|
Aschner Dávid |
Kálóczy Lajosné |
|
Barta Dezső |
Kocsis Andor |
|
Benedek Jenő dr. |
László István |
|
Benedek Marcell |
Lesznai Anna |
|
Berceli A. Károly |
Löwy Sándor |
|
Bíró Dezső |
Mikus Sándor |
|
Braun Imre dr. |
Olványi-Ártinger Imre dr. |
|
Csécsy Imre dr. |
Pátzay Pál |
|
Deák Zoltán dr. |
Pietsch Sándor dr. |
|
Dr. Demjén Gézáné |
Rudnay Gyula |
|
Éliás Károly és István dr. |
Sándor József |
|
Faludi Dezső |
Szabó Ödön |
|
Fery Antal |
Szántó Béláné |
|
Fodor Árpád dr. |
Székely György dr. |
|
Hajdu Henrik |
Szőnyi István |
|
Hatvany Lajos |
Ugró Gyula dr. |
|
Hegedüs Loránt dr. |
Varga Mátyás |
|
Dr. Hirsch Albertné |
Várkonyi Nándor |
|
Hollós István dr. |
|
Méltó a szóra 1938
Az előző kötetekből készült válogatás, új verset nem tartalmaz. Berda megjegyzése a kötetben: E verskötet anyagát eddig megjelent köteteimből válogattam ki. Mivel előbbi köteteim kevesebb példányszámban jelentek meg, és így sokak előtt ismeretlenek régebbi verseim, ezért véltem szükségszerünek eme kisebb antológia kiadását.
Sötétség 1939
Berda kötetindító megjegyzése:
Olyan nagy a köd, hogy a legkörültekintőbb költő sem ismeri ki magát. Épen ezért kénytelen voltam - sajnos, nem elsőízben - kihagyni ebből a kötetből sok olyan verset, melyek kötetemet még teljesebbé tették volna.
S. Gy. Dr-nak
Sebestyén Gyula (1864-1946) folklorista, irodalomtörténész.
Béke 1940
A kötet cím nélküli nyitóversét a továbbiakban "Békesség" címen hozza Berda, ezért én itt is így jelöltem.
Meghalt
A verset József Attila halála alkalmából írta.
Édes
pihenés
A verset ügyészi beavatkozásra az eredeti kötetből törölni kellett, én újra itt közlöm. U.L.
Ördögnyelv 1941
Berda megjegyzése a 291. sz. számozott példányban (OSZK Oct. Hung 1686) "Könyvem sajnos hiányos. A cenzura 12 verset törölt. Az engedélyezett versek sem teljesek, ezekből is törültek sorokat és egyes szavakat."
Példázat
Berda megjegyzése: Imrédy arcképének szántam (OSZK Oct. Hung. 1686)
Bár
volnék együgyü
A vers alábbi utolsó két sorát a cenzura törölte (OSZK Oct. Hung. 1686)
"Mert ripacs kell ide s fejbólintó
János...
Emelj nékik szobrot tanya, falu, város!"
Utószó
Eredetileg a versben "kubikus" helyett "katona" szerepelt, a cenzura miatt kényszerült a költő a változtatásra (v.ö. OSZK Oct. Hung. 1686)
Fény és árnyék 1943
A kötet mottója Vörösmarty Szózatából:
"Az
nem lehet, hogy ész, erő,
És
oly szent akarat
Hiába
sorvadozzanak
Egy
átoksúly alatt.
Beszélgetés egy túlvilági költővel
József Attila emlékére írta a verset Berda.
B. J. válogatott versei 1944
A könyvet a költő "Ünnepi alkalomra" c. versének facsimile kézirata és Baránszky-Jób László tanulmány terjedelmű előszava vezeti be.
Égő évek fölé 1949
Berda megjegyzése:
Közel hat esztendő költői termését tartalmazza ez a versgyűjtemény. A versek javarésze közvetlenül a felszabadulás előtt és után született. Több olyan verset is felvettem gyűjteményembe, melyeket az elmúlt időszak szellemellenes őrülete irgalmatlanul kicenzúrázott előbbi köteteimből. Ezeket a verseket - függetlenül a többi dátumozott verstől - megkülönböztető dátummal láttam el.
Hála
Kaszap Istvánról írta a verset.
Egy nemeshangú költőre
A verset Gellért Oszkárnak címezte. PIM V 3195
György Oszkár jeltelen sírja
fölé
"A kiváló műfordító - Baudelaire és Verlaine első magyar fordítója - az auschwitzi gázkamrában pusztult el." B.J.
Mementóként
Az 1944-es újpesti deportáltak emlékművének felavatása elé. B. J.
Élj és énekelj! 1954
Alcím: Válogatott versek 1924-1954.
Ujra H.B.
A verset Horváth Béla költőről írta Berda.
Ostor és olajág 1957
A kötet mottójaként az alábbi Konfucius idézet szerepel:
"Az
igazság nem tér el az
emberi
természettől. Ha az,
amit
igazságnak neveznek,
eltér
az emberi természettől,
nem
kell igazságnak tekin-
teni."
F. Gy.
Földessy Gyula (1874-1964) irodalomtörténész, egyetemi tanár, Ady barátja.
Óda a legörökebb
világnézethez
Berda megjegyzése: Ez a vers 1944 szeptemberében íródott. Akkor elkallódott s most előkerült.
"Csepp
a tengerben"
Jankovich Ferenchez írta a verset.
Egy ranghajszolóra
MTA-Ms 5987/70 kézirat szerint az aforizmát Marosán Györgynek címezte, eredeti címe "Egy szennyhajszolóra".
Így igaz! 1961
Az előzéklapon Borsos Miklós Berda plakettjének fotója található.
A valódi veteránhoz
A verset Jahoda Károlyhoz írta v.ö. MTA Ms 5987
B.F.
Bolmányi Ferenc (1904-1990) festőművész, szobrász.
Égni! elégni! 1964
Az előzéklapon Berda József fotóportréja található.
Egy evilági mentőangyalra (S.L.)
Schwott Lajos (1907-1987) karikaturista, grafikus
Balatonfüredi
változatok
1962. márc. 11-én Balatonfüreden így festi le magát: "176 cm magas vagyok, reverenda hosszú fekete raglán és fekete - kissé csáléra álló - kalap van rajtam. Orrom öreg, de főként borvirágtól díszes."
PIM V 4600/3.
Az adjunktusra
Muzsay József orvos-barátjához írta a verset.
Baj
Horváth Béláról írta az epigrammát.
M.J.
Muzsay Józsefhez írta.
D. Sz.
Darvas Szilárd (1909-1961) író, humorista.
B.G.
Bene Géza (1900-1960) festő, grafikus
Egy emberről
Szintén Muzsay Józsefhez írta.
Mélybe merülvén
Rusvay Tiborhoz írta.
Megjegyzés
Mesterházi Lajosról írta.
V.P.
Veres Péterhez írta.
Magamhoz méltón 1965
A kötet kizárólag már megjelent verseket tartalmaz.
Száguldj, szabadság! 1974
Válogatott versek
A kötetet válogatta és szerkesztette Mátyás Ferenc és Kovalovszky Miklós, az utószót írta Kovalovszky Miklós. Benne az "Előszó" facsimiléje és részlet a "Könnyek utja..." c. antológiához írt Krúdy előszóból.
A kötet utolsó ciklusában (A költő hagyatékából 1940-1966) bukkannak fel ismeretlen versek, s függelékként olvasható Berda 1948-ban írt, itt közölt életrajza:
ÖNÉLETRAJZOM
1902-ben születtem Budapesten, az akkori alvilág városnegyedében, a "sötét"-nek csúfolt Angyalföldön. Apám kazánkovács, anyám mosogatónő volt jobb módú házaknál. Szemérmesen vallom be: autodidakta vagyok. Összvégzettségem négy elemi. Erről nem szívesen beszélek, mert sokan kultuszt csinálnak ebből. Autodidaktának lenni nem mindenáron erény, és nem mindenáron bűn. Erény - maga a Mű.
Apám és testvéreim mind harcos szocialisták voltak. Ők azt akarták mindenáron, hogy lakatos legyek, beadtak inasnak a Váci úti Láng-gyárba, de - nyugtalan természetű kamasz lévén akkor - egy évvel a szabadulás előtt otthagytam a gyárat. Voltam kifutó, gyári hordár, könyvügynök, sőt, hajszálon múlott, hogy nem léptem be a szerviták rendjébe - fráternek. Végül később újra a könyvügynökséghez tértem vissza - szocialista szemináriumokra jártam, s körülbelül innen kezdődik kapcsolatom az irodalommal. Körülbelül 18-19 éves koromban kezdtem csak verseket írni. Első versem egy újpesti liberális hetilapban jelent meg. Se a címére, se a megjelenés időpontjára nem emlékszem, mert ezt a verset később megutáltam és összetéptem.
Első sikert számomra a Nyugatban való szereplésem jelentette. 1926-ban közölte a Nyugat Apám halála elé című versem, ami kimondhatatlan örömet okozott.
Tizennégy kötetem jelent meg eddig.
Első verskötetem Újpesten jelent meg, sőt valamennyi könyvem itt került sajtó alá, főleg helybeli mecénások áldozatkészségével. Egyedül című verseskötetemről az első komoly, szinte tanulmánynak beillő kritikát Illyés Gyula írta a Nyugatba. Verseim túlnyomórészt a Nyugatban, a Szép Szóban és más haladó szellemű folyóiratban és napilapokban jelentek meg.
1934-ben az ügyészség elkobozta Férfihangon című verskötetemet Egy politikus arcképéhez című szatírikus versem miatt. A vers modellje Gömbös Gyula volt. Az elkobzást sajtóper követte, amelynek eredményeként kétheti fogházat kaptam első és másodfokon. A Kúria is jóváhagyta az ítéletet, de 3 évi próbaidőre felfüggesztette. Itt kell megemlítenem, hogy barátaim annak idején - függetlenül a per kimenetelétől - kegyelmi kérvényt szerkesztettek ügyemben, s azt akkor a magyar irodalom és művészi élet valamennyi kiválósága aláírta Herczeg Ferenc kivételével. Miért is írta volna alá, amikor Tersánszky J. Jenő és Kassák Lajos hasonló eseteinél is megtagadta?
Abban az időben általában igen zaklatott volt a helyzetem írói és emberi magatartásom miatt. Ördögnyelv című verseskönyvemnek több mint a felét törölte az akkori cenzúra, a meghagyottak közül is többet csak megcsonkítva engedélyezett. Fény és árnyék című verseskötetem negyedrészét szintén törölte a cenzúra.
Az igazi költő a kor lelkiismerete, s természetes, hogy csak haladó szellemű lehet. Minél alkotóbb elme valaki, annál nyugtalanabb az építés, a felemelkedés szándékában.
A költő feladata? Látni, hallani, kifejezni, illetve: hangot adni mindannak, ami körülötte és önmagában történik, tehát kifejezni önmagát s korát, ezzel együtt természetesen kora problémáit is. Ehhez természetesen szükséges a kifejezés kivételes fegyelme is - ez a művészet.
Írótársaim közül József Attilával és Kosztolányi Dezsővel voltam jó baráti viszonyban. József Attila sokat járt hozzám Újpestre, a Megyeri csárdába, az Illik-féle halászcsárdába és a volt Pannónia-kávéházba. Nagyokat iddogáltunk, de még többet vitatkoztunk, jókedvűen, de sokszor konokul ragaszkodván szempontjainkhoz. József Attila ugyanis konokul ragaszkodott ama nézetéhez, hogy "a költészet - csak nyelv". Sok mindenben egyetértettünk, de ebben az egyben nem.
Kosztolányi Dezső volt tulajdonképpen felfedezőm. Ő talpalt kézirataimmal egyik szerkesztőségből a másikba, szép sikerrel. Hogy nem rongyolódtam le abban az időben, azt is neki köszönhetem; ő látott el - igen gyakran - ruhával, cipővel és zsebpénzzel. Igazi költő és igazi mecénás volt. Élő írótársaim közül Fodor Józseffel, Tersánszky J. Jenővel, Kassák Lajossal és Jankovich Ferenccel vagyok jó barátságban.
Hogyan születik a vers? Nagyon bonyolult feladat felelni erre! Kosztolányi Dezső így ír egy hozzám írt levelében: "Ezek a versek valósággal kiharsantak. Csak akkor kell verset írni, ha ésszel nem tudjuk kifejezni azt, amit mondani akarunk, s annyi bennünk a bátorság s a csikótűz, hogy semmire sem vagyunk tekintettel." Nálam a vers elsősorban kielégülés, levezetése indulataimnak, örömeimnek, szomorúságaimnak; bár kétségtelen, hogy az értelem építi fel érzelmeink számára a formát.
Jelenleg havi 400 forintos állami ösztöndíjból élek, amit ezen kívül keresek a lapoktól, vajmi kevés, kb. 150-200 forint havonta. Nem vagyok nagyigényű. Csak olyan anyagi viszonyok között szeretnék élni, mint 1944 januárjában, amikor Baumgarten-díjas lettem (természetesen az akkori politikai állapotok teljes halálának kívánatával).
Az alkotó vágyás nagy örömén kívül a legmagasztosabb öröm számomra: a turistáskodás, erdők, hegyek közt barangolni, gombát szedni, rákászni boldog gyermekként. Ezért szeretnék hosszú ideig, legalább száz évig élni, természetesen teljes egészségben, úgy, hogy mindennap megihassak legalább egy liter somlai bort, természetesen a hozzá való jó ételekkel: hagymás rostélyossal, gombapörkölttel, kacsasülttel, rántott csirkével és hasonló finomságokkal. Jelenleg 46 éves vagyok, de még mindig kamasznak érzem magam. Mert csak az öregszik meg, aki meg akar öregedni!
Égő évek fölé címmel készülök kiadni új verseskönyvemet. Körülbelül 150-200 új verset fog tartalmazni; közöttük sok olyat, amit az elmúlt rendszer cenzúrája nem engedélyezett. Nagyon esedékes már ez az új könyv, mert legutóbbi könyvem még az ostrom előtt jelent meg, Cserépfalviéknál. Mielőtt új könyvem kiadnám: még egyszer át kell tekintenem az egész anyagot. Ehhez türelem és nyugalom kell, s éppen ezért, ha egy emberségesebb összeghez jutok: a Bakonyba vonulok boldog remete módjára - dolgozni és pihenni.
Budapest, 1948.
Berda József
B.J. válogatott versei 1980
A Vargha Kálmán szerkesztette, előszavazta, Ugrin Aranka jegyzetelte kötet két új verset tartalmaz, noha ezek zsengék, kivételesen itt közlöm ezeket.
PERIODIKÁKBAN
MEGJELENT
VAGY KÉZIRATBAN MARADT VERSEK
Örökkévaló szagok éneke
Álláspont 1933. 1. sz. A vers miatt az ügyészség vádat emelt a költő ellen szemérem elleni vétség címen, a két évig tartó per Berda felmentésével végződött. A verset nem találtam meg az OSZK-ban, a periodika l. száma hiányzott, szerencsémre Botos Ferenc, a kiváló Berda-rajongó tanár-költő, a "Méltó a szóra" 16. számú dedikált példányába beragasztva megtalálta a géppel írt verset, s elküldte címemre.
Betegen
Meteor 1936. máj. 1.
"A
templom vén egerének"
Literatura 1936. szept. 15.
A vers előzménye: Berda dedikált kötetet küldött Berényi János grófnak, aki az Újpesti Naplóban az alábbi alkalmi költeménnyel köszönte meg az ajándékot:
Üzenet Berda Józsefnek
Hazajövet megtaláltam
Mi oly sok bajt
okozott
És a szegény írótársnak
Pénzmagot biz nem hozott.
Vigasztaljon: ki ezt küldi,
Nagy-tisztelő
barátod,
De nem dalol a f.n.ke
Ezt majd Te is meglátod.
Küld majd Néked sok jó verset,
Mibe
villanyt kevere,
Ezt üzeni sorstársának:
A templom vén egere.
Budapest, 1936. júl. 20.
Kosztolányi
Dezső
Budapestvidéki Újság 1936. 11. sz.
Kosztolányiné ezt írja Berda és Kosztolányi kapcsolatáról:
"Kedvére való ember s kedvére való költő volt B.J. Kosztolányinak. Örömmel fogadta a verseit, őt magát is mosollyal, cinkos mosollyal, furcsa ellentétként arisztokratikusan raccsoló beszédével ez a tót napszámos külsejű tagbaszakadt, kurtanadrágos bocs, kurta nadrágjában derékig kisfiú, deréktól fölfelé akár egy díjbirkózó. Jött és mindjárt a tárgyra tért. Ha kellett valami, kért, köntörfalazás, ravaszkodás, szégyenkezés nélkül, hálálkodás nélkül s mégis biztos lehetett benne, hogy hálátlan sohasem lesz."
MTA Ms 4629/29-31.
Szomorú lélek
Délibáb 1943. 8. sz.
Gyermeki tavasz
Sorsunk 1944. ápr.
A szellem nevében!
Szabad Újpesti Zsidó Élet 1947. márc. 7.
Egy derűs kanonokra
Hazánk 1947. aug. 30.
A szabadság szép nevében
Hazánk 1947. szept. 12.
Sárospataki köszöntő
Csillag 1950. 32. sz.
Néphadseregünket köszöntő
Csillag 1953. 5. sz.
Biztató
Csillag 1953. 9. sz.
Így legyen!
Csillag 1953. 13. sz.
Szabad erdőn járván
Irodalmi Újság 1954. jan. 2.
Példa
Ludas Matyi 1954. ápr. 1.
Bolha dolga
Ludas Matyi 1959. júl. 16.
Macska
Kortárs 1961. 3. sz.
Egy csipkelődőre
Élet és Irodalom 1962. 4. sz.
A PIM V 4745/97. sz. alatt található kézirat tanúbizonysága szerint Pfundel=Pándi (Pál), az időszak egyik vezető kulturpolitikusa.
Fiatalember
Somogyi Írás 1963. szept.-dec.
Sóvárgásféle
Kortárs 1964. 6. sz.
Egy elfeledett sírra
Magyar Nemzet 1964. júl. 17.
Figyelmeztető
Kortárs 1965. 2. sz.
Egy részegre
Kortárs 1965. 2. sz.
Példázat
PIM M 100/152/1-8 1942 előtt
Csordán kívül
PIM V 4745/87/1
Fohász
PIM V 4745/87
Szabó Edének írt, 1960. ápr. 23-án kelt levelében ezeket a kísérő sorokat írja a Fohász, Kirakat-álom, Egy égő szavú költőre c. verseiről: "Ezek a versek kimaradtak az Egyetemi Nyomda által kiadott "Égő évek fölé" (1949) című kötetemből a Szent Sztálin díjas Aczél Tamás szentséges közbenjárása által."
Kirakat-álom
PIM V 4745/87.
Egy égő szavú költőre
PIM V 4771/5
(Élek, éhenhalok-e?)
MTA Ms 5987/41
B.J. megjegyzése a kéziraton: "2 év óta nem tudok ruhaneműt, cipőt stb. venni. Kirakatok nézése!"
József Jolánhoz írt leveléből (MTA Ms 4311/31 1945-46 körül) "Havi 3000 pengős, úgynevezett állami ösztöndíjamból csak egy kiló sülttökre jut, egyébre nem. Koplalni is, szomjúzni is: ez egy kicsit túlsok. Nem vagyok alkoholista, de higyje el: utálatos a bortalan szomjúság, különösen télen, mikor nincs tüzelő."
Az alábbi apróhirdetés megjelentetését kéri József Jolántól:
"Mivel Magyarországon a legnevesebb költő vershonoráriuma 1 liter bor áránál is kisebb: kéziratgyűjtőknek 1 liter borért egy versem kéziratát adom. Cím: Berda József. Újpest Szent Gellért ucca 31."
Egy mecénáshoz, aki rossz
könyvekkel segített rajtam
PIM V 4746/5/1-25
Megjegyzés
PIM V 3457
Kassák
PIM V 4337/28
"Nagy ribillió" lett a címzésből, írja 1963. jún. 3-án kelt levelében Berda.
Noha csak magánlevélben küldte el a verset egyik barátjának, az aláírásból mégis komoly botrány robbant ki, Cseres Tibor dorgálta meg a költőt az Írószövetség részéről.
[Névnapi üzenet]
PIM V 4596/1
A "Huncut hangon"
ciklusból
PIM V 4066
A "Harsány hangon" ciklushoz tartozó versek, a "Huncut hangon" címváltozat.
Harsány hangon
PIM V 3985/3 alcím: "Pajkos, vitriolos és egyéb szemtelenkedő versek 1926-tól 1956-ig terjedő születési sorrendben". A tervezett szatirikus gyűjtemény kéziratban maradt, sajnos, az alcímmel ellentétben nem születési sorrendben tartalmazza az összesen 91 verset, melyekből az itt közölt 20 először jelent volna meg kötetben. Berda több levelében is "Fing ciklusnak" nevezi a verseket, nyilván a kiadó kedvéért szelídítette meg a címet (több címváltozatot is felsorol a kéziratban: Huncut hangon, Nevetést dicsérő, Nevess! stb.)
E. Pál hg.
Eszterházy Pál herceg (1901-1989) nagybirtokos, jogász
[Sematikus sületlenséget...]
PIM V 4745/87/1
Okultunk?
PIM V 3459
Irigylésre méltó
PIM V 3459
[Pálinkák pápája...]
PIM V 4337/28 szövegváltozat v.ö. Ostor és olajág: Eperpálinka
A "hallgató"
költőhöz
MTA Ms 5517/29.1. a PIM V 4745/87/1-8. sz. kézirat szerint a keletkezési idő 1958.
[Vegyétek tudomásul...]
MTA Ms 5987/75.
[Kövér kurvák kápolnája...]
MTS Ms 5987/72
[A természet szavával...]
MTA Ms 5987/72
[Élő költőtársaim...]
MTA Ms 5987/70
[Ne hagyd cserben...]
MTA Ms 5987/70
[Erősebb emberségre...]
MTA Ms 5987/70
[Itt szomorkodik...]
MTA Ms 5987/70
[Mondd - materialista
módon...]
MTA 5987/70
[Egy Erdélyből
ideszalajtott...]
MTA Ms 5987/66
Egy álszent boszorkányra
MTA Ms 5987/66
[E szerény kis szobában...]
PIM V 4596/1 Barátjának, Schwott Lajosnak a költő szobájáról készült karikaturája alá.
[Sánta kóbor komondor...]
MTA Ms 5987/41
[Nyugtalan valagu...]
MTA Ms 5987/41
[Hogy ez az ország...]
MTA Ms 5987/41
[Nagy a huzat...]
MTA Ms 5987/41
[Köszönöm gonoszságod...]
MTA Ms 5987/41
[Muki kutya...]
MTA Ms 5987/41
[Határtalan hazugság...]
MTA Ms 5987/41
[Köpjetek szemen...]
MTA Ms 5987/41
Triviális
MTA Ms 5235/105
Egy törtetőre
MTA Ms 5235/103
Profán hasonlat
MTA Ms 5235/102
Öröm ez?
MTA Ms 5235/102
"Ruha teszi az embert?"
MTA Ms 5235/102
Elhihető?
MTA Ms 5235/101
Egy hosszú haldoklás elé
MTA Ms 5235/91
A "Csaláncsokor"
ciklusból
PIM V 4719/203
A három vers Sinkó Ferenc hagyatékából, Sinkó Péter gyűjteményében.
Szt[álin]-tól A kalapácsos-"kulturpolitikushoz" c. versig Porcsalmi Zoltán gyűjteményéből. Magyar Nemzet 1996. július 6.
[Újra az epigrammák...], Egy tanulékony törpepapagájra, Így legyen! Jelenlét 1999. Tavaszi számban közli dr. Sipos Lajos Porcsalmi Zoltán gyűjteménye alapján.
Röntgenszemmel, [Szokd meg...], Irodalmon kívüli kívánatként: Vác, 1962. Mindhárom vers Rusvay Tiborné (Vác) birtokában lévő kézirat alapján.
Katonák-tól Ama borbitang hiénára: Sipos Áron (kézirat) gyűjteményéből. A versek itt dátumozás nélkül találhatók, kivéve az utóbbi vers B.J. által feltüntetett "1963. augusztus" keletkezési idejét. Az írásmód, a hangnem, a témaválasztás alapján egyes versek keletkezési ideje valószínűsíthető, ezeket szögletes zárójelben jelzem. A költő által egyértelműen kijelölt ciklusokat nem daraboltam szét, a ciklushatárokat + + +-gal jelzem.
B.B.
Bartók Béla
Egy kegyetlen krajzlerosról
Márton: Lovas Márton
Biztató szavak...
A vers Babits feleségének,Tanner Ilonának (Török Sophie néven publikált) készült.
[Hej hajcsárok...]
B.J. megjegyzése a kéziraton: Népdalféle
Lektorféle - 1953-ban
B.J. megjegyzése a kéziraton: kiváló szobrászunk Pátzay Pál
Erotikus ciklus
A négy vers elkülönül a többitől, de a költő nem adott cikluscímet, én választottam ezt. U.L.
[H. Béla és...]
H. Béla Horváth Béla
Borzalom-tól a Fintor-ig
Domokos Mátyás gyűjteményéből származó versek.
Kötetben megjelent zsengék
Könnyek útja és egyéb írások 1923
alcím: Küzdő és kezdő írók első antológiája. Szudár Ernő, Berda József, Péter Páter, Kunczené M. Zsófia, Kálmán László, Arndt H. Béla, Keresztes Lajos [versei és elbeszélései]
A kötet mottója: "Tűrd szívesen, ha
az ifjú fecseg:
Mi
új, az cseng. Mi régi, az recseg."
(Goethe Dóczi ford.)
Krúdy Gyula előszava:
Ifjú írókhoz!
1898-ban, amikor egyik első könyvem: az Ifjúság című kötet megjelent, a kor divatja szerint némi előhangot írtam a beszélyek elé. Az előhang a megsárgult példányban ezzel a mondattal végződik:
"Bocsássák meg az ifjúságomat, szépen kérem!"
Ma, annyi esztendő múlva (ha még divatban volna az előhang) azt írhatnám a könyveim elé: Bocsássák meg az öregségemet. De az öregséget nem szokás megbocsátani. Kegyelem csak a fiataloknak dukál, holott ők nem is mindig szorulnak bocsánatra. Íme ez a kedves hölgy s kedves fiúk, akik megtiszteltek azzal, hogy a kezem után nyúltak, amikor sajkájukból partra érnének: nem kérnek elnézést fellépésükért. Akadnak közöttük olyanok is, akiknek neve nem múlik el ezzel a kezdő könyvel. (Hogy kik azok, - azt az olvasó úgyis kitalálja.)
Nehéz sorsuk van most az ifjú íróknak, - tán nehezebb, mint nekünk volt kezdő korunkban, pedig akkor nagyobb volt a versengés e téren, minden harmadik nadrágos ember irodalmi ambíciókat táplált.
Most kevésbé látogatott e pálya, mert a pályabér nem csábító. Országunk elszegényedésben, küzdelmeiben nem ér rá, hogy írói dallamaira ügyeljen. Örök lemondás, befejezés nélküli küszködés az írók élete. És lám mégis akadnak ifjak, akik e gyönyörű célokat tűzték ki maguk el, a könnyebben megvalósítható életfeladatok helyett.
Teher alatt nő a pálma. Talán éppen e korgó, verejtékes és talpas időkben jön valaki az új tollal, amely megtanítja a magyarokat újra az irodalmi élvezetekre. A régi tollak megbuktak, amikor az olvasók kiszerettek a könyvekből. Vale.
Margitsziget, 1923 ősz.
Vérző napok 1927
alcím: Friss ízek érnek
Lengyel Miklós, Berda József, Kulcsár László versei és novellái.
A kötet előszava (v.sz. Berda írta):
Tisztelt Olvasó!
Akár befolyásoljuk Önt, akár nem: higyje el - mindegy. Mi tudjuk: Ön a kilencvenszázalék százszázalékos erejéig a szent és sérthetetlen TANÁR úrnak ad igazat. Mert hát költői báj, költői gondolat nélkül bizonyára minden állativá lesz. Enélkül pedig dögöljön meg - az Ember. Amint látja tehát: a tanár úr elméleti bogár. De kedves olvasó: nézzen csak egyszer igazán magába. Meglátja mennyi tűzrevaló ócska lim-lomot kell kitakarítania még onnan.
Hát szó se róla: szép ami szép. Azonban néha a jóból - pardon a szépből - is megárt a sok. Nem gondolja, hogy illő volna megtanakodni, hogy mi lesz holnap? - mint a kétheti nyaralás után azon nyavalyogni, hogy: Odafönt őszi csönd szele zúg, - vagy hogy: A fürge kis ürge elfut a csürhe üldözők elől... Égy így tovább a többi bolondságokig.
Bocsásson meg most az egyszer Tisztelt Olvasó, hogy élni merünk. Anélkül, hogy a tanár úrral, vagy Önre hallgatnánk. Ígérjük: valamikor meg fogunk halni mi is, - hiába voltunk jó számkukacok, vagy mélylelkű költők.
Hát igen.
Tessék kinyitni a könyvet: megnézni saját arcát - és kegyes elnézést kérünk, ha nagyon gorombák voltunk.
Áradás 1926
Szabó Lőrinc előszava:
Magyarországon, 1926-ban, irodalombarátok kiadják egy új költő verseit. Ez a nemes lelkesség - tekintet nélkül arra, hogy eredménye, mint irodalmi tett, mit jelent - ma oly meglepő, hogy megbecsüléssel és reménykedő örömmel kell fogadni.
Az új költő azonban, az újpesti Berda József, művészi szándékaival is jogot formál a közönség és kritika bátorítására (túl azon az egyéni kitüntetésen, amelyben a szerető megbecsülés részesítette verseit) -: ez az intellektuális, nyers és zilált, modern proletárlélek, amely a friss csirák és rügyek türelmetlenségével vágyik a fényre s fiatalosan szatirikus pesszimizmussal tartja vissza kiábrándultságát a kétségbeeséstől, színeiben mai termék, s az, ami benne, mint tartalom lerakódott: tisztulatlan kevertségében is kitűnő nyersanyag. Ez a tartalom, amint évek folyamán súlyosodik, természeténél fogva rendeződni fog s rejtelmes törvények szerint bizonyára láthatóbb körvonalakat, szilárdabb formát ölt. Ma még - én úgy látom - formátlan és frazeológiájában is ahhoz a szélsőségesnek nevezett szellemi mozgalomhoz igazodik, amely az el-nem-mélyülés művészetének alkonyán hasznos munkát végzett rombolásával, sőt impulzív erejével negatívumait is jelentőssé tudta tenni. Indulásánál ilyen kapcsolat épp annyi veszélyt jelenthetne, mint előnyt, ha a költészetben nem a tehetség fejlődő, életképes ereje volna az úr, az az úr, aki csak akkor a legnagyobb és mindenható, ha engedelmes szolgájává tiporja a lázadó formát.
Van bronz, sár, homokkő, márvány, ezerféle nyersanyag, s valamennyiben ezer forma lehetősége alszik. Míg a művész készül, keres és dolgozik, főként a lelke, akarata és ígéretei iránt érdeklődünk. Mikor felébredt a mű, lélekből a tökéletes vers: a művész fájdalmai és örömei helyett az alkotás lelkének varázsa kezd uralkodni rajtunk és a kész mű irányítja vissza, most már intenzívebben, érdeklődésünket a művész felé.
Adja isten, hogy Berda Józsefnek ezeket a verseit, amelyeket most nyilvánosság elé visz az irodalom áldozatkész szeretete, évek múlva, utólag, mint tehetséges ígéreteket kereshesse föl a művészet iránti érdeklődés.
Periodikákban megjelent és kéziratban maradt zsengék
Az én anyám
Újpesti Napló 1922. dec. 31.
Utolsó kívánság 1923.
március SÁGY
Új csaták hajnalán
Gong 1924. 1. sz.
Uccalány: bukott szemekkel
1924. SÁGY
Sírversek 1924. SÁGY
Sötét álom
Gong 1924. 1. sz.
Áradás I-II.
Gong 1924. 2. sz.
Ölelő sírás
Gong 1924. 2. sz.
Lázadó könyörgés
Gong 1924. 3. sz.
Prédikáció
Gong 1924. 3. sz.
Emberüldözés
Gong 1924. 3. sz.
Új evangelium
Újpesti Hírek 1924. jún. 26.
Halál
Újpesti Kurir 1924. júl. 31.
Nyári zivatar
Újpesti Hírlap 1924. aug. 7.
És új csodák piaculnak...
Újpesti Élet 1924. aug. 14.
Égő óda
Újpesti Hírek 1924. aug. 22.
Nihilisták
Újpesti Kurir 1924. szept. 4.
Ego
Újpesti Hírlap 1924. szept. 11.
Tamások halálán-feltámadáskor:
Újpesti Hírlap 1924. okt. 15.
Beteg fohász
Újpesti Élet 1924. okt. 23.
Hallod? Megőrültek
a harangok!
Újpesti Hírek 1924. okt. 30.
Tűz van!
Újpesti Hírek 1924. okt. 30.
Avagy gyűlölj, -
hogy szeretni tudj!
Újpesti Kurir 1924. nov. 13.
Isten
Újpesti Hírlap 1924. nov. 20.
Elváltozás
Újpesti Élet 1924. nov. 27.
Tengerparti kép
Újpesti Hírek 1925. jan. 8.
B.J. megjegyzése: Tekintettel arra, hogy az "Újpesti Hírek" több olvasója azzal vádolt meg engem, - miszerint azért orientálódtam volna a szabadabb és forradalmibb meglátások felé, mert nálam ez az impotensek könnyebb lehetősége: leközlöm ezt a fiatalabb éveimben íródott - csak ábrándos versikét - a csupán romantikus hajlamú közönség kedvért - hogy mintegy ezzel is dokumentáljam - mennyire tévednek mindazok az elfogultak, akik tartalmilag érettebb írásaimat fellengzős bombasztokkal szeretnék kivégezni.
Prédikáció fiataloknak
Újpesti Híradó 1925. jan. 16.
Új prédikáció, egyszerű
szavakkal
Újpesti Hírlap 1925. jan. 29.
Szent őrületem perdülj!
Újpesti Hírlap 1925. aug. 6.
Sikoltó rapszódia áldott
asszonyokhoz
Újpesti Híradó 1925. aug. 27.
Esztelen játék - a
Titokkal
Orosházi Friss Hírek 1925. dec. 25.
Töredékek
1925. SÁGY
Éjfél
Marosvidék 1926. szept. 5.
Vándorúton
Marosvidék 1926. okt. 10.
Elkergetsz, de én kenyérrel
kínállak téged...
Katholikus Élet 1928. júl-aug.
Félhold szomorúsága
Újpesti Napló 1928. szept. 1.
Assisi Ferenc így énekelne:
Újváros 1928. dec. 23.
Kamasz: örülj a sorvadásnak!
MTA Ms 4689/27
Isten vére, virág: megölnek a
szelek!
MTS Ms 4689/28
Katholicizmus: köszöntöm benned
a Monumentalitást!
MTA Ms 4689/42
Kapitalista-proletár:
kegyelmezz!
MTA Ms 4689/41
Harangzúgás a városvégen
MTA Ms 4689/40
Kamaszhalál: mindegy
SÁGY
Jajkiáltás
SÁGY
Függelék
A "Könnyek útja..." antológiában két prózaverse jelent meg, ezeket itt közlöm. Az Újpesti Kurir Lila álom (1925. okt. 8.) c. nehezen besorolható írását viszont inkább az epikához sorolom, ezért nem vettem be e kötetbe.
Rövidítések
PIM = Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára
OSZK = Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára
MTA = Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára
SÁ GY = Sipos Áron gyűjteménye
Berda József megjelent, önálló verskötetei:
Áradás Ujpest, 1926.
Vérző napok
Bp. 1927.
Egyedül Ujpest, 1928.
Öröm Ujpest, 1930.
Irgalmas
szegénység Ujpest,1931.
Örökkévaló lobogással Ujpest,
1932.
Férfihangon [Ujpest, 1933.]
Indulat Szeged,
[1935.]
Emelt fővel Ujpest, [1937.]
Méltó a szóra [Ujpest]
1938.
Sötétség [Ujpest, 1939.]
Béke Ujpest, 1940.
Ördögnyelv
Bp.[1941.]
Fény és árnyék [Karcag, 1943.]
Berda József
válogatott versei [Bp. 1944.]
Égő évek fölé Bp. 1949.
Élj és
énekelj! Válogatott versek 1924-1954. Bp. 1954.
Ostor és olajág
[Bp.] 1957.
Így igaz! Bp. 1961.
Égni! Elégni!Bp.
1964.
Magamhoz méltóm Bp. 1965.
Száguldj, szabadság!
Válogatott versek Bp. (1974.)
Berda József válogatott versei (Bp.
1980.)